TÜNDÉRVÖLGY

Egy énekben

Mit tudtok ti hamar halandó emberek,
Ha lángképzelődés nem játszik veletek?
Az nyit mennyországot, poklot előttetek:
Belenéztek mélyen, s elámúl lelketek.

Én is oly dalt mondok világ hallatára,
Melynek égen, földön ne légyen határa,
Amit fül nem hallott, a szem meg nem jára,
Azt én írva lelém lelkem asztalára.

Csaba Bendegúznak volt hadverő fia,
Béke napjaiban most nem csatáz vala,
De benn volt szivében szerelem dárdája,
S mélyen gyökeret vert, mint hegyi nagy szálfa.

Azelől bujdosott setét rengetegben,
De nyugtot nem talált vadak űzésében;
Ledőlt elfáradtan a fakadó gyepen,
S bár elszúnyadt, a bú ébren volt keblében.

Hallgassátok tehát Csaba kiáltását!
Hegy, völgy! halljad te is, keserű panaszát,
Fájdalmak szakasztván nehéz rövid álmát,
Fejét fölemelé s így nyitá meg ajkát:

"Kicsoda keltett föl engemet álmombúl?
Kicsoda ébresztett rövid nyugalombúl,
Hogy keblem dobogjon oly rémítő vadúl,
Mint amely paizsra nehéz nagy dárda hull?

Hogy megint megtudjam, ki a bajnok Dalma,
Kicsoda Dalmának ragyogó leánya,
Dalma leányának mily ékes orcája,
S ékes orcájánál kedvesb mosolygása?

De minek tudom én hasztalan ezeket?
Döngöre birja a kisded szűz kezeket,
Az édes ajkakat s érte égő szivet:
Szerencsétlen Csaba nem birja ezeket.

Te büszke Döngöre! Karadó nagy fia,
De bár lennél tüzes déli sárkány fia,
Jőnél csak előmbe, porrá zúzva hagyna
Dárdám a mezőben, s apád megsiratna.

De bús halálod is nekem nem nagy remény;
Azért a szép Jeve nem lenne-e kemény?
Csak te vagy előtte nyomos, s kedves szemfény,
Én setét s könnyü, mint szélvészben egy fövény.

Azért Döngöre! én nem bántlak tégedet,
Vidd haza békével ifjú szerelmedet;
De mikor násznéped lakomnál lépeget,
Busongó Csabával ne láttasd szépedet.

Boríts hosszú fátyolt termete bájára,
Dalt ne mondass vele napod vigságára:
Benn a bús teremben megláthatná Csaba,
Meghallaná dalát, s szíve megszakadna.

Vagy vidd haza őtet éjnek kezdetével,
Tengeri nagy szélvész közelgetésével,
Hogy szépséges arcát setét éj rejtse el,
Dala örömhangját szélvész ragadja el.

Mégis - ne borítsd be arcát fátyolával,
Ha betekint hozzám szép pillantásával,
Setét lakomban is világos lesz avval:
Ne borítsd be őtet rojtos fátyolával.

Elejbe kimegyek apám tereméből,
Vizet viszek neki friss forrás öléből,
Virágfüzért a völgy hímes mezejéből,
De könyvet szememben szivem rejtekéből.

Talán megnézi majd fakadó könyvemet,
Mikor issza fényes csigából vizemet:
Mikor kis kezével veszi füzéremet,
Tán megnézi vérrel fakadó könyvemet.

De mily gyermek mondá bolondul ezeket?
Nem Csaba szájából jön e lágy képzelet;
Csaba nem hiú szót, seregeket vezet,
Egy ingerkedő rém súgá mindezeket.

Haj! nem; te vagy Csaba, ezt te magad mondád,
De zúdúlj rengeteg! ne halljad meg szavát,
Ne halld, ne viszonozd hegy, völgy riadását!
Ő maga hadd vigye, s hallja csak panaszát."

Így szólt ifjú Csaba, s rézpajzsát megüté,
S magasabban üté dárdáját ég felé,
Futottak a vadak tőle mindenfelé,
Ő ment az erdőben, s ment mindinkább belé.

De nyelves Kalatár hegyre futamodék,
És a rengetegben kiáltása hallék:
"Csaba, te fél Csaba, te vadnak martalék!
Hova futsz? hogy hílak, szinte megrekedék.

Csak hasztalan futod a tágas ligetet,
Döngöre ott vár rád habos Volga mellett,
Hogy özönbe vesse siralmas fejedet;
S ha nem jősz, maga jő: itt is porba fektet.

Jeve hasztalanúl siránkozik hozzád.
Neked nem a csata, setét berek hazád.
Mégis Döngörétől előbb törik dárdád,
Aztán megyen Jeve Döngörével tovább."

"Jeve megy?" szól Csaba, és megállapodik,
De haragos szeme nagyokat villámlik.
"Ki vagy te?" meg így szól, és meg-megrázkodik,
Amint füleiben szép Jevéje hangzik.

"Ki vagy te, vad hírnek ordítozó szája,
Durva Döngörének durva katonája?
De vígy hírt uradhoz szavaid díjába,
Megmondhatd, milyent üt hős Csaba dárdája."

Így szólt, s dárdanyéllel amazt hátban üté,
Az is szaladást nemigen felejté,
Háta ropogását Döngöréhez vivé,
És átkokat morgott Csaba feje fölé.

Csaba is erdőből, mint a vízszakadás,
Kimene, és futa, merre volt a zajgás,
Messze kicsillámlott fegyvere: csattogás
Terjedett útjában s rettentő dobogás.

Nagy két vállán haj habozva repdesett,
S mint, mely köd beborít nyugatot, keletet,
A zajgó vidékre oly setéten nézett,
S vive nagy szivében halált és életet.

Életet magának és a szép Jevének,
Haragot és halált vitéz Döngörének;
Halált és hargot mind ő ellenének,
De kedvet, életet magának, Jevének.

"Áldott Jeve" így szólt; "nem hagytál el engem,
Azért kellett téged mindeddig szeretnem.
Ha nem hízelkedik merész képzeletem:
Te szerettél, és csak úgy csaltak meg engem."

Igazán Döngöre megcsalta hős Csabát,
Jevéhez rosz hirrel hordogatta szavát,
Jelenté Jevének Csaba nagy haragját,
Jeve félt, s azért nem mutatá meg magát.

De Döngöre vadúl Dalmát megkötteté,
Leányát kísérve magához viteté,
Kitünvén, hogy mindazt csalárdúl mívelé,
Nem volt más tett hátra, mint az erőszaké.

Azért küldött büszke követet Csabára,
Bizván szerencséjét súlyos vas karjára,
Hogy ha őt ledönti kedvese láttára,
Hírt s szerelmet vigyen őse hajlokába.

Most, mint gyászos napnak siralmas hajnala,
Jeve kísérők közt úgy közelít vala,
Lehajtott bús fején meglebbent fátyola,
S látszott szép orcája csak gyengén általa.

Mégsem olyan gyengén, hogy ne lássa Csaba.
Ő a kísérőkhöz mennydörgő szót ada,
Mennydörgőbb dárdával rájok lerobbana,
S megfutott előtte Döngöre vert hada.

Csak maga nem futott Dalma szép leánya,
Szólt, és könyüitől ragyogott orcája:
"Oh ha megvetettél, hősök unokája!
S haragod Jevének szerelmét elzárja,

Légy ótalmazója legalább éltének,
Add vissza ősz apját elhagyott Jevének.
Ne zengje bajnokok előtt büszke ének:
Csaba szeretője rabja Döngörének."

Igy szólván leborúlt, térdét általfogá,
Csaba őt lábától melléhez ragadá,
Nem szólott: szavait bánat s öröm fojtá,
Nem szólt: szavait egy könynek általadá.

Még sokáig tartá a lányt kebelében,
Mintha elkapását sejtené szivében,
Fejét lehajtotta hozzá szelídebben,
S haja keveredett hajával széltében.

De csakhamar ismét nevelé haragját,
Álnok Döngörének esküvé romlását,
Háromszor rettentőn megüté paizsát,
Háromszor felelé hegy, völgy vissza hangját.

S hada, mint felhőből leszálló sassereg,
Vagy mint nehéz szikla, mely völgybe hengereg,
Úgy jött, s más részről mint pusztító fergeteg
Jöve Döngöre is, s vele nem kis sereg.

"Kicsoda áll ellent Karadó fiának?
Kicsoda sereget vezető karjának?
Feje előbb esik lábaihoz annak,
Mint égből mennykövek földre hullanának."

Így szól nagy kevélyen Csaba boszújára,
Rázúg a két sereg iszonyú szavára.
De ő odább megyen, így szól utójára:
"Nincs nekem más harcom csak az egy Csabára.

Csaba te bujdosó! hogy mertél kijőni?
Azért hogy Jevére kezet mersz nyújtani,
Rajtad vén keselyű fog törvényt tartani,
Mikor fiainak vesédet osztja ki."

Szólna még, de Csaba ifjú erejében,
Megrázván a dárdát fölemelt kezében,
Kiveté, s elment az szélnél sebesebben,
Mégsem oly sebesen, mint ő volt mérgében.

Döngöre meghajolt előle fejével,
Mégis megütötte sisakját hegyével.
Leesett a sisak lobogós diszével,
Döngöre megrendült bánattal telvén el.

Csaba megállt búsan néma haragjában,
És megnézé Jevét még egyszer harcában;
Kedves tekintetét elvivé magában:
Hogy rontsa Döngörét annyival ádázban.

De fölvevé addig Döngöre a dárdát,
És megdobá vele Csaba rézpaizsát,
S még vete egy dárdát, nem hogy ölje Csabát,
De megölje avval Dalma szép leányát.

S a két dárda elment szörnyen egymás után.
Halovány félelem ült a lány ajakán.
S míg Csaba ment, mint a bántott hím oroszlán,
Halál jött Jevéhez Döngöre dárdáján.

Halál; de leszáll a Nap ragyogó fia,
Tündér ruhájával Jevét betakarja,
Erős karjaival emeli magasra,
Túl a napon egy szép ligetes csillagra.

Ott itatja őtet édes mézitallal,
Kezeit csókolja forró ajakával;
De olyant, mint Jeve, mindez nem vigasztal,
Földre kivánkozik könye záporával.

Azonban a földön harc van két hős között,
Az erős Döngöre s tüzes Csaba között,
Vágják, verik egymást, s az összeütközött
Kardok villámlanak gyors kezeik között.

Kicsoda áll ellent Csaba vágásának?
Kicsoda Döngöre mennyköves karjának?
Senki sem, csak Csaba áll meg vágásának,
S visszavág Döngöre puszta homlokának.

Leesik a nagy hős, még nagyobb estében,
Kiterjed a földön egész termetében,
Keményen hordozá kardját életében,
Fogva tartá most is hűlő tenyerében.

De győző Csabának nincsen mit örülni,
Látja szerelmesét magas égbe tünni.
Hasztalanúl vannak öldöklő fegyveri,
Az erő, mely Jevét viszi, nem emberi.

Leereszti kardját vérengző kezével,
Földet, eget megnéz rettentő szemével,
Minden homályba dől setétes néztével,
S a föld ing alatta ingó nagy fejével.

De most fölemeli fejét búsultában,
Lesújtja a kardot őrűlt haragjában.
Milyen a vad állat dúlt fészke tájában:
Oly iszonyú Csaba szíve szakadtában.

Elszórja kalpagát rengő címerével,
Elveti paizsát tündöklő rezével,
Letépi párducát, és messze veti el,
S megüti homlokát öldöklő kezével.

Szörnyű dobogással nagy mellét is veri,
Ismét szemét a nagy égre, földre szegi.
Végre hol Döngöre vérét a föld nyeli,
Temérdek testével magát porba veti.

És ül vad bánatban megölt társa mellett,
Némán áll a két had két bús vezér felett,
Csaba mutat köztök egyedűl életet,
Szól, és minden szava ordító rettenet:

"Mért kellett kardomnak reád csattannia,
Te vitéz Döngöre, Karadó nagy fia?
Inkább volnék magam bús földben annyira,
Hogy szemembe napnak ne hatna sugara.

Nem voltál te soha gonosz ellenségem,
Tudtam, mikor jöttél haraggal ellenem.
Lehetett magamat dárdától védenem;
De ez jő, s eltűnik: őt meg sem sérthetem.

S most hímes pamlagon szép Jevével pihen,
Szerelme szavait susogja csendesen,
Ajkát ajakához emeli hevében -
Ne higy szavainak oh én szerelmesem!

Ne hígy hizelkedő tündérek ajkának:
Elhervadsz keblökön, aztán megtagadnak,
S csúfja léssz örökké nemednek, hazádnak,
S csúfja és keserve szerető Csabának -

De minek beszélek üres levegőhöz?
Nincsen halandónak szava tündérfülhöz,
De van hadviselő karokban oly eszköz,
Mely bizvást közelít tündéres erőhöz.

Azért, megölt bajtárs, nyugodjál véredben,
Nemsokára én is itt fekszem e helyben.
Vagy még lebujdosom föld alá mélyebben,
Ha nem boldogúlok veszett örömemben."

Monda, s nagy erőben a földről fölkele.
Megörült és zúgott a két sereg vele,
Ő megállt helyében; de lángban járt szeme,
S benne ült szivének rettenetessége.

S így szólt tovább nézvén az álló seregre,
És kardját fölütvén a magas egekre:
"Esküszöm az erős hadak istenére!
Esküszöm őseim vitéz nagy nevére!

Nem jövök előbb meg s máskép mint Jevével,
Fölvetem a tündért apám fegyverével,
S bár lenne tovább, mint gondolat mehet el,
Én elmegyek hozzá, s megjövök Jevével.

De tudom a tündér titkos gyüléseket,
Setét erdős völgyben tartják ők ezeket,
S mert az ég nem szenved földi örömeket,
Ide járnak, földön töltvén az éjeket.

És te ravasz tündér! bár légy isten fia,
A haragos hadak istenének fia,
Ki kell még kardomat karodnak állnia,
Aztán mehetsz bízvást szép Jevével haza.

És ha erősebb vagy földi fegyverekkel,
Bird a szép jutalmat boldogúl, békével;
De tudom, ha harcolsz földi fegyverekkel,
Mint villám a szirtet, csattogva verlek el.

S bizony! fölkereslek éjfél kezdetére,
Hatalommal ütök rád és életedre,
Ezt esküszöm vitéz őseim nevére,
Esküszöm az erős hadak istenére."

A két sereg akkor öszvekeveredett,
Döngöre halálán nagyon keseredett;
De béke szavával egymáshoz érkezett,
Mert csak a két vezér, míg élt, ellenkezett.

S most ezek beveték Döngörét sirjába,
Zászlót és ravatalt tevének halmára.
De Csaba fölmene Dalma hajlokába,
S hogy megoldja őtet, közelít hozzája.

Aggott Dalma hallá már a bús híreket,
Nem hagyja oldani a kötött kezeket,
"Hagyd kötve, így szólott, oh Csaba e kezet,
Hogy Jeve elveszett, tán csak ez vétkezett.

Mert Döngörét jókor innen ki nem tiltá,
Döngöre őt azért vadúl megfogatá,
Dárdáját Jevéhez halálosan sujtá,
S míg te harcolsz vele, tündér szabadítá.

Azért nem ok nélkűl birja őt a tündér,
Mert kit nagy bajában halálos végzet ér,
Az már nem emberé; ha szabadulást kér,
S nyer az égtől, ahhoz tartozik mint rabbér.

De te menj el a nagy kármán kardvasával:
Az megbirkózhatik főbbek hatalmával,
S ha föltalálod őt, s rajtaüthetsz avval,
Annyi mintha ember küzd ember fiával.

Azért, ha erősebb vagy, elejted őtet,
Ha ő erősebb lesz, ő ejt el tégedet.
De akkor nem látják szabadon e kezet,
S gyászos lesz hírében a Dalma nevezet."

Keservesen így szólt. Az ifjú nagy szive
Forrott és habozott, mint vad tenger vize,
Mégis az öregnek utóján engede,
Kötözve hagyá őt, és más kardot veve.

Vevé nagy Kármánnak kardját paizs megül,
Hol meztelen hevert ragyogva egyedül,
Képek voltak metszve hátára kétfelül,
Irtóztatók: Csaba megborzadt ezektül.

Egy kisded, oroszlán és körmös sas között,
Esdeklő szép leány kötve két tűz között,
Egy bujdosó anya, kit fia üldözött,
De Hadúr tiltólag állt mindezek fölött.

Más részről ismét állt hadak nagy istene,
Lábánál a sas és oroszlán pihene,
Anyja kezében ült a kisded, s nevete,
A rossz fiu égett, s a lány kért érette.

Ezek voltak Kármán kardjának képei.
Csaba nagy csattogva hüvelyébe veti,
Serényen süvegét és mentéjét veszi,
S magát, bucsút vevén, Ragadóra veti.

Ragadó, mint sólyom, könnyen járt alatta,
S ő elment egyedűl veszélyes útjára,
Elment a titkos völgy borzasztó tájára,
Nem hallgatott holló- s varjukárogásra.

Varjak, hollók mentek elejbe, mint vizár
Zúgván, és csevegvén; Csaba borzada bár,
Tovább ment, s hol balról áll magányos határ,
Ott röppent elejbe jövendölő madár.

Kétszer csattogtatá szárnyát a ló előtt,
S iszonyút visított habos fej fölött,
Harmadszor is úgy jött, s ment hogy érne felhőt,
De Csaba megbúsúlt, s nyillal utána lőtt.

Leesett a bús hír visító madara,
Rá a hollósereg nyomban lerobbana,
Marakodva mentek miatta egymásra,
Csaba ment, nevetvén madarak harcára.

De most erdőhöz ért: setét lett utában,
Lassu moraj hallott a völgy távolában,
Akadozott a ló félénk futásában;
De ura meghajtá s halada bizvábban.

S most áldozott le a hevítő napvilág:
Rengett és suhogott a fákon minden ág,
S mintha két fergeteg vadon tengerre hág;
Egyszerre oly szörnyű lett a magányosság.

Bátrabb madarak is a tündérvölgy felől
Vijjogva szárnyaltak fias fészkeikből,
A nagy sas nem ült meg fia mellett belűl,
Fenn állt, s borzadozott kis ágon egyedűl.

De meg nem maradtak ott a többi vadak,
Sívó kölykeiket vívén, mint vert hadak,
Sűrű csörgetéssel messze elfutottak;
Oly szörnyű volt éjjel a tündérvölgyi lak.

Itt egy róka bajjal martalékát huzá;
Rajta ment a farkas, s vele megtapodá;
Itt a morgó medve kölykeit faldosá,
S hurcolta egy helyről nagy bajjal máshová.

Csaba Ragadója remeg e nézéstűl,
De félnek a vadak Csaba fegyverétűl,
Kitérnek előle gyorsan mindenestűl,
Maga bátor a hős, s nem retteg semmitűl.

Jeve s Dalma őtet nem hagyják rettegni.
S bár lenne akadály és baj százszor ennyi,
Mint megdűlt habokon a tenger isteni,
Úgy át merne rajtok Csaba szive törni.

Most egy medvekölyket véletlen tiprata,
Nyöszörögve kiment szegénynek párája;
De két lábon állva jött a bőszült anya,
Csaba is megfordúlt dárdával hozzája.

Morgott a vad állat, setét szája poklát
Szörnyen nyitogatván, körmölni ment Csabát;
De Csaba ráhajtván serény Ragadóját,
Végigveré veszett torkában dárdáját.

Körűle ugrálva sívó medvekölykek,
Megölt anyjok miatt bús pártot ütöttek;
De ők is Ragadó körme alá estek,
Csaba ment, dárdáján folyván a vércseppek.

S alig ment, sziszegve jött a kigyósereg:
Ez vékony testével könnyen tovább pereg,
Amaz karikába fonódva tekereg,
Sok, fejét emelvén, mozog rémítőleg.

Mindezek közt Csaba szerencsésen halad,
Elfutnak a kigyók, s bőrök hátra marad;
Setét lesz azonban, de Csaba csak halad,
S most döbbenik szive, midőn maga marad.

"Magam vagyok tehát, így beszél magának,
S a fene vadak is egyedűl hagyának?
De menjenek. Csaba elég lesz magának,
Elég viszálkodó Tündér hatalmának.

Vagy nem szép Jeve az, ki szenved e helyen?
És micsoda ember, aki érte megyen?
Én Csaba vagyok az, s inkább sírom legyen
Vad farkasok gyomra, mint Jeve szenvedjen."

Így szólván Ragadót vén tölgyfához köté,
Véres nagy dárdáját mélyen földbe üté.
"Rohadj itt, úgy monda, dárdám! és senkié,
Vagy légy ismét hozzád visszatért uradé."

Ezt mondván nagy Kármán kardjával elmene,
S minden lépésével nagyobb lett ereje.
Alatta morogva föld is megrezzene,
Amint nagy erőben halada fölötte.

Mint felhő mentében naggyá nevekedik,
S erejét belefolyt villámok nevelik,
Úgy Kármán vasától Csaba erősödik,
S halálos csapásra karja nehezedik.

De most megállt a völgy sikamló partjánál;
Soha szem még szebbet nem láthatott annál:
Messze terjedt, s mintha fél tojást vizsgálnál,
Oly rendesen s szélén sűrű nagy tölgyes áll.

Közepén halom kél, virágos szép halom,
Egyedűl húsz öles cedrus áll a halmon.
Alatta kis patak folydogál szabadon,
S zugó habjaival terjed holt nyugalom.

Azonban fölkelnek az éjnek csillagi,
Őket bús orcával fényes hold vezeti,
Fák tetején ülnek a hegy szélvészei,
A legmagasbikat három sárkány üli.

Az ifjú néz s bámúl, s körül tovább megyen,
Hogy a völgybe könnyű menetele legyen,
S im egyszerre zendűl a környék rémesen,
És minden kis forrás megindúl a hegyen.

Indúl s növekedik bujdosó patakká,
Patakból dagadoz sebes áradattá,
S hegy, völgy ordít bele, amint szalad alá,
Változván haragos féktelen csodává.

Csak alig tartja meg vitéz Csaba magát,
Mosván az áradat meredő bokáját,
Megáll mégis, fölebb huzogatva lábát,
Látván tóvá lenni tündérvölgy patakát.

Nem is tóvá, setét hullámos tengerré,
Vize tündérvölgyet csordultig betölté,
Félig állt vizéből a cedrus ég felé,
Sudaras szép fejét szellő meg nem éré.

De most leröpült a sárkány két fiával
Az elállt viharok szörnyű hatalmával.
Alattok vad szélvész harcolt a hullámmal,
Ők felűl repültek hármas csattogással.

Zúgó fenekéről fölfordúlt az özön,
Eloltott minden fényt a magas égkörön,
Hajlott és csikorgott a cedrusfa közön,
Setétség lett urrá ékes tündérvölgyön.

Setétség, rémarcú szülötte az éjnek,
Melytől ily zavarban halandók rettegnek.
Megröppent a sas is fölötte fészkének,
S csak alig parancsolt szive félelmének.

Háromszor kiterült fekete szárnyával,
Háromszor állt vissza anyai gondjával;
De bátran állt Csaba Kármán kardvasával,
Bátran hős szivének nagyobb hatalmával.

Csak bánatban égett s epedő várásban;
S mintha a vad tengert széllel harcoltában
Meg akarná inni hallatlan szomjában:
Oly nyugtalan vala körűle jártában.

De most fiaival félre tért a sárkány.
Morogva elállt a szélvész nagy fák ormán.
Kékes boltozattal látszott az ég tisztán,
S hold, csillag kiderült gyönyörű határán.

Még a víz hánykodott nagyságos mozgással,
Lassan nagy hullámot forgatván hullámmal,
Végre csendessé lett ezüst ragyogással,
S látszott a fa benne hosszú árnyékával.

Tiszta hab buggyant föl fának árnyékában,
Tenger szép leánya a hab tisztájában,
Fehérebb a habnál, és tisztább magában,
Feljöve mosolygó ártatlanságában.

Ezelőtt mélyen ült tenger fenekében,
Apja erejével országolván ott lenn.
Kis aranyhalait eteté jó kedvben,
S úszó szörnyetegek játszottak körében.

Víziborjak és a mélység órjáshala,
A harapós farkas s emberevő capa
Együtt mulatoztak, szelídek általa,
S szép lábai alá minden borúl vala.

Volt a nagy mélységben vizfalú tereme,
Kis csillag ragyogott fölűl közepette.
Körül a falakban szép csigák serege,
És gyöngyök villogtak gyönyörűségére.

De szabadon s tűkrűl állott a bal oldal.
Ott játszott a lányka tűnő árnyékával,
Megérni kiváná ajkát ajakával,
Hasztalan! betelt az hideg víz habjával.

Ez most egy forrásnak akadván vizére,
Felszökött mélységből a szép föld színére,
S midőn itt szokatlan szemmel körülnéze,
Kevés lett az árvíz szilaj örömére.

Elindult, meg-megállt vizet hasogatva,
Fickándott, mint folyam legifjabbik hala,
Míg az új szépséghez lassanként szokhata,
Repesett, dobogott habos bal oldala.

Szabadság! nem tudott, de érzett tégedet.
Gyengéd ajaka még nem mondta nevedet,
De midőn általad főbben emelkedett,
Örömében onta legelső könyeket.

Végre félijedve megállt a viz felett,
Hosszasabban nézte a földet és eget,
Megnézé közelebb a fakörületet,
S titkos új vágyódást magában érezett.

S mintha kis kezei épen áldozának,
Fölemelve tiszta vizet mutatának
A körűlálló fák rendes szép sorának,
Tiszta vizet az ég ezer csillagának.

Szűz fejét egy kissé fölvetvén így álla,
Mintha mondaná: "oh egek szép orcája,
S addig nem látott part gyönyörű sorfája,
Üdvözllek én, tenger kék szemű leánya!"

S szomorú lőn, midőn a mennyek csillagi
Nem jövének hozzá fényökkel játszani,
Midőn láta mindent mozdulatlan állni,
Vissza kezdett ismét öröme szállani.

De most kitért lassan az özön szélére,
S maga nem vigyázván, s tartván semmiére,
Önkényt bomlott haja gyenge szemérmére,
S végső fodraival lábszárához ére.

Ott megállt egyedűl a vizes part élén,
Csiklandó talpait lágy füvek emelvén,
Csaba háborodott e látás szépségén,
Tiltott gondolaton szíve megdöbbenvén.

De maga így szólott büszke nagyságához:
"Valljon mi az, mi engem e helyre hoz?
Az-e, hogy valamint tündér halandóhoz,
Úgy nyúljak magam is tündér szép leányhoz?

Bizony! akkor engem méltán kinevetnek,
Kiknél dicsekedtem, a bátor seregek.
Akkor lever átka hadak istenének,
S kikre megesküdtem, ősim nagy nevének.

Akkor ősz Dalmának kötve marad keze -
Vagy e kísértettől szaladnom kellene?
Nem! nem! ez segítsen, ily szépséggel tele.
Nem állhat e tündér kértemnek ellene."

Ilyen gondolattal közelít hozzája,
De a megijedt lány remegve hátrála.
Csaba szólt: "Oh tenger kék szemű leánya!
Ne fuss, nem vagyok én fellegek sárkánya.

Csaba, hős Bendegúz vitéz fia vagyok,
Fájdalmam és lelkem gyötrelmei nagyok.
Lánykámat ölelik orzó tündérkarok,
Mondd meg égi szépség! rájok hol találok!"

Megállt a kis leány Csaba szép szavára,
Közelebbről nézvén kedves orcájára,
Örűlt, hogy rátalált termete mására,
Örűlt a hangnak, de hang nem jött ajkára.

Odament és égő szemét megpillantá,
Ajkát ajakával egybe hasonlítá,
S midőn az első csók vált kis csattanássá,
Vigada, és a hőst magához szorítá.

Égett, fagyott a hős, mint hegyi nagy szálfa,
Mikor vad tengernek förgetege rázza,
Megrázkódott egész teste alkotmánya,
S visszatért előbbi kemény nagyságára.

"Mit akarsz te velem, incselkedő leány?
Igy szóla, szépséged veszedelmes cselt hány,
Nem felelsz, kérdésem előtted csak hitvány,
De magadhoz vonzasz félre csalogatván.

Felelj, vagy menj tova!" És a bús leányka
Visszarezzent Csaba ijesztő szavára.
Most jött legelőször jajszó ajakára.
Elment, s bús habokat öltözék magára.

Csaba későn báná, hogy keményen beszélt,
De jött a sárkány most hozván ég felhőjét,
Beborítá avval tündérvölgy tetejét,
S lobogni engedé a villám erejét.

Lassú mormolással a víz elenyészett,
De benn nagy zúgással tündérgyülekezet
Kezdődött: egy nyilás volt, mely bévezetett,
Máshol szörnyen feküdt köd s villámőrizet.

Szélről a fák mellett egy villám futkosott,
Szakadatlan körül hordoza vad lángot.
Sok közepett gyorsan s szabadon kigyózott,
S tündérvölgy fölébe égő tetőt húzott.

Délről volt a nyilás veres boltozattal,
Ott állt a sárkány két tarajos fiával;
De most a vén maga fölment vad haraggal,
Hogy megharcoljon a felhők madarával;

Mert élő állatot nem szenvedett körűl. -
Csaba e látásra gyorsan útra pördűl;
Előle fut egy a sárkányfiak közűl;
A másik vasától kettévágva eldűl.

A vén sárkány megjő szomorú sivásra,
S látván, hogy az egyik futva továbbálla,
Iszonyú mérgében rá hágdos nyakára,
S ezt is megeszi a másiknak torára.

De Csaba már benn van a kék kapu alatt,
Bántatlanúl tovább nagy erőben halad,
Mégis kissé megáll a vízkapu alatt,
S fagyosan fut lelkén rémítő gondolat.

A vízkapu hosszan magas boltozattal,
Mint kemény márványból faragott sima fal,
Áll legvégül s benn emberevő nagy hal
Látszott heverni a szörnyek táborával.

Ott megállt az ifjú, és már megmotszana
A háborgó tenger rettenetes hala,
De a kék szemű lány elejébe álla,
S Csaba menésének szabad nyilást hagya.

Néma köszönettel nézett rá hős Csaba.
De az magát búsan elrejté a habba,
Mintha mondaná: "oh kemény ember fia!
A kék szemű leány nem lát téged soha."

S az ifju tovább ment a vízkapu alól.
Zúgott a belső völgy tündérek zajától.
Ifjú kis csemeték keltek föld porából.
Ezek között jártak bujdosván párostúl.

Kiki foglalatos maga örömével,
Nem vigyáz, társával szomszéda mit mível.
Széltében az ifjú fáknak levelivel
Takarja titkait, s rá víg dalt énekel.

Benn az ékes völgynek dombos közepében,
A magas cedrusnak virágos tövében
Hét szivárvány vagyon egyesűlt szépségben,
Kisebbedvén mindig befelé estében.

A legbelső alatt szép lányka üldögel,
Kit egy magas tündér hizelkedve ölel,
S mert ébren nem bírhat tiszta hűségével,
Csábító csókokkal bájosan altat el.

Most a lányka feje álmosan nehezűl,
Termete hanyatlik gond és erő nélkűl,
Csaba irtózik és lángol e nézéstűl;
Feje zúg s szemében szikrázó harag űl.

Ha láttál éjfélben tüzes kísértetet,
Oroszlánt, kit vadász vassal megvérezett.
Vagy villámmal járó halálos felleget,
Csak úgy képzeled e szörnyű tekintetet.

Párducként felszökött a domb tetejére,
Lelöké a tündért négy öl messzeségre,
"Ébredj!" monda, Jevét emelvén kezére:
"Ébredj, és mondj áldást Csaba fegyverére."

A lányka (Jeve volt) sohajtva ébrede,
Látott s szemeinek csak alig hihete;
De szabadabb lett a tündér lélekzete,
Ordított, s az egész völgy ordított vele.

S most mint sebes árvíz mind összezavarva
Jöttek, riadoztak Csabának rohanva.
Csaba széllel vágott: "vissza! tündér! vissza!"
Kiáltván kardjával téres nagy kört huza.

A tündérek visszahökkenve megálltak,
Erejét érezvén Kármán kardvasának,
Csaba nekicsap az ingó cedrusfának,
És a cedrus enged döntő csapásának.

Csikorogva kidől tövéből a völgybe,
S végig nagyot zuhan tündérek fejére;
Fut a hét szivárvány magas ég szinére,
Halovány setétség borúlván helyére.

Maga áll közepén mint uralkodó sas,
A rettentő ifjú s kezében a kardvas,
Három kört húz benn, és odaül siralmas
Képpel a lány: szeme Csabán csak gyászt olvas.

De bizik az s büszkén, boszúsan így beszél:
"Ide hát akiben nemes bátorság él,
Ide hágjon körbe, itt villog a vas él,
Ne féljen harcolni, ha orozni nem fél.

De bár jőjetek el, akik idefértek,
Jőjetek mindnyájan csalfa tündérkölykek!
Azért vannak velem varázsos fegyverek,
Hogy avval szépemért véres boszút vegyek."

Rázúgott, ezt hallván, a nagy gyülekezet,
Hogy összeszaggassa, nekitörekedett.
A nap fia rájok nyújtott tiltó kezet,
Ő ment, a többi nép mind visszalépdesett.

Ő pedig szólt: "társak! félre most e helyről!
Senki ne reméljen cseppet is véréből,
Magamnak is kevés az egy ily emberből;
Félre hát ti társak, félre most e helyről! -

S ki vagy te vakmerő, szegény föld gyermeke!
Ki a napfiára gyilkos kezet vete?
Szerencsétlen anya! ki téged visele,
Szeme hasztalanúl sírással lesz tele.

De hogy tudd meg: miért érdemelsz inséget,
Jeve, kit említél, nem illet már téged,
Döngöre dárdáján halálos itélet
Jött rá; én tartám meg s úgy nem ére véget.

Tied-e hát? nem az, tied csak halála.
Sirathatod, éjet virrogathatsz nála.
De jőj, lásd vadságod neked mit használa,
Tudom kínná leszen minden hajad szála.

Álmot vetek a szép Jevére örökűl,
Téged sebbe rakva itt hagylak egyedűl,
S Jeve mégis egykor kezeimbe kerűl,
Oda, hol csillagom áll hév napon fölűl."

De Csaba is erre hirtelen felele:
"Nemes tündér! bár vagy hatalommal tele,
Megállj s megálljatok ti tündérek vele!
Halljátok, engem is vétek vezérel-e?

Vagy inkább vitézi kötelesség hozott,
S természet, mely erős érzéssel alkotott;
Tegyetek magatok ebből igazságot,
Én ellenségemmel kiállom a harcot.

Azt mondja: a lánynak enyém csak halála,
Sírhatok, éjeket virraszthatok nála.
Hol volt hát, hogy végső csókot adnék rája,
S tennék fejér zászlót hűlt kedves hamvára?

Nem láttam, szép vérét nem látták szemeim,
Nem érzették hűlő orcáját kezeim,
De hogy élve ment föl, még látták szemeim,
S kiestek kezemből véres fegyvereim.

Pedig inkább halva fekügyék sírjába',
Mint éltemben dőljön idegen karjába.
S ha valaki akkor lelket önt hamvába,
Legyen övé, mert van hozzá igazsága.

Vagy minek beszélek idő vesztésére?
Tündér! tied a lány, ha engem versz földre,
Ezt esküttem erős hadak istenére:
Enyém, ha én győzök szívem örömére."

Így szólt, s a nagy tündér a körbe robbana,
Jobbjában az acél fennyen megvillana,
S mintha nehéz mennykő egekből szállana,
Lépésétől a föld nagyokat dobbana.

De Csaba sem nézé rohantát csendesen,
Mint megeredt nagy kő, mely lefut a hegyen,
Úgy ment rá erővel s boszúval teljesen,
Végigmérvén kardját a tündér gyermeken.

Az pedig erősebb földnek hatalmánál,
Dühödötten szörnyű képpel előtte áll;
De vész tündérsége Kármán kardvasánál,
S minden diadalma vitézségére száll.

Harcol, tüzesedik kezében a fegyver,
S mint lobogó villám, haragos szikrát ver,
Szeme ijesztőleg lángot és vért kever,
S Csaba megsikamlik erejétől kétszer.

Harmadszor vág ismét homlokúl Csabára,
Visszaugrik az a körnek határára,
De rettentőbb leszen arca borulása,
Öldöklőbb kezében kardja suhogása.

Mint széltől hajtott fa vadon erdejében
Visszahajol ismét szélnek ellenében;
Úgy fordult meg napnak fiára fenébben
Az elbúsult Csaba égő szégyenében.

S most harcoltak elszánt kétes szerencsére;
Alattok a kis domb fér ölre sűlyede,
Ingott a két vívó rettenetes feje:
Vasaik csöngöttek s hangzott az éj bele.

Most terült az éjfél rémséges fátyola,
Csattogott a sárkány s menést parancsola,
Csabától, mint szirtek leszakadó fala,
Úgy hullott az ütés forró nap fiára.

És az hanyatt dőlvén nagy hosszan elterűlt,
Alatta terhétől a völgy is megrendűlt;
De csakhamar sebes sárkányon elrepűlt,
S az egész sokaság magas egekbe tűnt.

Maga maradt a hős s Dalma szép leánya;
De szemét a tündér gonosz álma nyomja.
Nem késik az ifjú, veszi karjaiba,
S megy, hol le van ütve lovánál dárdája.

Lovát nagy bajosan csak gyalog vezeti,
S szép terhét ölében ápolgatván viszi,
Túl az erdőn puha gyöpre lefekteti,
De keblét fogyasztó fájdalom terheli.

Hasztalan öleli a lányt ép karjával,
Hasztalan ébreszti ajakát csókokkal,
Hasztalan szól hozzá szerelem szavával,
Siket füleinél minden szózat elhal.

Nem nyughatik, Jevét fölveszi nyergébe,
S tüzesen szorítván zajló kebelébe,
Mintha egyenesen sírba menne vele,
Oly busúlttá leve, arcát gyász festvén be.

S úgy megyen Ragadón sűlyedt gondolattal,
Versent siránkozván harmatos hajnallal;
De alszik a szép lány s szél lebeg hajával,
Hasztalanúl az is, nem birhat álmával.

Haza ér az ifju Jevével jó korán,
Szomoruan zörget Dalmának ajtaján,
Belép: ölében az elragadott leány,
De csendes és néma, s mint árnyék halovány.

Mégis nem vesz gyanút az ősz ezt néztében,
Megoldatja kezét első örömében,
S íme érzés gerjed a lány tetemében,
Fölkél nagy vidáman ifjú kellemében.

És köszön hivének, köszön ősz apjának,
Megeresztvén szavát édes ajakának,
S ami szépet ég, föld összefoghatnának,
Mind együtt mosolyog hajnalán arcának.

Mint álom elröpül a bús emlékezet,
Vigad Dalma s a két hadi felekezet;
De csak maga örűl sok harcot szenvedett
Fia Bendegúznak birván a szűz kezet.

Örül és öröme nagyobb a világnál,
Mélyebb és magasabb tengernél és napnál,
Tüzesebb, ragadóbb lángnál, áradatnál,
Teljesb és hatalmasb minden gondolatnál.

S örül vele a szűz, Dalma szép leánya -
De ti lánykák! most ne menjetek hozzája:
Nincsen az életnek több ily pillantása,
Rövid; de századnál drágább birhatása.

1825. május-június