Negyedik ének

Véres harca után közelített Gárdon azonban:
Csak paripát váltott: zsákmányra nem éreze kedvet.
Más gond fogta eszét, gyönyörének más vala tárgya.
Jött, hogy lássa minél hamarább a tűzszemü lánykát;
Jött, hogy félelmét szüntesse, s az édes ölében
Titkos hű csókot szedjen diadalmas ajakkal.
A tündér örömek foszolékony szárnyakat öltve
Játszi tekintettel környékzik. S mennyi kivánat
Támad mentében, hány képzet lobban eszéből.
A csalatott! tele víg kedvvel, tele tiszta reménnyel,
Futva, sebes vágtatva siet vesztének elejbe.
Igy siet a csolnak, szélnek játéka, s haboknak
A csillámos özön közepében: huzza veszélye,
Huzza az omló víz, s örvénybe ragadja magával.
     Nem tért a völgyön, melyen jöve; mert rövidebb út
Nyílt meg az erdőben. Belement, noha alkonyodott már
És hüvös esti homály kezdett terjedni borongva.
Csend van az erdőben: galyait nem rengeti szellő;
Álom uralkodik a vadakon. Komor, éktelen őrként
Nyulnak az agg tölgyek terepélyes lombbal az égbe,
És rendűlhetlen sorral mellőzik az útast.
Igy haladott vadon ösvényén, s már messze beére;
Andor előre meredt szemmel mene nyomban utána.
Csendesen, és lassan léptetnek. Bomlik azonban
A csend, s gyenge sugár szegi utjok durva setétit.
Besnyei jő nyereségével. Már messze, miként a
Hullámló tavaké, zaj hallik, s tompa zsibongás.
S terjedt lombok közt halovány fény reszket az éjben.
Gárdon meghökken, mi lehet, nem sejtheti. Int hát
És sűrű bokros fák mellé jobbra kitérvén
Állapodása után ekkép szólítja lovászát:
     "Hej rosz lesz ebből, Andor: jól vigyázz,
     Az éj homálya sok gonoszt födöz.
     Hah mily halotti rémes pompa az!
     De várjuk el. Ha jók; ám menjenek.
     Ha rosszak, o akkor vesszenek,
     Mint a setét vész napderültekor."
Igy szólván kivoná kardját, s hallgatva huzódott
Beljebb bokra mögé, s némán rejtette hatalmát.
Utja tekervényét hagyván, egyenesre jutott már
Besnyei, és szabadon gondolta vihetni hazáig
A szeretett foglyot, kit már eszmélni tapasztalt.
A deli hős már hallja beszédeiket, már hallja siralmát
A bús asszonynak, s iszonyút sajdítva szivében
Elborzad, s szörnyen megzördűl fegyvere testén.
Mint a villámtól megütött, kábultan elállnak
Besnyei cinkosai, s a lányt rémülve lerakják.
Égre szegett karral oda zúdúl Gárdon azonban.
S rettenetes kérdést ordít az ijedtek elejbe.
A félénk gonoszok, ki hová tud, omoltan omolnak
Elvetvén fáklyáikat is. Fut, jajgat az asszony,
S visszaremeg nehezült bánattal. Besnyei, hogy van
Fegyvere, megfeledé, és a sűrűbe elillant.
Igy szóródtak szét. Andor nekinyargal eresztett
Kantárral, s amaz éj madarát elfogni ügyekszik.
Ah de az édes lányt mi veszély környékezi. Ébred,
A levetés rázása, zörej, zaj fölveri fáradt
Lelkét s gondolatit. Nyomorúlt, hogy örökre kimuljon;
Hogy szomorú vesztét láthassa szerelmese; ébred.
Félig nyilt szemeit zavaros rémképek ijesztik,
És tompult füliben szidalomhang, s jaj szava csendűl.
Mit sajdítson mást, mint, hogy Török üldözi őket,
Hogy rabszíjra füzik szűz testét. Fölriad erre,
S lassan záródó ajakán e szózat ömöl ki:
     "Jaj! a pogány! O végy magadhoz ég!"
Épen jött Gárdon, s hallá e szívre ható szót:
     "Nem a pogány jő: én jövök Jola,
     Jolám, az Istenért, nem hallod-e?"
Igy szólítja nevén, s leszökik keseredve lováról.
A lány nem hall már. Mellét elfogja keserve;
S a fölös érzések megnyomják kínos özönnel.
Elcsügged, beborítja szemét a durva halálnak
Jégkeze, s arcairól hidegen lesodorja mosolygó
Kellemeit... Sírj természet, sírj remeked estén,
A fiatal szépség ártatlansága korában
Szunnyad el. O szerelem többé lángokra ne gerjedj!
Vidd a hőst, tova vidd innen, sír szélein áll itt:
Lánya lehunyt szemmel vad enyészet karjain alszik.
     Gyenge virágszálként így dőlt Jola vissza helyébe.
Gyász fekvése körűl szomorún pislogtak az üszkök,
És vele szüntek meg, mikoron szivepedve futott már
A bajnok, s hidegűlt tetemét kebelébe fogadta.
Hány csókot vet rá! O hányszor ölelgeti őtet
A forró szerelem karjával. Kérve, sohajtva
Hányszor vár felelő hangot. Mind hasztalan. Elhűlt
A dobogó bús szív; az ajak jege csókra nem olvad,
S választ, ah elzárt mellből holt nyelv nem emelhet.
Most Gárdon (ki beszélheti el, miket éreze szíve?)
Dermedező nyelvvel tompán így mondja keservét:
     "Ezért jövék meg épen harcaimból?
     Ezért jövék, o ég, és föld! hogy itt
     Lássátok estemet, s ne szánjatok.
     Nem volt nyilásod, föld, hogy eltemesd,
     Villámotok nem volt-e, ó egek,
     Hogy semmivé tegyétek a gonoszt?
     Hah! s én nyomorgó, én nem veszheték!
     A gőgös Arszlán el nem ronthatott,
     Nem a temérdek Ferhát vérkeze,
     Se tízezernyi csattogó hada
     E látománytól meg nem válthatott..."
     Vagy hát mi tart még, mely öröm, mi jó
     Ragaszt tovább még hozzád, rút világ?
     Mi van kivánatos, ha nincs Jola?
     S oh nincsen ő. Ég, föld, temessetek
     Egy sírba ővele.
     Szivemre többé nem dobog szive,
     Ajkán nem ömlik égi láng belém,
     Nem zeng ezüst hangzású szép szava..."
     Hát vessz örömtelen kebel, te is,
     Ha nincsen ő. Ég, föld temessetek
     Egy sírba ővele."
Ezt mondván emelé kardját, s már mintha veszendő
Volna, az égre szegé szemeit, majd földre lesütvén
Még egyszer szemléli Jolát, s karjába szorítja.
Ekközben szomorú lelkét más gondolat éri.
Megrázkódik most, mint a hegy, mely az alatta
Fekvő helységek vesztére leomlani készűl,
Rázkódik, s vele megcsördül a fegyver acéla.
Így áll az rémként iszonyú vad képpel az éjben
S új végzése után ekkép fordítja beszédét:
     "De vesszek én, hogy éljen a gonosz?..."
     Hah nem! dühömtől rettegjen, ha kél,
     Boszúm ijessze nyugtakor, boszúm
     Kísérje poklokig vad álmait.
     S ha majd kezembe juthat, jaj szava
     Töltsön be völgyet, erdőt, és hegyet;
     vesszen, miként a bajnok szíve vész,
     Ha hű szerelme kínján megszakad."
Már indúla, midőn zúgás lőn hirtelen, és a
Rengeteg erdőket szunnyasztó tompa zajával,
Őszi viharképen lassan közelítve betölté.
Eltelik itt a hős új érzelmekkel, az égből
Szállt nyugalom megemészti dühét. Vont kardja lecsügged;
Lépte szünik, s csendesbbé lesz dobogása szivének.
Enyhűl lángba csapó fájdalma, keserve, haragja.
A távol moraját most hüs szellőcske ragadván
Lengedező szárnyán Gárdonnak hozza fülébe.
Ekközben meghajlik az ág, nyiladoznak az ernyők.
A kis fénybogarak járnak villogva közöttök
Most eltávozván, majd térvén szerte cikáznak.
Fellegiből kitör a hold is, s koszorúba huzódva
Tiszta világánál halovány szép csillagok égnek,
Vagy görbült hosszú sujtással futnak az égen.
A komor erdőnek ritkúl már éji setéte
S bágyadt csillámnál oszlopként látszanak a fák
Fürtösödő csínos fejjel magas égbe verődni.
     A tisztúlt örömű Villik hajléka ez. Ekkép
Áll szabadon teljes díszében az éj fele táján.
Most lejtnek, most tünnek elő a barna homályból,
S im mikor a bajnok szemeit bámulva mereszti,
Lassan előlebben hószínű Villi ruhában
A hajdan szeretett, s gyászolt Jola nyájas alakja
Elbomlott lebegő hajjal, mely hátra vetődik.
Párta keríti fejét; könnyű lepel áll deli testén
Csillámfogta galandjával leszorítva derékon.
Színváltott arcán a sír szép csende borong, és
Hajladozásaiból ártatlan biztos öröm kél.
Igy lebeg ő. A bajnok már ölelésire indúl,
És szólítja nevén, melyet gyötrelme szivéből
Oly édes panaszos hangon nyelvére magasztal.
Ah de az árnyékszép részt nem vesz földi örömben.
Tündér karjaival Gárdonnak ölébe simulván
Csókra nyiló ajakát faggyá hidegíti; eloltja
Keble tüzét, s szemeit fényvesztve halálba meríti.
A vesztés órája után mily boldog enyészet!
Mily jeles egybekelés! sziveik megválva bajoktól,
Válva keservektől egyesülten lengtek az agg föld
Gőze fölé, az erős hűségnek mennyei szárnyán.
Körben lejtegetett sok páros boldog azonban,
S tiszta magas hangon zengett a Villi karének:

                *

Jő, társak, az éj fele, jő:
     Rémfajzatok ülnek alakján.
Ránk várva fölölti kezét,
     S mély csend lesz előtte, utána.

Légy üdvöz az éjben enyészeti csend,
Kedvezz, mig az égi nyugalmas öröm
     A hűknek ez ünnepet űli;
Bús felleg oszolj, ligetek szele kelj,
Zúgj lassan, az éjjeli Villik előtt
     Holdnál, szép csillagi fénynél.

Im búba merülten amott
     Egy bajnok az út közepén áll;
Szép hölgye előtte hever:
     Ő halna, ha kelne, helyette.
De nem kel az édes alak:
     Csillag szeme alszik örökre.
A hős kiragadja vasát,
     Hogy gyilkosit ontsa halálba.

O hős! keseredve ne nyujtsd karodat!
A durva halál kapuját ha vivod.
     Eltompúl éle vasadnak.
Hagyd nyugton az árva leány tetemét,
Hagyd: szíve kiválva porélet alól
     Itt lebben elődbe közűlünk.

A hold teli fényre derűl,
     A csillagok égve kerengnek.
Most hajdani híve felé
     A Villi megy égi gyönyörrel.
O dőlj kebelére, vitéz, tied ő.
Itt senki sem állja el útaidat:
     A lány tied itten örökké.

Szűz lángja vezetve kezét,
     A hős is ölelni siet már.
Bús gondjait űzi, vidúl,
     S a Villire hajlik örülve.
S már mennyei fénybe merűl
     Hűség koszorúja az égen,
S ezt játszva kerengi körűl
     Szép csillaga a szerelemnek.

Lengj, lengj köreinkbe busult szerető:
Itt visszaveszed letiport örömét
     Elcsüggedt tiszta szivednek.
Lengj, lengj köreinkbe: nem érezed itt,
Amit keserű epedési között
     Sok vesztes föld fia érez.

A Villi szerelme örök,
     Nincs nyomva, gyötörve bajokkal,
Ég, mint az egek tüze ég,
     És nincs köde, mely beborítsa.

Dőlj felleg az égre, liget szele kelj,
Zúgj lassan az éjjeli Villik előtt.
     Hold, s csillagi fénynek enyésztén.

Fut, társak, az éj fele már:
     Rémfajzati tünnek alakján.
Elvonja borongva kezét
     És zaj riad, ébred utána.

                *

Igy dallának ezek, s eloszoltak az éj fele multán.
Jött elbúsúlván tettén, s iszonyodva tekinté
Besnyei a kettős romlást: hölgyére borúltan
A hidegült deli hő testet, s még látta enyésző
Csillogtában az éjjeli kart, még látta ködökként
A Villik pártás seregét levegőbe oszolni.
Néze, sohajta; de hasztalanúl esdekle halálért.
Élve maradt, és a napfényt irtózva bolyongott
Öblös szirtok alatt, tövis ülte homályos utakban,
Hol rekedett hangon hollók károgtak elejbe,
Tompa huhongással denevérek, s éjjeli baglyok
Kísérték, s fene mérgéből éh farkas üvöltött.
Igy élt kínjaiban holtig gyötrődve az erdőn,
S bünbe merült szemeit komoran nyugtatta homályán.

Börzsöny, 1822