Második ének

 

     Ságon azonközben poharak közt telt zajosabb éj;
Káldor húsz küzdőt vendégele, régi segédeit
Jó, rosz harcainak, más húszan az éji csatában
Sámson előtt hullottanak el; néhányakat ártó
Seb köte, bajtársak részt nem vehetének örömben.
Már lobogott a fáklyavilág s tág öblü teremben
Görnyedezett nagy tálak alatt a hosszu cserasztal;
Körben egy-egy serleg pillog vala s szomju kupákkal
A párló tálak megkörnyékezve valának.
Fenn pedig a falakat fegyver sokasága borítá;
Itt kard függe, amott villog vala hosszu hegyes tőr
S rézveretes száron dárdák mutatának ölésre
Fent ragyogó ércet, mellettök fellegi foltként
Domborodott aranyos szegetével az életovó pajzs
És nyilak és kopják s a nyílnak szárnyat adó íj,
Függöttek tarkán s vegyesen; réműletes őrűl,
Mintha setét sírból szállt volna ki lelkök, ezek közt
Négy sanyarú ősnek volt füstös képe akasztva,
És az egész háznak megbúsította alakját.
Most a bajnoki nép kezdett gyűlöngni: kevélyen
Jött maga Káldor elől, arcán a fényes örömnek
Hordozván jeleit; de nem úgy érezve szivében.
Már az idő első örömét megkezdte zavarni,
És vétkes dúlási után bántotta maró gond
És bántotta gyanú, hogy bár titkolni remélte
Tetteit, a hírnek mégis szárnyára kerűlhet,
S a már csendre jutott ország megtorlani eljön:
Akkoron ő! - de ezen félelmet visszariasztá,
És tuda, mely nem volt, kiderűltnek látszani kedve.
Jött és elfoglalta helyét. Eljöttek utána
Két elsőbb fiai, Petur és Ipoly, ifju tüzökben
Délcegek, a harcnak, bármilyen volna, örűlők
S több véres hadi munkákban rögzöttek eléggé.
Mindkettő apjára ütött, de szivökben ölő gond
Nem fészkelte magát, vidoran lépének utána
Káldornak s lobogott az erő vad lángja szemeikben.
Jött azután a méla Simon, halovány magas ifju,
Legkésőbb fia Káldornak. Most láta először
Harcot s embervért, s úgy látszék, ifjui lelke
Megborzadt förtelmeitől; soha őtet azóta
Nem készté mosolyodni öröm, nem kardot emelni,
És pengő idegen nyilakat szállatni szilaj kéj;
Hallgata és atyját titkon vádolta magában.
Két testvére után ő is helyt foglala. Jöttek
Egyszersmind a vér szolgái, kegyetlen erős nép,
Súlyos kardjaikat csörtetvén a sima pallón,
Jött a jász Sundó, legerősebb bajnoka Ságnak,
Mint valamely oszlop zárván nagy termete a sort.
Mindezek a bő asztalhoz járultanak és nagy
Zúgás és recsegés közben helyeikre leültek.
Már minden helynek meglőn vendége, uratlan
Egy szék volt Káldor balján, bíborba borított
S gyéren aranyhímes párnákkal. Rajta keresve
Függött minden szem; de leginkább nyugtalanúl várt
Káldor, s a kérdők s felelők közt zagyva zsibongás
Támadván, zajjal betelék a tágas ebédlő.
Ajtó nyílt azalatt s Káldor hajadonja belépett.
Őtet csak ritkán láták a bajnokok; atyja
Óva külön nevelé, s tilalom vala szólni előtte
Harcai sorsáról; a két ház régi haragját
Csak sejté; de harag nem fészkele tiszta kedében.
Mint fenn tölgy sudarát a felhők lángfia tépi
S fergetegek száguldoznak sürü lombjain által,
A völgyek violája pedig kijön a fa tövénél,
És nem tudja, hogy a szellő, mely illatit issza,
Szélvész a fatetőn, nem tudja, hogy a ragyogó menny
Kék szeme gyöngyeiben, zápor volt a fasudár közt,
Villámtól forralt, zivatar-hullatta özönvíz:
Így a gyenge leány felnőtt a férfiseregnél,
S míg azokat harag és gyűlölség vitte, szelíden
Ő bék és nyugalom karján növekedve kifejlett
Gyermeki napjaiból; megszokva szeretni s szeretve
Lennie, testvérek s atya voltanak öröme, gondja.
Lelke szelíd érzelmekből és szent akaratból
Volt gyönyörű öszhang s hítták vala szép Enikőnek.
Hogy kitünék, mély csillapodás váltotta föl a zajt.
Mindenik, amint ült, egy időre az ámulat által
Megmaradott leszegezve merőn s a marcona képek,
Úgy látszott, vadságoktól megválni kivántak.
Majd mozgás eredett s a tetszet hangja magában
Értetlen szavakat mormolt. A könnyü leányka
Jött s csak alig sejtett haladással elére helyéhez.
Káldor az eljöttet mosolyodva szeliden apolta
S egy pillantatig elfeledé, hogy gondjai vannak.
Felnézett Simon és beborultanak arcai. Káldor
Szerte körűlhordozta szemét és bíztata szóval
Mindeneket, maga példaadó a víg lakozásra,
S kezdődék az evés, majd víg poharakra kerűlve
A sor, erőt vőn a szilaj élet kedve s csapongóbb
Mozgások s hevesebb szóváltás ébrede: minden
Arc kiderűlt, csak az egy Simonén vesztegle borongás.
Káldor látta s komor feddőleg néz vala rája,
Szólni, nehogy kedvet bontson, tiltotta okosság.
Érté a haragos homloknak néma beszédét
S félrevonúla Simon; kivonúlt nem sokkal utána
Szép Enikő s magok a harcnak szolgái maradtak,
Dísztelenűl, mint a fa levél nélkül, mint felleg, ijesztőn,
Melynek utósó fénysugarát elvette az alkony.
S most Káldor - töltött kupa volt megemelve kezében -
Fölkele és csendet kérvén ily szózatit ejté.
"Társai sorsomnak, még eddig jónak, akarnám,
Hogy nyugodalmasbnak legyetek látói ezentúl.
Tudva van, a harcból diadallal tére be László
S szent a béke megint: minket más tesz vala mentté,
Harc és visszavonás s az erő törvénye azokban;
Eskü azért, hogy senki, ha ránk vád jőne gyanúból,
Sámson háza dulásáról nem vallja tudását,
Eskü, hogy a titkot kiki híven rejti halálig:
Úgy legyen e várban boldog maradása s azonkép
Váljék méreggé minden csep, melyet iandó,
Végtelen átok alatt, amint nem tartja meg eskét."
Szólt s kiki vad szavakat mormolt mély hangon utána,
S a poharat, melyet tartott, szájához emelte.
Még ittak, mikor a kapunál rézkürt szava hallott,
S a kegyetlen dúlók lakozását félbeszakasztá.
Első volt Káldor, ki helyét elhagyta, utána
Félig ürített kelyheiktől megválva kelének
A felijedt eskvők, zavar és sokféle tünődés
Lelkeikben; de azonban elért a kései vándor,
Végigcsörtete a márványpadu csarnokon, és a
Tág palotába nyitott. Talpig fegyverben, az ország
Címeivel pajzsán, jól termett férfi, Kadárta,
A bajhírlő volt, s ily szózatot ejte belépvén:
"Lászlónak hírlője jövök Sámsonfi nevében,
Hozzád s társaidhoz, Káldor, meghozni halálos
Bajnak ajánlását. Méltók, hogy vesszetek el mind
Vértörvény által: mert úgy hiszi, hogy ti valátok,
Akik az éjnek leple alatt gyilkoltatok, irtván
Ártót, ártatlant, megrontván őtet örökre
Bánattal, testvértelenűl maradottat, atyátlant,
Mégis azért őtet meg nem nyúgatja haláltok
Vak törvény által, maga hí fel bajra egyenként,
És kárhozzatok el, ha lehulltok hős keze által;
Ha pedig őt a sors adná elveszni bajában,
Ment legyen aki megél, se az emberek őtet azontúl,
Bűneiért, se az isteni kéz soha meg ne keresse.
Ezt Sámson; de ha cselt vettek, vagy ketten az egyre
Gyáván és nemtelenűl fognátok víni, királytól
E törvényt hozom: országúl rád küldve leszen had,
S véredet és magadat javaiddal tűz-vas emészt meg."
Mint mikor éj idején felhő torlódik egekben
S záporral viselős kebelét megnyitja futó fény,
S a puszták utazója veszélyt vél jőni s halállal
Terhes villámot: a villám nem jön azonban,
Fenn villog végig beborúlt pályája határin,
És az utat kideríti körűl s az utasba reményt önt:
Úgy Káldor, ki halálhírt félt és szörnyü kiirtást
Tetteihez képest, hallván a bajra hivó szót,
Megvigaszék a szóra, s kevély mosolyogva im így szólt:
"Sajnáljuk, hogy az elkeserült ifjú szive minket
Vádol s bűnneveket hangoztat előre; de várjuk
Vádaidért számkérendők, s úgy hisszük, előbb lesz
Színtelen árnyékká, mint rajtunk megbizonyítsa,
Amit kínjában, nyomorú, elmonda felőlünk.
Vidd meg, jó hírlő, e hírt neki s mondjad, ezentúl
Éjjel vagy nappal vagy akár éjfélkor is, amint
Választandja korát, jőjön s zörgesse kapunkat,
Ellenségi csak a gonoszúl vesztünkre jövőnek,
Ölni nem óhajtók, ha kivánja, baráti leendünk."
Monda s miként jött a hírlő elhagyta veszélyes
Házát Káldornak. Huzamos lépései hosszan
Hangzottak kifelé menetében, s ahogy enyésztek,
Úgy a benn maradottak gondja fogyott, mindnyájan örülvén,
Más végét várók, ha világra jövendne, hadoknak.
S első volt Sundó, ki pohárt és szót veve, mondván:
"E poharat Sámsonra iszom. Sámson fia halld meg:
Sundó lesz, ki leküld, ha mozogsz, keseregni apádhoz."
Szóla s mohón a nagy poharat fenékig üríté.
Példáját minden követé, otromba fenyítést
És kacagást keverének iván Sámsonfi halálát.
S hosszan húzódott lakozások. Azonban az éj ment
Félénk tolvajként, elvitte magával az álmak
Kincseit, a napnak hagyván sok gondot, ezernyi
Bajt és fáradozást s ahhoz nem egyenletes osztályt
A kívánt jóból, a földön vándor örömből.
És az ölések napja beállt. Ébren vala Sámson
Súlyával bánatjainak. Élet jelit adván
Megzendűlt a ház s ő fájó szíve azonnak,
Rémületes dobogást keltett szomorú kebelében.
Elcsüggedne; de a boszu őt megtartja erőben,
És harag a sárkány, mely őrt áll lelke tüzénél.
Öltözik. A vértet karcsú testére csatolja:
Fegyvere kard s buzogány; pajzsát eltördeli, szintúgy
A kelevézt; lobogót nem hagy tarkállni sisakján;
Dísz nélkül teszi föl, vaslapba szorítva sötétlő
Fürteit és arcát. Mint bérc, mely nem mutat ékes
Lombú rengeteget, tetejét nem hímzi virágszál,
De komor és vad sziklákkal borzad föl az égre,
S villámot, zivatart nem fél elvárni: azonkép
Állott dísz nélkül Tihamér, deli termete súlyos
Fegyverben, vastól feketén, készülve halálra
Küzdeni s elleninek bízton, felfogni csapásit.
Ment s a Káldoriak veszedelmét vitte magával.
     Még csend volt Ságon, mikor a zárt vaskapu táján
Megjelenék Tihamér és azt buzogánnyal ütötte.
Háromszorta nehéz buzogánnyal sujt vala hozzá,
Annyiszor a kapu messzeható döngéssel ijesztvén
A levegőt, a belvárnak fölverte lakóit.
Majd harsány szavait hallatta az ifju, kiáltván,
Káldornak harsogta nevét s a káldori népnek
Monda halálos bajra hivást, mindennek egyenként.
S jött Káldor, ki legelső volt a várlakon ébren,
S a kapuhoz jutván így szóla haragva: "Ki vagy te,
Durva silány pompájában rosz fegyvereidnek,
Békzavaró, ki vagy, aki reánk mint farkas üvöltesz
S fölrázod, melytől rettegned kell, az oroszlánt?"
Így szólott s azalatt népesb lett a sima várfok.
Egymást érve Petur s Ipoly és szolgái jövének
Káldornak, de reájok, ölést óhajtva, sötéten
Nézett föl Tihamér s keserűn ily szózatot ejte:
"Káldor, erősebben mint a vas, fáj nekem a szó,
S szó soha már örömet nem fog hozhatni szivemre,
Mert amit szereték, azt kínom volna nevezni,
Míg te is élsz. De ha bátor vagy, jer, szállj le fokodról,
S gyilkosságaidért, míg tart véredben, adózzál."
"Ösmerlek, te kevély még a bánatban is." Így szólt
Káldor az ifjúhoz; "de ne légy az végedet érvén;
Szolgám fog hozzád viadalra leszállni s az öl meg."
Szólt s tovatért. Tihamér a síkon várta csatáját.
Most Petur és Ipoly apjokkal szót váltani kezdtek,
Mindketten vágyók Tihamért megvíni: de Káldor
Tiltá a viadalt nekik és Sundónak adott jelt.
Visszamenének mind; de Peturt nem ereszti haragja,
Hátramaradt egyedül s ily szókat monda sietve:
"Halld Sámson, ha megélsz, míg a hold feljön az égen,
Látogatód leszek; a jelszó: életre, halálra!"
"Elvárlak", mondá mély hangon az elkeserűlt hős,
És bevonúla Petur; de helyette Ipoly jöve sebten
És szeme, mint a láng, repesett föllelnie Sámsont;
Majd hogy azont még a kapunál késdezve találá,
Ott termett s ilyen szavakat mondott vala hozzá:
"Sámson, igen bánnám, ha egyébnek jutna halálod
És nem ezen kar előtt szállnál a porba: de várj el,
Látogatód leszek a holdnál, s életre halálra
(Ez legyen a jelszó) végharc fog lenni közöttünk."
Szóla vala s hogy fegyvermozgásokat érte belünnen,
Mint a könnyü hiúz, választ sem várva, beillant,
Harca felől, hírszomja, gyanút támasztani félvén.
Hős Tihamért pedig aggodalom bántotta: tünődék,
Nem csel-e, hogy ketten s tán többen fognak orozva
S nemtelenűl önvárában támadni fejére,
És mielőtt boszuját állná, bús napja leszálland?
De nagy lelke hamar megvált e gondolatoktól:
S "jőjenek a rablók,", úgymond, "bár jőjenek el mind;
Egy hitem él: nem fog kezeiktől jőni halálom."
Ezt gondolva továbbállott s a sági lapályon
Néze vivásra helyet, temetőt a Káldoriaknak.
     Jött Sundó talpig vasban, nagy kardja fityegvén
Balja felől; de szivos kopját pörget vala kettőt
Egyszersmind s látszott, erejét hogy emelte ügyesség.
Súlyos volt pedig és hosszú a kopja, hatalmas
A vasat, és vas alatt az eret megjárni hegyével.
Ő ezeket játékképen forgatta s közelge
Mint valamely vasvár, nyomván nagy teteme a tért.
Fenn a Káldoriak menetét vígyázva kiálltak,
Bízakodók Sámsont legutószor látni csatában,
Távolb sátor alatt a harc bírái tanyázván.
Ő pedig a síkon folyvást haladott vala, és hogy
Kopjavetésnyire ért, kiveté nagy könnyüden a balt,
Mely Tihamérnek előtte lehullt; de azonban
Harsány vad hangon szólt Sundó hős Tihamérhoz:
"Dárdádon, tudom, a tikok ülnek, vagy megehűlvén
Nyársúl forgattad s most nincs mit hozz viadalra;
Vedd föl azért, melyet küldék, víjunk meg egyenlőn;
Melyet küldendek, hiszem azt, fölvenni bajosb lesz:
Megkeres önként is s nem fog megválni velődtől."
Szóla s kevély elbíztában Tihamérra suhantá
A kopját s egyenest sisakának ment az, ijesztő
Éle hasítván a levegőt s szálfája süvöltvén.
S nem fáradva elért a vas, hova szánta vetője,
A sisakos főhöz: de hegyén koppanva meg éli,
Félre szökött nagy rengés közt a földbe furódván.
Érzé a sujtást Tihamér, hökkenve fejével
S hallá kárhozatos csengését; de hamar eszmélt
Tompa nyugalmából és a két kopja után nyúlt.
Háborodott Sundó kirepűlt kopjái lehulltán
S már készűlt inkább karddal közel állani harcot,
Mint elvárnia két követét; de nem engede nyúgtot
Sámson az ádáznak, kopját vete rája legottan
S a két kopja kiment, sebesebben, mint jöve, mint két
Héja süvöltének törvén hatalommal urokra.
Vas térdét éré legelőbb a kopja, befurván
Gyűrűs kapcsa fölött s a fájó csontig eresztvén
Szomjas acélvégét. Csikorogva hajol vala Sundó,
Hogy kiragadja; de íme suhant sebtében utána
A másik gerely és behatott nagy melle vasába,
Mint valamely ártó növevény nagy messze kiállván
Rőt nyele, és mellét az acélvég tőre szegezvén.
Ezt látván megörült s harcát végezni sietve
Jött az erős ifjú, gerjedt haragában emésztőbb
Mint az emésztő láng s fennvilloga kardja kezében.
S méregből s fájdalma miatt már nem nyöge Sundó,
Ordított, mint a fene vad, szaladásnak eredten.
Nagy bajjal vonszolta magát Tihamérnak előle,
A két kopjával, hogy azont kiragadja, vesződvén;
Az pedig őt kegyelem nélkül pusztítani kezdé:
Vállain és sisakán, mint a pőrölynek ütése,
Hangzott a buzogány sűrű kopogása; kiáltás
Hallék a rémült Ságról s akaratlan ijedség
Vonta be szíveiket; maga Káldor gyászos időknek
Látta jövendőjét s bús homloka ráncba szedődék.
De Sundó kiszakasztván a kopjákat, omolni
Hagyta sötét vérét s kardjában bízva kirántá
A majd ölnyi vasat s égett ostromlani Sámsont
Súlyos ütésekkel. Hogy távol tartsa magától
S végre kifárasztván bizonyos rést leljen ölésre,
Ösztöne súgta, de nem szünt meg közelíteni Sámson.
Mint sanyarú bányász, vagy mint a kincseket ásó,
Tűr hevet és hideget, nyugalom nem tartja, sem álom,
Hogy nyereséggel utóbb a hegy szívébe lejusson,
S a föld bálványát, az aranyt fölemelje jutalmúl:
Úgy vágyott Tihamér Sundónak jutni szivéhez,
Semmi csapás nem volt őt távol tartani képes.
És már vérbe borúlt makacs ellensége; kegyetlen
Sundó rosz napját látá közeledni, de bízék
Még egy ütésével megfordíthatni csatáját
S összefogott kézzel lecsapott bajtársa fejére.
Terhes volt a csapás s mint a vágott fa esése,
Zúzó s rémületes; megtántorodának alatta
Lábai Sámsonnak, feje lógott mint az ütött galy,
Széles válla között lehajolva; de önnön ütése
És a vére-fogyott test súlya vevé le nehézkes
Lábairól Sundót. Lebukott térdére, felállni
Nem képes, bármint ügyekeznék. Sámson időt nyert:
Visszavevé erejét hős karja, kivonta sietve
A ragyogó kardot s készűlt elvégzeni harcát.
Földbe merített kardjával támasztva magát még
Térden volt Sundó s ahogy közelíteni látta
Öldöklő Tihamért, ily szókat mond vala durván:
"Vajmi veszett voltam, kelevézt hogy hánytam elődbe
Sámsoneb! anélkül most e vér-lepte mezőben
Téged látnálak fetrengeni előttem; azonban
Jőj és végezd el munkádat s tudd meg, ezen kar
Ótta meg ősz Sámsont attól, hogy lásson, örökre."
"És téged" felelé Tihamér, "most olt el azon kar,
Kárhozatos rabló, poklok fáklyája, örökre,
Hogy soha rosz lelked honnát ne találja s hazátlan
Bujdossék s nyomorún a világok végtelenében."
Így szólván kinyitá vértét a roskadozónak
S karddal barna fejét elválasztotta nyakától.
Majd kardjára tüzé sisakostúl a fejet és ment
A vállára vetett karddal, vér hullva nyomában:
Rémületes látvány a néző Káldoriaknak,
És nem ohajtott vendég a házban, hova méne,
Hol szomorú csend volt, és nem vala, aki fogadja,
Aki örömmel a győzőnek járuljon elébe.
Ő mene s ellensége fejét kapujára kiszegzé.
Még aznap kétszer harcolt a sági fenyéren,
S még Káldor két szolgának sínlette halálát,
Akiket ők csendes gyásszal mély földbe takartak
És lobogós kopját tűztek sírjaikra; de Sámson
A leütött fejeket réműl kapujára kitűzte.
     Fenn vala már a hold s szomorún a puszta falak közt
Ült vacsorájánál Tihamér, elmélve kiirtott
Nemzetségéről s várván a harcot. Azonban
Mint bagoly odvából kisuhan, mikor a fedező éj
Szőnyegeit kiterítve leszállt bércekre, mezőkre,
S messzeható szemeit gyilkos vágyalma vezérli:
Úgy Ságból kijövének ölő szándékkal az ifju
Káldorok és egymást nem sejtve siettek elérni
Úrhida dombjához. Petur első jött be, megállott
A kapunál s nagy gondolatot forgatva eszében,
A kapu két szárnyát betevé s elzárta rudakkal;
Hogy, ha talán egyikök menekedni akarna, ne tudjon
S a sorstól neki szánt ez helytt ma elérje halálát.
Kába! oroszlánnak barlangját zárta magára
S bízott a sorshoz, melyet maga sürgete dúlni.
Jött azalatt Ipoly a tulsó kapun. A kapuzárót
Látta s gyanítá szándékát; de remegni tudatlan
Lelke legott el lőn ugyanarra tökélve, bezárá
A kaput ő is, elebb a tér udvarra sietvén.
És vakon a boszútól, mely dúla lobogva szivökben,
Testvér a testvért ellenségének alajtá.
Mindkettő sietőn a tér udvarra kijutván,
Jelszavakat váltvák, viadalmasan összerohantak.
Mily hamar a tavakon két hullám megtöri egymást,
Vagy mind két felhő, mely összejön a zajos égen
S egymást szélvésszel s haragos villámmal emészti,
Hullván megtépett kebeleikből a sürü zápor:
Úgy ezek a szélnél, a lángnál hirtelenebbűl
Elronták egymást. Leterűlt Petur öccse vasától,
Megszegvén derekát a véknyán általütött kard,
Elhullott Ipoly is bátyjától véve halálos
Szúratokat mellén. Dobaj és a fegyveri csengés
Fölverték Tihamért, bámulva figyel vala s látá
A kettős rohanást, s a kardok villanatában
Legdühödőbb harcot s sietett a térre kijutni.
Már feküvének azok. Kiderűlt a bujdokoló hold
S áruló sugarát bágyadt szemeikre vetette.
A megnyílt sisakon kitekinte utószor Ipoly még
És kitekinte Petur s iszonyú vala kínja szivöknek
Sámson lábainál egymást haldoklani látván.
S nyögve Petur szólott: "Ipoly! így kell válni? de váljunk:
Sors akará, hogy Sámson után a Káldor elessék,
Isten hozzád a sírban." - S még szólna: de fáradt
Nyelve megállt a halál révén. Vonagolva kinyujtvák
Véres karjaikat, egymásra borúltanak. Így ők
Mondhatlan keserűséggel megváltak az élet
Napjaitól, csak imént vad erőben féktelen ifjak,
Most testeik halom a földön, lélektelen alkat.
Bámúlt a harcon Tihamér és néma-merően
Álla soká, majd a sisakot lecsatolva fejökről
Halvány arcaikat vizsgálta kegyetlen örömnek
Képzelgéseivel: ilyen volt arca Petőnek,
(Öccse nevét mondá), ilyen volt fürge Gyulámé,
S ily halovány az öreg Sámsonnak képe, midőn őt
Éjjel az ádázok megüték véletlen az álnok
Fáklya világánál és vére fiaira lehabzott,
Akkor is óhajtván Tihamért, hogy jőne segédűl,
Akkor is átkozván, bosszút ha nem állna; de örvendj:
Így képzelge tovább, örvendj boldogtalan árnyék:
Ellenidet gonoszúl egymásra vezette szerencse,
S lábam előtt a két Káldornak vére patakzik.
Eljött a hajnal, szomorúság hajnala Ságon,
Harcszerető fiait Káldor nem lelte; de láta
Vérbe borúlt fejeket kapuján a sámsoni várnak.
S rémület és harag és bánat változva eszében,
Elszánás nélkül fogyató kínokban evődött.
Menne, hogy a gyilkost várában elölje, kivánná,
Mint szomjú föld a záport, végének özönnel
Látni elomlását; de maradt mit veszteni; éle
A két gyermek még, még volt bizodalma körökben
A más kettőnek gyászát elbírni, s reménye,
Hogy Tihamér, mielőtt véréhez jutna, kifárad
Harcaiban s elesik küzdő szolgái kezétől.
Őtet azonban az ifju soká nem hagyta tünődni,
Eljött vérdíját megvennie s dönge szünetlen
Súlyos ütéseitől a vert kapu. Eljöve reggel,
A delelő nappal s napesettel; nem hagya nyugtot,
Nem bánatra időt. Káldor szolgái esének
Mint dér-vette levél, s mindennap a sági fenyéren
Harc vala és temetés, s a halál félelme fölötte.
Sámson háza pedig rémségesen álla tetőjén,
Csak kis időre s komor vendéget látva urában.
Rettenetes kapuján kiaszott vérarcok epedtek
A nézőre, s ijedve futott a vándor alóla.
Ságot azonképen kezdé mindenki kerűlni;
Bátrai elhullván, kiszökött a gyáva cselédség;
A betegek kórágyaikból sápadva kimásztak,
Messze hagyák el a házat, hol mindennapi harcban
Dúla halál s lebegett elfordíthatlan enyészet.