A GYÁSZKENDŐ

Elszáradt a rózsafa,
Fátyolkendő függ rajta,
     Hej baj, hej baj!
Nem leszek én víg soha.

A fát ki nem öntözte?
Jászkendőt rá ki tüzte?
     Hej baj, hej baj!
A jászkendő fekete.

Fát rózsám nem öntözte,
Jászkendőjét rá tüzte;
     Hej baj, hej baj!
A bú ide temette.

Mért nem vártál még reám,
Szép szeretőm, rózsafám!
     Hej baj, hej baj!
Mért nem vártál még reám?

Vártál volna: itt vagyok,
Mint lőtt szarvas, bágyadok;
     Hej baj, hej baj!
Most utánad elhalok.

Ne virágozz, rózsafa!
Fátyolkendő, függj rajta,
     Hej baj, nagy baj!
Nem kelek én föl soha.

1828 második fele

A BUVÁR KUND

Túl a mezőn, túl a hazán,
S a part fölött, a nagy Dunán
     Ki népe zajlik ott?
Föl Endre! Béla! föl magyar!
Ellenhad az, mely vészt akar,
     Ellenség zajlik ott.

Ő az, ki partidon halad
És száz hajót és száz hadat
     Hoz, oh hon, ellened,
A gőgös Henrik az, ki rád
Hoz háborút, és hoz halált,
     S bizik, hogy eltemet.

Föl Endre! Béla! föl magyar!
Pozsonyhoz kell a férfikar:
     A vítt Pozsony remeg. -
S melyik magyar nem megy, ha kell:
Utánok a hon puszta hely:
     Mind harcon termenek.

De a király bús, s Béla szól:
"Csaták miatt ha nyughatol
     Oh ifju szép hazánk?
Teremt-e isten több magyart,
Mig a világ, mig napja tart,
     Ha mink is elfogyánk?"

S fellázad a bú, a harag
Busult szivekben háborog,
     Mint tenger és vihar;
Még inkább vért, hadat kiált
S hirért, hazáért száz halált
     Kész halni a magyar.

Csak barna Kund nem háborog;
De bátor szíve feldobog,
     Mint hegyben a tüzár;
"Halld, Béla, majd ha éj jövend
S a part fölé száll néma csend,
     Ott Kund egy szóra vár."

Csekély a szó, köz a vitéz,
De úgy van mondva, oly merész,
     Hogy nem lehet hazug.
Hős Béla parthoz tart legott,
Hol vészben a megcsapdosott
     Dunának árja zúg.

Járása, mint a rémeké,
Éjfélileg le s fölfelé
     Dobog magányosan;
S még semmi hang, még semmi jel:
Kund nem jő, távol és közel
     A puszta szél rohan.

Ki az, ki a víz szörnyekint
A förgetegre föltekint
     S meg habba öltözik?
Ki vagy te, aki jársz alatt
S ijeszted a futó halat,
     Mely mélyeken lakik? -

Vésztűzben néha vízen át
Henriknek látni táborát,
     S Pozsony kivillanik;
S ím a Dunából szirt gyanánt,
Egy ember kit mély árja hányt,
     Sötéten felbukik.

"Hah Kund te vagy?" s még nem hiszi:
"Hah ember!" őt így kérdezi:
     "Mi dolgod ott alant?"
"Hej Béla! víz hullámiban,
Míg rajta zúgó vész rohan,
     Jó lenni ott alant."

Szól Kund - és ő az - "nézz oda,
Hol Henrik felriadt hada
     Tolong a víz iránt!
Nézd, táborában mint remeg:
Hajóit e kar fúrta meg;
     Hadd vesszen, aki bánt."

S villám tüzénél Béla néz,
Túlparton minden habba vész:
     A zászlók hullanak,
Özön fut rajtok el vadon,
És száz hajón, és száz hadon
     Hullámok omlanak.

Kund hol van? félreköltözött,
De olyat százezer között
     Hős Béla feltalál.
S túl a mezőn, túl a hazán,
Fut, búsong Henrik vert hadán,
     S Pozsony végvára áll.

1829

ANDOR PANASZA

Kis lány, nagy lány,
     Mit ér; ha hamis?
Fölebb is, alább is,
     A szomszédban is.

A kis lány ostoba,
     Más elcsalhatja;
A nagy lány agyafúrt,
     Megcsal szózatja.

Ily gonosz világban,
     Én azt gondolám,
Ne legyen soha is
     Egyhez kötve szám:

Csókolok, ölelek
     Kettőt, hármat is,
S ha ezek közt sincs jó,
     Akárhányat is.

S majd azt viszem haza
     Víg szüret után,
Aki nem néz vissza
     Legények után;

Kinek szeme nem jár
     Minden szem után,
Kinek lába nem fut
     Minden zaj után;

Aki nyomot nem hágy
     Kis lába után,
Megy is, otthon is van,
     Mégsem boszorkány.

1829 eleje

ILUS PANASZA

Nagy hiba az nálunk
Egy ily faluban,
Hogy ennyi ember közt
Legény alig van.

Kit nátha nyomorít,
Kit meg a keh bánt;
Peti balra sántít,
Bandi jobbra szánt.

Egyik szőke volna,
S tüzes a haja;
Másik barna volna,
S borzas, mint boglya.

Aki józan, hideg,
Mint a jégverem;
Aki boroz, orrán
Bibircsó terem.

Hordja el a tatár
Leányságomat,
Én maholnap férhez
Adom magamat;

Bükfából vágatok
Férjet magamnak,
A sarokba vetem,
Jó lesz cobornak.

1829 eleje

SAS ÉS FOGOLY

SAS

Tested ég felé megy, lelked vált pokolnak;
Mi dolog ez, földi, csak nem akasztanak?

FOGOLY

De biz' azt cselekszik, jó uram, saskesely.

SAS

S mért?

FOGOLY

Egy oroszlánynak sasszárnyát loptam el.

SAS

Hah vessz! a szárny enyém.

FOGOLY

Hát te oroszlány vagy?

SAS

Megbocsáss, éh vagyok, s te kövér falat vagy.

1829 eleje

TOLDI

Sík, puszta, kietlen az őszi határ
Vad meg nem üvölti, nem szállja madár;
Csak ketten utaznak: egy ifju vitéz,
A hír fia Toldi, s az éjszaki vész.
Három nap utaznak, a harmadikon
     - Nem volt bokor és halom a vad uton -
Jó Toldi a síkra nyugonni terűlt,
A vész tova búsan egy ormon elűlt.
Ott, mintha kesergne az őszi borún
Suttogva, halálosan és szomorún
A fergeteg, a rideg ormon ülő
Igy visszanyögel vala Toldi felé:
     "Oh, hagyd megölelnem
     A sír nyugodalmát;
     Hagyj itt elepednem,
     Hol kém szeme nem lát;
     Szent istenedért!
Oh hagyj könyüt ontanom ölt hivemért."
Majd mintha dühöngene Tátra felett,
Hol fagyva nyaral meg az új kikelet,
Bődűlve hatalmasan és hidegen
Ily szót dörög által az ősz teleken:
     "E kar diadalma
     Tett téged enyémmé,
     A sír birodalma
     Ne vonjon örökké;
     Holtakra ne vágyj,
Vár élve s örömre menyasszonyi ágy."
Így visszasivalkodik és elenyész
Megtört fuvalommal az éjszaki vész.
De fölveri Toldit a távoli zaj,
A gyenge siralmak, a durva moraj;
Kél s mintha hevűlne haragja után,
Borzad hadi vállain a kacagány.
     Kis domb van a hősfion, éktelen is,
Tört kopja takarja be, s barna paizs;
De mint hideg égen az éjjeli fény,
Mely búson omol le sötét mezején,
A sírra borúltan az angyali lány;
Hollóhaja fürtiben oly halovány.
Mellette ölője reményeinek,
Áll marcona-zordonan a cseh Jedek,
S felrántani gyenge siralmaiból
Vaskarja csörögve a lányra hajol.
Felhangzik azonban az útlan avar,
Megvillan erőben az ifjui kar,
S mint vérnap a fellegek árnya megett,
Ég hős szeme Toldinak a cseh felett.
"Mely sír ez az ősz sivatag közepén,
S bűn szörnye ki vagy te, s ez angyali lény,
Mely a vad oromra zokogva borúl,
Hogy rá az arany nap is elkomorúl?"
Ily gondokat önt el haragja szivén,
Rémlánggal irottan ez üt ki szemén,
S míg bízva feléje a lányka eseng,
Halványodik a cseh, s erős szive reng.
Majd mint ha kilobban a tűz s elenyész,
S a sivatag éje vadabbra tenyész,
Úgy visszaborúl ijedelme után
S szól a cseh, haragja ömölve szaván:
     "Sír kéme! ki vagy te,
     Ki zajgva közelgetsz,
     És rám s örömimre
     Oly rémi szemet vetsz?
     Tíz szálla le már:
Jer, téged is a porok éjjele vár."
S harc lenne; de Toldi a lányra tekint
S így zeng szava bajnoki lelke szerint:
     "Békével, o lányka,
     Töltsd búban az éjet,
     Vagy kelj vigalomra,
     Ha kedves az élet.
     Harctól te ne félj,
Távol lesz az innen, ha istenem él."
Szól, s mint haragos hab a barna hajót,
Úgy űzi hatalmasan a cseh vivót,
És űzi lapályokon, ormon elé,
A régi Csepel szigethonja felé.
Szép csendben az agg Duna ontja vizét,
Két sajka röpűlve hasítja közét.
Sajkán komor arccal az éj ködekint
Két harcfia ül, s vadan összetekint;
És habzik a víz evezőik alatt,
A sajka előbbre s előbbre szalad.
Parton kiköt a cseh; de rúgja legott
Víz mélyibe Toldi a lebke hajót;
S habháton a sajka megy úrtalanúl,
Míg vissza erővel a révbe nyomúl.
     "A mélybe hajódat
     Mi okra lökéd el?
     Rémíteni vélsz-e
     Órjási erőddel?"
     "Egy csónak elég,
Hős! halva marad ma egy, halva ma még!"
Így összebeszélve halálos ügyön,
Két bajfi szigetben előbbre megyen;
És minden oly csendes, oly néma körűl;
Hold szép sugarának az alkony örűl,
Nem zeng level ágon, az ág tetején,
Hab nem zajol a Duna sík tükörén;
A messze világ zaja míg ideszáll,
Elhallgat a csend urodalmainál.
Oly csendes hiába vagy, alkony, a hold
Oly tiszta szelíden hiába mosolyg:
Ők ketten, az életet ölni menők,
Nem nyugszanak, harcra szegűl ki kezök.
S megdobban haraggal a föld, mezején
Vér harca virágzik, a vad növevény,
S hallik csataj és csörej és dobogás,
S rémségesen hallik az ércsuhogás.
De messze, halálosan és egyedűl
Egy zuhanat hallik a többi közűl -
S már ingadoz a cseh, csatája mulik,
Függ bús feje, lába nem állapodik;
Mint kőhalom, a fövenyágyra borúl,
S vasháza utána csörögve lehull.
     Még sokszor, ha vész van, az ősz tereken
A hír fia Toldi borongva megyen,
S már nem rideg a sir a puszta uton,
Hivével a lányka temetve vagyon;
Hervadt koszorújok a sárga füszál,
Mely halmukon ing szelek ostrominál.
És Toldi pihenni ha dombra hajol,
Itt álmodik a csata napjairól.
S míg lelke a vad sivatagnak örűl,
Fel-felriad álmai szörnyeitűl.

1829

HEDVIG

Legenda

     Szóla isten Gábor angyalához:
"Szép cselédem, fényes Gábor angyal!
Ölts piros két szárnyat vállaidra,
Szegd be nappal, a szép délvilággal,
Arcaidra vedd tavasz derűltét,
Végy mosolygóbb ifjuságot arra:
A kicsinyded földre fogsz leszállni,
S a szerelmes lányok bíbor ajkán
Csókot, áldó égi csókot hagyni;
Aki szép, hogy még szebb csókod által,
S aki boldog, boldogabb lehessen."
     És felelt a fényes Gábor angyal:
"Boldog isten; oh te véghetetlen!
Mely parancs ez! mily kemény itélet!
Oly parányi bár a föld magában,
De szerelmes szívü lánya oly sok
Támadattól a komoly napestig,
S a fagy éjszakáig déli hőtől,
Hogy, ha ezret láttam, visszatérve
Új ezerrel lesz találkozásom;
Mert füszálként mindenütt terem lány,
S egy leány sincs, aki nem szerelmes.
Boldog isten, oh te véghetetlen!
Így örökké el leszünk szakadva,
S Gábor angyal, bár ohajtsa lelke,
Fényhazáját meg nem látja többé."
     Így felelt a fényes Gábor angyal.
Mosolyogva monda rá az isten:
"Mely leánynak szíve rejt szerelmet,
Gondolatja mégis feddhetetlen,
S tiszta, szent és tetszhető az égnek:
Arra szálljon csókod áldomásul."
     S ment az angyal. Hajnal nyílt utána,
Dal szövődött szárnya zajszeléből,
Dal, minőt a lélek hall magában,
Éjein ha boldog álma eljő,
S a nem ösmért tündérhon öléből
Legrejtettebb vágya visszahangzik.
     És soká és messze járt vigyázva;
Ifjú és agg volt figyelme tárgya,
S lelt szerelmet mindenütt a földön.
Hőben és fagyok közt a leányszív
Ége, mint a pártusok vetése,
Melybe Sámson karja űze lángot.
S felsohajta néha Gábor angyal;
"Istenem! mi bajra hajtasz engem!
A szerelmes lányka mit kivánjon,
Mit gondoljon, mint az egy szerelmet?
Ez hivének szép szemében olvad,
Az mosolygó ajkin vágyna csüggni,
Termetét más, s délceg indulatját,
Sőt hibáit mint bálványt imádja.
Van, ki fényről, kincsről mér szerelmet,
S a fagyért ég büszke gondolatban."
Így az angyal néha felsohajta,
S mert előtte, mint a könyv, kitárva
Leplezetlen állott a leányszív,
Tarka s tarkább lön tapasztalása.
Egy virágszál, egy kis semmi gyakran
Évig élt a hű leány szivében;
Mint folyamnak tűkre volt a másé,
Mely utában majd a törpe bokrot,
Majd kevély fa termetét mutatja;
Ebben a szerelmek rózsavásznán
Jégfonállal szőve volt kevélység;
Abban olvadásig lágy ohajtat,
Búmerengés, kedv csapongva játszó,
Lenge jóság, elmuló szelídség
A hiúság cifra köntösében
Változának, mint a hold világa,
Vétlen vétkes vágyaik sokával,
S álmaiknak minden ezredével.
És az angyal más világ lakója,
Nem talála kedvet mindezekben,
Nem talála tetszhetőt az égnek.
S ím egy ország föltünék szemébe,
És egy nemzet messze napkeletről,
Boldog és nagy, gazdag és hatalmas,
Mely parancsolt a sebes Dunának,
S tengerektől tengerig csatázván,
Nagy királyát s a jót, mint egy istent,
Ős Budában fénnyel udvarolta:
A magyar volt, s nagy Lajos királya.
Gábor angyal megszállt e vidéken:
S ahogy ott ült a magas tetőkön,
Mint ezüst láng, mint egy üstökös fény,
Rózsafelhő szálla fel Budából,
Rózsafelhő a Sasok hegyéig;
S Gábor angyal ígyen szóla hozzá:
"Rózsafelhő! honnan és hová mégy?"
"Szűz leánynak arciról s az égbe.
Hála isten, hála szent erődnek!
Hogy kegyedben szép arcot teremtél."
S felleg szálla ismét, ama felleg,
Mint az árnyék, mint az éj palástja;
S Gábor angyal ígyen szóla hozzá:
"Barna felhő! honnan és hová mégy?"
"Szűz leányhaj lebbenése voltam.
Hála isten, hála szent erődnek!
Hogy setétlő szép hajat teremtél."
Csillag is szállt kettő fel Budából:
Szűz leánynak pillantási voltak,
És imádni kezdtek: ""hála isten!
Hála, hogy szép kék szemet teremtél.""
Egy sugár is, termetéhez illő,
Felhatott a termetért köszönni;
Végre sánta hangya hajta morzsát
Felfelé a legmagasb tetőig;
S Gábor angyal ígyen szóla hozzá:
"Sánta hangya, honnan és hová mégy?"
Az pedig megálla válaszolván:
"Hála isten, hála szent erődnek!
Kis fiammal költözém Budában,
S kő esék rám; de király leánya,
Szép s kegyelmes Hedvig fölsegíte,
S mondá: hangya! kelj föl, s menj fiaddal.
S fölkelék, de megfogadtam akkor,
Hogy nevének emléket hozok föl."
Szólt, a morzsát feltolá, s továbbment.
     Gábor angyal látva, hallva mindent,
Amit angyal hallhat, emberek nem,
Új örömmel, új reménnyel indúlt,
S nagy Lajosnak várlakába szállott.
S ím király leánya Hedvig ott ült
Ifjusága hajnalköntösében,
S rózsafelhők arci, szép hajának
Gyenge fodra barna köd valának,
S minden, ami kellem és gyönyör van,
Harcban állott termetén, vonásin;
S a szemérem diadalma rajtok
Mint királyné ünnepelt szelíden.
Gábor angyal ahogy látta mindezt,
Elborúla lelke tisztelettel,
S így imáda: "hála, hála isten!
Hogy kegyedben szép leányt teremtél."
     A királylyány csendes ámulattal
Ült azonban: a szent könyv előtte
Nyíltan állt, s a vérivó magyarnak
Régi nyelvén új csodát beszéle.
A teremtés titka, isten, ember
S a világ valának följegyezve
Szent soraiban, és az élet álma:
A nagy, a várt, rettegett jövendő,
Melyre holtak sírból fölriadnak,
S földdel a magas menny összerendűl;
Végbiró pedig lesz a nagy isten,
S jót, gonoszt a szív szerint itélend:
Mindezek s több fel valának írva,
S Hedvig olvasá a szent igéket,
S így tünődék rajtok önmagában:
"Ím ezek mi szép igék, mi szentek!
Lengyelország hős királya férjem,
Kit szivemben hordok, hű jegyelted!
Nem leend-e megvetett ajándék,
Majd ha fényben eljövendesz értem,
S én kitárom a csodák világát
Ifju, hős, de még vad nemzetednek?
Durva nyelve, melyen eddig a düh,
S a harag vad győzödelme hangzott,
Általam most szent igékre hajland;
A teremtés titka és az üdvé
Nem leendnek messze föld virági;
Szent körökbe mindenik betérhet,
És az élet fájáról gyönyörrel
Dús, öröklő éveket szakaszthat."
     Gondolá, és elfogadta szíve.
Szárnylebegve függe Gábor angyal
Vállain a szép királyleánynak,
S kedvteléssel, s üdvözűlt gyönyörrel
Néze által rá, s a szép sorokra.
Majd hogy el lön a szándok fogadva,
A leányra áldó csókja szállott;
Égi ajka, mint a gyenge szellő
Lágyan ére legszebb földi ajkat,
S csattanása, mint ezüstharangé,
Mondhatatlan kedves és muló volt.

1829

A CSERMELYHEZ

Oh selyme a vizeknek,
Kis csörgeteg,
Víg árja nedveidnek,
Hová pereg?

A titkos völgynyilatnál
Mi vár, mi von,
Hogy dőlsz, mintha te volnál
A Balaton?

Mért, mintha nászra lejtne,
Kereng habod,
S zeng, mintha dalt rebegne,
Kis oldalod?

Tán szebb virág virágzik
A völgy ölén?
Tán szebb nap fénye látszik
Hüs rejtekén?

Vagy Emmi rózsaképe
Hajnallik ott,
Hogy oly nagyon siet le
Futó habod?

Oh fuss, s ha habjaidban
Enyhűl alant,
S mint csillag, keble lassan
Leáldozand;

Oh vidd e rózsabimbót
Vidd lejtve le,
Gyengéden szíve halmát
Illesd vele.

Mondd, hogy ki téged külde,
Az én vagyok,
Hogy lánggal égek érte,
S hogy sorvadok.

S ha erre meg nem indúl
Szánó kegye,
Zúgjad, hogy szíve márvány
Mint kebele.

1829

EGY KÖLTŐRE

Lelked beteg, s a költés benne gyöngy;
Jól értsd meg, nem csigából drágagyöngy,
Fagyöngy a legsiványabb tölgytetőn:
Madárfogó a gyermekek bogain,
S a légyvadászok vesszején ragasz.
S ha pinty az érzet, légy az értelem,
Fogollyá tettél lelket és szivet.
Örűlj nekik, jó költő! költsd el őket.

1829 első fele

VlTKOVICS EMLÉKEZETE

"Hát csak az él-e soká, ki után a sírba lenézni
     Lelke haragjában nem szeret a hazafi?
Hát csak a hitványnak van-e adva tenyészni gyönyörben
     Századig, és sanyarún elhal az érdem előbb?"
Így kérdők az eget, hogy holtod hírszava fölvert
     S házad búja között gyász vala gondolatunk.
A nyájas szivet, a jó kedvet halva találtuk
     Mert te, vidámságnak lantosa! halva valál.
Hasztalanúl bús záraidon vítt bánakodásunk:
     Honnunknak többé vissza nem adnak azok.
Társtalan a fekete földben nyugodandol ezentúl,
     S néma halál hallgat szózatos ajkaidon.
De te nem oly voltál, hogy örökre feledt hamuvá légy,
     Életed a vízként nem vala puszta folyam.
Míg nyugaton fennáll a Kúma-vidéki magyar vér,
     S hármas bérci fölött ősneve írva leend,
Tán eljő kora, hol szabadabb lesz lenni magyarnak,
     S százados álmaiból nemzetisége kitör.
Akkor az élten túl lengő árnyékod örűljön:
     A haza, hívei közt, téged is emlegetend.

1829. szeptember

HAJ, SZÁJ, SZEM

Haj, haj, haj,
Beh szép selyemhaj
     Ez a leányhaj!
Bomlott fürti tengerében
Hattyuvállak fürdenek benn.
     Haj, haj, haj,
     Be szép selyemhaj
          Ez a leányhaj.

Száj, száj, száj,
Beh szép rózsaszáj
     Ez a leányszáj!
Fülemile danol benne,
Legszebb sor gyöngy ragyog benne.
     Száj, száj, száj,
     Be szép rózsaszáj
          Ez a leányszáj.

Szem, szem, szem,
Beh gyönyörű szem,
     Ez a leányszem!
Mennyország nyildokol benne,
Szerelem az isten benne.
     Szem, szem, szem,
     Beh gyönyörű szem
          Ez a leányszem.

1829 októbere előtt

A BÚS LEGÉNY

Forgószél megy út közepén,
Csoportokat dobál felém,
Hejh forgószél! ha jó volnál,
Inkább babámhoz hordanál.

Az én babám nem kis baba,
Sugár mint a jegenyefa,
Szépen danol, szépen táncol,
Hozzá kökényszeme lángol.

A kökényt én úgy szeretem,
Ha szemében tekinthetem;
Hejh! de tőle távol vagyok,
Csak egyedűl fűlök, fagyok.

Érem-e még azt vagy soha,
Hogy galambom elmondhassa:
Hova, hova bojtárlegény,
Tudod-e, hogy szeretlek én?

Azt csak tudnám még, hogy szeret.
De tudom, hogy el nem jöhet,
S mint madár a száraz ágon,
Csak úgy tengek a világon.

1829 novembere előtt

PUSZTA CSÁRDA

Ez a csárda nevezetes,
Gólya jár rá, nagy kelepes.
Ha én gólyamadár volnék,
Ilyen házra nem is szállnék.

Kidőlt, bedőlt az oldala,
Bele jár az istennyila,
A forgó szél dúdol rajta,
Boszorkánytánc van alatta.

Hej kivűl is, hej belűl is,
Ki van itthonn, ha beteg is?
Ki hoz nekem bort eleget,
Piros lánytól hókenyeret?

Puha kenyér eledelem,
Szomjam ellen borral telem,
S ha felindít a szerelem,
A szép leányt megölelem.

Hej de itt senki nem felel,
Csak az egy gólya kelepel:
Útra készűl az is szegény,
Nem ülhet a ház tetején.

Gyerünk innen, fakó lovam!
Tisza ide nem messze van,
A Tiszában megitatok,
A Dunáig meg sem állok.

Isten hozzád, puszta szállás,
Gözűtanya, denevérház!
Hordjon el az őszi zápor,
Mért nincs benned egy ital bor.

1829 novembere előtt

LABODA KEDVE

Széles utcán, széles jókedvében
Megy Laboda bor zúgván fejében;
S minden gyermek, aki látja,
E szót utána kiáltja:
          "Hej Laboda, Laboda!
          Lábod ide, amoda."

Széles utcán, széles jókedvében
Tovább is Laboda megy vesztében,
S egy piros lány, hogy meglátja,
E szót utána kiáltja:
          "Hej Laboda, Laboda!
          Lábod ide, nem oda!"

S Laboda bemegyen piros lányhoz,
A lány bort hoz, csókot ád a borhoz,
Labodát ölébe zárja,
És fülébe mondogálja:
          "Hej Laboda, Laboda!
          Szíved nekem kaloda!"

De Laboda letekint a lányra:
"Ki mázolt be, szívem, ily csodára?"

"Hej hej nagyon szerettem én;
De megcsalt a barna legény.
          Hej Laboda, Laboda!
          Ölelj meg, ne menj tova."

"Hazudsz leány, hazudsz, mond Laboda;
Te hagytad a barna legényt oda."
S kiönti a bort a földre,
A leányt ellöki félre.
          "Hej Laboda, Laboda!
          Mért haragszol, Laboda?"

"Én vagyok a szögfi, a Laboda,
Engem hagytál, te hitetlen, oda,
Ültél pince derekába,
Lemenőknek az utába.
          Átkozott légy, piros lány,
          Borod méreg, te sárkány."

Zúgolódva széles bús kedvében
Megy Laboda, s tántorog mentében;
S minden gyermek aki látja,
E szót utána kiáltja:
          "Hej Laboda, Laboda!
          Lábod ide, amoda."

1829 vége

(ÁRTATLANSÁG KÖNTÖSÉBEN...)

Ártatlanság köntösében
     A szép új esztendő
Eljött, s kínáló kezében
     Van kupája kettő.
Egyik a baj, aggodalom
     Fanyar ürmösével,
Másik teljes a boldogság
     Édes örömével.
E kettőből úgy keverjen,
     Az új év, magának,
Édes Bácsi, hogy örüljön
     Legjobb italának.
Az üröm az örömek közt
     Csak annyi lehessen,
Hogy az édes a kesertől
     Még jobb ízt vehessen.
Ezt kívánja a kis Gili
     Nem zöld águ fáról,
Hanem jó meleg szobának
     Közepe tájáról.
S marad kicsin szolgálója
     Ápoló kegyének.
Tartsa meg őt továbbra is
     Gondja gyermekének.

1830. január 1.

(AZ ÖRÖM ÉDES BOR...)

Az öröm édes bor, keserű a fájdalom és bú,
     Annak az ég, ennek barna hazája pokol.
Kettő közt aki él, a bolygó földön az ember
     A sorsnak keziből issza keverve borát.
Kettő közt, aki él, embernek italt kever a sors,
     S az legjobb, melyben nem fölös a keserű.

1830. január 1.

ÚJESZTENDEI SZÉP KÍVÁNSÁG

Kormosan, de tiszta szívvel,
     A füst barna fiai
Beköszönünk ma hozzátok,
     Házak boldog urai.
És kivánunk, és ohajtunk
     Ujnál újabb esztendőt,
Szerencsével rakodottat,
     Nem is egyet, sem kettőt,
Hanem igen, igen sokat,
     Annyit, mint a kis világ,
Mennyi csillag van az égen,
     Régi fákon mennyi ág.
De talán az sok is volna;
     Semmiből sem jó a sok;
Éljetek míg kedvetek tart,
     Éljen úri házatok,
Míg a szép leány kapós lesz,
     S kedves a bor, és kenyér,
Míg szomszédba a magyarnak
     Nem kell futni ezekért,
Míg szivetek, mint a gyertya
     Oly vídámon égdegel,
Szemetekben az örömtűz,
     És az erő nem hal el; -
Majd ha egykor kürtőtökben
     A pók szövi hálóját,
S vendég hagyta házatokból
     Füst nem ontja fel magát,
Majd ha nem lesz mit vakarni
     Sem odafenn, sem alúl,
S a korommal a vígság is
     Mindörökre elvonúl,
Akkor még ki kérdi többé,
     Hány meg hány hét a világ?
Jobb fekügyék a gödörbe,
     És takarja el magát.
De az Isten ójon attól! -
     Éljen a szent vígaság,
Ezt ohajtja a Földvári
     Tűzkármentő Társaság.

1830. január 1.

SZÉP ASSZONY

(Művészeti vetélkedés Kisfaludy Károllal)*

Tatárjáráskor egy jó férfinak,
Kit társi Bús Ferencnek híttanak,
Erdők között ép úri háza volt,
Mely ellenségnek még nem udvarolt.
Fő bútor benne a szép nő vala,
Ferencünk édes kedves angyala;
- Így hívatá magát a kis gonosz,
Bár benn' együtt volt minden házi rosz. -
Hűsége nád, és nyelve kard; maga
Majd fergeteg, majd villám zápora;
S ha minden férfi oly vitéz vala,
Nem vesztél volna úgy, oh Hunnia!
Elég az hozzá: bármily volt Kató,
Bár kedve tengerhabként változó,
Bár férjével váltig hadakozott,
De szép, igen szép volt az átkozott.
     Történt, hogy visszakészült a tatár.
Dultan minden, nem volt mit enni már;
Az éhség kergeté a sereget,
Melyet vitézség meg nem győzhetett.
De még kitértek néhol s a vadak
Végső dühvel szörnyekké váltanak.
Hogy s hogy nem volt? egy erre tévede,
Egy rőt tatárfi; vállán tegeze,
Kezében kard, vasünge tetemén,
S öldöklés lángja apró két szemén;
Mindenfelé, ahol járt, rettenet
Volt e kis ember százezer felett.
Hogy erre tért, körültekintgete,
S magával ilyenkép beszélgete:
"Ki az, ki ott oly kényesen tanyáz?
Kié a kert, kié az úri ház?
Oh boldog óra, boldogabb tatár,
Itt téged e ház kincsre, nagyra vár."
S jön, lát és győz - nem, győzetik!
Most egyszer színe százszor változik;
Rőtből rőtebbé, s apró két szeme
Két pislogó mécs s minden fegyvere.
Majd hogy magához tér a bámulat,
Lélekzetet vesz, s mond ily szavakat:
     "Hallod, magyar, dúlhatnám házadat,
S ha jelt adok, kövön kő nem marad:
De nem bántlak, nem bántom kincsedet,
Engedd ez egyet át, szép hölgyedet."
     Igy a lator vér, a tatárfi s jő;
Már fenn ölében a szép ifju nő,
Választ sem várva hajt s rohan tova,
S örűl, hogyan nem még talán soha.
A férj - ki fesse lelke bánatát?! -
Utána néz, amilyen messze lát,
És mit tesz? ah hajléka puszta már;
Bámúl és felsohajt: "Szegény tatár!"

1830 eleje

* Lásd ennek "Bánkódó férj"-ét

A SZERETŐK

Álmodom én, nem aluszom,
Gyönyörűség minden gondom,
Rózsám keze fejem alja,
Szíve szívem nyúgodalma.

Micsoda fény az a csillag?
Talán a hajnali csillag,
Szeretőket összehozó,
Szeretőket elválasztó.

Kelj fel, rózsám, ne alugyál
A szép hajnali csillagnál,
Majd ha feljön esthajnalra,
Jőj el vigasztalásomra.

1830 eleje

A VÁRÓ IFJU

Megvártalak, kedves, az órára,
A szép piros hajnal hasadtára,
Hév volt karom, hogy majd átkaroljon,
Hév volt ajkam, hogy majd megcsókoljon.

Szívem dobogása volt köszöntőd,
Valahányszor a szél felsüvöltött,
S minden árnyék, minden fény sugára
Termetednek csala csodájára.

Hol maradtál, hol maradt szépséged,
Rózsaarcod, violanézésed?
Hol fehérlett tél s nyár boszujára,
Hókebeled gerjedelmes árja?

Lélekzeted édes illatával
Mily szerencsés táj szellője szárnyal?
S a föld szíve hol dobog alattad,
Örömében, hogy te megtapodtad?

Jaj mi kérdés, mely ohajtozás ez!
Nem vagy itt, bár a hely s óra kedvez;
Itt van a nap, itt van új világa -
Nem te, békem s vágyaim zöld ága!

Majd ha látsz virágot hervadozva,
Büszke lombot búsan meghajolva,
Majd ha látsz kis csermelyt gyors mentében
Megfáradni völgyek mély ölében;

S hűlni napfényt felhők torlatában:
Gondold, híved úgy hűl nagy buvában,
Úgy ül, feje lombként lehajolva,
Élte a virágként hervadozva.
S fáradt lelke mint a fáradt csermely
Agg, fogy és vész; mert te nem jövél el.

1830 eleje

GÁBOR DIÁK

Gábor diák mélyen elmerűlve
Űl a lócán, egy nagy könyv előtte;
A világért fel sem pillantana,
Ha egy filégy reá nem szállana;
De már erre csak felpillánt,
S ím meglát egy fürge leányt.
"Ejnye, húgom, beh piros az orcád,
Hadd szakasszak róla egy pár rózsát."
"Gábor diák, hamis Gábor diák!
Hagyjon békét, mert bizony meglátják."
"Semmi látás!" - mond az jókedvében -
"Lakodalom van a csók végében."
" Jaj ne bántson! kell sietnem -
Elhull pártám, itt felejtem,
Ah vegye el azt a forró száját."
"Még egy csókot!" "Nem, nem!" "Kettőt adj hát." -

Gábor diák mélyen elmerűlve
Űl a lócán, egy nagy könyv előtte;
S hogy felpillant, egyszer csak elréműl,
A leány jön búsan s színtelenűl:
"Ej hugom, beh halovány vagy,
Féltelek, hogy el ne hervadj."
"Gábor diák, átkozom a csókját,
Mikor tartjuk meg a lakodalmát?"

"Semmi átok, jőj el pünkösdnapra,
Addig rózsám, addig menj dolgodra.
Neh egy pár csók! egyik útra való,
Másik, ha úgy tetszik, vígasztaló."
"Gábor diák! hátha késő
Pünkösdnapkor a menyekző?"
"Semmi késő! te világ rózsája."
"Ej beh hamis az a maga szája."

Gábor diák mélyen elmerűlve
Űl a lócán, egy nagy könyv előtte;
A világért fel nem pillantana,
Pedig itt van piros pünkösd napja.
De elébe jön a leány,
S egy csecsemőt ringat karján:
"Ej ej már ezt mégsem hittem volna!"
"Most a világ engem sem csufolna."

"S hogy mosolyog istenadta fattya!"
"Épen olyan mint az édesatyja."
"Mit csináljunk, mit tegyünk galambom?"
"Én tudom, hogy a Dunába ugrom."
"Semmi ugrás! jer a paphoz."
Igy szól Gábor a leányhoz,
S nagy szomorún a könyvet becsapja:
"Soha, soha, ilyen pünkösd napja!"

1830 eleje