Egykor tavasz vége felé Pallás aszszony Böltseit
ki-ereszté keze alól, hogy unalmas könyveit
félre-tévén, mulatnának, 's Flora szines kertjeit
vagy az erdőt látogatnák, vagy Pán Isten mezeit.
   E seregnek nagyobb része Epeussal el-indult,
erdők közé; Diannátul vigasságot ott koldult
hol Akteon vadat üzvén szarvas képre el-fordult
midőn a feredő szüzek testét látván el-bámult.
   Ez a kártyát választja, az a tekének játékát
forgat amaz Bellonátul költsönözött paripát,
ki ki amint kedve hozza üldözi bölts unalmát,
még a kedvetlen Mopsus-is meg-inditja tréfáját.
   Kissebb része ezen Népnek Minervának udvarát
el-nem hagyta, nem kivánta erdeiek sátorát
a városi Isteneknek látogatván hajlékát,
nevetséggel nyájassággal tölté komor homlokát.
   Bizva vala e nyájatska Dafnis gondos kezére,
Dafnis, ki a vers szerzésnek majdnem legfőbb mestere
ugyanezért Tritonisnak titkosa és kedvese,
könyvekkel telt tárházának kitsin, de hív őrzője.
   Elötte jár: a kis sereg szereti kis Pásztorát,
hiven, 's bátran követgeti nyáját, kedvét, 's játékát,
Orfeus is velek sétál, el-felejti hárfáját,
hazájának modja szerint beszél, 's üzi tréfáját
   El-indulván először-is Neptunusnak partyait
járják, 's kérik evezésre Palaemonnak hajóit,
de Eolus nagy haraggal hányván vizek habjait,
utáltatta minnyájokkal Amfitrite udvarit.
   Azomban szép Melicerte fogja Dafnis karjait
véle együtt tsinált hidra el-vezeti Társait,
erre vitte már ma, ugy mond: Mars rettentő fajzatit
kik dsidákkal ijesztgették minap Burkus táborit.
   Által menvén el-beszéllé ezen népnek erköltsét,
bajnoksága eredetét, fegyverének erejét;
még a vizen tul meg-látta a ferdőnek tetejét,
akkor ujra kis Dafnishez igy kezdette beszédjét.
   Dafni! mivel kedvedet megszegte mérges habokkal!
Eolus, im vigasztallyon e ferdőtske mosdással,
ebbe járnak a Napoeák, szép Elek a Musákkal,
vigadhatztz itt midőn akarsz a mennyei karokkal.
   El tün. Ezek a ferdőnek megnyitják két kapuját,
látyák Jápix Mesterségét 's az Istenek trónussát,
a vizekbe ugrándoznak, mosdanak, meg kotsiját,
Febus tengerbe merítvén el-nem kezdé nagy álmát
   Más nap Ceres majorjába viszi Dafnis társait
hol a müvelt földnek gyomra jó gyümöltsü ágait
mutogatja Vendégének, szép illatu szálait,
zöldellő kis gazdagságát veteményes ágyait.
   Itt nem messze a Brontesek sisakokat koholnak,
mellette a Fidiások fa képeket faragnak
Dafnis pedig társaival azomba jól vigadnak,
küzködnek az Orfeussal, nevetkeznek játszanak.
   Jön azomba maga Ceres, tele rakta karjait,
Ambrosiát hoz Nektárral, kinálgatja fiait,
együtt vigad, jó példát ád, tölti Bakkus borait
tömi színes bokrétákkal kinek kinek ujjait.
   Nem volt elég a mulatás, ki ki Flora udvarát
emlegetvén el-indulnak, 's a virágok táborát,
ennek rendét 's külömbféle szineit és illatját,
meg-vizsgálják 's meg-ditsérik a szép Kloris munkáját
   alig lépnek-bé a kertbe, egy rósátska meg-mozdul,
éppen akkor serkene-fel déli édes álmából,
álmos szemmel Dafnisra néz, de végtére el pirul,
vámra méltó ortzájával a Föld szinre le-borul,
   Dafnis mintha nem-is látná, tovább viszi seregét,
mutogat a violára, ditséri szép termetét
de azomba a rosának nem felejti szemérmét,
gondolkozik, visza menvén, hogy ditsérje erkeltsét.
   Szép kert, ugymond társaihoz, szép kert éljen Istene,
oh mely kedves a szegfüknek amott rengő kebele,
de jajj sokkal drágább ama Hiacintok serege,
még itt is van egy ágatska, szép Narcissus a neve.
   Oh melly nagy kár, hogy ezen kert egybe megfogyatkozik
nints rósája, a rósa ág sehol nem találtatik.
Igy teteté Dafnis magát: a rósa emelkedik
sőt mit mondok a napfénynél ime ott játszadozik.
   Mennyünk hozzá, még meszszirül mosolyog szép artzája
mintha reánk várakozna, ide fordult ajjaka,
ditsérjük meg a mint illik: ezt ki-mondván halada
a rosátska fel élledvén hozzája meg-hajula.
   Nyittya Dafnis ditséretre el-készitett ajjakit,
de jaj a szem el-bámulván tartóztatja szavait,
sohajt, halgat, és elpirul: Flora aszszony tsudáit
ki ditsérné, ugy mond végre, méltóképen karjait.
   Tovább mennek, 's bokrétákkal ékesitték fejeket,
illatokkal, 's gyümöltsökkel meg-töltetik kebleket.
Mindezekkel meg-tisztelik más nap ama Szüzeket
kik Vestának éllesztgetnek ujjabb 's ujjabb tüzeket,
   Igy el töltvén Pallas népe örömének napjait
végtére meg-látogattya Pán Istennek Sátorit,
hol a borzas Satyrusok tartyák Bachus tántzait,
's a Pásztorok legeltetik Titirusnak nyájait.
   Itt van ama lovaglásra tanitgató oskola,
mellynek magos gerendáin függ négy vagy öt paripa,
fábul áll e' mesterséggel egybe kapcsolt karika,
mellynek sebes szeleknél is sebesebb a forgása.
   Itt tanulja a' lovaglást, a ki Marshoz esküszik.
Fel-ül a' fa-ló hátára nyargal mert forgattatik,
tzélba veti nyargalás-közt lapdáját, ditsértetik
ha a lovonn megmaradhat, és lapdája bé-esik.
   Ezt meg-nézvén el sétállyák Silvanus lugossait,
viszsza térnek, mert Epeust várják, 's Mopsus társait,
kik el-hagyván Diannának nyilakkal tölt halmait,
még azon nap meg-is szállják Pallas háza falait.
   Öszve ülvén az egész nép emlétti vig napjait,
ki ki elől számlálgatja örömének okait,
örömre kél ujra szivek, Pomonának kapuit,
ki-ki mondja: látogassuk Pomonának kapuit.
   Egygyes szivvel el-indulnak bé-jelentik magokat,
Pomonnának; ki azonnal mutat gyümölts ágokat
ki hozattya pintzéjéből a meghütött borokat,
Nimfáinak süteményét, a nyársra vont ludakat.
   Itt van férje Pomonának, vigad vendégeivel,
a Friss^[1] Hebe nem külömben kedvet élleszt képével,
miről előbb az árnyékba nevetkezett nényével,
most uj kedvel nevet, tréfál, vadász tekintetével.
   Örül Mopsus, az Orfeus kezdi görög verseit,
vigad Dafnis a sereggel szedi kertnek kintseit,
el-rejtődnek Hebe elől, nem türhetik szemeit,
Orfeus is elfelejti Plutó setét völgyeit.
   Láttya Venus ezt azomba, láttya Pallas seregét,
vigasságát, nevetségét, játékát és örömét
kevél szivét arra inti, mikép Pallas szépségét
Páris előtt kissebbitse, 's szomoritja tselédjét.
   Alectohoz megy azonnal. Pomonának udvarát
szálld-meg, ugy mond: nem nézhetem ellenségem táborát,
fajzatim közt vigadozni; te el-kezdett játékát
rontsd-meg, pusztitsd módod szerént mulatozó arnyékát.
   Jön Alectó, 's rut békákkal hinti kertnek utjait,
hogy ezekkel megszalassza Hebe, 's nénnye lábait,
egy kigyóval alattomba Mopsusnak-is karjait
meg-keritti, 's fel-élleszti haraggal tölt szavait.
   A félelem és a harag, fel-bontyák az örömet,
el-oszlanak szomorkodva; én is akkor nyelvemet
el-felejtvén azt mondottam: soha Pallas örömet
még Páris él, nem találhat Venus előtt érdemet.

   Dafni! egy álmam volt, félek, ha képzelem.
Kérlek fejtegesd meg. Semmiben örömem
nem lehet, még tőled titkát nem érthetem
tudod az álmokat fejteni reménlem.
   Tsak ketten mentünk el Kastalis völgyébe
öszve kapcsolt szivünk szokott örömébe,
Parnassus hegyének ama szép öblébe,
melly Apollót sokszor fogadja ölébe.
   Még messziről láttuk a hegynek tetejét,
Musák Palotájit a Templom födelét
ugy tetszik Klionak hogy hangos énekét
hallottuk, de még nem érthettük beszédjét.
   Közelebb sétálunk: a hegy oldalába
meg gyülnek a szűzek; ki ki munkájába
foglalatos, izzad szép találmányába,
hogy első lehessen uj tudományába.
   Nézget Uranie az Egek boltyára
lest hány a tsillagok jelesb tsoportyára
tubusokat szegez Venus planetára
nézi, a Nap körül mint jár tzirkalmára.
   Klio éles szemmel minden Országokat
el járván fel jegyzi a történt dolgokat
nagy könyvébe irja a bajnok tsatákat
Böltsek elméjéből eredett tsudákat.
   Huzza Kalliope nagy száru tsizmáját,
tsendesen jár alig birja láb ikráját
lassu Versbe szedi Vitézek pálmáját,
a Fő embereknek ditséri munkáját.
   Méreti a Földet Thalia lántzokkal,
kinek kinek részét jegyzi határokkal,
meg tiszteli Faunnust nagy ajándékokkal
a serény munkára inti szép szavakkal.
   Lanthoz igazgattya Euterpe sipját,
már vigan, már sirva fujja szép nótáját,
tsendessen vagy frissen mozgatván tiz ujját.
Kedvre változtattya a hegynek unalmát.
   Koholván Erato félénk szerelmeket,
ujitya bús szivén a tágos sebeket,
képzel gyanusága tsalárd 's hiv sziveket,
gyötrödik, nem tudgya, hol talál hiveket.
   Koronis Fiát is láttuk a seregben,
kinek egy beteg szüz nyugszik kebelében,
orvosló vizeket önt belső részében
fojtya betegsége okát tüdejében.
   Négy őrzője vagyon e gyülekezetnek
oroszlány strásája az egyik szegletnek
ott egy galamb vigyáz, amott a méheknek
serege, itt tüze egy eleven szivnek.
   Elmenünk alattok: az emlitett völgybe
sietünk, testünket le tesszük a fübe
innen nézgetünk fel, a hegy tetejébe
láttyuk Apollot is Musák közepébe.
   Estvelig nézhettük e Népnek munkáit,
hallhattuk Erato szomoru notáit.
A nap hogy el mene, le vonnya tsizmáit
Kalliope, kéri kiki paripáit.
   Azomba kettőnket el lep a setétség,
meg kerit orozva a kedves tsendesség,
Zefirus is ama nyári gyönyörüség
jön, szalad előle ortzánkról a hévség.
   Egy máshoz fordulunk nyittyuk ajakinkat
el beszélljük hajdan történt dolgainkat,
ezekből eredett nagy vigasságinkat,
vagy szivet emésztő régi fájdalminkat.
   Az utánn a hadi Emberek erköltsét
kezdjük emlegetni 's azok Vitézségét,
kik édes Hazájuk dühös ellenségét
kardal vagy elmével törték merészségét.
   Számlálgatjuk éppen a Világ Böltseit,
ditsérjük ezeknek számtalan könyveit,
a midőn szép Febe sátora petzkeit
ki üti 's fel nyittya fénnyel telt szemeit.
   Szépen világosit fel derült homloka,
mert a nap fénnyével tellyes lett ajjaka.
Már egyszer a Naptól megégett oldala
azért reszked teste, 's rebeg halvány álla.
   Szemünkbe tün ujra teteje Pindusnak
láttyuk a mezőkön tüzét Silvanusnak,
tanyáit az erdő szélén Diannának
bátran nézzük Lunát méllyében egy kutnak.
   Kedvünk is megujjul: Éjjeli verseket
éneklünk 's be töltyük hangal az Egeket
fel serken az Echo, hallja az Éneket
álmossan kettözi a szó végezetet.
   Ki fogyván a Versből Pallasnak kintseit
(e völgyben rejti el Minerva könyveit)
forgattyuk, meg látván Máronak Verseit,
uj énekkel töltyük Pindusnak erdeit.
   De jaj! alig mondunk négy rendet könyvéből,
ime! két Satirus, ki-üt Pán völgyéből
az egyiknek szikrák hullanak szeméből
haragos tüz lángol feje tetejéből.
   Ez nyilván szolgája vala az elsőnek,
ki szebb szelidségét mutatá képének.
De még is haraggal szalada a Völgynek,
hol mi most áldoztunk éneket az Éjjnek.
   Elszaladtam. De te Dafni! merészséggel
ellene megfordulsz ki vont fegyvereddel,
magad meg szóllittod 's igy bátor sziveddel
meg rettentvén szivét, birsz ellenségeddel.
   Megindul utánnam, elhagyván tégedet
szalad 's morgásával tölti a berkeket,
eltünök, választván titkos ösvényeket
adott a félelem sebes lépéseket.
   Erdőn tul megállván hallottam beszédjét,
még ti: ugymond: Pánnak elfáradt tselédjét
álomtul fosztjátok? egész nap ekéjét
tolja, 's miattatok ne nyugtassa testét?
   Köszönd, hogy idején elszaladtál. Vérem
meghült bennem Dafni! leroskodott testem,
elfáradt álmomban már minden tetemem
ágyomat áztatta sürü verittékem.
   Már fel is serkentem, még sem megy el bajom
ujra félek, hogy ha róla gondolkodom.
Kérlek Dafni! mond meg mit jelent az álom
oh! ha rosz jelenség, melly nagy lészen károm.

Ugy megörült szivem kedves leveledre Barátom!
   mint komor éjszak után megszok örülni madár.
Pandion nem várta talán ugy Fülemüléjét,
   kit szátyár Tereus néma panaszra hozott.
Sem Férjét hiv Penelope Görög Aszszonyok éke
   mint leveled zárját bontani várta kezem.
Vette-e mondottam: zavaros munkámat? avagy tán
   már nem akar többé hallani gyáva kobozt.
Gyülöli már a Musáknak szeretőit, elunta
   Klio nyirettyüjét vonszani, merni tavát.
Driadesek tartyák szivét rab nyügbe magoknál,
   réti dallra, komor sipnak eladta fülét.
Engedgy meg, nem tudtam okát csendednek; először
   tőled tudtam meg, hogy betegágyba valál.
Már máskép szóllok. Sajnálom sorsodat, üzni
   azt tőled képes vajha lehetne kezem.
Vagy terhes bádgyadtságból fel váltani testem
   testedet, érted kész halni vagy élni vagyok.
Adtak azomba, ne félj, az Egek már álmokat, adtak
    jó jeleket hogy fogsz állani talpra megint.
Álmomban elmentem ama térj boltba, Koronis
   gyermeke hol vastag könyvibe dőlni szokott,
a sok más gondos kézzel munkálkoda környül,
   készitvén mindenféle betegnek italt.
Ez gyökeret tört, az nedvét kifatsarta füveknek,
   egy dörgölt porokat, másik üvegre szedé.
Könyveze, szük katlanba rekedt szép rósa szemenként
   illatokat; másutt mérges etzetnek evült.
Minnyájan, mint Mesterjek rendelte, forogtak
   tüz, füvek és mosarak vagy patikája körül.
Én be menvén, hogy kérjek számodra segittő
   füszert, vagy belső tüzeid ellen italt:
jaj! melly rettentő tsuda képet láttom előtte,
   ah! most is félek, hányszor eszembe kerül.
Már halovány, már ollyba piros, mint bibor apattak
   két szemei, beesett melye, de gyomra dagatt.
Lábai bádgyadván bitzentek tétova; szája
   nyilt; egy válla konyult és koponyája kopár.
Vagy beteg Aszszonynak véltem, vagy Avernumi váznak,
   még igy a Patikák Mestere szólla vele.
Mit keresel Helikon tagjában, szemtelen Aszszony!
   ah te hatalmadnak nem de határja pokol!
Tán' hogy öreg Pán Sátorinak lett tagja, bubájod
   bátrabb lett 's Testén venni hatalmat akarsz.
Nem tudod ortzátlan hogy meg [van]^[2] kötve Mirigyed,
   's hogy hirem nélkül rablani tiltva vagyon.
Kolika, kő, daganat, vérhas, fene, vizi betegség,
   rendre szabadságért jönnek elömbe sebek.
És te magad, gőgös! fogsz asszonykodni? ne busulj!
   Még kis idő mulván ujra kezembe kerülsz.
Menny te büdös Kotzitnak üreg padmallyiba 's másszor
   engem, mint Uradat, többre betsülni tanulj.
Menny, vakarodgy, még tölt kerekét nem látod ötötször
   Holdnak, az óráig mint fogoly ülve maradsz.
Kit pediglen hirem nélkül két izbe tsigáztál,
   most forrósággal, többet az ágyba ne verd.
Szóllott, és szemeim tüstént megnyiltak, az álom
   el futa, felborzadt testem, el álla szavam.
Meg térvén eszem, áldottam védődet, imádtam
   néked tett kegyiért a magos Égnek Urát,
vajha ne bántodnál soha bár mellyféle mirigytől,
   bár Testednek egész birtoka légyen örök.
Kivánsz, ugy tetszik tőlünk uj hireket? Édes
   bátyám! jól tudod azt, hogy hegyek allya vagyunk.
Nintsen fámának hozzánk járt-uttya; magossat,
   földszint szállni szokott, szárnya kerüli nagyon.
Nints egyenes földünk, két részről völgybe szorultunk
   's merre nap el nyugszik, támad elönkbe liget.
Az méltó jegyzésre talán, hogy merre határunk
   terjed, földünket melyezi hoszszas aszály.
Szarvát Holdaszszony már tebszer azolta nevelte,
   hogy régtől víg ég nem veri földre könyét.
Kőszirt ösvényenn hol viznek gyöngyei zengő
   dallal gördülvén völgyre rohantak előbb,
ott most álhatatos napfénytől sülve, fejérlik
   egymást be nyomván a homok ágyba kavits.
Fürtyeit ott Bromius sürü venyegéknek aszalta
   sokszor, hogy Fólnagy kádra nyomassa levét,
hol most a mesgyék szomjuságokba repednek,
   hol száraz földnek szinire tőke ki dül.
Nints sarju, zöld szálok enyett korókra szorulnak
   barmok 's mit Pomon érlele, földre le hull.
Más ujság nints, vagy legalább nem juthat eszembe
   vagy ha jut is, hitlen, hirleni félve lehet.
Illyen amaz, melly már jósollya lakásomat (eztet)
   még itt volt Nagy Atyánk már füleimbe vevém.
Hogy vagy Nagy-Szombat rongyos várába menendek,
   vagy, hol téged Anyád a lepedőre ki tett.
Bár oda, hol fagyos Ég tengert hidalja vagy Estvély
   alkonyodó Napnak vizbe fogadgya lovát,
bár mennyek délnek mértékletes öblibe, vagy hol
   a rosás hajnal, nap kalauzza, ki-hat
mindenkor leszsz szivem igaz 's kaptsolva tiedhez,
   még testembe forog vérem, eszembe maradsz.
Hozz ide bár, mellynek hoszszu feledékenyit iszszák
   a Lelkek, Pluto, hozz ide Lethe folyót.
Szivembül ki nem oltya nevét soha régi felemnek
   frigygye szerelmünknek holtig eszembe leend,
vajha magam hozzád most versem enyébe mehetnék.
   Boldog vers, hol urad nem lehet, ott enyelegsz
Vajha kezet képes volnék kapcsolni kezeddel,
   's mint hajdan, dallal nálad enyétni kobozt.
Illy örömet meddig fogsz oh! Fortuna tagadni
   tőlem! igen fösvény, hadd el, ezekbe kegyed.
Ezt irván, tsuda! meg szakadoznak az Égi tsatornyák,
   zápor omol, 's Menynek homloka gyászba borul:
szive talán megesett rajtam, panaszimra megindult,
   mit sirtok? tegyetek róla, tehettek, Egek?
Éllj kedves Bátyám! kedveld, mint eddig Ötsédet
   's ámbár méltatlan, szivemet el ne felejtsd.

Ha Magyar Henriást vészek a' kezembe,
   edgy titkos tűz' lángja lobog a' szívembe.
Néha mint a zápor, könyveim zúgással
   folynak, 's az ortzámon tsatáznak edgymással:
néha, ha Burbonnak dolgait gondolom,
   edgy bölts kéz' munkáit ő-benne fontolom.
E' jeles könyv bátor ki essék kezemből,
   de illy sohalytások folynak a' szívemből:
Bőlts Isten! illy Burbont támaszsz a' Hazának,
   ki nem iszsza vérét^[3] saját Jobbágyának:
bár álna az illy szív' boltya kösziklából,
   soha ne készűlne koporsója fából!
Bőlts természet! szűlj illy okos Voltéreket,
   bár eretnek lész-is, tsak illy eszűeket;
bőltsesség' Istene, óh te bőlts Minerva!
   légy olly kegyes Atyánk, mint vólt Tráján, Nerva.
A' Hélikon hegye nállunk-is zőldűljön,
   az igaz bőltsesség a' tetején űljön.
Ennek a' tövében forrás-is fakadjon,
   Magyar Músáinkra bőven ki-áradjon!
Épűljön edgy oszlop a' hegy óldalára
   illy emlékezetes betűk óltalmára:
Pétzelit már készen várja a' laurussa;
   mert a' Magyar-égen repdes a' virtussa.
Pétzeli ád nyelvet a' Magyar-nimfáknak,
   ő lelkesit, gerjeszt tüzet a' Músáknak.

Edgy szilaj gyerkőtze megy a'sikankóra,
   fűleit bé-dugja az Anyai szóra;
édes fiam jővel, nyugodj kebelemben,
   ha lehetne, téged' vennélek lelkemben.
A' pajzán ifjatska jut a' sik mezőre,
   sikankódzik, bugdos hátra, hol előre;
tészen-is azonban olly fordulásokat,
   a' mellyek tsudára indítnak másokat:
ő tud sebessebben menni a' sarkain,
   mint más oldal tsontok, 's jegek' darabjain;
midőn a' meg-hittség még-bátorítaná,
   a' dölyfös kevélység újra vakítaná,
a' töredékeny jég' dühös ropogása
   meg-borzasztya őtet szőrnyebb tsattogása,
meg-erőtelenűlt; nyílik lába alatt,
   lépni akar gyorsan; de edgyet sem halatt.
Istenem! itt lész-é vége életemnek?
   A' halak' gyomra lész kriptája testemnek?
Már a' gyenge ifjú sűlyedez a' jégen,
   sóhajtoz, szemeit tartya tsak az égen:
mert parantsolt az Úr ama gyors postának,
   a' ki tsak a' főldet tartya bírtokának,
tsapja a' jég közzé a' virgontz testemet,
   még nem-is tsendített; de még-is már temet.
Az űveg módjára meg-tört jég darabja,
   az ifjú nyakának lett halálos szabja;
mert olly szőrnyen mettzi fejét tőbb tagjától,
   nem várhatta vólna jobban hóhérjától.
Az egész nagy tagnak a' víz koporsója,
   de a' főnek leve a' jég meg-tartója.
Azonban az annyát a' tsók erőlteti,
   meg-frissűl, tsókjait, ha fiára veti:
már hull ajakáról a' tsókok harmattya,
   mert a' fiú nintsen, sem az édes attya.
Parantsol tűzessen szolga, szolgálónak,
   Szoba-Leány, kukta, 's más több udvarlónak.
Melly sebessen szórja az ég mennyköveit,
   a' midőn haragszik, 's kűldi fellegeit,
melly hírtelen szokott tűzzel villámlani,
   szint olly gyorsasággal majd el-tsillámlani,
melly gyorsan kellene vágtatni az égen
   a' nap lovagjának e' szörnyü térségen;
ha a' Ptoléméus értelmét tartanánk,
   a' Kopernikusét hamisnak vallanánk:
illy gyors e' jó tseléd, aszszonya' dolgában,
   jön 's megyen reportot beszéll a' szobában.
A' város, melly vala nem rég halgatásban,
   tseng, zeng, reng, dübörög, vagyon nagy bongásban.
A' keserves Anya beszél fűvel fával;
   s' hát el-jött edgy tseléd a fő-kaponyával:
beszélli fátumát 's vesztét a' gyermeknek,
   véres mészárszékét e' drága remeknek.
E' szörnyü Látásra az anyai érben
   nagy változás esik a' pirosló vérben;
tenger Könyveivel ortzáját ásztattya,
   a' midön siralmát ekképpen folytattya:
a' szerentsétlenség Bánatim triplázza,
   nem tartya elégnek ha tsak meg duplázza.
Árva volt életem, árva szüzességem,
   én temettettem el majd minden vérségem.
A' férjem meg-hala élte' virágában,
   életének éppen harmintzadikában.
Addig éltem vigan, napom, és világom'
   mig ezen kedves kints zöldellett virágom.
Imhol most ez az egy gyümöltse méhemnek,
   melly paissa lenne én' árva fejemnek,
meg-hólt: húlnak belém ég' tűzes kövei
   szívemet vérezik, újjúlnak sebei.
Istenem! Istenem! mire teremtettem?
   Tsak azért-é tehát, szenvedjek, szűlettem?
Óh engedelten fő unszóltalak jóra,
   de te engem' vezettz már a koporsóra.
Te gonosz vipera! szívtad az emlömet,
   te faragtad kövem', ástad temetömet.
Itélje-meg az ég űgyedet, űgyemet,
   meg-tudd, igaznak mond a' Bíró engemet.
Azért légy mindjárást a' tűz eledele,
   mint testednek a' jég tokja, és fedele.
Midőn a' jó anya szoll még-is fontoson,
   a' könyvek meg-fagynak ortzáján halmoson.
Érzi, hogy e' főnek a' titkos ereje,
   mellyel bírt régenten a' Médusa' feje.
Tsak kevés időre hűlnek tetemei,
   meg-homályosodnak mind a' két szemei.
Hideg kövé válik az egész természet,
   a' gyémánt kőhöz-is közel az enyészet.

                   * * *

Az engedelmesség olly igen drága kints,
   mellynél az ég alatt sohol-is drágább nints.
Illy kitsiny nyúl fekszik illyen nagy bokorban,
   jobb portéka vagyon a' szomszéd sátorban.

Tsuda! Pap létemre nem látok szükséget
   záros Kamarámba találok bővséget,
egésségem vagyon ételem, 's ítalom,
   kérni kell meg-adja ezt az főbb hatalom!
Tsendességben élem magános életem,
   pár nélkűl végezem, hogyha végezhetem.
A' pirosló Hajnal meg-nyítja szememet,
   hát miért rontsolnám az ágyba testemet?
Ha indúl a' fényes nap gyors futására,
   fel-viszen mingyárt a' Parnassus halmára.
Beszéllek jó reggel a' tudós Músákkal,
   kezet fogok mingyárt a' szűzebb Nimfákkal.
Közönséges helyen mikoron áldozom,
   a' bűnös bűnei kötelit oldozom.
Van Isten, van Vallás, Isten a' szerzője
   valamint e' roppant Világ teremtője;
mi légyen a' Vallás belső természete,
   tanítom: az Isten 's mások szeretete:
ezt pedig végezem tsak rövid ígékkel,
   farizéus volnék bővebb beszédekkel.
Ezek után ismét fontosabb dolgomat
   kezdem és végezem az hivatalomat,
a' nap ha fel-hágott az Égnek hátára,
   rövid árnyékot vét főld golyobissára;
el-hagyom akkoron tanító szobámat,
   magam meg-tekíntem füstölgő konyhámat;
hát már készen látom sokszor asztalomat,
   vígan eszem, iszom jó izű boromat.
Ha pedig Morféus hív nyugodalomra,
   szememet ingerli a' déli álomra:
két fertály órában testem meg-frisseli,
   érezhetöképpen erőmet neveli.
Ifjú barátaim vidám áll-ortzákkal
   szemöldököm rántzát simittyák tréfákkal;
szép virágos kertem érzékenységemet
   elevenné tészi, hizlalja szememet;
ha így a' természet kedvemet tőltötte,
   esővel a' főldet Orion nem öntötte,
sétálók^[4]  a' sebes Szamos víz partyára,
   itt-is edgy kis gondom van a' Libellára.
Itt pihenést veszek szép fák árnyékában
   hát itt-is a' Músák űlnek edgy sorjában.
Bámúlva tsudálom a' zöld természetet
   a' sok gyűmőlts fákat mint szép épűletet;
ha a' nap el-siet nyugavó helyére,
   én-is botsátkozom ugyan fenekére:
a' setét éjjelből nappalt nem tsinálok,
   teremtőm tzéljának, mert ellent nem állok.
Nem akarok lenni Bagolj vagy Denevér,
   alszom, ereimben ha jól forog a' vér.
Kedvesek, józanok álom látásaim,
   a' midőn beszéllik reggel vánkosaim.
Ha ki e' világtól magát meg ojhattya;
   a' Titzius sassa máját nem szaggattya.
Bóldog, a' ki meg-fér a' maga bőriben,
   nem érez tövisset az újja hegyiben.
Tindálnak bé-dugtam rágalmazó száját,^[5]
   ha nem köszörűlné újjabban pennáját.

Étel, ital, álom, szükséges ez három;
   ezek nélkűl terhes az iga 's a' járom.
Nem hangzik illyen jól ellenség, tűz és víz,
   borzad ezen szokon a' testben minden íz.
Ennek edgyikével hartzol árva fejem,
   miólta az anyám emlőit nem fejem.
Kenyerem meg-észi Szamos víze árja,
   szántsak vessek bővön, tsak azt lesi várja.
Ha végzem keserves Tavaszi munkámat,
   hintettem a' főldben zabomat, árpámat;
ki tsap a' partyából, mint most-is nem régen,
   zohogva, morogva szalad a' térségen.
Ha bé-boronáltam Tengeri-buzámat,
   haza nem hozhattam még a' boronámat:
ki szőkik éjfélben, bé-önti a' határt;
   éppen így rettegte nagy-Apánk a' Tatárt.
Nem vehetem hasznát Őszi vetésemnek,
   a' foga-is rosdás a' sarló késemnek;
mert viszi a' magót a' Tenger öblében
   vagy bé-takargattya maga fövényében.
Ha pedig nehánykor Céres meg-érlette,
   tökélletességre vitte, fel-nevelte:
Céres ellensége, Neptúnus arattya,
   sír Céres, Ladikon a' kalászt szagattya.
Tsuda dolog! Céres, Neptúnus edgy testvér,
   de még-is Neptúnus Országában nem fér.
Az Istenek közt-is meg-hűlt a' szeretet,
   azért élsz óh Céres! illy kínos életet.
Az özvegy aszszonynak préda a' jószága,
   Európában híres Ersébet országa.
Sohol se jár Céres másutt Ladikokon,
   áldoznak ő néki a' zőldes hantokon.
Ha le-kaszálom-is ollykor a' rétemet,
   a' habok gyűjtik fel sokszor a' rendemet.
Szarvas marháimba van igen nagy károm,
   a' dőg el-pusztíttya tsak hever a' járom;
a' legelő mezőn a' fű, mert iszapos,
   tele vagyon sárral, vízzel minden lapos.
Nints a' tehenemnek vaja, nints mezeje,
   nőtön nő az igás lovamnak a' feje;
ha botsátom nyájam a' sik legelőre,
   kesergek; mert nints fű tudom jó előre.
Ha a' Határ-Isten a' határt kerűli,
   könyvező szemekkel a' kárt keserűli.
Neápoly Országa nints olly rettegésben,
   bár a' Vésuvius légyen füstölgésben.
Messina nem retteg jobban az Etnától
   tűzzel és kénkővel égő patakjától.
Retteg Islándia, ha a' Hekla szája
   meg-nyílt, tele tűzzel a' Krábla pofája;
de én jobban félek a' Szamos árjától,
   az Istennek reám rohanó átkától.
Ha éjjel hallom a' Strása rivallását,
   ezen ostor víznek pusztító futását,
társaimmá lésznek Danaus Leányi,
   rosta vizet nem fog, a' haszon parányi.
Ha így tudná Király Jósefemnek szíve,
   hody illy bóldogtalan sok adozó híve,
könyveivel mosná kegyelmes ortzáját,
   reánk ki nyúlytaná Királyi páltzáját.
Szánnyál meg Királyom, könyörűlj Istenem!
   Ki könyörűl rajtam? senki sem ha te nem.

Ha látok trutz tollas kalpaggal
lovagló Tisztet ki-vont karddal
   nézgetni hosszu népére,
   kedvem jön a' vitézségre.
De ha Törökkel szembe szállni
képzem a' glóbis közt nyargalni
   's két karját keverni vérbe,
   nints kedvem a' vitézségre.

Ha hallok trombitát harsogni,
jó végű paripát hortyogni
   's öröm lövést az Egekre,
   kedvem jön a' vitézségre.
De ha veszélyben forog éltek,
ha foly az ütközetben vérek,
   's a' fegyver bé-hat szivekre,
   nints kedvem a' vitézségre.

Ha egygyütt társasságba mennek,
jó borral 's étkekkel töltődnek
   's fel-serkennek az örömre,
   kedvem jön a' vitézségre.
De ha magos bástyákra hágnak
's ott maid nem estig el-hartzolnak
   biztatván egymást fegyverre,
   nints kedvem a' vitézségre.

Ha Amor' zászlójához térnek
's a' Nimfák ellen vitézkednek,
   nem haragból kelvén tüzre,
   kedvem jön a' vitézségre.
De ha bucsuznak Hitvessektől,
el-válnak kedves Jegyessektől
   készülvén az ütközetre,
   nints kedvem a vitézségre.

Siess pásztor zöld mezőkről,
   siess Thirzis völgyéhöz
's ha meg-látod, mond szivemről,
   hogy ohajtoz szivéhöz.
Mond, hogy a' mit el-vitt tőlem,
   hozza viszsza kedvemet,
mert ily kintsből ah! már érzem,
   tréfát üzni nem lehet.

Még hajnalkor ki-sétálok
   a' zöldellő erdőkhöz
's nála nélkül estig sirok
   ülvén régi vizünkhöz.
Nints, a' ki a' tölgyfa mellé
   állyon, hogy fel-keressem,
nints, ki hársfánkra fel-metzné
   nevemet; nints kedvesem!

Most virágzó életemnek
   sirva töltöm napjait,
disze helyett szerelmemnek
   búmnak érzem nyilait
ah! a' mit el-vittél tőlem,
   kérlek Thirzis! hozd viszsza,
másképp önkint kardra fekszem,
   tudd meg! - -  de tsak álmomba.

A' zöld árnyéknak hivessében,
mibőn Zefir támadt az Égben,
   egy forráshoz ült Rozilis
      és melléje Dafnis.

Az erdőt tölték énekléssel,
hagyíták egymást füvetskékkel,
   ingyerkedtek, hempelgettek
      's több tréfákat üztek.

Meg-hevülvén Dafnisnak szive
az ápolgatásra gerjede,
   az, a' mint a' tsókot futá,
      szülőjét kiáltá.

Jönn annya, 's tudakozza baját,
Rozilis el-rendelvén haját,
   o! már, ugymond, nem segíthetsz,
      meg van; viszsza térhetsz.

Álla Fillint egy ház ajtón,
zörge mondván, ki van ithon?
      Fillint vagyok, nyisd-meg kintsem,
         felel Klári, nem! nem!

Viszsza térni a' mint készül,
hallya, kultsa hogy meg-zördül,
      hallya, 's ismét viszsza kullog
         és bátrabban kopog.

Ah! Fillintet bé nem veszed?
Nem! ugy mond, mert félek tőled;
      már éjtzak van, magam vagyok,
         ajtót nem nyithatok.

A' szomszédok ha most bé-lépsz,
meg-lesnek maid, ha viszsza térsz.
      .... Viszsza tére, de tsak reggel,
         nevetve méne-el.

Tsak érted sir bágygyadt szivem
   magával nem gondolván,
mert, hogy keservre születtem,
   láttya estünkből nyilván.
El szélleszték szerelmünket
   hirtelen el-jegyzéseddel,
      örök gyászba szivünket
      tették reménységünkkel.

Vedd-viszsza tőlem szivedet,
   ah, terhes szó! vedd-viszsza,
's ne keseritsd életedet
   azért, hogy más imádgya.
Sokkal nemesebb Te szived,
   mint a' minőt én érdemlek,
      add annak, ki lett Hived,
      én azomban kesergek.

Törd ketté, törd-el gyürömet
   's tedd tüzre irásinkat,
vesd-ki elmédből képemet,
   felejtsd-el vigságinkat.
Másnak leszel nyilt ölében,
   más fog áldozni szivednek,
      ah! egy könyet éltedben
      adsze' régi Hivednek?

Mond-meg, kérlek, nyájas Lyánka,
   meg-indulé Te szived,
midőn sirva szorongattya
   kezedet szerelmesed?
Midőn szemem félelmessen
   szögezve van képedhöz
és szivem vervén sebessen
   ohajt, 's repdez szivedhöz?

Ah! nem hallya, nem tekinti
   szivemnek nagy fájdalmát,
tüzemet tréfára veszi
   el-forditván ortzáját.
O! bús szivem! menny-el tőle,
   hogy meg-győzzed, ne reménld,
nem hódúl ha szerelmedre,
   búddal győzni ne reménld.

Most o! Mariane! halálodnak
   éneklek egy odátskát,
ha zokogásim bús hangomnak
   el nem borittyák folyását.
Mennél édessebb volt szerelmed,
   annál nagyobb most gyötrelmem!
Elöttem van naponkint képed
   's naponkint meg-újjúl sebem.

Ah! látlak sokszor, mint feküdtél
   hideg veréttékedben,
erőt magadnak hogy gyüjtöttél,
   hogy el-bútsúzhass ölemben.
O! mint könyveztél esetemre,
   gyászos búmat mint sajnáltad.
Ne sirj! ne sirj! ez kétszerezve
   volt hozzám utolsó szavad.

Eszembe jön, mint sétálgattál
   vélem a' ligetekbe
's ha el-mentem, mint szomorkodtál
   viszsza kivánván öledbe!
Mint örültél, ha meg-érkeztem
   kérvén, hogy maradjak nálad,
ah! most is kész halálra szivem
   hogy legyek örökké nálad.

Ama szép Rósa, nézd, o! nézd,
   mint jádzik Zefirrel.
O! genge rósa! jól meg-nézd,
   ki jádzik veszsződdel?

Im! alig szóllok, a' Zefir
   Rosához közelét,
szinézvén tsókot, hozzá ér
   's le-fosztya levelét.

Ah, szedd-meg Flóra, menny, szedd-meg
   le-hullott tetemit
's mint tőled képes, tiszteld-meg
   leg-kissebb izeit.

Rakd tüzre, 's leg-alább tedd-el
   illatnak könyeit,
osztán tisztessen temesd-el
   utolsó hamvait.

Az út mellett egy Szegfütske
meg-hajólván, bús homlokkal
   föld' szinére borula.
Történt, hogy egy szép Szüzetske
tsendes lábbal, 's vig ortzával
   arra sétálván, dalola.

O! bár, ugy mond a' Szegfütske,
legszebb volnék e' rétetskén,
   o! tsak egy szép Rósátska!
Hogy le-törvén e' Szüzetske
bágygyadozni tiszta mejjén
   o! tsak egy fertálig hagyna.

De jajj! nem vévén szeginykét
észbe, éppen reája lép
   's le-gyötri föld szinére.
Dölvén ő, 's végezvén éltét
Elég, ugy mond, o! kedves kép,
   hogy Te végzed éltemet, Te!

Itt üldögéltünk sokszor
   Dafne kegyesemmel,
zokogtunk számtalanszor
   az esti szellővel.
O! mint nedvültek szemei
   a' belső örömtől,
méjjére estek könyei
   forván szerelmétől.

Előtte le-borulván,
   midőn el bútsúztam,
ezerszer ápolgatván
   végre azt mondottam,
hogy se kép, se kints, se sziv,
   még élek, meg nem győz,
leszsz szivem örökké hiv
   tsak az ő szivéhöz.

O! Thirzis! e' szent helyre
   ugy mond ő, esküszöm,
a' mindent látó Égre
   s' Amorra esküszöm,
hogy se kép, se kints, se sziv
   még élek, meg nem győz,
leszsz szivem viszontag hiv
   tsak a' te szivedhöz.

Ah! ujra el-hagysz Eurydice!
Egyetlen kintsem! el-tünsz előlem!
      Eurydice!
Jaj! mit vétettem néked kegyetlen!
hogy szép prédámat, most nyert prédámat
      néztem hirtelen?
Hidd-el, ortzádnak szép fénnye,
deli testednek ép termete
vonta tekintetemet ezen hitszegésre.
   Eurydice! ne fuss Eurydice!

Mit használ immár hárfám' érdeme!
Hangja lantomnak leszsz fájdalmomnak
      örök eszköze,
Plutónak szivén nyert győzedelem
leszsz életemnek, árva szivemnek,
      örök gyötrelem.
Ah! egek! ti keservemre
ha lehet, ily esetemre
indullyatok, kérlek, bús szivemnek gyötrelmére.
   Eurydice! álly-meg Eurydice!

Könyes záportól el-ázik ortzám,
zokogásimtól hangommal egygyütt
      meg-némul hárfám.
Ásgattya szivem óránkint sirját,
hivséged nélkül nem láttya többé
      volt boldogságát.
Ah! még egyszer deli képedet
mutatsd, kérlek, szép termetedet.
Jaj! el-viszed magaddal a' leg-drágább kintsemet,
   Eurydice! ah! szép Eurydice!

El-setétedvén a' minap Amor a' Halállal,
egy hajlék alá fekszenek kiki nyilaival,
   le-rakják ives tegzjeket,
   álomnak adják szemjeket,
   el-beszélvén prédájokat,
   szám nélkül volt zsákmányokat,
      nyugtattyák testeket.

Azomban éjfél üdején zördülés történik,
fel-ijjed a' két szarándok, 's tegzéhöz kapkodik.
   Nem tudnak szólni féltekben,
   pihegnek a' setétben
   Amor Halálnak tegzét,
   Halál viszszontag Amorét
      fel-füzi ölében.

El-menvén kettős ösvényre egymástól távoznak,
hajnalkor idegen nyilakkal erőssen nyilaznak,
   Halál az öregekre,
   Amor tzéloz szépekre.
   Azóta halnak az iffiak
   's vetemednek az aggottak
      a' tsúf szerelemre.

Ah! el-hagyott! oda minden reményem
   Külső szivnek el-adta szerelmét,
nem néz reám, nem halgat, ha beszillem
      szivemnek keservét.

A' sürüben, hol senki nem láthat,
   biró nélkül naponkint kesergek,
Ekho maga nyögve ád viszszont szókat,
      ha sirok, 's éneklek.

Tsak egy szóval, o! tsak egy tsókotskával
   vigasztally meg még egyszer Laláge!
Osztán temess, ha tetszik, uj társoddal
      koporsóm méllyébe.

Kintsem Doris! ha ugy tetszik,
az erdőbe mennyünk-ki,
ott örvénnyét gondgyainknak
bús elménkből vessük ki.
Lesz ott fák közt hives árnyék,
hol együtt pihenhetünk,
lesz füvekből vetett szék is,
mellyre együtt ülhetünk.

A vizetske mellettünk fog
tsendes hanggal zörgeni,
's ha szomjuság ér bennünket,
fog nedvével tetzeni.
Ott szerelmünk édességét
egymásnak el-mondhattyuk,
ott minden bizonyság nélkül
frigyünket meg-ujjittyuk.

Környül fognak venni minket
magos hegyek bértzei
's rejtekekbe el-titkolni
Szilvánusnak völgyei.
Ott, hogy bátran ajakozzunk,
egy dombotskát válaszszunk,
honnan titkos szemmel könnyen
minden részre láthassunk.

A' madárkák énekelni
fogják nyájasságinkat,
Ekho hangos barlangjában
nyögni ohajtásinkat.
O! siessünk! kintsem Doris!
az erdőbe mennyünk ki,
's ott ha tetszik, gondgyainkat
bús elménkből vessük-ki.

Fujd e' Laurust, fujd Szellőtske,
mellyből a' leg-szebb veszszőtske
   leszsz Dafnénak pártája.
Holnap reggel ez erdőnek
ugy igírte kedvessének
   fog ragyogni ortzája.

Tisztitsd Nimfa tsermelyédet,
készits a' viz' partyán széket,
   hozzád hozom italra.
Mosd meg bővebb harmatoddal
a' füvetskét, piros hajnal!
   melly testének leszsz ágya.

O! melly meszsze vagy még hajnal!
Melly unalmas világoddal
   déli napnak sugárja!
Tedd meg Luna! tölt képeddel,
hogy szép Dafném álmos szemmel
   Éjt hajnalnak gondollya.

Sétálván egy erdő mellett,
   mellyben a' föld, 's fa zöldellett,
egy kedves Lyánkát szemléltem
   nagy búval járni előttem.
Kótsolt kézzel zokogva sirt
   és Amor ellen boszszút kért.

Meg-állapodván némelykor
   ah! ugy mond, itt jártunk sokszor!
Itt jártunk, még el nem pártúlt,
   még szerelmünk be nem borúlt.
Osztán sirva egy kendőbe
   temérdek virágot szede.

Nagy lett végre sziv fájdalma,
   sokszor, 's mélyen fohászkoda.
Virágit öntvén egy dombra,
   lesztek, ugy mond, testem' sirja.
Egy mély, terhes, 's nagy ah! után
   repedt szivvel meg-holt dombján.

Hagygy-fel, ó bús szivem! az aggódással!
Nints haszna! nem gondol ohajtásiddal.
   Ki-zárt szerelméből, 's meg-szegvén hitét
      el-adta szivét.

Meg-tsalt! ah! de még-is érzem szivemben,
örömmel maradnék tsalárd ölében.
   Tsúfol, 's nyilván mondgya, hogy nem kell szivem,
      még-is kedvellem.

Minek a' genge sziv Aszszony nemünknek,
ha szive ily kemény a' Férfi nemnek?
   Tanitsd, ó természet! őket hivségre,
      igaz hivségre.

Szerelmes odátskát
   ne kivánny tőlem,
mert Amor' fortéllyát
   utállya versem.
Leg-erősbb sziv nem bir
   e' gyermek' tegzével,
o! hány van, ki már sir
   ütve sebével.

Királyok el-vesztik
   országjok' diszét,
ha szivekbe veszik
   Amornak tüzét.
Vitézek rettegnek
   e' nyájas kisdedtől,
kik soha nem féltek
   semmi fegyvertől.

Fösvényből pazarlót,
   tsalárdot hivből,
nevelni háborgót
   tud a' tsendesből.
Meg-jádza a' böltsnek
   fel-tisztult elméjét,
ha készül tüzének
   fojtani mérgét.

Nints, a' kit ne lessen
   tsendes tőrével,
nints sziv, a' ki könnyen
   bánnyon tegzével.
Azért róla odát
   ah! ne kivánny tőlem,
mondám, hogy fortéllyát
   utállya versem.

Meg-látván a' kis Klári
   Aszszony-Anynyát tsókolni,
meg-tsalt, ugy mond, a' Néném
   kába volnék, ha hinném
      hogy a' férfi tsók tilalmas.

Antuskám is mondotta
   esténkint a' kapuba,
ne higygyek a' Nénémnek,
   jól tudgyák a' Legények,
      hogy férfi tsók nem tilalmas.

Mit tud ahhoz Antuskád,
   mi tudgyuk a' tsók dolgát
hogy ha egyszer Anya lész
   's akkor tsókot adsz, vagy vész,
      nem lesz férfi tsók tilalmas.

Ugy de mikor lesz e' meg?
   O! Aszszonyám mondgya-meg,
leszeke hamar Anya,
   mert már tudom akkorra
      nem lesz férfi tsók tilalmas.

Amor lelkesitsd, o! tsak tüzesitsd
   a' kis Doriskát!
Móta tart éltem, nem láta szivem
   ékessebb ortzát.

E' zöld erdőben, nyomta elsőben
   kezemre kezét
's bágygyadt kék szeme, mellyet rám vete,
   árulá tüzét.

Ah! némul nyelvem, ha szólni kezdem,
   akkor mint valék!
Édes gyötrelem támada bennem
   's egyre könyvezék.

Most egy örömem az erdőt mennem
   esti tsillagnál,
's ha nints mellettem, kedvet bús szivem
   még ott sem talál.

Ez alig ha nem lesz még szerelem,
   már érzem nyilát.
O! tsak tüzesitsd Amor! lelkesitsd
   a' kis Doriskát.

              1.
Ah Thizbe! szép Thizbe hol tévelegsz?
Piramusod nélkül hol lézegsz?
   ah kérlek szólalj-meg:
El hervadt sziv nélkül árva szívem,
el fogy nálad nélkül életem,
   ah hívedet szánd meg:
Nem nyugszom, nem állok,
völgyekről hegyekre utánnad el indulok;
   sem nyomdokit nem láthatom,
   sem szavait nem hallhatom:
ah Thizbe! ah szép Thizbe szólalj meg.

              2.
Itt fátyola, de vérbe keverve,
félelmemnek ujabb keserve,
   szívemet el fojtya.
Jaj! ha kit imádok hív szivemben,
most dühös barlangja öblében
   oroszlány szaggattya:
El járom a berket,
barlangok vidékét megnézem s a völgyeket,
   mi haszna tévelygek,
   ha meghalt, nem élek,
ah Thizbe! ah szép Thizbe szólalj meg.

              3.
Az Thizbe! örökre hát elhagytál?
el ragadott tőlem a halál?
   s nálad nélkül éljek?
ne várjam örökre hívségedet,
se ne reménlem szerelmedet?
   tüzed nélkül égjek?
Ah inkább nem élek,
kardomra ledölvén halálra önként megyek.
   Ah kintsem véremet
   lásd, vég hivségemet:
ah Thizbe, ha élsz, kérlek sirass meg.

              1.
Ah szivemnek első tárgya!
   mit tékozlod véredet!
Pirame! el hagyod
   árvaságra hivedet?
Mit fogyasztod gyilkos kézzel
   most virágzó éltedet:
Kegyetlen! illy hamar
   végzed el hívségedet?
Jaj! melly gyászos lett szerelmünk
   melly siralmas szövetségünk:
első lángod lett halálod,
   oda minden örömünk.

              2.
Ah édesbek voltak hajdan
   falra tüzött tsókjaid,
mint^[6] halál tőre közt
   vállomra szőtt karjaid:
kedvessebbek fogoly szivből
   titkon küldött nyilaid,
mint reám hasztalan
   most ki derült ajjakid:
Itt az erdő koporsónknak
   helye lett, s nem nyoszolánknak,
a szederfa Cziprus fája
   lett siralmas halmunknak.

              3.
Zenghettek már szerentsétlen
   szivemnek bőv jajjai,
Piramus haldoklik,
   hidegednek tagjai:
Indulhattok könyveimnek
   keserves ár vizei:
ajjaki hervadnak
   rejtekeznek szemei.
Ah hogy éljek? élet nélkül,
   hogy legyek hív? hivem nélkül.
Egy nap, egy hely, egy fegyverrel
   foszszon meg életünktől.

              1.
Hol késel, hol maradsz? férjem Ulisses!
Trója hamva után hol tévelegsz?
Özvegy gondolatim várnak két karjaim,
ah illy hivségemtől hova siettz?
Éjjel el fejtvén nappal szött vásznomat
örzöm kérőimtől vagyonodat.

              2.
Ah! vajha állana Trója nagy Vára,
vajha még tartana ostromlása:
tudnám hol féltselek veszedelmidtől,
vagy hol kételkedgyem esetidről:
oh nékem egyedül Trója fenn maradott,
honnan Ulissesem eltávozott.

              3.
Beszélvén Társaid nagy Vitézségedet,
ujjityák anyiszor sebeimet:
asztalra irják borral sátoridat,
Achillest üldöző karjaidat.
De Hitvesednek sok tévelgésedet
nem tudják rajzolni hol létedet.

              4.
Oh Trója! Trója! miért lettél szemtelen?
Görög Aszszonyokhoz olly kegyetlen:
férjétől Helenát, Másnak Mátkáját,
el loptad sziveink kedves tárgyát:
magaddal Helenát már el vesztetted,
s még viszsza Férjemet nem küldötted.

              1.
Lantommal tegnap kimenvén
   a szomszéd erdőségbe
egy kő szálra le terjedtem
   az árnyék hivessébe;
kételkedtem Orfeusnak
   kedvesséhez küldött versét
vagy hogy inkább Piramusnak
   énekeljem^[7] esetét.

              2.
Hárfám próbás zengésére
   ébred egy filemüle
le száll árnyékos tanyámnak
   zöldellő tetejére:
kultsommal vont hurjaimnak
   állhatatlan, s hamis hangját
követi, és tsufolodván
   igazgattya tónusát.

              3.
Félre tévén réz kultsomat,
   kezdem hangos munkámat,
tsendes kézzel sétálgatom
   lantonn huros utamat,
követi ő énekével
   ujjaimat, s kis nyelvével
ujjít hárfámról hangokat,
   s el énekli nótámat.

              4.
Kezdek frissebb fogásokat,
   ezeket is követi,
veszek szomorúbb hangokat,
   s azokat is énekli,
ha ugrálok, velem ugrál,
   ha megállok, velem megáll,
hartzomat mint egy neveti,
   s ha halgatok hartzra hí.

              5.
Végre minden ujjaimal
   húrjaimra rohanok,
tellyes tónusommal szavát
   szégyeníttvén tréfálok;
ezt követvén, kisded meljét
   hangokra szolgáló erét,
jaj között megerölteti,
   s ki éneklé kis lelkét.

              6.
Lefordul a fa ágáról,
   s éppen hárfámba esik,
ebbe mint egy koporsóba
   hartza után le nyugszik:
hárfássa volt a völgyeknek,
   hangos dísze az erdőknek,
méltó, hogy diszes koporsót
   nyerjen kis tetemének.

THIRZIS.
Lyánka! útat szerelmemnek
   nyiss már egyszer szívedbe;
adgy helyt, kérlek, kérésemnek,
   (fogadgy szeretetedbe.)
      Ím'! e' szív
      hozzád hív.

KLOÉ.
Nem, Barátom, meg-nem hajlok
   hirtelen kérésedre.
Nem lobbannak bőlts Leányok
   (szapora szerelmekre.)
      Hevesség,
      nem hívség.

THIRZIS.
Ne tsudáld, ha illy kérésem,
   vagy szerelmem szapora;
tudod, hogy a' tűz sebessen
   (tsak a' jó fát lobbantya.^[8])
      Úgy a' Kép,
      hogy-ha szép.

KLOÉ.
Száraz szokott a' fa lenni,
   hirtelen melly fel-lobban!
Lassan kezd a' nyersebb égni,
   (de állhatatossobban).
      A' bőlts szív
      lassan hív.

                              * * *

Gyermekeim! kiket a' dühödő Márs zordon ölében
   vérrel szoptatván, férfi-erőre nevelt.
(Mert tejem akkorban még nem vólt: méllyen aludtak
   bőltseim a' szomorú Semminek árva kezén):
Gyermekeim! közelít az idő, ide jertek ölembe:
   végezzünk együtt bóldogodásom iránt.
Vajha kesergésem már egyszer végre találna!
   Bóldog nyúgodalom! viszsza kerűlsz-e reám?
Ám én már, Fiaim! sok időtől fogva kesergek;
   óh! e' két ortzán nagy könyek' árja le-folyt.
Még mikor Őseitek, kik nékem az életet adták,
   szép Európának Népeit agyba-verék;
's ellenem ingerlvén a' szomszéd Nemzetek' íjját,
   a' romlást majd-nem gyenge fejemre hozák:
még, mikor a' hintán, bé sem pólyázva, feküdtem,
   már akkor bőven kezd vala folyni könyem.
Nem tudtam könyeimnek okát; tsak szívem akarta
   titkon, hogy sírjak durva Nememnek ügyén.
A' szomszéd fene Népek ugyan majd-szinte hasonló
   veszteiket látták Márs' dühödési miatt:
ám de, mihelyt még-is korosabb idejekre jutottak,
   szögre akasztották a' viadalmi tegezt;
's által-adák magokat Pállás' karjára, ki őket
   a' boldogságnak bő kebelébe vivé.
Én pedig a' hartznál egyebet mit láttam azóta,
   hogy Nemem a' gazdag Pannoni Főldre le-szállt?
Ültek ugyan TRÉSÁK, ültek MÁTYÁSOK-is ollykor
   trónusomon, Pállás' Magzati, tsendes Urak:
ám de miként rövid óra gyanánt el-enyészik az égő
   nyári nap a' Szeretők' hév apolási között;
úgy ezen esztendők hamar el-szárnyaltak előllem,
   és a' régi keserv meg-meg alára tiport.
Gyermekeim magok egymás köztt több félre hasonlván,
   szívemet egyszersmind több szakaszokra szelék.
Róka-lopódzással fene-ként bé-tsúsza közikbe
   a' hamis artzba takartt relligyiói dagály;
's költsönözött szép színek alatt egymásra huszítván
   őket, szívemnek néki szögezte törét.^[9]
Óh Kupa! óh István! el nem fajzottanak ebben,
   (vajha ne vólna való!) tőlletek a' Magyarok.
Még most-is ... De mit újjítom fájdalmimat illyen
   emlegetésekkel? Nézz ide! nyitva sebem.

Nyitva sebem, 's kezetekből vár, óh Népem' Atyáji!
   kellemes írt, avvagy mélly gyökerére katzort.
Tí magatok tudgyátok ismént, melly durva szabások
   állnak Törvényűnk' szent nevezettye alatt:
melly bal itéleteket rakogat vállára Nemünknek
   a' tsak azért kedves, mert ezer-évi, szokás.

(Óh örök Ész! óh emberi Jus! menny-béli piomja
   minden igaz jónak! melly fene sorsra jutál?
A' babonák, a' bőltstelen ész, 's a' zordon erőszak
   minden Nemzetnél mennyire hátra vetett?)
Mind ezeket, Fiaim! józan szalutoknak ajánlom,
   úgymint mélly nyavalyám egy veszedelmes okát.
A' győtény a' búza-kalászt nem ereszti magosra,
   's a' gyomos ágyakban gyáva vetényke terem.
Úgy bár-melly Nemzet, ha gyomos Törvénnye, nagyobbra
   nem serdűlhetvén, törpe Nemetske marad.

«Ám de nagy Ősinktől származtanak úgy-e szabásink?
   (Így felel egynémelly) 's régi kötések ezek?
Nem nyesegetni tehát, hanem eggyig nagyra betsűlni?
   's védeni, a' míg él, tartozik, a' ki Magyar.»

Mond kérlek, mik voltak imént e' régi Atyájid?
   Mint te vagy, olly nyomorúltt emberek, úgy-e bizony?
Mondgy azutánn embert, kibe, míg él, bé ne lopódzzon
   vagy gonosz indúlat, vagy konok elme-homály?
A' mi korosb, okosabb: Eleinktől fogva Világunk
   éven-ként vénűlt, 's évei-képpen okúlt.
Bőlts Pállás Európában tudományi hatalmát
   nyoltz-száz évek alatt nem de magosra vivé?
'S vélle az országló, 's a' törvény-béli tudósság
   nem de azonképpen tellyes erőre jutott?
E' tudományoktól kell annak kérni tanátsot,
   a' ki az országló székre le-ülni akar.
Oktalan állatokat szoktunk hódítni szokással;
   egy bizonyos jelt adsz; 's meg-teszi, a' mit akarsz.
Észszel, okossággal kell kormányozni az Embert,
   a' kibe a' fő ÉSZ' része rekesztve vagyon.
Őseitek, Fiaim! nem mint Despóta-királyok
   írták a' Törvényt, melly Fiaikra maradt.
Ezt néktek, kik az ő született Örökössei vagytok,
   a' mikoron szükség, fontra idézni szabad.
A' törvény-szerző hatalom Tí közttetek, és a'
   választott Fő köztt nem de  fel-osztva vagyon?
A' Törvény' Fejedelmi tehát, 's nem Rabjai vagytok,
   's jobbító kezetek' nem köti hátra bilints.

Eggy-általlyában, ha tanátsot tartotok eggyütt:
   édes Anyátoknak bóldogodása felől;
óh! a' Többségnek szava Títeket el ne ragadgyon,
   's a' mit mond, józan fontra vegyétek előbb.
A' jót és az igazt a' kissebb Résznek ölébe,
   mert ez leg-biztosb fok-helye, rejti az Ész.
Szóllyon bár, ki akar; vagyon a' szóllásra hatalma;
   ám de beszédgyének tudgya-is adni okát.
A' ki tsak önn tetszése szerínt ki-rikóltya szabásit,
   tsúf Despóta leg-ott' a' neve, hogy-ha Király.
Hát a' Gyűlésben mi egyébnek tartsuk az ollyant,
   a' ki tsak a' kéjhez szabja dörögve szavát?
A' perek írásban folynak, 's egy kisded okotska
   sok bíró-végzést hoszszas időkre halaszt;
és az egész Nemzetnek ügyét rövid íge szakaszsza
   végbe? okok nélkűl? 's kurta időtske alatt?
Anglia Országban két ellen-félre van oszttva
   a' Nemzet, mikoron végzi tulajdon ügyét:
nem gyűlölségből, hanem a' nyomozásnak okáért,
   melly az igazságnak méllyire hatni szokott.
Bőltseik-is vagynak, kik nyilván 's tellyes okokkal
   szóllyanak a' tárgyról, melly meg-itélni-való.
Nem köteles kiki, sőt ollykor nem képpes-is arra,
   hogy Pállás aszszony' keblibe vesse magát:
hogy-ha tehát még-is bíró-szót ejteni kíván
   a' Bőltsességnek jó reguláji szerínt;
hallya-meg olly Bőltsnek, sőt önnként kérje, tanátssát
   a' ki az országlás' méllyire látni tanúlt.
Így azutánn szedgyétek elő mind, a' mi az Ország'
   bóldogságának főbb akadállya lehet:
's nem magatok', hanem a' Nemzet' hasznára  tekéntvén,
   nyessetek-el mindent, a' mi le nyomja fejét.

A' nevelést ne tsak egy Rendnek vállára tegyétek:
   ez már sok Kormányt öszve, meg' öszve-zavart.
Egynek itéleteit különösb erköltsivel eggyütt
   bé-szürtsölgetvén a' fiatalka sereg,
minden egyéb Rendnek gyarapíttására idétlen,
   's az marad, a' mi az ő Fel-nevelője vala.
Nem nevel ám a' gyáva potzik soha szíves oroszlányt,
   sem dolgos hangyát a' tserebűli csoport.

A' tudományoknak bő kéz kell, 's elme-szabadság:
   e' kettő nélkűl sínlenek a' nagy Eszek.
A' kiket a' szükség szomorú gondokba le-süllyeszt,
   nem visznek Músák' tiszteletére teményt.
A' ki pedig, mihelyest jobban gondolkodik, és ír,
   mint a' kába Tsoport, érzi nyomatni magát;
's láttya le-írtt okait nem tzáfoltatni okokkal,
   sőt az igazságért vasra veretni kezét;
láttya szelíd tollát idomatlan görtsösök által,
   's tollával hat-száz részre töretni fejét;
láttya jutalma gyanánt agyon-üldöztetni személlyét
   eggy alatson-szívű Nyáj' fene kéjje szerínt:
's közre-adott írási helyett motsok-emberek által
   trágár nyelveiken vízre vitetni nevét;
óh! ez az írástól bútsút fog venni leg-ottan,
   's egy holtig-tsendes szögbe rekeszti magát;
honnan az ész nélkűl pösögő hebehurgya Világra,
   míg önnön szívét jobbra taníttya, nevet.
Hogy-ha tehát Pállásnak örök hajlékot akartok
   szerzeni mellyemben, óh diadalmas Atyák!
és az igaz tudományt maradandó lábra segéllvén
   a' komor elme-homály' képtelen álma helyett,
a' sikeres Bőltseknek eszesb apolásai által
   jobbnak akarjátok tenni Anyátok' ügyét:
óh! e' két akadályt vessétek félre! szabadság
   és bőség nélkűl sínlenek a' nagy Eszek.

A' kalmárságnak nem akarván látni divattyát
   a' Magyar, önn-képpen durva veszélybe siet.
Fürge zsidók 's Rátzok, kiket ő e' végre ki-táplál,
   's kiknek egész pénzét tsalfa zsebökbe tömi.
A' manufactúrák 's a' mesterségek azonképp'
   mind alatson munkák a' Magyar' íze szerínt:
's míg idegen kéztől szép fínomságra vitetnek,
   jól meg-adóztattyák a' haza-béli Nemest.
A' Nemesnek, Fiaim! kiknek vagy nintsen üléssök,
   vagy kiket a' bal-eset mostoha sorsra vetett,
m'ért ne lehetnének Kalmárok 's Mesterek? Avvagy
   jobb-e talán nékik tengeni gondok alatt?^[10]
Tí azutánn, Papi fő Rendek, szentséges Atyájim!
   kiktől függni tudom gyászos ügyemnek okát:

Tí leg-jobb kenetet nyújthattok régi sebemre,
   melly engem' végső omladozásra vihet.
Rajtatok áll, hogy az al Papság hívséggel, adóval
   ellenem egy külső félre ne tsapja magát;
hogy babonás leleménnyeivel több részre ne oszsza
   eggy ágyból eredett Gyermekeimnek eszét;
's hogy polgárt-képző sikeres jóságra taníttsa
   népemet a' Remeték agy-szüleménnye helyett:
és hogy azok, kik kellemetes szugolyokba tsatán-ként
   el-bújván, magokat tsúf heverésre vetik,
el-ne vegyék a' bért motskos fortéllyaik által
   a' munkálódó lelki Vezérek előll.

Tí magatok, tudván, mit itél, 's mit hírdet irígyűl
   a' papi szent Rendről a' mai tsalfa Világ;
mintha, miként hajdan szomorú dühödésre vezette
   több Országokban a' fene póri Tsatát,
úgy most-is tsak az ő titkos fúvásai hoznák
   lángba Világunknak majd valamennyi szögét;
Tí magatok, szentséges Atyák! vessétek el önn-ként
   a' súlyt, melly nem-szent tiszt-viselésre tsatol.
Óh! ne avassátok magatok' polgári ügyekbe,
   mellyek híreteket durva veszélybe vetik.
Vaj! mi nem alkalmas Mennynek bérére az ollyan,
   a' ki ekére kezét fel-teszi, 's viszsza-teként!^[11]
Sőt, ki az Istennek szolgálattyára szegődött,
   hogy-ha igaz Bajnok, futtya Világnak ügyit.^[12]

Nem többet, Fiaim! Magatok tudgyátok eléggé,
   bús ügyemet, valamint senyvedezésem' okát.
Hogy-ha szünet nélkűl egy kórból másba vetődtem
   orvosló Eleink' régi szabási alatt;
Óh! jele, hogy gyökerét nem tudták durva sebemnek,
   's így ki sem irthatták bágyadozásom okát.^[13]
Most hát, Gyermekeim! szedgyétek-el a' mi Anyátok'
   bóldogságának főbb akadállya vala;
's nem magatok', hanem a' Nemzet' hasznára tekéntvén,
   nyessetek-el mindent, a' mi le-nyomta fejét.

azon Hazafiak' Tiszteletére, a' kik az Ország előtt Júniusnak 11 és 12.
Napjain 1790, a' Haza nyelvnek bévétele mellett szólottak.

«Fogd hamar a' tollat, 's írd eggy Oszlopra nevenként,
   a' kik szívre vevék a' Haza nyelvnek ügyét.
DARVAS^[14] az Oszlopnak tetején tündöklyön: az égig
   nyúltt márvány Ennek tiszteletére kevés:
háromszor szóllott, 's háromszor győz vala szívet,
   mert magyarúl szóllott a magyar ŐSZEK előtt.
Óh! láttam lelkét anya-nyelvén nyögve lebegni!
   's a' mi azokba kivált bé-hata, lelke vala.
Írd-fel odább BŐJTHYt^[15], FEKETÉt^[16] MÁRJÁSSYt^[17]: az illyen
   nagylelkű Neveket gyermeki rendbe se szedd.
Két VAIt^[18], és BALOGot^[19], DOMOKOSt^[20], 's ALMÁSSYt-is^[21] írd-fel,
   kikhez meg-meg odább tedd BEZERÉDY'^[22] nevét.
Tíz vala Szószólód, Anya-nyelv! tíz, a' ki koporsód'
   méllyeiből' téged' fényre 's folyásba hozott.
Majd, ha Maradvánnyunk a' bóldogságnak öléből
   mostani Őseinek tettire vissza-teként;
dalra fakad, 's ezen Oszlopnak tetejére mutatván,
   így szóll, míg szemein drága könnyetske remeg.
Íme! azok' neveit! kik az első talp-falat a' mí
   bóldogodásunknak fel-vitelére veték.
Írd-fel! - Az én szívemre ugyan fel-metszve maradnak
   tiszteletes Neveik, míg lehelegni fogok.»

Ezt mondván, el-tünt. Szomorú köntösse keservét,
   's teste' betegségét színe jelenti vala.
Homloka, fő-fájási miatt, bé-kötve: ki-sírva
   két szeme: ortzáján bú vala, 's régi halál.
Aj'kairól látám egyedül, (de tsak ezt-is azólta,
   hogy nyelvén szóllhat,) hámlani szája' varát.
Óh! jele, hogy gyógyúl. - Mikor el-tünt, szinte hevűlni
   kezdék, 's azt mondám tsendesen: A' Haza vólt.

Költemény. Hat énekben.

Foglalattya ezen szám: I. éneknek. A' munkának tárgya. Az örök Észnek segítségűl-hívása. A' Mindenség. A' Nap' értékének, udvarának, széle' körének szörnyű nagysága: és még-is a' valamennyi tsillagokból álló Egészhez képpest parányisága. Az álló Tsillagok ugyan-annyi Napok. Kettő között felette nagy a' válasz-üresség. A' Tsillagoknak hét rendei. A' tejes útak. E' hét rendeknek tudákosi képe. Az égi Testek' forgása, és a' vonszó erő, úgy-mint amannak oka. Egy Tsillag sem lehet utolsó. Az Erőnek mivólta. Az Éther. Az Erő maga az Isten. Azoknak okoskodások, a' kik az Erőt alkotmánynak állíttyák. Ennek az okoskodásnak első tsalfasága. Az Erő nem tartozik a' Testek' mivóltához, hanem azoktól egészlen külömb állapot. Második tsalfasága. A' ki az Erőt alkottnak mondgya, haszon nélkűl valókat valókra tsoportoz. Az Erő nem oka a' rossznak. Valamennyi mívelettyei számhoz, teherhez és mértékhez vagynak igazolva. E' három szerént történt a' teremtés-is. Galilei', Kopernik', és Newton' segítségűl-hívása. Az egész munkának sommás képe.

Nem szomorú hadakat, nem bajnoki névre sovárgó
latrokat énekelek. Fel-tisztúlt elme, keserves
irtózás nélkűl, nem nézhet vissza, tsatánként
ádázó Mársnak fene vér-ontásira. Szörnyű
pusztulási helyett Isten' munkájinak, inkább
támadatit zengjék én verseim. Egy fövenyetskét,
egy férget nem tudnak azok termeszteni, a' kik
e' Mester' munkáit, az alkotmányokat, annyi
drága bizonyságit bőltsességének, emésztik.
Ének'lyék ezeket mások; ha le-rontani, a' mit
eggy olly kéz alkot, mellyel pállyára ki-szállni
nem lehet, érdemnek tartyák. Én Téged azonban,
I s t e n s é g !  kit Fő Mesternek hírdet az Ég 's Főld,
alkotmányidban fel-emeltt szózattal imádlak.

   Óh Te! kinek testembe-szorúltt szikrája tsudásan
élteti gépelyimet, töredék szerszámait elmés
míveinek, mellyekkel ama' felséges arányra,
a' nagy Igazságnak szemlélésére, törekszik;
óh örök Ész! Te vezesd remegő járásit eszemnek,
majd, ha imádandó remekedben félve keresvén
Tégedet, a' szörnyű méllységnek ereszkedik; a' hol
nagy-tag gömbölyegek szállangnak tágos üregben.

   Mindenség! nagy szó; felségesb, hogy-sem eszünkkel
által-hathassuk. Tsak az Isten az, a' ki temérdek
értelmét ki-merítheti. A' Nap-kel'ti világnak
bőltsei, bámúlván hajdan méllységire, I s t e n'
s z ü l t t é n e k  nevezék. Méltó neve illy tsuda mívnek!
Milliom olly gomolyag, mint a' Főld, egybe-rakattván,
vólna talán olly nagy, mint a' Nap; mellynek öléből
lelkíttő hévségek ama' Testekre lövődnek,
mellyek szép renddel, noha szerte, körűltte kerengnek.
Hogy, kisded teke-ként tünvén szemeinkbe, parányi
mozgással látszik könnyen lábbagni felettünk,
azt tsak az eggy iszonyú távól-függése tselekszi.

   Vesd bár egybe Venust Márssal 's Merkúrral, az Égnek
majd olly nagy gomolyit mint a' Főld; adgyad ezekhez
jég-koszorújával Száturnust, mellynek ezerszer
több értéke vagyon, mint a' mí Gömbölyegünknek;
tedd hozzá több, mint más-fél-ezer annyi, vagyonnal
a' Főldet haladó, 's hajdan villámba-boríttott
zűrzavarok' fejedelme gyanánt féltt Tsillagot; ennek
négy nagy Hóldgyaival kaptsold öt Inassait öszve
a' gyűrűs gomolyagnak; utólb Főldünket-is odvas
hóldgyával gondold oda: mindezek öszve-nyomódván,
sok lessz, hat-század' részével hogy-ha fel-érnek
tűz-gomolyunk' iszonyú testének. Gyáva kitsinység!
Eggyet hat-százból ha ki-vetsz, alig érzed: azon-képp'
hogy-ha Világunknak le-szeded valamennyi homályos
testeit, a' Naphoz képpest kis kárnak alíthatd.

   Rettenetes gomolyag! melly szó fejthesse-ki méltán
értéked'; mikor azt tsak gondolatokkal akarván
festeni, által-ölelhetlen messzekre ki-széllyed
a' gyakoroltt ész-is, 's támétalan éjbe le-süllyed!
Így oszlik lassan tágosb térekre vonódván
a' nagy füst-oszlop, míg el-vesz az égi folyóbann.

   Ám-de, meg-írtt értéke szerént, e' mennyei Tűznek
udvara-is tágas, mellyet szemeinkbe le-rajzol,
sík kereketske gyanánt tetszvén úszkálni felettünk.
Harmintz Főld-gomolyat rakván egymásra, fel-érhetsz
a' Hóld' úttyához: de tehetsz illy ritka tetőre
még hetvent, hogy el-érj a' Nap' karimája' leg-alsó
pontyából leg-főbb tetejére. Napunknak ölébenn
el-függhetne tehát Főldünk; és Hóldgya, körűltte
háromszor messzebb járván, ki nem ütne amannak
pártázattyához. Mit mondgyak széle' köréről?
Itt, mérész A n z o n !  nem könnyen jutna vitorlád
kívántt partyához, meg akarván járni talántán
e' roppantt gomolyag' környékeit. Által-evezted
gömbölyegünk' öt-ezer-négy-száz mértt-főldnyi karéjját,
míg öt nyár el-múlt: de amannak, bár ha napon-ként
tíz nagy mértt-főldet ki-repűlsz-is, meg nem eveznéd
száz esztendőnél hamarább tsuda-nagy környékét.^[23]

   Szörnyű Test! nemes alkotmány! mi nagy Elme, hatalmas
kéz, tsuda Bőltsesség, mi nagy  I s t e n  az, a' ki teremtett!
Tsak Te magad képes vólnál olly névre emelni
mesteredet, hogy drága kezét le-borúlva imádgyuk;
és még-is, mikor öszve-vetünk amaz Égi Tüzeknek
táborival, mi pitziny morzsája vagy a' nagy Egésznek!
Mert valahány nem-kőltsönözött súgárokat ejtő
tsillagok, annyi Napok villámnak az Égi folyóbann,
és, mivel a' bőlts Kéz ok nélkül semmi teremtést
nem tehetett, ezek-is szép renddel szerte körűlttök
úszó 's fényetlen nagy-tag gomolyakra világot,
's életet árasztnak. Nagyok ők, 's többnyére Napunknak
nem sokat engednek; vagynak hozzája hasonlók,
vagynak nállánál több-, mint százszorta nagyobbak.

   Ám-de nagy-is két Tsillag köztt a' válasz-üresség.
Mert, míg a' Naptól kétszer tizen-eggy-ezer a' Főld,
's a' gyűrűs gomolyag tízszer több, addig az eggyik
ön' tüzivel ragyogó, valamint ő-tőlle, hason-képp'
más Tsillagtól-is, kétszerte-kilentzszer-ezernyi-
milliom olly iszonyú közzel messzebbre ki-fekszik;
mellyet az Ég-nézők egy főld-fentőre, 's ezen-ként
nyóltz-száz és hatvan német mértt-főldre betsűlnek.

   E' Napokat nagysági szerént hét rendre fel-osztyák
szint' ezek a' Nézők: és e' hét rendet az Égen
jó szem üveg nélkűl tisztán láthattya ragyogni.
Ám-de tovább halavány kárpit húzódik elejbe,
melly sok ezert el-zár. A' Nép tejes útnak itéli.
Ezt a' néző-tsők több mint százszorta továbbra
el-vetik a' szem elől, 's száznál több Égi világot,
mellyek előbb a' kárpit alatt el-rejtve valának,
öszve-szorúltt sok szikra gyanánt terjesztnek előnkbe.
A' tsővel messzebbre ki-vitt tejes útnak alatta
ismét új tüzeket, sőt új tejes-útakat, és így
vég és szám nélkűl látnánk a' bóltos üregbenn
újjabb és újjabb Napokat, ha szemünknek azon-képp'
vég nélkűl jobb-jobb üveget készítteni tudnánk.

   E' gomolyak' számát, valamint amaz égi vonásnak,
mellyben tsillognak, térségét, vékony eszünkkel
meg nem foghattyuk. Most e' sár-testbe szoríttott
elménk, szinte miként a' tegnap-előtti madárka
fészkéből, bámúlva teként amaz égi tsudákra,
's tsak gyermek-tsevegésre fakad, ha ditsérni akarja
a' tsuda Mesternek bőlts karját. Majd, ha ki-menvén
a' testből, szárnyára kelend, meg-járja örömmel
e' ragyogó Napokat, 's a' közttök szerte-kerengő
's élőkkel pezsegő, de világtalan, égi tekéket;
's szűntelen illy tsuda testekről testekre repűlvén,
fontosb énekeket hangoztat az Isteni Kéznek.

   Ám-de lehet még-is nagyot ábrázolni kitsinyben,
's ezzel gyenge fejünk' az Egek' titkára segélytni. -
Eggy égő fáklyát helyhezz eggy térre; körűltte
egy-néhány kisdedke porok sok-féle körökben
járjanak, úgy, hogy az, a' mellynek kerek-úttya leginkább
távozik, egy lábnál messzebb soha tőlle ne járjon.
Illyen fáklya körűl rakj öt mértt-főldre tizen-két
újjat, szinte tizen-hat-ezer lábokra betsűlvén
eggy-eggy mértt-főldet, 's két-két új fáklya között-is
éppen öt-öt mértt-főldnyi közet, 's a' morzsa poroknak
minden fáklya körűl hagyván egy lábnyi köretskét.
A' közepett-égő a' Napnak képe. Tizen-két
bólt-formán függő pajtási jelentik az első
rendnek Tsillagait: 's a' fényt-hordó^[24] Gőz-testeket (önnön
üstökök ád nékik nevet) a' kisdedke porotskák.
E' rendtől öt mértt-földdel killyebbre hasonló
szám' 's rend-tartással negyven-nyóltz fáklya-világot
rakhatsz; mellynek az Ég', másod' rend-béli tüzellő
Tsillagait képzik. Killyebb száz-nyóltzat azon-képp'
helyhezhetsz. Százon fellyűl el-férne kilentzven,
's kettő a' negyedik rendbenn. Az utánna-jövendőn
három-száz állhat. Még killyebb a hatodikra
négy-száz és harmintz kettőt; 's el-végre kilentzvent,
nyóltzon 's öt-százon fellyűl az utólbra fel-oszthatsz;
a' mint ezt a' Mérsékelés' Tudománnya jelenti.
Vondd az-utánn e' fáklyákat sommába; 's ezentűl
fel-vehetended igaz számát amaz Égi Tüzeknek,
mellyek üveg nélkűl néző szemeinkbe le-tünnek.
Sőt hihető, hogy az említtett mértékre szoríttott
rendek-is alkalmas képzési az égi folyóban
fénybe-borúltt Tsillag-rendeknek: tsak-hogy ezek köztt
milliom ízekkel, sőt még többszörte, temérdekb
válasz-ürességek vagynak, 's hogy száma az égi
rendeknek sokszorta nagyobb, 's messzebbre ki-terjed,
hogy-sem gyenge szemünk, vagy az ész, ki-vehesse határit.

   Így igaz az: hogy az Ég' 's Főldnek Fő Mestere mindent
számhoz, mértékhez, fonthoz szabdalva teremtett.
A' szám' és mérték' nyomadékit láttuk az Égnek
rendeiben; most lássuk már a' fontra-vevésnek
nyomdokit-is, melly jaj! mi hamar szemeinkbe tünendik,
hogy-ha kerengésit vizsgáljuk az égi tekéknek.
Mert ezek a' testek sem az Ég' bóltyára szegezve,
sem valamelly más gyámoltól támasztva, szemenként
más-más ösvényben szabadon járkálnak az Égenn;
és még-is bizonyos rendhez, törvényhez, időhöz
szabják úttyaikat, 's szerrel, noha szerte forognak.

   Ezt mi egyéb tenné, ha nem a' köz testi nehézség?
A' minden testben lévő terh, mellyet Erőnek,
's meg választásúl Vonszónak mondani szoktunk?
Két szomszéd Napok egymáshoz törekedtetik egymást,
's mint a' sík táblán a' tisztúltt kénes-ezüstnek^[25]
tseppei, egybe tolódnának, ha-tsak újjolag őket
két részről killyebb álló, 's ugyan illyen erővel
fel-készültt Tűz-gömbölyegek meg' vissza (miképpen
a' ki-feszűltt lántznak gyűrűji) hogy öszve ne folyjék,
nem tartóztatnák. Igaz ez valamennyi Napokról.
Eggyenlő-képpen, 's minden részekre vonattván
mindenik a' környűl-álló Nap-társai által,
függve marad közttök, mint a' sok mágnes-atzéltól
környűl-vett vas-tő. A' sok köztt egy sem utolsó.
Mert az utólb gomolyag, nem lévén nékie killyebb
vissza-vonó zabolája, hanyatt-homlokkal az őtet
váltiglan vonszó belsőbb szomszédnak ölébe
dőlne. 'S ezen zavarék ismét az előtte-valóval,
nem lévén ki-felé más ösztöne, egybe-tolódnék.
'S így valamennyi Napok mind egy köz-pontra verődvén,
azt a' régi zavart állítnák lábra megintlen,
mellyből lassanként, 's tsuda-mesterséggel eredtek.

   Ezt az Erőt, mellynek munkálódásit az Égnek
testeiben szint'úgy, valamint a' Főldre kiszéllyedtt
alkotmányokbann, az Egészben szinte hason-képp'
a' mint részeibenn, a' nagy 's a' morzsa tagokbann
egy formán láttyuk, belső természete képpen
nem tudgyuk, mi legyen? Titok ő, mint létte valóság.
A' mit iránta tudunk, tsak ez egy: hogy mívi hatalma
olly renddel láttattya magát lankadni, mi-képpen
a' Testek' távól-léttének négyzeti nőnek.^[26]

   Voltak ugyan Bőltsek, kik, eme' közt testi nehézség'
forrását lelketlen okok köztt lelni reménylvén,
egy bizonyos fínom, 's az Egek' bóltyára ki-áradtt,
lágy, szaporán mozogó, váltiglan vissza-pötződő^[27]
's minden testbe ható folyadékot szültek eszekkel,
a' melly szüntelenűl, és széllyel-szerte, feszűlvén,
a' Napokat, valamint egymáshoz kíssze, azon-képp'
egymástól mind-úntalanúl helyeikre taszíttsa.
Éthernek nevezék. Elmés tsuda-szernek itélnéd,
hogy-ha sok egymás köztt vívó díszével elődbe
állna. Nem-is nyernek soha semmit vélle Szülőji.
Mert ismét kérdhetd tőllök: Mi feszítti az Éthert?
Új folyadék-e talán? És ezt? Új Éther-e meg-meg?
'S végtelen illy kérdések utánn el-végre tsak annyit
tudsz ez Erő bel-vólta felől, mint annak-előtte.

   Még többet mondok: valamint a' testi tehernek,
úgy általlyában az Erőnek tudni mivóltát,
nem dolgunk. Titok ő minden-képp' vékony eszünknek.
Vagynak míveletek: láttyuk, sőt mérjük-is őket:
tudgyuk azon-fellyűl, hogy ezek mindenkor okokból
származnak. 'S az imilly okokat mondgattyuk Erőknek,
a' nélkűl, hogy, mik legyenek? ki lehetne tanúlnunk.

   Nem vólnék első hogyha azt Istennek alajtnám.
Ő tart-fel mindent: ő hordozgattya hatalmas
karjaibann a' Főldet, Eget, Zsellérivel eggyütt:
benne vagyon, mozog, él minden: nem nézi henyélve
emberi Mester-ként meg-tett munkájit: öröktől
fogva teremt, 's fog-is úntalanúl alkotni örökké.

   Vagynak ugyan, kik az Istentől alkottnak alíttyák
ezt az Erőt, úgy, hogy kezdettől fogva leg-ottan
a' Természetnek tétettvén széles ölébe,
most már, régenten ki-szabott törvényre, szünetlen,
szorgos kéz-vezetés nélkűl, maga meg-tegye tisztét.
Tsak felső gondot visel ő léttére az Isten.
Mint mikor a' már kész kerekes gépelyre az Órás
terhet akaszt, 's ott haggya magán ingadni; ki-vévén,
hogy mozgást okozó terhét fel-vonnya koron-ként.
«A' Mindenségbenn (így eszmélkednek ezentől
a' nevezett Bőltsek) nem eredhet semmi magától.
Mástól van minden. Vagyok én. De szülőim' öléből
vettem lételemet; valamint ők meg-meg' övéjktől
a' magokét. Ezek-is másoktól lettenek ismét.
És így mind végig: míg olly egy Párra találunk,
mellynek az Istenség önnön-maga ád vala lételt.
Így kell minden egyéb dolgokról szóllani szintén,
így az egész Mindenségről. Mire nézve Világunk,
melly mástól eredett dolgok' sommája, hasonló
okra tekéntve, nem önn' erejéből támada: inkább
más egy tőlle külömb állat^[28] vólt, a' ki teremté.
Mert ha Világunknak leg-kissebb része külön-ként
romlandó, 's mind-úntalanúl változni töreksző:
Ő maga-is nem örök, nem változhatlan. Az Isten
ellenben, mert létte' okát foglallya magábann,
állandó, szükséges, örök. Mire nézve amattól
minden-képp' külön állatnak kell őtet alajtni.»

   Így ők. Ám de beszédgyekben két-féle tsalárdság
fekszik. Mert, ha Világunknak nevezettye tsupán-tsak
a' szerek'^[29] és testek' sommáját zárja magába,
nem pedig egyszersmind az Erőt-is, melly az idétlen
szert és formátlan testet képezte, 's időn-ként
képezi, akkor ez a' nevezet tárgyára nem illik.
Hogy-ha viszont ezen íge alatt az Erőnek-is adsz helyt,
mint mondhatd, hogy az illyen Erő a' testi szerek-ként
romlandó, 's bel-vólta szerint változni töreksző,
és így szükség-képp' alkotmány? Nem-de mivóltát
által nem látván, egyedűl tsak míveit érzed?
Vagy tán azt véled, hogy külső míve szemedbe
nem tünvén, maga-is meg-változik, és el-enyészik?
Ott ugyan a' hol szer, vagy test nints, nem veszed észre
a' terhnek mívét: de azonban, vaj! mi hibásan
vélekedel még-is, ha imitt nem lenni alíttod
azt az Erőt, melly minden szert a' Főldre le-tóldítt.
Vígy oda szert: és míveletét meg-látod azonnal.
Így a' többiek-is, bátor szemeinkbe ne tünnyön
munkálódások, munkájokat űzik örökké.

   «Úgy de talán az Erő a' belső testi Mivólthoz
tartozik? A' Testet képezvén, képzed amazt-is?
Semmi viszont ő-is, mihelyest a' Testek enyésznek.»

   Bár-mit előbb, mint ezt! mert így, valameddig ezeknek
nem változtatnád bel-vóltokat, addig azoknak
szűntelen eggyenlő-képp' ismertetni kivűlről
kellene azt az Erőt, melly abban zárva lakoznék.
Ám de nem ezt mondgyák a' tett természeti próbák:
mert, ha tsak eggyikből a' másik helyre le-tészed
a' Testet, bel-vólta szerént nem változik úgy-e?
És még-is: mennél közelebb' viszed onnan az Osztó
kögtől a' Főldnek bár-melly sarkához,^[30]
terhe is egyre nagyúl.^[31] Fogy majdan, hogyha magasabb
hegyre viszed,^[32] 's nyoltz-száz-hatvan mértt-földnyire fellyebb
négyszer lessz kevesebb, mint főld színtt nyom vala, terhe.
Hogy-ha tovább egy sík táblán két vissza-pötződő
tsont-glyóbiska közűl függősen ütődik az eggyik
a' másikhoz: amaz, mellyel közlötted erődet,
el-nyugszik töstént, és ez, melly áll vala, el-fut.
A' ki tehát az Erőt a' Test vóltának alajtya,
mondgya-meg: ennek amaz bel-vóltát adgya-e által?

   Légyen elég! Mert számtalan illy jelenések akadnak
a' gazdag Természetben szemeinkbe napon-ként,
mellyekből ki-tanúlni lehet, hogy az, a' mit Erőnek
mondunk, szinte magán-álló, 's külön állapot attól,
a' mit az érzések' szerszáma le-festhet eszünknek.

   Tsalfa tovább az előbbi beszéd: mivel, a' mit az első
tételbenn állít, ismét meg-rontya utolsó
bé-fejezésében. «Nints (úgy mond) semmi magától:
van hát egy kút-fő - ezt hozza-ki végre belőle -
melly mástól nem ered.» Van hát és nintsen-is, úgy-e?
olly állat, melly létte' okát foglallya magában?
Hogy-ha tsak a' Testek' külső ábrázatit érted
a' szernek más-más elegyíttődésivel együtt:
akkor ugyan jól mondhatod azt, hogy semmi magától
nintsen; mert ezeket láthatd változni napon-ként.
Ám de nem így szóllhatsz az Erőről, melly amazokbann
a' formát, 's elegyűlődést változni tselekszi.
Lelsz-e tsak egy jelenést, az egész Természetet által-
nézgetvén, melly ezt az Erőt változni tanítná?
És ha találnál-is: mondd, kérlek, mennyire mennél?
Hogy-ha talán egy tőlle-külömb kút-fői valónak
állandóságát ki akarnád hozni belőlle
eggy illy tsalfa beszéd által, melly a' mit az eggyik
tételbenn épít, ugyan azt el-végre le-dönti?

   Jobb hát azt az Erőt, melly, a' mint alkota mindent,
úgy fenn-tart, mozgat, képez, változtat időn-ként,
és éltet mindent, egyenest Istennek alítni.
Bár-mint eszmélkedgy, ollyan kút-főre jövendesz
mindenkor, melly létte' okát nem vette kül' októl.
Mondd hát: m'ért egyenest az Erőt nem tartod imillynek,
nem lévén okod, azt mástól eredettnek itélni?
Nem-de, haszon nélkűl halmozni valókra valókat,
nem szabad a' Bőltsnek? Rövid úton jár az okosság?
Ám az-alatt nem vítatom azt: hogy az Isteni vólthoz
számláld a' szereket, vagy, mint sok hajdani Bőltsek,
Isten' részeinek gondold a' testi valókat.
Vagy nem egyéb tsupa látásnál a' testi közönség,
vagy leg-alább bel-vólta szerént maga nem bir Erővel.
A' Test tsak szenved, 's úgy haggya magára mivelni,
mint szerszám, az Erőt; és hogy-ha viszontagi mívvel
tetszik-is a' vett mív ellen törekedni: nem önnön
vóltából ered ez, hanem a' visszályos^[33] Erőtől.

   Hogy-ha tovább az lenne talán veszedelmes előtted,
hogy majd így a' Rossz' Attyává tészed az Istent,
gondold-meg: hogy ez' óráig még senki határit
a' rossznak nem tudta ki-jegyzeni; 's a' mit az eggyik
rossznak vél, sokak azt ellenben jónak itélik.
Értheted ezt amaz úgy-nevezett erköltsi gonoszról,
szint'úgy, mint arról, a' mit természeti rossznak
mondanak a' Bőltsek. Hány rossz, hány durva gonoszság
jár közttünk az igaz jóság' színének alatta?
'S hány jót tart a' tompa Világ erköltsi gonosznak?
Ám-de az út-félen mit járok vélled? Akármelly
vélekedést válassz az erőről, erre felelni
mindenkor köteles lészesz, 's mindenkor az' egyre
vissza-szorúlsz, a' mit mindnyájan vallani szoktak:
nints rossz, melly az Egész' bizonyos hasznára ne vállyon.

   Isten hát az Erő, melly mindent rendel az Égenn
és Földön, 's ő szinte az-is, melly alkota mindent.
Sőt, valamint bizonyos törvényhez szabja napon-ként
munkájit: bizonyos törvényhez mérte azon-képp'
míve' teremtését, mikoronn a' durva zavarból
Égi Tekéinket bölts kézzel rendre ki-szedte.
Szám, terh, 's mérték vólt, mellyhez munkájit igazlya:
szám, terh, 's mérték vólt, mellyhez kezdetkor igazlá.
E' három nyilván tündöklik az Égi Tekéknek
táboribann, és Gömbölyegünk' valamennyi kitsinded,
és nagy részeibenn. Ez uralkodik itten az élő
alkotmányokban: ez amott a' bánya-erekbenn:
ez ragyog a' gyönyörűn-festett Növötényi Világbann.^[34]
Ehhez mérséklik szorgalmas kézzel akármelly
míveiket, mikoronn a' fő ÉSZ' isteni karját
itt-lentt apróban követik valamennyi szerentsésb
emberi Mesterkék; 's munkájokat akkor itéllyük
tsak szépnek, jónak, 's rendesnek, hogy-ha belőlle
a' szám, terh, 's mérték kémlő szemeinkbe lövődnek.

   Ó hát, Tí! kik az Istenség' titkába (szerentsés
kémléssel mívének örök törvénnyit időn-ként
újjúló jelenségekből majd egyre ki-tudván)
olly méllyen bé-törtetek; ó GALILÉI, KOPERNIK,
nagy NEVTON! legyetek tehetős segedelmeim akkor,
majd ha meg-írandom: mint ábrázolta Napunkat
a' nagy ERŐ az Egek' szörnyű térjére ki-széllyedtt
zűrzavaros szerből. Mint vonta-ki annak-utánna
fényetlen Gomolyink' nyáját a' Napnak öléből,
és a' fényt-hányó gőzökből öszve-akasztaltt
Tsillagokat, Népünk' vázit: mint meg-meg' az odvas
Hóldakat annyokból. Mint ékítette-fel  oztán
Főldünket gyönyörű, bátor sok-féle darabból
rend nélkűl fel-tornyosodott, bértzekkel: az álló
tengerrel, 's a' folydogaló patakokkal: az élő
fákkal, 's fű-szerrel. Mint ábrázolta-ki lelkes
állataink' népét: és mint el-végre szerentsésb
lelkünknek mester-szerszámú földi lakását.
Lelkünknek! ki, miként e' fő, 's forrási Erőnek
része,^[35] hasonló-képp' meg' hozzá vissza törekszik.

Ha holnapot megélem-e?
   Azt én nem tudhatom.
De, hogyha holnapot megélem,
azt jó bor mellett el henyélem,
   bizonnyal mondhatom.

A' régi asszony zsembes;
a' régi férj nem kedves.
A' régi bajnok roskad,
a' régi szűz elhervad.
Mindenben rossz a' régiség,
a' bort kivéve.

Mit? Rozílis! illy korodban
   arra kérhetsz engemet:
hogy tenéked, mint barátod,
   felszentellyem szívemet?

Nem tudod te, a' barátság
   melly nehéz olly szívek köztt,
mellyek választást nem tudnak
   a' barát 's a' kedves köztt.

Kérj szerelmet, szép Leányka!
   Még virágzik életünk.
Ötven esztendős korunkban
   mint barátok élhetünk.

Mit búsolgsz árva szívem?
   Mit gyötröd lelkemet?
Ah szünny meg verni bennem,
   's végezd el éltemet.
Adgy visza kedvesemnek,
   kit béföd e' verem.
Mi haszna életemnek,
   ha nintsen Thirzisem.

Legnagyobb kints a' szabadság!
   Vérrel szerzik azt a' nemzetek;
én is benned, szép szabadság!
   véghetetlen kintset tisztelek.

A' királyi bíborokkal
   fel nem váltanám;
a' világot minden jókkal
   néki áldoznám.

Add, szerelmes Laura! nékem
   a' te szívedet,
's ím legottan eltserélem
   e' nagy kintsemet.

THIRZIS.
      Lyánka! valld ki Kedvesednek:
         tegnap Dámon meglopott?
      Láttam én azt a' bokornál,
         's lelkem szinte borzadott.

LAURA.
      'S azt irígyled a' lepkének,
         hogy virágod' illette?
      Mintha lopni tsak te tudnál!
         Tsókol Dámon úgy, mint te.

Ott szendereg, ledűlve egy halomra,
's mosolygva nézget a' virágos ágyra,
   szívemnek Asszonya!
Ámor' követtye, tsendes esti szellet!
menny, súgd meg néki, hogy tanyája mellett
   haldoklik pásztora.

Pajtás  uraim !

   Az én Szatirám tsak a' Litteratúrát, nem pedig a' Litterátorokat illeti. Ki kérem tehát magamnak, hogy a' benne találkozó kifejezések közűl senki tsak eggyet is magára ne magyarázzon. Egyébaránt kéntelen volnék az illyen Urat a' ludas aszszonyra meg emlékeztetni.

   Nevemet ki nem tettem; mert ollyan időket élünk még, mellyekben a' szembe-tűnő Írásnak okos meg-tzáfolása helyett tsak az Írónak a' neve és erköltse szokott motskoltatni. Azt pedig jól tudom, hogy e' jelenvaló Írásom, mivel magában feddéseket foglal, szembe-tűnő, és így tsak erre nézve is már érdemes arra, hogy meg-tzáfoltassék.

   Meg-tzáfoltassék? Légyen úgy! De előre mondom ám, hogy ezt a' Szatirát tsak a' Litterátori munkáknak jövendőbéli szelídségjek által egyedűl; a' nyilvánvaló motskolódások és tudománybéli tzivakódások által pedig okosan meg-tzáfolni soha nem lehet.

   Éllyenek az urak szerentsésen, és szeressék még a' feddő igazságot is.

   Hogy Szatirát írok, 's nem vén kofa módra szidalmat
's betsmérlő tsevegést; nyilván meg mondom előre.
Böltsnek ugyan feddésem előtt nem kellene tzégér:
ám de kevés van még tudományt kóstolta hazánkban,
a' kinek agy-koponyájától meg-várni lehetne,
hogy szatirák, 's kofa' szitka között választani tudgyon.
Sőt ha tud-is, rossz szíve legott' szidalomnak itéli,
a' mi nyomósb szókkal magyarán megfeddi hibáit.

   Óh! te szelíd Músák' kebeléből emberi szívre
olly drágán tsepegő 's érzékenységre fel-oldó
Isteni Víz! adgy nékem erőt, hogy drága Hazámnak
elmésebb részét nevető intéseim által
arra vigyem, hogy fegyvereit mind egyre le tévén,
(mellyekkel, mikor Európán komor elme-setétség
ül vala, egymásnak hírét a' kurta Tudósak
vesztegeték,) gyönyörű tzéllyát köz erővel igyellye.

   Nem történt esetek, de nem agy-költötte mesék is,
a' miket írandok. Mélly álom volt vala rajtam,
a' mikor e' jelenést láttam; 's mivel éjjeli látás
nappali kép nélkűl soha nem támadhat eszünkben,
álom igazságnak tán leg-jobb volna nevezni.

   Szenderedék; 's amaz égi babák, kik Morfeus úrnak
vártt jel-adása szerínt szemeinket gyenge kezekkel
zárlani, 's elménket, hogy könnyen fel ne otsódgyunk,
tündéres pepetséléssel múlasztani szokták,
a' tollas szekerenn eggy súgár hegyre vivének.
A' hegynek tetején talabor pásintra fel-épűltt
szép templom ragyogott: azutánn olvastam az írást,
melly kapuján tudtomra adá, itt lakni Apollót.
Eggy kevesé meszszebb néhány ház álla körűltte,
hol tzitarás Fébus' szorgalmas Húgai laknak.

   A' paloták' szép rendgye között el-hintve kerengtek,
vagy leveles tser-bóltok alatt mélly gondba merűlvén,
írtanak a' Daliák; míg egy nagy falka Tudóskák
nagy hahotálás köztt egy helyről másra bolyongtak.
Meszsze valék tőllök, 's már is füleimbe zuhantak
a' riadó lármák: Márst vélted volna tsatázni!
'S hogy közelebb léptem, hihetetlen tsúf tsuda! szintén
három Grammatikust, láttam, mint verte, pofozta
a' dühödő dandár; láttam, mint tépte le róllok
a' pipes öltözetet, mellyben a' végre jövének
e' tudomány' árnyéka utánn nagy füttyel enyelgő
nyájhoz, hogy ragyogóbb köntösben szólni tanúllyon.
«Jól esik!» így szóllott egy bajszos Pára megettem;
«Grammatikus minek a' született és tiszta Magyarnak?
Mintha Magyar fets könyve kivűl még annya' tejével
szopta saját nyelvén igazán nem tudna gagyogni.
Könny, köny, után vagy utánn mind egy; kiki mondgya vagy írja
íze szerint; 's szabadon bánnyék nyelvével akárki.
Van faluról faluig tág út; és a' ki Hazánkban
mind ezeket ki-szabattatván, egyenesre vonatni
's a' görönyöst, gödröst meg egyengettetni akarná,
vaj! mi kobak velejű, melly ostoba volna előttem!
A' kinek a' rögös út nem tetszik, fekve maradhat
fűltt kulyibájában: úgy szintén, a' ki talántán
rég' anya-nyelvünkben nem akar szenvedni göröngyöt,
szép sima nyelvre szokott ajakit száraszsza deákúl.
Gautiert,[36] Grammatikust mind el kell űzni pokolba.»

   Erre ijedtt szívvel szaporán más félre osontván,
boldog Egek! mondám, melly rossz itt könyveket írni,
mellyek az ízlésnek rögeit jobbítani kezdgyék.
A' tulipán' gyökerét házúl a' torma-kukatznak,
a' ragyogó súgárt a' baglyok' sanda szemének,
annyi valójában, mint már a' helytelen ízben
meg-rögzött agynak nyílást a' szépre javallni.

   Míg ezeket titkon, 's lelkem keseredve morognám:
íme! meg' új jelenés; még durvább, mint az előbbi.
Noszsza tehát író táblámat kézbe ragadván
tsendes Apollónak bé-zárlott temploma mellé
állapodom, hol mindeneket fel-jegyzeni kezdék.
Egy tenyeres Költő mérsékeltt lábbal elejbe
megy vala a' dühödő 's a' grammatikára fel-indúlt
nyájnak. Karjairól eggy ostor függe; nyakában
bő kosarat hurtzolt gyömbérrel rakva; fejében
régi sisak mozgott; 's kiabál vala: félre Tudóskák!
Én magam is láttam kosarát; friss, illatos, ízes
fűszereket hordoz; kár, hogy sok borssal egyíti.
Hogyha köszöntötték, bottal fenyegetve fogadta,
's azt akará, hogy grammatikát, 's lábakra szorított
verseket írni, görög vagy római módra, tanúllyon,
a' ki Poéta' nevét méltán hordozni akarja.
Erre ki száll a' tserfa megőll egy élemes író;
újjairól nagy trombita függ, 's viadalra ki hívja
a' kosaras Daliát. Veszekednek. Nézi azonban
a' viadalt a' tsürhe tsoport, 's markába katzagván,
hátrább vonnya magát. A' trombita 's képtelen ostor
ollyas két eszköz, mellytől kiki meszsze lopódzott.

   Szünt vala már a' hartz, mikor a' pállyára sietni
a' leveles tser-bóltok alól, 's méregre hevűlni
eggy Ifjút láttam. Tódúlt a' szikra belőlle.
Mint mikor a' gyántás tüzeket testébe fogadván
a' szigeten álló, tő vagy másféle hegyekre
szint' azokat megmeg szikránként viszsza suhíntya.
Eggy öreg Úr kérlelve szaladt, mint attya, utánna,
's viszsza voná, intvén, hogy imilly viadalra ne kellyen.
«Nem! neki mék:» úgy mond. «Meg látom, mennyire érhet
nyílaival pántzélom alá e' meszsze hagyító!»^[37]
Ám de ki fáradván Kőltőnk az előbbeni hartzban,
vagy meg is esmérvén, hgoy fűszert borssal egyítve
a' gyengébb száj-íz nem kedvell, viszsza vonódott.
Végre kezet fogtak; 's a' mint egy Músa, le nézvén
ablakiról, e' Bajnokokat békélleni látta:
tapsola, 's meg szólalt, illy bölcs intésre fakadván:
«Kedvesim! illy végét nagy örömmel nézem előbbi
rossz viadaltoknak. Mí Músák, tsendes Apolló,
szinte miként tudományink is, valamennyi kezünkből
Emberi Nemzetnek bizonyos hasznára ki forrad,
nem de szelídeknek szoktunk mondatni? Szelídség
nélkűl a' tudomány bé nem hat az emberi szívre.
Íme! kiket most is gyengébb ízlésre vezetni
tísztelet érdemlő szívvel törekedtetek; a' mint
a' viadalt hahotálás köztt szemlélni megúnták,
szint' azon útra megint seregenként viszsza menének,
mellyet előbb jártak, 's egy rögről másra tsiszamnak.»

   Míg ezeket mondá, hozzám közelíteni láték
egy pitziny állású Könyvszerzőt. Keskeny ölében
két piperes bábot katzagás köztt visz vala: eggyik
frantzia rántzra szabott köntösben bajszos ajakkal
szittyai ábrázat; de viszont a' másika zsíros,
rántztalan és rongyoltt katzagányban egy nagy Olasznak
fel-porozott, fürtöltt, mosdott és drága kenettől
illatozó feje volt: tetején egy kutsma lepenygett.
El sietett véllek Fébus temploma mellett,
's r'ám tsak alig nézvén, eggy pázsit dombra kutzorgott.
Nagy katzagási között tsúfságból hányta, vetette
a' jövevény köntösbe szorúltt vad Szittyai képet;
míg az Olaszt apolási között mellyére szorítá.
El nevetém magamat, 's azt mondám néki: Barátom!
hogyha ezen bábok meg tudnák nyitni beszédre
szájokat; és ha ruhájához mérsékleni kezdné
nemzeti nyelvét is mindeggyike: valld ki, szeretném,
mellyike fog szebben szóllamlani? Szittyai bábod,
hogyha szavát köntösse szerínt mértékre veendi,
énekel: és Olaszod lebegő katzagánya' szabású
hangjaival tsak nyögve hörög, 's két részre botorkál.

   Mondám, 's egy dominós Író el szárnyal előttünk,
's a' Daliákra siet, kik amott könyvekbe merűlvén
a' hidegebb árnyékok alatt munkáikat írják.
Minden alak nélkűl kiki esmérhette. Kezében
hord vala eggy veszszőt, mellyel ki tsapintani kezdé
a' Daliák ruha-rántzaiból (sértéssel-e, vagy sem?
nem tudom) a' porokat; mellyekből, a' ki halandó,
bár ha akarná is, meg nem tisztúlhat egészen.
Azt látám egyedűl, hogy eme' ki-ütötte porotskák
többnyire mind dominójának gallérira estek.
Köntösöket, ha ki a' ruha-port nem akarja magára
ejteni, sokkal jobb gyengén simogatni kefével.

   Illyen gondolatim voltak, mélly gondba merűlvén
a' gyönyörű tudományok iránt, mellyeknek ezernyi
bús akadályok köztt kell átal törni hazánkban.
'S mint mikor a' vad kan, húsosb tagjába lövetvén
a' kerek ón, röfögésre fakad, 's tajtékos agyarral
kergeti gyilkossit; kiki tsővjét hátra hagyítván
meg szalad a' kan előtt, 's a' súgár fákra törekszik;
úgy üget egy dühödő Bajnok Rosinante-szabású
barna lován, 's a' tsürhe Tudós fut előtte tsatánként.
Régi papírosból tapaszoltt sisak álla fejében,
mellyre tüzes színnel jövevény neve fel vala írva.
Melly-vasa nem lévén, posztó-katzagányka lepenygett
tarka szakállával bé-kerteltt büszke nyakából;
's minthogy most lovagolt, Spanyolok' módjához igazlott
's elme-negédségtől duzmadtt bugyogója ki látszék
földre folyó köntösse alól, a' mellyel egyébképp'
a' szem elől külföldi nemét el szokta takarni.
Lába harisnyásan; sarkantyú lusta tzipőjin;
's eggy iszonyú görtsös villongott barna kezében,
mellyel háta megé, bal, jobb óldalra, előre,
a' ki tsak úttyában vala, mindenikére hadázott.
A' tsapodár sereg a' fa közé mind félre szaladtak,
honnan az illy szélmalmi vitézt szitkozva nevették;
ő pedig a' Daliák' tsendes ligetébe bolyongván,
eggy magos oszlop előtt, melly Ízis' tiszteletére
a' közepén fel-emelve vagyon, főt hajtva meg állott.
«Itt, Daliák!» úgy mond, «Dámámnak az oszlopa: ennek
szolgai hűséget, végső pihegésig imádást,
's tiszteletes hírét mindenképp' ójni fogadtam.
A' ki tehát részemre nem áll; ő néki hasonló
tiszteletet nem hoz, 's faragott képének azonnal
szent fogadást nem tész; azt én görtsösre idézem,
és ha bajúszt nem hord, honnyunkból meszsze ki űzöm.»

   Szóll vala, 's nyergéből szaporán a' földre zuhanván,
a' Daliák' írási között el kezde fütyészni.
Ám de Apollónak bíró-végzése azonban
e' jelenés' követésétől elvonta figyelmem'.
Ő palotájából a' nagy folyosóra ki állván
's egy gyönyörű Ifjút karjánál fogva vezetvén,
(a' Szeretet vala; Főbusnak mennybéli követtye,
Húgainak szeretője, tsalárd szerelemnek az ötsse,)
vállra folyó fürtös hajazattyát három izromban
meg rázá, 's ajakit vépképp' illy szókra fakasztá:
«Menny, Szeretet! 's vidd el végzésemet ott amaz ernyős
tölgyek alatt író Daliákhoz. Szálly el ezektől
osztán a' tsapodár 's egy helyről másra bolyongó
nyájhoz is. E' hagyományt, mondd nékik, küldi Apolló.
A' kosaras Kőltő a' három Grammatikussal:
a' tenyeres Ragyivák, kik az ő kosarára rohantak;
a' dominós 's a' bábjaival katzagásig enyelgő
férjfiak, a' Daliák' seregéhez visszavonódván,
üllyenek ott veszteg, 's dolgozzanak eggyes erővel.
Húgaim el-zárlott palotáikat újra ki nyitván,
's a' Szeretet' nemes íveivel mind egybe tsatolván
szíveiket, mihelyest majdmajd a' durva tsatázás
meg szünik e' bértzen, megmeg hozzájok örömmel
szállani, 's véllek örök frígyet támasztni fognak.
A' tsapodár nyájnak mond meg, hogy néki közöttünk
nints helye; hogy piatzunk nem tsap-szék, nem vita-pállya;
hogy fene villongás nélkűl a' völgybe vonódgyék,
's ottan előbb készítsse magát, mint illik, az erkölts
's a' tudomány által pajtásságára szelídebb
's válogatott Daliáimnak, kik tsendesen írnak.
A' spanyol ízt el-nyelte Vitéz őrt állva maradgyon
a' hegy alatt, 's a' közre jövő munkákat itéllye.
A' miket ő le gyaláz, mind jónak, szépnek, igaznak;
's a' miket ő fel emel, mind rossznak, rútnak, avúltnak,
's álnak itéltessék. Ezeket végezte Apollo.»

   Erre ki tsappantván szárnyát, le repűle sebessen
a' Szeretet 's a' válogatott Daliáknak elejbek
állapodék. Kiki főt hajtott; 's meg örűlve fogadták
a' hagyományt; 's azokat, kik az ütközetekre közüllök
avvagy egyébb okból ki futottak, viszsza idézték.
A' spanyolos Magyar is, szállván Rozinante lovára,
viszszavonás nélkűl ki-szabott tisztyére vonódott.

   Ám de az eggyikről a' másik helyre bolyongó
nagy sereg a' Szeretet' szava által tűzbe hozattván,
mint mikor a' sáskák iszonyú zúgással az égből
a' napot el-takaró falkákban rendre le tsapnak,
fel riad egyszersmind, 's bongó zajgással Apolló'
szent palotája felé a' főbb ösvényre zuhanván,
meg lepi a' palotát, 's szitkok köztt dúlni akarja.
Eggyike r'ám nézvén, 's bottyát fel-emelve: «mit irkálsz?»
Kérdezi: «dúlni segíts, vagy menny!» Egy másik azonképp':
«Noszsza felelly szaporán» úgy mond, «tábládba mit irkálsz?»
Én? Szatirát írok. «Mi az ördögöt?» Avvagy az Úrnak
nyelve szerint Feddést. «Kire azt?» Az urakra, kik éltök'
napjaiban keveset dúlván a' könyveket, írnak,
's zab szüleményekkel Pindust fel dúlni akarják.

   Erre reám fordúl az egész tsata. «Noszsza tiporjuk
e' szatirás fene lelket agyon!» melly szóra fel ütvén
bús fejem', álmomból fel ijedtem: 's íme! Apolló'
bértze helyett magamat bé korlátozva találtam
egy vadon erdőben; 's nézvén két részre, körűlttem
emberi képekben vadakat villongani láttam.

   Nagy érdemű Lélek!
Hogyha talán Levelem, mellyben Buda vára' tövéből
e' magyar ízt feddő munkámot Néked ajánlom,
kellemetes fonalát örömidnek félbe szakaszttya;
avvagy ez Értekezés, mellyből a' mennyei Kőltést
a' Magyarok Földgyén sírjába hanyatlani látod,
szívepedésre fakaszt, 's örökös nyugodalmadot egy két
felleges órával megháborgattya: botsáss meg!

   Nem Te valál? ki, midőn a' római népnek akármelly
ostoba, vagy tsemegés ízlésű tagja, kezébe
vévén a' tzitarát, szabados kedvére röfögte
lábtalan énekeit, sanyarú feddésre fakadtál,
hogy veszedelméből kiragadgyad az isteni Költést?
Nem Te valál? ki az elmefogyott és bénna beszédű
verskoholók' nyáját, az üres kordékkal enyelgő
majmokot, a' trágár Szatirust lyukaikba rivasztád?
'S míg az igaz Kőltést, míglen felséges aránnyát,
szent hivatallyának súlyosb akadállyival eggyütt
fejtegetéd; azokat, kik nem dalolásra születtek,
a' Helikon hegytől Mársnak mezejére, az Ország'
gondviseléséhez, 's a' földmüvelésre vezetted?

   Óh! ha tehát a' boldog öröm, melly holtodot érte,
a' kegyesebb ízű 's tetemes Kőltésnek ügyéről
hajdani gondgyaidot ki nem édesgette belőlled:
nemzeti Kőltésünk' szomorú sorsára tekints le;
's küldgy ha tsak eggy szikrát út nélkűl szerte bolyongó
verskoholóinknak foganós szívekbe tüzedből,
mellyel az agg Pízó' fiait helyes ízre vezetted.
Nyisd meg az észt bennek: hogy lássák isteni tisztét,
tsendes Apollónak, hogy lábas hanggal az elmét
édesen érdeklő lanttyán mértéktelen újjal
öszve ne szaggassák a' húrokat; és hogy eszetlen
szószaporítás köztt ötsetét büdös írba ne mártsák.
Küldgy le tsak egy súgárt, mellynél a' nemzeti Kőltés
életölő veszedelmeiből új fényre otsódgyon;
és ha segédi kezet Te sem adhatsz omlani kezdő
oszlopinak, legalább tiszteld meg lelki könyekkel
e' nagy egek' szüleménnyének boldogtalan estét.

Még kis koromban elkezdettem
tsudálni a' Leányi Nemnek
   hatalmas ékességeit.
Nagy ihletéssel énekeltem
hárfámon Tzipris' gyermekének
   érzékeny édességeit.

Irígy haraggal öszve törte
a' tisztaságnak Istensége,
   Diána, kedves lantomat;
's Klióval és Urániával,
két rántzos homlokú leánnyal,
   kibéreltette tollamat.

Tsak próbaképp', nagy szorgalommal,
megírtam én az Emberségnek
   legrégibb kábaságaít;
és, mint a' megdühödt darázsok,
rám estek, a' kik most is hintik
   az észnek tébolygásait.

Urániával felrepültem
a' fellegekbe, 's lefestettem
   a' Tsillagoknak rendgyeit.
De, áh! elmémet megtepesztvén
e' meglett Músa, nem dajkálta
   szívemnek érzeménnyeit.

Kliónak háladatlansága,
's Urániának száraz ínnye
   felbosszontotta szívemet;
elmentem tellyes holdvilágnál
komor homlokkal a' ligetbe.
   keresni régi kedvemet.

«Oh! tiszta Szűz! mit vétett néked?
mit vétett nyájas éneklésem,
   hogy öszve törted lantomat?
Adgy engem' vissza Ératónak,
ki hajdan édes háladással
   fogadta fáradságomat.»

Így zúgolódtam önn magamban,
's véletlen megrezzenni láttam
   egy zöld bokornak ágait:
Endimionnak oldalától
felugrott hirtelen Diána,
   és öszve szedte nyílait.

«'S te, a' kit ártatlan szerelmim
olly nagy haragra gerjesztettek,
   te itt? egy Pásztor' karja köztt?
És a' mit én tsak énekeltem,
te azt valóban megtselekszed
   a' bokros rejtevények köztt?»

Ő illy szavamra eltakarta
egy fellegforma szemfödéllel
   pirúlhatatlan homlokát,
a' hóldvilág is elborúlván,
tömött homállyal eltitkolta
   előllem álmos Pásztorát.

Sietve mentem Ératóhoz,
ki újjra öszve szerkeztette
   törött lantomnak ízeit;
's azóta megmeg ihletéssel
éneklem a' Leányi Nemnek
   hatalmas ékességeit.

Vadássza bátor a' borostyánt,
ki bajnokversben harsogtattya
   Bellóna' véres hartzait,
vagy a' ki fönn a' Tsillagok köztt
hálátlan elmefuttatással
   fáraszttya gyenge szárnyait:

Ha nékem a' Magyar Kisasszony
kerékre fűzött szegfüvekkel
   felékesíti lantomat:
ha egy futékony mosolygással,
egy jóbaráti kéznyomással
   hálállya nyájasságomat:

Ha versemet majd nedves szemmel
majd óhajtozva eldalóllya
   hív Kedvessének karja köztt;
's ha gondos kézzel öszve hajtva,
's egy pántlikával általkötve
   rejtekbe zárja mellye köztt;

Ha sóhajtás köztt szép kezéből
síromra hintett Nefelejtsvel
   megtisztesíti híremet:
a' Hertzegeknek sírhalmával
a' bajnokoknak nagy nevével
   fel nem tserélem béremet.

Eredgy Laurámhoz, eredgy!
Te, kertek' pompája, kis Rósa!
   Legszebb szál Flóra virági között!
Hadd tudgya, melly gyönyörű
az ő ortzája, ha mondom,
   hogy olly mosolygva virágzik, mint Te.
De mond meg néki azt is,
hogy soha szerelmes emlők köztt
   pompás sírt bádgyadtt fejednek nem lelsz,
ha ortzád' bokrok közé,
vagy vad pusztákba elrejted,
   hol téged' nyílni a' Kedves nem lát.
Mit használ néki, hogy szép,
ha ékes ortzája gyümöltsöt,
   szívének édes szerelmet, nem hoz?
Mit használ nékem, hogy szép,
ha gyémántmellye nem érzi,
   hogy égő szívem olly hűven szeret?
Ezt mondván, Rósa! hally meg;
hadd lássa előre veszéllyét,
   melly által ő is elhervad, mint Te.
Meglágyúl szíve talán,
's míg rósaszíne ki nem hal,
   viszont hűséggel ölembe repűl.

Te gallyas fáknak bús lakossa
e' gyöngyös forradékok mellett!
Ne menny el, kérlek, e' beregből,
te édeshangú Fülemilétske!
Alexis eljön nemsokára.
Olly szépen, olly keserves hanggal,
nem énekelsz te, mint Alexis;
tanúlly meg tőle énekelni,
oh! vajha ő viszontag tőlled
szeretni megtanúlna!
Mert! ah! Alexis' szíve,
oly hűven, mint te, nem szeret.

Esküszöm tenéked, Laura!
esküszöm, hogy nem szeretlek.
Esküszöm, hogy véled eggyütt
a' Leányi tsalfa Nemnek
szépeit mind gyűlölöm.
Gyűlölöm, mert mind hitetlen,
véled együtt állhatatlan,
mint a' lepke, melly az eggyik
szögfüről a' másikára
hízelkedve szálldogál.
Esküszöm tenéked, Laura!
a' szerelmek' Asszonyára,
kis Fiának hő tegzére,
szép szemedre, szép ortzádra,
hogy -- hamissan esküszöm.

Aludtam; 's álmodozni kezdék
már prósaszóval, már dalokban:
   Kloét festék le álmaim.
Úgy tetszett, hogy felém lopódzván
egy tsókot pertzentett ortzámra:
   's azonnal nyíltak karjaim.

Ammint e' pertzenésre felserkentem,
kutyám volt, a' ki nyaldogálta képem'.

Oh! Tirzisem! ne hadd a' félelemtől,
ez elmegyilkoló kegyetlen ölyvtől,
   ne hadd meggyőzni szívedet!
Maradgy te a' nemesb erköltsnek hűve,
's megszígyenűl a' tsúf Irígyek' nyelve,
   melly rágalmazza híredet.

A' Sas, a' rá tekergett viperával,
melly őtet lesben várta nyíltt agyarral,
   nézzd, melly nagy szívvel küszködik.
A' fellegekbe száll az ellenséggel,
sok ízre tépi büszke tsendességgel,
   's a' nap felé emelkedik.

Mit hartzolsz, jó Leányka! hasztalan?
Minek halasztod győzedelmemet,
   ha nyertes nem lehetsz?
Nem látod-e, hogy hárman hartzolunk?
Mí ketten, 's Ámor? és hogy ellened
   mellettem hartzol Ámor is?

Estvéli Szelletek! tsendesben zúgjatok;
   ne énekellyetek, Madarkák!
Kis Tsermelyek! tompább morgással follyatok
   hogy Thirzist fel ne ébresszétek.

Altasd el őtet, képzelésnek Istene!
   Altasd el édes Álmaiddal;
's ha majd a' méllyebb szunnyadásig elmerűl,
   tedd tsendes kézzel nyíltt ölembe.

Itt ő, ha ébren van, legsúlyosb gondgyait,
   magával eggyütt, elfelejti.
Laurának, bárha képzeltt ápolási köztt
   alvása is legédesb lészen.

Tegnap engem' Kedvesemmel
kettetskén a' zöld ligetben
   andalogni lelt Anyám.

Elpirúltam, hogy megláttam
's a' köténnyel eltakartam
   lángba lobbant képemet.

Ezt Anyám, hogy észre vette,
véghetetlen sok szitkokkal
   majd halálig üldözött.

Jó Anyám! ha Kedveseddel
így lelnélek, megpirúlna
   a' te meglett képed is.

DÁMON.
      Egy tsókodért legeltetem
      e' balsamillatok között,
      szerelmes Dorka! nyájadot.
      'S te addig a' tserfák alatt,
       virágot szedve, andalogsz,
      's az édes Ámor' kínnyait
      zokogva énekelgetvén,
      magányos fűzesek között
      az árva Dámont elhagyod.

DÓRIS.
      A' friss ligetnek tölgyei,
      Flórának legszebb szálai,
      a' legszerelmesb énekek
      nem illetik meg szívemet,
      ha Dámon tőllem messze van.

Láttya Hímen a' vak Ámort
szerteszéllyel tébolyogni
   a' bozótos réteken.

Álly meg, úgymond, szép ötsétském!
's hallyad azt a' jó tanátsot,
   mellyet néked Hímen ád.

Engedd nékem szemkötődet!
Hasznosb lészen, hogyha láthatsz,
   és ha Hímen vak lehet.

Jó Leányka! szépen nyílnak
szép ortzádon a' tavasznak
   kedves rósaszínei.

Mint a' kohban, úgy ragyognak
szép szemedben a' nyaraknak
   fútató melegjei.

Szép mellyedben díszeskednek
jó erköltsid, mint az ősznek
   drága gazdagságai.

Kár, Leányka! hogy szívednek
rejtekében a' teleknek
   uralkodnak faggyai.

Óh! e' forrásnak partya mellett
   andalgott sokszor Pásztorom!
Gyöngyhabja, melly szelíden tsörgött!
   ha rá mosolygott Dámonom.

Itt voltak eggyütt zöld tanyáink;
   amott tartottunk aklokat;
e' réten jártak nyájatskáink,
   e' dombon nyírtuk gyapjokat.

Ő volt egyetlen bodogságom:
   ő bírta jámbor szívemet.
Ő értte, Ég a' bizonyságom!
   od' adtam volna éltemet.

Még hajnaltájban, tsendes dallal,
   megjártam berkünk' réttyeit;
's megszedtem néki gondos újjal
   Flórának legszebb kintseit.

Orozva ültem oldalához,
   ha fél mosolygva szunnyadott:
's ha tsókkal értem homlokához,
   véletlen' ő is meglopott.

Hogy egyszer tettetett haraggal
   elvontam tőlle képemet;
áh! melly keserves háborgással
   kérlelte tsalfa szívemet!

Szerelme bádgyadó szemében
   melly bájos tűzzel tsillogott!
'S melly boldog voltam, míg ölében
   szép énekével múlatott.

De óh! e' tsalfa boldogságok
   egyszerre múlni kezdenek,
mint nyáronn a' megértt virágok,
   mellyekre hővek estenek.

Dórisnak látszik hízelkedni,
   's pirúlva futtya színemet!
Hitetlen! jőjj tsak engesztelni!
   Meg nem botsátom vétkedet.

De vallon szívem' rejtekéből
   mit érzek felfel habzani? --
Eggy hő könyetske jő szememből;
   's mellyemre látom görgeni.

Jőjj vissza, Dámon! engesztelni;
   ne fusd pirúlva színemet.
Eggy illy könyetske azt igéri,
   hogy megbotsátom vétkedet.

A' vén Leányok Ámor ellen
a' meglett Asszonyokkal eggyütt
   sok rosz szidalmat ejtenek,
ne hidgy te, Dorka! szitkaiknak,
ne hedgy! mert szívek' rejtekében
   szerelmet ők is érzenek.

Elégszer látom, mint mosolygnak,
ha Dámon őket hízelkedve
   szép angyaloknak nevezi:
homályos szemmel mint hunyorgnak,
ha Mílon őket nyájaskodva
   kéztsókolással tiszteli.

Négy éltes Nimfa eggy ligetben
meglátta egyszer a' kis Ámort,
   hogy hantos halmon szunnyadott.
«Kötözzük meg - suttogja eggyik -
e' tsalfa Latrot, a' ki minket
   tüzével annyit kínozott.»

Felébred Ámor, 's félmosolygva,
és félsiralmas kérleléssel,
   «Áh! - úgymond - hogy megleptetek! - -
És annyi kínos ingerlésért,
megvallom én, hogy ezt a' bosszút
   megérdemlettem tőlletek.

De még is, szánnyatok meg kérlek! - -
Ha engem e' komor bilintsből
   irgalmasságtok felsegít:
íjamra esküszöm, hogy senki,
míg éltek, sem gyötrelmes tűzzel,
   sem tsókkal meg nem háborít.»

«Még tsókkal sem?» egyszerre kérdik
megháborodva mint a' négyen,
   's rövid tanátsot tartanak.
«Áh - úgymond végre a' legéltesb, -
ne légy kegyetlen hűveidhez,
   kik téged' holtig áldanak.

Tsak tréfa volt, hogy megkötöztünk! - -
's mindaddig, tudd meg, fel sem oldunk,
   míg szódat viszsza nem veszed;
's míg jel gyanánt, hogy nem haragszol,
énnállam kezdve, - - mind a' négyet
   tsókoddal meg nem tiszteled.»

   Músa! meg ne bántsson ritka bátorságom,
hogy nevét kutyámnak oszlopodra vágom.
Názó a' diófát írta meg dalokban,
mellyben pára sintsen, mint az állatokban.
Mennyivel felségesb verse hangzatomnál
annak, a' ki sírját lelte a' Gyetáknál;
kőlteménnye' tárgyát annyival haladgya
Donkisótomról írtt verseimnek tárgya.
Donkisótom nékem mindenekben hívem:
's ez magán elég ok, hogy megénekellyem.

   Míg az emberektől, már melly böltsen élek,
mást gyalázatoknál semmit nem reménylek;
míg ezek rosz hangot ártatlan szavamnak,
's legjobb tetteimnek rosz palástot adnak,
addig hív ebetském eggyügyű szemekkel
nézi, a' mit végzek művelő kezekkel.
Minden szót tsak úgy vesz, a' miként van mondva,
avvagy a' miképpen rá vagyon tanítva.
A' haragnak hangját tsak haragra érti,
tréfaszómat kantsal szemmel meg nem sérti;
's míg nem a' fenyíték' vesszejét szemléli,
bárha szitkot hall is, mind tsak jóra véli.

   Láttam én sok ízben a' kutyák' törvénnyét,
mellyek éhen őrzik a' Paraszt' sövénnyét:
hogyha két komondort hartzra kelni láttak,
a' levertt nyakára eggyaránt rohantak;
's a' helyett, hogy gyengébb társokat segítssék,
a' hatalmasabbal újjolag megtépték.
Így az emberek köztt, hogyha egy gaz pára
eggy erőtlen jámbort felvesz a' fogára;
egybe gyűl a' tsürhe, 's eggyaránt kontzollya,
szemtelen nyelvével jó nevét motskollya;
's míglen a' Lehellet el nem száll agyából,
fel nem haggya kelni méltatlan porából.
Sokkal jobb erköltsöt lelsz az én kutyámban,
mint a' vad falunn nőtt bojtos ebtsatákban.
Szánni tud! 's ha nyögve ágyamon nyavalygok,
vagy ha tettetésből jajszavakkal sírok:
felsiet keblembe, képemet megnyallya,
's búmat ammint tudgya, nyögve vígasztallya.

   Hát ha megtekintem tzéllya' tisztaságát?
Óh! miként haladgya sok barátim' tzéllyát!
Emberek ha vélem társaságba lépnek,
szép vagy rút, de mégis tsak haszont keresnek;
's hogyha ezt zsendűlni nem legottan láttyák,
a' barátkozást is gyűlölségre váltyák.
Eggy falat tehénhús zsoldgya Donkisótnak,
's még ezért is nyallya szűk kezét urának.

   Többet mondok: kutykám bár minő veszélyben
megmarad mellettem, mint egyébb üdőkben.
Emberek! tsatánként gyűltetek szobámba,
kézszorongatás köztt estetek nyakamba,
míg viasszal tűzött szárnyamon repűltem,
mellyet a' Szerentse' ál kezéből vettem.
Ámde béborúlván sorsom fellegekkel,
's talpig ellepetvén zordon mennykövekkel,
messze illanátok bátorságos helyre,
honnan gúnyoló szót mondtatok fejemre;
's hasztalan reménlvén, illyes romladékon
hogy majd boldogságtok fennyebb poltzra hágjon;
míg kivűl sorsomra vállatok' vontátok,
addig szívetekben vígan tapsolátok.
Oh! az én ebetském mennyit megpiríthat
olly barátot, a' kit bal sors elvadíthat!
El nem pártol tőllem felleges sorsomban:
itt is olyan, mint volt fényes napjaimban.
Sőt ha tsak ruhámat mérgesen megrántod,
védelmemre jönni, 's bosszonkodni látod,
nem hiszem, hogy ér'ttem veszni kész nem volna,
hogyha embergyilkos ellenem tört vonna.

   Donkisótom nékem mind halálig hűvem;
's érdemes mindenképp', hogy megénekellyem.
Énekellek! 's vallom, kedves Donkisótom!
hogy te vagy valóban leghűvebb barátom.

   Itt ülök a tótok tornyos falujokba bezárva
s azt az üdőperczet, mely kívánt végbe szakasztván
számkivetésemnek bajait, hűséges öledbe
Koppim! vissza vezéreljen, keseregve sohajtom.
Hányszor nézegetek bús szemmel az égi vidékre,
hol ragyogó fénynyel látom felkelni naponkint,
s a komor éjbe merűlt földnek tetejére borúlni
életadó súgárival a mennybéli világot!
Hányszor mondogatom teljes boldognak az olyant,
a kit ez égi világ keletétől messze vonódni
a fene sors nem kénytelenít, s kit szinte az első
s el nem egyűlt fények tisztább melegekkel apolnak.
A szent cásábúl gyakran sétálni kimenvén
a talabor térségre, hol a napkelti vidéknek
kellemeit látom, fenn szóval az égre kiáltok,
és a pesti lakást sok vak barmoknak irígylem.

   A komor éjszak alatt fekszik Nagyszombat; egében
majdnem emészthetlen szemetek szállongnak; italja
sárga mocsárral együltt, s pöczesóval teljes erekből
áll; s ne hogy  a frissebb levegő megjárja koronkint
a beteg elméket, szemevájt szerzője bevonta
négy szögletbe szorúlt kulibáit téglasövénynyel.
Népe komor, s a járom alatt, mely terheli vállát,
szinte alágörnyedt. Szomorú kunyhóiba rejtve
tölti egész napját; a szűk utszákra csak akkor
sompolygván, mikor a kuvaszok, kik az aklokot őrzik,
vagy mulatásképen vagy tisztből félre vonódnak.
Igy lopják magokat kristálypatakokhoz az erdő
mélyeiből a szivtelenebb vagy gyönge vadacskák,
míg az oroszlányok véres prédáikat osztják.

   Senkinek itt vétek nélkül sem látni szemével,
sem nyelvét szabadon szóltatni, sem élni eszével
nem szabad. Orraikonn tündéres sárga üvegből
metszett pápaszemet hordván, mind fínom aranynak
tartják, a mit az őrkuvaszok fitogatni akarnak.

   Nékem is ily fene pápaszemet metszettek azonnal,
hogy nyomorúlt falujok rongyos kapujába beléptem.
S a mint visszavetém eszelős adományukat, ádáz
tajtékot túrván ajakikból, megfenyegettek:
hogy szememet, ha velök nem akarnék látni, kivájják.
Mit teheték egyebet? megaláztam kurta üdőre
orromat; és ha talán agyagot terjesztnek előmbe,
azzal mentegetem magamat, hogy pápaszemekkel
látni tanúlatlan lévén, a tárgyat eléggé
megkülönözni magam nem tudhatom; és ha dagályos
szószaporítás közt poraranynak lenni kiáltják,
meghajtom fejemet, s szépségét egyre csudálom.

   Teljes képmutató alakokkal az emberi nemzet;
része ruhájával vagy egyéb tisztbéli jelekkel
része pedig bizonyos mértekű csalfa beszéddel
vagy hamis orczavonásokkal mást játszik előttünk,
mintsem lenni szokott igazán a néma falak közt,
a ki kereszt nélkül jól él, a czifra keresztet,
s a ragyogó bárányt sok farkas hordja nyakában.
Mért ne lehetne tehát nekem is mellembe bezárni
titkos itéletimet; s az övéket minden üdőtlen
ostromolás nélkül csak azonban megsüvegelni,
míg nyelvem rólok szabadabb szólásra fakadhat?
Ők a képmutatást mocskos nyereségnek okáért
űzik; az egy szomorú szükség, melly engemet arra
kénytelít csak azért, hogy titkosb tollam ezentúl
kellemetesb hasznot hozhasson az árva magyarnak,
mint mellyet könyvem konokabb védelme szerezne.
Nincsenek ollyan üdők, hogy tőlünk a nagy igazság
bajnoki vérontást kívánjon; az emberi szívek
nem csupa példa után indúlnak, mint az eszetlen
juhseregek buta kossok után. A mostani száznak
elmevilágánál, melly ránk is kezde ragyogni,
múlik az illy barmos követésnek lelke naponkint.
Most már, a ki tanúl, nem az írót nézi, kit a sors
fontos itéletinek piomától messze taszíthat;
nem hitelére tekint, sem nyert hírére; hanem csak
józan okosságú szavait fontolja kiváltkép,
mellyekkel bizonyos hasznú regulákat előad.

   Igy bajomat hamarább jó végre vezetni reménylem,
s vágyakodásimnak díszes tetejére, - hogy eddig
állhatatos szívvel tűrt mostoha sorsomat a te
hív ölelésid örök feledékenységbe taszítsák,
és hogy karjaidon esetemnek drága jutalmát
többi barátinknak szíves fogadásaik által,
visszajövén örvendve vegyem, - könnyebben elérek.
Nem teszem én magamat bölcs Socrates oldala mellé,
kit tudománya miatt az irígyek sírba vetettek;
sem Galilei dücsős esetét nem alázom enyimhez,
kit gyönyörű leleményi miatt tömlöczre itéle
a' tudományokban hivatalból ostoba papság.
Ámde ha tí bal sorsom után öletekbe fogadtok,
Socrates és Galilei nyomát meglelni reménylem.

Hát tsak meg nem illetődik
   szíved árva sorsomon?
És ha szívem érted sínylik,
nem sajnálkodsz lángomon?
   Meg nem indulsz, ha könyezve
megszorítom kezedet,
   vagy ha mellyem senyvedezve
felsóhajtya nevedet?

Míg gyötrelmimet panaszlom,
   húnyorogva megnevetsz.
Ha ellenben elbutsúzom,
   azzal kérlelsz, hogy szeretsz.
Ha könyvezni látsz, megállasz,
   's csókjaimtól elszaladsz,
sem magadtól nem botsáttasz,
   sem öledbe nem fogadsz.

Óh' ha színlett édességgel
   megraboltad szívemet;
ha elloptad álnok szemmel
   drága tsendességemet:
vagy világos megvetéssel
   tedd tellyesnek kínomat,
vagy viszontag szerelemmel
   téreld vissza káromat!

Tsalfa Psiche! mit mosolygasz
   lopva rám, ha nem szeretsz?
Vagy talán, ha rám katsongasz,
   annyit tesz, hogy megnevetsz?
Nem tudod, hogy kegytelenség
   eggy olly szívvel játszani,
mellynek lángját hűtelenség
   el nem tudgya oltani?

Én tenéked örvendezve
   áldoztam szerelmemet,
's ekkoráig tsüggedezve
   kértem furtsa szívedet.
Kész is voltam kézfogással
   megszentelni vágyamat,
's lábaidhoz háladással
   tenni tellyes voltomat.

És te gúnyolásnak vetted
   a' szokatlan esdeklést,
's ok gyanánt tsak azt vetetted,
   hogy nem szenvedsz rabkötést.
Így futékony kedveidnek
   tág mezőket kémezel,
's nyája köztt sok híveidnek
   lepkeszárnyon repdesel.

Ámde Ámor megboszullya
   még idővel vétkedet,
majd ha véletlen feldullya
   jobb nyilával mellyedet,
hogy megunván a' sokaknak
   állhatatlan lángjait,
férjhez esküdtt asszonyoknak
   járni kezdgyed útait.

Kéred akkor kedvesidtül
   önkényt majd a' rabkötést,
kik ajánlott kezeidtül
   megvonnyák a' frígyütést.
Végre eggy erőtlen vénnek
   hültt ölébe ütközöl,
's láng helyett a' sinylő szénnek
   hamva mellett fűtözöl.

Ammint Laurával eggyütt ültünk
   eggy nyári napnak alkonyánn,
's a' nyájasságra felhevültünk
   egymásnak csüggvén ajakán;
elárasztotta mellyeinket
   egy édes frigynek ösztöne,
melly oldhatatlan tüzzel minket
   örökre öszve öntene.

Sokáig néma sóhajtással
   rajzoltuk szívünk' titkait
's egymás' szemében vídulással
   nézgettük lángolásait;
még végre mellyemhez vonzottam
   képére tüzvén képemet,
's örökre nőmnek választottam
   mint ő férjének engemet.

«Ah! vajha - úgy mond - el ne hüllyön
   szerelmünk, még tart életünk,
oh! bár naponkint felhevüllyön
   uj édességgel bájtüzünk!»
Egymás' jobbjába felfogadtuk,
   hogy meg nem szegjük frigyünket
's hevében, ammint öszve adtuk,
   fenntartyuk holtig szivünket.

Madárfogásbúl élek én,
   's örömmel végzem tisztemet.
Jól ösmer engem' minden vén,
   's a' gyermek hordgya híremet.
Tőrt vetni, csalni jól tudok,
   's nem rosszúl fúvom sipomot:
azért a' czifra tollasok
   el nem kerűlik markomot.

Madárfogásbúl élek én,
   's örömmel végzem tisztemet.
Jól ösmer engem' minden vén,
   's a' gyermek hordgya híremet.
Csak volna ollyas eszközöm,
   melly fogni tudna lyányokot!
Naponkint eggy nagy börtönyöm
   elnyelne száz illy foglyokot.

PAM.   Ki hűven képes nőt szeretni,
      rossz szívű férfi nem lehet.
PAP.   'S csak angyalszív tud éreztetni
      vadony keblünkkel illy tüzet.

         Eggyütt.
   Szentellyük néki szívünköt,
      hadd boldogitsa éltünköt.

PAM.   Ez a' mi holtig édesíti
      a' szorgalmaknak súllyait.
PAP.   A' Természetnek ez hevíti
      örömre minden fajjait.

         Eggyütt.
   Czéllyábúl látszik: hogy, ha hív,
   mennybéli dísz a' páros szív.
      Nő és férj, ha öszve fér,
      majd az istenségig ér.

O Izis és Oziris! szállyon
   e' zsenge párra lelketek,
's veszéllyeikben el ne vállyon
   mellőllök őrző fényetek!
Lássák gyümölcsit próbáiknak
's ha végét érik napjaiknak,
   jutalmazzátok sziveket,
   vegyétek mennybe lelkeket.

Világnak Alkotója szállitsd
   e' szenvedőkre fényedet
's keserves inségekben állítsd
   melléjek őrző lelkedet.
Lássák gyümölcsit lánczaiknak
's ha végét érik napjaiknak,
   jutalmazd súlyos senyveket,
   vedd fel kebledbe lelkeket.

Kerüld az asszonycsalfaságot,
   ez eggy törvénnye frígyünknek.
Sok bölcs cselébe tévelyedvén,
   keservet szerze szívünknek.
Elhagyva látta, gúnyolással
   jutalmaztatni lángjait,
hiába kúcsolgatta karját!
   halál tetézte kínnyait.

Kerüld a' férficsalfaságot,
   ez egy törvénnye népünknek.
Sok szép cselébe tévelyedvén,
   keservet szerze szívünknek.
Elhagyva látta, gúnyolással
   jutalmaztatni lángjait,
hiába kúcsolgatta karját!
   halál tetézte kinnyait.

Érzi minden a' szerelmet,
   minden szívben forr a' vér;
's én elfojtsam e' kegyelmet,
   minthogy színem nem fejér?
Nékem sints atzélbúl szívem,
   nőkre én is gerjedek;
's hogyha senki sem lesz hívem,
   inkább poklot szenvedek!

Míg tart éltem, vágyaimnak
   én is hát tsak áldozok.
Hold! botsáss meg lángjaimnak,
   eggy Fejérnek hódolok.
Ah! melly szép! Egy tsókotskámmal
   töltöm rajta kedvemet.
Hold! ha bántlak, tolvaj számmal,
   vonny szemedre felleget!

E' szenteltt rejtekekben
   a' bosszú nem lakik;
's a' bűnös szent ösvényre
   csak keggyel vonzatik.
Baráttya' karjánn járja itt
a' jobb országnak úttyait.

E' szentelt kőmüvekben,
   hol minden szív szeret,
's kezet nyujt ellenének,
   árúló nem lehet.
Kit e' hely meg nem érdekel,
az emberdíszt nem érdemel.

Másodszor üdvözlünk Vendégek!
   Sarastro' tartományiban.
Itt bájos síptok 's csengetőtök,
   mellyekben fő reménytek van.
Vegyétek hasznát, hogyha tetszik
   e' tölle küldött étkeknek.
Ha majd harmadszor megköszöntünk,
   öröm lessz bére műtöknek.
Tamíno bizz! czélodra mégy.
Te Papagéno! néma légy.

Tünnyetek ti bús szívemnek
   áltató reménnyei!
Nékem többé hű tüzemnek
   meg nem térnek kéjjei.
Ah! teérted folydogálnak,
   jó Tamíno! e' könyek,
még keservim a' halálnak
   hüs sírjába döntenek.

Eggy lyánka, vagy menyecske
   kell Papagénónak.
Csak illyen gerliczécske
   tehetne boldognak.

Melly bölcsen, melly édesen élnék,
sok herczeggel meg nem cserélnék,
   ha volna ölemben eggy szív,
   melly férje' szerelmében hív.

Nincs lángomat a' ki megszánnya,
melly szívemet fellegig hánnya?
   Ah! ennyi leányka közül
   szavamra csak eggy sem hevül.

Ha lángomat senki sem ójtya,
még mellyemet végre megfojtya.
   De csókol eggy asszonyi száj,
   egyszerre meg semmim sem fáj.

Jércze! dísze tollas népnek
   gyöngyös, búbos, ékes fajt!
Túl határin rekeszinknek
   röpülni mi szükség hajt?
      Szív remegve
      megrettenve
         szünetlen
         eggyetlen
      repülsz, repülsz?

Szélvész madár' sikoltása
   veszélyt, halált hirdetett,
vad kakas jött, mint a' sáska
   szeget, lyukat ellepett.
      Halász madár
      nyomba van már.
         Le ne szálly,
         meg ne álly,
      repülly, repülly!

Vad kakasok viaskodtak,
   jércze, tyúk megfélemlett,
a' Sasok is elszárnyaltak,
   még az arany béke lett.
      Ép maradtál,
      megfáradtál.
         Szálly fára
         jó Pára,
      pihenny, pihenny!

D.   Nem szerelmes nyájasságod
      gyújtya véremet.
K.    Hát mi bájol meg?
D.   Ez nem bájol meg
      csak lepke lelkeket.
   Szép erkölcsöd, jámborságod
      vonnya szívemet.
K.   'S ez megboldogít?
D.   Ez megboldogít!
      Ez ád itt mennyeket.
K.    Óh! ha szíved úgy érezne,
      ammint nyelved zengedez.
D.    Óh! ha szíved úgy érezne,
      ammint szívem csüggedez!
K.   Dámon! higgyem-e
      öröknek lángodat?
D.    Hittel vallyam-e
      öröknek lángomat?

         Eggyütt. Trio.
   Még barátság ápolgattya
      szerelmünknek lángjait,
   addig inség nem ronthattya
      hűségünknek bájjait.
   Kedvujjító virágokkal
      hintegetvén utunkot
   elszélleszti tűs bokrokkal
      mérkező vad gondunkot.

K.   Így a' búknak vészhabjátúl
      meg nem hányatunk,
D.   's életünknek alkonyátúl
      meg sem borzadunk.

Ah! hasztalan már minden erőltetés
Dorkám! naponkint alkonyodik tüzem.
   Kinlódva hívom vissza Cziprist
      's meg nem akar könyörülni rajtam.

Nyájas Cupido hűs nyoszolyám felett
borzadva elszáll, mint mikor a' tavasz
   meglett fenyűkönn átsuhogván
      gyenge virági közé ügyekszik.

Hódíts magadnak, még buzog ingered,
frissebb szerelmet. Én ölelésidet
   nem győzöm aggott karjaimmal
      sok viadalmim utánn fogadni.

   Jól értem Dámon! szavadat,
hogy többet higgyek, azt kivánod.
De én azt mondom, ha nem bánod:
   hogy ösmerem bal czélodat.

   Nem ugy kedvellsz te engemet,
hogy hitvesednek választhatnál,
sőt tán örökre útálhatnál,
   ha tölteném vad kedvedet.

   Nagy ágzatodra esküszöl,
hogy véghetetlen lesz hűséged.
És engem' szinte nemzetséged
   int, hogy nekem cselt fürtözöl.

   Ajánlod minden kincsedet,
ha lángjaimra szert tehetnél.
De tán könnyebben megvehetnél,
   ha nem tudnám sok érczedet.

   Szegénynek szültek engemet
's a' jó erkölcshöz holtig hivek
's igy csak szegény, de tiszta szivek
   reménylhetik szerelmemet.

Előttem látom Laura!
   Lebegni képedet;
de ah! melly nedves szemmel,
   hogy nem te önnön vagy.
Midőn pirulva serken
   a' hajnal, vagy ragyog
a' hold, látom s' kesergek,
   hogy nem te önnön vagy.

Ama' virágos völgyre,
   hol vélem egybe kelt,
ama' friss vizforrásra,
   hol tőlem búcsút vett,
késztetlek én o Képzet!
   tünny avvagy változz el!
O változz el, te képzet
   's légy Laura önnmaga.

A' kertben leltem Czidlimet
's haj! pántlikákkal átkötöztem,
   ammint mosolygva szunnyadott.
Rá pillantván ah! éltemet
éltétül függni észrevettem
   's a' báj egészen elfogott.
A' pántlikával gyöngykezét
talán suhogva megilletvén
   langy álmábúl felébredett,
Rám pillantván és életét
éltemtül függni észrevévén
   kinyiltt ölembe süllyedett.

ROZÍLIS.
Nyájas Dámon! csüggedéssel
   szánom néked szívemet,
csak fogadd meg esküvéssel
   állandó hűségedet.

DÁMON.
Szép Rozílis! csüggedéssel
   tellyesítem kedvedet,
csak fogadd meg esküvéssel
   állandó szépségedet.

Vedd e' rósát Thirzis! hű kezembül,
mellyre sok köny hullott bús szemembül
   még tövénn lassankint töltözött,
   's téged a' szerencse üldözött.

Hány szorgalmas csókokkal kérleltem,
hogy kertemben néked felneveltem:
   «nyisd meg már, o nyisd meg kebledet,
   's hozd ölembe vissza férjemet!»

Megnyitotta kelyhét dúzs pompával,
hogy megtisztelhessen illattyával.
   Óh! e' szál jelentse szívemet,
   mint ünnepli érkezésedet!

Sok gyötrelmes tüske köztt tikkadtak,
még ohajtott fényre felviradtak,
   e' jeles virágnak díszei
   's özvegy szívemnek reménnyei.

Számiel, eggy mérges fuvatag, melly dullya koronkint
napkeletet, jól képzi nekünk egy despota' karját.
Nem bánt, míg leborúlsz, de megöl, ha felállasz előtte!

Ébredj hazánk bajnok népe
ragadd ki híres kardodat,
nevednek esküdt ellensége
dühődve hozza lánczodat.

A vérszopó tyrannusfajzat
melledre szegzi fegyverét
s véredbe mártja rút kezét
ha szolgálatra nem hurczolhat.
Fegyverre bajnokok,
levente magzatok!
Rontsunk, rontsunk
e vérszomjúkra,
szabdaljuk halmokra!

A zsoldos martalékok nyája
orditva habzik ellenünk,
halált visítgat trombitája,
remeg szavára életünk.
Szerelmes asszonytársainkat
örök bilincsre kergeti,
honunkat földig égeti
s pallosra hányja magzatinkat.
Fegyverre bajnokok stb.

E szívtelen rabok dagálya
győzhessen egy nagy nemzetet?
Az emberjusnak kent nadálya
igázzon férfiszíveket?
Csordája béres árulóknak,
mely kész eladni a hazát,
hogy hordozhasson pántlikát,
just szabjon egy szabad országnak.
Fegyverre bajnokok sat.
Reszkess lator tyrannus pára,
jutalmad napja érkezik,
fejedre száll a vérnek ára,
mely érted ingyen öntetik.
Tanácsnokidnak dőre pártja
önkényt koholja vesztedet,
e nemzet lesz, ki fényedet,
örök homálylyal elboritja.
Fegyverre bajnokok sat.

Öld bajnok a gaz despotákat,
kik embervérben földenek,
s kik megtapodván jussainkat,
lopott biborban fénylenek.
De szándd meg embertársainkat,
kiket magokhoz csaltanak,
vagy máskép arra birtanak,
hogy ostromolják honainkat.
Fegyverre bajnokok stb.

Édes hazánk szent szerelme,
segitsd vitézid karjait,
kedvelt szabadság istensége,
törd össze népünk lánczait.
Küldjétek ütköző csatánkhoz
a győzedelmek angyalát,
hadd űzze a vak despotát
pokolnak kormos ajtajához.
Fegyverre bajnokok,
levente magzatok!
Ronstsunk, rontsunk
e vérszomjúkra
vagdaljuk halmokra!

El ne felejts, ha mély keserved szélled,
   melly értem most szaggattya mellyedet.
El ne felejts, ha vídámságod élled,
   még szörnyű fájdalmak öldöklik szívemet.
'S ha tán eggy újjabb szív
   teményt visz szépségednek,
hogy tőrt vessen
   sok próbánn átmentt hűségednek,
gondold Laurám!
   Hogy sírva mondom képednek:
el ne felejts! el ne felejts.

El ne felejts, azért hogy bal sorsomnak
   kegyetlen karja tőled messze vet;
hogy dallyait nem hallod víg lantomnak,
   's orczámra életet szép orczád nem nevet.
Gondold, hogy sem üdő,
   sem hely olly szeretetnek,
mint a' miénk,
   hervasztó gátot nem vethetnek,
's értsd meg, ha majd
   távúlrúl mondom szívednek:
el ne felejts! el ne felejts!

El ne felejts, ha sírom eltakarja
   hű szívemet, melly érted csüggedett.
Ott lángjait bal felleg nem zavarja,
   mint itt, hol gyenge tán, de ál nem lehetett.
Melletted repdesvén
   békótlan érzésekkel,
megáldlak tégedet
   sok édes képzésekkel,
ha majd gyengén
   lehelli lelkem lelkednek:
el ne felejts! el ne felejts!

Ó magyar vérbül eredett Menyecske!
Czinkosod' karjánn, ki urad' fejére
szarvakat raggat, hova mégy mosolygva
      olly sietéssel?

A' szerencsétlen rabok áldozását
látni kívánod, kik az ősi rendet
bájos árnyékért akarák ledúlni
      drága hazánkban?

Oh! ha törvényünk ez utóbb üdőkben
úgy fenyítené az egyéb gonoszt is
mint az ó korban, neked is hasonló
      volna halálod.

Legszebb korában hát csak elaszhatott
híres Biharnak drága tenyészete,
   elköltözött az Alkotónak
      szent kebelébe Szabó barátunk!

Tsendes könyek köztt képzelem untalan'
mikint ohajtá: hogy remegő kezét
   búcsúzva még egyszer tehesse
      holta előtt szeretett kezünkbe.

De börtönyinknek durva rekesszei,
mellyek szegénytől elkülönöztenek,
   nem engedék meg, hogy halandó
      karjainak jeleit vehessük.

Tornyos Lienznek kőfalas udvara,
hol véle eggyütt a' komor éjszakát
   reménnyel áltató beszédnek
      váltogatási között kiültem!

Benned szögeztem visszölelési köztt
lassú halállal tellyes ajakira
   vég csókomat. Tebenned élt még
      énnekem, alkonyodó barátom!

Nem látta többé városodonn kivül
érette váltig csüggedező szemem,
   csak bús nyögése tűnt be hozzám
      rejteke' réseiből koronkint.

Ti, kik rekeszben tűrtök az Inn felett,
indullyatok meg társotok' alkonyán,
   sirassuk eggyütt, kik köz okból
      mennyei szíve miatt szerettünk.

'S ha majd az enyhültt sors' könyörűlete
megnyittya egyszer dupla vasajtajit
   szűk tömlöczinknek, hogy hazánkba
      hempelyedő vizeken lefollyunk,

menjünk el eggyütt szent maradékihoz,
's öntsük ki sírjánn tiszta dicséretit,
   könyzáporinkkal megjegyezvén
      hantföldelét elaludtt öcsénknek.

Ő majd lebegvén arczulatink között,
nedves szemünköt nyögve törülgeti,
   's érette sínlő szíveinket
      mennyei csendgyeivel megáldgya.

De ti, Tirolnak jámbor öregjei!
e' néki szenteltt földre ne lépjetek,
   hanem, ha néma tisztelettel
      mint örökös siralom' helyére!

Az nyugszik ebben, kit tudománnyai
jónak, nemesnek szíve, szerelmei
   szelídnek, ah boldogtalannak,
      tett egyedűl az agyas Szerencse!

Vidd el gyöngyeidenn, óh sebes Inn' vize,
melly rabtornyom alatt, a' Duna' szélihez,
's ennek habjaival hirtelen elsietsz
a' bajszos magyarok' drága határira;
vidd el csókjaimat Laura' lakásihoz,
's majd ammint szomorú elmefutási köztt
kristály csöppeidet sírva beszürcsöli,
tüzd gyengén azokat szája' vidékire!
Mond, hogy vad Tirolis' mostoha földgyeinn
szívemben viselem képe' vonásait,
ammint rósa gyanánt homloka felderül,
vagy mély gondgyaitúl búba boríttatik.
Mond, hogy hű tüzemet sem komor öblei
sem hóval födözött képtelen ormai,
míg földgyénn maradok, fel nem emészthetik.
Itt is napjaimot, mint mikor oldala
mellett csüggedezék, csak neki szentelem.
Itt is leggyönyörűbb képzetek énnekem
nyilván megmutatott tiszta szerelmei,
's meghitt karjainak víg apolási köztt
csókjaiból eredett mennyei kéjjeim!
Laurát zengedezik szüntelen énekim,
mellyektől rekeszem' bóttyai rengenek,
Laurát emlegetik nappali gondgyaim,
Laurám' arczaival játszanak álmaim.
És hogy szertelenebb szívepedésivel
megkíméllye magát, míg haza érkezek,
mond: hogy nem viselem mostoha sorsomat
délczeg pára gyanánt, a' ki bilincseket
érdemelt dühödő emberölésivel,
vagy másét ragadó vágyakodásival.
Belső nyúgodalom támogat engemet,
melly a' legnehezebb ütközetek között
szent ösvényeibül el nem osonkodott
erkölcsnek gyönyörű tudtaiból ered,
és a' Jámborokat, míg buta fellegek
hánnyák vészhabokon gyenge hajójokat,
bajnokságnevelő vígadozásihoz
bátor szárnyaival fel-felemelgeti.

Én ki a' hadnak szomorú csatáit
gyűlölöm szívből 's keseredve nézem
a' hegyes vassal ledöfött baromnak
   szertelen estét;

én, ki a' bornak hevivel nem élek,
melly az elméket szerelemdalokra,
mint az öldöklés hadi költeményre,
   szokta ragadni;

én, ki Laurának nevető szemétől,
melly felindítá dalomat koronkint,
messze özvegylek lakatos toronyban,
   verseket írjak?

Hogyha földgyébül kiszakasztod a' fát,
avvagy a' pontyot kivonod vizéből,
elhal ez tüstént 's lekonyúl amannak
   zöld csemetéje.

Képe Laurámnak 's eleven szerelme,
a' mit a' sorsnak sanyarú haragja
meghagyott bennem, mikor e' homályos
   szögbe taszított.

'S téged, óh Képzet! ki sem irt eszemből
hűs koporsómig soha semmi balság,
sőt megujjúló veszedelmeimmel
   szüntelen ujjúlsz.

Légy tehát nékem te magam hevítőm,
míg magányomnak fala köztt nyomorgok,
's nyisd meg elnémult kobozomnak ujra
   hajdani kedvét.

Láttya majd ebbül maradék világunk,
hogy nemes lángú szeretet ragasztott
a' barátságnak kötelével engem
   Laura felemhez.

És ha rózsákat szedeget dalombúl,
vagy homályűző igazat tanulgat,
háladó szívvel Kegyesem' nevének
   fogja köszönni!

Ritka már Laurám! az erős barátság,
melly magát nyilván az Igazhoz adgya,
és az Ártatlant az erőszak ellen
   védeni merje.

Bátran üldözhet fene rágalommal
a' bilincs nélkül dühödő Ravaszság,
míg gonosz nyelvénn az előbb Igaznak
   híre ki nem hal.

'S a' botor község örömest nyomozván
a' törött ösvényt, viszi a' gyalázást
harsogó szóval, 's az esékeny árvát
   ujra lemarja.

Dölfös orczával nevet a' Kevélység
a' levert jóknak zokogó siralmin,
's durva bosszúját, valamerre láthat,
   büntelen űzi.

A' nyalánk Lelkek' csapodár csatája,
melly alakjának jeladó szavára
eggy mosolygásért sükeres baráttyát
   kész letapodni,

tapsoló kézzel helyesíti estét
a' nemes szívnek, 's azalatt, hogy undok
hírgyalázóknak foga köztt vonaglik,
   gúnnyal epeszti.

Óh! ki tarthasson tehetős erővel
vagy nagyobb rossznak veszedelme nélkül
a' nagy Erkölcsért diadalmas ellent
   ennyi Gonosznak?

Elfajultt népét keseredve nézvén
a' kevés Jámbor, siralom szögében
szánnya bajtársát 's legazoltt nevének
   csak könyet áldoz!

Hogy vitorlámot darabokra zúzván
a' gonosz szélvész, habozó hajómbúl
eggy magos szirtnek meredek hegyére
   felmenekedtem,

's körme köztt nyögvén az üres magánynak,
mellybe a' bal sors dühösen belánczolt,
a' jövő élet 's az örök halál köztt
   félve lebegtem;

szívölő búmonn könyörűlni kezdvén,
Tégedet küldött beborúltt szerencsém
Antalom! hogy még ügyemen segíthet,
   tűrni tanítgass.

Hű barátságod nemesen felosztya
szenvedésimnek valamennyi súllyát,
jóllehet szíved magadét is allig
   győzi viselni.

Óh! ha feltámad valahára ismét
csillagunk, és a' nevető szerencse
visszavisz minket dobogó ölébe
   bús Feleinknek,

légy azontúl is szeretője annak,
a' kiben hozzád soha el nem alszik
a' barátságnak tüze, még erében
   mocczan az élet.

Én eggy gazdag asszonyért
   szélnek adgyam nyugtomot,
a' ki alkudtt zsoldokért
   jusnak tartsa lángomot?
Légy te, Gyöngyöm! tiszta ércz,
's olly nagy mint a' Mátrabércz!
   A' kalmárlott mátkaság
   mind palástoltt szolgaság.

Én eggy büszke asszonyért
   nyűgbe vessem szívemet,
a' ki emberségemért
   pórnak szidgya véremet?
Légy te, Gyöngyöm, olyan vér,
mellyel herczeg fel nem ér!
   Páromtúl a' megvetés
   rosszabb mint az étetés.

Én eggy szentes asszonyért
   klastromozzam éltemet,
a' ki nyájas csókomért
   kárhoztassa lelkemet?
Légy te olly szent alkotmány,
mint a' most lett szűz leány!
   Kút felett a' szomjazás
   tűrhetetlen sorvadás.

Én eggy bölcske asszonyért
   háborgassam álmomot,
a' ki Plátós bábokért
   megtapodgya lángomot?
Légy te olly nagy lelki kincs,
mint a' melynek teste sincs!
   Még e' földönn vándorlok,
   széllel jól nem lakhatok.

Én a' legszebb asszonyért
felhevítsem véremet,
a' ki más nap Dámonért
   megvetendi szívemet?
Légy te, Gyöngyöm! ollyan szép,
mint a' legszebb angyalkép!
   Nékem nem vagy angyalom,
   ha mással kell osztoznom.

A' mit aranykornak hallottál festeni Miskám!
verskoholóinktúl, kik az új erkölcsre morogván,
mint a' zsëmbës anyák, csak az ót ösmérik aranynak,
gyermëküdők voltak, mëllyekbűl végre kilépnünk
këll vala; szinte mikínt annyának dajka kezébűl
a' nevedék fëljut lassankint férjfikorára.
Még mikor a' népek kicsinyebb ágakra felosztva
sátor alatt laktak, másmás legelőre vezetvén
nyájaikot, 's kormánnya szërint ëggy törzsökatyának
ëgymás' karjaiban mint jámbor pásztorok élvén,
boldog ugyan, de nem állhatatos volt gyermëki sorsok.
A' kiesebb ég volt 's ëggy szűk környéke tekénknek,
a' mi egész eszëkët gyakor értekëzésre ragadta;
's minthogy az illy gyönyörű épűletët embëri elménk
mestëri kéz nélkűl nem gondolhattya terëmni,
ëgy köz atyát kezdëtt mënnyben sajdítani szívëk,
a' ki mikínt hajdan sok részeit e' nagy egésznek
ëgybe köté, úgy állhatatos forgásra segíti.
Majd azutánn a' mik nyomozó szëmeikbe leginkább
tüntenek, ëggyënkint kezdék tapogatni eszëkkel,
öseikët kérdvén: mi nevek? hova lësznek üdőnkint?
vagy mi lakik bennëk? kik az égi atyára mutatván,
a fëladott jelenésnek okát mindënnapi tárgytúl
kölcsönözött és szívreható képekbe takarták.
   Így valamint most hajnal előtt a' fellegës éjnek
barna homállyában mind öszvezavarva feküsznek
a' hëgyek és völgyek, vizek a' szárazzal, az égnek
bóttyai a' földdel; 's csak az ëggy szellőnek üvítő
lelke lebëg fodor ormozatinn a' szőke haboknak.
Mëghasad a' hajnal, 's választani kezdi az égnek
könnyebb fellegeit földünk' tetejére lehulló
ködgyeitűl. A' gőzök alól két részre vonódnak
hosszai a' fövenyës partnak, 's a' szürke folyóktúl
a' zöld öltözetű szárazt különözni segítik.
Szëmbe tünik, ködfátyolibúl mosolyogva kilépvén,
a' növötényország, 's bőven mëgrakva virággal,
gyënge jegyesske gyanánt, a' napnak várja kelését.
Érkëzik ez, 's a' vízi világ örvendve ocsódik,
zëngenek a' madarak, fëlsërken az állati nemzet,
él az egész környék, álmábúl ébred az embër,
's lakjait elhagyván, termő mezejére kiballag.
Úgy gyönyörű képzése szërínt a' régi atyáknak,
hajdani méllyeibűl a' tágas üregre kiterjedtt
barna sëtétségnek, hol az ég a' földi szërëkkel
öszvezavarva feküdt, a' mënnyei elme teremtvén
mindënëkët, munkája előtt ëggy hajnali súgárt
alkota, mëlly fénnyét az egész mélységre kiöntse.
Majd azutánn a' fellegëkët szárnyokra bocsátván,
's a' nehezebb ködököt harmatcsöppekre leszűrvén,
kristály boltozatit szétterjesztëtte az égnek.
A' hëgyekët mint oszlopokot koszorúkba csatolta,
's a' születő földet tartandó lábra emelvén,
zöld növötényëkkel kiesen mëgrakta vidékit.
Partot adott, hogy habjaikot korlátba rekesszék,
a' vizek' árjainak; kalaúzúl holdat az éjnek;
tűzköget a' napnak; törvényt a' szárnyas üdőknek.
Számtalan állatokot szërzëtt a' puszta vizekben,
tollas nemzetëkët levëgőnkben, barmot az erdők'
búgjaiban, 's koronája gyanánt e' drága remëknek,
önnön képe szërint porbúl nëmzëtte az embërt.
   Szinte azon képzése szërínt a' pásztori kornak,
a' homorú egekët bérczëkre feszíti naponkint
's e' nagy sátor alatt lakván a' mënnyei gazda,
kincsës tárjaibúl bőven taplállya cselédgyét.
Gyënge palántáit harmat gyöngyökkel itattya;
kedvesen illatozó daliákba ruházza virágit;
a' lebëgő nyirkot fellegtömlőkbe szorítván,
páracsatornákot von az égënn, 's hűven elosztya
szomjadozó földünknek egész tetejére az essőt.
A' gyors villanatok, valamint a' fürge szeleknek
szózati, mint követëk, sebesen viszik úri szavának
végezetit, mëllyekre sëtét földünköt az égnek
csillagi szunnyasztó ragyogással kezdik apolni;
útnak ered holdunk; lövi súgárfénnyeit a' nap;
's mindën ëgyéb állat kiszabott tisztyére ocsódik.
Sokszor ezën tüzekët, ha talán mëgfogynak üdőnkint,
végbeszakadtt munkájok utánn nyugovásra ereszti,
vagy ha kemény szavait hallyák, mikor ő maga dörgő
fellegëkënn közelít, önnkint szugaikba vonódnak.
Eggy komor országnak zavaros méllyébe rekesztve
alszanak a' még nem születëtt napok, embërëk, éjek,
's a' mi ëgyéb életre jövend, 's a' mënnyei ősnek
végezetét várják, mëlly őköt fényre idézze.
Kellemetës kertben mulatoznak az embëri lelkëk
testi halálok utan; váltig töltöznek örömmel,
állhatatos kedvét érëzvén a' köz atyának,
's bús maradékaikot, kik gyakran esëngnek utánnok,
szótalan álmokban jobb sorsra ügyelni taníttyák.
   Barmaikot, mint néma ugyan de nëmëkre tekíntve
szomszéd társaikot, këgyes embërséggel előzvén
régi világunknak mindënkép jámbor atyái,
a' szilajabb sorsbúl frígyës legelésre vezették.
Sőt mivel a' növötény szërëkët bimbózni koronkint,
gazdasegéd nélkűl levelekre, virágra fakadni,
telni gyümölcsökkel 's helyeikben mozgani látták,
gondviselő lelkët gondoltak mindën egészben
lakni, ki ágazatit növötény életre segítse.
'S végre, ha tán különösb jelenésëkët értek az égënn
vagy szűk földgyeikënn, ezëkët szüleménnyivel ëggyütt
elmecsirájoknak képes mondákba szorítván,
mint hagyományt a' sërkedëző onokákra mesélték.
   Éjszaki részeiben földünknek, hajdani sorsát
majdnem azonképen kezdëtte az embëri nemzet;
csak hogy az ég komorabb lévén, 's a' puszta vidékëk
vagy roppant havasok, mëllyekbűl messze lövődtek
a' tüzes érczessők, szomorú jelenésëkët adván,
gyermëkeszét sok rëttenetës képzésre ragadták.
A' fő lelkët ugyan könnyen kitanúlta teremtëtt,
állatinak nagy egészbe csatoltt sokféle sorábúl
itt is az embëri szív, 's jóvoltú rëndre töreksző
czéllyait érëzvén, irgalmas atyának itélte.
Ámde viszont sokasága miatt a' zordon esetnek,
több gonosz ágazatú lelkët vélt lakni tekénkënn,
kik vak irígységbűl, ha lëhet, marczongva ledúllyák,
a' mit az embërnek jó gondviselője fëlépít.
Sőt mivel a' puszták a' mostoha télnek epesztő
terhe alatt nyögvén, eledelt nem nyújtanak annyit,
hogy barom és embër mëgelégëdhetne belőle;
számtalanabb példái utánn a' húsra esëngő
állati rablóknak, végtére az embëri szív is,
a' halakonn kezdvén, vad mészárlásra vetődött.
   Illy szomorú viadalmak alatt mosolyogva tenyészëtt
még is az ëggyesség a' barlangokra fëlosztott
éjszaki népeknél. Eggy jámbor törzsökatyának
útmutatása szërínt a' csalfa vizeknek eredtek
gúzsoltt csónokokonn, vagy az erdei vadra rohantak
e' születëtt vívók fëlfegyverkëzve nyilakkal,
's a' keresëtt prédát pör nélkűl vígan elélték.
Eggyütt töltögeték az unalmas téli homálynak
számtalan óráit, szörnyű képekbe ruházván,
's gyermëkeikre böcsös hagyománykint általeresztvén,
a' miket éltëkben láttak, vagy az ősi regékbűl,
jóval ëgyűltt balságok iránt bámúlva tanúltak;
's minthogy elalkonyodott eleiknek képeit ollykor
kellemës álmokban, mint hajdan, mozgani látták,
holtok utánn ők is jobb sorsra sóvárgani kezdtek.
Így vezeté sok tárgyak iránt a' gyermëkës elmét
a' rebëgő képzés árnyékihoz a' nagy igaznak,
mëllyet az ész, ha erőre jutand, nyomozásai által
fellegrejtëkibűl ragyogó uraságra emellyën.
   Boldogok a' gyermekkornak víg napjai, Miskám!
Még az imént születëtt fű is mosolyogva tenyészik;
játszanak a' nevedék ollók 's gondatlan örömmel
kezdi az életnek pállyáját futni az embër.
Szívepedés nélkűl töltötte az ősi világ is
régi aranykorait; kevesebb szükségëkët ösmert;
fáradozás nélkűl bűven szëdhette gyümölcsit
a' këgyesebb földnek, bőven szelhette aszályra
éjszaki honnyának vadait vagy vízi lakóit;
és ha talán a' gyermëkatyák pörlésre fakadtak,
ëggy rövid ősi tanács az egész tüzet az nap eloltá.
A' veszëdelmes enyím nem vont a' gyënge tiédre
kardot; az álnokság nem ütött a' büszke negéddel
frígyët az embërség ellen; nem fűzte igákra
társait a' bajnok; nem gyilkolt a' vad erőszak.
Ámde az ártatlan boldogságoknak enyelgő
képei nem voltak maradandó czéllya nëmünknek.
Nőni komor veszëdelmek alatt, ágakra tenyészni
këll vala, kellemetës bimbókra, virágra fakadni,
's drága gyümölcseivel diadalmaskodni az észnek.
   Mint ëggy sërkedëző ifiú, elhagyta üdővel
őseinek bátor nyomait, 's természetanyánknak
szűk adománnyaihoz nem bízván, mestërerővel
új javakot kezdëtt feszëgetni az embëri nemzet.
Mert a' törzsökatyák látván szaporodni naponkint
nemzeti ágaikot, valamint szűkűlni viszontag
a' legelő helyekët, 's pörököt támadni miattok;
kénytelenëk voltak tágas telekëkre vonódni,
birtokit a' szomszéd népnek kijegyezni határral,
földművelő ércczel termékëny kertëkët ásni,
's új birodalmok iránt ëgymás köztt frígyëkët ütni.
Erre hamar fëlemelte fejét a' kancsal irígység,
fente törét a' hëgyke harag, félelmes igákot
fútt a' sárga negéd, tőrt font a' furcsa ravaszság.
Így kezdték eleink ösmerni az addig erőtlen
rossznak rëttenetës mérgét, elhagyni az önnkint
termő Édënëkët, 's telekës tájakra szakadván,
a' kënyeret vad csipke közűl izzadva kivájni.

Hirdessék ëgyëbek más várasit ősi Hazánknak,
   hol dühödő ostromlatok által
vérpatakok folytak, vagy lágy pompának eredvén
   dúzs Nëmësink, palotákot emeltek!
Én kül Szolnoknak sükeres térségeit áldom,
   hol rëmëgő szëmeimbe az első
napragyogás ötlött. Itt hempëlyëg enyves iszapjánn
   a' Tiszavíz; itt omlik ölébe
Zagyvánk. Egybevëgyűltt vizeinn a' szőke folyónak
   a' szép híd: a' Szandai dombig
két sor fűzfa között izmos töltésëk; utánnok
   szőllők a' Varsányi határig.
Legmagosabb partyánn a' víznek látszik az ëgyház,
   a' sótár 's a' hajdani földvár.
Mindën ëgyéb tájánn dúzs rétëk, barna barázdák,
   zöld legelők elëgyítve tenyésznek.
És hogy legböcsösebb díszét ëgyszërre kimondgyam:
   szinte azon partyára emeltek
a' két ëgybefolyó víznek, hét régi vezéri
   honnyokbúl kiszakadtt Eleinknek,
tizszáz évek előtt, ëggy várfokot a' nyilak ellen,
   mëllyre utóbb a' mostani épűlt.

Jaj neked érzékeny Lélek! ki az ostoba népnek
   durva kezébe kerűlsz.
Nem könyörűl rajtad; bajodot buta lelke nem értí;
   mély panaszidra nevet;
's a' merevény sziklát hamarább sírásra fakasztod,
   mostoha csillagodot
puszta tetői alatt vádolván néma nyögéssel,
   mint magosan Zokogó
szós epedéseddel szívét eggy emberi könyre,
   melly fagyos öbleiben
röst csukavért szűrvén, nem tud dobogásra fakadni.
   Fényes okokkal eszét
hasztalan' ébreszted, melly a' bús elmehomálynak
   hőtelen ernye alatt
szenderedik, 's a' festegető képzésnek enyelgvén
   ostoba bábjaival,
fel nem akarja szemét a' tiszta igazra emelni.
   Adgy neki pénzt, kezedet
róka gyanánt nyalogattya ugyan, tettetve nyöszörögvén
   háladatos szavait;
ámde ravasz kifogások alatt szűkíti legottan
   lánczaidot, ha lehet,
vagy legalább fenyeget, hogy fellyebb verje adódot.
   Csalni, cseferni szeret,
's hogyha szelídséged szó nélkűl haggya lopásit,
   ostoba lúdnak itél;
vagy ha szemére veted, kinevet, károdnak örűlvén
   szüntelen' emlegeti
nyelve az ó vallást, a' jó erkölcsöt, az Istent;
   's ördögi tetteivel,
a' mit nyelve dicsér, megkárhoztattya naponkint.
   Félve imádgya Urát,
még mogyoró bottal fenyegetheti szolga girinczét;
   ámde ha vizsga szemét
hűtelen újjairúl más tárgyra osontani sejti,
   rontya, orozza javát,
és ha talán dúzs markaibúl kifacsarja hatalmas
   jussait a' bal eset,
gúnyos örömre fakad, 's dühösen kitapodgya belőle
   a' halavány pihegést,
melly még tagjaiban némellykor mozgani látszik.
   Ünnepe a' borivás,
melly iszonyú lelkét zabolátlan örömre kicsallya
   fénytelen udvaibúl.
Eltünik arczairúl illyenkor az emberi termet,
   szája szitokra fakad,
's még hebegő nyelvét szózatra konyítani birja,
   földet, eget legyaláz.
Akkor eszét, szívét megnyitván, bátran okádgya
   titkos itéleteit;
's a' dühös ösztönököt bátran szájokra ereszti
   lágy zabolájok alól.
Messze kerűld e' csürhe csatát! Borivása mutatya,
   hogy, ha kigőzölög is
rút bora, vad kannál iszonyúabb marha tenyészik
   emberi képe alatt.

   Eggy nagy Egész, Laurám! a' földnek dajka tekéjénn
várasi falkákban tengődő emberi nemzet,
melly maradékainak gyarapító életet adván,
nyer 's eszeket hagyománnyaival nyílásra segítvén,
's pór ügyököt keresettyeivel magosabbra emelvén,
első törzsökinek lététűl fogva tenyészik
szüntelen', és valamint onnantúl fogva öregszik,
úgy esze is szépűl, úgy jobbúl sorsa naponkint.
Kezdete gyermeküdők voltak, mint minden egyébnek,
a' mi világunkon születik, hogy megmeg enyésszen.
Kétezer esztendőt élvén, ifiodni, hevűlni,
's forró vágyainak birodalmokat irtani kezdett.
Ismét annyi utánn esze nyílt, és férjfihez illő
állapodást nyervén lassankint szíve, üdőtlen
ádázattyaibúl igaz emberségre ocsódott.
   A' csöcsömös kornak, melly nem több plántanövésnél,
pólyás álmaibúl érzékenységre derűlvén,
lengedező vonzást mutatunk a' tarka világhoz,
melly gyönyörű műkkel megrakva kinyílik elöttűnk.
A' mi szemünkbe tünik, megvisgálgattyuk örömmel;
a' közelebb fekvő szereket tapogatva tanúllyuk,
's a' mi mozog, jár, él, különösb szeretettel apolván,
ingadozása miatt lelkes társunknak itéllyük.
Majd azutánn nyelvünk első szózatra fakadván,
a' tárgyak' neveit kezdgyük tudakozni szülőnktűl.
Hallani kívánnyuk: mik azok vagy honnan eredtek,
a' miket érzésink sajdítanak? Élet-e bennek
vagy más titkos erő, melly olly munkákra noszíttya
tagjaikot, hogy az emberihez közelíteni tessen
gépelyi mozgások? Hova lesznek, hogyha előllünk
eggy bizonyos Kor utánn üdeig vagy örökre kivesznek?
'S illy nyomozásinkot reggeltűl fogva napestig
únakodó füllel hallván, kik furcsa regéket
nyújtanak elménknek, még dajka kezekkel apolnak,
vagy mivel értelmek ki nem ér az esetnek okáig,
vagy hogy az értekezést eggy szóval félbe szakasszák,
agyszüleményekkel megterhelik édes eszünköt,
vagy legalább az igazt érzékeny alakba rekesztik.
   Én magam is, Laurám! szemlélvén gyenge koromban
tisztább reggelekenn a' szép hajnalnak ölébűl
a' ragyogó napnak kerekét az egekre felúszni,
's estve felé a' tornyosodó felhőknek arannyal
fodrogatott párkányi alá reszketve letünni;
e' jelenésnek okát: mint megy fel bótos egünkre?
's mint megy alá ismét e' nagy test? tudni akartam.
«Ott az Oláh nemzet reggel felhúzza csigákonn,
asszonyaik 's fiaik póznákkal emelni segítvén;»
mondá, köntösömöt piperézvén, dajka vezérem;
«itt pedig a' svábok hosszú csáklyákkal az égrűl,
hogy kialudgya magát, eggy hálóházba levonnyák.»
Nem tehetett eleget költős mondája eszemnek,
melly az Oláhokhoz nem tudta keletre naponkint
sváb nyoszolyájábúl e' glóbist visszavonatni.
Ámde valóságnak hallván mondatni sok ízben,
hogy pihes ágyábúl éjfélkor vagy kiorozván,
vagy ha talán or nyájaikot megsejtik az őrök,
mord viadalmakkal megmeg kezeikbe kerítvén
visszaviszik tág vállaikon a' bajnok Oláhok;
megnyugodott elmém, 's az Oláht, ki honomba Tiszánknak
zúrzavaros vizeinn sót hordott, nagyra böcsűlvén,
a' jövevény Svábot ragadó állatnak itéltem.
   Mestereink, kiknek nevelő kezeikbe kerűlünk
dajkánk' karjaibúl, százféle határozat által
kénytelenek lévén eszeket járomba csatolni,
's gyermek ideákot szedvén a' régi világnak
mézesen írtt hagyománnyaibúl a' várasi rendrűl,
a' nemes erkölcsrűl 's eggyáltallyában ügyünkrűl,
többnyire felséges tarságokot adnak előnkbe,
mellyek igazsággal meg vannak még is egyitve,
vagy legalább fő kúttyaibúl mondatnak eredni,
's mellyek az emberi észt halavány holdfényre segítvén,
eggy idegen czélnak törtt ösvénnyére vezérlik.
Mint hevesebb ifiak, kiknek dagadékony erében
habzik az indúlat, hallván ezen oskola-jargont,
's mennyei elmékbűl eredett kristálynak itélvén,
duzmadozó gőggel kergettyük gőzös eszünkbűl
éjszaki származatú seregét a' dajka regéknek,
's a' szaladó csürhét legfellyebb hogy ha nevettyük.
Majd azutánn nagy plánumokot forralni magunkban,
a' mai cultúrát a' régi világnak enyelgő
bábjaihoz képest hideg elmefutásnak itélni,
' s római virtussal, görögös páthossal, üdőtlen
oskolaságokkal nyalkán mennydörgeni kezdvén,
a' mai embereket gyermek példázatok által
eggy régen kiavúltt rámába igázni akarjuk.
Ajtatos Énéást eggy hajdani bajnokerőnek
vérszemesebb szerzője gyanánt hirdettyük azoknak,
kiknek rendbe szedett honnyokban hasznos ekéket
a' fene fegyverbűl illendőbb volna koholni.
Furcsa eszű Jázont akarunk formálni azokbúl,
kik már a' haragos bikanemzetséget igákban
hajtani, a' dühödő hadakot felemészteni tudgyák,
és az aranygyapjút, a' várasi rendnek arannyát,
melly buta órrok előtt feszik, haszonolni nem értik.
Brútusokot képzünk, mikor Antoníusok ülnek
trónusokonn, vak gyilkosokot Pompéjusok ellen,
's még illy bábjaival játszunk a' régi koroknak,
állati ösztöneink félelmes erőre ocsódnak,
's a' rebegő képzés törpíteni kezdi eszünköt.
A' ragyogás egyedűl, a' hír, a' büszke dücsősség,
a' mi utánn pihegünk, 's nincs olly embertelen ösvény,
mellyre kevélységünk örömest ne rohanna miattok.
Milliom embereket kész lábunk porba tapodni,
hogy magosabb póczonn lássuk csillogni nevünköt.
   Ám de tovább, mikor a' tehetős életre kilépvén,
oskola elménknek tüzeit gyakorolni akarjuk,
rettenetesb harczok támadnak férjfi fejünkben,
mint amazok voltak, mellyekkel gyermek eszünkbűl
a' viradó tudomány a' dajkaregéket elűzte.
Emberi érzésink szebb forrásokra vezetnek
a' zavaros tóktúl, mellyekbűl váltig itattak
mestereink; kiesebb útakra von ösztöni által
csillapodó szivünk; megakad minduntalan' elménk,
társainak nyomainn meglelni az oskola rendet.
Itt nevetést okozunk nyelvünknek gőgjei által,
római frázisokot dongván füleikbe azoknak,
kik sükeres kincset nem lelnek puszta szavakban.
Ott haragot gyújtunk, diktátori hanggal akarván
férjfias Elméknek félszeg törvényeket adni,
kiktűl jóakaró kormányzást kellene kérnünk.
Megmeg amott koronája helyett eggy ritka remeknek,
mellyre az ó kornak héros példái vezettek,
károkot, öldöklést, rút bosszúságokot érünk,
's classicus erkölcsünk, valamint a' falba ütődő
ostoba cserfabogár, valahányszor szállni ügyekszik,
annyi kemény akadályba rohan, melly vissza taszíttya.
   Erre gyanút kezdünk titkon dajkálni magunkban,
vallyon igazságnak tarthassuk-e, a' mi eszünkbűl
a' mesevászoknak sokaságát hajdan elűzte?
avvagy ez is nem egyéb tündöklő dajkaregénél,
mellyet az álnokság csak szebb köntösbe rekesztett?
's több habozások utánn, ammint természtes elménk
csendes vagy hevesebb, sőt ammint hozza magával
a' vak eset, vagy monda gyanánt az igazt is örökre
megvettyük csak azért, hogy meg van alakkal egyítve;
vagy hidegebb vérrel tar fáradságnak itéllyük
válogatásában sürgő nyomozásit az észnek;
's mélyen elaltatván félbölcs pólyákba szorított,
's kellemetes szellői között a' lelki homálynak
önnkint szenderedő elménknek mennyei lángját,
szívragadó példája utánn a' többi világnak,
férjfi figyelmünköt töredék testünkre szögezzük.
Csak kevesen vannak, kik déli világra ohajtván
szörnyű méllyeibűl kiverődni az elmehomálynak,
józan eszű kalaúzok utánn a' tiszta valókot
a' salakok' szövevényi közűl izzadva kivájják,
's rettenetes harapási között a' róka csatáknak,
mellyek ezen kincstűl seregenkint húllani szoktak,
állhatatos szívvel ragyogó napfényre segítsék.
   Illy szomorú ösvényt járt eddig az emberi nemzet.
A' hazug érzésnek gyarló szerszámai voltak
első napjaiban, mellyekkel vígan apolta
gyermekítéleteit. Bizonyos mértéknek itélvén
messzeható szemeit, kis dombnak vélte sokáig
a' magosabb hegyet is, melly több mértföldnyire állott,
a' miket illetvén, külső színekre hasonló
műknek lenni talált több más afféle szerekhez,
mellyek az érdeklő újjaktúl messze feküsznek,
belső voltokat is mind eggyenlőnek itélte.
A' mi fülébe hatott, neki az mind állati szózat,
's mind eleven szer volt, a' mit tán mozgani látott.
A' habokonn lebegő fuvatagbúl mennyei lelket,
Őrdögöt a' vészbűl, 's a' roppantt szikla tetőkre
omló forrásbúl gyeniust szóllamlani gondolt.
Hűtögető árnyéki alá eggy hajdani törgynek;
úttyaibúl a' hő nap elől izzadva kitérvén,
a' puha gyöpre ledűlt, 's ammint szárnyával evezvén
eggy sziszegő szellő bogainn a' hajdani fának
átsuhogott, ő arczra borúlt, 's a' lelket imádta,
mellynek ezen tölgybűl áldását vélte lebegni.
Akkor eredt nyers képzetibűl a' gyermekes észnek
a' piperés nyelv is, melly a' rendbéli neveknek
's minden egyéb szóknak jövevény értelmeket adván,
dajka poézissal sűrű zavarokba temette
önnkínt hajnalodó fénnyét a' józan igaznak;
's mellyet az ész, sok harczok utánn országlani kezdvén,
elmenyitó szerszámi közűl olly músa-rabokhoz
űzött, kik viradó ésszel bábozni szeretnek.
   Majd azutánn ifiacska gyanánt mosolyogva kilépvén
gyermek napjaibúl, szilajabb indúlati kezdtek
forrani. A' szerelem különös frígyekre hevítvén
szívét, 's társaitúl egyszersmind messze szakasztván,
nemzeti ágaihoz lassankint úgy lecsatolta,
hogy dagadó gőggel jövevénynek nézte barátit,
's magzatival szomszédi között tündökleni kívánt.
Már az irigység is fellobbant benne; ragadta
pajkosan a' másét; kardot fent társai ellen,
's a' kit erőszakkal nem volt megfosztani képes,
azt agyafúrtt hitetéseivel próbálta igázni.
A' hagyományt, melly őseitűl űdejére leszállott,
dajka mesécskékkel bőven megegyítve találván,
duzmadozó szívében ugyan még kezdte nevetni,
ámde mivel hasznáravaló szerszámnak itélte
arra, hogy a' botorabb sereget járomba szorítsa,
gyermek bábjaibúl rettentő vászokot ácsolt.
Akkor az ó költés, melly szópiperékkel enyelgett,
nagy kapukot látván zomokabb hasznára kinyílni,
gőgös bárdusokot fajzott, kik titkos udúkban
isteneket szülvén, 's iszonyú törvényeik által
a' pözsögő népet különös szakaszokra felosztván,
a' jövevény ellen haragot kezdettek apolni,
's a' dühödő harczot legszentebb póczra emelték.
Mennyei fajzatnak hirdették büszke dalokban
a' buta hérosokot, kik tűzzel vassal emésztvén
a' kivirúltt földet, 's lakosit rabságba ragadván,
szörnyű hasznaikot készebbek voltak azokkal
közleni, kik neveket rettentő fényre dalolni
's holtok utánn roppantt oltárra segíteni tudták.
   Végre az Istenség mennybűl földünkre leszállván,
's emberi formában nemes emberségre tanítván
minket, az ész megnyílt, 's lassankint sínleni kezdtek
a' barom ösztönök is, felüdűlt a' férjfi okosság,
serdűlt a' tudomány, rügyezett a' kézi serénység,
's a' kiket a' Bajnok több nemzetségre szakasztott,
a' Kalmár azokot megmeg mind öszvecsatolta.
Nem csuda már, Laurám! rügyezése az emberi júsnak;
nem csuda, hogy láttyuk álmábúl kelni az embert.
Férjfi korára jutott elméje az árva Szegénynek,
és a' Menny könyörűlni tanúlt méltatlan igájánn.

Mennybűl leszállott Harmonía!
   mondgy kéjjel tellyes hangokot
   's kövesd a' kívánságokot,
mellyekkel Istent szívünk víjja,
   hogy rá terjesztvén óvó szárnyait,
   Urunknak boldogítsa napjait.

Tetézve mindenféle áldásokkal,
   szelíden follyon életed,
hogy gyámolát állandó dallásokkal
   zenghesse Benned Nemzeted.
Örömmel nézhesd Gyermekednek
   virágra nyíló bájjait,
örömmel Benne életednek
   újjúló boldogságait.

Még mikor e' földön új volt a' várasi élet,
's a' csöcsömős Törvény nem győzte igázni az ösztönt,
Jupiter és Thémis lerepűltenek egyszer az égbűl
emberi formában, 's incognito szerte kutatván
a' falukon és várasokon, szemeikkel akarták
látni az új rendet, mellyel szolgáik az embert
állatos udvaibúl ragyogóbb életre kitsalták.
Mint mikor a' lyánkák Miklós' napjára gyümöltsöt
várván, hajnal előtt mosolyogva kibújnak az ágybúl,
's a' fagyos ablakban piperés veszszőre akadván
könybe borúlt szemeket pihegő mellyekre letűzik,
's félre vetett dunnájok alá meg viszsza vonódnak;
úgy a' Mennyeiek nem jókat lelni reménlvén,
's a' gonosz ösztönökët, mellyek lárvákba takarván
béllyeges arczaikat, jobban látszottak ivadni
mint az előtt, a' jámborokon, valamerre vetették
visgáló szemeket, csúfúl országlani látván,
búba merűltt szívvel meg meg honnyoknak eredtek.
   Jó tova vóltak már a' fő várasnak utolsó
kertyeitűl, 's köpönyegjek alatt már vedleni kezdett
mennyei vóltokrúl a' felvett emberi forma,
a' mint egy iszonyú záport kerekedni nyugotrúl,
's rettenetes szeleket láttak lerohanni az égbűl,
mellyek alatt nádaska gyanánt habzottak az erdők.
«Így haza nem mehetünk, mondá Báttyához az Aszszony
lábom is allig győz a' szélnek vinni. Repűlnöm
sültt lehetetlenség. Máskép sints messze az alkony;
ott üthetne reánk, közepén a' felleges égnek,
a' gonosz éj, hol sem vatsorát nem lelni, sem ágyat.
Jobb ha ma itt maradunk, kiderűl tán reggelig úgy é?»
Jupiterünk látván a' vésznek nőni hatalmát,
könnyen szót fogadott, 's úttyokbúl félre vonodván,
egy alacson háznak fél nyílt kapujához ügettek.
Tsak maga állott ez közepén a' sárga mezőnek,
hol homorú fővel várták a' búza kalászok
a' daloló sarlost. Tág volt mellette az udvar,
's gáttya között a' szolga-tsoport a' házi barommal
hangya gyanánt pözsögött. Sétált a' gazda közöttök,
egy öreg úr, ki az embereket rosz fajnak itélvén,
várasi lakjaibúl a' puszta mezőre vonódott.
Aszszonya eggy egyenes szívű matróna, kilépvén
szinte szobájábúl, 's a' két vendéget uránál
éjjeli szállásért halván könyörögni, «Lakásunk
ugymond, 's a' mi kevést nyujthat vatsorára vagyonkánk,
a' jövevények elől soha sints elzárva. Merészlem
kérdeni, kik legyenek nagyságtok?» 's ezzel az ajtót
mellybűl szinte kijött, nagy örömmel félre taszítván,
a' jövevény Párral tsínos lakjába belépett.
«Nints tizenöt mértföld, mondá Zevsz, birtokom innen,
Felleginek hínak, 's a' fő városba behozván,
egy hete már, rokony aszszonyomot, hogy lássa szokásit,
erre kisétáltunk a' fris levegőnek okáért.
A' szoros utszáknak nem győztük vólna egyébkép
dögleletes dohait. Látván gomolyogni előnkbe
a' ropogó szélvészt, kocsimért a' szolga legottan
viszsza futott. A' puszta mezőn nem tudtuk azonban
a' fene szél ellen folytatni lakunkhoz az útat,
's durva csatái elől inkább e' házba betértünk.»
   Erre palástyaikot, mint otthon, félre hagyítván,
egy kerek asztalhoz párnás székekre leülvén,
köz lett a' papolás. Mind elmondotta magárúl
Fellegi' Hugának nagy pontossággal az aszszony,
hol született? nemzője ki volt? hány úri legények
tsókolták kezeit még gyenge leányka korában?
Kiknek adott kosarat; noha térgyen állva esengtek
karja utánn? mint tudta viszont megnyerni szerelmét
mostani férje, kinek szívét nem győzte ditsérni.
«Gyermekeink, úgymond, jó lábann állanak. Eggyik
már kapitány, a' másik gazda. Menyetske leányunk
három, mind vagyonos háznál. Van már is utánnok
nyoltz onokánk, mind fris, mint a' mely rosa ma nyílt ki»
's ezzel magzatinak, Laczkótúl fogva Katáig,
még születések előtt kezdvén, perorálva leirta
életeit, majd szinte miként a' régi poéták,
kik hogy latraikat bajnok ragyogásra emellyék,
még buzogányokat is menyből származni dalollyák.
Zevsz az alatt a' háznak urát kitanulni akarván,
szóba erett nagy dolgok iránt vele: tart e' az égnek
Naggyairúl valamit? vagy tsak mondának itéli
gondgyaikat járása iránt a' földi ügyeknek?
Vár e' hasznot a' most zsendűlő várasi rendbűl,
melly komor udvaibúl köz lakra seregli az embert?
Vélie, hogy czéllyát könnyebben eléri ez által
e' nemes Alkotmány? vagy tán gonos ösztönit űzvén
csínosodásábúl mérget fog szinni magának?
's józan eszét felelettyeibűl tündökleni látván
emberi szívével, töstént feltette magában,
hogy különös gondot fog egész házára viselni.
   Nyoltzat ütött volt már, ammint egy fürge szakátsné
jó vatsorát tálalt, 's megrakta borokkal az asztalt,
jobb vatsorát a' mennyeiek nem láttak azóta
hogy palotájokbúl nyomorúlt földünkre kiléptek,
sem tüzesebb borokat, mellyekbűl helyre felöntvén,
tréfa beszédek köztt vidám hahotáknak eredtek.
Zevsz azután a' jó fogadást hálálni akarván,
«húsz hete már, ugymond, hogy járjuk az emberi nemnek
most születő faluit tornyos palotáival edgyütt,
's olly nemes agg pár szív nem akadt még eddig előnkbe
mint ma ezen házban. Bér nélkűl hagyni az illyen
roppant érdemeket Zevsztűl nem vólna igazság.
Fellegi képe alatt ('s ezt mondván fényleni kezdett,
költsönözött orczája körűl a' mennyei súgár,)
a' magos égnek urát szemlélitek ülni, barátim!
asztalotok mellett. Az igazság asszonya Themis,
kit velem itt láttok. Tegyetek nyílt szívvel előnkbe
három akármillyen kérést. Itt helyben azonnal
kedveteket töltöm. Kívánnyatok, a' mit akartok.»
   Fél halavány és fél nevető ortzával az aszszony,
felszökik a' székrűl, 's rebegő hálákra fakadván,
hogy magokat mennybűl hozzá megalázni akarták,
végre, hogy e' vatsorát, még él, soha el ne felejtse,
Zevsztűl azt az ezüst kanalat kívánnya magának,
mellyel az égi levest, az üdőnkínt nálla ebédlő
mennyei vendégnek felesége kiosztani szokta.
«Ahha bolond! bár ránczosodó s .... be lökődne
osztogató kanalad!» pattogja goromba haraggal
férje, ki a' bortúl nyíltt szívűségre hevűlvén,
szinte tsekély kérése miatt motskolni akarta,
ostoba társnéját, ammint padlása kinyílván
hirtelen a' háznak, réműltt s .... be lökődött
szálló dárda gyanánt szoknyáinn által omolván
a' mennybéli kanál. - Iszonyú jajszókra fakadván
hátra kapott, hogy az égi nyilat kifeszítse farábúl
a' remegő aszszony, 's valamint a' nyári szeletske,
melly feszesebb ággal tehetetlen harczra kikelvén,
's már így már meg amúgy próbálván görtsei ellen
ostromait, dúl, fúl, nyöszörög 's elvégre kifárad,
úgy erejét ő is rá fordította egészlen,
's a' beszorúltt kanalat ki nem indíthatta helyébűl.
Mit lehetett egyemet? még egy kérésre maradván
jussa, könyüs szemmel Zevsznek kóldulta kegyelmét,
mentse meg a' rosztúl, 's kanalát vegye vissza farábúl.
Hogyha nekünk ez Egek zab kéréseinkre megadnák,
a' mire vágyakodunk, fogadom, nem volna tsak eggy is
köztünk, a' ki ezüst kanalat ne viselne farában.

A' vad állatoknak gallyas országában
nagy döghalál támatt Augustus' korában.
Egynehány nap alatt sokan eldögölvén,
sokan segéd nélkűl félholtan szükölvén
gyöpös piaczain a' bús erdőségnek
öldöklési alatt a' mirigyes égnek;
a' többiek végre mind elkeseredtek
's tanátsnak okáért öszvekerekedtek
az oroszlyányoknak öreg vajdájához,
ugy mint a' községnek született urához.
   Ő is beteg volt már, 's felkelvén vaczkábúl,
kimászott egy dombra háló szobájábúl,
hol a' nagy gyűlésnek vévén hódolását,
kesergve hallgatta bús tanátskozását.
Végre öszve szedvén omlékony tagjait,
's egy nagy sohajtással elkezdvén szavait,
«súllyos vétkeinket iszonyú csapással
feddi az Ég, ugymond; 's vajha végromlással
meg ne látogassa bűnös nemzetünköt,
gonoszra fajúlni látván erköltsünköt!
Illyen ostorokkal már az embereket
többször megbüntette, kik a' törvényeket.
mellyek a' zablátlan életet tiltották,
lábokkal tapodni játéknak tartották,
meg sem szünt mindaddig méltó fenyítése,
még a' buzgóbbaknak ajtatos végzése
a' fő bünösököt fel nem konczoltatta,
vagy az oltárokon fel nem áldoztatta.
Olvastam én magam az ó kronicákban
sok illyen példákot, versekben, prósákban
's farkas doctorom is hittel bizonyíttya,
hogy egy illy áldozat töstént elfordíttya
bús nemzetünkrül is az égnek tsapását.
Fogadjuk el tehát jámbor tanátslását,
s vallyuk meg itt nyilván szarvas vétkeinket,
mellyekkel terhelve tudgyuk sziveinket;
's a' kit fő bűnösnek fog lelni gyülésünk,
hallyon meg érettünk. Hogyha szenvedésünk
valóban megszűnik elégtételére
ünnepet szentelünk emlékezetére
halálának napján minden esztendőben,
's még egy vad állat leszsz e' kies erdőben,
nagy neve örökké nyilván daloltatni,
's egész rokonysága szentnek fog tartatni.
A' mi engem illett, megvallom vétkemet,
mellyel megterheltem, sok izben lelkemet.
Számtalan juhokot felfaltam éltemben,
sőt még a' Pásztort is megöltem mérgemben,
ha ellent mérészlett próbámnak állani.
Kész is vagyok érte véremet ontani,
csak megmenekedjen a' rosztúl nemzetünk,
melly által honunkbúl rendre kiveszhetünk.»
   Ezekre a' Róka farkát megcsóválván,
's az oroszlány előtt hason mászdogálván,
«nagyon jó, nagyságod, ugymond szín orczával,
hogy fő személyének megalázásával
ezen kicsinységet véteknek tartani,
's vérét méltoztatik értünk ajánlani.
Nincs gyávább alkotmány a' bamba juhoknál!
sem elmét sem szivet nem lelni nyájoknál.
Egy vitéz farkasnak csupa árnyékára,
öszvezavarodván egymásnak hátára,
sem védni nem tudgyák saját életeket,
sem szemes fortéllyal kerűlni veszteket,
's ha fel nem támadna mellettek kutyájok,
egy szempillantásban oda vólna nyájok.
Fortéllyokot pedig kitűl tanullyanak,
mikor vezérjeik csicsákbúl állanak?
kik a' juhászoknak hurczolván terheit,
csak önnön hasoknak vadászszák kéjjeit?
Ugy kell tehát néznünk a' juhnemzetséget,
mint egy enni való balgatag községet.
Tudgyák az emberek ezen igazságot,
's félre tévén böltsen az irgalmasságot,
fejik, nyírják, eszik, bőreikben fűlnek,
's bélleiknek hangján tántzokra hevűlnek.
De mitsoda jussal? jobbak e nálunknál?
's mennyivel böltsebbek akármelly majmunknál?
Mikor tehát rajtunk még is uralkodni,
's jussunk elejébe akarnak tapodni
ugy kell velek bánnunk mint ellenséginkkel,
kiket megtámadni szabad fegyverinkkel.
Megölvén Felséged a' juhpásztorokot,
tellyes igazsággal követte azokot,
kik javokra élvén a' hartznak jussával,
vitézűl küszködnak szomszédgyok' hadával.
Tsak az én vétkem is nagyobb mind ezeknél:
mert én nem éltem ám a' tyukketretzeknél
bajnokokhoz illő harczüzenetekkel,
hanem lopva ölő mesterkedésekkel.
Öszszegyilkoltam így számtalan tyukokot,
gyomromba temettem sok szép kakasokot.
De mit tudok tenni mást e' nemzetséggel,
melly vásott böltsekhez illő szemeséggel,
titkos uttyaimot szüntelen vájkálván,
's a' vigyázást éjjel váltig trombitálván,
tele szemetezi szokott nyomaimot,
's veszedelmeseknek teszi járásimot.»
   «Ugy kell a' gaz népnek! ugymond dölfösséggel
a' bajuszos Tigris. Illy nagy merészséggel
Urunk' apródgyának úttyát elállani
annyi, mint ellenünk pártot indítani.
Sok állatot öltem én is életemben,
a' mi több, nagy részét nem is éhségemben,
hanem tsak vitézhez illő dicsőségbűl.
Mert ám ki nem tudgya? hogy olly nemzetségbűl
van szerencsém venni nagy származásomot,
's a' magosabb pótzra örökös jusomot,
melly bajnok virtussal víván sok hartzait,
rémülésbe hozta szelídebb társait.
Szégyen volna nekem nyomát nem követni;
's a' ki okaimot meg merészli vetni,
állyon ki, ha tettzik, ellenem vitára!
meglátom, mit mondhat jusom' próbájára?»
   Illy formán szóllottak megvallván vétkeket,
mind a' többiek is, kik duzs életeket
a' bambább marháknak töltik csalásával,
vagy a' gyengébbeknek fel mészárlásával.
Utolsó volt köztök a' vallástételben
a' lappangó Farkas, ki szörnyü hitelben
lévén a' ragadó barmoknak részénél,
azt a' jegyzést tette bűnszépítésénél,
hogy ő ritkán üldöz másféle barmokot,
hanem kik megvetvén ősi vadságokot,
a' kevély embernek részéhez állanak,
's egy kis betsületért tsúf igát hordanak.
   Hallván az Elefánt e' tar mentségeket,
ki mint fejedelem, azon seregeket
vitte a' gyűlésre, mellyek fűbűl élnek,
«ha, ugymond magában, ezek így beszélnek,
's érdemeknek tartván az öldökléseket,
virtusoknak teszik a' legfőbb vétkeket,
mért ne mentegessük mink is hibáinkot,
kik más kára nélkűl éllyük napjainkot?»
'S éppen el akarta gyónását kezdeni,
a' mint a' szamárnak szavait zengeni
háta megett hallya nagy tsudálkozással,
ki közbe vegyített sok fóhászkodással,
«én is nagy bűnösnek ösmerem magamot,
mint nagyságtok, ugymond; mert mikor utamot
elvétettem nem rég, 's ezen erdőségbűl
a' síkra jutottam, - koránt se éhségbűl!
mert én megelégszek erdei füvemmel,
hanem hogy meglássam tulajdon szememmel
életemben egyszer azt a' nagy világot,
mellyben úgy hallottam a' sok bóldogságot,
mint nálunk a' gombát, önkint nevekedni,
meszsze ki találtam oda ereszkedni,
hol a' tsemetétlen rétek tenyészkednek
's balsamos illatú fűvel kedveskednek.
Itt engem az ördög, a' mint sétálgattam
's a' virág zománcznak diszét visgálgattam,
arra tsábított el, hogy a' pap réttyérűl,
de tsak az ösvényre kidőllő szélérűl,
egy harapás sarnyút orozva elvettem,
's tsupa nyalánkságbúl helyben meg is ettem.»
   «Mit? a pap réttyérűl? melly istentelenség!
felkiált a' róka. E' nagy hitetlenség,
's nem egyéb, az oka nyomorúlt sorsunknak!
Ez hozott döghalált egész fajzatunknak.»
«Szörnyű szentségtörés! ugymond nagy buzgással
a' tajtékozó Farkas, mellynek vér ontással
nyerhetünk egyedül tellyes botsánatot;
és hogy megmutassam ezen ágozatot. - - -
«Mit sokat mutatni? mondgya gőgöséggel
a' bajuszos Tigris. Mennél több készséggel
viszszük az oltárhoz ezen áldozatot,
annyival könnyebben nyerünk botsánatot.»
   Neki estek tehát hárman a' szamárnak,
mint a' legvitézebb ostromlók a' várnak,
's mihelyt lábairúl szegényt leránthatták,
egy szempillantásban ízekre szaggatták.
   Régieknek tudgyuk ama panaszokot,
hogy még felakasztyák a' kis tolvajokot,
addig a' nagyokot szabadgyában dúlni
's idegen javakkal haggyák bóldogúlni.

Hun vérbűl eredett hajdani Nemzetem,
mellynek törzsökibűl zsengeni fő dücsőm!
vannak, kik ragyogó tisztviseléseket
óhajtván, szeretik tolni segíteni
a' kormány' kerekét, 's nagy jövedelmekért
a' köz jót ügyelik. Mások az özvegyet
's a' dúzstúl maradott árva leányokot
oltalmokba veszik, 's a' legügyetlenebb
úrnak jussaival zengtetik untalan'
a' törvénypalotát, hogyha reménnyeket
a' gazdag jutalom nyájasan ihleti.
Ez csak csűreinek szenteli gondgyait,
szomszédságaibúl számtalan életet,
szedvén, hogy sok ezer városi naplopót
a' szükség' üdejénn, köz nevelő gyanánt,
gyámollyon kegyesen bő nyereségekért.
Krősus' kincseivel sem veszed azt reá,
hogy terhes szekerenn vagy födeles hajónn
kül földekre vigyen bel szüleményeket
más kalmár szerekért, a' ki ekéivel
túrván őseinek szűk hagyománnyait,
bővelkedni tanúlt kis jövedelmibűl.
Ez nem hall örömest, csak hadi trombitát,
mellynek rettenetes harczrecsegéseit
átkozzák az anyák, 's marha gyanánt repűl
tajtékzó paripánn dárdahalál közé,
hogy halmokra szabott emberi testekenn
feljusson koszorús fővel az áltató
hírességnek ama' büszke tetőire,
hol soknak csak azért fénylenek érdemes
lelkek köztt neveik, hogy sokat öltenek.
Más dőzsölni szeret víg borozók között
sűrű gallyak alatt; vagy jövedelmeit
kártyás asztalokonn füstnek eresztgeti;
még a' fürge vadász, hogyha kutyáival
felvert eggy remegő dámvadat, asszonyi
társának szomorú várakozásira
nem hajtván, egyedűl tölti az éjszakát,
's prédájára vigyáz a' hideg ég alatt.
Engem' megkülönöz lantom az agytalan
lelkektűl, kik üres fényre sovárganak
másnak káraival, mint amaz ügytelen
néptűl, melly alacsony szívvel az emberi
elmének nemesebb díszeirűl lemond.
Illy dücs nékem elég! és ha Te, Nemzetem!
készséggel befogadsz énekesid közé,
kik hűven müvelik hajdani nyelvedet,
tartsák meg szomorú bajkoszorúikat
vagy más béreiket mások! az én nevem
szent oltalmad alatt égig emelkedik.

   «Gyurka fiam! készűlly! úgymond eggy Baktai ember;
a' szamarat holnap vásárra bevisszük Egerbe;»
's hajnal előtt a' szürke Fülest feldönti fiával,
megköti négy lábát, 's eggy vastag ródhoz akasztván,
úgy viszi Gyurkával, mint Bécsben az úri cselédek
vállaikonn szokták eggy házbúl másba czipelni
a' mulató palotákba való újmódi trumeaukat.
E' különös jelenést látván eggy tábori hajdú,
nagy kaczagásra fakad, 's «fejemet ma elüttetem, úgymond,
hogyha nagyobb kobakot szült asszonyi állat azóta,
hogy megesett Ádám, mint e' két ostoba pára.
Várasi embereket magam is szemléltem elégszer
bőralmárjomban majmot hurczolni az utszánn;
még szamarat rúdonn soha sem. Nem látode, Apjok!
hogy négy lába vagyon, mint kettőtöknek? Ereszd fel!
Járni tud úgy mint tik, sőt hátánn téged' is elbir.»
Szót fogad a' vén Pór, 's mosolyogván, «mind igaz, úgymond,
bölcs szava Kelmednek; de ha megkémélli az ember,
a' mit eladni akar, jobban megkérheti árát.»
   A' barom a' vitetést könnyebb, sőt úri dolognak
lelvén, fel nem akart lábára tapodni eladdig,
még ura bölcs intést nem eresztett lusta farára
szilfa dorongjával; 's felemelvén végre tagonkint
ólom inú testét, már minden gyáva göröngyönn
botlani, már kényességbűl sántítani kezdett,
mint amaz ó Szépség, ki Tabánbúl szerte kocsizván,
még jól birta magát, kávézni az özvegy urakhoz,
végre saját lábára szorúl, 's a' kőpados utszánn
ingadozik, botlik, sántítgat, tántorog, omlik,
hogy vezetőt kapjon, ki hazáig menni segítse.
Röst szamarát a' Pór fínyásan hátra maradni,
's mintha fejét valaminn törné, állongani látván,
«vesd magadot hátára fiam, 's üsd főbe koronkint,
úgymond, hogyha megáll; én hátúl sürgetem addig,
hogy hamarább mennyen.» Használt a' dupla noszítás.
Ámde kevés lépések utánn elejekbe akadván
eggy ifiú Kanonok: «'s így kell tisztelni apádot?
úgymond; ő gyalogol, te pedig szőretlen ajakkal
úrfi gyanánt lovagolsz? Szaporán takarodgy le, javaslom,
's hadd ezen élemetes Jámbort szamaradra felülni.»
   Szóll vala, és meglett. A' vastag szilfadoronggal
a' röst marha körűl szitkok köztt szerte hadázván,
's a' melegen ragyogó napfényben forrani kezdvén,
szertelenűl pihegett Gyurkánk, 's a' sárga veríték
folyván arczairúl, lustán szedegette bokáit;
ammint barma előtt két részre feloszlani szemlél
lyányokot, asszonyokot, kik sajnálkozni azonnal
a' fáradt ifjúnn, 's az öregre vigyorgani kezdtek.
«A' majom a' medvénn! úgymond eggy kaczki menyecske,
nem lötyög olly büszkén, mint e' vén tőke csicsájánn,
még fia fulladozik 's görnyedve czipelgeti lábát.
Eggy kupa forróval jó volna lelökni lovárúl.»
Mint mikor a' méhkast álmábúl talpra ijeszted,
a' remegő bogarak rend nélkül szerte pözsögvén,
sok különös hangbúl elegyűlt zúgásra fakadnak;
úgy kiki fenn szóval zengvén eggyszerre szidalmát,
pórlovasunk ellen feltámad az asszonyi falka,
's eggy iszonyú sívás lázúl sokféle szavokbúl.
Mit tegyen a' jámbor, kit nagy bűnösnek itélvén,
pörlekedés nélkűl eggy illyen csorda legázol?
Védgye magát? soha lábok alól szárazra ki nem jut,
még letiportt ajkánn lélekzeni látszik az élet.
A' bika ellenben, látván a' földre borúlni
a' halavány csordást, kit elér, egyszerre megenyhűl,
's öszve szagolgatván megalázott tagjait, elmegy.
Baktai Pórunk is szamarát réműlve megintvén,
hogy kipihennye magát: «gyere fel! mellettem elülhetsz,
úgymond, Gyurka fiam! Hátunkot vessük erősen
öszve. Te lusta farát ütögesd a' szilfadoronggal,
még én szűgye körűl tenyeremmel igazgatom úttyát.
Jőjjön bár azutánn a' bölcsebb várasi ember,
's nézze meg a' szamarat, nézzen meg minket! Ugyan csak
talpra esett legyen ám, ha találhat vérszeme bennünk
új szidalomra okot. Szamarunk jár, mink pedig üllyük.»
   Allig végzi szavát, hogy előttök czifra ruhában
eggy eleven szobalyányka megáll, 's «vane lelketek? úgymond,
szánakodás nélkűl két illy otromba teherrel
kínzani barmotokat? Mint görnyed háta szegénynek!
mint nyöszörög dühös ökle alatt e' lusta bikáknak!
Szűk lehegésébűl látom, hogy dögleni készűl.»
Mint mikor a' puskás eggy pár fenyvesre kilőtte
sréttyeit, a' remegő lombrúl két részre konyúlván
a' madarak, kőbábú gyanánt egyszerre lebuknak;
úgy a' Baktaiak, hallván hogy döglik alattok
a' lassú Pegazus, nagy réműléssel, az eggyik
arra, emerre meg ez, hátárúl szerte zuhannak,
's gondosan átnézvén az egész paripának erőtlen
tagjait, ápollyák, törlik, friss vízzel itattyák.
«Más baja nincs, úgymond az öreg, nagy örömre derűlvén,
csak hogy terhe alatt megtikkadt. Haggyuk ezentűl
menni teher nélkűl. Így tán a' várasi nép is
megnyugoszik, melly görcsre szokott még ott is akadni,
hol mink szép egyenest látunk járatlan eszünkkel.»
   Gyurka tehát balrúl, jobbrúl ősz apja megütvén
a' szamarat, mennek, Hevesen süti hátokat a' nap;
felgomolyog paripájok alól szemeikhez az útpor,
melly tár órraikat fojtó tüszögésre noszíttya;
szájokot elzárják, fúl mellyek, homlokok izzad;
ammint háza előtt állván eggy hajdani Kántor,
's eggy pisze pípábúl szíván a' Döbrei füstöt,
félre taszíttya fejénn zsírfótos házi sipakját,
's «nézd az ebúnta paraszt népét, hogy szánnya csicsáját!
úgymond; ülly fel öreg! kiadod vén lelkedet estig.
Lám! hiszen arravaló szamarad, hogy rajta lötyögvén,
lábaidat kéméld. Vagy tán otromba faludban
a' csicsa nemzetség különös privilégyium által
nem köteles, mint másegyebütt, súlyt hordani hátánn?»
Erre felindúlván, el kezd dörmögni magában
élemedett Pórunk, 's foga köztt: «csak ugassatok, úgymond;
engem' ugyan soha fennlebegő szavatokkal ezentűl
semmire sem birtok. Tudgy' Isten! melly nagy eszűknek
vélgetik Őkelmek magokot, 's ím! a' mit az eggyik
fél rövid óra előtt javasolt, a' másik ugattya.
Tölteni kedveiket, ha cselőre taszítgat az eggyik,
hajszra döf egyszersmind a' másik, győzze az ördög!
A' mit vékony eszem javasol, nem kérdem ezentűl,
tetszike másoknak, vagy sem? mert gazda dologhoz
értek is én annyit, mint száz röst várasi golyhó.»
   Jámbor öreg, ne buzogj! Turkáló állat az ember.
Jőjjenek a' szentek, jőjjön földünkre az Isten
önn maga, életemet merném feltenni, hogy ők is
úgy viselik, mint mink, fullánkit az emberi nyelvnek.
Nincs az egész földönn két olly eggyforma teremtés,
mellyekbűl legalább egykét morzsányi külömbség
mélyrehatóbb nyomozások utánn szemeinkbe ne tünne.
Úgy az egész földönn nen lelsz két emberi elmét,
mellyeket a' képzés, érző szerszámi eszünknek,
a' nevelés, a' szív, másmás ösvényre ne vonnyon.
Sőt azoneggy tárgyrúl ordítss egyszerre fülébe
több ezer embernek bármelly fátyoltalan ígét,
eggyazon értelmet nem fog két elme közűllök
lelni beszédedben. Valahány fő, annyi külömbség.
A' homokot forgattya tehát hálátlan ekével,
a' ki azonn fárad, hogy jó erkölcsei által
embertársainak mind megnyerhesse kegyelmét.

Szünny már meg egyszer buzgani ellenem
trágár Irígység! Ám nem esengek én
   olly jók után, mellyek negédes
   vággyaidat feszegetni szokták.

Nem kérdegélek tisztviseléseket
a' nagy világtúl, nem birodalmakat,
   nem dúzs rakást a' vertt aranybúl,
   sem hamisan ragyogó dücsőköt.

Öntessen őszkor száz halom életet
csűrébe a' Dúzs, kit nemes ősei
   pompásan épűltt váraikban
   messzeható uraságra szültek.

Szürcsöllye kristály serlegibűl borát,
mellyet Tokajnak szőllei hoztanak,
   kit pór szugolybúl úri polczra
   felvezetett az agyas szerencse.

Én szűk szobámban kegytelen éhemet
eggykét falattal, szomjamot édesen
   megcsillapítom hüs vizekkel,
   csak nekem adgyon az Ég ezekhez,

érzékeny asszonyt, friss levegő eget,
gondatlan elmét, régi barátokot,
   meglett koromban férfi szívet
   's víg kobozomnak örök virágzást.

Eltűnt a' napnak fényessége,
's a' bíbor, melly nyugtában ége,
   pej szürkűletre változik.
A' hold kiúszik ősz egünkre;
az éj langy álmot hint földünkre,
   melly hűs homályba zárkozik.

Jer Dóris! a' szomszéd erdőbe,
hol szunnyadékony ágernyőbe
   a' gerliczék elültenek,
's hol csak csörgése a' vizeknek
vagy zajja zeng a' zsib szeleknek,
   midőn gallyakba ötlenek.

Hadd mondgya ott meg sóhajtásom,
melly szünhetetlen lángolásom
   azóta, hogy megláttalak;
's melly tűrhetetlen csüggedéssel
ohajtom, hogy szent esküvéssel
   örökre nőmnek vallyalak!

Felelly meg egyszer hűseidnek,
kik áldozván sok ékeidnek,
   esengve kérik szívedet!
's ha még nem tudgya kétességed,
kit boldogítson szívességed?
   javaslom, válassz engemet.

Nem nézek én a' gazdagságra,
vagy ősi fénnyel tellyes ágra,
   midőn éretted esdeklek.
Nem hódol szívem friss eszednek,
sem omladékony szépségednek;
   erkölcsöd a' mit tisztelek.

Nézd a' hegyeknek puszta girinczeinn
mint fénylik a' hó! Görnyed az ősz liget
   a' súly alatt, 's a' röst folyónak
      zajjai partyaihoz hegednek.
Enyhítsd szobádnak gömbörödött egét,
bőven tüzellvén, 's régi hegyallyait
   gyakrabban öntess serlegedbe.
      Hadd köz Atyánkra egyéb ügyünköt.
Az ő kezében hempelyeg a' világ!
Eggy csattanással szétveri fellegit
   a' vésznek, és a' gyenge hárslomb
      sok remegése utánn lenyugszik.
Bús lessze vagy víg holnapi hajnalod?
azonn ne aggódgy. Vedd nyereség gyanánt
   a' sors' kezébűl a' mait, 's még
      messze vagy életed' alkonyátúl.
Áldozz naponkint, hogyha kitelhetik,
a' bölcs örömnek. Most simogassa le
   nyájas barátod homlokodrúl
      hornyait a' szomorú magánynak.
Most vonny le játékzálogot álnokúl
meghorgasított ujjairúl setét
   suttonba elbújtt Klórisodnak,
      kit nevetése korán elárúl.
Most járj koronkint víg remegéseinn
a' szós koboznak nemzeti tánczokot,
   friss pörgetéssel megtepesztvén
      a' veled ölbekapó menyecskét.

Hajdani Classicusok! görög elmefutásnak egyelgő
   dajkáji, messze bújjatok
kellemetes súgári elől a' mostani észnek,
   melly déli fénnyel mérkezik.
Gyáva regék, vak vélekedés, embertelen álmok,
   a' mit korunkra hagytatok
mint tudományt; alacsony fortélyok, barmos erőszak,
   goromba gőgök, vad dagály,
a' miket erkölcsnek hirdettetek. A' haza néktek
   a' népnek ádáz allya volt,
hasznotok a' köz jó. Csak üdőtlen fénnyeket űzték,
   csak pártyaiknak czéllyait
bajnokitok, mikor ingadozó kormánnyaik ellen
   polgári harczot víttanak,
vagy dühös ostrommal jövevény környékre rohantak,
   hogy lánczra fűzzék népeit.
Rettenetes szörnyet volt országlástok. Igázni
   fő czéllya; hóhérpallosok,
kémseregek, méreg, szerszámai; csalfa hitével
   nyilván pecsételtt fríggyeit
kénnye szerínt megtörni, csalárd alakokba takarni
   pirúlhatatlan homlokát,
a' zavaros vízben prédát horgázni, szokottabb
   fortéllya; 's a' legundokabb
vétket büntelenűl hivatalnak tenni, ha czéllya
   kívánta, legfőbb jussa volt.
Mostani majmaitok hirdessék fínom aranynak,
   ha tetszik, a' mi tőletek
származik! én szavokot viszhangnak lenni találom,
   melly kőszugokban nagyra nőtt.
Nyelveteket szeretem! Viszegő füleinkbe görögvén
   szép pelypegése, szívre hat.
Ámde tudom, hogy mézze alatt e' czifra beszédnek
   otromba mérgek fekszenek.
Mennyei Emberség! óh drága gyümölcse az észnek!
   maradgy te köztünk szüntelen.
A' koronás Urakot te teszed szorgalmas Atyáknak,
   kik népeiknek jussait,
mint magokét szeretik. Te nevelsz a' büszke vitézben
   mértékre késztő érzeményt,
hogy viadalmaiban megkímélgesse szelíden
   még a' vad ellenséget is.
Általad országol rajtunk a' józan Igazság,
   melly a' kicsinynek birtokit
a' ragadásoktúl védelmezi. Általad élnek
   békében ollyas nemzetek,
mellyeket erkölcsök, nyelv, hit, polgári szokások
   külön csatákra osztanak.
Általad ápollyák örökös szolgáikat úri
   kegyelmeikkel Naggyaink.
Általad izzadozik, szánt, vet, fegyverkezik, él, hal
   kedvelt uráért a' szegény.

Ne hidgy, Barátom! ah ne hidgy a' kérkedő
   Músa-seregnek! - Üres
   álomtünések, hasztalan
gyermekcsecsék, a' mikkel édesítenek;
   mostoha sors, nyavalyák,
   keservek, éhség, üldözés,
a' mikkel értek végbe vitt nagy érdemű
   tetteidet fizetik
   e' vén leányok. - A' kiket
közűllök a' Természet édelgése szült,
   hogy keserű poharát
   sorsunknak édesítenék,
's a' bölcs örömnek nyájas érzeményivel
   emberi kellemetet
   ébresztenének duzmadó
kőszíveinkben; gazdag asztalok körűl
   a' maradék levekért
   sokat kokétkodván, erős
gyanúba hozták állhatatlan szíveket
   bölcs szeretőik előtt,
   és hervadó pártájokot
minden bizonnyal más világra is viszik
   őszbe vegyűltt fejekenn.
   A' többiek, kik ránczba vontt
homlokkal a' mélyebb tudósságnak kies
   ernye alatt zomokabb
   jutalmakért henyéltenek,
vagy háborúkot gyújtogattak, a' helyett
   hogy sükeres tudományt
   terjesszenek világtalan
nemünkre; végre meglapúlván vérszemes
   gondviselőik alatt
   erszénnyek, egymást üldözik,
's agyarkodó zsembeskedéssel terhelik
   kéjtelen életeket.
   Látták nem egyszer e' szelíd
szűzeknek engesztelhetetlen mérgeket
   borzadozó szemeim;
   látták dühös csatáikat,
mellyekben egymást majd halálig hurczolák,
   durva szidalmak alatt,
   tisztes hajoknál fogva. Csak
aczél okokkal tudta buzgó szíveket
   fegyveres őrserege
   a' rendnek arra birni, hogy
a' puszta szitkoknál megállapodgyanak.
   Messze kerűld, ha szeretsz
   békével élni, e' tudós
csordát, Barátom! Szántogass inkább kövér
   földeket, olts szapora
   fákat, nevelly dúzs nyájakot,
apolly zsibongó méz-szedőköt, nyesdegély
   háladatos venyegét;
   's ha házi gondgyaid között
vígasztalást kíván koronkint bús fejed,
   nézz ki leányi közűl
   Hazánknak eggy szépet, kinek
forró szerelme felderítse szívedet,
   's asszonyi díszeinek
   harmat gyanánt frissítgető
bűbájolásit fűszerezd meg nyájasan
   eggy igazán szerető
   barátnak édelgésivel.

Megcsalt, Músák! nyájasságtok;
   tőllem messze kellyetek!
Álom minden boldogságtok,
   mellyel édesgettetek.

Mennydörgést szül fényességtek,
   mellytűl még a' jó is fél,
főveszélyt hoz bölcsességtek
   annak, a' ki véle él.

Vond ki Ámor! rabságábúl
   Parnassusnak szívemet,
's hozd halálos únalmábúl
   új életre kedvemet.

Hol lel a' Bölcs jobb jutalmat,
   mint a' mellyet lángod nyújt?
a' királybot csak szorgalmat,
   a' te tegzed mennyet gyújt.

Olly szépséghez kapcsoltatni,
   mellyhez nem fér csalfaság,
's hűségétűl ápoltatni,
   több mint földi boldogság.

Jöjjsze titkos lángjaimnak
   régi tárgya, Dórisom!
Vess te czélt bölcs álmaimnak,
   's légy ezentúl Phőbusom.

Melly boldog, a' ki életét
   kedvessel töltheti!
Olly vígan legfőbb ünnepét
   egy Chán sem ülheti.

Párjának módos karja köztt
   Krőzussal mérkezik,
's lankadván tiszta csókja köztt
   mennyekkel kérkedik.

Forogjon véle tengelyénn
   vagy állyon a' világ,
vígabban lejtez lábhegyénn,
   mint ágánn a' virág.

Ha tűzzel tellyes fellegek
   fenyítik napjait,
eggy csókkal, bármelly senyvesek,
   elfojtya gondgyait.

Párjáért a' Sors' javait
   örömmel megveti,
's veszélyes változásait
   nagy szívvel szenvedi.

Olly vígan, mint ő, a' madár,
   zöld ágak köztt nem él;
's megnyervén, a' mit szíve vár,
   világért sem cserél.

De mit dűcsítem hasztalan
   e' boldogságokot,
ha önnön szívem pártalan,
   's nem érez lángokot?

Jer hát, o lyánka! jer hamar,
   légy, kérlek, kedvesem!
Ne tengjen, mint a' bús avar,
   nő nélkűl életem.

   Szemtelenűl kacsongatsz
Rózsika! rám, valahol velem öszvetalálkozol. Égni
látom pirúló képedenn
   a' dühödő szerelmet.
Oldalamot mindnyájok előtt megszállod enyelgve.
Nyilván dicséred bájoló
   termetemet. Szememre
hányod az asszonyokot, kikkel szót váltani láttál.
Megvallod önnkint lángodot,
   's hogy tüzemet viszontag
mély  aluvásábúl kívántt lobogásra idézhesd,
százféleképen ostromolsz.
   Hadd ezeket, Barátném!
hajdani szűzeknek, kik tűköreikbe tekíntvén,
's a' rejthetetlen ránczokot
   arczaikonn tenyészni
borzadozó szemmel megsejtvén, ingyen ajánlyák
a' férjfiaknak szíveket,
   's a' szaladó legénykét
mérges erőszakkal megölelvén, addig apollyák,
még irgalomra nem fakad.
   Szép ifiú korodnak
gáncstalan orczádonn most nyílván gyenge virágja,
serdűlni kezdvén termeted,
   's kellemetid hatalmas
fegyvereket nyújtván hódítására nemünknek,
ne űzd el éles síp gyanánt
   messzeható daloddal
a' madarat, melly zöld levelű lépfádra repűlend
önnkint, ha veszteg várni tudsz.
   A' hajadon leányhoz
csalfa negéd illik. Várd meg, még szíves ajánlást
tesz lábaidnál pásztorod,
   's bárha tüzes szerelme
tetszik is, el ne fogadd, még számtalan ostromi által
el nem ragadgya szívedet.
   Férgesek a' gyümölcsök;
mellyek az ágaknak gyakrabb rázásai nélkűl
önnkint ölünkbe húllanak.

DÁMON.
   Szép Rozílis! mit halasztod
         még tovább szerelmedet?
   Bal gyanúkkal mit fonnyasztod
         érted égő szívemet?
            Óh e' szív
            holtig hív.

ROZÍLIS.
    Sok menyecske már megbánta,
         hogy férjének könnyen hitt,
   's eggy szavára néki szánta
         lánykorában mindenit.
            A' ki vár
            jobban jár.

DÁMON.
   Vaj! de hányan megcsalódtak,
         kínozván a' hűseket,
   kik szomorgva elvonódtak,
         's másnak adták szíveket.
            Czélra jut,
            a' ki fut.

ROZÍLIS.
   Ah! Rozílis azt nem várja,
         hogy te mással egybe kelly.
   Lessz örömmel élted' párja,
         csak te benne kedvet lelly.
            Ő még él,
            néked él.

Nézd a' búzakalászt, büszkén emelődik az égnek,
   még üres; és ha megért, földre konyíttya fejét.
Kérkedik éretlen kincsével az oskola gyermek,
   még a' tellyes eszű Bölcs megalázza magát.

Tudni, mi vagy? legfőbb tudomány, 's nagy erővel ügyelni
   embervalódnak czéllyait
legnemesebb erkölcs, melly nélkűl czifra hiságok
   a' legdücsősebb virtusok.
A' növötény csupa száj, csupa zsenge. Nevelni nyirokkal
   tenyészni-termett ágait,
tarka levelkékkel bekerített illatos ágyánn
   feles fiúkot fajzani,
eggy hivatallya. Tömött emlőinn a' köz anyának
   csüggvén, szopó gyermek gyanánt
szüntelen' issza tejét, 's kikeletkor gyenge rügyekben
   új magra készít nyirkokot.
Nállad az éhségnek 's a' magzatozásnak üdőnkint
   felfel hevűlő vággyai,
létedet őrizvén, csak szentebb czélra vezérlő
   's bölcs fékre fűzött eszközök;
emberi sorsodnak vizeinn csak szolga vitorlák,
   mellyek hajódot sürgetik.
Fekszik az állatnak négy lábonn teste. Az égnek
   zsellére kezdi kis fejét
résünt domborodó mellyénn magosabbra emelni,
   még nagyra nyíló csúccsai
állati szájának megmeg földünkre konyúlnak,
   mellynek kezébűl éldegél.
Nézd a' csúszni szokott férget! Csupa ételemésztő
   csatorna fekvő termete.
A' növötény gyűrűk, mellyekbűl teste felépűlt,
   élő palántát képzenek.
Czéllya csak az, hogy tömje hasát a' gyenge levéllel,
   gallyakba tojván fajzatit.
Nézd meg' amott a' nyájak utánn lappangani termett
   farkasnak éhes eszközit!
Messze kicsúcsosodó agyarával földre teríti
   a' legmerészebb tulkokot,
's majd csupa bél-vályú lévén, soha meg nem elégszik,
   bár meddig oltsa vággyait.
Nállad az ínycsontok nem dűlnek előre fejedbűl,
   's függősen álló termeted
a' buta barmoktúl megválaszt. Nincsen ölésre
   kész fegyvered, sem ösztönöd.
Válogatott eledelt a' fánn, a' plántagyökérben,
   a' házi állatok között,
a' veteményekben majdnem kényedre találván,
   véres vitákra nincs okod,
sem hogy az erdőknek szilajabb zselléreit ölvén,
   vad hússok által elvadúlly.
Mesteri készséggel szövi a' pók gyenge fonálbúl
   a' légykelepczét, nyil gyanánt
üt ki tanyájábúl, szövevénnyét rengeni sejtvén,
   's befonnya bongó foglyait.
Erre csatolta nemét a' nagy Természet. Ez által
   apollya morzsa életét.
Errevalók egyedül szerszámai. Lesre, fonásra
   fordíttya minden gondgyait.
Másra nem alkalmas. Mesterkörnyéke parányi.
   Egész világja eggy arasz.
Tégedet eggy különös munkára nem izgat az ösztön.
   Készség' hiával érkezel
mindenféle remek darabokbúl öszveakasztott
   földünkre, melynek oktalan
állatitúl hasznos fortélyokot űzni tanúlván,
   csak grádicsonkint nődögél
válogató elméd, szemesebb vezetője nemednek.
   Neked tanúlni szüntelen'
a' sok munka közűl azokot választani, mellyek
   igaz javadra vállyanak,
's úgy kell ösztönidet zabolánn hordozni eszeddel,
   mellyek valódot sürgetik,
hogy szabadon tapodott ösvényenn könnyen elérhesd
   emberhez illő czélodot.
Mühelye nem méhkas, nem pókhállócska eszednek.
   Felhatsz erőddel rendesen -
hempelygő gomolyéki közé a' csillagos égnek;
   bátran hajózol méllyeinn
a' habozó víznek, 's a' föld' gyomrába leszállván,
   merészen ásod kincseit.
Nincs olly morzsa föveny, melly nagy hasznodra ne vállyon,
   ha véle bölcsen élni tudsz.
Mágnestűcske nyitott alsó dombjára tekénknek
   's méltóbb ügyére útakot.
Nincs olly puszta üreg, hol eszed nevekedni ne tudgyon.
   Világja minden, a' mi van.
A' zsibogó méhnél árnyékban láttyuk üdűlni
   a' társaságos életet.
Teste kicsiny lévén kiszabott tisztyére nemének,
   két részre osztya gondgyait.
A' here csak szaporít az anyával; búgokot épit
   a' többi 's mézet gyűjtöget.
Amde saját fiait nagy zajjal elűzi magátúl,
   mihelyt repűlni kezdenek;
's ellenségeinek nézvén a' többi kasoknak
   mellette pözsgő népeit.
legböcsösebb honnak sásbúl fontt fénytelen udvát,
   legfőbb remeknek búgjait,
semmi barátságot nem köt, sem szorgalom által
   jobb sorsra vágyni nem tanúl.
Nincs neki válogató elméje; világtalan ösztön
   vezérli minden tetteit,
melly soha jobbítást nem szenved. Most is azonkép
   építi búgos csűreit,
úgy szeret annyátúl maradékot várni nemének,
   langyabban űzvén tisztyeit,
hogyha szokott munkái között nem láttya szülőjét,
   úgy gyűjti most is mézzeit,
úgy öli meg, nemzések utánn, a' férjfi heréket,
   mint a' legelső méhcsoport.
Nyájai a' követő majmoknak várasi renddel
   járják az odvas berkeket,
büntetik a' bűnöst, felfegyverkezve botokkal
   lespontokonn őrt állanak,
's a' tüznél mulató pásztorseregekre rohanván,
   okos nemünköt szétverik.
Ámde ravasz diadalmok utánn a' tűzhöz omolván,
   mellyért vitára keltenek,
annyi eszek nincsen, hogy felfrissíteni tudnák
   lankadni kezdő lángjait.
Annyira emberibb tudomány tűzet ütni, nevelni,
   mint víni véres harczokot!
Magzatikot forrón szeretik 's bánatnak eredvén
   sírnak; szerelmes párjokot
féltik, 's a' mit egyébb élőktűl végbe vitetni
   gyors vizsgaságok észre vesz,
mesteri készséggel követik. De világtalan ösztön
   csak még is, a' mi sorsokot
állati lánczokkal bizonyos korlátba szoríttya;
   csak marha czélú izgatás
a' követő készség, mellybűl ezen erdei ember
   nem tud javúlást vonzani.
Még soha kóborló seregét otromba nemének
   nem láttuk öszveállani,
hogy falut építvén, megjobbítgassa lakásit;
   sem kötni ollyan frígyeket
szomszéd társaival, mellyekbűl végre hatalmas
   polgári rendek vállyanak.
A' mit enyelgve tanúl követő képzése nemünktűl,
   annak nem érzi érdemét,
's néma barom lévén, a' mit forralgat agyában,
   nem tudgya mással közleni.
Ollyanok, eggy szóval, még most is az ostoba majmok,
   mint ősatyáik voltanak.
Tégedet a' kegyes Ég nemesebb pállyára teremtett,
   beszédre nyitván nyelvedet.
Nincsenek ösztöneid, mellyek tetszéseid ellen
   jó vagy bal útra vonnyanak,
's a' baromállathoz képest elhagyva születvén,
   allig hogy éh szád szopni tud.
Amde tanúlsz, és embereszed bimbózik azonnal,
   mihelyt honunkra érkezel.
Érző eszközeid példákat raknak elődbe;
   az állatoknak nyájai,
a' levegő, tűz, víz, a' föld a' csillagos éggel,
   a' mit teremtett Istenünk,
's a' mi gonoszt vagy jót tett eddig az emberi nemzet,
   mind jóra késztő oskolád.
Őseid a' nyelvnek közlő segedelmei által
   fiokra hagyván kincseket,
mellyet ez életben gyűjtöttek vizsga eszekkel,
   megirtogatták útadot,
's felviradó elméd csak az ő fonalokhoz akasztván
   előre vágyó gondgyait,
új leleménnyeivel megmeg magosabbra repűlhet,
   mellyekre zsengő magzatid
még nemesebb rendű munkákot emelnek üdővel.
   A' véled élő emberek
bölcs nyomozásaikot szóval vagy könyveik által
   elődbe rakván szüntelen',
emberi czélodhoz közelebb törekedni segítnek,
   vagy megjavítván sorsokot,
a' csupa példával felüdítik benned az ingert,
   melly úttyaikra édesít.
Mint mikor eggy roppantt palotát építeni kezdvén
   sok egybe csűdűltt béresek,
ez meszet olt, megegyíti amaz jóféle fövennyel,
   ez nagy kövekkel küzködik',
falt rak amaz, bárdolgat az ács, 's többféle darabbúl
   támadni látsz eggy szép egészt;
úgy kiki e' földönn sorsát magosabbra emelvén,
   építi önnkint a' tetőt,
mellyre az Isteni kéz képesnek tette nemünköt,
   's mellynek göröngyös úttyait
irtani fő czélod. Hány gátot emeltek ez ellen
   sok furcsa szívű emberek,
kik más' káraibúl zab boldogságot akartak
   romlott fajoknak szerzeni?
Hasztalan! A' szántó csak azért hasogattya nyöszörgve
   bozóttal átfontt telkeit,
hogy nyomorúltt sorsát, ha lehet, jobb karra segítse.
   Napestig izzad a' kovács,
hogy kegyesebb kenyeret nyújthasson gyenge fiának.
   Roppantt hajókonn úszdogál
a' habozó kalmár, 's idegen partokra repűlvén,
   kirakja ritka kincseit,
mellyek utánn a' messzelakó tőzsérek esengnek,
   jobb sorst reménlvén általok;
majd azutánn méhecske gyanánt külföldi szerekkel
   terhelve ismét vissza jön,
's még takarékos ügyét felesebb nyereségei által,
   majd úri polczra felviszi,
addig az elmének külföldi gyümölcsei által,
   mellyek szemébe tüntenek
a' kikötő helyekenn, okosodni taníttya hazáját,
   melly vak magányban senyvedett.
Frígyeket is kötnek végtére haszonnak okáért
   többféle gazdag nemzetek,
's ammint kincseiket kicserélvén, déli tetőre
   feljutni láttyák fénnyeket,
a' buta szomszédot, ki velek kötekedni merészel,
   még bajvivások által is
arra veszik, hogy barmos ügyét útálni tanúlván,
   nyomozni kezdgye úttyokot.
Így az egész földönn elterjedtt emberi nemzet
   eggy nagy tanúló társaság,
melly születése utánn barmabb indúlati által
   több kis csatákra osztatott,
majd azutánn nyelvével eszét bimbókra segítvén,
   gyermekkorábúl felderűlt,
's hogy baromudvaibúl nemesebb czéllyához elérjen,
   serényen öszve dolgozik.
Emberi nyelve tehát legfőbb szerszáma nemének,
   mellyel kinyittya észrügyét;
ez pedig ösztöneit szabadabb akarattal igázván,
   bölcsen kiszabja tisztyeit,
mellyeknek nyomainn jobbítván állati sorsát,
   igaz javához felsiet.
Adgy neki emberi észt nyelv nélkűl! a' mi fejében
   lassú rügyekkel zsengene,
azt soha társaival nem tudná szíve közölni,
   's a' mennyi embert élni látsz,
annyi udúba szorúltt fél bölcs nevekedne belőllök,
   ki csak magának tetszene;
vagy legalább ezer annyi üdő eltelne azonban,
   még arra jutna nemzetünk,
a' mire nyelvének feltört segedelmei által,
   mióta meglett a' világ.
Hadd neki ész nélkűl ellenben mostani nyelvét,
   még elvetettebb sorsra jut.
A' miket oktalanúl dörgöttek volna fülébe
   pallérozatlan ősei,
mindazokot botorúl még most is igaznak itélné,
   szintúgy követvén másokot,
mint a' fürge leány, ki elérvén nyolczadik ősszét,
   majmozni kezdi gőgjeit
czifra szülőjének. Hitetők' fortéllyai által
   vad lángra gyúlván állatos
vággyai, esztelenűl vetemedne utánnok akármelly
   veszélyre, szörnyű kárait
dőre halálával ragyogó nyereségnek itélvén,
   mint a' tudatlan juhsereg,
melly buta kossa utánn önnkint a' vízbe rohanván,
   koczkára hánnya életét.
Hinne okok nélkűl mindent, enyelegve követne
   mindent, 's esztlen barmaink
's a' mai ember köztt mint eggy köz kapcsolat állván,
   nem volna más, csak szós majom.

Szép a' friss napnak új orczája,
midőn földünkre hő fáklyája
   ébresztő súgárt öntöget;
de kedvesb nékem tündöklése,
mikor délesti csüggedése
   bűbájos álmot hinteget.

Tüzes szerelme a' lánykának,
friss rósaszíne orczájának
   fellobbanthattya véremet;
de olly asszonynak szívessége,
kit megfurcsított érettsége,
   bájollya meg csak szívemet.

Amaz világos ingerekkel
mint győzhetetlen fegyverekkel
   vígattya édes harczait;
's már ezt bódítván pillogással,
már azt eggy csalfa sóhajtással,
   kénnyére gyötri rabjait.

De a' korosbnak langy szemébűl
orozva üt ki, mint lessébűl,
's vigyázva győzget ingere;
   's ah! melly hűséggel ápolgattya,
melly szívességgel gyámolgattya,
   kit meghódított fegyvere.

Nem néz ő engem' prédájának,
sem kényhűvítő laptájának;
   menyország tőlle csüggenem.
Ő nékem minden súllyaimban
szintúgy mint boldog óráimban
   barátném, hűvem, mindenem.

Ha őseidnek hajdani nyomdokit
elhaggya lassan mostani Nemzeted,
   's más útra látod elszakadni
      a' szemesebb ifiak' csatáit,
nagyot sohajtván a' magos ég felé,
zsembes szugodbúl nyögve jövendölöd:
   hogy talpig elfajúltt világunk
      vég veszedelmihez közelget,
mivel szokásit boldog Előinek
a' fürge gyermek pajkosan elveti,
   's a' régi tyúkoknál okosbnak
      tartya magát az üres csibécske!
De hogyha bölcsebb, gondolatod szerint,
a' tisztes ősz haj zöld maradékinál,
   fontold meg azt is: hogy világunk
      élemedik maga is naponkint,
és hogy tekéjénn emberi nemzetünk,
melly nyelve által szinte csak eggy Egész,
   a' nyílni termett ésszel eggyütt,
      több rideg ága gyanánt öregszik.
A' régi kornak jobb hagyományira
épít az ember friss leleményeket,
   mellyek kövönkint felhaladgyák
      talpfenekét az egész rakásnak,
még a' baromnak megmarad eggy nyomonn
csak erre termett oktalan ösztöne.
   Szós marha volna és nem ember,
      a' ki az ősi nyomonn maradna.

Kertemben szunnyadozván
   o Borcsa! láttalak,
's örömre gyúlladozván,
   álmomban híttalak.

Eggy rósatőhöz dűlvén,
   eldugtad képedet,
's koronkint felserdűlvén,
   nevetted hívedet.

A' fák köztt elkerűltem
   bokrodhoz lábhegyenn,
's ah! Borcsa, mint örűltem
   előre nyertemenn.

Kaczagva elfutottál,
   én futva űztelek,
a' kúthoz nem jutottál,
   már ölbe vettelek.

De áh! hogy rád orozni
   akartam csókomot,
egyszerre széthabozni
   szemléltem álmomot.

Így tűnnek életinkkel,
   o Borcsa! kéjjeink,
ha bájos fríggyeinkkel
   késgetnek szíveink.

Boldogabb lészel, ha sem a' magosra
szüntelen' nem törsz, sem az ál sekélyenn
nem maradsz, féltvén dagadó haboktúl
   gyenge hajódot.
Mentt az agg bútúl az arany középszer,
melly irígylendő palotákra nem vágy,
sem magát fösvény födelű szugolyban
   fel nem emészti.
Többször ingattyák szelek a' magos fát;
a' kevély tornyok nehezebbet esnek,
's a' sebes mennykő szeret a' negédes
   bérczre lecsapni.
Jót remélly a' Bölcs beborúltt ügyében,
's vészeket sajdít, mikor a' szerencse
rá nevet. Jönnek teleink üdőnkint
   's megmeg enyésznek.
Hogyha most szenvedsz, ezutánn nem úgy lessz.
Nem dörög mindég az Egek' haragja,
's a' setét szélvészt ragyogó derűlés
   szokta követni.
Légy erős szívű, mikor elborítnak
a' bal inségek, 's vonogasd fel önnkint
a' vitorlákot, ha kegyes szelekkel
   nagyra dagadnak.

   Örzsike, kit nem rég elvett eggy nyalka suhanczár,
eggy nagy kanna tejet tornyozván szőke fejére,
a' várasba siet. Könnyű szoknyácska lebegvén
csípeirűl, 's derekánn csak vékony mellyruha lévén,
lábairúl keze' ujja közé veszi sárga papuccsát,
's karcsú háta megett szaporán hagyogattya nyomásit.
«Friss tejemért kapok én, úgymond mosolyogva magában,
annyi garast, hogy tyúkok alá választva vehessek
négy fészekre tojást. Nagy mester volna bizonnyal
róka uram, ha nekem nem hagyna meg annyi csibécskét,
hogy beczipelgetvén kappan- vagy jérczekorokban
ím! ide a' tyúkhúst kedvellő várasi néphez,
eggy jóféle koczát ne vehetnék rajtok üdővel.
Gondviselés nélkűl felnő ez konyha vizembűl,
mellyel edénykémet délkor tisztítani szoktam,
hogyha kenyérhajjal vagy rozskorpával egyítem;
's öt gyönyörű malaczot vagy tán még többet is ellhet.
Én ezeket hízóba vetem, 's majd őszkor eladván,
megveszek eggy bornyas tehenet. Már látom előre
a' kis ünőt, mint testesedik, 's a' többi sereggel
estve felé haza érkezvén, mint ugrik előmbe ... »
A' nagy öröm szívét elfogván, jó nagyot ugrik
ő is ünőjével, 's ammint kannája lefordúl,
a' kilökött tejjel négy fészekbéli tojássát,
kappanait, malaczit, tehenét el láttya enyészni.
Asszonya illy igazán keresett sokféle javaknak,
Örzsike lett ismét, 's haza ment panaszolni urának,
mennyi reménységet vesztett e' káros esettel!
   Mondgy nekem olly embert, ki ne építgetne koronkint,
Örzsike' módgya szerint, tündérpalotákot az égben!
Pórok, urak, bölcsek, botorok, mind egyre kiszállván
mostani sorsokbúl magosabb polcokra eszekkel,
olly elevenséggel víjják a' csalfa jövendőt,
mint mikor a' gyermek szappanbuborékait űzi.
Még azon órában, mikor a' falubéli kisasszony
várasi hűssének kezet ad, megjárja magában
a' palotát, mellyben mint udvari dáma parancsol;
még emez a' vele nyertt kincsbűl kedvére merítvén,
herczegi bérczre kitör 's roppantt kastélyokot épít.
A' csak imént magosabbra kapott hadnagyka, kiütvén
néhány bajnokival 's tenger törökökre akadván
négy fala köztt, a' nyalka basát meggyőzi egészen,
's mellyét a' Souverain kijegyezvén drága kereszttel,
eggykét holnap alatt generálisságra verődik.
Én magam is sokszor szép asszonykákra esengvén,
már Julis' attyához mentem, megkérni leányát,
már Ilonát tettem nagy nászpompával enyímnek,
már egy kellemetes szívű özvegybe szerettem,
's álmodozásim utánn megtérvén józan eszemhez,
a' sok mátka között páratlan Miska maradtam.

Halványodva kerűlsz Klárika! engemet,
mint a' szarvasünő, melly veszedelmeket
   vélvén lenni nyomában,
   réműltt annya megé szalad.
Mert ammint kiszökik csipketanyáibúl
a' gyík, 's a' ligeten átsuhog a' tavasz,
   félénk szíve azonnal
   elhal, 's térgyei rengenek.
Ám én nem keresem véredet ontani,
mint a' farkas ezét. Szűnny meg anyád utánn
   síránkozni! Az érett
   szűzhöz férjfiak illenek.

Valld meg Ámor! lantosodnak
   azt a' fontos titkodot:
mért szidgyák, kik házasodnak,
   olly nehéznek jármodot?
's mellyik pár az, melly lángodnak
   érezhetvén bájjait,
véltt terhében szív-csatodnak
   lellye boldogságait?

Nem, kik egymás' birtokához
   csak vaktában botlanak,
's frígyeidnek oltárához
   köz szokásbúl szállanak.
A' borostyány így csatollya
   tölgyfa tőhöz ágait,
's mint a' vad szív, nem kóstollya,
   szent tüzednek bájjait.

Nem, kik pénzért vagy jószágért
   kötnek házasságokot,
felszentelvén ál nagyságért
   házi boldogságokot.
Így kelnének frígykötésre
   Körmöcznél az érczhegyek,
mellyek édes örvendésre
   gerjedést nem érzenek.

Nem, kik búja vággyaikkal
   barmosíttyák szíveket,
elfojtván vad lángjaikkal
   a' szelídebb kéjeket.
Így gerjednek visz tüzekre
   rend nélkűl a' mennykövek,
hogy lehullván a' mélyekre,
   lobbjok köztt elvesszenek.

Nem, kik minden indúlástúl
   óván plánta véreket,
a' szívbéli szunnyadástúl
   várnak képzeltt kincseket.
Így élnének házasságban
   a' kő vagy fa képmüvek,
mellyek néma társaságban
   úri kertet őrzenek.

Nem, kik minden vígaságnak
   durván ellent mondanak,
's éjjel nappal búkot rágnak,
   vagy siralmat morganak.
Húzogass fel két hárfára
   puszta basszus-húrokot;
medve tán illy musikára
   érezhetne bájokot.

Nem, ha eggyik' kebelében
   víg szelídség folydogál,
's a' másiknak vad szívében
   mord szilajság forrdogál.
Így köthetne őzecskével,
   a' vad párducz frígyeket,
így érezne a' jérczével
   a' kesely szerelmeket.

Nem, kik eggyet, a' világért,
   nem tudnának érteni,
's minden morzsa gyávaságért
   pört szeretnek kezdeni.
Nemde Ámor! a' szerelmek
   nem kedvellnek harczokot,
's a' viszályos gerjedelmek
   nem szülhetnek bájokot?

Csak barátság boldogíthat
   két érzékeny szíveket;
házasok köztt ez lángíthat
   állandó szerelmeket.
A' barátság könnyebbíti
   jármaiknak terheit,
mert ez, a' mi érdesíti
   a' gondoknak ürmeit.

M'óta megnyílt lyány eszem,
sok legényenn járt szemem,
   's víg maradtam.
Észre vévén vággyokot,
fellobtattam lángjokot,
   's elszaladtam.
Ámde hogy megsajdítottam,
   a' kiért most hervadok,
nálla nélkűl, azt mondottam,
   búmban meghalok.

Nem lelhetvén nyugtomot,
elhurczoltam kínomot
   a' szilasba.
Búmonn függvén gondgyaim,
bellyebb vittek lábaim
   a' gallyasba;
's ott találván lomb színemben,
   kit szívemben hordozok,
azt gondoltam, ijedtemben
   mindjárt meghalok.

Rám szögezvén zög szemét,
felmosolygta kellemét
   orczájának.
Megköszöntött módosan,
ingert adván nyájasan
   mély szavának;
's kérdvén, hogy zöld rejtekemben
   tán kegyesre várkozok?
Azt gondotlam, szígyenemben
   töstént meghalok.

Hallván, hogy nincs kedvesem,
's hogy csak búmot űzgetem
   tébolygással;
vígasztalta szívemet,
ébresztgette kedvemet
   eggyelmással;
's vágyakodván vallására:
   szívétűl mit várhatok?
ah! most, mondám, eggy szavára
   élek vagy halok.

Elkészítvén úttyait,
végre titkos lángjait
   megvallotta.
Ez fonnyasztó kétemet,
melly meglepte szívemet,
   szétosztotta;
's átérezvén hő mellyemben,
   melly szerencsés lyány vagyok!
azt gondoltam, örömemben
   mindjárt meghalok.

Jó sokáig kínzottam,
mert illőnek tartottam,
   habzásimmal.
Már harczokra duzmadott,
már alkukra olvadott
   gáttyaimmal;
's minthogy hinni azt kezdette,
   hogy hozzája langy vagyok,
csak meggyóntam, hogy érette
   élek és halok.

Nincs azóta víg napom,
hogyha őt nem láthatom
   gallyasomban.
Éjjel vászok kinzanak
nappal gondok fojtanak
   magányomban;
's hogyha karjánn álmaimban
   mást csüggedni salygatok,
felserkenvén, kínnyaimban
   csak nem meghalok.

Már előre képzelem,
mind derűl fel életem
   gyötrelmébűl,
majd ha egyszer láthatom,
hogy hajnallik nász napom
   kétségébűl;
's áh! ha végre szép nyakában
   mint menyasszony olvadok,
nincs mód benne, hű karjában
   az nap meghalok.

Jaj! de még ez meglehet,
hosszú, hosszú két hetet
   kell kiállnom,
a' sok óra-perczeket,
mint esztendő-ezreket,
   átszámlálnom!
Essetek ki életembűl
   tik tizennégy bús napok!
Mert én addig szerelembűl
   százszor meghalok.

«Ah! ne szaladgy kegyesem?» mondá nyöszörögve Apollo,
Dafne utánn, kit megszeretett, eggy puszta ligetben,
olly sebesen futván, mint a' térségre kiűzött
nyúlak utánn az agár! «ne szaladgy szeretődnek ölétűl!
Nem vagyok én olly tompa eszű mint mások. Az égnek
csillagit újjaimonn tudom én mind rendre nevezni,
's ösmerem úttyokot is. Földünkönn semmi teremtés
nincsen, mellynek egész voltába belátni ne tudnék.»
Dafne szaladt! - «Jól ösmerem én, mint főjeles orvos,
a' füveket, köveket, csemetéket, mellyek az embert
legnehezebb betegágyaibúl meg talpra segítik.»
Dafne az orvosnak megijedvén puszta nevétűl,
még sebesebb ügetésnak eredt. - «Nincs a' ki felérjen
énvelem a' költő tudományban, mellyel az embert,
még szilajabb, a' versdalolók hódítani szokták.»
Dafne bolond népnek tudván még annya' szavábúl
mind a' bárdusokot, lassúnak vélte futását,
's eggy magosabb bokron szaporán átszökni akarván,
köntösivel tövisekbe akadt, 's a' hantra leomlott.
Főbus elérkezvén hozzá, felemelte azonnal,
's karja közé fogván derekát, csókolni akarta.
Ámde amaz bölcs karjaibúl e' büszke Tudósnak
béka hidegséget, 's ajakábúl szinte halálos
borszagot érezvén, - mert hogy dalolásra hevűllyön,
bort iszik a' bárdus, - megmeg borzadni először,
majd azutánn holt tőke gyanánt dűlöngeni kezdett,
's végre leroskadván, mély sóhajtással elájúlt.
Fussatok óh lyánkák minden czéhbéli Tudóstúl.
A' csupa képzésnek lévén tudománnyok üdőtlen
gyermeke, csak fejeket melegítheti. Szíveik érczek.

   Mező várasunknak fő fogadójában
megszállott a' nyárnak középső havában
eggy olasz Sarlatán két nagy szamarával,
mellyek taligáját vonták asszonyával.
Más nap már a' kapunn függött czédulája,
's le volt írva benne új essentiája,
melly gátot tud vetni minden betegségnek,
tartóságot adván a' jó egésségnek.
Hirdette egyszersmind, hogy új flastromokkal
's fűszerekbűl csináltt orvos italokkal
még annak is nyújthat kívántt segítséget,
ki már az életre nem lát reménységet.
«Két hét alatt, úgymond, lábra fog állani,
a' ki diétámot meg fogja tartani.»
   Omlott a' vak község azonnal sípjához,
tódúltak a' hintók misztériumjához;
ügyekezett kiki, hogy hozzá juthasson,
's baja iránt vele négy szem köztt szóllhasson,
's kik a' szoros útat által nem törhették,
még éjfél utánn is magokhoz kérették.
Szállott a' sok forint éhes erszénnyébe,
az arany ducátok orvosló kezébe,
's minthogy férfias volt külső figúrája,
's a' társalkodásban módosan járt szája,
kedvéért sok dáma le is betegedett,
kiknek házaikban sokat serénykedett.
Tett is, nem tagadom, gyönyörű csudákot,
örökre megmentvén egynehány lyánkákot
a' hajadon főnek szokott fájásátúl,
's eggy gazdag matrónát magtalanságátúl.
Az arany érbűl is sokat kigyógyított,
sok májkeménységet adóra lágyított.
Csapra vette zsebét sok vízkórságosnak,
legjobbik borával eggy süket torkosnak,
's még el sem teltek volt tizennégy napjai,
mellyekkel gyógyulást igértek szavai,
már is megnyitotta sokaknak szemeit,
kik világos nappal nem látták tőreit.
   Kilenczedik napjánn köztünk voltt létének
új próbáját adta szemes elméjének,
mellyre úgy tódúltak az egésségesek,
mint orvosságihoz a' sok betegesek.
Bábjátékát értem, mellyre várasunkot,
különösen pedig dáma-chórusunkot,
nyájas czédulával jól elkészítette,
's végre eggy nagy dobbal öszve csűdítette.
Az udvarban csinált játékszínt lombokbúl,
takaró kárpitot papíros-rongyokbúl,
's megvilágosítván csillogó mécsekkel,
módosan befedte rojtos gyékényekkel.
Itt elébb megkérvén szokott fizetését,
szépen eljátszotta szerelmeskedését
törött magyar nyelven friss Columbínának,
ki eggy víg Harlakint választott urának.
Azutánn kilépvén a' szín' közepére,
's nyájasan mosolygván számos vendégére,
kiveszi zsebébűl író táblácskáját,
's hirdetvén belőlle hallatlan csudáját,
«én nem vagyok, úgymond, eggy rangban azokkal,
kik csalni szeretvén sültt hazugságokkal,
felét sem adgyák meg a' mit megigérnek,
's még e' kevésért is nagy fizetést kérnek.
A' mit czédulámban nyilván megfogadtam,
azt már nagyságtoknak hűven meg is adtam;
azonnkivűl pedig, ingyen jó szántombúl
még eggyet mutatok számtalan titkombúl.
Hallották tán hírét Nagy Sándor' lovának,
melly, igazat szóllván, fele volt urának,
kivel a' Persákot mind agyonn gázolván,
's a' világnak felét rabságra hurczolván,
úgy oszttya fel most is Sándor' dücsősségét,
ammint felosztotta régi vitézségét.
E' paripa-hérost Jupiter csudálván,
's különös regardra méltónak találván,
repűlő szárnyakkal felcsinosította,
's a' csillagok közé oda szállította,
hol a' músák' lova régen epekedett,
mivel pajtás nélkűl maga fényeskedett.
Írásai között boldogúltt atyámnak
megleltem a' kulcsát ama' titkos számnak,
mellyel a' holtakot kihíni sírjokbúl,
a' boszorkányokot kiűzni lyukokbúl,
akármit az égbűl a' földre bájolni,
's mindennemű rosszat meg lehet gátolni.
Én hát Nagyságtoknak Sándor' paripáját,
a' ló-nemzetségnek legnagyobb csudáját,
ammint elevenen az égenn kullogni,
's Pegazussal szokott szemünkbe ragyogni,
ide leczitálom bájos mesterséggel.
Legyenek azomban, kérem, csendességgel.»
   Erre betakarván fejét kendőjével,
kört írt maga körűl bűvös vesszejével,
's úgy kezdett inogva berbitét morogni,
mint a' zsidók szoktak könyörgést zajogni.
Végre hogy harmadszor nagyot sivalkodott,
vesszejével pedig szerteszét csapkodott,
kijött felesége Genius-ruhában,
kaduczéust tartván az eggyik markában,
's nagyobbik szamarát kivonta magával,
melly szinte kérkedvén papíros-szárnyával,
körűl nézte magát úrfi büszkeséggel,
's urához koncsorgott vídám szelídséggel.
Tapsoltak a' dámák a' szárnyas marhának
mély respectussábúl hajdani urának;
tapsoltak utánnok vezető mátkáik,
's komornokjaikkal mundéros szolgáik;
még a' többi nézők hátúl ágaskodván,
's a' mi magost leltek, reá kapaszkodván,
tátott szemmel szájjal nyújtották nyakokot,
hogy jól megláthassák a' füles bajnokot.
Azalatt eggy auctor sokáig salygatván,
's végre bosszúságát el nem titkolhatván,
«hisz e' szamár!» úgymond kaczagó szózattal.
Eggy inas viszontag dölfös ábrázattal,
«tud Ked hozzá!» úgymond. - «Látom én szőrébűl,
feleli meg amaz, látom nagy fülébűl,
hogy ló éppen úgy volt apja őkelmének,
mint az én kan macskám a' juhász' ebének.»
Erre eggy dámácska fejét rázogatván,
's módos legyezőjét szörnyen nyitogatván,
«már ez felette sok! úgymond mátkájának,
füle' hallatára hű komornokjának.
«Nagy Sándort illy csúfúl szamárra ültetni!
E' szotízt jó bottal kellene büntetni.»
Nem kellett több ennél biztos szolgájának,
ki neki fordúlván az auctor' hátának,
jókot sújtott reá vasaltt pálczájával,
's földig lemocskolta goromba szitkával.
Szórta ez ellenben protestátióit,
megújjítván közben allegátióit,
mellyekkel amannak bőven megmutatta,
hogy az Olasz' lovát szamárné szoptatta.
Sőt még a' szamár is a' harczot sajdítván,
's egynehányszor magát rútúl elordítván,
helyben látszott hagyni recsegő dallyával,
a' mit a' Bölcs próbált argumentumával.
De mind hasztalan volt. Mérge a' szolgának,
inaival együtt botozó karjának,
új erőt látszottak venni az ihábúl,
mint a' kovács' tüze a' vizes czondrábúl.
Nagy lett a' lázúlás. Az eggyik rugdosni,
pofáját kezdette a' mások csapdosni;
's a' nép is megértvén iszonyú hibáját,
hogy szamárnak tartya Sándor' paripáját,
melly az olasz Bölcsnek bűbájos szavára
az égbűl szállott le mindnyájok' láttára;
barom dühösséggel neki rugaszkodott,
's ártatlan személlyénn addig hóhérkodott,
míg vére csurogván öszvetörtt órrábúl,
ki nem takarodott az egész korcsmábúl.
   Azonban az Olasz markába nevetvén,
's kész taligájára mindenét felvetvén,
a' hátulsó kapunn elvitte pénzünköt,
's a' mi ennél drágább, köz békességünköt.
Mert a' heveskedés lassankint enyészvén,
's a' kételkedések azonkép' tenyészvén,
fontra tették sokan fülét a' csicsának,
fontra recsegését ordító szavának,
fontra kurta lábát, hamuszín szőrével,
idomatlanságát egész termetével,
's mivelhogy szamárnak nem merik mondani,
's lónak sem akarják bolondúl vallani,
vén öszvérnek teszik. Régi auctorokbúl
's kivált Persiai Historicusokbúl
ki tudgyák e' Bölcsek elmésen koholni,
hogy csak öszvérekenn szoktak lovagolni
a' régi nemzetek éppen akkorában,
mikor a' görög harcz meggyúlt Persiában.
De mások ellenben több auctort czitálván,
's híres Bucefalust lónak vindicálván,
sok esztendejében hosszas életének
keresik az okát szamár termetének.
Azt vítattyák tehát oskolás lármával,
hogy annyi századnak lassú folyásával,
mellyeket átélt e' testben párája,
fenn nem maradhatott hajdani formája.
Illy nagy üdő alatt megnőni fülének,
meg kellett őszűlni fekete szőrének,
's megkajmacsosodván egyenes lábai,
kétfelé terpedtek karcsú oldalai.
   E' két Felekezet egymást csipdesgetvén,
mindazoktúl pedig nyilván üldöztetvén,
kik olly hűven hisznek az Olasz' szavának,
mint a' Törökasszony izmos Muftijának,
örök viadallal epeszti napjait,
's úgy szórja egymásra illetlen mocskait,
mint nagy Homérusnak régi vitézzei,
vagy mint a' kofáknak mai seregei;
még a' legyalázott Bölcsnek rokonnyai
's a' szent igazságnak néhány baráttyai,
kik puszta szavára az olasz komának,
szamarát nem tartyák Nagy Sándor' lovának,
hitetlenek gyanánt őrszemmel tartatván,
's a' hol nem is vélik, megcsikorítatván,
a' helyett, hogy  szemét megnyissák azoknak,
kik illy kicsinységért gyilkosi társoknak,
inkább házaikban megvonnyák magokot,
's dühösködni haggyák a' sültt bolondokot.
   Ah! lana caprina a' nagy disputáknak
többnyire a' tárgya, mint a' vad vitáknak,
's meg nem tudván egymást győzni, convincálni,
a' világnak sorsa: pártokra elválni.

Mint vagy Palócz? Cserháti tartományodban
   ritkúle már az ostoba?
«Azóta, hogy Nagyságod onnan elszakadt,
   előbbi számok megfogyott.»

Hasztalan édesgetsz lauruskoszorúval Apolló!
   nem dalol illy bérért verseket, a' ki okos.
«'S megveted e' koszorút?» Fogy előbbeni dísze azóta,
   hogy kiki társának tiszteli véle fejét.
«Hát mivel éllesszem tüzedet, melly sínleni látszik?»
Adgy te nekem Laurát, 's lantom azonnal üdűl.

A' szeretet csupa lelkekben gyakorollya hatalmát,
   's a' dühödő kéjnek rút tüze barmot igáz.
Mértéklett szerelem gerjeszti az emberi szívet,
   melly eszesebb kéjet langy szeretettel egyít.
Tégedet a' szerelem nem bánt. Mit itéllyek irántad?
   Hogy csupa léleknek tartsalak, azt ne remélld.

Félti Boriska urát, 's ha szemit más nőre szögezni
   láttya, egész hétenn futtya szerelmes ölét.
Esztelen! A' gyermek, ha nem adsz neki rendes ebédet,
   éhe miatt titkon pór inasoddal eszik.

Szabad dühökkel ostromolta
   sok régi bárdus honnya' népeit;
azért nevezte a' gorombát
   bárdusnak ó Romában a' deák.
Te tűrhetetlen büszkeséggel
   megmardosod legjobb barátidot.
Tiéd tehát a' zöld borostyány;
   te vagy bizonnyal a' mi bárdusunk.

Hogyha személyedtűl, szép Laurám! mostoha sorsunk
   engemet eggy üdeig messze ragadni talál,
's más valamelly Szépség érzékeny lángjai által
   szívemet eggy múló gerjedelemre veszi;
meg ne itélly. Mikor alkony utánn szemléli az útas
   a' halavány holdnak felkerekedni körét,
szíves örömre fakad, mert fényleni láttya belőlle
   nyomdokit a' napnak, melly nyugovásnak eredt.
Mért ne szeressem hát a' Szépségeket én is,
   kikben díszeidet, Laura! ragyogni lelem?

Érkezik al szelekenn a' zöld tavasz;
   olvad a' komor tél,
   's a' nyíltt folyókonn dúzs hajók lebegnek.
Omlik az aklokbúl a' víg barom;
   elsiet tüzétűl
   a' lomtalan rétekre a' parasztság.
A' falunak kaczagó szépségei
   friss cziczákra gyűlnek
   a' holdvilágnál, 's a' kevély suhanczok
tölgyfa tekét vernek; még pőrölye
   a' serény kovácsnak
   a' vasdorongot nyögve vékonyíttya.
Most szedegess ifiú nefelejcseket
   a' szabad mezőkönn
   hű Klórisoddal. Most derítsd fel ollykor
ágbogas ernyek alatt langy szívedet,
   esti társaságban
   a' gondokot jó borba mártogatván.
Most telepedgy le setét árnyékiban
   a' hüvös ligetnek,
   hol párosan sétálgat a' szerelmes,
hol zomok asztalokonn gyomrát tömi
   a' garázda polgár,
   's a' szomjazó tisztecske sert haboztat.
A' tornyos kapukonn szintúgy behat
   a' halálnak íjja,
   mint ajtajánn a' senyvedő szegénynek;
's lengeteg éltünknek rövidebb kora,
   hogysem el lehessen
   későbbre bölcsen hagyni kéjjeinket.
Téged' is elhínak hörgései
   a' hideg halálnak
   a' czinteremnek gödrös udvarába;
hol ha setét sírodba szorúlsz, soha
   nyájas asztaloknál
   híres Tokajnak híg arannya mellett
nem fogsz énekeket harsantani,
   sem zomok karoddal,
   a' czimbalomnak pelypegése mellett,
víg lakadalmakban nem forgatod
   általizzadásig
   a' vőlegénnyel pillogó menyasszonyt.

Te, kit korodnak ősszei
   még el nem leptenek,
's kit már Hazánknak Szépei
   több tűzre vettenek;
tekintsd meg egyszer hölgyemet,
   's nyomozd ki díszeit;
legeltesd rajta szívedet,
   's itéld meg ékeit.

Nézd, mennyi renddel sürgeti
   a' lejtnek módgyait!
melly kellemekkel élteti
   mozdúló tagjait!
Legényink öszve állanak,
   csak őtet nézgetik,
's azok köztt, kik most lyánzanak,
   legszebbnek hirdetik.

Zsendűlő rózsát képzenek
   szemérmes arczai,
hol gyöngyfejérbe sínlenek
   vérének habjai.
Szemének kéklő fénnyei
   szelíden lángzanak,
's mosolygó csüggedései
   szerelmet gyújtanak.

De már felünkre érkezik
   dalmérő lábainn!
Öntött arannyal mérkezik
   hajfürtye vállainn.
Eggy pillantása rám nevet,
   áthattya mellyemet,
's ammint mellettem lejteget,
   ellopja szívemet.

Még egyszer vissza rám tekint,
   újjítván tánczkörét.
Ah! most, most nézd ki részenkint
   bűbájos termetét!
Imádgya bár az ízmajom
   vidéki Szépeit!
én szebb Julimnak lantolom,
   még élek, díszeit.

Eggy gyönyörű dombot választván nyári lakásúl
   Pindusnak ernyes oldalánn
vérszemes Ámornak szép annya, kivitte magával
   Cyprus-szigetbűl gyermekét,
hogy buja lángoktúl mentt érzésekre tanítsa
   e' szent ligetnek eggyügyű
népe között, hova még a' romlott várasi erkölcs
   mindaddig át nem hathatott.
«Fébus' húgaihoz feljárhatsz játszani,» úgymond
   virgoncz fiának, kit kezénn
eggy kies alkony utánn mulató kertébe vezérlett;
   «rosszat közöttök nem tanúlsz.
Ámde az ösvénybűl ki ne menny, melly innen Apollo'
   épűletéhez felvezet,
hogy ne talán sűrűi között a' puszta ligetnek
   vad állatokhoz tévelyedgy.
Onnan is úgy ügyekezz haza jonni, hogy el ne setétedgy,
   's e' domb alá, hol házam áll,
a' szatirus-nyájnak völgyébe le menni ne próbálly!
   Bozóttal átfontt lapjainn
két nagy czédrus alatt eggy mélly kút fekszik. Apollo
   itattya ebbűl bárusit,
hogy megrészegedett fővel dalolásra fakadván,
   magos regéket írjanak.
Ezt te kerűld, ne talán iszonyú méllyébe lebukván,
   dühös vizétűl megromolly.»
Szót fogadott Ámorka soká, 's már szembekötőskét,
   vagy czinczogót, már zálogot
vagy bújóst játszván az enyelgő Músacsoporttal,
   eltöltögette napjait.
Ámde tapasztalván, hogy víg játékai által
   kis szíve jobban meghevűl,
mellynek gerjedező tüzeit Fébusnak akarta
   bölcs udvarában hűteni,
's hogy mulatási utánn újúltt hatalommal ocsódnak
   mellyében ollyan vággyai,
mellyek elégítést nem lelnek gyermekörömben,
   megúnni kezdte úttyait.
A' szatirus nyáj is, mikor a' Músáknak ölébűl
   fészkébe vissza repdesett
estve felé, 's a' kút, melly dőre dalokra hevíti
   a' bárdusoknak torkait,
a' szabadabb síknak tiltott szépségivel eggyütt,
   eszébe tüntek szüntelen'.
A' tilalom vétekre noszít, 's a' lopva beszürcsöltt
   kéj édesebbnek tartatik.
Végre lement, 's a' czédrusokot fellengeni látván,
   mély Castalishoz kullogott.
Még tova volt sima széleitűl, már érzeni vélte
   nyirkának édes illatit.
Majd közelebb menvén, lefeküdt a' gyenge selyemre,
   melly tiszta partyánn sarnyazik,
's nagyra meredt szemmel buborékit forrani nézvén,
   csudálta kristály gyöngyeit.
«Ez legyen olly rossz kút, úgymond kétkedve magában,
   melly megdühítse véremet?»
's újjaival kóstolni valót meregetni akarván
   belőlle, addig csúszdogált,
még derekának egész terhével előre simúlván,
   a' csalfa kútba süllyedett.
Hangzott a' zuhanás, hangzott tízszerte nagyobban
   Ámornak éles jajszava,
melly felelő sziklái között a' puszta hegyeknek
   megsokszorozván életét,
a' szomorú esetet nyilván panaszolta eladdig,
   még híre nyögve felhatott
Czipris' tornyaihoz, ki szavát réműlve megértvén
   eső fiának, nyil gyanánt
a' szatirus térségre repűlt, 's a' kútba tekíntvén:
   «nem mondtam úgye, gaz kölök!
hogy bele buksz? Nyújtsd fel kezedet, szárazra segítlek.»
   Azonban Ámor, szétfeszűltt
szárnyaival tartván tetejénn a' gyenge vizeknek
   lankadni látszó tagjait,
felmosolyog, 's «áh! Asszonyanyám, melly édesek, úgymond,
   e' drága kútnak hüssei!
A' kaczagó Musák tüzemet csak gyújtani tudgyák;
   e' kút hüvíti véremet.
Bölcs Helikon! nyújts bérczeidenn csemegéket azoknak,
   kiknek nem égnek szíveik!
Én köteles nyilazásim utánn ide járok ezentűl
   napalkonyonkint fürdeni.»
Tiltsd meg az ártatlan mulatást a' gyermeki szívnek,
   törvényszegésre szoktatod;
és ha talán igazat nem mondasz néki azokrúl,
   a' mik javára nincsenek,
megsejtvén üregét szavaidnak, jónak itéli
   még a' veszélyes rosszat is.

Jer velem Újjító! ki akármellyféle dologban
embertársaidot más útra vezetni ohajtod
régi nyomásikbúl, mellyekben járni tanúltak,
jer velem, és nézd meg, mint nő e' gyenge gyümölcsfa!
Észre ugyan soha sem veheted, mint hajtya naponkint
ágbogait? mint vastagodik? mint nyittya virágját?
mint szüli meg sok munka utánn végtére gyümölcsét?
Ámde tudod, mint árt ellenben minden erőszak
gyenge mivoltának. Hasznos nyesegetni koronkint;
jó trágyázni tövét; olthatsz ágába, ha tetszik;
sőt ha elég ifiú, ültesd más helyre, ki nem hal;
csak növötény hivatallyainak  természetes úttyát
meg ne rekeszd valahogy sok jobbításaid által.
Nézd azutánn a' szőke folyót, melly szikla hegyeknek
oldalibúl forrván, útat mos fürge vizének!
Vess elejébe sövényt, hogy meggátollya futását,
áttöri, vagy ha erősb, átfollya vagy útakot ásgat
oldalainn, vagy hogyha lehet, szélére kerűlvén,
megmeg az ágyba rohan, mellybűl kiszakadnia kellett.
Ámde viszont, ha szokott úttyánál árkokot ásol,
visszavonás nélkűl bele megy, 's több ágra feloszlik.
A' barom állatokot soha meg nem győzöd erővel
annyira, hogy szavadot megrögzött kénnyeik ellen
végbe vigyék. Ha pedig természettyekre vigyázol,
's ennek örök regulái szerént bánsz vélek, üdővel
még az oroszlyányt is juh-szófogadásra tanítod.
   «Úgy de az embertűl, ki felérheti könnyen eszével,
hasznose vagy káros? mesemondae avvagy igazság,
a' mit az újjító javasol? ne lehessene várnunk
gyorsabb szófogadást, mint eggy otromba baromtúl,
hogyha igaz, vagy jó, a' mit hasznára tanácslunk?»
   Ám mi az ész? kérlek, ha nem olly eggy lelki  tehetség,
melly csak üdővel nő sokféle világos esetbűl,
mellyeket éltében bámúlva tapasztal az ember?
A' mi egyéb útonn betalál férkezni fejünkbe,
mind csak hinni való hagyomány, melly régi nyomunkbúl
messze ragadhat ugyan tüzes ingerlései által
eggykorig, a' nélkűl, hogy meggyőződgyön iránta
józan eszünk, de csak úgy, mint oktalan állati nyájat.
Mondgy igazat másnak vagy jót, 's mond ollyan erővel,
melly meggyőzze hitét, vagy melly indúlatok által
tűzbe hozott szívét helyesebb pártodra hevítse:
ő ugyan állhatatos követőd lessz, oskola tűzzel
védi tekintetedet, szavadért kész kardra kikelni,
hirdeti társainak, 's megpróbálgattya okokkal,
mellyeknek szavait könyv nélkül tudgya petyegni,
jóllehet értelmét át nem hathattya eszével;
ámde ha eggy hitető meg' más indúlatok által
meglepi lágy szívét, vagy tündér hasznot igérvén
büszke negédgyének, vagy nagy károkkal ijesztvén
állhatatosságát, elpártol tőlled azonnal,
's olly dühösen harczol legjobb szándékaid ellen,
mint azelőtt részedre. Megöl, noha tegnap imádott.
   Hogyha tehát igazat kívánsz plántálni fejünkbe,
melly ezelőtt elrejtve feküdt, menny vissza magadban
szint' azon ösvényenn, melly ösmeretére vezette
lassan üdűltt eszedet, 's menny vissza egészen az első
gondolatig, melybűl bölcs értekezésid eredtek,
's végre azon renddel, melly téged' szinte nyomonkint
eggyik igazságrúl másmás újjabbra vezérlett,
tedd nyomozásidnak folyamattyát végig előnkbe,
hogy vezető nélkűl az utolsó pontig elérvén,
mink is azonképen lássuk szemeinkbe viradni
a' keresett kincset, valamint tieidbe te láttad.
Így azutánn a' mit dolgozva, keresve találunk,
tiszta sajátunknak tartván, kedvelleni kezdgyük,
mint mikor a' gyermek maga kezdvén járni, elűzi
oldalitúl vezető annyát, 's nagy örömre ocsódik,
hogyha esés nélkűl maga tud tárgyához elérni;
's míg szilaj indúlat nélkűl, győződve követtyük,
a' mit eszünk átlát, 's még emberséges okokbúl
mások előtt meg azonn nyomokonn kreditumra emellyük,
tégedet is szeretünk a' tiszta igaznak okáért.
Mert a' vélekedést attyáért szokta viszontag
a' botor embernyáj húnytt ésszel imádni eladdig,
még újjabb hitető el nem csűdíti nyomábúl.

Dámon, hát csak elfelejted,
   férjfi esküvésidet?
Száraz szemmel sírba ejted
   pártod által Czidlidet?
Hányszor kérted térgyeidrűl,
   hogy rabomnak tartsalak!
Hányszor mondtad ösztönidrűl,
   hogy csak értem lángzanak?

Két nap múlva, hogy kezemre
   fellobbantak vággyaid,
elcsökkentek zártt szívemre
   tűzzel kezdett ostromid;
's megsajdítván ablakombúl
   szép Rozílis' termetét,
elszaladtál udvarombúl,
   kóldúlgatni gyöngykezét.

Jaj! mit kezdgyen árva szívem?
   Illy kegyest hol lelhetek?
Harmad napja, nem vagy hívem,
   már is, nézd, mint söppedek.
Térj meg vissza hűltt ölembe!
   még ma estig várhatok.
Ah! de az'tán bús mellyembe
   eggy hegyes tőrt - álmodok.

Töltsük Laura! kedveinket;
   múlnak napjaink.
Holnap tán már esteinket
   fűzik sorsaink.

Nézd a' rózsa, melly kertében
   tegnap csillogott,
a' kegyetlen dél' hevében
   már elhervadott.

Jer tehát a' zöld mezőre,
   üllyük a' tavaszt,
kincset veszt, ki jobb üdőre
   minden elhalaszt.

   Mónomotápában, hol még a' tiszta barátság
mentt a' képmutató etikétnek gyilkos evétűl,
eggy pár férjfi lakott. Bőcsőtűl fogva szerették
egymást sokkal erősebben, mint a' kiket a' vér
öszvecsatol. Soha nem vehetett a' kancsal irígység
rajtok erőt, soha hírsusogás vagy vizsga gyanúság,
csendes szíveiket nem tudta vitára kicsalni,
's a' mit az egyiknek nyújtott a' furcsa szerencse,
azt a' másika is bízvást nézhette javának.
Egykor amaz puha pelyheibűl felijedve kiugrik
éjszaka, 's társához nagy lépésekkel ügyekszik.
Jelt üt az ablakokonn, csenget, berepeszti az ajtót,
a' nyugovó pitvarba rohan, 's a' házi cselédet
szorgalom-ébresztő szókkal kifeszíti az ágybúl.
Addig az elréműltt háznak gazdája sietve
felveszi köntössét, zsebeit megtölti arannyal,
férjfi merészséggel kardgyát markába ragadgya,
's a' küszöbönn beütő vendéggel szembe akadván:
«Szólly, mi bajod? Tán titkos irígy ólálkodik, úgymond,
élted utánn? vagy gyilkos orok házadba rohanván,
birtokidot dúllyák? Mennyünk, itt fegyverem! Állasz?
Avvagy pénzeidet magosabb játékra kirakván,
súlyos adósságot tették a' kockavetőknél?
Kész az arany nálam, 's ha kevés, a' drágakövekbűl
végy eleget hozzá. Vagy tán, folytattya derűltebb
orczával szavait, sanyarú szeretőre akadtál,
kit sem igéreteid meg nem győzhettenek eddig,
sem keserű panaszid? Jer hozzá. Néki ajánlom
mindenemet, ha örökre neked felszenteli szívét.»
Erre amaz gondfellegibűl napfényre derűlvén:
«mindezek útamnak nem voltak czéllyai, úgymond.
Kínádot köszönöm. Szomorúan láttalak ülni
eggy komor álmomban. Felijedvén, tudni akartam
sorsodot, és ha lehet, korlátot vetni bajodnak.
Ez vezetett hozzád. Hogy megcsalt álmom, örűlök.»
   Óh! melly drága dolog, melly kincs a' tiszta barátság!
A' szomorú szívnek titkos méllyébe behatván,
hogy kinyomozza baját, kéretlen' nyújtya segédgyét,
's gyenge szemérmünköt kíméllő szókkal előzi.
Egy nyomorúltt álom fel tudgya ijeszteni gondgyát,
hogyha baráttyának látszik hirdetni veszéllyét.

Kik sem fejeknek dőre homállyait
a' bölcs világnak szép leleményivel
   fel nem derítik, sem goromba
   szíveiket nemes érzeménnyel
meg nem javíttyák, nemde az oktalan
baromcsatákkal tartani látszanak,
   mellyek szelídebb sorsra vágyni
   vagy bajokot szemesen kerülni
nem képesek? Fél emberi szíveket
a' bölcs örömnek bájja nem illeti.
   A' merre tetszik, hajtya őköt
   a' susogó hitetés, az ösztön,
mint a' szelecskék a' hamar engedő
nádat, vagy a' vad gőblyököt eggy picziny
   bojtárnak éles füttyenése.
   Tik pedig, óh sanyarú vitákra
kitett Szelídek! kikben az emberi
felséghez illő, dücstelen, eggyügyű
   erkölcsöt a' vásott Gonosznak
   rettenetes dühödési ellen
előre látó elme, tapasztalás,
jobb könyveinknek néma tanáccsai
   nem védgetik, jaj! melly siralmas
   sorsotok a' kitanúltt latorral
rakott világnak nyomtalan úttyainn,
mellyekre jámbor nyájatok elkerűl
   a' széles ösvénybűl, hol egymást
   döfdösik, űzögetik, tapodgyák
a' sok tolongók! Hasztalan' őrzitek
a' tolvajoktúl kincseteket. Szemes
   fortéllyok át tud hatni hozzá,
   bár ha ki tértek is úttyaikbúl,
a' legsetétebb szikla falak közé!
Sok szép ürüggyel kérlelik eggykorig
   erkölcsötöknek szent negédgyét,
   's hogyha goromba köcsögtetések
kívántt figyelmet nem lel előttetek,
mindaddig űznek, még vagy elállotok
   a' jámboroktúl, vagy kegyetlen
   ostorozássok alól kihaltok.
Ők öszvegyűjtvén dúzs hagyományibúl
az ó világnak, drága szerek gyanánt,
   a' csalfa mérget, melly az embert
   emberek ellen irígy dühökre
noszíttya, 's a' most számosan élledő
bölcseknek éles könyveibűl csak azt
   szedvén ki, mint mester találmányt,
   a' mi az észt nagyon is kinyitván,
a' durva szívet jóra hevíteni
nem tudgya; büszkén megvetik érdemes
   munkáit a' jámbor Tudósnak,
   a' ki az embereket sekélyebb
mondások által jóra vezetgeti;
hiú dücsőköt, nyalka jutalmakot
   kívánnak a' megcsalt Nagyoktúl,
   kiknek üres ragyogást szereznek;
's még vak csudálást szülni ohajtanak
a' köz seregben, mellynek üres fejét
   otromba gúnyokkal gyalázzák,
   addig az ügytelenebb Tudóskát,
ki életével csúf viseléseket
dorgálni látszik, vélek üvíteni,
   vagy szertelen kínszenvedések köztt
   sírba hanyatlani kényszerítik.
Jó szívet és észt adgy nekem Istenem!
De hogyha e' két mennyei dísz közűl
   meg kell tagadnod tőllem eggyet,
   a' ragyogó tudományt tagadd meg,
's adgy tiszta szívet. Képed az eggyügyű
lélek, ha tűr is. Szörnyet az emberi
   nemzetben a' Bölcs, hogyha tündér
   fénnye az embereket vakíttya.

Szedgyük a' rózsát, valahol pirúlni
láttyuk útunkban, szeretett Barátném!
Még kinyíltt arcczal tövis ágaikrúl
   ránk mosolyognak.
Melly ma bűbájos kebelét ajánlya,
holnap elhervad. Soha jobb üdőre,
a' mivel kínál nevető szerencsénk,
   el ne halasszuk.
A' jelenlévő egyedűl sajátunk
A' jövendővel bal eset parancsol,
melly irígységbűl örömünkbe szokta
   önteni mérgét.

A' sínlő hónak méllyibűl
   a' föld kiköltözik,
's új lelket vévén nedvibűl
   friss zöldbe öltözik.

Széllednek a' ködfellegek,
   kék bóttyok felderűl.
Zsendűlnek minden termetek,
   's a' szív is meghevűl.

Illyenkor volt, hogy tégedet
   először láttalak,
's megnyervén, Klári! szívedet,
   szent frígyre birtalak.

Érezvén, csak hogy meg nem vetsz,
   mint újjúlt mindenem!
és áh! azóta, hogy szeretsz,
   melly boldog életem!

Jer hát Barátném! üllyük meg
   frígyünknek ünnepét,
's eggy tiszta csókkal újjítsd meg
   szerencsém' kezdetét.

   Régi Aténának látván eggy híres orátor
vad Macedó által buzgón fűzetni veszéllyét,
elszalad a' néphez, 's a' szónokszékre felállván,
kezdi az ellenség' szándékát fejteni, zordon
bajnokinak kész táborait rettegve leírni,
's a' Haza' védelmét nagy buzgósággal ügyelni.
A' Görögök, kik lepke gyanánt enyelegve repűltek
szüntelen' eggy gyönyörű bábrúl más gyermek örömre,
a' helyes intőnek szavait mind füstbe bocsátván,
mintha nem illetnék ügyököt, csevegésnek eredtek.
Nossza elő hurczollya tehát a' mérges orátor
szónoki fortélyit, tüzesen szóllíttya tanúknak
a' remegő falakot, sírjokbúl vissza idézvén
bajnoki őseleit, halavány szájokba kegyetlen
dorgákot rakogat, gúnyol, kérdéseket ébreszt,
öklözi ambóját, lábával mennydörög, ordít.
Hasztalan! A' Görögök hallván eggy tompa zsibongást,
's gyermekeket látván egymásnak kapni hajába,
mind e' kellemetesb néző játékra tolódtak.
Akkor amaz mérges nyilazásit félbe szakasztván:
«mennyei gondviselőnk, úgymond, Ceres asszony elindúlt,
még mikor e' földönn oktatta ekézni az embert,
eggy friss fecskével 's eggy gyors kígyóval az útra.
Félnapi járat utánn eggy széles vízre akadtak.
Késedelem nélkűl neki ment a' szőke folyónak
a' sziszegő állat, 's a' tulsó partra kiúszott,
még amaz átevezett lebegő szárnyával az égenn.»
«Hát Ceresünk? úgymond, kívánt figyelemre ocsódván
a' zsibogó Gyűlés: Ceresünk átmente utánnok?
vagy mit tett egyebet?» - «Szitkát öntötte reátok,
mondgya viszonytag amaz, látván már akkor üdőtlen
szíveteket, melly bábörömért meg tudgya veszéllyét
vetni Hazájának, 's gyermek viadalra nevethet,
még Fülöp a' Görögök' földjére berontani készűl.»
Így a' csélcsap eszű népet figyelemre ocsítván
a' mese-hűvelyező, könnyen közlötte tanácsit,
's a' felüdűltt sereget Fülöp ellen harczra vezette.
   Ilyen az emberi szív még most is. Mondgy neki százszor
fontos igazságot, szavadot mind szélnek ereszti.
Ámde viszont mély rejtekeit megnyittya örömmel
a' meseképeknek, 's mindaddig apollya eszével
tündér púpjaikot, mellyekkel rakva születnek,
még az igazságnak méltóságára emelvén,
kész az okossággal harczokra kikelni miattok.
Éltes ugyan Földünk, melly dajkálgattya nemünköt
gazdag rajzatival, de ölénn még gyermek az ember.

Melly szörnyű öldökléstek,
   hervasztó bánatok!
Óránkint nő gyötréstek,
   óránkint számotok.
Könyekben úszdogálnak
   álmatlan éjjelim;
új kínra nyíldogálnak
   aggódó reggelim.

Ó sors! melly hív ölembűl
   elvetted férjemet,
mit késel, bús mellyembűl
   kihíni lelkemet?
Adgy vissza Thirzisemnek,
   kit elföd e' halom!
Mi haszna életemnek,
   ha őt nem birhatom?

Ő volt e' búk' honnyában
   eggyetlen gyámolom.
Ővéle ah! sírjában
   hanyatlik csillagom.
Repedgy meg árva szívem,
   végezd habzásimot!
Hadd lellyem itt, hol hívem,
   ohajtott partomot.

Nézd Julisom! melly vágyakodó bongással ügyekszik
   a' Mádi bornak két darázs
   mennyei balsamihoz!
Lejtegető lebegések utánn ajakára repűlnek
   a' mézpohárnak, szürcsölik
   a' veszedelmes aranyt,
bátran ereszkedvén álnok síkjára; 's megázván
   elvégre zsembes szárnyaik,
   átölelik tüzesen
egymást. Már ez esik, társátúl visszanyomatván,
   a' híg halálnak, már amaz,
   illatos enyve közé.
Játszani gondolnád őköt, szerelemre hevűlni
   a' lépes áldomás utánn.
   Ők pedig azt ügyelik,
mellyike éllyen meg, bátor révpartra kimászván
   társának ázott vállainn,
   's mellyike bukjon alá?
Illyenek ám Julisom! kik csak nyereségnek okáért
   kötnek szerelmes frígyeket!
   Egybekelések utánn
egymás' kincseihez férvén, a' mocskos irígység
   megtántoríttya szíveket.
   Szürcsölik a' gyönyörű
balsamokot mérték nélkűl, kiki mostoha szemmel
   nézvén az édes kelyheket,
   mellyeket ínnye szerínt
élő társa ürit, 's ha talán köz örömre fakadni,
   's egymás' ölében látszanak
   mennyei szívlebegést
érzeni némellykor, még csüggedezéssek alatt is
   mind azt arányzák gondgyaik,
   mellyik eredgyen előbb,
kincsmaradéki utánn pihegő társának ölébűl,
   mélly gyásszal átvontt hintajánn,
   érdemes Őseihez?

   «Nincs vak eset, mondom. Törvényes renddel erednek
szüntelen' a' születő dolgok szükséges okokbúl.
Láncz az egész Minden, mellynek gyűrűi, az első
szernek foglalatos lététűl fogva, naponkint
gyűlnek, már egyenes sorban nagy számra tenyészvén,
már meg az ős tőtűl ridegebb ágakra szakadván;
mint mikor a' fának kis kezdete gyenge gyökérbűl
vékonyan élledvén, sok ezer gallyakra feloszlik.
A' mit eszem gondol, szóll nyelvem, szívem ohajtgat,
's a' mit ezen tűznél müvelek Frankvári Urammal,
úgy vagyon ős eleink mozgásival összecsatolva,
mint az üdő, melly most elhabzik, az akkori korral.
Eggy kis eset lett volna külömb, mikor ősi Vezérink
első sánczaikot felhányták szőke Tiszánknak
Szolnoki partyainál, sok máskép volna Hazánkban.»
   Illyen szókra fakadt az öreg Vizdomfi az elmúltt
télnek vége felé, eggy estve kis asztala mellett,
szinte bevett vocsorája utánn, Frankvári Ferencczel
a' szabad ember iránt bölcs értekezésbe merűlvén.
Tűz vala mellettek, friss víz jó borral előttök,
néhány tűzrevaló fahasáb Frankvári' kezénél,
's a' picziny asztal alatt eggy jó nagy házi komondor.
Nagy Logicus lévén, 's könyv nélkül többnyire tudván
a' szilogyismusokot, melyekkel az oskolakönyvek
válogató kénnyét szokták mutogatni nemünknek,
ámde viszont velejét ezen oskolabéli vitának
át nem igen látván máskint gyakoratlan eszével,
gyermekes ergókkal kezdé Frankvári amannak
bántani mondását, melly nem fért büszke fejébe.
Akkor amaz: «Frankvári uram! tán eggyet is értünk,
úgymond; csakhogy az Úr más szókkal szokta kitenni
a' mit imént mondtam. Hozzuk jobb fényre, ha tetszik.
Élni akar minden, 's örök életet adni nemének.
E' tehetős ösztön látszik gerjeszteni mindent,
a' mi kerek színénn földünknek szembe akadhat.
Ámde az eggyiknek, hogy ezen czéllyához elérjen,
több kell vagy kevesebb, mint a' másiknak. Az érczkő
puszta vonás által születik morzsányi rügyébűl,
's puszta vonás által helyben gyarapíttya valóját.
A' fa szopik, 's már annya' tejét többféle nyirokra
szűri le csőveivel, kit magnak, gyenge virágnak,
kit takaró hajnak, csemetének, dajka levélnek;
ámde csak eggy helyhez lévén munkái csatolva,
mellyeket eggyformán látszik végezni koronkint,
a' szabadabb kénytűl méltán fosztottnak itéllyük.
A' bogarak, férgek, madarak, 's a' többi baromság,
mind szabadon járják földünköt, szerte bolyongnak
a' vizek' árjaiban, szabadon repdesnek az égben;
ámde be van mégis másmás korlátba szorítva
mindenik, élet után járó munkáira nézve,
mellynek egész környét átnézheti emberi elménk,
's mellynek zárjai köztt eggyformán élnek örökké.
A' barom is választ, de csak abbúl, a' mi nemének
több kevesebb szüksége szerínt elejébe van adva,
mint örökös jusrész. Kicsiny ez, sőt majd elenyészik,
hogyha magunkéhoz tesszük: mire nézve szabadnak
válogató kénnyét olly vétek volna nevezni,
mint birodalmaihoz képest a' Persa királynak,
eggy majoros  szolgát gazdagnak, jóllehet ennek
annyi legyen, hogy társaihoz soha kérni ne mennyen.
   Minket is illy ösztön bizgat mindenre; de minthogy
végtelen a' környék, mellyben kénnyére kereshet
válogatott eledelt, 's fenntartására nemünknek
eszközököt fortélyos eszünk, szemeinkbe nem ötlik
a' kiszabott törvény, melly országollya valónkot,
szinte mikint az sem, hogy számtalan ágra feloszló
's bármellyféle nevű munkái az emberi nemnek
szüntelenn' egyenlők, valamint a' többi világé.
Még soha e' földönn nem volt olly emberi állat,
a' ki eszénn lévén, nem szerzett volna magának
életadó eledelt, 's ki nemének magzatok által,
vagy ha talán a' sors nem nyújtott illyen örömre
néki tehetséget, legalább nagy tettei által,
fényes örökséget nem próbált volna keresni.
Erre iparkodván, kiki asszonyt néz ki magának;
magzatit a' szomszéd' maradékival öszve csatollya,
frígyeseket gyűjtvén illy móddal gyenge nemének,
kik keresett javait szaporítani 's védni segítsék;
mesterkedni tanúl azalatt a' furcsa baromtúl,
's a' miket őseitűl hallott, vagy azóta tapasztalt,
hogy nyomozó ésszel kezdett mindenre vigyázni,
gyermekinek, fő kincse gyanánt, szájokba beszélli;
majd azutánn, ha erőre jöhet segedelmei által
sok maradékainak, gyűlöltt uraságra ügyekszik,
már hitetésekkel, már ellenséges erővel
a' gyengébb jövevényt súlyos jármába kerítvén;
és hogy tetteinek mind eggy mondásba rekesszem
czéllyait: élni akar, 's örök életet adni nemének.
   Sokszor ugyan szomszédgya miatt, kit meg nem igázhat,
több ösvényi közűl a' rosszabbikra kerűlni -
mint mikor a' vízenn a' szél elkapja hajóját
a' haza indúló kalmárnak puszta helyekre -
sokszor az életnek fonalát ógatni akarván,
kénytelen azt a' rajta ütő gyilkosnak od' adni -
mint mikor a' farkas bárányseregekre rohanván,
a' kuvaszok' dandári között sírjába hanyatlik, -
sokszor eszét a' vélekedés hamis útra vezetvén,
ott keres oszlopokot fenntartására nemének,
hol maradék nélkűl örökös mélységbe lesüllyed,
ott ragyogást, hol puszta homály leskődik utánna,
ott eledelt sokszor, hol titkos mérgek alusznak,
ott igaz erkölcsöt, tudományt és várasi rendet,
mellyek eszét nyitván, szívét a' jóra hevítvén,
állati sorsábúl méltóbb czélokhoz emellyék,
hol dühösebb állat minden véltt díszei mellett
's oktalanabb vad lessz bármely otromba baromnál:
ámde igaz még is, hogy illy fájdalmas esetben
szüntelen' olly jónak választására ügyekszik
önnkint, melly szeretett voltát fenn tartsa nemével,
és hogy igaz rosszhoz, melly megsérthesse valóját,
akkor szít egyedül, mikor ezt legjobbnak itélni
kénytelen a' sok köztt, mellyek szándékit elállyák.»
   Rázta fejét azalatt, 's dúltfúlt Frankvári magában,
nagy nehezen várván, hogy amaz befejezze beszédgyét,
mellyre tudós tűzzel próbáinak oskola rendét
megmeg elől kezdvén, «jót, rosszat az ember akarhat
szüntelen' egyformán, úgymond, és semmi tehetség,
semmi erő nincsen, melly engemet arra vehetne,
hogy tegyem ezt vagy amazt feltett szándékaim ellen,
vagy hogy az olly dolgot, melly fel nem múllya erőmöt
jobb, gonoszabb végzésem utánn el haggyam enyészni.
E' tüzet én fával táplálhatom, úgye? ha mindgyárt
annyira is, hogy az ágasokot meggyújtsa felettünk;
vagy pedig azt tehetem, megvonván tőlle, ha tetszik,
a' kiszabott eledelt, hogy sínlő lángja kihallyon.
Most hát azt akarom, hogy azon korig el ne aludgyon,
még ez edényekbűl a' bort ki nem isszuk egészen,
's azt az erőt, végzésem utánn, melly józan eszemnek
dictámennye szerínt történt, én látni szeretném,
melly akarásomnak meggátolhassa gümölcsét.»
Ezt hevesen mondván, felkap nagy lármaütéssel
a' fahasábokbúl, mellyek mellette feküdtek,
eggyet azért, hogy tápla gyanánt a' tűzre hagyítsa.
A' kutya ezt látván, megijed, 's feldönti az asztalt,
mellyrűl a' sok üveg, bor, víz a' tűzre omolván,
ezt sebes árjokkal mind eggy szikráig eloltyák.
«Örzsike! hozz gyertyát, mondá Vizdomfi kaczagva,
hogy tehetős akarattya szerínt Frankvári Uramnak
fenn tartott tüzemet friss lángra kigyúllani lássam!»

Nincs megyénkben szebb leányka
   Örzsikénél.
Vénus sem szebb alkotmányka
   termeténél.
A' napfény nem hathatóbb,
a' hüs hold nem bájolóbb
   kék szeménél.

Hóval verseng friss fejére
   homlokának.
Rózsaszínnel küzdik vére
   orczájának.
Lantok úgy nem pengenek,
mint folyási zengenek
   szűz szavának.

Első estve, hogy szemembe
   tünt orczája,
melly ingerrel tört szívembe
   bájszikrája!
Éjjel ő volt álmomnak,
nappal minden vágyomnak
   eggy sommája.

Tűzgomolykint habzott vérem
   szűk eremben.
Szörnyen harczolt a' szemérem
   hő mellyemben.
Már remények játsztanak,
már meg vászok víttanak
   bús fejemben.

Pusztaság volt nagy világunk
   rab szememnek;
bús legvígabb társaságunk
   zártt szívemnek.
Elborúltak napjai,
háborodtak habjai
   víg kedvemnek.

Kétességét nem tűrhettem
   habzásimnak.
Angyalához elsiettem
   vággyaimnak;
's megcsókolván hó kezét,
elbeszélltem kútfejét
   kínnyaimnak.

Ő el kezdett könyezgetni
   keservemre,
orvos szókot hintegetni
   gyötrelmemre;
's földre sütvén kék szemét,
megvallotta visz tüzét
   kérelmemre.

E' szavára szétenyészett
   komorságom,
sírporábúl feltenyészett
   nyájasságom,
's ammint frígyünk érdegélt,
úgy naponkint nődögélt
   boldogságom.

Nincs azóta olly bogárka
   ösvényemben,
fészket nem rak olly madárka
   kis kertemben,
mellyel dalt ne hímzenék,
édes kéjt ne érzenék
   nyíltt keblemben.

A' farsangnak kezdetével
   esztendőre
kész lessz, mondgya, mindenével
   a' kendőre;
's majd ezenn ha átesünk,
a' templomba költözünk
   esküvőre.

Haj! be nagy lessz boldogságom
   hű karjában!
Több mint földi menyországom
   birtokában!
A' király sem boldogabb,
jóllehet leggazdagabb,
   országában.

Vond le már egyszer, sanyarú Igazság!
a' setét fátyolt bekötött szemedrűl,
mellyel a' Bölcsek csöcsömős korodban
   felpiperéztek.
Azt akarták ők, hogy itéletidben
a' gonoszságnak ne tekintsd személlyét,
és hogy a' dúzsnak ragyogó arannya
   meg ne vakítson.
Ám de már tudgyuk, hogy ezen hibáktúl
meg nem ó téged' szemeid' homálya,
sőt hogy a' vakság iszonyú dühökre
   készti az embert.
Láttya nyíltt ésszel szemesebb világunk,
mint nyomod nyelvét gonoszok' javára
serpenyőidnek, fenekénn az érczet
   pengeni hallván.
Láttya, mint sínlik remegő kezedbűl
a' kivontt pallos, mikor a' hatalmas
büszke bosszúját füleidbe súgott
   fennyel igéri.
Láttya, hogy lelkét bekötött fejeddel
a' szabásoknak soha fel nem érvén,
csak setét testénn tapog a' betűknek
   fénytelen elméd.
Vesd el a' fátyolt! Kiderűltt egünkönn
felviradt a' nap. Szemeit törűlvén
látni kezd minden; 's te magad maradhatsz
   ősi homályban?

   Forró Afrikának eggyik helységében,
mellynek oroszlyányok laknak vidékében,
öszvecsűdűlt a' nép a' legfőbb utszára,
tábori kürtöknek harsogó szavára,
hogy eggy új bálványnak felszentelésénél,
úgymint a' várasnak örömünnepénél,
tiszteletet tegyen azon bajnokoknak,
kik fajzattyát víjják az oroszlyányoknak.
Azzal kérkedtek ők egész Afrikában,
hogy nincs olly oroszlyány széles határában,
mellyel úgy ne merne vitára kikelni,
hogy gyilkos körmének meg tudgyon felelni
minden fegyver nélkűl akárki közűlök.
Hitték is már sokan a' csudát felűlök,
kik távulabb lakván, a' csacska híreknek
örömestebb hisznek, mint saját eszeknek,
Az új kép is tehát, mellyet faragtattak,
's hat vén elefánttal helyre hurczoltattak,
óriás szabású bajnokot ábrázolt,
ki eggy nagy oroszlyányt vitézűl legázolt,
serénnyénél tartván még eggyik kezében,
's kérkedés mosolygván mord tekintetében.
   Látta ezt eggy szarka mély álmélkodással,
's legottan kirepűlt hangos csacsogással
az oroszlyányoknak szomszéd tanyájába,
's bemenvén eggyiknek setét barlangjába,
«elhiggyeme, úgymond, hogy szép vitézségtek,
mellyel ekkoráig fénylett nemzetségtek,
annyira elfajúlt ősi virágjátúl,
hogy eggy nagy oroszlyány eggy ember karjátúl
gyáva macska gyanánt a' földre sujtasson,
's vitéz lába alatt pardonért sírhasson?»
's elbeszéllte néki szokott csörgésével,
a' mit imént látott tulajdon szemével.
   Az oroszlyány viszont száját görbítgetvén,
's felelete közé megvetést nevetvén,
«ha minállunk, úgymond, a' nagy mestereknek
olly divattya volna, mint a' vitézeknek,
vésővel lehetne a' vésőt czáfolni,
melly hazugságot mer ellenünk koholni.
Bálványképek ellen bálványt állíthatnánk,
kérkedő versekre ódát ordíthatnánk,
's írásink úgy vinnék szét az igazságot,
mint az embereké a' sültt hazugságot.
De mink nem bajlódunk illyen fortélyokkal,
úgy megelégedvén a' valóságokkal,
mint a' vívó sereg gazdag prédájával,
mikor eggy nagy várast meghódít kardgyával,
a' vezérnek hagyván azt a' dücsősséget,
hogy ő gázolta le a' sok ellenséget.
Jer velem!» 's ezt mondván mérges hahotával,
a' várasba nyargal szárnyas postájával.
   Javában dalolták szinte tetteiket,
égig magasztalván saját neveiket,
's tapsolást vadászván a 'köz polgároktúl,
szerelmes szemeket a' szép asszonyoktúl,
az új bálvány körűl a' híres bajnokok;
sokkal tellyesebb volt örömmel homlokok
a' dicséreteknek csiklandó hangjára,
mint a' tar verébé szorgalmas annyára,
mikor eledellel szemléli szállani:
ammint meghallották szörnyen ordítani
a' jövő oroszlyányt végénn az utszának.
Nossza tehát kiki útat tör magának
keresztűl a' népenn ... Talán a' vitára? ...
Nem; a' legszomszédabb házak' padlására,
's valamint a' réműltt gőbölynek tulkai,
mikor megcsattannak az égnek nyilai,
zöld legelőikrűl öszve zavarodnak
's egymásnak hátainn haza tolakodnak;
ezek is a' vésznek hátokat fordíttyák,
's nagy erővel egymást előre taszíttyák.
Kévék gyanánt döntik a' sok asszonyokot,
kik futni nem győzvén, késtetik úttyokot;
gázollyák seregét növendékeiknek,
kik rést nem nyithatnak nagy lépéseiknek,
's mint mikor a' zöld fánn zsinatot tartanak,
vagy menyecskéiknek verseket hangzanak
a' buja verebek, 's eggy nagy pattanásra
nyil gyanánt felszállnak a' szomszéd szénásra;
pusztán marad a' fa, csendesség születik,
mellynek zöld pólyáit szellőcskék hűtgetik:
úgy marad a' bálvány. - Gúnyos mosolygással
nézi az oroszlyány, 's eggy nagy ordítással
neki rugaszkodván, ledönti lábárúl.
Nevette a' szarka eggy háznak ormárúl,
's elszállván örömmel országrúl országra,
kiterjedt a' titok az egész világra.