A HŰSÉG DIADALMA

Költemény a Villi rege szerént a török háborúk üdejéből

Első ének

     Csendesen, és egyedűl áll a zengő liget alján
Dombynak, a híres hősnek hajléka. Egyetlen
Lánya, ki fennmaradott, a szép Jola rejtezik itt most
Volt dajkájával. Gárdon jár néha, midőn a
Rettegető harcok nem híják küzdeni, hozzá.
Mostan is a szomorú termekből félve kiszökvén
Rá vár a szép lány, és csendes halmai térén
Tévedez. Indúl, és léptét elakasztja koronként;
Mert se megállva, se menve helyét nem tudja találni.
Hallgat, haj! de gyanús zaj kezd emelődni szivéből:
Sejtő keblének dobogása elűzi nyugalmát.
Menne; de a szerelem kíséri, ha utnak eredvén
Hagyja helyét, szerelem tüzesíti, ha vesztegel: égnek
Arcai, s majd panaszos hanggá nevelődik az érzés.
     Nyomd el az érzelmet csillagszemü árva leányka,
Nézzed, amott közelít a völgynek délszaki táján
Bajnokod, a raboló népnek csattogva verője.
A fiatal napként jő hozzád fényben, erőben.
Néz a lány, meglátja hivét, s örvendeni készűl,
Néz jobban, s meglátja nehéz kelevéze acélját
Égre kelő gőgben villámlani pajzsa rezével;
A csengő kardot, s lobogóval büszke sisakját.
Látja s szelíd örömét bú kezdi borítani: képén
A gyönyörű rózsák halovány színekben enyésznek.
Menjen-e? kétségek tiltják megiramlani lábát.
Álljon-e? a kitörő vágyás nem hagyja nyugonni.
Megy mégis remegő lépéssel Gárdon elejbe.
Érkezik a hős is csillogva, zörögve vasában.
Harc, szerelem forrnak keblében, s lángra lobogván
Őt villám sebesen hajtják ösvénye simáján.
Már itt van, s döngő paizsát a fűre bocsátván
S mellétűzvén a kelevézt, ölelésre sietnek
Karjai, s ajkáról "Jola" hangzik lágyan ömölve;
Az pedig aggodalom hangján így zengi keservét;
     "O bajnok, a szerelmesnek miért
     Kellett ma ily sokáig várnia?
     Miért van, hogy e gyilkos nehéz vasat
     Villogni látom, o Gárdon, miért
     A kardot, a gerelyt, és döngő paizsodat?"
Szólna tovább; de hevült ajakát a bajnok ajakkal
Nyomván csókjai közt némuló csendre pirítja,
S a most is remegőt gyengéden kebelére simítván,
Lelke nehéz gondját ily sajnos szókra fakasztja:
     "Nagy baj marasztott, nagy baj vár reánk,
     Csillagszemű leánya Dombynak.
     Vér festi a zajos Dunát; magyar
     Vér omlik a mezőnek sikjain.
     Ah a pogány had mindent eltipor.
     Nem volt, ki védje a szegény hazát,
     Nem volt, ki visszaverje dölfösen
     Dölfös keletnek ocsmány fattyait.
     Dúl mindenütt az undok szörnyeteg,
     Pusztít, öl, éget, népeket rabol,
     És a barommal hajtja Nándorig.
     Emlőiről a csüggedő anyának
     A kisdedet letépi vad keze,
     Hah, s hölgyeinkből rút fertő leszen!
     Nem, így tovább nem dulja honnomat.
     Irtóztató boszúval várja már
     E vérszopókat a magyar sereg.
     Elhagylak én is egy kissé Jola.
     O lányka, fájdalommal hagylak el;
     De új örömmel térek majd öledbe
     A csendesült hazának völgyiből."
Igy Gárdon; de Jolát félelmes gondok epesztik.
A lefutó könnyet meg nem tarthatja, s szivének
Mélyéből szakadozva kitör a gyenge sohajtás.
Bús zokogási után végtére im e szavat ejti:
     "Jaj! látom, így is, úgy is vesztek én.
     Ha itt maradsz, ha mégy, elvesztelek:
     Ah a pogány had mindenütt elér.
     Nagy száma megdönt ott, ha szembeszállsz,
     Eldúl ölemből itt is; menj tehát
     O bajnok, a dicsőség utjain.
     Legyen csapásod a halálmezőn,
     Mint a sebes villámé, rettenet
     S ezer veszély népünk rablóinak.
     De vidd magaddal bús Jolád szivét;
     Az árva lány eseng, o Gárdon, itt
     E gyenge mell, nézd oly könnyen nyilik,
     Vidd véremet gőzölgő kardodon,
     Rémítve vidd az ádázok közé
     És csepjeit pogány vér tengerével
     Enyhítsd keserved szüntetésire,
     Hogy majd ha rettentő boszúd után
     A durva nép lerontott tégedet,
     Itt förtelem ne érjen engemet.
     O mert ki lesz, ha itthagysz, gyámolom?
     E puszta földön mely táj rejthet el,
     És rab legyen Gárdonnak kedvese?"
Ekkép szóltában nem mosták könnyei arcát:
A hideg elszánás minden félelmit elölte,
S most, mint a szomorú sírdomb, úgy álla, nyugodtan.
De hősét szilaj érzelmek tüzesítik; erében
Harcra, boszúra buzog minden csep vére, s Joláját
Sajnálván, biztos gőggel harsogva beszél most,
Hogy bátorságot, s bizodalmat hagyna szivének.
     "Nem, nem leszen rab Gárdon kedvese.
     Ég, föld tanúim! rab te nem leszesz.
     Előbb homályba dől a hold fele,
     Társát harapva porba száll előbb,
     S sírt rág magának a veszett pogány,
     Mint rab legyen Gárdonnak kedvese."
És most rettentő karjával emelgeti pajzsát,
S a kelevézt, s rándultában cseng a ragyogó kard.
Nem szünik ő a gyenge leányt biztatni azonban.
     "O tűzszemű leánya Dombynak,
     Szüntesd meg a gyötrő kétségeket.
     Eljő megént, hidd, a te Gárdonod,
     Fény, és dicsőség lesznek társai,
     Ha majd ölébe int téged megént.
     Vágtunkra megcsonkúl a vad sereg,
     És mély sebekkel tántorog haza,
     Hogy martalékot ördögként leső
     Fajának elhullott bajtársiról
     Irtózva hallandó bús hirt vigyen.
     Ezernyi hős kar vág most ellene
     A csordanépnek. Elpusztúlt javok,
     Bús hölgyeik, s a drága kisdedek
     Lévén eszökben, úgy bolyonganak,
     Mint a hegyekre zúgó fellegek,
     Melyekben a villám lobog, s dörög.
     Ezek között fog Gárdon küzdeni
     A szép hazáért, s éretted Jolám;
     Ezekkel önt a holdra bús homályt,
     Mihelyt viadalra csendűl a paizs,
     És a halálnak kürte megrivad...
     Nyugatra néz majd a pogány anya,
     Megáll az agg Dunának szélein,
     Hogy lássa jőni távozott fiát,
     S meglátja a fejetlen gyermeket,
     Véres habokban uszni csendesen,
     S rémülve néz föl tájaink felé,
     Kisírt szemekkel bujdosik saját
     Földén, halál kísérvén lépteit...
     Bizzál leány, bizzál: megtérek én."
Szól, s rivadoz már a tábornak kürte keletről,
S rézfényes paizsok rettentő dombora csendűl;
Andor is, a hősnek bátor szivü régi lovásza
Hozza sebességgel kontytipró Csillagot. Ekkor
Ámbátor bizodalmat adott Gárdon szava néki,
A lány megdöbbent mégis, szomorodva tekintvén
Bogláros szerszámi között a büszke futóra.
A harcot kereső pedig elválásra sietvén,
Végső csókjai közt forrón megölelte Joláját
A lobbant szerelemnek erős, és tiszta hevével.
És indultában legutolsó szózata ez volt:
     "Jolám, édes Jolám, Isten veled!"
Melyre az aggódó lánynak nem volt szava mindjárt.
A szakadó szívből szomorú hang jött ki törötten.
Álmából mégis fölijedvén végre, midőn már
Délcegen ült Gárdon nyeregében, imígy nyöge hozzá:
     "Isten veled Gárdon, ah Isten veled!"
S még egyszer nyulván hószín karjával utána,
Mintha szivét, lelkét elvinné bajnoka: teste
Bálványként állott szeretett tárgyára meredten.
Vérzett keble az elsietőnek is, ennyi nyomorban
Hagyván a kedvest; de parancsol az ölni hivó kürt.
Megy: dobogó szívét paizsának alája takarja.
Az vérzik mégis, s haj! fog még vérzeni jobban.
Csillag, urát hátán érezvén, pajkosan ugrál:
Megrendűl a föld rohanó lábának alatta,
Mint mikor a terhes mennykő ráhullik egünkből.
Gárdon, hogy hamarább jusson bajtársaihoz, egyre
Sarkantyuzza lovát, s most mint a fergeteg úgy megy,
A levegőt gyors mentében csattogva hasítván.
Elmaradoz szaporán fa, bokor csemetével utána,
S rettenetes fölségében már eltünik a hős.
Hát a tűzszemü lányt mely gyötrő gondok epesztik?
Szíve nehéz sebeit megbirja-e asszonyi keble?
Néz ő Gárdon után, s szomorú sejtései szünvén,
Látja az elsiető daliát rémséges erőben,
Mely diadalra reményt adván enyhíti keservét.
Látja, miként rohan a völgyön, hogy vágtat előre,
Mint a veszedelem zivatarnak szárnyain állva,
Mely vad bércekről sima térnek ereszti haragját.
S most nekibátorodottan imígy kezd szólni magában:
     "Vezessen a szerelmek angyala,
     O bajnok, a halál csatáiban.
     Vágtodra dőljön porba napkelet:
     S szélledjen el hazámnak tériről;
     S te térj megént ölembe, Gárdonom,
     A csendesűlt hazának völgyiből."
Monda, s reá mosolyog kiderült arcával az ég is,
Amint bizva nyiló szemeit magasabbra emelvén
Esdekel a szép lány, s nyugtot vesz az élet urától.
Igy siet a lemenő napként búcsúi keservben
Csendesen háza felé hű dajkájának ölébe.
Ám csak légy te nyugodt: megtér diadalmas erővel
Bajnokod, a raboló népnek csattogva verője;
Megtér ő; de te hol leszesz? Ah, magzatja vitézlő
Dombynak, a nagy üdőt át nem láthatja halandó.
Hordja kevély fiait földünk, e hű anya, hátán,
S hullanak ők, mikoron megrendűl néha dühében.
Oh s hány ártalmat rejt tágas gyomra, s ki tudja,
Rejti-e még, vagy már szabados rontásnak ereszti.
Sokszor csak lappang a sátán szülte gonoszság,
Haj! de kitör hamar, és nyomorú sírt ás az örömnek.