TARTALOM
A NEMZETHEZ
FRANCIAORSZÁGNAK
OTTHON
TÖMLÖCTARTÓ LEHETETT...
KÖLTŐ BARÁTOMHOZ
BÚCSU
GINA EMLÉKE
A VIRRASZTÓK
KESERŰ ÓRÁBAN
HAJÓTÖRÖTTEK
LUZITÁN DAL
A VAÁLI ERDŐBEN
HUSZ ÉV MULVA
CSILLAGOK
AZ ÜSTÖKÖS
ÉLETBÖLCSELEM
UTOLSÓ DAL, GINÁHOZ
VASÚTON
KISÉRTETEK
DE PROFUNDIS
ALBUMBA
SODOMA
LENNI VAGY NEM LENNI
UTÓIRAT
CREDO
A KÖRÖNDNÉL
EMLÉKSOROK
MESSZE INNEN!
HARMINC ÉV UTÁN
BÚCSU A NAPTÓL
Oh nép! magyar hazának népe,... nemzetem!
Elhalsz-é te, vagy még tovább is élsz?
Az ifjuságnak vége, megöregedél...
Fél lábbal a sírban... vagy még reménylsz?
Mig ifju voltál, oh! volt egy szép viharod,
Hol olly dicsőn halhattál volna meg!
Most megöregedél, és sem élni dicsőn,
Sem halni nem tud a roskadt öreg!
Oh, ne ragyogna csak más hon ege fölött
A dicsőség üstökös csillaga!
Ne volna csak annyi dicső nemzet között
Dicsőségtelen e nemzet maga!
Ragyog fölöttünk, ragyog a hír csillaga;
De gúnyoló sugárral int felénk...
Fölöttünk is ragyog a hír üstököse...
De csitt! barátim, ez nem a miénk!
Oh nép! Kimondhatatlan sok a te bűnöd!
Meg tudnád-é gyónni bűneidet?
Elfeledél sokat, sokat eltagadál,
Hogyan bocsátana meg istened?!
De mi a mult? A mult, ha egyszer vétkezett,
Erkölccsel azt százszor kipótolá;
De szörnyeteget szült jelennek az idő,
Melly a bünt - erkölccsé változtatá!
S én e borus honnak oly hű fia vagyok!
S én a hazát, e népet - szeretem!
Én, aki gyűlölöm e népnek vétkeit,
Majd egykor érte ontom életem!
Hallgass meg hát engem, hazámnak nemzeti,
Én tőled egyet kérni akarok...
Hogy majd, ha érted meghalok, halálomért
Hideg poromnál ne - gúnyoljatok!!
Szó és beszéd... beszédek és szavak,...
Erőtlen keblek jó fohászai,...
Hazafi száj és honvédő torok,
Reformerek pókhálós szivei...
Ördög, pokol!... meddig tart még ez igy?
Népem! - nevedről megfeledkezel?
Nem pletykanyelv szerezte e hazát,
E honért nem beszélni - tenni kell!
Oh nemzet! nemzet! - hová lőn, hová
Arcodról a szemérem érzete?
Hová fér el kevély szakálladon
A gyalázatnak annyi bélyege?
A közboldogság szent igéivel
Zsidóskodol, számolsz, kereskedel,...
Nem cselszövény szerezte e hazát,
E hazáért nem csalni - tenni kell!
Az ősapák szép tulajdonait
Kifajult lélekkel megtagadád;
De gyilkoló, vészes szokásait
Azokkal együtt el nem hagyhatád;
Pazar vagy, hej de zsiros koncaid
Idegen föld kutyái viszik el...
Nem arannyal szerezték a hazát,
E honért nem fizetni - tenni kell!
Oh hon, legszerencsétlenebb haza!
Szomorujáték a föld szinpadán!
Rosszabb ennél... mert nincsen életed,
És halni se tudsz gyávaság mián!
De én szeretlek. Bennem forr a vér
Megvívni sorsod ördögeivel...
Vér és halál szerezte e hazát
S ha ugy kivánja, érte - halni kell!
1847
Oh napnyugot hazája! mily hamar
Keresztülélted a fényes delet!
Mely előbb még bálványozott, a föld
Kiábrándult és szánja estedet.
Elvész a hir és dicsőség, amit
A szabadságnál jobban szeretél;
Meggyülölt a szabadság istene,
S halállal büntet e rut vétkedért...
Tekints reánk, kiket nem ismerél,
Mert nagyravágyó és kevély valál;
Hisz sasod a völgy ibolyáinak
Bokraihoz csak ragadozni száll.
Nézz ránk, kik küzdünk egyedül csak a
Szabadságért, s piruljon el hired.
...Meghalhatunk, de halálunk dicső
S nem gyalázatos lesz, mint a tied!
Oh nagyszerüen nevetségesek,
Oh szent szabadság arszlán hősei!
Kiknél csupán divatnak mondhatók
Az emberiség szent küzdelmei.
Csak gunyoljátok hát magatokat
- Hisz külszin az, mi nektek élvet ád -
De ne mondjátok a világnak azt,
Hogy honotok most is köztársaság!
Te hatalom, hír s dicsőség után
Sohajtozol örökkön, s nem tudod,
Hogy a szabadság legfőbb hatalom
S legszebb dicsőség... s ez ölő bajod...
Szabad léssz majd, de büntetésedül
Épen dicsőség nélkül léssz szabad:
Egy ismeretlen nép ajándokul
Adandja vissza szabadságodat!
Oh nemzetem, magyar nép! küzd, remélj!
Szemem könyez, midőn rád gondolok;
Látom jövődet: hidd el, oly nagy az,
Hogy bámulásától nem szólhatok.
Oh franciák országa, teneked
Volt szánva e jövő... sirasd, sirasd...
- Ha szenvedél, felejtsd el, nemzetem:
Mert istened tenéked szánta azt!
1849
Meglátogattam szülőimet;
Csupa sziv volt mind a két öreg.
Annyit elcsókoltak képemen,
Majd elállt belé lélekzetem.
Láttam a zöld erdőt, mely mögött
Ábrándjaim holdvilága tölt.
Hol hozzám minden bokor alól
Emlékezet madara dalol.
És a kis kert - egy paradicsom,
Benne tölt el szép gyermekkorom,
Hol mi éretlen s tilos vala,
Lettem annak fő-fő tolvaja.
Enyhelyen a méhes amoda;
Ott készült el a gubapipa.
Haragudtak a méhek reám
(Nagy volt a füst, erős a dohány.)
Gyakran elzavartak s a gyepen
Eldobatták a pipát velem.
Mi több? a csíny napvilágra jött,
Kaptam aztán fölöstökömöt.
Ott a rét, hol forró nap alatt
Estig öldöstem darázsokat.
Egy gombostüfoknyi méze volt
Mindegyiknek, és ezért lakolt.
A sövénynél sátoros lapu,
Ott volt a legelső randevu.
Itt csókolt a kedves Zsuzsika...
S egyikünk se tudta, hogy mi a?
Annyi emlék - s e kedves helyem
Mi okon most mégis idegen?
Szemem a távolba téved el,
Csalogat valami innen el...
Tul a messze kéklő hegyeken
Újabb csillag kel föl énnekem.
Szerelmemnek fényes csillaga,
Ott vagyok én már odahaza!...
1853
Tömlöctartó lehetett az
Aki a sírt föltalálta;
Vak sötétség kedvelője,
Szolgalélek, vakandpára...
Legyen bármi a halálban,
Semmivélét avvagy álom:
A halált nem, de azt a szűk
Sötét börtönt én utálom.
Adjatok vadállatoknak,
Vessetek ki a tengerbe,
Avvagy hagyjatok szabadban
Magas hegytetőn heverve.
Tegyetek le egy örökzöld,
Ringató fenyőbokorba,
Hol fölöttem tölgycsoportnak
Koronás királya szólna.
Mulandóságról, viharról...
A mély völgybe lebámulva,
Hova ő is minden órán
Leszáll örök nyugalomra.
Körülöttem születnének
Földet ingató villámok,
Még föl is ébresztenének
Egy-egy percre csattanások.
- Költőnek, ki egyaránt élt
Hol a földön, hol az égben,
Volna-e szebb sírja, mint ott
Ég, föld közt, a fellegekben?
1854
Nem mondom, hogy barátod vagyok,
Te se mondd azt soha énnekem.
Ami a gyöngék közt esküszó,
Legyen az közöttünk sejtelem.
Ne legyen szivünknek cégére,
Mint akármi hitvány korcsmának,
Mit a szél elhord, mit pajkosok
Göröngyökkel, sárral dobálnak.
Hidd, hogy a világ rossz; de ne hidd,
Hogy ne volna párod erényben.
Meg ne állj sötétült utadon,
Mig egy csillagot látsz az éjben.
Gyönge lelkek vétkes ürügye:
A világ, az ember hibája.
Nem a föld sötét, beteg szemük
Von fekete fátyolt reája.
Kiket hűn szerettél, emberek
Hagyjanak el bár mind hűtlenül:
Hidd, hogy él egy távol, ki igaz;
S ha hited van, nem vagy egyedül.
Ha szeretsz és nem tudod, miért?
Elhihedd, hogy igazán szeretsz.
Legyen őrzött, szent ez érzelem!
Boldogságod drága gyöngye ez.
És ha - mint e fájó életü
Kishitű csoport hireszteli -
Volna e világ valóban oly
Elvetemült, bűnökkel teli:
Mi magas, nagy volna a tudat:
Nála jobbnak lenni, jó barát!
Egyedül kilátszani a bűn
Özönéből, mint egy Ararát!
Egy az átok, egy a szenvedés,
Mely kisérend életünkön át;
És ha egy a sor, mely szétszakít,
Mint az égbolt két szép csillagát:
Legyek csillag, mely ragyog, amig
Sötétség borítja az eget,
S örömömben elhalványodom,
Ha te majd a hajnalt hirdeted!
Nem ért minket soha senki!
Amennyit mi gondolunk,
Mind kevés az, amit abból
Kifejez a mi dalunk.
Aminek örülni tud más,
Szánjuk vagy nevetjük azt;
S ami nekünk fáj, nem értik,
Dehogy értik a panaszt.
Nem ért minket soha senki.
Mind hijába dalolunk.
Barátom, mi e világon
Mindig egyedül vagyunk.
Forró vulkán a mi szivünk,
Fagyos hóhegy a fejünk.
Jaj a földnek, ha kitörnénk;
És hahogy nem, jaj nekünk!
Nem ért minket soha senki!
Amennyi a mi bajunk,
Csak ugy lehet elviselni,
Hogy magunk rá - kacagunk.
Az igaz, hogy e kacajtól
Megőrülnénk annyiszor!
De hogy igy se boldoguljunk,
Átokúl azért a bor!
Nem ért minket soha senki.
Bujdosunk mi, mint a szél;
Mint az elátkozott lélek,
Mely se nem hal, se nem él.
A viharban, a felhőkben,
A felzúdult tengeren
Hallják a mi hangunkat, de
Meg nem látnak sohasem...
1855
Az itélet szól a tornyon:
Üt az óra, fönn a horgony;
Menni kell - Isten veled.
Utójára most csókollak...
Oh hogy most érzem, tudom csak,
Mennyire szerettelek!
Néma ajkad oly beszédes,
Sohase volt olyan édes;
Olyan édes - és ugy fáj!
Elhagyom én e vidéket;
De el nem föd soha téged,
Nincsen az a messze táj!
A hajón a könnyü podgyász,
A szivemen a nehéz gyász,
Az égen sötét ború.
Most csöngetnek utójára -
Az itélet trombitája
Nem lehet oly szomorú!
1855
Szeretsz-e te, vagy szeretél-e már -
S ha nem - szeretsz-e valaha?
Forró-é a nap keble, vagy csupán
Visszaverődő sugara?
Lehet-e az, hogy csak egyet szeress
Te, kit egész világ szeret?
Talán - talán - hisz csak az bizonyos
Szeretni nem fogsz engemet.
Méltatlanabbat fogsz szeretni majd,
Mint ez történik rendesen;
Ez átok az, mi végett soha nincs
Egész mennyország ide lenn...
Ha engemet szeretnél! - oh hisz ugy
Kijátszanád a végzetet:
Az örökkévaló is irigyel
Ilyen mulandó örömet!...
Szeretsz-e te, vagy szeretél-e már,
S ha nem - szeretsz-e valaha?
Oly pazar a fény arcodon! - s nekem
Valami súgja: nem, soha!
Sötét, de édes a tapasztalás,
Mely vigasztalja vágyamat:
Te senkit sem szeretsz - oh mert hiszen
Hideg a sziv a fény alatt...
Elfogy a nap, az én napom...
Közeleg a sötét óra...
Oh ne kérdezz, mi bajom van?
Oh ne nézz most homlokomra!
Szép vagy és hatalmas - hányszor
Mondtalak mindenhatónak!
Üres bók, édes hazugság...
Menj, kerülj, hogy el ne hervadj...
Ne tudd, hogy ez óra ellen
Tehetlen minden bübájod;
Hogy van ami nagyobb annál:
A lelkemen fekvő átok...
Ne kutass, ne nézz lelkembe...
Isten őrizzen meg attól!
Légy kacér, víg, csapodár, csak
Óvd magad a gondolattól!
Nézd a jégfelhőt az égen:
Észrevétlen hideg árnya
Halványan száll a gyanutlan
Örömben égő virágra;
Keble áthül, megrázkódik...
Alig sejti, hogy mi érte;
Ragyog a nap, ragyoghat már!
A virágnak vége... vége...
Őrizkedj a gondolattól!
Ne nézz most lelkem mélyére;
Ha forrong, ha zúg a tűzhegy,
Vigyázz, hogy nem menj szélére...
Ne fürkészd baját, epéjét.
Kétségbeejt a sötétség -
Rémeitől megőrülsz, vagy
Előbb megfojt a nehéz lég.
Álmodozzál, ábrándozzál,
Szemlélődjél, csak ne kérdezz;
Alkoss magad uj világot,
Csak ne kérd: hogy mind miért ez?
Hull a levél, hull a csillag,
Mégse fogy el, tele föld, ég;
Mi közöd van hozzá, féreg!
Hogy mi végre teremtették?
Ne játszál a gondolattal!
Ha bejársz e rengetegbe,
Benn egy kérdő szörnyeteg van;
Ne kerülj - vigyázz - elejbe.
Meg nem fejti soha senki,
Amit e szörny kérdez tőled,
Bár izenkint, apródonkint
Szíja el fájó velődet.
Isten veled, szép sudárfák
Andalító suhogása!
Árnyatokban volt szivemnek
Annyi édes álmodása!
Árnyatok sötétül egyre,
Közeleg az éj immáron!
Kiszenvedve, tévedésben
Fáradottan itt bevárom.
Adtál mézet, virágot is;
Megátkozzalak-e téged,
Hogy te sem adsz ingyen semmit;
Ernyőd ára: kigyó, méreg...
- Légy hiú én gyöngyvirágom,
Légy hamis, begyes, rátartó:
Nyujtsd magasra fejecskédet,
Szökdelj mint egy kis pillangó;
És ne kérdezz, mit morogtam;
Badar beszéd... kacagj, kérlek...
- Ah! ha birhatnám kis üres
Boldogságos fejecskédet!
Ver az isten engem
Mind a két kezével,
Tüzes ostorával,
Tüzes szerelemmel.
El nem gondolhatom,
Mivel érdemeltem;
Csak szenvedtem eddig
Ebben az életben.
Szerelem: mennyország;
Legalább ugy mondják.
Én csak azt tudom, hogy
Nekem mártiromság.
Két szép szemefénye
A csalóka méreg;
Olyan erős, mégis
Olyan soká éget.
Akárhogyan éget,
El-elnézegetem:
Hogyan lehet oly szép s
Mégis oly kegyetlen?
Én uram teremtőm,
Ijesztenél rája;
Tedd szivére szivem
Csak egy minutára:
Tudom, hogy hozzáég
Egyszerre az övé:
Magad sem veszed le
Soha onnan többé!
Tied a dicsőség, hatalom;
Csak mulass emésztő kinomon.
Kegyetlen fény ragyog szemedben.
Halálra itélt rab - szerelmem.
Rab vagyok én, rab, de olyan rab,
Aki zsarnokánál szabadabb.
Enyim az igazság s szenvedés,
Tied az önkény s a büntetés.
Szenvedek, de nékem nyugtot ad
Vigasztaló csöndes öntudat.
Téged fogva tart a nagy világ,
Enyim az örökkévalóság.
Összetépted az én szivemet,
A magadét el nem tépheted.
Megmarad az igaz birónak,
Szerelmemért bosszuállónak!
De azért ne hidd, hogy nyugtot ad
- Oh nagyon is fáj a gondolat,
Hogy te magad, édes kedvesem,
Hogy te sem lész boldog sohasem.
Nem tudom én, hogy mit gondoljak?
Örömest látnálak boldognak.
Fájna szivem ugy is; de talán
Csak a magam baját siratnám.
Alig merem én azt mondani,
Azzal ijeszt, üldöz valami:
Boldog lesz majd egykor kebleden
Más valaki - csak te magad nem.
Legyen átkozott e sejtelem!
Mint a szív az, melyben megterem.
Szívnek, melyet bánt e gondolat,
Maga a halál csak nyugtot ad!...
Oh ha bájaidat szereted,
Szeress, kérlek, akkor engemet.
Mert hiszen legszebb vagy lelkemben,
Mint a nap a kristálytengerben.
Napvilágom, kelj föl énfölém!
Nézd magadat lelkem tűkörén.
Mint a nap a miljom habokban,
Képed ragyog minden dalomban.
- Vagy igen - csak menj az utcára,
Ismerj rá e hitvány világra;
És azután vesd meg a sarat,
Mely nem fogja föl a sugarat!
"Légy vidám, kétségbeesve;
Maradj büszke, megalázva,
Légy hideg, ha lánggal éget
Átkos szenvedélyed láza."
"Meg se rezzenj, ha velődbe
A féltés villámai ütnek.
Maradj józan, mikor ég, föld
Táncol és forog körülted."
"Fojtogasd el minden üdvöd,
S ha tudod, felejtsd el őket,
Mikor éjjel siránkozva
Szellemeik hozzád jőnek."
"És örökké sírod ássad
S mégse halj meg!" Én gyötrelmem,
Mert ohajtlak, mert szeretlek,
Ezzel átkoztál meg engem?...
Mivel engem megátkoztál,
Viszont én megáldlak téged.
(Csak elmondom, hogy mi sors ér
Vágyaid ha mind beteltek.)
"Érjen annyi jó szerencse,
Hogy ne tudj örülni rajta.
Környékezzen oly magas fény,
Hogy szégyeld magad miatta."
"Majd ha szived lángért lángol,
Hideg kigyó érintsen meg.
Ne gyötörjön féltés másért,
Féltsd magadat, gyúlt szivedet."
"Láss körülted boldogságot,
S érezz gúnyt magadra benne.
Keress a multban vigaszt és
Ne találj emlékezetre."
"Ohajts örök életet, ha
Majd jövődet halva látod"
- Oh szeress! és átveszem mind
Ami ez áldásban átok!...
Szegény öreg koldus...
Csak az inség tartja.
Könyörülő világ,
Könyörülj meg rajta!
Valakinek csendül
A lélekharangja.
Könyörülő Isten,
Könyörülj meg rajta.
Az én szép szeretőm
Kiadott énrajtam.
Könyörülő halál,
Könyörülj meg rajtam!
Legyek lealázva a porba,
Ottan elgyötörve, tiporva.
Akkor sem tiéd a győzelem;
Büszkén emelem föl még fejem.
Élj örömben, én meg bánatban;
Kedvnek, búnak egyszer vége van.
Azt tanitják mind a vértanúk:
Halhatatlan az, ki halni tud!
Szól a zene, olyan szépen szól,
Csodálatos búból, bánatból.
Oly szomorú, mint az őszi szél.
Fogy a sugár, hull a falevél.
Honnan e bús hangok, mely tájról?
Messze, nagyon messze világból?
Fekete és gyászos üzenet,
Vége immár, vége mindennek!
Nem is szomorú már, de szilaj;
Nem is sohajtás, de kínos jaj;
Szivem tépik, fejem ingatják,
Mint a szél a fának sudarát.
Ide hamar azt a poharat!
Egyre vadabb, egyre szilajabb...
Majd sikoltva fölkacag, nevet -
Egybe szétveti a fejemet.
Most megint oly csöndes búsan szól
Mintha jőne mélyből, föld alól.
Oh, de mért is marad életbe
Aki egyszer el van temetve!...
Egyszer megölelni,
Egyszer megcsókolni;
Örökké ölelni,
Örökké csókolni!
Mit nekem e rövid
Elmulandó élet?
Örökkévalóság!
Amit tőled kérek.
Kedvesem, szerelmem!
Az élet mulandó -
Játszuk ki a halált,
Az örökkévaló.
Ölelj meg, csókolj meg,
S élek beléd halva -
Örökké ölelve,
Örökké csókolva!
Szerelem, szerelem...
Édes ölő méreg;
Mulandó istenség.
Halhatatlan féreg...
Ég vigasztalása:
Gyönyörű szivárvány;
Teremtő láng hidja,
Rajt' a földre szállván...
Balzsama a sírnak,
Mely az enyészettel
Egy perc üdve alatt
Mindent kiengesztel -
Áldott az a szál is,
Melyet emléked sző,
Sírba koporsónkat
Szeliden eresztő.
Szerelem - örök nap,
Öröme mindennek -
Egyedül szivemben
Ostora istennek!...
Mint az erdő napsugártól,
Én szemedtől meggyulladtam;
És elégek, mint az erdő,
Melynek lángja olthatatlan.
Láttatok már erdőt égni?
Oh ez igen ritka látvány.
Szikrafényes füstje fölszáll,
Magasan, mint a szivárvány;
És a fojtó füstborúban
Ezer a sikoltás, a jaj.
Fészke fölött vijjog, rí a
Kétségbeesett madárraj.
Oda minden, oda minden!
Annyi boldogság reménye.
Maga a nap sirathatná,
Mennyi kárt tesz örök fénye...
Ahol egykor a vidámság
Édes epret szedett volna,
Kérlelhetlen mérgű tűzláng
Legel a gyepen ropogva...
Erdő, erdő! nem marad-e
Égett fádnak egy zöld ága,
Hol egy madár eldalolja:
Átkozott a nap sugára!
Átkozott a romboló láng,
Mely nem úgy hervaszt el kéjben,
Együtt élve, ott elhalva
Virágaid mézkelyhében.
S minden önző és hiú fény,
Mely nem érez, mégis éget,
Nem érez, hogy ragyoghasson:
Legyen átkozott tevéled!
Erdő, erdő! fiatal szép
Égő erdő, hamvadozó!
Hozzád, én szivem, szerelmem,
Be hasonló, be hasonló!...
Nem viszem bánatom
Meghalni közétek,
Nem hagyom - isten ments -
Hogy eltemessétek.
Élni fog bánatom,
Mint nehéz nagy átok;
Látni, mint a rémet,
S hallani fogjátok.
Ahol még embernyom
A füvet nem érte,
Elviszem meghalni
Erdő közepére.
Ott a szél, a madár
Dalod eltanulja -
Szivemnek nem ismert
Halhatatlan búja!
Ha istenben hinni tudnál,
Mondanám, hogy isten áldjon;
De az ugysem hallgat már rám,
Mert te vagy az én bálványom.
Mit kivánjak én neked jót? -
Hogy beteljék legfőbb vágyod?
Isten őrizz! - Én tudom, hogy
Az a legsötétebb átok.
Oh, pedig áldásom fogna,
Érezem, hogy fogna rajtad.
Minden isten meghallgatja
Áldását a haldoklónak.
Megbocsátnám, hogy hideg vagy,
Mig szivem érted elvérez;
De hiába áldanálak:
Hogy azt érezd, ami érez.
Mégis, ha áldásom nem kell,
Vedd bucsúmat, végbucsúmat;
Aztán menj, rátapodva
A vérre, mit szivem hullat.
Majd ha egykor körülötted
Rád nevet és gúnyol a fény,
Fagyosan, mint most te engem:
Akkor jussak eszedbe én.
Ha gyémántod mind elszórtad,
S megátkoztad mindazokkal,
Kik hazudták, hogy szeretnek,
Istenkáromló ajakkal;
Ha majd egykor egy igazán
Hűn szerető szivre vágyol,
S keresed, de nem mutatja,
Sem a közel, sem a távol:
Akkor emlékezz rám! s jőjj el
Ahová engem temettek,
S hallgasd ott, mit suttog a fű:
Szerettelek, szerettelek.
Szeretlek, mert oly szép szemed van,
Hogy nappal van, hol az ragyog;
Még a lelkemben sincsen éjjel,
Pedig én oly sötét vagyok!
Szeretlek, mert fölfoghatlan vagy;
Bűvös-bájos fátyol föd el.
Szeretlek, mert olyan titok vagy,
Amiben mégis hinni kell.
Szeretlek, mert bár el nem érlek,
Tégedet látlak mindenütt:
Fűben, virágban, a harmatban,
Amelyre isten napja süt.
Mert te vagy az úr, te a minden,
Minek nevét nem nevezi,
Kit nem ismer, csak sejt a lelkem,
Mert nagy hatalmad érezi.
Téged szeretlek én, imádlak,
Egyetlen, más nélkül való!
Oh engedd el, ha mi bűnöm van,
Tekintsd azt bennem, ami jó!
Szeretlek én, hiszlek, reméllek,
Mert nagyon büntetsz engemet;
S mert szenvedek, tűrök, hiszem, hogy
Meglátom egykor - mennyemet!
Énnekem már nem fáj semmi,
És örömöt semmi nem ád.
Csak emléked fáj még... oh hogy
Örökké emlékezem rád!
Elfeledtem én már mindent.
Forog velem ez a világ,
De én nem is mozdulok, csak
Örökké emlékezem rád.
Oly homályos nekem minden,
Mint aki nehéz álmot lát,
És tünődik, ha való-e?
Örökké emlékezem rád!
Mintha erdőn járnék, éjjel;
Előlem futnának a fák,
És csak egy csillagot látnék...
Örökké emlékezem rád.
Néha kérdem, vagyok én még?
Álom-e ez, vagy valóság?
És tán nem is élek én már -
Csak a sírból emlékszem rád!...
Indulnak már a barna felhők,
Az ég maholnap tiszta lesz.
A nap kisüt, és örömében
Csorogva sír a házeresz.
Majd eljön a víg fecske, gólya
És föllármázzák a falut.
Majd verni kezd az erdő szíve,
Csörg a patak, szól a kakukk.
Majd jelt ad a kis dalkarmester:
A csalogány a lombokon;
És szól a dal, és égen, földön
Áll a közös lakodalom.
Majd belerikkant a rigó is,
És mondja: Rajta, rajta, mind,
Siessetek szeretni, élni,
Hamar, hamar, tél lesz megint!
S majd illatoznak a virágok,
Szeretnek mind az emberek;
Szeret majd minden nyakra-főre,
A pillangók és a - legyek...
És ennyi szerelem, gyönyör közt
Csak búsabb számüzött leszek.
Vigasztalan nagy bánatomnak
Nem találok csöndes helyet.
Eltakartam képed, mint kit elitéltem
S emlékezetemből haragom kivégzett.
Gyarló emberboszu igaz istenségen!
Hogy örökké éljen - föltámad emléked.
Hiábavalóság alakoskodásom.
Játszhatom-e hűtlent, ha szivem reped meg?
Nem, nem! Te vagy igaz, egyetlen bálványom;
S én vagyok, én, aki csak téged szeretlek!
Leveszem a fátyolt ujra és örökre
Fenséges képedről - álljon az oltáron.
Amelynek forrását bűnbánat feltörte,
Elfojtott könyeim, hulljatok immáron.
Szeretsz vagy nem szeretsz, megbocsátsz szivemnek,
Látlak-e valaha? - nem tudom, nem kérdem.
Azt se tudom, látsz-e, ahogy itt térdelek;
Nem tudom, hallod-e; itt vagyok, megtértem!
E világ - hiúság örök csatatére! -
Zajával engem is soká fogva tartott.
Biztam magamat is forgó szerencsére,
A világ szájából véve a parancsot.
Napja elvakitott! - oh én nehéz vétkem:
Nálad jobb szeretni a szátyár világot!
Hogy hiuságomnál kisebb volt szerelmem,
Kezed rá örökkön égő sebet vágott.
S mégis most, midőn már, tudom, késő minden,
Jólesik bánkódva megütnöm mellemet.
Panasszal, kinokkal ugy teli már szivem,
Hogy uj seb fájdalma nyujt csak egy kis enyhet.
Leégett hiuság hamva homlokomon,
Szivemben aljas kéj büszke megvetése.
És ha vérem lángol: rólad gondolkozom, -
Tündért vesztve, nem kell földi ölelése!
A tömeg nevessen - akár megszakadjon! -
Megnyugtat, ha látom, hogy csak addig boldog,
Ameddig nem érti fájó gondolatom,
Ameddig csak sejt, de egészben föl nem fog.
Egyedüliségem zordon átkát higyjék
Mesének, - maradjon az titok előttök.
Ne lássák a sugárt - még megirigyelnék! -
A te emlékedet - mely engem éghez köt.
Oh mert bármi nagy is fájdalmam utánad,
Vigasztal, hogy csak én tudom, mit vesztettem;
Hogy tündévoltod is titok a világnak,
Hogy az való csupán az én szerelmemben.
Akármerre jársz-kelsz, csak embernek néznek. -
Imádhatja benned a föld legszebb lányát;
Imádsága egész földi nemzedéknek
Föl nem éri tündér látományom báját.
Oh maradj erős és le ne szállj a porba!
Fáj nem birhatásod, de hitem vigasztal:
Hogy rútul hizelgő hazugok csoportja,
Üres kirakványok álfénye meg nem csal.
Tekintsd, hogy eléggé meg vagyok büntetve,
S ne boszuld meg rajtam magad - megalázva!
Feledd el sértésem, törd nemes szivedbe,
Nem éget úgy mégsem, mint bünüzlet máza.
Oh mert, bárha tündér, hogy te is csak nő vagy!
Kire mig bukás is ejt parányi mézet,
Szégyenkínja mégis férfiszivben oly nagy,
Minőt az magára maga nem tetézhet!
Vaj, mi haszna volna képed letipornom,
Megátkozván rajt' az olthatatlan foltot?
Hogy e folt lángjától őrült homlokomon
Kacagjon, ki rajtad diadalmaskodott?!
Oh ég, véghetetlen! nap, te dicső, fényes!
Magasban szeliden mosolygó csillagok!
Mért hogy amint létem, vágyam is nem véges?
Noha elismerem: gyarló, szegény vagyok...
E határtalan láng mardosó gyötrelmét
Mely kétségbeesik, hogy sebére nincs ír,
Mely itt vigasztalan átkozza lételét,
Mert jogos bosszúját csak gúnyolja a sír:
Ha ti oltottatok belém, halandóba
Indulatot, amely végtelen s tehetlen:
Ugy-e nem hagytok ti engem itt a porba,
Hogy siromon békén kacagjon ellenem?...
Ha követve magas fényetek intésit
Én e lomban, sárban el nem tántorodtam:
Nem hagyjátok cserbe zászlótok vitézit,
Ha e földi hüvely majd lefoszlik rólam?
Ugy-e, szép csillaghad, azért vagy számtalan,
Hogy e lélek benned menhelyre találjon?
Dicsőséged, ó nap, azért homálytalan,
Hogy megaranyozd, mi folt van e világon?...
S te nagy ég, azért vagy ugy-e véghetetlen,
Hogy ha testem sem nyer e földbe nyugalmat,
Ahol a csábitó és a hűtlen pihen:
Csontjaim hamvát is kivesd, széllyelszórjad?
Oh hogy panaszkodnak, hogy bizalmaskodnak,
Szerencsétleneknek hogy vallják magokat
Ezek az egyforma többi emberek.
Pedig bizonyos, hogy megvigasztalódnak,
Gyógyszerét találják az ismert bajoknak; -
Mert magára isten senkit nem hagyott.
Hallgatom, és látom könnyebbülésöket.
Tudja ég, hogy én nem irigyelem őket
A megenyhülésért, örömeikért.
Jólesik, ha látom ujjongni az embert,
Kit a végzet ugyis annyi bajjal megvert,
Örülök, látván, hogy egy jó percet ért.
Nem gyűlölöm én az embereket, nem, nem!
(Vajha okom volna, magam jobb szeretnem.
Ám erről már sem ég sem föld nem tehet.)
De miért tagadnám - balgatagság volna -
Hogy a mások annyi apró baja-búja
Az, mit tőlök mégis ugy irígyelek.
Azok a fájdalmak, a kinszenvedések,
Miket földi sorsuk sziveikbe vésett,
Azok a nagy s mégis szokott panaszok,
Melyeket bús szivök enyhe siralmával,
Könyeik áldásos nagy ajándékával
Keblökön ringatnak, oh azok, azok,
Melyeket lelkemmel szomjazok s ha hallok,
Gondolom magamban: mi parányi bajok!
Milyen keserédes jótékony sebek!
Különböző, mégis mind rokon egymással,
Megenyhithető egy kis vigasztalással,
Vagy egy-két kapa föld alatt beheged.
Oh mind, mind e testvér kínok szövetsége
Kárhozott szivemben ha pokolt cserélne
Azzal, ami ottan testvértelenül,
Vigasztalhatatlanság bizonyosságával,
Zordon egyetlenség szörnyeteg átkával
Örökös tanyát vert egyes-egyedül;
Teremtőjét magát kacagván szünetlen,
Mért hogy ellenében még az is tehetlen,
Mert a már megtörtént nemmé nem lehet...
Ha mit lehetlennek hiszek, ez üdv érne:
Borulnék az első ember kebelére,
Mondván, bajom társa, szenvedek veled...
Halld az én panaszom, mondd el a tiédet,
Értem én is, te is az enyimet érted;
Folyjanak hát egybe rokon könyeink.
Higyjük a szent multat, szeressük a jelent,
Reméljük a jövőt, imádjuk az istent,
S haljunk meg nyugodtan, ha enyészet int...
- Ah, de mind nem igy van, s nem is lehet soha.
Mint két különböző égitest lakója
Élve egymással nem ölelkezhetik:
Ugy választja ketté az embervilágot
Közöttem iszonyú változhatlan átok,
Melyen semmi égi erő nem segít.
Mert e nagy világon mindennek van mása.
A bolygó csillagnak lehet holdja, társa;
Gondolatok közt van rokonság, tudom;
Társtalan, magában, egyes egyetlenben
Csak két dolog van a szörnyü mindenségben:
Égben egy úr, földön az én bánatom!...
Sokat györörtél, öltél engem,
S én csak nagyon szerettelek.
Halálos a tőröd szivemben,
Mit vértanudként viselek.
Egyetlen zsarnok, szép, dicső vagy,
Kit imádnak alattvalók.
Te ünnepelt, mindenható, nagy,
S én csak szegény hived vagyok.
Dicsőségednek mása nincsen.
Te uralkodol egyedül.
Egy nézésedre hódol minden
Kész örömest, föltétlenül.
Hiába verseng veled a nap,
Pazarol fényt, meleget;
Holt rétegen uralkodik csak;
Te szellemek, élők felett.
Te szép vagy, édes, mondhatatlan;
Imádott, szeretett, csodált.
És mégis - istenem! - magamban,
Ha nézek elmerengve rád:
Mint fáklyaillat temetőből,
Egy gondolat mély gyászba von.
Megered rá a köny szememből,
S én szánni kezdelek nagyon.
Mindent felejtek; megbocsátom,
Hogy elhamvasztod szivemet;
Ah, mert hiszen mi az én átkom,
Ha képzelem a tiedet?!
Nem is nekem; - a legdicsőbbnek
A legnagyobbnak végzete:
Bukása magas isteneknek
Nem oly siralmas, fekete...
Mert semmi sem mulandó, minden
Csak ismétlés, elváltozás.
Mi jó, nemes, föntartja itt lenn
Emlékezés, utánozás.
Mi vagyok én tehozzád képest?
Mi szegények e dalok itt!
Hogy irhatnék rólad tökélyest,
Kit ragyogásod elvakít?
S mégis, ha nálamnál is gyarlóbb,
Dicsőit majdan a tömeg,
S mig koporsómat dulják pondrók,
Kimélik rimelményimet.
Mindennek, ami itt remek volt,
Emléke, nyoma fönnmarad.
Ki mi nagyot tett, szépet gondolt,
Örökké él, mert egyre hat.
Maga a rosz, selejtes földben,
Kiirthatlan, mint a tarack.
Istenről, ördögről, eszményben
A rege képeket maraszt.
Örökre, végkép, menthetetlen
Te mulsz el egyedül magad,
A halhatatlan egyetemben
Mindent fölérő áldozat!
Tán mert irígyed e tárgy-limlom.
A nap legforróbb sugarát,
Fehér arcát a szende liljom,
A rózsa tündér illatát -
Mind követelik vissza tőled,
És vissza kell adnod nekik.
Az ellened lázongó földnek
Zsákmányul trónod elesik.
Hóditó szépséged csodája
Még rajtad, élőn, elenyész.
Arcod tündöklő szinpompája
Végkép, örökre odavész.
Hóhér idő, ádáz kezével,
Letörli ajkad bíborát.
Bepókhálózza csuf redővel
Fölséges arcod himporát.
Szépséged oltárából, melyhez
A dicsőség hódolni járt,
Gyászával intő pelengér lesz
- Számodra, újabb ifjuság!
Mind, ami égi egyezményben
Benned remekké egyesül,
Eloszlik, mint felhő az égen,
Örökre föllelhetlenül.
Ledőlt bár, él a képzeletben
Kartágo, fényes Ílion;
Csak szépségedről nem marad fenn
Megközelítő fogalom!
Shakspere, Homér lángszellemének
Kincsei örökkévalók.
Olcsóság: élik ezredévek,
Használják embermilliók.
Csak bübájod, mi mindezeknél
Valódibb, édesb, istenibb:
Tünékenyebb, semmibb a szélnél,
Mely elhal, alig születik.
Halhatlanság, haszontalanság;
Ne tudna rólam senki sem,
Csak szemeidet ragyogtatnád
Odább egy perccel, édesem!
O szörnyü törvény, gyászitélet!
Mit senki nem kerülhet el.
Hogy itt születni oly nagy vétek,
Miért mindennek halni kell.
Hogy az idő, szemed lángjától
Nem ifjodik egyszerre meg;
El nem feledkezik magáról,
S nem örökíti kellemed!
Hogy isten alkotód, ki benned
Fölülmulá egyszer magát,
Nem szán megsemmisítni téged,
S nem osztja véled trónusát!
- Oh csak gyötörj, csak uralkodjál,
Meríts ki minden örömöt.
Feledj, élj, csak ne gondolkozzál,
Sohase lásd meg gyász jövőd.
Tépd a virágot és tipord el,
Hisz uj tavaszra kivirul!
Játszál sohajjal és könyekkel,
Mind csak kéjért cserébe hull.
Ne szánd e korcs, önző világot;
Marcangolj embersziveket.
Nevetik a mulandóságot,
Hervadni látván tégedet!
Minden bünös, hibás e földön,
És semmi sem lakol meg itt.
Mert hogy te elmulsz mindörökkön,
Eltörlöd a lét bűneit.
És nem marad fen semmi rólad,
Csak dalomban eszméd, neved.
De, mint az istent, föl nem fognak,
S imádnak bár, nem értenek.
Elmulsz, eláradsz a mindenben.
Csillagba, napba visszatérsz.
Majd látni fogunk részeidben;
Egészben, ah, többé nem élsz...!
S müvészet, képzelet tehetlen,
Hogy örökítse alakod.
Ki festené való szinekben
Verőfényével a napot?
Megosztozik majd ég, föld rajtad,
És szebb lesz, ifjabb a világ.
Hőbb a sugár, fénylőbb a harmat,
Illatosabb lesz a virág.
S csak sejtenek majd téged abban,
Midőn már én is hamvadok;
Mig szemed fénye szép csillagban
Siromra sírva mosolyog...
Mintha örvény fölött járnék,
Vagy elfödne sötét árnyék;
Egem végig beborulva
Haragosan villámolna;
Virágok és falevelek
Ijedtökben reszketnének;
Rám fekete felhők közül
Űzve gonosz sejtelemtűl
Integetve, esdekelve
Rémült angyalarc meredne;
És azonban ember, állat
Szédelegve futosnának,
Kézkulcsolva, nyöszörögve;
Távol orkán már hörögne;
Iszonyú nagyot csattanva
Az égbolt kettéhasadna,
S hullana a kénkőzápor...
Ah pokolkín-képes mámor!
És én ezt mind, mind átérzem,
Valahányszor rád emlékszem...
Mégis mindig rád emlékszem!
Találkozunk majd még mi jókor,
Még ide lenn a földön, sokszor.
Ha majd virrasztva őszi éjen,
Hallsz lépteket a falevélen,
Halott alaktalan bus árnyak
- Sír rabjai - sötéten járnak;
Lombkarjai a gyászfüzeknek
Feléd hívólag integetnek;
Ásitozó sötét odúkból
Kelő nehéz, fojtó illattól
A rózsa, liliom megcsapva
Szomoruan fejét lehajtja;
A nagy, döbbentő némaságból
Hozzád rejtelmes szellemhang szól,
S merengve, ringva bús sejtésen,
Gondolsz magast, érezve mélyen;
Ha végre hosszu vándorlásból,
Éjfél után, sötét borúból,
Nagy, tarjagos felhőknek ormán,
Mint fehér szűz a zárda tornyán,
Előjön a hold, s meg-megállva,
Merengve néz a keresztfákra
Mint csöndes őrült, ki andalgva
Magához jő egy pillanatra,
És széttekintvén, amit lát, hall,
Lelkét betölti borzalommal;
Elméje, sebtelt szive fájdul,
És könye sűrűn megered, hull,
Hull egy hideg fehér halottra,
Mint holdsugár a sirszoborra;
Aztán, nem tudni merről és hol,
Valami régi, régi dal szól,
Cseng-bong agyadban és szivedben,
Talán csak ugy az emlékedben...
És tépelődöl, hogy mi nóta?
De egyre távozik, halódva,
Mint búcsuének a tengerben;
És csak azt érzed a szivedben,
És mind azt sugja vándor felhő,
Hogy ami elmult, vissza nem jő:
Majd éjfelenkint, ilyen percben,
Látsz megjelenni közeledben,
Merengve, emlékezve, szótlan,
A messze multba varázsoltan;
S én majdan ujra elmélyedve
Az egykor gyilkos szép szemekbe,
Hol máskor a dölyf lángja égett,
Ott majd csalódott büszkeséged
S egy késő gondolatfény csillog,
És ajkadon lebeg, hogy elmondd;
S holdfénykarod kitárva indulsz,
De szived oly nehéz, aláhuz,
Alá, alásülyedve lassan,
Ahol csöndes, hideg, sötét van...
Mert letelik a szellemóra -
Le, vissza! le a koporsóba!
1856
Itt a nagy halott előttünk,
Kiterítve mereven.
A hideg, a téli éjben,
Csillagoltó sötétségben
Mi vagyunk még éberen.
A sirásban elfáradt már
Valamennyi jó rokon.
Talán mi se volnánk ébren,
Hanem mert a torban, éhen,
Rágódunk a csontokon.
A csontokon sem rágódnánk,
De hát - ez a kenyerünk.
Nem maradt ránk dús örökség;
Fizet minket a nemzetség,
Ha sirunk, énekelünk.
Már maholnap ez se kell majd.
"Elég volt a gyász, a dal.
Ami megholt, föl nem támad.
Haszontalan minden bánat!
Hajrá, étel, dal, ital!"
Ilyen szelet hallunk is már.
Ki legtöbbet örökölt,
Annak van a legjobb kedve;
Ott van a mult elfeledve,
És eladva az a föld.
Hol pihennek a nagy ősök,
Kik szerezték vérökön
Azt is, amin ők mulatnak...
Idegenek jól aratnak
Vérben ázott térökön.
Ők alusznak szépen, mélyen;
Ébren már csak mi vagyunk.
Ők alusznak s nem álmodnak;
Mi virrasztunk ébren, haj csak
Ébren is mi - álmodunk.
Álmodunk mi hihetetlent,
El se merjük mondani.
A holt szeme félig nyitva;
Hátha meg nem volna halva,
S lehetne még valami...
A nagy tenger éjszakába
Ki-kinézünk olykoron.
Mert nem tudjuk, hány az óra,
Hallgatunk a kakasszóra,
Merengünk egy csillagon,
Jó reménnyel, vak reménnyel,
Hogyha megvirradna már!
De a hajnal csak nem pirkad,
S amit látunk, az se csillag:
Bolygó fény - vagy fénybogár!
És csak oly csöndes ne volna!
De ez ugy fojt, ugy ijeszt...
Dalunk is már egyre fárad,
Alig ad még bátorságot...
Égen, földön semmi nesz...
Szempillánk is csuklik immár...
S ha az álom elnyomott,
S mi is alszunk, boldog Isten!
Akkor aztán késő minden -
Mozdulhat a tetszhalott!...
1857
Én sem éltem egészen hiába:
Fáztam és koplaltam eleget.
Szenvedésim nyomorú dijába
Szánakoztak rajtam emberek.
Nem maradtam adósuk magam sem:
Szerettem e szánó tömeget.
És mivelhogy nem volt egyebem:
Odaadtam érte lelkemet.
No de egyet fordult a kerék.
Lett gunyám, megevő falatom.
Bezzeg öljt kiált a csőcselék,
Fölakad a kenyér torkomon.
Akik előbb szerettek, hajgálnak
Kövekkel... És már most mit tegyek?
Legjobb lesz tán, ha a kutyáknak
Vetem e panaszos kenyeret?!
1858
Egy búborékkal kevesebb
Az örök semmi tengerén.
A sír egy lábbal közelebb,
És távolabb egy szép remény.
Álljunk meg egy kissé, barátim,
E zárt sziget mentében itt;
Nézzünk be jól a végtelenbe:
Nincs egy hajó, mely közelít?
Az ég borult, s szél még se leng;
Az ég villámlik szárazon;
Ha üt, nem hallja senki sem;
Mézharmat csillog a gazon.
A habok oly halkan susognak,
Mint a haldoklók ajkai,
Kik jobb világ titkába látnak,
De nem birják kimondani.
Mentő hajót várjunk-e még,
Ha durva szirtbe ütközött?
Választanánk - ha nincs egyéb -
Halál és őrület között?
Óh a vihar, mely összetört, széjjelszórt,
Kerűlne vissza legalább,
És ölne el szépen, dicsőn, mig
Nem őrjit meg a némaság!
De nincs remény, de semmi jel!
Biztatnak még bátor szivek,
De már magok se hiszik el.
Mindegyre fogynak a hivek.
Nincs mért keressen föl a kalmár,
S rablócsapat ha ránk talál,
Csak rabul vinne: ami ránk vár,
Koldus halála - éhhalál!
Idő mulik, nap áldozik,
S szép ifjuságunk odavan.
Iszap beföd, viz elborít
És elenyészünk nyomtalan.
Ajk nem mesél, s mit írna föl könyv?
Hogy vérünk is volt - hamu lett -
Ah a bitó is szebb, hisz arról
Valaki még példát vehet!...
1858
LUZITÁN DAL
Midőn vezéreik a rómaiaknak meghódoltak
Hazám, hazám, minő uton jársz?
Mit tartsak immár felüled?
Szeresselek-e ezután is,
Megengedi a becsület?
Szerettelek gyásznapjaidban,
Amig szerencsétlen valál.
El nem riasztott oldaladtól,
Bár rémitett börtön, halál.
Szegény valál bár, koldus és rab,
De bár maradtál volna az;
Szenvedtünk volna még tovább is,
Nem jött ajkunkra vád, panasz.
Mert ami szint'oly drága, mint te,
Mi szentebb még tán, mint magad,
Mi nélkül hitvány rongy az élet,
S haszontalan minden javad:
Megvolt egy kincsed, egy jutalmad,
Egy csodatévő bűvszered,
Mi ismét mindent helyrehozhat,
Mikor már minden elveszett.
Becsületed - e legfőbb kincsed,
Mit vissza nem hoz semmi sem! -
Eszeveszetten odadobtad
A szabadulás perciben!
Legjobbjaid hiába kértek,
Hogy várakozz még keveset:
"Nincs veszve semmi sors alatt az,
Ki soha el nem csüggedett."
Nem hű fiaid hagytak cserbe,
Te hagytad cserbe azokat.
Ellökted őket, s felölelted,
Akik szerezték gyászodat.
És elcserélted özvegy fátylad,
Mit tisztelet, dics övezett,
A mennyezettel, hajh! ahonnan
Elköltözött a becsület...!
- Oh én hazám, boldogtalan hon!
Bukott hölgy, eltévedt anya!
Hősök szülője, elkerített
A sok hazudozó banya!
A keblet, mely tejével táplált,
Fertőzi undok idegen;
S ne fussak a födél alól, mely
Szégyent, gyalázatot terem!?
Oh én hazám, minő uton jársz,
Mit tartsak immár felüled?
Szeresselek-e ezután is?...
Megengedi a becsület?...
Oh honfi, aki leborulsz
Az oceáni partokon,
Felénk tekintesz és gyötör
A hazavágyó fájdalom;
Kit nem csábítnak el ama
Szebb, jobb világnak bájai,
Hogy ne ohajtsd köztünk, velünk
Bilincseinket hordani;
Kinek keblében a remény
Elfáradt, a hit megtörött;
Ki itt nem életet keressz,
Csak véreid közt sírgödört;
Oh honfi, immár légy nyugodt,
S ha menhelyed, újabb honod
A föld legmostohább zuga:
Ne hagyd el azt és halj meg ott!
Öljön meg ott a fájdalom,
Mert itt a szégyen ölne meg.
A hon, melyért szived sovárg,
Az a hon - volt, nincs, elveszett!
A nép, amelyért vérezél,
Megtagadá önnönmagát.
Nem hordja már rabláncait,
Mert szolga lett és hord igát.
S ha tán a mult emléke hí,
Azt is hijába keresed.
E meggyalázott földbe már
Apáid hamvát sem leled.
Mert nem nyughattak abban ők!
Az ősök, a nagyok, dicsők,
Fölkeltek sirjaikbul, és
Most szerteszét bolyongnak ők.
Bolyongnak éjjel nyugtalan,
Keresve egy-egy szent helyet,
Hol jeltelen temetve van
A számüzött honszeretet.
És amikor rájok virad,
E földbe rejtik arcukat,
Hogy meg ne gyúljanak azok
A szégyen és harag miatt...
O honfi, csak bolygj hontalan,
S ti koporsótlan szellemek,
Ha már elég nagy átkotok,
Még vissza se tekintsetek.
Ne lássatok nagyobbat itt:
A megőrült becsületet,
Mit a helóta ivadék
Gúnykacaja közé temet...!
1867
Odabenn a mély vadonban,
A csalános iharosban,
Félreeső völgy ölében,
Sűrü árnyak enyhelyében;
Oh milyen jó volna ottan,
Abban a kis házikóban,
Élni, éldegélni szépen,
Békességben, csöndességben!...
Nem törődni a világgal,
A világ ezer bajával.
Meggondolni háboritlan,
Ami immár közelebb van...
Illatos hegy oldalában,
A tavaszi napsugárban,
Nézni illanó felhőkbe,
Mult időkbe, jövendőkbe...
És azután, utóvégre,
Észrevétlenül, megérve,
Lehullani önmagától,
A kiszáradt életfáról...
S ismeretlen sírgödörbe'
Elalunni mindörökre...
S ott egyebet mit se tenni,
Csak pihenni, csak pihenni...
1875
Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem; többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán
elálmodozva egyedül -
Mult ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen...
1876
Ha illatos, ábrándos éjen
Elnézem a sok csillagot;
Merengve a végetlenségen,
Elgondolom, döbbenve érzem,
Mi semmiség, parány vagyok!
E ragyogó napok fényteste
Mily óriási, szertelen.
Nagyságuk titkait keresve,
Hogy rémül el kétségbeesve
A legmerészebb képzelem!
Csigává törpülök ijedten;
Féreggé őrl a gondolat:
Mi ez a lét, mi maga itten
E vergődő rabképzeletben
Az öröklét - egy pillanat?
Ti ott a fölséges égbolton
Tündöklő fényes csillagok,
Nagyok, dicsők!... de én azt mondom,
Az én szerelmes kis galambom
Szemében szebb, jobb fény ragyog.
Oh!... mikor én azokba nézek,
Hogy éledek, hogy áradok!
Egyszerre nőni kezd a féreg;
Azt gondolom, az égig érek,
S uram bocsá! - isten vagyok!
Enyim e szép világ, mely itten
Énértem, kedvemért forog.
Én vagyok itt cél, központ, minden;
A nap, hold, a tejút, körültem
Csak eszköz, ékszer, butorok...
...Ti csillagok a magas égbe'
Elbujhattok mind, bujjatok!
Isten jósága, bölcsessége
Az én galambom szép szemébe'
- Higyjétek el, - ott legnagyobb!
1881
Az égen fényes üstökös; uszálya
Az ég felétől le a földre ér.
Mondják, ez ama "nagy", melynek pályája
Egyenes; vissza hát sohase tér.
Csillagvilágok fénylő táborán át
A végtelenséggel versenyt rohan.
Forogni körbe nem tud, nem akar, hát
Örökké társtalan, boldogtalan!
Imádja más a változékony holdat,
A kacéran keringő csillagot;
Fenséges Niobéja az égboltnak,
Lobogó gyász, én neked hódolok.
Szomoru csillag, életátkom képe,
Sugár ecset, mely festi végzetem,
Akárhová mégysz a mérhetlen égbe,
Te mindenütt egyetlen, idegen!...
1882
Akármit mondotok, beszéltek,
Tudom én jól, amit tudok.
Halhatatlanság, örök élet,
Megengedem, mind szép dolog.
De mindamellett én azt látom,
Hogy végre is csak az a jó,
Csak az a drága e világon,
Mi itt örökre elmuló.
Odadnék én jó szivvel mindent,
Mi maradandót nyerhetek,
Szép Éva! csak e földi édent
Veszithetném itt el veled...
Az üdv az örök fényességben
Kivánatos, de angyalom!
Ha elkárhoznám szűz öledben,
Jobb lenne, én azt gondolom...
Fukar királynál, ki csak gyüjtött
Országokat, kincset, babért:
Egy paradicsomból kiűzött
Mezitlen Ádám többet élt...
1883
Ha eljövend a búcsuóra,
Ha majd e szív végsőt dobog,
A percben, mely létem kioltja,
Majd akkor is rád gondolok.
És jól tudom, előre látom,
Mi bú, öröm van itt ezen
S az ismeretlen tulvilágon:
Egyszerre mind átérezem.
Eszembe jut majd minden átok,
Mind, ami történt s ami nem;
Mely felgyujtotta a világot,
Mást üdvözitvén, az "igen".
Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.
És nem tudom, mi fáj majd jobban:
Mi itt örökre elveszett,
Vagy ami él a multban, s onnan
Kivenni többé nem lehet?
A gondolat, hogy e mindenség
Nem lesz se több, se kevesebb,
S isten se törli azt le végkép,
Mi egyszer itten megesett...
Vagy hogy nem halt meg voltakép itt
Csak az a perc, mely elrepült;
A bimbó, mely nekem ki nem nyilt,
A vágy, amely nem teljesült?
1884
Megindult a föld alattunk,
Vagy magunk előrehajtunk?
Hol vagyunk most, a pokolban?
Hosszu barlang szája horkan.
Csattog, fölsikolt a sárkány,
Tarjagos füstfelleget hány.
Rajzik a szállongó szikra.
Hogy forog az izzó szikla!
A sötéttel küzdve langal
Végig a függő bazaltfal.
Mintha régi füstös képek
Alakjai élednének...
Angyalok, kövült barátok
Morogják a miatyánkot,
Olvasót pörgetve ottan
A meredek szirttorokban.
Vagy talán csak víz esése
Bérc öléből a mélységbe?
Most a sikra eresztettünk.
Mi robog, zúg el mellettünk,
Vissza őrülten mi csörtet,
Összeláncolt sor kisértet?
Mi jövünk magunkkal szembe,
Megfordulva vagy kerengve?
Itt egy város, ott egy zárda
Tornyai rohannak hátra.
Milyen álom, milyen élet!
Hogy szorulnak percbe évek!
Hallga, hóha! most megállunk.
Itt kiszállunk, ott beszállunk.
Tölgyei a rengetegnek
Álmaikból fölrezzennek.
És a csöndes erdőn a fák
Mélabúba
Összesúgva
Társaiknak mondogatják:
"Hegyeink méhéből - kérded -
Hova lettek a tündérek?
Gnómok, rémek, gyiksárkányok,
Óriások, tüzet hányók?
Szörnyeinkről már maholnap
Még a dajkák sem danolnak.
Emberek nyeregbe fogták,
Nézzed - imhol lovagolják..."
1885
Kik éjfelente sirkertekből
Holt halavány emelkednek föl;
Kik, mert e földön mennyet éltek,
Mint megszedett virágra méhek,
E földre vágyva visszajárnak,
E nyugtalan, ártatlan árnyak,
E létsovár, bolyongó lelkek -
Nem ők, akik kétségbeejtnek.
Nem azok az igazi holtak,
Kik egyszer itten éltek, voltak,
Nem ugy van az, mint hiszik, tartják.
A porban a halhatatlanság.
Nem vész el innen semmi, semmi,
Csak ami nem birt megszületni.
Üdvözitő csók, mely elcsattan,
Mi megesett, lett, halhatatlan.
Csak a testet nem öltött ábránd,
Be nem telt vágy, el nem lobbant láng,
Az elszalasztott meddő óra
Nem fordul itten vissza jóra;
Csak az van halva itt örökké,
A mult nem hozza vissza többé.
Soha többé!
1885
Mint az árva holt anyára,
Ugy borulok rád, hazám.
Hideg vagy, fekete, sárga;
Aszol-e, vagy valahára
Meg vagy halva igazán?
A csatában el nem estél,
Csak leraktad fegyvered.
Jó sokáig szenderegtél;
Halkan álmodban beszéltél,
Látva fényes képeket
Eljövendő nagy napokról...
"Leszen ugy, mint régen volt."
Vagy talán már nem is alszol,
Csak pihensz, vársz, hallgatózol,
Hogy ki hived, árulód?
Fiaid már vetkőztetnek,
Osztoznak ruháidon.
"Ez az enyém, ez a tied"
S e fölött hogy verekednek! -
Vagy talán én álmodom?
Neked éltem, érted éltem,
Önfeledten, igazán.
Ami tüz, láng volt szivemben,
Oltárodon elégettem;
Mindenem föláldozám.
Jutalmul mást nem kivánva:
A te dicsőségedet.
Szenvedésem mind nem fájna;
A csalódás, hogy hiába!
Őrüléssel fenyeget.
A nagyobbak, erősebbek
Tőled eltaszítanak.
Álomporral hintegetnek,
Altató dalt zengedeznek,
Hogy ne halljad hangomat.
Kétségbeesett örjöngő
Sikolyával költelek.
Félek, minden órán késő...
Kapzsi, éhes, prédaleső
Banda élve eltemet.
Még azt mondják, hazudozzák,
Hogy magadnak gyönge vagy.
De ha kell harcolni másért,
Szolgai liberiáért -
Erőd óriási, nagy!
Önjavadra semmid sincsen.
Idegennek telivér.
Meztelen vagy, mint az isten,
Kinek testét eszik itten,
És a papja mind kövér.
De míg élek, én remélek,
Hiszem az istenemet:
Leszáll az a keresztfáról,
S ujra egyszer elkorbácsol
Templomábul titeket.
- És ha meghalsz, ha csalódom,
S szellemed elköltözött:
Tetemeden, koporsódon
Mint a féreg, nem rágódom,
Ott halok tested fölött,
Megkövülve, mindörökre,
Aeolhangu sírjeled...
Zengve ős dicsőségedről,
Legalább a feledéstől
Megmentem hired, neved...
1887
Szép leányok, kedves hölgyek,
Kik egy lelkesítő csókot
Nem adnátok a költőnek,
Mégis egyre ostromoltok
Pár rimelt sorért, emlékül,
Fehér könyvetekbe irva.
Minden édes emlék nélkül
Mire jó e száraz firka?
Mi rimelne össze szebben
Mint két szivnek dobbanása?
A költő csak énekeljen,
És a mennyet soh'se lássa?
Csak ami a szívbe irva
Szerelemben égő vérrel,
Az a halhatatlan szikra
Még a sírban sem enyész el.
Elmosódik emlékünkben
Minden bölcs irásunk, tettünk;
Csak az óra feledhetlen,
Amelyben - elfeledkeztünk...
1887
Javában áll a vásár; a zsivajban
Megsiketűl a lelkiismeret.
A cég föloszlik; im végeladóban
Árverelik a kerületeket.
Kapós az áru; hogyne? sokat ér,
S potomság, mit a boltos érte kér:
"Ki hazudik nagyobbat?" E sivár
Föltétel a kikiáltási ár.
Föl és alá ki tud hizelgni szebben
A mennynek és pokolnak egyaránt?
Ah könnyü sor! mi drága még részletben -
Egészben szinte semmit ér hazánk...
Lemondott róla régen mindenik,
Adó, vevő, hivén, hogy sirba tért.
Csak még a bőre! ezt adják, veszik,
Igaz, hogy olcsón: egy üveg borért...
Mint mikor a hajó a viztölcsérben,
Haj rá, neki! hol a pezsgős palack?
Pokolba őrült becsület, szemérem!
Föl a kabinba, hol a szűz ajak?
Nyerít a kéjvágy, bőg a hiúság.
Vonít az írigy önzés éhesen.
Itt már hiába átok és imádság!
Én már csak a kénkőesőt lesem.
És eljön az, hah, itt is a határon;
Én látom azt, mint Lót, rég, egyedül.
De nem megyek, nem mozdulok... bevárom...
Hiába a sugallat: menekülj!
Kéj lesz nekem e gyilkos tűz-zuhany;
Szemlélni, hogy réműl a gyáva gaz!
Diadalom, ha ők mindannyian
Látják, hogy hal meg köztük egy igaz.
Mint egykor Herkulanum és Pompeji
Végnapján, lávatemető alatt,
Volt még egy hű, valódi római,
Ki mozdulatlan őrhelyén maradt;
Ha majd kiásnak a hamuözönből
Álmélkodó késő évezredek,
Találnak ott - s majd rám ismernek erről -
Egy fölemelt főt s egy üres kezet!...
1887
Ó népem, jó magyar nép, drága vérem,
Mit kell felőled hallanom, megérnem!
Kik tégedet uraltak egykor, mind a népek,
Most mit beszélnek, vagy nem is beszélnek?!
Hogy te vagy az utolsó; mind szabad már,
Csipetnyi szerb, rumán, az lesz a bolgár,
S szokás szerint segited is majd őket,
Nem nézve, hogy mi vagy, mi lesz belőled?
Te egymagad vagy itt inas ruhában.
Pedig ahol ezer veszély, halál van,
Te jársz elől, dicsőséget, hatalmat
Szerezve másnak, rabláncot magadnak.
Immár nem is magyar, csak István-ország.
Zászlódat horvát csatlósid tiporják.
Ős cimered, szineid megtagadva,
Nem a magad nevével indulsz hadba.
S hogy lelkesülj, első parancsolat:
Hazádnak nyelvén szólnod nem szabad!
Érthetlen, természettelen világ!
Ilyet mesében is vajon ki lát?
Oroszlánt, melynek abba teljék kedve,
Hogy a szamárbőrt hordja tetszelegve?
S te tűröd ezt mind, tűröd, viseled.
Tehet akárki akármit veled,
Veled, kit egykor oly dicsőnek láttam
Világszabadságért vivott csatákban,
Midőn nagy lelked oly lángot vetett,
Hogy bevilágitotta az eget,
Mely már nyugotról végig besötétült,
Az emberek lelkén zsarnok lidérc ült...
És ébredezve a nyomás álmából,
A névtelen hősök csatazajától,
Megszégyenülve, álmélkodva néztek
Körös-körül rád mind a többi népek,
A hiresebb, erősebb, rátartóbbak,
Kik mindazáltal már megfutamodtak
S a szabadság, dicsőséglobogóját
Mikor már ők, a nagyok, sárba dobták,
S vészkiáltásaikkal fölkeltettek -
Te egymagad azt onnan fölemelted,
Mezetlen, puszta kézzel, készületlen,
- Fegyvert, ugy mondád, azt hoz majd az ellen -
És kapva lóra szőrén, a kezedbe
Karikás ostoroddal, kieresztve,
Vagdaltad őket képen, s hajszolád,
Mint pásztor a tilosba ment gulyát.
Gyalog ha voltál, a lovast kergetted,
Te fogtad el, akik bekeritettek.
És dárdaerdőt, ágyusort, várbástyát
- Soha világ nem látta ennek mását -
Ököllel ostromoltál és vettél be...
Mi vagy te most? Im a szerep cserélve:
Az adja a hőst és huzatja a tust,
Kinek te mondád: ik huszár, du Hanswurst...
Ó népem, mit gondoljak már felőled,
Higyjem, ne higyjem áhitott jövődet?
Meg vagy talán most rontva, babonázva,
Vagy alkotását Isten meggyalázza?
Urrá leszen, mert szapora a féreg?
Turul, kesely szolgája a verébnek?
Nem járna többé a szabadban, pusztán,
Csak rabkalitban csenevész oroszlán?
Vagy csak pihen a sivatag királya,
Mig sorlövők csapatja körülállva
Rettentő fekhelyét rezgő inakkal,
Gunyolja, szidja, eleinte halkkal,
Majd önzajától nekibátorodva,
Arcátlanabbá válik bősz csoportja;
Dobálja és ingerli mindenképen,
Ki ereje - méltóságérzetében
Oda se néz hitvány beszédnek, kőnek;
Nem mozdul ő, amig belé nem lőnek,
De akkor azután van ne mulass!
Hiába ottan puska, dárda, vas,
Egy-két golyótól ő mindjárt le nem dől.
Egyszerre vérzik bár tizenkét sebből,
Jaj annak, akit ő letenyerel.
Egy pofonátul tízen esnek el.
Van, aki megmered tekintetétül;
Legokosabb, ki elfut esze nélkül,
És valahol, valami zsibvásáron,
Megveszi a bőrét fölvert nagy áron
A rettegett, a nagyszerű állatnak,
Kit éjnek idején verembe csaltak,
És viszi el, nagy messze, mutogatja,
Hogyan esett remek lövése rajta?
Világbíró nagy ősök nemzedéke,
És nemzetem, ez a te multad képe.
Hogy szám szerint kevés vagy, ritkaság,
Meg-megrohant a gyáva sokaság.
Hogy kis szigetként állsz e néptengerben,
Páratlanul, rokontalan, egyetlen,
Segítve még mást, soha senki téged -
Ha mégis élsz, ez méltó büszkeséged.
De hajh, mi írva a jövő könyvébe?
Ki a nemesnek voltál mintaképe,
Im ellened fordult idő, világ.
Mi ős erényed volt, az most hibád.
Vérmes hited, pazar nagylelküséged
Titkon nevetve zsebelik üzérek.
Nem nyers vitézség dönti a csatát:
Géppé fegyelmezett nagy sokaság,
Hangyák erénye, munka, szorgalom.
Kalmár a hős a világszinpadon.
A csatatér kockája voltaképen
Előre már a béke versenyében
Mindenfelé azok javára dől el,
Kik előkészitették jól a rőffel.
De hát ha igy van - s igy tagadhatatlan -
Ki nagy valál, hol halni kell, a hadban,
Gyöngébbek most a könnyebb föladat:
Lét küzdterén rajtad kifogjanak?
Nem tudna győzni itt erős karod,
A munka versenyén, ha akarod?
Ki a hazáért bőven ontod véred,
Nem tudnál adni érte veritéket?
E kirabolt, de ifju szép anyát,
Ki szégyenkezve, esdve néz reád,
Mint kéregető özvegy utfelen,
Mert harcban elrongyollot, meztelen,
Felöltöztetni uj divat szerint,
Hogy irigyen csodálják őt megint,
Kik most lenézik, piperés banyák, -
E föladat méltó ne volna rád?
Ha e magasztos cél nem lelkesít,
Élned tovább vajh érdemes-e itt?
Benépesiti a vadon pusztákat,
Hol most rideg tanyák, bitófák állnak,
Mosolygó kertek, nyájas kéjlakok
Végetlen gyöngysorával, és amott
Bozontjait a Kárpát és Bakonynak
Hol most bün, inség férgei bolyongnak,
Fésülve, mosva, kivasalva szépen,
- Völgyén csatorna; mozdony a hegyélen -
Gyárak sugár minaretjeivel
Megannyi templommá avatni fel,
Hol messze zúgva a gép orgonája
Arany esőt hullajt alá a tájra...
Ah ugy van, ugy lesz, ugy kell lennie!
Beteljesülni látlak jós ige:
"Nem volt, de lesz." S rá a királyi szót
A Phönix hamvain "és szebb lesz mint volt!"
Én nemzetem, napod még fölragyog.
Nem tudsz te tenni, csak mindig nagyot.
Közelre várni ellenségidet,
S a saját fegyverével verni meg.
Hát munka kell csak? furfang, lelemény?
Csodát mivelsz te ott is, hiszem én.
El-elpihen, szenderg önérzeted.
El kell magad kissé szégyenlened.
Sőt néha, bizván szertelen magadba,
El-elmaradsz, megkésel készakarva.
Fölbátorodni az ellent hagyod,
Diadalod hogy lenne még nagyobb.
De ha megindulsz telivér hevedben,
Nincs akkor, aki neked állna ellen.
Világhires, félelmes rohamod
Egyszerre lép át egy félszázadot.
Kit el nem öltek karddal óriások,
Fogd meg sörényen a kapát, az ásót.
Dologra is, ha ember kell a gáton,
Te légy az első az egész világon!
1887
Bezárom én is már a boltot.
Napomnak vége; kész a mérleg:
Nem maradok, hazám, adósod.
Mi tőlem telt, megtettem érted.
És te nekem nem adtál semmit.
Bár csak szivem volt minden kincsem,
De azt od'adtam kicsinyenkint,
Ott már, ugy tetszik, semmi sincsen.
Kimért, inséges volt a kosztod,
Mint fegyencházi gazdasszonynak.
Frankfurtiakban ettem kócot.
Amellyel puskát tisztitottak.
Nem tartozom leányaidnak,
Kiket dicsőiték versekben.
E földi édenből enyim csak
Ugy festve volt s azt - megfizettem.
Aszúd helyett, mitől a holtak
Egy pillanatra föltámadnak,
Ihattam rendszerint csak ollyat,
Mitől gyöngébbek szörnyet haltak.
Szó ami szó, tagadhatatlan,
Nem kényeztettél semmiképpen.
Azért ki mégse fogtál rajtam:
Nem renditettél meg hűségben.
De engedd, adjak egy tanácsot.
Kinek mit adsz, tartsd jobban számon.
Mert végre, nem lehetlen, mások
Elrettenhetnének példámon,
Hogy ugy eresztesz el magadtól,
Mint gazdag ház fukar gazdája,
Ki a szegény utast még egy jó
Pohár borával sem kinálja...
1887
Ha neve sem lesz a régi vármegyének;
Kerületek-körökről szól az ének,
Melynek közérdekűleg mért határát
Már nem "bogár" után keringve járták;
Lesz ki parancsol és ki megfogadja,
Törvénynek általános foganatja;
A szolgabírók rémmesében élnek,
Mágnás nem áll fölötte a törvénynek;
Az árvapénztárnok többé nem sikkaszt,
Mert cselekedni már nem úri "sikk" azt;
Ha az adó lesz kétszerannyi mint ma,
De kulcs, arány csalatkozhatlan minta,
És e cserével mindakettő jól jár:
Hatalmas ország és jómódu polgár;
Mert államát igaznak, szentnek tudva,
Adózó mit keres, el nem hazudja;
Munkás jutalma méltó bér, dicsének,
Közmegvetés árnyéka a herének;
Rangot, cimet nem koldult rend szalagja:
A szellem és erkölcs fensége adja;
Ha mint megannyi Cortez Nándor, multunk
Hajóit eltökélten fölgyujtottuk,
Hogy itt ez uj világot, melyhöz értünk,
Meghóditjuk, de vissza már nem térünk;
Nem pislogunk a sirba dicsőségér';
Csak szent ereklye már az ősi cégér.
Eltünt: uj diszbe öltözött a puszta,
Szebb délibáb - jólét fényébe uszva:
Kinvallató pandur s futó betyár
Helyén sürűn a mozdony griffje jár;
Ha németek hozzánk tanulni járnak,
Magyar leányt keresnek gouvernantenak;
Csikós mulat vasárnap frakkot öltve,
Utolsó antisémita kitömve;
Nadrágszij, csáti bot, cigányok sátra,
Nemesség bibliája: ferblikártya,
És - tisztesség nem eshetik kimondva -
Rojtos gatya... kerülnek muzeumba:
Akkor telik be jósigéd, Széchényi!
Dicsőség, boldogság lesz itten élni...
1888
Ünnep délután van; nézem,
A szegény nép hogy mulat.
A ligetben, forgó gépen
Hogy üli meg a lovat.
Pörg a dob, cseng a réztányér;
Boltinas, szobaleány,
Cselédség, ki most mind ráér,
Lovagol faparipán.
Alakok vigan, gond nélkül
Váltakoznak, éspedig
Többnyire mind beleszédül,
Mig az óra letelik.
Eltünődöm, e dologban
Mi lehet a cél, a jó?
Végre meggondolva jobban,
Az egész nem oly bohó...
Vagy nem igy kering-e itten
Ez a nagy, kerek világ?
Földi élet, nem-e épen
Ez a te komédiád?
Az idő, mint e nagy orsó,
Forg, de nem halad tova.
A jelen egy csodakorsó,
Fogy, de nem fogy el soha.
Csillagok, felhők, világok
Jönnek, mennek szüntelen.
Csóválgatja, mint egy zsákot,
Ismeretlen őselem.
És letünnek, ahogy utjuk,
Létük egyszer véget ért;
Róluk is csak ugy nem tudjuk,
Mint magunkról, hogy miért?
1888
Elmulni ily pillangó lét után!
Eltünni és nem tudni, hogy hova?
Megsemmisülni, mindörökre tán;
Nem látni többé a napot soha!
Ember, mulandó, koldus vagy király,
Emeld föl és hordd magasan fejed!
Hős vagy, fenséges, mind, ki a halál
Gondolatát agyadban viseled! -
1891
Oh hogy én e förtelmek helyéről
Nem tudok elmenni valahára!
Ide vagyok én bősz végezettől
Tolvajok, csalók közé bezárva.
E tömegben nincsen mit keresnem.
Hajh, hogy immár késő is belátnom...
Futni kedvem nincs e bünversenyben,
S nincs hitem fordítni e világon.
Mire várni itt? - Vad állatokba
Menekült az egyenes jámborság.
Kerge gőg, hitványság összefogva,
A szerény igazt lábbal tapossák.
Itt, hol örjöngő hiúság szörnye
Agyarát egymásra csattogtatja,
Itt vagyok én igazán, e körbe'
Egyedül, magamban, elhagyatva.
...Lombos erdők ábrándos homálya,
Áhitatra késztő csöndessége;
Rajta átlövellő nap sugára...
Ott, csak ott a sebhegesztő béke.
Boltozatos, titkos sűrük mélyén
Háboritlan alacsony kis hajlék;
Oh, ha ottan élhetném le békén,
Ami napjaimból hátra van még!
...Homlokát omló hajába rejtve
Ama sziklán ül a méla bánat,
Téveteg szemekkel, elmerengve
Képein az elmulandóságnak.
Ott lehetnék én jó társaságban.
Hallgatózva, mit beszél az Isten
Suttogó szellőben, illatárban...
- Mással úgy sincs immár számvetésem.
S álmadozva álmodó virággal,
Hervadozva hervadó levéllel,
Mig fölöttem elhaló madárdal
A bucsuztató imát zengné el:
Ott, hol a világi lárma elfogy,
Várni rád utolsó, örök álom...
Elfeledve végkép teljesen, hogy
Emberek is vannak a világon...
1891
Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász sorunk betölt.
Találkozunk - irgalmas végezet! -
Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz,
S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.
Mert amit én vesztettem, óriás,
Hozzá az ég adott erőt nekem.
Én látok itt olyant, mit senki más;
Csodákat mivel emlékezetem.
A multból fölmerül egy pillanat,
Mint oceánból elsülyedt sziget;
És látom ujra ifju arcodat,
Mikor még másért nem dobbant szived.
És e varázslat rád is visszahat.
E lélek a te Veszta-templomod.
Oltára képében látod magad;
Mi vagyok én neked, most már tudod:
Ha majd a földi élettől megváltam,
Imába, dalba foglalt szerelem
Örökkévalósága a halálban...
Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!
Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket;
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja,
Ki minden kéjt szivébe temetett:
Most itt ülünk siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan...
Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett -
Az el nem nyert éden fájdalma van.
Igy űl a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sirbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak...
1892
O fényes ég, o tündöklő nap!
Itt hagyva életet, világot,
Van itt sok szép, sok jó, mitől majd
Megválni igazán sajnálok.
Szép a leány: a szűznek csókja
Édes lehet kimondhatatlan.
De savanyu fürt, ha a róka
Szegény és módja nincsen abban.
Mert nincs e földön semmi ingyen.
Az élet adva uzsorára.
A gazdagé a jóbul minden.
Szegénynek nincsen ifjusága.
S nem elveszitni, ami megvolt,
- Hisz végre elmúl minden egykor, -
De el nem érni a legfőbb jót,
Ez itten a legszomorubb sor.
És ez volt enyim is. Csalódtam,
Mert ami földi, jobbnak hittem,
És szebbnek láttam, mint valóban -
Aztán szerettem, önfeledten.
Ugy tettem, mint te. Szórtam lángom
Mindenfelé, körös-körültem.
A kiadás volt boldogságom;
A bevétellel nem törődtem.
De te, ha emberek megcsaltak,
Keserüségem enyhitetted.
Felhőimet megaranyoztad.
Egedet én láttam legszebbnek.
Én benned éltem, és te bennem.
Te úgy néztél rám, bármi ére,
Mint édesanya az ölében
Reá mosolygó kisdedére.
S láthattad arcod tisztábban, mint
Tengerszemében a Kárpátnak,
Amelybe nyári éjszakánkint
Szűz csillagok förödni járnak.
Te nekem a tündérországot
Mutattad erdőben, mezőben.
Oh, hogy szememből e sugárod
Maholnap elfogy, tovaröppen...!
Mi szép a föld! Van sok jó itten.
Egy epreért a zöld vágásnak
Nagy istenek álöltözetben,
Ismeretlenben le-leszállnak.
És mégsem a halál, nem a vég
- Hisz ebben még vigasztalás van -
A szűk sír éje szörnyű. Lennék
Halott, csak szabadban, fényárban...
Van fájdalom a gondolatban:
Itt hagyni e virágos völgyet.
Oh mi nagyobb, hasonlíthatlan:
Hogy tégedet nem látlak többet!
De hát eltünni a nagy éjben,
Mindennél, ami él, a vég ez.
Mennem kell, ahová megy minden;
Ahol csöndes, hideg, sötét lesz...
Dicső nap a fölséges égen
Takard el akkor fénydus képed!
Eltört a kis tükör, amelyben
Magadat oly kedvtelve nézted...
1895