VOLT TANÍTVÁNYAIMHOZ

Tiszta, nemes lelkek, kik gyors munkára hevűlve
A jeles erkölcsnek, s tudománynak kezditek útját,
Innen, hol Kaposunk délről csavarodva nyugatnak
Jég, hóhalmok alatt lassan hömpölygeti habját,
Mit küldjek szaporán a csendes völgybe tinéktek?
     Nincs aranyom s bájló pengésű fényes ezüstöm,
Nincs, de nem is méltó hozzátok az ilyen ajándék:
Föld pora ez, s henye birtokosát a földbe csavarja,
Megköti a lelket; pedig ennek fényes egébe,
Honnan alászállott, szabadon kell visszaröpűlni.
Olyat küldök hát, mely tisztán folyva szivemből,
Vajha azonképen szivetekbe is általömöljön,
És jó lelketeket magasan föl az égbe ragadja.
     Szűnjetek egy kissé Rómának hajdani nyelvén
Ékesen és bölcsen szóló Ciceróra fülelni,
És olyan hangon, milyen kacagányos apáink,
A döntő magyarok, Árpád és Hunyadi, szóltak,
Halljátok szavamat, melyet javatokra leírok.
     A zöldes ligeten suhogó lomboknak alatta
Csörgedező patakok mentében bolyga egy ifju
S szenderedésbe merűlt, s mikoron leterűlve nyugodnék
A szellős halmon, mély álom szálla szemére.
Láta pedig mély álmában sokféle csodákat,
Látta az Erkölcsök fényét, a Bűnök ijesztő
Képeit, és mind a kettőnek látta hatalmát.
     Biztos erőben jött legelűl a lelki Derékség
Puszta szabad kézzel s lábbal, feje, melle födetlen,
(Mert fegyver nélkűl is erős a lelki derékség)
Termetes és izmos, bátor s réműletes, úgy mint
Aki eget földet megrendíthetne erővel.
Jött, de eget földet meg nem rendítve, szelíden
Álla meg, és komolyan, míg kísérői nyomában
És mellette fölös számmal közelítve jövének:
Jobbra az Ártatlanság kisded nyájas alakban,
Hószín leplével gyengén takarózva, fehérlő
Arccal, szálla alá, szép mint a hajnali csillag.
Mindjárt nyomdokain lebegének hű követői:
A csendes kis Öröm, s szívtáró égi Vidámság,
Balra lehúnyt szemmel, melltől letakarva bokáig,
Álla szelíd nyugodalmában a tiszta Szemérem.
Álla tovább leeresztve fejét a díszes Alázat,
(Mert van dísztelen is); karját megnyitva szivével
A nemes Adakozás lépett most lassan előre.
Szánakodás látszott terjedni homálytalan arcán,
S tiszteletes fényben csillogtak néha könyűi,
Melyeket a nyomorúltaknak sorsára kiöntött.
Ám de segítségűl készen volt karja szivével
S e készségéért a búzgó hála ölelte
Gyakran jó kezeit, s örömet sírt keblibe titkon.
Tetszetes épségben látszott ballagni közöttök
A szép Mérséklet, s noha minden kényire volna,
Csak keveset vett el rendes szükségre magának.
Jött az Igazság is, megnyílt tündökletes arccal,
Tiszta világánál kiderűltek az éjjeli tájak,
S a szenny-fogta homály, mely hosszas várakozásban
Ült sok századokon, kezdett ritkúlni sugárán.
Fénye vakító a gonoszoknak; kedves azonban
Minden jámbor előtt, kit forró karral ölelget.
A nemes Engedelem, megnyugvó békes Egyesség,
A csínos Takarékosság és harci Vitézség
Álla tovább tüzesűlt szemeit viadalra szegezve.
Így a többi jeles Jóságok, mindenik illő
Képében, seregeltek elő; jött végtire a jó
Foglalatosság is, s ő, mint valamennyinek őre,
Gondos munkával váltig járt tétova köztök.
A csendes kis Öröm pedig, és amaz égi Vidámság
Hű vezetőjökkel lengtek mosolyogva koronként
A jeles Erkölcsök sorain, s velök egybe vegyűlvén
Nyájas enyelgés közt édes játékokat űztek.
     Jő vala ellenben a Bűnök serge tömötten
Renyhe setétséget hagyván köd-lepte nyomában,
És ordítva zörögve megállt a puszta vidéken.
Tolja elől iszonyú képét a durva Gonoszság;
Keble setét mint éj, ajakán láng üt ki, szeméből
Szikrát hány poklos lelkének régi haragja,
Nagy mint Tátrának sziklája, erőszakos és vad,
Mely mentében eget földet megrázna; de gyarló
Lábai nem bírják: elcsuklik sokszor inával.
És így földet eget meg nem rázhatva szorongó
Lélegzettel eláll, s dúl fúl mérgében előre.
Fénye veszett szemmel, beesett arcával, ijesztő
Összeaszott váz testével nyög jobbra az undok
Rögzött Korhelység, s alig állván görbe lecsukló
Lábainak szárán, immár haldoklani készűl.
A buta Vesztegetés bujkál kiürűlten előtte
S szűkre szorultában bajait jajdúlva kesergi.
A fene Visszavonás toldult csattogva utánok,
S merre nehéz lábát leereszté, semmibe dőltek
A hegyek és halmok, s a kellemes élet enyészett.
Álmatlan képpel, kenyeret megvonva magától,
És elhúzva egyébtől is, szín-hagyta ruhában
Rongyosan és rusnyán Fösvénység lépe nyomába,
S a lefogott bérért, uzsorákért égbe kiáltó
Átok s kárhozatos szidalom gyűlt ronda fejére.
Balra kaján szemeit mások kincsére meresztve
Nyugtalan elmével jött most a kékes Irígység.
Kába Hazugság is fitogatta csalárd szeme fényét,
S hímes köntöseit megváltoztatva koronként,
Majd így, majd meg amúgy zengett ravasz, éktelen ajka.
A Mértékletlenség jött nyöszörögve továbbá,
És nyavalyás tetemét ájúlva lerakta. Utána
Nagy szeleket hajtván szállott a gyáva Kevélység.
Tűrni való, ha nagy érdemeken épűlne dagálya;
De ki ne gyűlölné, ha üres s csak szél tömi keblét.
A tiltott Gyönyörűség is mosolyogva kacsingat
Társai közt, és csalfa kezét mindennek ajánlván
Tartós kedvet igér, mérget nyújt titkon azonban.
Arca piros, kedves; rózsás öle, termete pompás;
Szép, s ha lehet belső jó nélkűl, angyali szépség.
Hajh de belűl nyavalyák dúlnak, s keseredve fogyasztják
Élete forrását: pokol ég kín-tépte szivében.
Így a vétkeknek minden csordája előjött:
A Zabolátlanság járt kelt ragadozva közöttök,
S összeveszett fene társaiban bút, bánatot, átkot
És kétségbeesést szerzett otromba szavával.
     Már mikor állnának mindnyájan közbe, leszállott
Hímes szárnyain a csábító játszi Szerencse,
Melyre kevély fejjel büszkén emelődnek az égnek
S gőgös biztokban csapodáran kezdtek örűlni
A rút bűnképek. Nem hajtva Szerencse szelére
Álltanak ellenben meg nem mozdúlva nyugodtan
A jeles Erkölcsök, és nem változtak ezáltal.
     Árnyékként eloszolt ezután a csalfa Szerencse.
És iszonyú ropogás hallott az enyészeti sarkon,
Melyre kelet s éjszak s dél hármasan összeropogtak,
Megrendűlt a föld, és mintha bomolni akarna,
Majd örvénybe lapúlt, majd heggyé nyúla magasra.
A szigorú bércek csikorogva zörögve ledőltek
S gyászos romjaikon szomorú tűz lángja világolt,
Mintha szokott fekvésökből egymásra terűlve
Városok és népes faluk égtek volna rakásra.
Köd gyűlt, és szakadó felhők tolakodtak az égen,
Vad szelek indúltak: zivatar lön, csattoga, zúga
A villám, és földet, eget megrázva lesújtott.
Eközben látszott vázképe az ősi Halálnak,
Mely csont karjában zörgetvén görbe kaszáját,
Szálla setét felhőn, s mindent bús véggel ijesztett.
     Ekkoron elnémúlt a bűnsereg, és valamint a
Csalfa Szerencsének megörűlve követte sugárát
És elbízta magát, úgy most elcsüggede, síra,
Fegyvereket nézett; de kezét nem bírta; elájult,
Meg fölkelt, de nagyobb kínnal. Zavarogva betoldúlt
Végre hazája felé, a poklok rémes ölébe.
Vad Kétségbeesés hullott szem nélkül utána.
     A jeles Erkölcsök mind e közt csendesen álltak.
Fergeteg és szélvész, földrengés, hegyszakadások
Meg nem ijeszthették őket, s ha ezerszer ijesztőbb
Volna is a villám, nem tudnak félni tüzétől.
Mert belső nyugodalmokkal nem bírhat erőszak,
S külső romlásnak rajtok nincs semmi hatalma.
     Így állottak. Ezenközben már csillapodásba
Jött a szél s zivatar. Villám nem csattoga többé,
Szépre vidúlt a táj, a föld nem renge helyében,
Fellegeit vetvén tisztán kiderűle az ég is,
S e díszes sereget, mely nem hajt semmi veszélyre,
Nagy diadalma után fényes kebelébe fogadta.
     Míg ezek így lőnek, még alvék mélyen az ifjú,
Látta az Erkölcsök diadalmát, látta s örűlt a
Bűn veszedelmének, s nagy erőt érezve szivében
Elszáná lelkét, s így szólott lángos ajakkal:
     Kellemes Erkölcsök, kik rossz és boldog üdőben
Fennmaradó fénnyel meg nem változva ragyogtok,
Ó míg lelkemet testnek kötelékei tartják,
Szálljatok őrangyalképen kebelembe lakóúl.
Úgy ne legyen soha testemnek nyugodalma porában,
Úgy e léleknek soha mennyországa ne nyíljék,
Amint tőletek én valahára elállani kezdek.
Esküszöm... ég és föld hallhatja... az isteni névre
Esküszöm, és átkot mondok valamennyi gonosznak,
Ami muló rövid éltemben kísérhet ezentúl.
     Ezt mondá s ropogást hallott a fényes egekben.
Fölnézett s látá szent fölségében az istent,
Látta dicsőségét, s a zengő angyali kart is;
A fénylő cherubok s mély gondolatokba merűlő
Seraphok ezredeit, s mikoron bámúlva csodálná
Eddig nem látott szépségöket: a hüvös estszél
Rája csap, és hangosb zajt indít a liget ormán,
Megszünnek legszebb látásai, megszünik álma.
     Amint ébredezett, látá a tiszta verőfényt
Már lemenőfélben, mely visszamosolyga nyugotról,
S a táj kellemeit pompásabb színbe borítá.
Így ment honja felé gondos lélekkel: az úton
Kezde nehéz álmán tanakodni. Eszébe jutának
Eskei és azokat szentűl tartotta halálig.
Úgy élt, mint fogadá, Erkölcsöt véve vezérűl
S ami nagy és jó volt keblében, az édes anyának
Drága hazájának szentelte, s az emberi nemnek.
     Ezt akarám Árpád nyelvén elzengeni néktek.
Ó ha kigyúlad az ifjúság tüze kebleitekben,
Fognak títeket is kísérteni s csalni magokhoz
Nagy számú tündér Gonoszok, de kiváncsi szemet ne
Vessetek a nyájas külsőre, ha belseje undok.
Adjatok a jónak tágas helyet ép szivetekben,
Sőt úgy töltsétek meg azont e mennyei kinccsel,
Hogy minden szilaj érzések kiszorúljanak onnan.
Ekkép majdan utóbb, mikor én már nem leszek, és bús
Síromon agg kórót lendít a pusztai szellő,
Meg fogjátok az Erkölcsnek diadalmait élni.
Most mig az ifjúság elején nincs gondotok erre,
Foglalatossággal győzzétek üdőtök unalmát;
(Mert ez sok rosznak nevelő dajkája) s ha néha
Játszotok: a játék nemes ifjúhoz legyen illő.
     Majd ha virágaitok kifakadnak az illatos erdőn
S gyenge jacintot, fris violát koszorúba kötöztök,
A zöld gallyak közt, hol előbb mulatozva bolyongtam,
Hagyjatok egy fürtöt számomra is. Ez legyen és a
Mit jó szívetek érz, emlékűl adva nevemnek.

Görbő 1822. december

TOLDY CSEPELBEN

Sírva áll az özvegy, sírva lánya,
     Egy szerelmes szép lány, a mezőn,
Mély keservben két vitéz miatt, kik
     A cseh bajnok által estek el.
S íme nagy villogva és zörögve
     Toldy jő feléjök biztosan,
Toldy, akit ösmer napkelettől
     Minden élő s retteg nyúgatig.
Bojtosan függ vállán kacagánya,
     Büszke kalpag rettentő fején;
Melle nincs vasakkal födve: karja
     Menti azt meg a csapás alól.
Jobb kezében vasbuzgány forog, leng,
     És temérdek kard lóg oldalán.
Így jön ékes arccal, fegyverében
     Zordonan szép, mint had istene.
A leányka kezd vidúlni, s enyhűl
     Özvegy anyja szívén a keserv.
Bátorodva futnak már elejbe,
     És boszúra kérik karjait.
"Ott - Dunának partjait mutatván
     Szól az özvegy - vesztek gyermekim,
Oh ha többé nem kel is halott föl,
     Légy boszúlóm, légy te gyermekem!"
Ezt sohajtván, könnyekkel jelenti;
     Amit nyelve nem tud mondani,
Lánya áll mellette, és esengve
     Nyúl az érkezőhöz hó keze:
"Légy te, ó hős, oltalmam, segédem,
     Mert bátyáim immár nincsenek."
A legédesb ajkak lágy szavával
     Így rebeg s kér a szelíd leány.
Ajka hangját egy pár szép szem éri,
     Mely szivéből véve lángot, ég,
S a vitézre most egy pillanat száll
     Félig búsan, félig nyájasan,
Mint esőn túl a kegyes verőfény,
     Melyben ég, föld megnyilik neki.
Toldy gyengén törli arcaikról
     A keservek néma csepjeit,
Biztató szót mond erős ajakkal,
     S a leányra vetvén hős szemét
Útnak indul zúgó fergetegként
     A cseh bajnok ösmert nyomdokán.
Megtalálja őtet a ligetben
     Elterűlten egy vén tölgy alatt.
Barna páncél nyomja durva testét,
     Jobbra kardja, balra a sisak
Ingva rezgő tollal áll körűle:
     Kétfelé leng borzasan haja.
A magasság fellegébe szegzi
     Égre fordult képpel vad szemét.
Így találja őtet Toldy, és szól:
     "Föl! föl álmaidból, nyúgovó!
Majd ha megdönt kardom, álmadozhatsz
     S halva csúf porodban nyughatol."
"Gyáva lelkek - így szól az, boszúsan
     Talpra kelvén s rántván fegyverét -
Ötven ilyen, ötven dől előbb le,
     Mintsem engem megdönt kardotok.
Bidsov élve nyugszik még sokáig,
     És előtte ezrek halnak el."
"Ezrek? " kérdi Toldy, s mond, "beéred
     Még te jámbor Bidsov, eggyel is.
Jőj csak, ott a part alá taszítva
     Két hajócska áll és vár reánk.
Jőj; Csepel még megbir két csatázót,
     Hol csak ég, föld s víz leszen tanúnk."
Mennek és hajóba lépve gyorsan
     Érik a szigetnek partjait.
Toldy száll előbb ki, s visszarúgván
     A zajos habokba csolnakát:
"Egynek itten veszni kell ma" úgymond,
     "S egy vitéznek egy hajó elég."
Hallja Bidsov, s döbbenésre mozdul
     Durva vért alatt is vad szive,
Mégis eltitkolja, és kijutván
     Gőgösen száll bajra Toldyval.
Összecsapnak föllobbant haraggal,
     Mint Krivánnak bércén két vihar,
S messze hallik már vad csattogások,
     Messze villog fegyverök vasa.
Bidsov összehúzott könnyű testtel
     Lopva ál szurásra rést keres,
S bízva fegyverében, s gyorsasága
     S annyi győzödelme híriben,
Jobbra balra méri vad csapásit,
     S csalja a vivó társ gondjait,
Toldy mint erős sas fellegéből,
     Visszatarthatatlan vág elő;
Nem marasztja őt csalárd kerengés,
     Nem csapás, ha száz kar sujtja is.
Álljon útban ég, föld: ő kitolja,
     Vagy keresztül rontja rajt' magát.
Így rohan, s már bomladozva lógnak
     Bidsovon páncéla rongyai,
És magyar kard élétől hasitva
     Mély sebekre nyílnak tagjai.
Bidsov is már jobb erővel és nem
     Gyáva fortéllyal szabdalkozik;
Szerte-széllel omlanak csapási,
     S társa balján vért ereszt vasa.
De halállal csattog már fölötte
     Toldy kardja: reng a réz sisak,
És kicsengvén izzadó fejéből
     A magas fű s gaz közé esik.
Toldy hévvel űzi győzedelmét,
     S a cseh hőst most úgy arcon szegi,
Hogy hajától állig megszakadva
     Vérnyilással ketté száll feje,
S a fejetlen test is összerogyván,
     Durva lelkét nyögve adja ki.
Aggva gyötrelemben, félelemben
     A leány a túl parton vigyáz;
Hallja néha a csatajt, kilátja
     Néha fák alól a villogást,
S mindenik csillámlás megriasztja,
     Minden zajra megdöbben szive.
Végre látja Toldyt jőni gyorsan
     Győzödelmi jellel vállain,
S aggodalma oszlik, mint az éji
     Lengeteg köd nap derűltekor:
Már dagályos hátán hozza büszkén
     A szerelmes győzőt a Duna;
Szív-epedve vár rá a szelíd lány,
     Szív-repesve jő már anyja is.
Toldy égő győzödelmi szemmel
     Nézi esdeklőleg a leányt.
Ez szelíden elsimúl ölében,
     Mint kegyesség nyájas angyala,
S csendes elmerűlő pillanattal,
     Önti el szerelme bájait.
A fiatlan bús anyának e víg
     Látományra új reménye kél:
Kezd derűlni képén a komorság,
     S régi búját új öröm lepi.

Börzsöny (?), Görbő (?), 1822

A JUHÁSZ ÉS BOJTÁR

JUHÁSZ

Bojtárom, mi bajod? mely bánat nyomja sohajtó
Melledet? elmédet mi tünődés hozta zavarba?
Bús ha kel a szép nap, szomorú ha lenyugszik, epedve
S kedvtöltés nélkül tereled kis nyájadat erdős
Völgyeken és hegyeken s a tarkás parti mezőkön.
Ébred téli nyugalmából a fű, fa körűled,
És fiatal szépségében koszorúzva virággal
Int tavaszunk, s örömet vígan hint minden utadra,
És te kesergsz. Hév könnyeidet hűs csermelyek isszák,
Gyenge nyögéseidet lassú szél szárnya repíti,
S bús környékedben panasziddal zúgnak az öblök...
Szöszke szelíd kis bojtárkám! mondd bízva, mi hervaszt?
Gazdád kérdezi, szólj: ír lesz készsége sebedre.

BOJTÁR

Ó pásztor, lelkem szomorú, mint a vadon éjjel,
Melyre nehéz zivatar száll a csillagtalan égből,
És hidd el, lelkem szomorú fog lenni halálig.
A bú-födte napok, hetek egymást váltva lefutnak;
Eljő végnapom is. Megnyughatom akkor örökre.
Majd néz a kis nyáj, erdőn s vízparti mezőkön
S a szomorú bojtárt többé nem fogja találni.
Már mélyen fekszik szűk sírban, s hallgat az akkor
Ott, hol szívének keserű fájdalma eloszlik.

JUHÁSZ

Kis botor, és te halált mersz említgetni, holott még
Tízen túl hat nyár feselő éltedben alig múlt,
És nyájamnak most első nemzéseit őrzöd.

BOJTÁR

Elsőt, ah de talán gyötrött éltemben utolsót...
Ó pásztor, mikor én ezelőtt a parton enyelgve
A lassan zuhogó víznek mélyébe lenéztem,
Gyenge szelíd arccal, könnyű tündéres alakban
Egy csínos gyermek remegett föl előmbe vidáman,
S ajka mosolygóbb lett, valahányszor rá mosolyodtam.
Most ha könyűs szemmel letekintek tiszta vizekbe,
Egy halovány bús kép lebben szórt hajjal előmbe,
Mely szemeit lehunyó félben szemeimre mereszti.
Érzem jól, ez lesz az enyészet képe... halálom.

JUHÁSZ

Lásd nyomorúlt gyermek, mint vagy gyötrője magadnak.
Míg te vidám voltál, a vízben víg vala képed.
Most veled elkomorúl. De mért vagy most te szomorgó?
Aki vidám voltál, miért vagy most búba merűlve?
Valld meg okát hamar: ok nélkül nincs semmi, nem is lesz.
Hallgatsz! Hasztalan; én tudom azt: nincs titkod előttem.

BOJTÁR

Ó pásztor, ha tudod, s jó vagy, fogsz szánni bizonnyal.

JUHÁSZ

Szánni szerencsétlent, szomorút enyhíteni szoktunk.
Jer, ne busúlj, megtér, ki után búsongasz, öledbe.
Lányodat a halmon láttam lézegni: kiváncsin
Fordítá ligetünkre szemét s szép bútalan arcát.
Jersze: tereld velem a nyájat, megleljük azonnal,
Im a szilfa felé szöknek bárányai: mozdúlj,
Hajtsd juhodat, hajtsd a szilajabbat gyorsan előre.

BOJTÁR

Annyi csalódásim félénkké tettek. Ezentúl
Még ha csalódnom kell: a nagy kín eltemet engem.

JUHÁSZ

Ám ha szavam megcsal, tied a nyáj, vidd el örökre.

BOJTÁR

Ó ha beszéded igaz, s nem lappang benne csalárdság...

JUHÁSZ

Teljes igaz, hidd el, s nem lappang benne csalárdság.

BOJTÁR

Ilykép bojtárod, mint e táj, víg leszen ismét...
Ah de ha csalsz, legutolsó lesz lelkemnek ez óra,
S a kikelet szele, mely gyengéden szórja leomló
Fürteimet, ha megint eljő egy más kikeletben,
Amit fölkapjon csak alig fog lelni poromból.

Görbő, 1822

HELVILÁHOZ

Miért jelensz meg álmaimnak
A déli tájak völgyiből?
Oh lány, mosolygó ajkaiddal
Miért jelensz meg álmaimnak,
Ki tőlem ébren elhajolsz? -
A legvidámabb hajnal arcidon,
Szemedben a szép csillagok sugára,
Ruháid ezüstös fellegek
Az est fuvalmán ringadozva:
Így jősz keservim éjjelén,
Szebb, mint szerelmek asszonya,
Nyájasb az égnél, a földnél kegyesb;
Jősz, s rám hajolván karjaid,
Rám tündökölvén tűzszemed,
Elűzöd éjét bánatimnak,
Apasztod árját könnyeimnek,
S víggá varázslod éltemet. -

De hol vagy? Ah csak álmaimnak
Jelensz meg, eltűnsz álmaimmal
A déli tájak völgyibe.
Pirúlni látom a hajnalt, egén
Ragyogni ékes csillagát;
De Helvilát, az édes ajkút
A szép egek szinén, a csillagok
Sorában, a gyors fellegek közt,
Ah nem találom, nem, sehol.
Boríts el, álmok éjjele,
Boríts el inkább engemet,
S burkolj sötétes fátyolodba,
S te jőj el égi kellemedben,
Oh jőj megint el, kedvesem!
És rám hajolván karjaid,
Rám tündökölvén tűzszemed,
Tedd végtelenné álmomat!

Görbő, 1822-1823

EGY FESTETT NEFELEJTS ALÁ

Melyet egykor hű kezekkel
     Szedtem a mély völgyeken,
Elhervadt már, s új virágot
     A tél nem nevel nekem.
Mégis küldök egy virágot,
     Nem virágzót, nem élőt;
De jelentő képzetében
     Bús szivemmel egyezőt.
Vedd és tedd szép titkaidhoz
     A serény év kezdetén.
Légy vidám, s boldog helyettem:
     Boldogtalan lettem én.

Görbő, 1823. január

A FELLEGEKHEZ

Háborogva, csüggedezve
Állok a sík közepén,
Új keservvel, új bánattal
A bejött év kezdetén.
Búsan nézem a fölöttem
Elvonúló felleget,
S a fuvalmat, melyet éjszak
Zúgva délnek ereget.
Oh az égnek fellegével,
A vad éjszak vad szelével
Délre sóhajt e kebel -
S ott talán már a lyány szíve,
Hű szivemnek rég nem híve,
Mást vidámít, mást ölel.

Görbő, 1823. január

DÁMON PANASZA

A kegyes Boris szerelmét,
     Dafne csendes jó szivét;
A szemérmes Emma képét,
     Lincsit, lelkem szép hivét,
          Szöszke Laura kedves arcát
          És mosolygó bibor ajkát,
          Szép szemének szép sugárát,
Ninon, érted megvetém.

Mostan engem is kerűlnek
     Múlt korom szerelmei;
Csüggedeznek és gyötörnek
     Sirba hunyt reményei.
          A szerelmes lányok arcát,
          Laura édes bibor ajkát,
          Szép szemének szép sugárát,
Jaj nekem! hogy megvetém.

Ninon, ő, ki mindenemnél
Több, s becsesb volt ön szivemnél,
     Kedvesb, édesb életemnél,
          Most, Ninon sem jő felém!

Görbő, 1823

A PÁSZTORLEÁNYOK

AMARYLLIS

Daphne, szelíd társném, jó Daphne, beszéld el előttem:
Isten volt-e, vagy egy kedves szépségü halandó,
Aki minap veled Ída hegyén sétála hüvösben?
Hermes-e, gyors szeleken járó hírlője az égnek,
Vagy maga nagy Iupiter, vagy az ékes gyermek Apollo?
Én ugyan azt hinném: ő volt az, az ékes Apollo,
Mert annál szebbet soha még nem láta halandó.
Olyan igen deli termete volt, és kellemes arca,
És dala szívrehatóbb, mint a tavaszesti madárszó.
Mondd meg azért, mely isten volt, ha ugyancsak az is volt,
Hogy ráösmerjek, mikor ismét visszakerűlend.
De ha nem isten volt, hanem egy szép földi halandó,
Egy fiatal pásztor, szeretőd, jó Daphne, ne mondd meg;
Mert Amaryllisnak beborúl víg napja örökké.

DAPHNE

Ó te bohó kis lány, mire nem térsz gyermekeszeddel?
Az, ki velem sétált, sem ama ravasz isteni Hermes
Nem vala, sem Iupiter sem az ékes gyermek Apollo,
Nem, hanem ifjabbik bátyám. S ez kedves előttem,
Mert gondos nagyon, és másoknál szíve szelídebb.
Távol esett pedig ez tőlem sok üdőre, keresvén
Eltévedt nyáját idegen föld puszta határin.
Járt, hol örök hullám morog, a nagy tengeri szélen,
S hol lassú zajjal mély habjait önti Scamander.
Most megtért örömemre megint; de te jőj magad és lásd
S látván ösmerd meg; mert ő szint' oly kegyes és jó,
Mint mely szépséget tetemének az istenek adtak.
Én pedig elmondom neki lágy testvéri szavakkal,
Hogy szereted, s milyen kedves leszen a te szerelmed.
Bizvást jőj te elő akkor, s mosolyogva tekints rá.

AMARYLLIS

Ah mi igen jó vagy, hogy biztatsz engem előre.
Lelkemet enyhítik szavaid; de ne mondd neki Daphne,
Hogy szeretem; mert lángba borúl két arcom azonnal.
Ó ne, ne mondd; hanem azt mondjad, hogy az ídai bércen
Pásztorlány vagyok én, s kisded bárányokat őrzök,
S szép Amaryllisnak nevez engem az ídai tájék,
Hogy vannak juhaim, s idegen kéz őrzi meg őket,
Mert egyedűl vagyok, és elhaltak drága szülőim.
Mondd neki. És ha talán rosz képpel nézne, takard el
Bús szememet gallyal, vagy hószín tiszta kezeddel,
Vagy fektess inkább a földbe, hogy a nap azontúl
Rám ne sugározzék, se az ékes hajnali csillag.
De ha mosolygana rám, s szeme pillantása keresne,
Vedd e kis koszorút, melyet ma kötöttem az erdőn,
S a hervasztó nap sugarától óva, viseltem:
Vedd el azonnal és tedd kezeiddel barna hajára.

DAPHNE

Jőj hát, megteszek én mindent, Amarylli, szavadként.
Jőj, amodább űl ő a csörgő lassu pataknál,
S nyája legeltetvén kosarat köt zsenge füzekből;
Ah de ne félj; te szegény kislány, jőj bátran előre,
Daphne vezet, s hidd el, nem fog keze roszra vezetni. -
Ím már szemre veszen, s kosarát odahagyva közelget,
És mosolyog, s örömet sugaraz rád kék szeme fénye.
Add ide a koszorút, hamar add, Amarylli, kezembe.

AMARYLLIS

Ó vidd, vidd, jó Daphne, hamar, tedd barna hajára,
S mondjad: az árva leány, Amaryllis ajánlja virágit,
E kisded koszorút, s lelkét is od'adja örömmel.

Görbő, 1823

MYRTILL ÉS DAPHNE

MYRTILL

Mit tekingetsz csábító szemeddel
Csalfa Daphne, mit mosolygsz hiába:
     Myrtill szíve többé nem szeret.

DAPHNE

Büszke, hát te hitted, hogy szeretlek?
Rég gyülöllek, mint a tél unalmát,
     Mint kezén a bús rab láncait.

MYRTILL

Én is úgy gyülöllek, csalfa Daphne,
Mint te gyülölsz, s messze távozom most,
     Hogy kerűljem gyűlölt képedet.

DAPHNE

Én is messze távozom tetőled,
Hogy ne láthass többé, büszke Myrtill,
     Hogy ne lássam gyűlölt képedet.

MYRTILL

Láttam Argos kék szemű leányát,
Szép Melissát, most a bujdosóban
     Föltalálom őt s jobb éltemet.

DAPHNE

Hítt gyakorta a kegyes Dametas,
Egy szép szőke gyermek, hítt gyakorta:
     Még nem mentem, mostan elmegyek.

Daphne! Daphne! -

DAPHNE

Hagyj el.

MYRTILL

Ó ne hajts el.
Én hazudtam néked.

DAPHNE

Mért hazudtál?
Most lakolj meg, hagyj el engemet.

MYRTILL

Ah megcsaltak...

DAPHNE

Miért hivél szavoknak?

MYRTILL

Daphne, légy szelídebb!

DAPHNE

Légy vigyázóbb...
Daphne híved, nem volt hitszegő.

Görbő, 1823

A BÁTORTALAN SZERELEM

Búsan rejti bánatos szivében
Lángszerelmét a hű csendes ifju,
     Titkon ég, vágy, s hervad élete.
Akit óhajt, Lilla hajnal arcát,
Szép szemében lelke szép sugárát,
     Félve nézi, félve vár reá.

Szólna; de rebegve vész el ajkán
A szerelmes szózat, csak szivében
     Ég és forr a néma vallomás.
Néha bátrabb: elmerűlt szemekkel
Hosszasan néz a lány ellenébe,
     Mintha kérné, mintha mondaná:

Lilla, éltem szép reménye Lilla,
Én tehozzád hű leszek, szép Lilla,
     Szánj meg, adj szivemnek életet.
Mintha kérné, hogy ne hagyja veszni,
Mintha titkos eskeit rebegné,
     És fogadná szent érzelmiben:

Hogy becsesb lesz élte életénél,
A lány szíve kedvesb önszivénél,
     Hogy csak ő lesz gondja, öröme.
Hosszan úgy néz és merőn az ifju,
És könyörgő képén a reménység
     Szép világa hajnalszínben ég.

De nem érti esdeklő szemének
Hű beszédét a szabad szivű lány,
     Bútalan néz szét a látkörig.
A teremtés ékes tartományán
Függ csábító víg tekintetével:
     Kis virágot s berki dalt keres.

A szerelmes ifju vész azonban,
Búsan elhúny képén a reménység
Szép világa, s lelkén éj borong.
     Mért az ifjú szíve nem keményebb,
Mért szelídebb nem vagy, ó leány,
Hogy vagy elbirhatná bús szerelmét,
     Vagy lehetne boldog általad?

Görbő, 1823

A HAMIS LEÁNYKA

"Ah mi jó, hogy itt talállak,
Gyenge lányka, alva látlak,
     Alva e hűs domb alatt;
Most ugyan hó arcaidról
S e kis rózsás szűz ajakról
     Csókomat nem űzheted.
Majd ha ébredsz, és piros lesz
Arcod, ajkad lángolóbb lesz,
     Nem tudod, mi lelhetett;
Én pedig tudom nagyon jól,
Hogy szerelmes csókjaimtól
     Ég s piroslik ajakad."
Zongor így szólt s csókot ejte
Szép kis alvó kedvesére,
     S tőle hirtelen futott.

Ébred a lány s érez ajkán
Hőt, s pirúlást álmos arcán
     S andalodva tér haza.
Mégis a hűs domb füvére,
Hol megindúlt szűzi vére,
     Jött alunni másszor is.
Oh de többé már nem szálla
Húnyt szemére kedves álma:
     Szíve forrott, ajka hűlt.
Egykor ülve lelte Zongort,
A mosolygó szőke pásztort,
     S monda nyájasan neki:
Csalfa Zongor, jól tudom már
Aki meglopott, te voltál,
     Elragadtad álmomat.
Ah jer, adj álmot szememnek,
Adj nyugalmat bús szívemnek
     Vagy vedd vissza csókodat.

Görbő, 1823

FEHÉRVÁR

"A szent királyok széke dicső helyén
S bús sírjaik közt gyászosan andalog
     Az ősi véren nyert szabadság,
          S honja felé az egekbe készűl.

Ki tartja őt meg fergetegink között?
Hajdan, ha vérrel kelle, megőrizék:
     Most szólni sem mer érte a nagy
          Nemzet elaljasodott korában.

Oh hőseinknek lelkei, várhat-e
Az elfajúlt kor tőletek új erőt?
     Vagy nincs-e pillantattok is már
          Veszni menő unokáitokra!"

Setét szemekkel nézve az ég felé,
Imígy tünődém a tetemek fölött,
     S im zúg az első szent királynak
          Sírja, mohos falait kitárván.

Megrobban és kél a fejedelmi szék,
S ő, mint ki hagyván százados álmait
     Rosz napra virrad, búsan áll föl,
          S könnye sebes kebelén lecsordúl.

László hatalmas széke is összeáll,
S most a tömérdek szellem előlebeg
     Körös tekergő partja mellől
          Mint egy erős komor esti felleg,

És hozza szörnyű fegyvereit, s nagyot
Zördít vasával pajzsa nyomos rezén;
     Bánat s boszúság terjed arcán,
          És iszonyú szeme vérbe fordúl.

Megrobban ismét egy fejedelmi szék,
S dörögve fölkél sírja homályiból
     Kálmán dicsőült képe, s vissza -
          Visszaesik nyugovóhelyére,

Amint az elhűlt nemzetet éktelen
Fordúlatok közt látja hanyatlani,
     Mélyet sohajt, s szózatja, mint a
          Megszakadó zivatar nyögése,

Harsogva zeng el szellemi ajkain:
"Oh mért setétebb éj nem esett reám,
     Mért kell ez undok változás közt
          Nemzetemet letapodva látnom?

Törvénytelen nép! mely nyomorúlt tanács
Forog fejedben s nemtelen érzemény?
     Törvényt s hazát, mely ezredekre
          Jusson, adánk kezetekbe: már ti

A nagy hazát nem képesek őrzeni
Szép tartományit veszni hagyátok. Oh
     Most tépni kezdvén léteteknek
          Szent kötelét, mire várakoztok?

A tőletek már megszegetett dicső
Törvényt talán külföld fia tartja meg?
     Vagy még mitek marad, ha e kincs
          Veszni fog a zavaros világon?

S ti, kik között mink hajdan uralkodánk,
Hol fényben állott a fejedelmi szék,
     Törvénytekért ti sem buzogtok?
          Ó haza halmai! essetek rám!"

Így szóla, s dörgő sírja alá borúlt.
A szent királyok képe sötétedett,
     S bús és neheztelő jelekkel
          Szálla le a porok éjjelébe.

Görbő, 1823