SEJTÉS
SEJTÉS |
|
|
Messze az elmúltak honjába kivánkozik e szív,
S a zajgó kebelen visszasohajtva dobog.
Sejti szorúltában örömének megszakadását,
S amelytől retteg, sínli előre sebét.
Pest, 1824
A GYÁVA GONOSZ |
|
|
Nem hihetem, hogy félt meghalni Gonosz Peti: önkényt
Halt meg ijedtében a szomorú fa előtt.
Pest, 1824
A LEGJOBB ORVOS |
|
|
Meggyógyít az üdő, jobb orvos nincs az üdőnél:
Az teszi lassúvá sziveinknek gyors dobogását,
S a feledékenység hártyáját hozza sebünkre;
Vagy ha nem úgy, gyógyít mint tett a durva csomóval
Nagy macedo Sándor: ketté ront, s elmegy előlünk.
S mely kebel égett és panaszit hallatta világgal,
Nem dobog a földben, nem vár, nem retteg azontúl,
S némább a pornál, hidegebb lesz az éjszaki jégnél.
Pest, 1824
BÚCSÚ |
|
|
Vesszen el, aki remeg küszöbén túlmenni; de éljen,
Aki megyen, mig más ezreket álom ölel.
Menj te is el, könyvem; lelkem fele gondja veled megy;
Másik is elmegy majd, csak te tanyára találj.
Caspium és te nagyobb tenger, légy addig is üdvöz,
Üdvöz légy Kurgur s Üzbeki drága vidék.
Úgy hiszem istenemet, téged meglát szemem egykor,
Vagy ha nem is, poromat jó szelek arra viszik.
Most menj, aki viszen, légy annak híve halálig.
És csak az adhasson vissza kezembe, ne más!
Pest, 1824
A FARKAS |
|
|
Juhász lett a farkas, s egymás után
Faldosta föl szép nyája tagjait.
Szokása lévén bőrt, bélt, csontokat
Meghagyni, hitte, hogy még van juha,
S őrzötte őket. Ím de megéhezék,
Akkor tudá meg, hogy már nyája nincs,
S midőn a bűzhödt bélt is faldosá,
Gebedve dőlt el a csonthalmokon.
Uralkodók! mi lesz belőletek,
Ha nyúzni jőtök népetek nyakára?
A bőr, bél és csont nem tesz nemzetet,
S ezeknek őre hentes, nem király.
Pest, 1824
KIS GYERMEK HALÁLÁRA |
|
|
Eljátszottad már kis játékidat,
Kedves fiú, hamar játszottad el;
Végsőt mosolyga orcád, s a halál
Leszedte róla szép rózsáidat:
Nemcsak magad menél, elvitted a
Szülék vidámságát, elvitted a
Legszebb remények gazdag bimbaját.
Ki mondja meg neked, hogy már reggel van? Ah
Ki fog téged megint fölkelteni?
Sirat szülőd, és mondja "Kelj fiam,
Kelj föl szerelmem, szép kis gyermekem!"
Mind hasztalan, te meg nem hallod őt:
Alunni fogsz, s nem lesznek álmaid,
Alunni fogsz, s nem lesz több reggeled.
De fájdalom ne bántsa hamvadat;
Mulásod könnyü volt, és tiszta, mint
Az égbe visszareppenő sugáré.
A földhöz minket baj s öröm kötöz,
Ohajtjuk és rettegjük a halált:
Te túl vagy már, nincs kétség útadon.
Oh majd ha csendes, tiszta éjeken
Föltünnek a dicső csillagzatok,
Eljősz-e áldást hozni kedvesidre?
Eljősz-e álmaikhoz éjfelenként,
Hogy ég nyugalmát terjeszd rájok is?
Oh jőj, ölelgesd kis testvéridet:
Orcáikat csókdossa szellemed;
S amely napok tetőled elmaradtak,
Add a szüléknek vissza. Ők együtt
Éljék le megszakasztott éltedet,
És míg porodra hintenek virágot,
Lebegj te őrző angyalként fölöttük.
Pest (?), 1824
CSABA SZERELME |
|
|
Lányka, szerelmimben ha külön több névre találtál,
Meg ne itélj: egyedűl elnevezések azok.
A nevek és kínok változtanak egyre szivemben,
Csak magad, oh kebelem gyújtogatója, te nem.
Tégedet esztendők nem képesek összezavarni
Senkivel; állsz egyedűl szűm koszorúja gyanánt.
Az téged keserű kínnal nevel énnekem, és fogy
S hervadozó gyökerén elhal az életi kéj.
Ah ki lesz, aki megint gyermekkort, aki merészebb
Észt és szűnetet ád álmadozásra nekem?
Kívánságom elől az örömnek napjai futnak,
Mint fut az égi sugár föld zivatarja elől.
Elmegy az ifjúság, a könnyű képzelet elmegy,
S itt hágy a búnak, hogy megemésszen orúl. -
Menjetek! e szakadott szívvel majd elmegyek én is,
S dombom alatt végignyúgoszom a nagy időt.
Ott tán a csalogány dalt mond a csillagos éjnek,
S tán a lányka lejő hallani gyenge dalát.
Bús Csaba sírjához, deli lányka, lejőni ne rettegj:
Tőled nem lehet a bús Csaba sírja tova.
Jőj bátran: többé föl nem kel az, aki lenyugvék,
Vad fa terem dombján s fájdalom őrzi porát.
Ott hallgasd a dalt, s ha hajaddal az éj szele játszik,
Tudd, de ne irtózzál: bús Csaba szelleme az.
Pest, 1824 vége vagy 1825 eleje
ÁRPÁD EMELTETÉSE |
|
|
Egy kép alá
Nézz Árpádra, magyar, ki hazát állíta nemednek;
Nézd, s tiszteld képét Álmos fejedelmi fiának.
Őt magas Ung mezején vérontó férfiak, és bölcs
Hadvezetők szabadon választván harcos urokká,
Bátor örömriadás közepett pajzsokra emelték.
Mint kel erős viharok tetején a sziklai nagy sas,
Úgy kele a fejedelmi fiú országos erőben,
Párduca lebbenvén és kardja az égre ragyogván.
S amint lelkében végigpillanta temérdek
Hunnia térségén, láng lett egyszerre szeméből,
És rettentőbben rezegett buzogánya kezében. -
Úgy lőn, mint érzé. Tisza boldog partjait és a
Nagy Duna mellékét ellepték gyenge fiakkal
S hó kebelű deli hölgyekkel diadalmas apáink,
S a bús csendbe merűlt országok puszta határit
Napkelet ifjainak dobogó paripái tiporták.
Pest, 1825
A SZELLŐHÖZ |
|
|
Súgd meg nekem, kis fúvalom!
A lányka álmait;
Te láttad és kisérted el;
Hogy hantra dőle itt.
Midőn fölötte bújdosott
Esthajnal csillaga,
S elnyúgován sugárinál
Itt szúnyadott maga,
Midőn én búmban elhagyék
Virágot és tavaszt:
Mely álmot akkor álmodott
Jó szellő! súgd meg azt!
Oh abban fekszik párosan
Élet s kinos halál:
Élet, ha rólam álmodott,
Ha másról, kín s halál.
De élni kell, vagy halni már,
Közép itt nem nyugaszt:
Szellő! mely álmot álmodott,
Oh súgd nekem meg azt.
Pest, 1825
A SZÉP LEÁNY |
|
|
Hó, vagy hab, vagy csillag rémlik
Ott a völgy ölén?
Nem, nem, más az: amit véltem,
Csalfa tűnemény.
Hónak, habnak, és csillagnak
Nincs fodor haja:
Szép lány fürdik a patakban
S a szép lány haja.
Mily csábító mozdulattal
Hajtja meg fejét,
Kis virágot tart kezében,
Parti növevényt.
Játszva súg a szél fülébe
Kedves titkokat,
Játszadozva hajt fejére
Rezgő ágakat.
Ág ha volnék, meghajolnék
Én is szívesen,
A szellővel rálehelnék
Titkon, édesen.
Gyenge tagjait csókdossák
Fürge halfiak;
Rá bámúlva meg-megáll és
Nem zúg a patak.
Hajh! magam is beh megállnék,
Volnék csak patak!
Vagy bár köztetek lebegnék,
Boldog halfiak!
Kis hal lenni meg nem szűnném,
Míg ő ott mulat,
Csókkal élnék, csókban lelném
Szép halálomat.
Vagy mi ez? Hah hogy szemeim
Így megcsaltanak!
Hozzá képest, ami szépnek
Látszott, holt alak.
S mennyivel szebb más élőknél
Árnyék képzete:
Annyival szebb árnyékánál
Élő termete.
Mert csak képe termetének
És árnyéka az,
Mely a vízben habnövésű
Lányként hajladoz.
Ott a parton andalogva
Fenn áll szebb maga:
Ő a szívnek, szerelemnek
Tündér csillaga.
Pest, 1825
UTÓHANG CSERHALOMHOZ |
|
|
Elzengette dalát a késő kor fia, rólad
Cserhalom, és az apák hírét meghozta tetődnek.
Még te soká harcolsz ezután is enyészeted ellen,
Még sokszor tavasz új díszeit elhinti meződön;
Őt hamar a sor erős vaskarja lehúzza örökre,
És benövik sírját a vad fák ágai: akkor
Még ki fog emlékezni felőle? ki tudja, hogy ott is
Megfáradt ember hamvára nehezkedik a domb?
Aki rövid pályát futván, a szárnyas idővel
Feljöve, és az eget s a földnek zsenge virágit -
Mert mi egy életidő? - megnézé, s elvesze köztök.
Nem tudják; de ne is tudják: csak az ősi dicsőség
Híre maradjon fenn, s unokánk tettekre hevűljön,
És legyen, aki szabad lélekkel zengje utánunk:
"Cserhalom! a te tetőd diadalnak büszke tetője".
Pest, 1825 június
ANDRÁS ÉS BÉLA |
|
|
Mely csend ez? mi halál lett úrrá néma falak közt
Várkony termeiben? kire vár a szörnyü tekintet,
Félelmekbe s tilos haragok lángjába keverve?
Oh nagyok! a magasabb fej díszét óva vegyétek:
Villám csapja meg a jobbot, mely kapdoz utána.
Endre király nagy gondokkal jár büszke lakában.
Eskü szerint már Béláé országa, ha meghal,
S Béla dicső, bajnok, kül - s belföld tiszteli hírét.
Ah de királyfi mosolyg pólyából Endre szemébe,
A csecsemő Salamon, s az atyának szíve megindúl.
"Ez ne legyen, gondolja, király? s én hagyjam el őtet?
Hah! akkor minek is mosolyogsz! sírj, gyermek, örökké,
És alacsony fejedet siralomnak tengere nyelje."
És a kis gyermek mégis mosolyogva tekint rá.
Győz a szív, elhallgat az ész, elhallgat az eskü.
A szőnyeg kiterűl, leteszik közepére ragyogni
A kardot s koronát, "Haljon meg Béla, ha nem mást,
Mint koronát választ!" tompán így hangzik el ajkán
A vétkes szózat, s Béláért gyors követ indúl.
Ő székébe leűl, és homloka ráncba szedődik.
Gyilkosok állnak utól, vészt villogtatva szemökben,
És komoran várják a rejtett arcu jövendőt.
Búsan néz a honfi körűl, átkozza magában
A vak visszavonást, mely főt s országokat elront.
Hallgatnak; de az indulatok sokféle csatáit
És a terhes időt sziveik dobogása jelenti.
Béla belép; láng csapja meg a fene gyilkosok arcát.
A két jelre mutat s "válassz" mond Endre gyanúsan
Mozdulván helyiből. "Választok bátya" viszonz a
Fejedelem bátran, s Endrének kardja után nyúl.
"Kard ada hölgyet, hírt; a kard megvíja, ha szükség,
A koronát." Így szól, s őt Endre ölébe fogadja.
Megtágúl a szív, a bús képekre vidámság
Hajnala kél ismét; magok a két gyilkosok érzik
A jobb fordulatot, s nyugalommal térnek el onnan,
Hol közel áll két nagy testvér ölelése halálhoz.
Endre örűl, s vele megzendűl a várkonyi szép lak.
Pest, 1825. július-augusztus
(AKI HA PLÚTÓNÁL...) |
|
|
Aki ha Plútónál jóllakhatik ördögi borral,
Holtra lerészegedik, s iszonyú vasgyomra morogván
Végigokádja szemét száját Pompejus uramnak
S Herkules őnagyságának várára fövenyt hány.
Pest, 1825
ORSZÁGGYŰLÉS |
|
|
Mely már honnunknak sebeit valahára bekötné
S vajha, de félnünk kell, hogy vérzeni hagyja tovább is.
Pest, 1825
BÖRZSÖNYBEN |
|
|
Oct. 10. 1825.
Míg a képzelődés könnyü szárnyán
Lengedeztek gondolatjaim,
S messzejáró lelkem szent hevével
Kísérgettek égi álmaim,
Gazdag voltam édes bánatimban,
Gazdag, bár nem boldog, örömimben,
S a remény lágy karján szúnyadék.
Most a férfiúság reggelére
Mért ily árván, ah mért, ébredek?
Oda vannak áldott képzeményim,
A szép álmok elröppentenek.
Egyedűl van lelkem örömében,
Egyedűl a búnak tengerében,
Nincsen őre, nincsen angyala.
Oh a jég valóság, vad kezével
Mennyi szépet, mennyi jót leszed,
Szív, ha annak birtokába estél,
Nem lesz többé kedves ünneped.
Engem szép szerelmem hajnalától,
A reménynek legszebb csillagától,
Megfosztott és pusztán itt hagyott.
S most ki van még kárhozott kivűlem?
Még ki mondja méltán e panaszt?
Oh csak aki későn lát szemével,
Egyedűl az, az mondhatja azt.
Boldog a madár híg lakhelyében,
A hal mély örvénye fenekében,
Boldog a vad Karpát erdejében,
Csak te, Csongor, csak te nem vagy az.
Téged a veszélynek évszakában
Gyászos órák szűltek, bú fia!
Nem volt akkor jó jel a nagy égen,
Nem világolt hajnal csillaga.
De setétlő gyilkos táborával,
S a halálnak undok árnyékával
Bűnös éjfél nyomta a napot.
Akkor jött az átok életemre,
Akkor, éltem első éjjelén,
Akkor hoztak rám sötét hatalmak
Bút, inséget a sors kerekén.
Elmerűltem a vihar zajában,
A remény és veszteség dijában
Állott éltem teljes érdeme.
Most a nagyság minden érzetével
Egy kis sírgödörbe férjek-e?
Vágyamat, mely éggel-földdel ére,
Most maroknyi por temesse be?
Nyom s jelenség nélkül így romoljak,
Könnyezetlen sorsban elborúljak,
Mint a puszták bújdosó vada?
El ne hagyj így vesznem, oh teremtő!
Vagy mért adtál ennyi érzetet?
Vonj el a halálos semmiségtől,
Adj szivemnek vég enyhűletet.
Oh adj vég nyugalmat életemre,
Álmot, boldog álmot bús szememre,
És megáldom bölcs végzésedet.
Börzsöny, 1825. október 10.
A BUCSUZÓ |
|
|
Mint kit a halál hatalma
E világból elszakajt,
S ösmeretlen sors elébe
Messze választ, messze hajt:
Úgy megyek ki most körödből
Lelkem elhalván bele,
Fájdalomnak és örömnek
Kínos édes lakhelye!
Ámbár most csak fájdalomnak,
Nem örömnek helye vagy,
S benned jó reményem semmi,
Veszteségem súlya nagy,
Mégis összetört lelkemnek
Elfojtott nyögésivel
Tőled gyászban és keservben
Szívszakadva megyek el.
Oh itt keltek, itt szövődtek
Életem reményei,
Itt repestek, itt enyésztek
Tarka álomképei.
Őket egy szem villanása
Alkotá és nevelé,
S ismét egy szem fordulása
Összedúlá, temeté.
A tiéd, szelíd leányka,
Bájt sugárzó szép szemed
Volt az, melynek változásán
Lelkem testem így eped.
Gondolád-e, hogy ha édes
Hódolással rám tekintsz,
Mennyet, poklot nyitsz szivembe,
Melynek vége-hossza nincs?
Mennyet a magas boldogság
Minden fellengésivel,
Poklot a kín, átok, ínség
Szemfogó mélységivel?
Gondolád-e, hogy mosolygó
Ajkaidnak hangjai,
És enyelgő, édesítő
Tetteidnek bájai
Nem hatóbbak nem nyomosbak,
Mint szelek fuvalmai,
Melyeket ha már megúntál,
El lehet fordítani?
Nem tudád-e, hogy minden kis
Hajlandóság s kegy jele,
Melyet adtál, bűnné lesz, ha
Visszaandalogsz vele?
Nem tudád; mint zöld mezőben
Könnyen élő szép madár,
Mely után a kis fiúnak
Szíve, szeme, lába jár,
Egy bokortól más bokorhoz
Fut, forgódik, meg-megáll,
És ha űzőjét kicsalta
Énekelve tovaszáll:
Úgy jövének enyelegve
Könnyű pillantásaid,
És kicsalták rejtekéből
Szívem égő vágyait:
A reménynek és kétségnek
Fájdalmát és örömét,
A gyönyörnek, gyötrelemnek
Áldó, féltő szellemét.
Mégis mind ez érzelemben,
Szép szemednek fényinél
Boldogabb is, gazdagabb is,
Mint ki kincsben, hírben él,
Vígan lejtve, gondfelejtve
Bujdosám a ligetet,
S áldást hangzó énekimtől
Zengett nyúgat és kelet.
Most mint a vad rengetegben
Áll a gyermek egyedűl,
Akkép állok elhagyatva
Szép szemednek fényitűl:
Láthatárom éjfél, s benne
Elmém kedves képei
Óriási rémmé nyúlván
Lettek ijedelmei.
Elszokám már a világtól,
Mély homály az én napom,
Bús setétség s elhagyottság
Éjszakám és hajnalom.
Mint egy égre nőtt vadas bérc
Űl a bánat lelkemen,
Bár szaladjak, bár pihenjek,
Súlya ott nyom szűntelen.
Fáj, ha benne háborognak
A szív tépő vadai;
Fáj, ha őket ostromolják
A tüz-elme nyilai.
Mégis a föld nem szakad le,
Merre hordom terhemet,
A magas menny nem borít el:
El kell vinnem részemet.
Elviszem! de mért, ah mért itt
Nem találok temetőt,
Itt, hol sírtam, és örűltem,
Hol vesztemre láttam őt?
Máshol fájni fog testemnek
Még a föld is, mely temet;
Ah de menni kell - leányka!
Áldjon isten tégedet.
Börzsöny, 1825. október
A SZERELMETLEN |
|
|
Fájdalmasan folyt sok napom ifjuság
Szép kezdetében bús szerelem miatt,
Örömtelen foly alkonyában
A szerelem lobogása nélkül.
Elhűlve bolygok zöld tavasz ékein,
Nincs annyi lelkem mint egy az ágakon
Repkedve játszó kis madárnak,
Mely rövid álmairól danolgat;
És híja társát, csalja szerelmesen
S minden kicsin toll rajta örűl, keserg:
Én a telek vad pusztaságát
S hordozom a jegeket szivemben.
Oh ifjukornak bíboros istene!
Még nincs-e tiltva visszamosolyganom,
S tündér szerelmek rózsaberkén
Szednem az égi gyönyör virágit?
Oh add meg ismét a zokogó panaszt,
A fájdalomnak kínait, édeit,
Adj egy sohajtást - s életemmel
Hagyd lobogó tüze közt enyészni.
Börzsöny (?), Pest (?), 1825
FÖLDI MENNY |
|
|
"Mennyet kell a földön is keresni
Mennyet, a föld úgyis elveszendő,
Elveszendők, akik rajta élnek."
Elmenék én, és hiába jártam
Messze földön, a hegyek tetőin:
Nincsen ég a földön, nem találtam.
S ím hogy elfáradva dombra dőlök,
Dombra Bodrog csendes árja partján,
Eljön a lány ifju kellemében,
És eget hoz tiszta kék szemében,
S oh ki hinné! üdvözűlt gyönyörrel
Lelkem ott űl szeme szép egében.
"Ne fuss, lányka, oh ne fuss előlem,
Vagy ha elfutsz, zárd be kék szemeidet,
Hogy belőlök lelkem el ne vesszen,
El ne vesszen, mint az árva gyermek,
Akit mostohája messze űzött."
"Fáradt ifju, távol föld lakója,
Nem jövék én lelked vesztésére,
Sem hogy futva elvigyem magammal,
Sem hogy zárva tartsam kék szememben,
Inkább vedd ki lelkedet szememből,
S hagyj, virágot szedni jöttem erre,
Van virág már, a tavasz közelget."
"Nem, hamis te, el nem mégy előlem,
Nincs virág még, tél van a mezőkön.
Csak terajtad van tavasznak éke.
Én magam szedek majd ajkaidról
Harmatos szűz rózsát, szép virágot;
S lelkemet bár ott hagyom helyettek
Kék szemedben, kék szemeid egében."
Pest, 1825
HELVILA HALÁLÁN |
|
|
Álom, álom, édes álom!
Altass engem, légy halálom!
Hadd álmodjam Helviláról,
Szép szeméről, szép karjáról,
S ékes arca hajnaláról.
Álom, álom, édes álom!
Altass engem, légy halálom!
Ah, csak míg te altatsz engem,
Addig nem gyötör szerelmem;
Addig érzem őt ölemben,
Addig állok véle szemben,
Ah csak addig nem tudom, hogy
Szép alakja por között fogy,
Por között a sírüregben,
És mind mélyen és mélyebben
S romlottabban száll alá.
Ott, hol Rába gyors vizében
Rázza árnyékát a szélben
Két sudár fa, és virágzó
Ágain zeng bús madárszó;
Ott van dísze a világnak,
Helvilája bús Csabának.
Ott van, s nem bocsát magához,
S nem siet föl karjaimhoz,
Hallgassam, vagy kérdjem őt bár,
Nem hall többé, nem felel már -
Álom, álom, édes álom!
Altass engem, légy halálom,
Légy halála életemnek
S élte haldokló szivemnek.
Pest, 1826. január 2.
A SZÉP VIRÁG |
|
|
Mely vad az, mely zordon, aki
Szép virágot nem szeret?
Szép virág az én világom,
Az nyit bennem víg eret.
Ártatlanság tiszta színe,
Hófehér a levele,
Szűz szerelemnek lakása
Rózsaszínű kebele,
És remény vidám sugára
Zöld tövének gyenge szára:
Így virágzik ő nekem,
Éltem, álmom, mindenem.
Egy kis méh szelíd alakban
Járja szűntelen körét,
Ott repes, zeng víg örömben,
Nála tartja lakhelyét.
Este fekszik kis tövéhez
S róla képzi álmait,
Reggel ébred, s harmatával
Tölti mézes ajkait.
Délben szellőt csal reája,
S hűs vizet visz gyenge szája,
A döbörgő vész előtt
Kis bokorba rejti őt.
Oh ne vessétek szememre,
Napjaimnak társai,
Mintha hallgató szivemnek
Nem volnának vágyai.
Egy van! ah de a virító
Tájra messze elrepűlt;
Visszahínám, nem jöhet már,
A virághoz édesűlt.
A kis méh ez én egy vágyom,
Szög leányka szép virágom:
Mely vad az, ki nem szeret
Szép virágban ily kegyet?
Pest, 1826
A PLAGIARIUS |
|
|
Bors, hogy munkáját jól adta ki, szerte dicsekszik. 2 Aki lop, annak lesz: Bors azt hiszi, s űzi vitézűl, 3 S megtartotta szavát? Nagyon is; de csak úri
magának; Pest, 1826. április-május |
A SZEMEK |
|
|
Szép szemek! bárhol ragyogva,
Kérdésemre szóljatok,
Pillantással, szűz kegyessel,
Mert pillantás szavatok;
Én, ki már egyet vesztettem,
Mást keresni menjek-e?
Mást keresnem nincs-e tiltva?
Válogatnom szabad-e?
A szem, melyet én szerettem,
Mely szivembe tőrt vete,
Nem volt sem világos égszín,
Sem borongó fekete.
Nyájasabb a feketénél,
Gyenge kéknél tüzesebb,
Gyorsabb ennél, hívebb annál;
Andalítóbb s csendesebb.
Mint egy ébredő tavasznak
Bujdosó szép csillaga,
Olyan volt az, földieknek
Boldogabb ég záloga
Most, ah, az már elborúlván,
Még ha választás lehet,
Mit szeressek, mit dicsérjek,
Fekete vagy kék szemet?
A kék, tiszta szép mezőjén
Mennyet ígér, mennyet ad,
Ott hol még vidám az elme,
A szív tiszta és szabad;
Ott epedve, egymást értve
Két szelíd szövetkező -
Képzelem, mert sejthetném már,
Mily megáldott szerető!
A boldog hív új reményét
Kék szemekben tűkrözi,
Ah de a nem boldog abban
Veszteségét temeti:
Én, kit annyi szenvedéssel
Megrakott a földi lét,
Mit zavarnám bánatimmal
Kék szemek szelíd egét?
A borongó feketében
Látom gyászos múltamat,
Újra látom földerűlni
Semmivé lett álmomat.
Ott éjfél küzd nap delével,
Egymást győző hatalom,
S mely szép látni harciak közt,
Mint mosolyg a fájdalom.
Ezt ohajtom, ezt dicsérem
Én, ezt a gyászfeketét,
Mely sötét fölségben ússza
Hóvilága tengerét.
Pest, 1826
A SZÍV TEMETÉSE |
|
|
Sokat türél már, még csak ezt, kebel,
Csak ezt viseld el, aztán megdicsérlek,
Azt mondom: kő vagy, nem kő: vashalom,
S vasnál keményebb gyémántszikla vagy.
Hiszen te ösmered már, ami fáj,
Ösmerd meg azt is, ami lelket öl,
Ösmerd s viseld el, mint kell férfinak.
S ha majd keménnyé lettél, mint vas ék,
Hideggé, mint a századok jege,
Beléd egy szív lesz eltemetve mélyen,
Egy szív, mely véres lángban úszva élt,
S most hogy kihalt, csak forró hamva van.
Ennek leszesz, te keblem, sírlaka,
S emlékirás lesz rajtad ilynemű:
"Itt nyugszom én szivemben eltemetve,
Bújdosva két láb hordja síromat.
S még messze messze hordja el, hogy a
Vas végzetekkel megbékéljek, és
Ha földbe fekszem, fel ne vessen onnan
Az üldözetnek átka, mely megölt."
Vagy sírjak és sohajtsak? Nem! nem! egy
Tenger lesírni nem tudhatja ezt,
Nem a nagy szélvész elsohajtani.
És még nekem tovább kell bolyganom,
Hogy megtanúlja rajtam a világ:
"Minden boldogság, csak születni nem."
Hajh! majd ha eljövend a sors szelén
Sok gond, ezernyi sárkány indulat
Viszhangot ád a zárt kebel reá
S azt zengi tompán egy hang: "Nem szabad,
Szivet kerestek? Itt csak szikla van;"
S ha tán utóbb jő a szelíd öröm,
Örömek, szerelmek, még azoknak is
Azt zengi tompán egy hang: "Nem szabad;"
S egy más szelídebb így zendűl vele:
"Ah, kit kerestek? későn jöttetek.
Szivet kerestek? Nincsen! puszta már,
Nézzétek: itt bús romladéka van."
1826. június 6.
|
|