ATYÁM SÍRJÁHOZ

Feléd borongnak, bús temető, komor
S vad képzetekben éji keserveim;
     Feléd, hol elhúnyt jó atyámat
          Sír födi, és füzeid takarják.

Oh, a kegyesség szendereg ott maga,
Mely földet únván, a rokon égiek
     Csendébe visszatére, s engem
          Gyámtalanúl hagya itt epedni.

De nem soká küzd, érzem előre is,
Nem küzd sokáig bánatos életem:
     A baj lerontá napjaimnak
          Most fakadó örömét, nyugalmát.

Oh nincsen ott baj, hol te mulatsz, atyám,
Nincs üldözésben fáradozó irígy.
     Békén mulass, míg nem sokára
          Bús fiad is lerogyand porodhoz.

Pest, 1818

A KORCSOKHOZ

Hová rohantok átkozott gonosz fiak?
     Mi készt ezekre? büntetlen
Fog hát az undok visszaélés bennetek
     Tenyészni, gyáva fajzatok?
Az ezredes veszély alatt nyögő hazát,
     Midőn serényen ébredez,
Imez fajúltak átkosan kelő hada
     Alázza, dúlja, dönti meg.
Attila nyelve (melynek intő hangira
     Remegve tért ki a világ
Előled, ó nagy hős!) íme dicső, talál
     Korunkban ennyi megvetőt.
Az, ami lételünknek őre, s nemzetünk
     Fő kincse szenved ily csapást!
Nagy átok ez fölötted, ó hazánk! öled
     Sok álnokot nevel ma is,
Ki dúlva dúl, s javidban ellened veszélyt
     Szerez, s egedre gyászt lehel.
Mért kelle hajdan meghasonlanod, magyar,
     Hogy e nyomokra térj utóbb,
Holott ma ébredő napunkat fellegek
     Űzik kietlen éj alá?

Pest, 1819

KLIVÉNYIHEZ

Indúlsz? nyomodban lengenek a szelíd
     Múzsák, kiket rég híven ölelgetél,
          Indúlsz barátom? Itt nyom engem
               A henye lét köre, míg te indúlsz.

Menj csak! körűled béke, öröm legyen,
     S ha bús valóság terhe gyötör, remény.
          Menj, s e homályos élet útján
               A zavarok dühe közt merész légy,

S megtörhetetlen, mint zavaros habok
     Közűl az égig fölmeredő sziklák,
          Melyeknek alján zúg az árvíz,
               Ormain ég tüze dúl ropogva.

Menj! Egykor én is elmegyek, és velem
     Minden világnak gyermeki jőnek: ám
          Nem a csapongó kétes úton,
               Nem tünemény javak édenébe.

Csend, béke, s a szent nyúgalom angyala
     Véd ott, szabad lesz lelkem az érzetek
          Kínzó hevétől: vad haragra
               Nem lesz erő, hatalom, kivánat.

Pest, 1819

(BOLDOGOK A GYENGÉK...)

Boldogok a gyengék, mert tudnak tűrni erősen.

Pest 1819

T. CZINKE ÚRNAK

Egy boldog észnek messzeható tüze
Villám sugárral fejti ki a homály
     Irígy öléből rég nem ismért
          Kincseit a henye századoknak.

Természetünknek titkaiból sokan
Tisztább világot hoznak az ég alá;
     Ez számmal, és csekély jelekkel
          Fölhat az égi utak nyomába,

S tovább halad még, mint ki egész korát
Éltének a föld utjain éli el;
     Amaz vasával dúlva száguld
          Várasokon, hegyeken, mezőkön:

Bátor szivének hódol az alvilág,
Kitér dühének minden: erőtelen
     Hatalma egy félénk Királynak
          Nem szegi meg szabados menését.

Rettegve jár, kel kincsein a fukar,
És már csak éltét félti, ha látja őt.
     O nagyra termett lélek ez! - sőt
          Még az is, aki hadát dicséri,

S eltelve gőgös képzetivel zajos
Lelkének árját versiben önti ki,
     Rest földe gőzén túl az ormok
          Napratörő sasaként kerengvén.

De mit tesz ez mind? Gyakran igen komor
A bölcs, s kietlen minden egyéb nagy ész,
     Ha csak fölöttünk jár s szivünkhöz
          Nem rokon árjaival csapong el.

A had vezérét hírdeti kürtjein
Inségre jutván sok nyomorúlt csoport,
     És gyakran, haj! csak így terűl el,
          Nagy neve a szomorú nyomokban!

Ember! tebenned még nemesebbek is
Találtatók: a szív födi őket: az
     Őszinte, jó szív, mely nagyobb kincs
          Hogysem elég jelesen nevezni

Képes lehetnék. Ámde ne csapj tovább
Áldozni készűlt érzetem: itt leled
     Kedvelt Tanítód jó szivében
          Tárgyaidat: nosza szótlan áldozz!

Pest, 1820

A RÉGI ÜDŐK EMLÉKEZETE

Tehát ezekre kelle jutnod, ó Haza!
     Hogy ön fiad tiporjon el,
S pártos kezekkel tépje, fossza kebledet,
     Mely szűlte és nevelte őt?
Hah! rút hasonlás! általad fogy a Magyar,
     Mérged csavarja őt alá,
Úgy hogy ne lássa majdan a dicső Eget,
     Holott ragyognak Ősei,
S őrülten a vitézi tűz helyett dühös
     Pártok vezessék fegyverét;
Hogy más kegyéből várja a magasztalást,
     S nem szíve, karja adja meg.
Ha valaha (ments meg Nemzetemnek Istene!)
     Így elfajulna a Magyar,
A vad Tatár még kétszerezve táborát
     Ismét rohanjon ellene,
S minden veszély, melyet kiálltak Ősei,
     Szálljon fejére, s döntse meg;
Előbb, hogysem felejtse férjfi érdemét
     És rút alázat nyomja le.
O! ezt kivánom én, ha tán utóbb imígy
     Megrontna pártos érzeted,
Hogy férjfi korban; nem gyalázatok között,
     S lassan fogyasztó módokon;
Hanem iszonyú fölséggel a villám szerínt
     Tünj el, dicsőn halj, s vessz magyar!
Ekkép beszélt elkeseredetten egy Hazafi
     Látván Hazája térein
A sok Magyart, kit átkosan teríte le
     Külső segéddel a Magyar.
Igy szólt: utánna jajdúlt a vidék szele,
     S rá zúga egy bús fergeteg;
Irtóztatón morgott szavára a hegy is,
     És hármasan dörögte vissza: "vessz Magyar!"

Pest, 1820

HUCSKÓ

Miféle gerjedelem zavarja lelkedet?
     Hová ragadnak vágyaid?
Mit pislogatsz Miskolci békaként? -
     Talán reményed int, hová?
"Hah! s nem pirulsz, tapasztalatlan, kérdeni
     "Mi szűlhet ily nagy változást,
"Ily kedves, - édes kínokat? - szerelmem az,
     "Oh üdvözítő gondolat!
"Szerelmem az, mely égre tolja lelkemet
     "S dücső nagyokra ingerel.
"Boldogtalan! rideg szived mit érhet ily
     "Bájos segédnek nélküle?
"Sajnállak" - így szólt, s nedvesűlt szemét mohón
     Hunyorogva összeforgatá.
S reszketve mint a szél zavarta kis levél
     Vagy harmat a fű bársonyán,
Már mintha birná szive tárgyát, elmerűlt
     Csélcsap tüzében a bohó.
Hucskó! - de mit nyersz gyenge Muzsa ily helyen?
     Ő csak tapasztal, és hitelt
Bármely okokkal vígad, ő nem ád neked:
     De mégis - Hucskó! hallj tehát.
Ha majd reményed bételik, s kivánatid
     Tárháza fogytig megapadand,
Mit vagy teendő? majd ha csak Való marad
     Körűled az, mely nem terem
Többé reményt, sőt gyakran aggodalmakat
     Fizet jutalmúl, s eltünik.
Úgy mint ezen szó, melyre most figyelmezel,
     Eltünt, utána társinak.

Pest, 1820

SONETT

Jó reményi a jövő időnek,
     Bármiként megúntam immár éltemet,
     S kértem, hogy tovább ne bukjam, végemet,
Kedvre bátorítva élni késztnek.

Élek; a csaló napok sietnek,
     Szívszakadva várok: a várt percenet
     Megjelent, s hah! mely kecsegtetett,
A remény, nem szül valót szivemnek.

     Mily sokat visz gyors időnk magával!
Nézd, amott a múltak néma tengere
Tág ölébe minden voltat bévere.

     Oh! csak a remény a biztatással
Nem merűl el abba; sőt előbbre kel,
S a jövőből hozzám új csalást lehel.

Pest, 1820

KÚTIRÁS

Földbe rejtett és homályba
     A hatalmas úr keze,
Csínos útra, s fémre hítt az
     Ember, s új díszt szereze,

Hogy segítsek, majd ha tűzláng
     Üt ki, s dúlva terjedez;
Vagy szomjában a melegtől
     Lankadó test csüggedez.

Nézd, mint szórják a szabadság
     Gyors szikráit habjaim,
Mint ragyognak fénysugártól
     Éledő csillámaim!

Téged hirdet, ó nagy isten,
     Általad lett mindenem;
Néked, ember, hálaképen
     Csörgedezzen fris vizem.

Pest vagy Börzsöny, 1820

PÓRDAL

Hej, Kató, ne szomorkodj,
     Mindég nem lesz így.
Nézz szivemre, s a gonosz
     Nyelvinek ne higgy.
Mert sokat mond az, amit,
Aki gondatlan elhitt,
     Baját tetézi.

Börzsöny, 1820

AZ ELMENŐHÖZ

Oh! ki tőlem, s bút nevelő szivemtől,
Mint hiú árnyék, el akarsz szakadni,
Nézz, midőn elmégy, panaszimra vissza,
          Nézz, de ne sajnálj.

Szép derűlten fog neked a kegyes nap
Sütni, hűs szellő leszen úti társad,
Elkerűl éjszak zivatarja, s a vad
          Sorsok haragja.

Oh! ha tán ekkor kinyiland szivedben
A szelíd kedvek s örömek virága,
Oh csak akkor, szűz ajakidra kérlek,
          Jussak eszedbe.

Nem borúl el szép napod és szerencséd,
Majd ha rám gondolsz, sem az édes álom,
Mely vidám lelked tüneményein leng,
          El nem enyészik.

Bánatom, mint hű követő, veled megy,
Ah de ez sem von gyönyöridre felhőt,
Meg ne útáld, mert csak azért sohajtoz,
          Hogy ne felejts el.

Börzsöny, 1820

EGY KORÁN HALÓ VÉGSZAVA

Oh! most hallgass rám, csak most végtére figyelmezz
     Sok bajok és örömek lakhelye, földi világ!
Vígságért nem eped búcsúzó lelkem utánad;
     Haj! számára kihalt színeden a vigaság:
Nem kér e rebegő ajak, gyomrodba temess el;
     Önként is berekeszt sírom üdőnap előtt:
Ámde ha már el kell fémedtől válnom örökre,
     A vad enyészetnek szótalan helyt nem adok.
Ott küzd egy nyomorult féreg kis veszte bajával,
     S vég mozdultában port zavar hantjaidon.
Egy másik szomorú hangon zeng végekor: ennek
     Haldokló szeme rád, s kellemeidre mered.
Én, ily lelkesedett, elmúljak-e szúnyadozóként?
     Szótalan adja-e ki lelkemet a hideg ajk?
Oh nem! Szólni fogok, hogy az intést hallja kelettől
     Nyúgatig, aki csak ért, s emberi szóra ügyel,
Szólni fogok, hogy dél éjszaknak visszadörögje,
     És bár sok szivekig hajtsa beszédeimet!
Hah! lehanyatlik már s nem birja kivántomat a test,
     Fagyva szorúlt útján csak hörög a lehelet.

     ...................................................

Húgom gyenge szemérmében fél védni, s azért is,
     Hogy testvére vagyok, földre tekintve pirúl.
Haj! nem tudják még, hogy többé nem lehetek rossz,
     Hogy fölös átkok alatt bús temetőmbe rogyok.
Nem tudják! - De ne is tudják: szomorú fa takarj el,
     Szellő, vidd szavaim, vidd tova s ifjakat ints!

Börzsöny, 1820

(AKI NEM TUD...)

Aki nem tud dinnyehéjból
     Vas szeget faragni,
Hegyre futni lába nélkűl,
     Szembekötve látni;

S még merészel emlegetni
     Szegletes kört nekem:
Jó eszének híre nélkűl
     Fecseg az, vagy bolond.

Börzsöny, 1820

A BUJDOSÓ

Fölkerestem nagy zajában
     A világi életet;
Láttam mint ragyog sugára,
     S mily csalárd uton vezet.

A barátság szűk hazáját
     Megtapodták lábaim:
Itt sem, ott sem teljesűltek
     Nagyra vágyó álmaim.

Légy segítőm, légy nyugasztóm,
     O magánynak istene!
Itt reménylek: bár örökké
     Bús vidéked rejtene.

Ím kor-ette szirteiddel
     Hál'adón ölelkezem,
Búra hajló lombjaiddal
     Bút pihegve mérkezem.

Nem kerűlöm völgyeidnek
     Szent homályát, rémeit,
Sírva járom fellegekre
     Nyúlt hegyidnek bérceit.

Légy segítőm, légy nyugasztóm
     O magánynak istene!
Még ohajtom, bár örökké
     Bús vidéked rejtene!

Börzsöny, 1820

A SZERELMES

Hah kié vagy most, ki csak értem égél,
Életem, kedvem s örömim reménye?
Mért remegsz bágyadt szemeimbe nézni?
          Szómra felelni?

Nem; tovább így nem gyötör engem e kín,
Megvető szemmel soha látni nem fogsz.
Majd kemény mellvas födi bús szivemnek
          Gyenge hevültét.

Kard szorúl vesztet nyomozó kezembe,
Elvadúlt lelkem viadalt ohajtoz:
Ott jut a sok száz, sok ezer halálból
          Nékem is egy még.

Istenünk véled, s velem is! - Te sápadsz?
Rémkönyűk dúlják deli arcod ékét.
Hah mi ez? mit kér, mit akar rebegni
          Szótalan ajkad?

Értlek: a visszás hatalom nyomott el,
Hű maradtál még szerető szivemhez.
Oh ezen csók, mely heves arcomon forr,
          Ezt bizonyítja.

Jer, körűl foglak, valamint az árvíz
A magas partú szigetek vidékét;
Jöszte: keblemből csak az űzhetend el,
          Aki teremtett.

Börzsöny, 1820

A GYÖTRŐDŐ

Hajt keservem, hajt az ínség,
     Hegyről völgyre tévedek,
Dúl belűl a nyugtalanság,
     És kivűl a vad szelek.

"Haj! hová mégy" így kiált föl
     Bennem egy bús gondolat:
"Hasztalan jársz: nem találhatsz
     Életedben jó utat,

Nem találod a valóság
     Száraz útján kincsedet
Melyet hímezett öléből
     Véled a remény szedet."

Hah! miként dúl ez szivemben,
     Mint emészt ez engemet!
Bennem ez minden kivántat
     És vidúlást eltemet.

Itt bolyongok elborúlva
     Egy kopár domb tetején,
Itt, hol a fű mind kisült már
     E terült sír fenekén.

Vad dühével és zajával
     Nem riaszt a fergeteg;
Zápor omlik, csapkod, és már
     Szinte mindenem remeg;

Én bolyongok: a levelkék
     Hullnak, a cserág suhog,
Vagy tövétől elszakadván
     A derékfa csikorog.

Én csak andalgok. - Ha ismét
     Eljövend az ősz dere,
S fonnyadozva földbe száll a
     Nyári tájak kelleme;

Oh talán széthordja addig
     A futó szél poromat,
És magam sem, más sem érzi
     Olthatatlan kínomat.

Börzsöny, 1820

(A JÖVŐNEK SZÉP REMÉNYIT...)

A jövőnek szép reményit
     Dúlja bennem a való,
S föltünendő napjaimnak
     Fénye már borong s csaló.
Hé! ti veszni tért koromnak
     tikosan költ csillagi.
Merre visztek? Vak hevemmel
     Ki fog sorsot osztani?
Évek hogyha elhaladtak,
     Vissza sem tekíntenek,
Másolatlan megy folyások
     És azokkal mindenek.
De ti szánatlan keservim
     Szüntelen mért gyötretek
E sebes szív érzeményit?
     Tán hogy sírba űzzetek.
Nem! - Tovább is élni enged,
     Élni, búban sínleni,
Lételemnek alkotója,
     S a halállal küzdeni.
Zordon álmok éjjelenként,
     Nappal üldöz a való.
Képzetimnek tengerében
     Minden engem furdaló.

Börzsöny, 1820

AZ ÉLETGYŰLÖLŐNEK KETTŐS PANASZA

1

Rejtezz gyűlölt nap, mely búmra világodat öntöd,
A zivatar felhői megé rejtezz el előlem!
Hervadj léptem után, s szemeim láttára borúlj el
Természet, mely díszeidet csúfomra nevelted.
Hah! vagy miért vagyok én nyomorúlt! a boldog üdőkben?
Ily inségre jutandónak mért kelle születnem?
Vagy mért kéne tovább bajaimhoz kötni az élet
Csalfa kivánatját? Nyilj lelkem rejteke, vagy bár
Nyilj te, keserves szív, s mondd el, mily terhes az élet.
Inte az ifjúság gyönyörűje, de nem fogadám el,
Férfi dicsőség szólt hozzám a mennyek öléből:
Tűzbe jövék: buzgóságom könnyekre fakadt ki,
Haj! de hevűltöm után, boldogtalan hátra maradtam.
Most gyász képzeteim dúlnak, s a csalfa setétség
Országát keresik: örömem poklokkal határos.
Isten! ez életnek, haj! e kínosnak adója,
Átkot nem mondok létemre, de meg ne neheztelj,
Hogy jóvoltodnak hálámat sírva nyögöm ki
És napodat, melynek fényét bajaimra deríted,
Régi keservemmel küzdvén bujdosva kerűlöm.

2

Születni, megszületni
     Pokol s ég énnekem,
Boldogtalan, ki sírját
     Magában ássa meg.
Nézz rám, világ, ha szánni
     Nem tudsz, sohajtani,
Szánj és sohajts helyettem,
     Mert én már nem tudok.
Oh hányszor állok itt már
     A nap kitűntekor,
Hányszor bolyongok így el
     Azonnal estekor,
S nem változik negédes
     Bajomnak érzete!
Miért is vetsz sugárt rám,
     Nap, melyet gyűlölök,
Mért jössz, világ...
     Vad üldözőm te is?
Oh lennem, ekkép lennem
     Mért kell...
Mért kell, boldog Isten,
.....................................

Börzsöny, 1820

(BOLDOGSÁGOT OHAJT...)

Boldogságot ohajt, ó boldog Rabula, néked
     Dalra-fakadt Múzsám Tolna vidéke felől:
Bús örömet, beteg épséget, s elavúlt rossz két garasossal
     Nagyra dagadt erszényt, s egy guta-csapta zsebet.
Jéggé vált keblet, melytől a lányka szaladjon,
     Térdig ronda szakállt, borzasat és vöröset,
Melynél a taplót meggyújtani gyenge dolog lesz;
     S melyből végre kötélt fonni nyakadra fogunk.
Ámde, hogy e pompás örvendésemre elájulj:
     Élj nagy kínok közt százezer évi halált!!!!!!!!!

Börzsöny, 1820. december 16.

(AZ IFJÚSÁG ÉS ÁRTATLANSÁG)

AZ IFJÚSÁG

(egy szép tájon a fák között bolyongva, végre előbbre jő)

Csendes vidék! Ó kedves hely nekem!
Fogadj öledbe ismét engemet,
Itt, lombjaidnak édes alkonyában,
Itt, e virágos térnek halmain,
Itt, hol mosolygva néz rám az anya-
Természet épen hagyott tanyájiból,
O itt felejtve földi terhemet
A lelkesűlés szárnyain magasb
Világra intnek büszke vágyaim;
Emelkedő erővel andalog,
Lelkem rokon sugáridon, nagy Ég!
Varázs kezekkel von föl angyalom
A jó, dicső, szép honnja szent körébe,
Holott ezer képekben állanak
Azok, miket csak imádva tisztelek,
Mert nagy köz áll előttem, és fenyít
A benne dörgő szörnyek áldühe. -
Hajlékonyan fogad be minden érzést
Őszinte szívem, - néma rejtekében
Sok új öröm csilláma támad,
S azt még nem ismert bájok éltetik.
És rémzetek előmbe festik a jövőt,
S bármely zavartak, kedvesek nekem;
És áldva nézem a kegyes tavaszt,
Mely e vidéknek ennyi bájt adott
Oly andalító hangot a pataknak
Zuhogva ömlő kis tajtékiban,
Mert ez hevíti néma lángomat.
S mint a pirúló rózsa bimbaját,
Úgy fejti mellyem régi titkait,
Kicsalja tőlem érzeményimet
Mint annak egykor gyenge szálait. -
Most, most vagyok valómnak érzetében
Oly büszke, nyájas, megbizott, s merész
Mind a magasra törni szűntelen,
Mind a vidámság karjain lebegve
Szelíd enyelgésekre hajlani,
Amott ezer felől halálba omlani,
Megvíni a föld durva szörnyivel,
Irtózat átok közt serényen állni
Még akkor is, - midőn kiütve sarkiból
Rázkódva dőlne össze a világ
S visszás zavarral zúgna útamon.
Itt nyájasan kényem vidám ölén,
Felejtve szívem agg kivánatit,
Lassú gyönyörrel élni csendemet
Szabad körű világom ernyejében.
Itt a valóság hinti kellemét,
Ott csak veszélyen, izzadásokon túl
Ragyog reményem szűlte szép egem,
S annál hatalmasabb erővel hat
Reám, minél továbbra távozott,
Ellenben itt simúlva oszlanak
Vad kérkedésem büszke tornyai,
És a jövőnek szép reményeit
A szebb jelenlét tárgya szétveri.
O mily időben késel édes óra,
Mely e tünődést földerítve bennem
Kifejtsen habzó kéteim közűl!

AZ ÁRTATLANSÁG

(nyájas lépésekkel, együgyű ruházatban; félénken közelget)

AZ IFJÚSÁG

Ne oly remegve szép leány, - te félsz?
Járulj idább - igen szemérmesek,
De nyájasak lépésid, arcod, és
Pillantatid, mondd el, ki légy és honnan érkezel?

AZ ÁRTATLANSÁG

(közelít)

Oh ékes ifjú, félve járok én,
Nem minden ember ád helyet nekem:
Serdűtekor még - könnyezésre méltó! -
Vak tévedéssel kezd hanyatlani
S letépve létem gyenge kapcsait,
Melyek szivéhez húztak, eltaszít,
Aztán merész önkénye útjain
Megvetni mindent, ami szent, s dicső -
Földúlja ő a szép természetet,
Éggel, pokollal kész csatára kelni
S csak hogy beteljen, amit ő kivánt,
A legsetétebb kárhozatba dől.
De, nálad, - oh ez ritka tűnemény! -
Nálad találom régi díszemet;
Meg nem gyalázva, mint az ősnapokban,
Méltó örömmel itt mulathatok:
Mert még te nem vagy a csalárd világ
Titkában jártas. - Érzed, elhiszem,
Erődet, így kell minden ifjunak,
De érzed azt is, hogy te a tilos
Rosszért veszélyre nem bocsátkozol.
Jót és nagyot, de nem tilalmak ellen
Kivánsz te, és mint férfi, büszke vagy.

AZ IFJÚSÁG

Igen, igen érzem én erőmet, és
Ugy érzem épen, mint te gondolád,
De, ám bocsáss meg, hogyha tévedék:
- Ábrázatod, keggyel folyó szavad,
- Száz kellemekkel igéző termeted
Mind annyi fölség! égi származást
Jelentenek - -

AZ ÁRTATLANSÁG

Halljad tehát, mivel
Kivánsz felőlem tudni: - Ártatlanság
Nevem - a Teremtő külde engemet
E Földre égi társaim közűl.
Az új teremtés zsenge lényei
Akkor kelének kedvesebb világra
A semmiségnek néma éjiből.
O akkoron vevé az ember is,
- Képét viselvén a nagy Alkotónak,
Hálás kezekkel szép tulajdonit.

Börzsöny, 1820 vége, vagy 1821 eleje

(CSENDES VOLT AZ ÜDŐ...)

Csendes volt az üdő, a nap nyugovásra hanyatlott;
Izzasztó melegét gyengébb sugarakkal eresztvén.
Minden megnémúlt: munkáját félbeszakasztá
A müves, és fáradt testtel készűle pihenni.
Akla felé sietett a nyáj, víg pásztora végző
Dalt fúván lassú lépéssel ballaga véle.
Egy vándor, - csak ez egy volt még a tiszta mezőkön
Izzadtan, porosan minthogy már reggel eredvén
Útnak, egész nap hevét folyvást érezte napestig.
Most, hogy az ormok alá szemlélte hajolni napunkat,
Utjából kicsapott kétesb ösvényre menendő.
S egy kisség meg is állapodék; nem, mintha tovább már
Nem győzné utját; fára ő nem vala; mert oh
Hogy lehet az fáradt, ki belőlről szüntelen újúl
S csak tüzes ösztöneit - erejét sohasem veszi számba?
Pindus hegyére akart e jámbor utazni, de rosszúl
Volt utasítva, szegény, s így botlott csúfos helyekre.
Jobb lett volna örök csendben bézárva maradnod
O nyomorúlt, s házad küszöbét őröznöd halálig.
Jaj! de elindultál, s nyomaid külföldre ragadnak!
Lássuk azonban mit kezd most, vagy szólni akar tán!
Halljuk "az esti setét kezd már sűrűdni körűlem
S míg bátor sebesen haladék, távol van irányom.
Itt e hegy, mely fellegekig nyujtózik előttem,
Pindus, mint mondják, a Muzsák lakhelye. Haj! mint
Érzek, haj! mint lelkesedem néztére; valóban
Itt nem halandó, nem közlelkű nép lakik. Útra -
Útra tehát." Igy szólt s letörölvén ökle porával
Arca verítékét, valamint a tengeri habzás
Vagy mint éjszakról zugván a fergeteg, omlott,
Kész a szörnyekkel bajt víni, ha ellene állnak.
Nem kellett neki ló, se szamár (maga volt az!) erősen
Ment gyalog a hegyeken, s már majd tetejére nyomúla,
Hogy felhőbe borúlt a hold, vezetője nyomának.
Nemde talán csüggedt, kétségbe merűle vitézünk,
S a zordon felhőt szidalommal verve megállott?
Ha! nem, erőt vévén "sok bajt meggyőzni dicsőség,
A könnyű nyereség örök hírt nem szűlhet" ezenkép
Biztatván tetemét vakon omlott Pindusa térén,
S bár lassú volt már, mint a lúd szárnya-szegetten,
Örűltségében gyorsnak gondolva menését,
Egy csalitos, tüskés tájt kezde tapodni. Ki kétli?
Lábát tüske szurá, kóró veregette pofáját,
S gyakran földre bukott tövisekbe kötődve, de mindez,
S tán még szörnyebbek sem fogták volna el útját. -
Ábrándozva bukott s ugyanúgy kele vissza helyére
Minden léptével nevelődvén régi reménye.
Jó darabot haladott, kezdett ritkúlni veszélye
S mint véle, s neszezéséből is merte gyanítni,
Pindusa itt volt már; mi esett? énekli, azontól
Nyert költői szabadságát szájhúzva nyerítni,
Amikor érezvén őtet közelebbre vonúlni
A pihenő Dallos, s nyöszörögtét rosszra itélvén
Patkótlan lábbal jól megrugdalta födetlen
Mejjét, oldalait, s azután vízmosta fejét is.
Több neki nem kellett; volt áldás rajta. Nem érzett
Ő itt fájdalmat, nem csüggede - semmi setétség
Nem volt útjában. Feje, mejje csodálatos hévvel
Megtelt, s már ekkor fő pontját érte bolondos
Gerjedezésének: nyomorúlt így tére körünkbe!
Erdő, rét, ligetek, várak nem mentek előtte,
Végig elénekel ő a portól kezdve Urunkig
Mindent: állatot és ásványt s növevényi csodákat.
Mert a vers-kórság forrton forr keble körében.
Fuss jövevény, kórsága elől fuss, merre szemed lát,
Majd, ha utól érhet, füledet bétölti zajával
S akkor nincs mentség, végig kell hallanod útja
Ritka szerencséit s bármint gúnyoljad, öröklő
Hűséggel nagy Apollóját harsogja, s azontól
És vigadó hanggal kezdé nyöszörögni köszöntő
Verseit. A szomszéd sertések gyűlte idétlen
Dallását nem tűrhetvén röfögésre vetődék.
Ez neki új Múzsát mutatott. Mert "Nemde az elmúlt
Dolgokat, a történetet így kell rendre beszélni?"
Kérdé, s új röfögést hallván nagy erőszakot érzett
Lelkében, s történeteket mert nyelve röfögni.
Ádámon kezdvén három, négy szóval üdőnkig.
Balgatag; a csendes major álmát félre ijesztvén
Minden zajban ezer Múzsát lelt s a cudaroknak
Még cudarabb követője nehéz kínokba merűle.
Most, hogy csendesség lön, egész füllel neszez ő is.
Egy tücsök (o botlás) recegett mellette. Mi újság?
Szivszakadón "Szerelem, szerelem, mily kellemes hangod!"
Így ordíta s szerelmekről gyötrődve nyiforgott.
Elmondá, mint érte szivét nyila kisded Amornak,
Amikoron Pannája pofon veregette otromba
Esdekléseiért, s még mennyit monda, mi szépet!
Ezt is elégelvén míg Pásztori éneke nem volt,
Óhajtá pedig, és már honn föltette magában,
Hogy, ha szerencsés lesz Pindust valahára tapodni,
Bármibe telnék is, meg fogja tanúlni, s mivelni.
Indúl. - Haj hova mégy, boldogtalan? haj! hova csábít
Elhitető, részeg képzésed gyáva csalása?
Megy, - sem tűz, sem víz meg nem gátolja menését, -
- Egy juhakolra botlik, s ész nélkül tétova futván
Itt az ihász paripája kerűl útjába először.
Mely nagy üvöltést kezd nem várt láttára emelni.
A haragos mennytűz így harsog déli keletről,
Igy ropog, így csikorog gördűltekor Aetna sziklája,
Mint e tébolyodott füliben hangzának az ocsmány
Tátosnak szelet indító botor ömledezési.
Késedelem nélkűl leborúl hát, s a nagy Apollót
(Oh butaság!) teljes rabsággal kezdi imádni
A komor álmokból fölocsódott régi Fülesben.
Oh ha ez áldozatot képes lett volna becsűlni
A harsány dalló, valljon ki lehetne kevélyebb
Mint a gyáva szamár? Valljon ki lehetne szerencsésb?
Jaj de nem érté e hódúlatot, és az előbbi
Ének folytával nem szűnt rémítni az álmot,
Amikoron nagy alázattal lábának előtte
Még most is csupa kábúltan fetrenge Poétánk,
Mert, mint észrevevé, az előbbi dicséretes hangok
E harsány dalban mind úgy egyesűlve valának,
Hogy mind részenként, mind egyben ritka tökélet
Fő példáji lehetnének, szóval, hogy lantos Apollo,
Ő maga zengene így. Már majd rikkantani kezdett...

Börzsöny, 1820 vége