A PÓKFI ÉS SZÚNYOG

A pókfi hálót szőtt magának a falon.
Körűle büszkén repkedett egy cincogó,
S csufolta a szorgalmas állat kis müvét;
Mivel belőle néhány gyenge szálakat
Kitéphetett. S már gondolá, hogy ő egész
Hálókat is fog eltapodni gőgösen.
Így új erőt vesz, csattogatja szárnyait,
És majd középig tolja döntő mellvasát.
De ott akadt: kicsiny párája nem birá
A nagy vitának tetteit, s midőn kevés
Váratra ismét hánykolódván még szorosb
Bilincsbe jutna, ím rohanva és sebes
Vágtatva jött már a hatalmas gyilkoló.
Ekkor letörlé könnyét, s mintha itt dicsőn
Lelné halálát, így beszélt: te vérszopó,
Jer csak, kötözd le jobban hősi testemet:
A jó ügyért kiveszni nem csekély dolog.
A pók kacagva mond: tudom, mi szent valál,
Csak vérszopónak vére kedves ételem.
S ím foglya meggebedve dől el szálain.

          *

O emberekből vért szivó gaz emberek,
Hol, hol találok néktek ilyen pókokat?

Börzsöny, 1820-1821

A HAJDANI NEMESSÉG EMLÉKE

     Láttam kelni serény lován
Honnomnak szomorú halmain a nemest.
     Láttam, mint emelé vasát,
Rettentő tüzesen a magas ég felé.
     Romlást hinte komoly szeme,
Arcán bú lebegett és kitörő boszú,
     Biztos lépte előtt halál,
Pusztúlás, s azután csend, nyugalom terűlt.
     Ekképen közelít nehéz
Felhőjében az ég gyors tüze föld felé,
     Hol több ezredes ormokon
Dúl, és porba temet minden emelkedőt.
     Távozzál, ki gyalázatos
Rablánccal fenyegetsz, gőgös agyarkodó!
     Vág a szolga kar is: de mély,
S ártalmas sebet ejt a szabad emberé.

Börzsöny, 1821

A VÖLGYI LAKOS

"Zöld fürtözettel
Feszül az égnek
A hegy tövéből
Egy hársfasor.

Alóla lassan
Zuhogva csermely
Szakad siralmas
Lakom felé;

Ott nyugszik ottan
Kél hajnalarcu
Tündér alakban
Vezér tüzem,

A szöghajú lány;
Szép, mint kelő nap,
S mint a lenyugvó
Olyan szelíd.

De mit tünődöm?
Nem tudja, vagy tán
Ha tudja, nem szán,
Hogy szenvedek.

Ah a futó szél
Elkapja szómat,
A hab könnyűmet -
De nem felé.

Nem jut fülébe
Keservem hangja,
Nem ér szivéhez,
Nyögő szivem."

Ekkép panaszlá
Bús andalogva
A völgy lakója
Gyötrelmeit.

S haj! a futó szél
Elkapta hangját,
A hab könyűit,
De más felé.

A csermely árját
Tenger nyelé be,
A szél fuvalmát
Zugó vihar;

S most sírja mellett.
Bús zöngelemmel
Szél és patakzaj
Sohajtanak.

Börzsöny, 1821

(FERGETEG DÚL...)

Fergeteg dúl a kopasz hegy ormán,
     Zúg rohanva erdőn, völgyeken:
Rejtekébe kerget minden élőt,
     Minden útat elzár vak dühe.
Még csak egy halandó
     Jár a zaj között,
Jár, s nem érez semmi zajt kivűl.
     Agg szivében forr dühödve kínja,
     Nyugta nincs a tágas ég alatt.

Álma képét űzi, s hah ki merje,
Hogy csak álmot űz, azt mondani,
     Hegyről völgyre téved,
     És nem hűl tüze:
     Tárgyát önmagában kergeti.

Börzsöny, 1821

EMMIHEZ

Fogadd el, édes Emmim,
     Virágaim szebbikét:
Szerelmem ülteté ezt,
     Szerelmem ápolá.
Az ótta sok fagy ellen,
     Forró nap ellen is;
Az adta színe fényét,
     S az nyújtja most neked,
Neked! kit életemnél
     Hüvebben kedvelek.
O nézzed, szép ölében
     Egy gyenge könny remeg:
Az én könnyűm az, Emmi,
     S utánad sírtam ezt!

Börzsöny, 1821

ÍDÁHOZ

Ída mégy? Hajh! mért kell itt maradnom,
     Mért kell, Ída, menned, ily hamar?
Véled útnak indúl jobb szerencsém,
     Kedvem, életem nyugalma, mindenem.
Ída, mély gyötrelmet hagysz szivemben,
     És fogyasztó kínt bús lelkemen!
Oh de mit hagysz hát vigasztalásúl,
     Ami e bút édessé tegye?
Nincs-e dús kebledben egy sohajtás,
     Szép szemedben értem egy könyű?
Oh ha nincs, kegyetlen, szánj utolszor,
     Szánj meg, Ída, s tépd ki szívemet!

Börzsöny, 1821

KLIVÉNYI BARÁTOMHOZ

Meddig fogsz az igéret után hallgatni, barátom?
     Meddig gyötröd még lelkemet annyi felől?
Zajgó pestieket kérdék aggódva; hazádat
     Kérdém, s nem jöhetett még bizonyosra eszem.
Sőt hogy Bécsben vagy, már azt is kelle gyanítnom:
     Pestről ily tévedt szó jöve rólad előbb.
A hír puszta szavát vizsgálni megúnta figyelmem,
     És lelkem szomorún csüggede kéte miatt.
Ám mondád, hogy Pécsre sietsz; de utána igérted,
     Hogy fogsz írni mihelyt pécsi helyedre jutandsz.
Jég- s hó-fürtökkel tájunkra borúlt az erős tél:
     Bú vala folytában; bú vala lelkemen is.
Majd a gyenge tavasz hűs szellőn szálla le, s ezt is
     Már rekedő hévvel váltani kezdi nyarunk.
S mégsem jő leveled: nem jő vele kedv, öröm onnan,
     Hol tán most téged lelki nyugalmad ölel.
Végre tudom csakugyan, hol vagy: de ki tudja, miként vagy?
     Ezt én csak tőled tudhatom, írd meg azért.
Vagy hát elfeledéd, mint részes lelkem ügyedben?
     Mely igen óhajtlak, féltelek, elfeledéd?
Még ösmérsz-e, Klivényi, hogy így tudsz bánni szivemmel?
     Hogy kétségekkel fojtod el érzetimet?
Ösmerj újra; keservidben keseredve veszek részt,
     És az öröm nekem is, ami tenéked öröm.
Osztozom a vígban, szomorúban véled: imígy ez
     Enyhűl, az gyarapúl, s kétszeresítve tied.
Vagy tán kérded még, ki vagyok? ki nyög ily szomorodva?
     Puszta magányosság bús fia, én vagyok az.
Én kit társaitól különítvén félreszakasztott
     A bölcs gondviselés, s tolnai földre vetett.
Itt mint élek most? oh tudják a kies erdők,
     Tudja hegyed-völgyed, börzsönyi puszta vidék.
Gond töltvén fejemet gyakran visz tétova lábam,
     Ez ligeten s erdőn hűsbe ragadva viszen,
Szédelg mindenüvé, éjszaknak, délnek egyenlőn;
     Ellene a napnak, s tévedez a nap után.
Hajh! és nem hoz vissza nyugottan. Menni kívánnék,
     Menni hová láb nem visz, s csak az elme segít.
Gyakran nézegetek dombomról csendes örömmel
     A suhogó erdő fái s homálya fölött.
Messze kipillantok sík zöld térekre körűlem,
     Míg látásom az ég végire jutva kivész.
S hajh! ott vész örömem: megürűlt keblembe unalmas
     Munkák gondja rohan, s kedvemet űzi, öli.
Napjaim így múlnak, s nyomorúlt, hogy múlnak, örűlök;
     Bár nincs mit várnom csalfa reményem után.
Csillog ez; int távollétében, s távozik ismét:
     Ilyet szűl s temet el mindenik óra nekem.
Ám legyen úgy. A jó istennek gondja leszen ránk.
     És Te - tovább már nem várhatok - írj, ha szeretsz.

Börzsöny, 1821. július 3.

AZ ELHALÓ REMÉNY

Ki lesz fogyasztó bánatom orvosa?
Ki ád magamnak vissza megint? Mi tett
     Boldogtalanná? Hajh! miért fut
          Víg öröm e nyomorú kebeltől?

Ifjú koromnak csillaga elborúl
A terhes élet gyászt viselő egén:
     Lelkem lenyomva, zúzva szívem,
          Bajra nyiló szemeim kisírva!

Így bolygok én, ily ótlan, az ég alatt
A durva ínség kedve-szakadt fia.
     Így! és nem érti, hajh! nem érzi
          Senki is e kitörő keservet.

A boldogok közt jajgom el éltemet,
Kínomra minden díszlik, örűl, tenyész;
     Csak én nem, oh! - Vagy lelhetek még
          Szánakodót, magas úr, kivűled?

Börzsöny, 1821

AZ 1821-DIKI TÉL

A hó porral elegy fetreng lábamnak alatta.

Börzsöny, 1821

A ZIVATAR

Reng a negédes kőfal, az oszlopok
Rázkodva tartják terheiket, nehéz
     Felhő huzódott össze, dördűl,
          Csattanik, és zuhog, omlik a víz.

Hah! mint tör át a sűlyedező ködön
A tiszta villám bús lakaink felé!
     Lecsap! s nyugatnak gőgös ormán
          Széthasadoz, bomol a kemény szirt,

És a sebes tűz már kiveszett. - Hazám,
Ha tán enyészned kéne, dicső hazám,
     Igy dőlsz-e sírba? Hajh! vagy elnyom
          Csendes öröm közepett az álom?

Börzsöny, 1822

(MIG GONDOK NÉLKŰL...)

Mig gondok nélkűl játszottam az égi örömmel,
     Melyet képzeletem tiszta szivembe csala,
A boldogságot valahányszor ölembe kivántam,
     Egy tündér szép hölgy lebbene gyorsan elő:
Gyenge vidám arccal, mint hajnal, tiszta szemekkel
     Mint a szép szerelem csillaga hajnal előtt
Ártatlanságnak leplében nyúlt deli testtel,
     Érző jó szívvel: lágy szava énekivel,
Igy jöve a képzelt boldogság: csalfa világom
     Eltünt, ah eltünt véle az égi leány!

Börzsöny, 1822

AZ IFJU VITÉZ

Rengnek a fák, zúg az erdő,
     Szél kereng az ormokon,
Fergeteg támad süvöltve
     Szárazon s hullámokon.

Merre most? hah! merre fussak?
     Hol találom csendemet?
E viharnál még fenébben
     Dúl egy kínos érezet.

Ez riaszt ki a szabadra,
     Ahol ég, föld összecsap;
Itt bolyongok én közöttük,
     Mindenik dúl, s le nem csap,

Hogy maradjak ép, egészen
     A keservé s kínomé,
És ezáltal hosszas ínség
     Aljasítson semmivé;

Hogy kivánjak, és ne tudjak
     Veszni, vesztes annyiszor.
Kegytelen sziv, Ída, szíved
     Az, mely ennyi bajba szór.

Nincsen ő! Hajh! nékem élve
     Meghalt; sőt nem volt soha:
Harcra hát! a vad törökre:
     Nincsen Ída; van haza!

Börzsöny, 1822

ALKU A TERMÉSZETTEL

Természet, ki mostohám vagy,
     S tőlem mindent megtagadsz,
És egyébnek abból, amit
     Rólam elvonsz, bőven adsz,

Halljad egyszer bús fiadnak
     Nyílt szivéből jött szavát:
Nem pör az, nem rút kajánság
     Ami nyitja ajakát.

Nem kivánok gazdagságot,
     Ékes arcot s termetet,
Bölcsességet, terjedő hírt,
     Fényes udvart, fő nemet.

Nem kivánom; el van ez már
     Osztva: nékem nem jutott;
Késtem, amidőn sok ember
     Kincseidből részt hozott.

A lapos mennykő dühödve
     Ki s be jár erszényemen,
Jégeső jött, sok barázdát
     Szánta halvány képemen.

Bölcseségem könyveimmel
     Búmban hamvvá égetém;
Hirre nem kap gyengeségem,
     S amit ez nyújt; nem enyém.

Egy sötét gunyhó takarta
     A szülőt: itt lettem én,
Itten élek; nincs nememben
     Semmi nagy, nincs semmi fény.

És nem is kivánom én ezt,
     Ámde halljad kértemet,
Vagy temess el romjaidba
     S dúld halottá testemet:

Szépre szülve, szebbre nőve,
     Egyszerűn és díszesen,
Mint kifejlő kellemében
     A virág zöld réteken,

Dús kebellel, bájos arccal
     Jár amott egy deli szűz:
Karja hószín, szeme villám,
     Ajka rózsa, csókja tűz -

Hajh! de gőgös, s oly kemény ő,
     Mint én érező vagyok,
Csal, hitet, bár tudja, hogy csak
     Érte élek és halok.

Mostohám! nem kell ez érzés;
     Nálam úgy sincs egyebed;
Vedd el, add ezt is hivednek
     S nála lészen mindened!

Börzsöny, 1822

A BUJDOSÓ GYILKOS

A csendes éjnek rémei közt sebes
Rohanva visznek lábaim: a ködös
     Égig nyuló hegy meg nem állít,
          Sem pokolig leható nyilások.

Határt nem érek: gondjaim árjai
A síron innen s túl elözönlenek.
     Nincs ami megnyugasszon engem,
          Nincs sem ezen, sem egyéb világon.

De hát hová most? Halni vagy élni? Hah!
Ott nincs remény, itt nincs nyugalom: hová?
     Ég, föld, hová most? békeszállást
          Melyitek ád nehezült fejemnek?

Isten, - de e szó mért remeg ajkamon?
Isten, te mondd meg, haljak-e, éljek-e?
     El, el tovább! nincs semmi mentség:
          Ronts le nagy ég, anyaföld temess el!

Börzsöny, 1822

A BÚS VÁNDOR

Hová bolyongasz e szél, záporzaj között?
Hová ez elhagyott, töretlen útakon?
Gondatlanul viszen lábad mindenfelé,
Hegy, szikla, völgy, tenger meg nem tud tartani.
Hah! csak tovább, szegény, csak told el kínodat
Oda, hol világunk véget ér, hol a napot
Nem kell kerűlnöd, hol lapúlnak a hegyek,
S a völgy veled mély semmiségbe sűlyedez. -
De hol van az? Megint ösvényemen vagyok,
Ösmert vidéket néz látásra únt szemem.
Hajh! már tudom, mi van még hátra: újolag
A nagy világba kell merűlnöm, és azon
Vigasztalatlanúl a sírig bolyganom.

Börzsöny, 1822

AZ ELHAGYOTT

Csüggedő mell, égj sanyarú bajodban,
Égj, mig a lágy szív ki nem ég belőled.
Ah az elpártort szerelem, reménység
               Sírba temetnek.

Lelkemet bú, gond komorítva nyomja,
Mint az égig nyúlt hegyet a nehéz köd.
Hajh! s mivé tesz még, hova ránt dühében
               A fene kétség?

Enyhülést várok, s epedés szakad rám,
Nyugtatást kérek kitörő hevemben,
És hideg csalfán hitető igéret
               Hat füleimbe.

Ám de majd eljő, el, az édes álom,
Mely az érzésnek szünetet parancsol:
Akkoron, gőgös, közelíts oromhoz
               S lásd mire vittél.

Börzsöny, 1822 eleje

SZOMORÚ BIZTATÁS

Vesztedre mégy-e ily örömest? vagy a
Tündér reménység biztata újolag?
     Oh, annyiszor megcsalt ez immár
          S búslakodást hagya tört szivedben.

Csak menj, ha nyersz, nincs embere boldogabb
A nagy világnak mint te; ha vesztesz, ah
     Akkor kiállta szíved a bajt
          S aggodalom nem emészti többé.

S a mindeneknél oly iszonyú halál
Vázképivel nem lesz iszonyú neked:
     Ohajtva dőlsz rá, míglen élted
          Lángja hideg kebelén elalszik.

Csak menj, különben sincs napodon öröm,
Kétség remény közt ingadoz életed:
     Ez biztat és csal; az dühödten
          Dúlja szorúlt kebeled nyugalmát.

Börzsöny, 1822

A CSENDES HALÓ

Este létemnek, szomorú enyészet,
Mely felém gyengén lebegő ködökként
Elhaló fénnyel közelítsz, pihenj meg
          Csendes utadban.

Hagyd az életből sietőt örűlni
A mulandóság temető vidékén.
Nem soká, hajh! nem, kicsapó vidámság
          Csalja utólszor.

A szelíd emlék hata meg, s enyelgőn
Vet sugárt éltem hideg alkonyába:
Égre leng lelkem, szivem itt telik meg
          Földi örömmel.

Egy kis órát még, kiveszés határa!
Lám nyugat dombján mulatoz napunk is,
S lankadottan néz lehunyó tüzével
          Futta helyére.

Börzsöny, 1822

AZ ISTENI JÓSÁG

Büntető nagy Isten,
     Most már elhiszem,
Hogy vagy, és szavadként
     Folynak mindenek.

Dulva van szerencsém,
     Dulva általad:
Aki ennyit adtál,
     Mindent elvehetsz.
Oh! ez élet - Isten,
     Tőled jött ez is -
Láthatod, mi kínos
     Mily bajos nekem.
Szánj meg, vedd el ezt is;
     Mert lenyom s miként
Van parancsod, hasznát
     Venni nem tudom.

A szabadra nem vágy
     Megromolt szivem,
Csak tilosra téved
     Kapkod szűntelen.
"Térj meg!" Oh! ha tudnék:
     Lelkem csüggedez;
Még akarva sem tud
     Jót akarni: "Vessz!"
Vesszek? Ezt kivánom
     Én is. "Kárhozott!"
Kárhozott? Mi szó ez?
     Isten, irgalom!
Irgalom szegénynek!
     "Térj meg és remélj."
Hah! ki fogja őt meg
     A nagyot, dicsőt:
Végtelen hatalma,
     Végtelen kegye!

Börzsöny, 1822

A KOSZORÚ

Könnyű kebellel, vígan lejtve andalog
Három leány a rétnek síkjain.
"Koszorút kötünk" fölszólnak egyszivün,
S virágszedésre szélleloszlanak.
Kevés üdő, s ím már rakodva megy
Kedvelt helyére mindenik. Zavart
Halomban áll előttök a tavasz
Zsengéinek virító kelleme.

Fon, fűz az első; bont, s meg újra fűz,
Szed, válogat, sok szépet félrevet,
S helyébe gyakran hitványat talál.
Már szinte sínlenek kezében a
Fogyó virágok, végre készen áll
Szülője keblén a csikart remek.
Mit látni rajta? vastagon fonást,
Kötést, s aszályra lankadt életet,
Mely elhaló illatjával kivész.

     A második szökdelve dolgozik,
Sietve fércel össze, amit ér.
Nem válogat, mert minden jó neki.
Sok szépet elrejt, láttat csúfokat,
S örűlve mondván "ím, kész a kötés"
Mutatja rongyos cifraságait.

     A harmadik - ki tudja, mit csinált? -
Szemérmes arccal jő a többihez;
Munkája tetszik, rendes, ép, egész.
S kellőn virítanak kis szálai.

Börzsöny, 1822

A HAMIS ALVÓ

A hűs ligetnek fái közt
     Egy dombnak oldalán
Szunyadni láttam szépemet,
     A szöszke kis leányt.
Oh keble mint emelkedett!
     Mint gyúla szívem is,
Hogy láttam édes álmait
     Lebegni arcain!
Gyengén pirúltak ők el,
     Mint a nyár hajnala,
Mint a kifejlő rózsaszál
     Nap alkonyodtakor.
Hévvel mosolygó ajkai
     Csókokra nyíltanak;
Szelíd vidámság terjedett
     Derűlő homlokán.
Elandalodván ekkoron
     Vevém virágomat,
És szívdobogva, félve is
     Ölébe tettem azt.
Aztán hevemben így sugék
     Hozzája csendesen:
"Ha majd fölébredsz, kebleden
     Látod virágomat,
Hajh! s nem tudod, hogy az, ki az
     Tenéked itt hagyá,
Éretted égő lángjait
     Hordozva bujdosik,
Völgyekre téved, hegyre mász,
     S keserve nem szünik;
Hogy hasztalan bús karjait
     Feléd terjesztgeti:
Oh! és sem ég, sem föld nem ád
     Vigasztalást neki."
Ezt mondva törlöm könnyemet,
     Elkezdem útamat,
S im a csalárd szép szúnyadó,
     Ki mindent hallgatott,
Megnyitja villám két szemét
     S öröm derűl reám:
Ölembe zárom mennyemet,
     A szöszke kis leányt!

Börzsöny, 1822

RÁKÓCZY BERCSÉNYINÉL LENGYEL ORSZÁGBAN

BERCSÉNYI		Rákóczy itt?
RÁKÓCZY		Bercsényi, haj! Szökötten itt vagyok Külföldön.
BERCSÉNYI		Oh! - és a Haza?
RÁKÓCZY		Hanyatlik, népe dől.
BERCSÉNYI		S mi élve látjuk ezt? Hazám, Ki lesz majd gyámolod?
RÁKÓCZY		Ha mink kivesztünk, vész az is, Árpád hazája vész!
BERCSÉNYI		Oh! Sirj fölötte, nagy világ, Szabadság, sirj te is.
RÁKÓCZY		Hah! és mi csak keserghetünk Jajdulva gyászosan: A kard hüvelyben, s markaink Szivünkön nyugszanak.
BERCSÉNYI		Hunyj el, dicső nap; csillagok S hold, rejtsed fényedet: Ne lásd az elhaló Magyart A láncba görbedőt.
RÁKÓCZY		E század elfogy. Haj! vele Fogy drága nemzetem.
BERCSÉNYI		Isten! Magyarnak Istene, Tekints le, mentsed Őt.

Börzsöny, 1822

ÁLOM ÉS VALÓ

Álmaim, a csalfák, éjfélkor adták meg ölemnek
     A kedvest, s forró csókjait itta tüzem.
Még boldogságom soha ekkép nem vala teljes:
     A szív kéjeiben lelkem örömre hajolt.
Serkentem; tündér javaim kisuhantak eszemből,
     S most a csók helyein gyenge könyűke remeg.

Börzsöny; 1822

REMÉNY S EMLÉKEZET

Meddig vezérlitek háborgó éltemet,
Meddig lebeghet még hajócskám köztetek,
          Remény, emlékezet? -

Te, a lecsendesült lélek tulajdona,
Mely áldva lengsz körűl magányos dombomon,
          Elmúltak szelleme,

Ha majd szorúlni kezd lélekzetem, s nehéz
Fájdalmaim között végkínomat nyögöm,
          Eljősz-e menteni?

S mint a hanyatló nap földünk tanyáira,
Lövelsz-e nyugtató sugárokat felém
          Szememnek húnytakor?

S te, mely az alkonyban, s hajnal hasadtakor
A híg homály közűl remegve szállsz alá
          Ingócska lábadon,

Remény, az öldöklő bánatban enyhadó,
És a leendőkben gyönyörrel biztató,
          Kisérsz-e síromig?

Lelkemnek adsz-e majd teljes vigasztalást,
Rebegve záródó ajkamnak édesen
          Enyésző hangokat?

Oh! adsz-e fényt, ha majd nem látom a napot
S irtóztató setét nyom; adsz-e virradást,
          Ha itt leszáll napom?

Egek! - tán tiltva nincs hozzátok szólanom -
Hagyjátok meg e két csillagzatot nekem
          Az élet tengerén.

Remény, emlékezet vidítsa lelkemet,
S ha ez leszáll, amaz derűljön ékesebb
          Lánggal bajom felé,

Mint hajdan a dicső görögségnek csere
Fényben derűltek a széllel küzdő vizen
          Tyndárnak ikrei.

Börzsöny, 1822

EGY SZÉPHEZ

Lyányka, ha bírhatnám szivedet, nem kellene több kincs:
     Anélkűl nem elég a nap alatti világ.

Börzsöny, 1822

NEFELEJTS

A gyengéd nefelejts elhervad. Örökre virít az,
     Mely szívemben nő, Délia! El ne felejts.

Börzsöny, 1822

GNÓMÁK

1          Kezdj buzgón, s már sokra menél: halad, aki megindúlt      Míg porban fetreng a henye, gyáva erő. 2           Láttad-e folytában özönét a szőke Dunának:      Kis forrásból jő, s végre hajókat emel. 3           Amit jól kezdtél, jól folytasd, vissza ne bámulj:      A gyakran pihenő dolga pihenni szokott.

Börzsöny, 1822

(EPRET ESZIK MIKLÓS...)

Epret eszik Miklós. Kiki látja, de érzi leginkább
     A tányér, melyet szinte lyukasra vakart.

Börzsöny, 1822

SZIGETVÁR

Láttam veszélyes tájadat, oh Sziget!
Előttem állott roskadozó falad,
     Előttem a múlt kor csatái
          S gyászba borúlt ege Hunniának.

Itt késve mérgét nyelte az agg török;
Itt táboroztak népei dölyfösen,
     Ott fenn erős, de számra kisded,
          S győzve fogyó hadaink tanyáztak.

S onnan, ha kellett; mint az egek nyila
A záporoknak vad zuhanási közt,
     Csattogva, sujtva, száz halálban
          Törtek alá rabölő haraggal.

Kétszázezerrel víva meg egy marok
Népség s vitái győztösek annyiszor,
     De ah! - borúlj el gyászhozó nap! -
          A diadal közepett enyésztek.

Vagy mely tünő fény leng szemeim felé?
A csendes éjnek rémi talán? - Vagy a
     Fagyos halálnak váza, vagy bús
          Képe az ősi idők fiának?

Oh Zrínyi roncsolt képe, te vagy! Dicső
Hős hajdan a vérfergetegek között,
     Rémítve villogsz most előmbe
          Századaink sanyarú korából:

Duló vasat tart rettenetes karod,
Elszánt komolyság terjedez arcodon,
     Lelkedben a szép hír, boszúság
          És kitörő harag ég szivedben.

Mert vesztegelnek társaid a mezőn,
Csatátlanul, rosz, gyáva tanács miatt,
     Míg téged a veszélyek útán
          Sírba viszen csapodár szerencse.

Te a hazáért halni tudál; dicső!
Mi nem tudunk már érte csak élni is;
     A támadó nap tudja, látja
          A szomorún nyugovó, bününket.

Mikor szününk meg bor, szerelem között
A hon virultát messze felejteni?
     Mikor kerülhet vissza a künn
          Elpazarolt arany és dicsőség?

Hajh elközelget majd az enyészet így!
Eltörli a nép bajnoki tetteit:
     Megdőlnek a fajult vitézek,
          Sírjai hős eleik nevének.

Börzsöny, 1822