A PUSZTA SÍR

A Duna habjainál ki van itt a kisded üregben
     Pusztán, s omladozó hamvai jeltelenűl?
Menj harsogva, folyam! mely gyakran vitted emelve
     A győző seregét, zengj hadat álmaihoz;
S melyet szerze, te légy, ország! az erősnek örök jel:
     Népvezető Árpád hamvai nyugszanak itt.

1831 szeptembere előtt

A MAGÁNY

Ő az! e szív választotta
     A legédesb lány,
Aki ott a sokaságban
     Áll zöld part fokán.

Ő az! angyaljó szivének
     Szép követjei,
Szerte járnak a seregben
     Félénk szemei.

S mindenütt van, mindent eljár
     Szeme, mint villám;
Egyre nem mer rátalálni,
     Egyre, csak reám.

De ha távol elmaradt a
     Zajló társaság,
És fölénk a szent magányban
     Hajlik biztos ág;

Akkor nem titkolt örömmel
     Nyílnak karjai,
Csókkal, édes szózatokkal
     Ömlők ajkai.

Akkor, amit rég epedve
     Vártam, meglelem:
Szép ölében álmodozni
     Hágy a szerelem;

S éljük, míg az ér sietve
     Űzi habjait,
Visszahozhatatlan órák
     Boldogságait.

1831 vége

SALAMON

"Átok reád, magyarok hazája,
Átok rád, te pártos büszke nép!
Ingadozzon fejed koronája,
S mint az árnyék, légyen oly setét.
Mint kemény kard, oly kemény sziveddel
Meg ne békélj soha ten feleddel.

És te, isten! aki fölkenettél,
Hogy viselném földön képedet,
Elfelejts, ha meg nem védelmeztél,
Nem kivánom több kegyelmedet.
Salamonnak nincs hol maradása,
Földön nyugta, égre vágyódása."

A lesujtott angyalként imígyen
Átkozódik a futó király;
Tört sisakja, pajzsát elvetette,
S kardja csorba, csonka vasból áll;
Vért piroslik hősi arculatja,
Honfivért a kardnak markolatja.

Teste dúlt, de lelke még dulottabb;
Tátog a seb véres oldalán,
De nagyobb az, jobban ég szivében,
Melyet érez vesztett koronán.
Futva fut; de bármi gyors futása,
Vele száguld keble óriása.

S már folyók és rónaság vidéki,
Bércek, völgyek elmaradtanak,
S a határnál a futó elébe
Egy vad erdő lombi hajlanak:
Ott elvész a bús lovag pályája,
Ráborúlván rengeteg homálya.

És az év jár; sárga koszorúját
Veszti váltja a komor vadon,
Felzendűl az elholt dal koronként
A virúló ifju lombokon,
Agg a szarvas, feje ágozatján
Éve számát büszkén mutogatván.

És az évek múltán a vadonban
Domb alatt, hol forrás csörgedez,
Melyhez a vad csörtető robajjal
Jár, ha hévtől szomjan epedez:
Egy jámbornak áll kis kápolnája,
Nyílt, födetlen, ég mosolyg le rája.

Egy letűzött kard a szent kereszt ott,
És az oltár isten-adta föld,
Térdepelve éjt-napot hosszában
A remete ott ahítva tölt;
És ragyogva ömlik el szakála:
Mindenik szál lelki béke szála.

Kebelében szenvedély hatalmi
Rég nyugatra csillapodtanak,
Arcain vad indulat vonási
Lágy-szelídre elsimúltanak;
Egy ohajtást rejt, s mond szíve, szája
"Boldogúljon a magyar hazája!"

S elhal a nagy átok, messze tűnvén
A királynak gőgös álmai,
És az ember jobb természetének
Visszatérvén aggodalmai:
"Légy szerencsés, rokonim hazája!
S a szerencsét ön erőd táplálja!"

Így ohajt, és teste romladékán
A halálnak gyilkos karja győz
Összeroskad, s hervadó levéllel
Eltakarja őt a sárga ősz.
S a királynak puszta sírhazája
Most vadaknak ordító tanyája.

1832

MAGYARORSZÁG CÍMERE

Szép vagy o hon, bérc, völgy változnak gazdag öledben,
     Téridet országos négy folyam árja szegi;
Ám természettől mind ez lelketlen ajándék:
     Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet.

1832. február

A PATAKHOZ

Folyj el, o folyj, patak, és kit partod bokra lehullat,
     Vidd a rózsalevélt gyors vizeidben alá:
Ah így folytanak el jobb napjai életidőmnek,
     S a szerelem, mint a rózsalevelke, letűnt.

1832

A LÁTOGATÓK

Lányka! ha lassu dobajt hallasz s ajtódon az álmak
     Tűnedezése között szellemi hármas ütést,
Meg ne ijedj: mi vagyunk: a hív éj, hív szeretőd én,
     S aki vezérem volt s őröm is, a szerelem.

1832

AZ ÁTOK

"Férfiak!" így szólott Pannon vészistene hajdan,
     "Boldog földet adok, víjatok érte, ha kell."
S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte,
     S véresen a diadalt végre kivítta magyar.
Ah de viszály maradott a népek lelkein: a föld
     Boldoggá nem tud lenni ez átok alatt.

1832

(AKI MERÉSZ...)

Aki merész, csak az él, a gyávát tengeti hivság.

1832. június 9. előtt

A SZERELEMHEZ

Még egyszer, szerelem!
Érezzem lángodat,
Még egyszer édesen
Gyötrő hatalmadat.

Add vissza búmnak, ah,
Lyánykám hajfodrait,
Csábító két szemét,
Mosolygó ajkait.

Hagyj andalogni még
A rózsás arcokon,
A tőlem elragadt
Oly égi bájakon;

Hogy majd ha száll a nap
S a csendes este jő,
A hold sugárinál
Derengvén a mező,

Epedve várjam őt
Szerelmi gond között,
Mint vártam egykoron,
Míg lángom üldözött.

És lássam a jövőt
Képzelmem szárnyain,
Mint volt nyiló kora
Legelső napjain;

És halljam őt, gyönyör
Hatván meg lelkemet,
Zengő ezüst szavát,
Ez egy szót hogy "szeret!"

S akkor ha megszakadt
A tündérszép alak,
Utána mély sohaj
S könyűim szálljanak.

Még egyszer add nekem
Érezni lángodat,
Még egyszer édesen
Gyötrő hatalmadat,

S a puszta éveken,
Hol rózsa nem virúl,
Emléked, szerelem!
Legyen virágomúl.

1832 novembere előtt

BUDAI TEMETŐ

Hamvait e környék fedi a szent keblü VIRÁGnak;
     Sírja fölött régen kis fakereszte bedőlt:
Emléket neki egy jobb kor fog tenni, öröklőt,
     S azt, hogy hű fia volt, a haza jegyzi reá.

1832

ETELE

Nagy haragú Etelét, dúlóját annyi hadaknak,
     Százhalom aljában rejti az érdi határ.
Istenek ostora ő, eljött büntetni világot;
     Mint rohanó villám, égete, rombola, tűnt.

1833

AZ ELHAGYOTT LEÁNY

Száraz fának száraz ága,
Nincs szivemnek boldogsága:
Elment Bandi katonának,
Hadakozni a királynak.
Isten tudja, most ő hol jár,
Tán továbbment, mint a madár,
Tengeren túl, hegyeken túl,
Tán a világ végén is túl.
Mért nem lett az én katonám,
Hogy őt mindennap láthatnám,
Ölelhetném, csókolhatnám,
Haláltól is megváltanám.
De most ő is odamarad,
Hazájába el nem juthat,
S én helyette veszendőre
Búval megyek esküvőre,
Búval, búval, búbánattal,
Míg bennem a lélek kihal.

1833 eleje

(MEGFUTA ÉS GYŐZÖTT...)

Megfuta és győzött a Pártus; fuss Magyar és győzz

1833. május 30.

EGY KIBUJDOSOTT VÉGOHAJTÁSA

Külföld halma födend, leütöttet nem honi harcban,
Sírba rokon könytől megsiratatlan esőt;
Hintse el, aki letesz nyugalomra, a szánakozó kéz
     E szivemen hordott port hideg arcaimon.
Szent por ez: a haza földéből bujdosva hozám ki,
     Mely rabigába viszály s orgyilok által esék.

1833

NAPOLEON

Nagy volt ő s nagysága miatt megdőlnie kellett;
     Ég és föld egyaránt törtek elejteni őt:
Tűrni nagyobbat irígy lőn a sáralkatu ember,
     S tűrni hasonlót nem bírtak az istenek is.

1833

KLÁRA VISEGRÁDON

Tündérkert övezé a hajdan büszke Magaskőt,
     Gyér bokor ül szomorún mostani romja körűl:
Oly vala s ilyenné lett a szűz párta, midőn az
     A vadan eltépett lány kebelére lehullt.
Természet! gyászod jól illik e szörnyü falakhoz:
     Klára elestének képe s boszúja te vagy.

1833

A RÓZSA

Rózsa, hajolj meg a lányok előtt: szerelemmel az ifju
     Téged imád, érted gerjedez, arcaikon;
És gőggel ti ne nézzetek a rózsára, leánykák;
     Testvértek: gyönyörű, mint ti, de hervatag is.

1833

A LÁNYKA SZOBOR ELŐTT

Lányka! ne hódolj a csáboknak az ifju alakján:
     Kőből van, szived ott sziklai mellre talál.

1833

VIRÁG ÉS SZERELEM

Szélvész! el ne ragadd a szelíd fa virágait; önként
     Hullnak azok lassú hervadozással alá.
El ne rabold durván, ifjú, a lányka szerelmét:
     Önként adja meg az szép szavaidra magát.

1833

A CSALFA LÁNY

Édesen a keserűt, keserűen mondod az édest:
     Oh keser-édes lány! gyötrelem a te neved.

1833

AZ ELVÁLÓK

Menni fogunk, te öröm s boldog szerelemnek ölébe,
     Megcsaltnak nekem a sír menedéke marad;
Ott keresek békét s ah ott sem nyughatik e szív:
     Büszke menyekződnek hallani fogja zaját.

1833. augusztus 8. előtt

A SZÉP SZEMEK

Féltelek, ah nagy az én félelmem, lányka, miattad:
     A kirabolt égnek vagy szemeiddel adós.

1833

A SZERETŐ OHAJTÁSA

Mint a gyenge virág haldokló fára fonódik,
     S repkény karjaival tartja ölelve hiven:
Úgyan fogjanak át, lánykám, hű karjaid engem,
     Majd ha nagy álmomnak végtelen éje közelg.

1833

SZENT LÁSZLÓ

Béla fiát, Lászlót a váradi sírterem őrzi,
     Lelke magas mennynek fénypalotáiban él.
Sok harcolt hajdan vad erőben bátorodott hős:
     A legerősebb ő s a haza szente vala.

1833

HUNYADI HALÁLA

Haldoklott Hunyadi s meg nem tuda halni; töröknek
     Egy nagy adósságot tört lefizetni csatán.
S megvítt Nándor alatt: a nagy Mahomet futa sebben
     És nyomorún; győzött a haza hőse, s lehúnyt.

1833

TŰKÖR

Tarka kendőd lobogása
Lelkem édes mulatása;
Csakhogy hajh a kendő alatt
Hamis a szív, mely kopogat.

Barna szemed villanatja
Szívemet fölgyújtogatja;
Csakhogy a szem hamis követ,
Csal mikor sír, csal ha nevet.

Piros ajkad szólalása
Paradicsom megnyilása;
Csakhogy a szó két élű szer,
Egyszer gyógyít, míg százszor ver.

Vajha orcád tűkör volna,
Lelked abban képpé folyna,
S oly szép lennél, milyen igaz,
Vagy oly nem szép, milyen ravasz.

Akkor végre kimutatnád,
Olyan igen szép vagy-e hát?
Vagy szépséged, mint a hinár,
Veszedelmes mély fölött jár?

1833

A HIVATLAN DALOSOK

Szerelmet énekeltek,
Szegény, szegény fiúk ti,
Pityergő, hős szerelmet,
Szerencsés, bús szerelmet,
Anacreon-szerelmet,
Újmódi, ó szerelmet,
Szerelmet mindörökké,
És mindig únodalmast,
Ízetlent, érdeketlent,
Bolond, bolond szerelmet,
Amilyen a botor lúd
Tollából folyhatott csak.

Te Lína, Laura, Nelli,
Te Phyllis és te Daphne,
Vagy amiként neveznek,
Az istenért, leánykák,
Nyájas, kegyes leánykák,
Szép, jó, szelíd leánykák!
Az isten szent nevéért,
Ne higyjetek szavoknak,
És meg ne hallgassátok
Az ilyetén imádót;
Hazudság, amit érez,
Hazudság gondolatja,
Amit kimond s ki nem mond,
Merő, merő hazudság.

     Az istenért, leánykák,
Hagyjátok őt epedni,
Hagyjátok sorvadozni;
Ha égni mondja szívét,
Hagyd égjen el! nem ér az
Egy árva felsohajtást;
Ha bujdosásra készűl,
Hagyjátok elbujdosni
Világtalan világig;
Ha halni vágy buvában,
Hagyjátok őt legottan
Pusztúlni a világból;
Mert képes-e nagyobb bűnt
S halálosabbat ember
A földön elkövetni,
Mint aki rosz, igen rosz
Versekre mért sorokkal
Szerelmet énekelget?

1833

KISFALUDY KÁROL EMLÉKEZETE

Elhúny visszajöhetlenűl,
     Bár érette egész nemzet epedne is,
A vég óra hatalmai
     A vágyó szem elől elviszik a jelest!
A bölcsön tudomány, erő
     Nem tágít a hadak hírkereső fián,
Sem jámbort szigorú erény,
     S ifjút a vidor év szelleme meg nem ó.
Mély gyászban szerető s barát
     A sír néma kövén hasztalan ostromol:
Míg földön nyomorút s bitort
     Hosszú életi kín s gyilkos öröm maraszt
S földnek s égnek is ellene
     A véres hatalom bíbora szörnyeit
A szent emberiség nyakán
     Késő s gyáva halál szenvedi ülniök.
Mit mondjon tereád a hon,
     Kit szép férfikorod munkabiró delén
A sír árnya boríta el?
     Mely bánat, mi könyű illik azon setét
Zárhoz, mely porodat köti?
     Oh fáj és keserű minden, amit tudunk
Rólad jót, nemeset, becsest,
     Mert annak teveled jobb fele sírba szállt!
Lángészt ünnepel a világ,
     S tündöklő nagyai húnyta fölött keserg:
Minket kétszeresen sanyar
     Égő fájdalom és nemzeti veszteség,
Mert a nagyra szülötteket
     Naggyá lenni kaján végzet irígyeli;
Félig kész remekek között
     Pályájok derekán hullnak idő előtt,
S új hőst a megerőltetett
     Század, húnytaiért, kétkedik adnia.

1833

AZ ELHALÓ SZERELEM

Szerelem oltárán
Kis lángocska még:
Egy fohász fuvalma,
S már a láng nem ég;
És kialszik óhatatlan
A többé meggyújthatatlan,
A kidúlt kebel;
Eltemetve gyász üszkében
Hamvad, amit életében
Ember üdvöst lel.

Szerelem oltárán
Még a fájdalom
S köny, minőt nem adhat
Többé hatalom;
Egy kicsin köny, ah de tenger,
Melyben a szív - s életinger
Mélyen sűlyed el.
A köny elhullt s érzeketlen,
Tompán, bútlan, örömetlen
Áll a puszta mell.

Szerelem oltárán
Szép emlékezet
Visszatűkröz néha
Eltűnt képeket.
Év mulik s a kedves vendég,
A hitetni visszajött kép,
Messze honba száll:
És neked, ki szívkihalva,
Élsz magadtól iszonyodva,
Kell-e még halál?

1833. augusztus körül

AZ ŐSZ BAJNOK

1

Fenn Lajosnak udvarában,
A hadjáték pompájában
Két hős ifju áll;
Országcímer pajzsaikon,
Szíveikben a magas hon;
S kikre karjok száll,
Úgy akarja jó szerencse,
Porba hull sok német és cseh.

Képe szörnyü a csatának;
Mintha nemcsak játszanának,
Délceg harcfiak
Egymást mérő lángszemekkel,
Szívre szögzött fegyverekkel
Összerontanak;
Dárda zúg pajzs, dárda ellen:
A két ifju még veretlen.

"Kérkedők ti címertekkel,
Könnyü győzödelmitekkel,
Büszke magyarok!
Sok nemzettel föltevétek,
Most olasszal víjatok meg:
Én olasz vagyok.
S merre föld és merre nap van,
Nincs olasznak párja hadban."

Szól s bevágtat egy merész hős,
S mint beszéde, oly fellengős
Járta s kelete.
Szélvész fegyverforgatása,
Könnyü ménen ugratása
Villám szellete.
Így bejárja gyorsan a tért,
Agg a nép a két vitézért.

S képe szörnyü a csatának;
Mintha éltet váltanának,
A vetélkedők
Összeütnek nyúlt dsidákkal,
Szívdöbbentő roppanással,
Egymást rengetők.
Hull zörejjel dárda és vért:
A két hős még birja a tért.

Váltva, bátor elszánással,
Négy dsidát tört rohanással
Már a két vitéz.
S bár szivök még csüggedetlen,
S mint a szikla, engedetlen,
Karjok súlya vész.
Még egy verseny, s a fövényen
Diadalmas az idegen.

2

Búsan, elfelejtve,
Sasként egyedűl,
Puszta sátorában
A vén Toldi űl.

Sátorán a szellő
Általlengedez;
Ősz szakálla mellén
Sűrűn rezgedez.

Csak busúl, csak őszűl
Vég- s határtalan;
Mert hajh! kedve nincsen
Élni bajtalan.

Lova rosz szeméten
Teng erőtlenűl;
Súlyos kardja, vérte
Porban feketűl.

"Mért e néma bánat,
Agg magyar vitéz?
Sírj, üvölts, ha harcra
Gyenge már a kéz.

Címerét hazádnak
Bírja hős olasz;
Nézd Budán, ha kétled;
Pajzsán díszlik az."

Így szól átrohanva
Egy serény lovag.
Toldi agg szivében
Gyúl veszett harag.

Vasbuzogányt utána
Sujt halálosan,
S a lovaggal a ló
Többé nem rohan.

"Most beszélj, te rosszat
Hirdető madár;
El, tudom, hireddel
Nem repűlsz te már.

Címerét magyarnak,
Szólj, ki nyerte meg,
Hogy fejét a villám
S Toldi csapja meg?"

Mindent a lesujtott
Bajnok elbeszél,
Mert a zord öreggel
Összetűzni fél.

Messze tér azonban
S visszakurjogat:
"Toldi, hejh vén Toldi;
Kösd fel magadat.

Hordja el a szélvész
Ősz szakálladat,
Tüske csiklandozza
Lógó talpadat.

Az tegyen sirodba,
Aki nem szeret:
Mért ütötted tönkre
Jó pej ménemet."

Így kiált amaz; de
Toldi nem hall már;
Harcok gondolatja
Mert fejében jár;

Mert fölmenni készűl
Országcímerért
Nagy boszúját eskve
S szomjuhozva vért.

S kezd vigan lakozni,
S három hosszu nap
Szolgál éh- s szomjának
Konyha és a csap.

Térdig széna, zab közt
Áll fakó lova.
Fegyverein kovácsnak
Izzadoz koha.

Majd hogy felidül, vesz
Szőrruhát mezűl,
S így beszél magában
Nagy kegyetlenűl:

"Oh hivatlan vendég,
Ősz fehér szakáll,
Rajtad most nagy átok,
Nagy szerencse áll."

"Átok és szerencse!
Úgy viseld magad,
Gyöngybe foglaltatlak,
Ősz szakállamat,

Gyöngybe és aranyba,
Díszt ha hozsz nekem;
Sárba és kitéplek
Szálanként, ha nem."

Szól s felűl. Alatta
Vígan jár a ló;
Kardja cseng, dsidáján
Leng vérlobogó.

Jaj neked! kit ez most
Látogatni megy:
Ádáz arcán nincsen
Irgalomra jegy.

3

Puszta már a vívópálya,
Csak magában szálldogálja
Az olasz vitéz.
Meggyalázott címerére
A magyar, bár lázad vére,
Csak sohajtva néz:
Hol sok bátor porba hullott,
Gyenge s gyáva csak sohajt ott.

S most így szól a diadalmas:
"Itt a címer! ki hatalmas
Visszaváltani?
Fel fiúk! vagy messze honba,
Elviendem hőslakomba
S rajt' fog állani:
Merre föld és merre nap van,
Nincs olasznak párja hadban."

Még alig szólt, hogy zajogva
Rettentően háborogva
A nép felzudúl.
Lelkeikben vészmozgásnak,
Kétes, ingó támadásnak
Vad haragja dúl.
Ím azonban egy barát jön
Nagy robajjal a várkövön.

Szőrcsuhával van befedve;
Dombos mellén terjedezve
Ősz szakálla leng.
Lóg nyakában bús csuklája;
De ijesztő nagy szálfája
Vas kezében reng.
Oldalára felcsatolva
Hosszú kardja lóg ragyogva.

Mint a rézkürt, rivalása,
S megborzasztó felhívása:
"Élet és halál!"
Bámul a nép és nevetne,
Ha dühétől nem remegne.
A nyerő kiáll,
S szól, amint feléje vágtat:
"Hagyd kimélnem ősz szakállad."

"Kíméld, rosz fiú, apádat;
Tőlem várd el nyavalyádat."
Szól az ősz barát.
S a nép rémes hallgatással
Két hőst villámroppanással
Összemenni lát:
A kábító zuhanatban
Egy nyögés és gúnykacaj van.

Három ölre visszavetve,
Ön lovától eltemetve
A levente nyög.
Meg nem ütve lágy nyergében
A barát ül nagy kedvében
S fennen így dörög:
"Most, ha bírsz, menj címereddel;
Eztán érd be kevesebbel."

S Toldit a nép haragjáról
S harca pusztító voltáról
Most megismeri;
S bámulat csodái lesznek,
Melyek oldalán hevernek,
Szörnyü fegyveri.
Ő az ország címerével
Ifju bajnokokhoz tér el:

"Másszor, úgy mond, e szent jelnek
Ha erőtök nem felel meg,
Békét hagyjatok.
Küzdjön, aki mer, címére
S tűrje, kit mily végzet ére;
Rám ne várjatok:
Engem a mély sír partjára
A halál vár végcsatára."

1833 októbere előtt

SZÉP ILONKA

1

A vadász ül hosszu méla lesben,
Vár felajzott nyílra gyors vadat,
S mind fölebb és mindig fényesebben
A serény nap dél felé mutat.
Hasztalan vár; Vértes belsejében
Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

A vadász még lesben ül sokáig,
Alkonyattól vár szerencsejelt:
Vár feszülten a nap áldoztáig,
S ím a várt szerencse megjelent:
Ah de nem vad, könnyü kis pillangó
S szép sugár lány, röpteként csapongó.

"Tarka lepke, szép arany pillangó!
Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;
Vagy vezess el, merre vagy szállandó,
Ahol a nap nyúgodóba jár."
Szól s iramlik, s mint az őz futása,
Könnyü s játszi a lány illanása.

"Istenemre!" szóla felszökelve
A vadász: "ez már királyi vad! "
És legottan, minden mást feledve,
Hévvel a lány nyomdokán halad.
Ő a lányért, lány a pillangóért,
Verseneznek tündér kedvtelésért.

"Megvagy!" így szól a leány örömmel,
Elfogván a szállongó lepét;
"Megvagy!" így szól a vadász, gyönyörrel
A leányra nyújtva jobb kezét;
S rezzent kézből kis pillangó elszáll;
A leány rab szép szem sugaránál.

2

Áll-e még az ősz Peterdi háza?
Él-e még a régi harc fia?
Áll a ház még, bár fogy gazdasága
S telt pohárnál űl az ősz maga.
A sugár lány körben és a vendég;
Lángszemében csábító varázs ég.

S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,
A kupák már felvillantanak,
Ősz vezére s a hon nagy nevéért
A vén bajnok könyei hulltanak;
Most könyűi, vére hajdanában
Bőven omlott Nándor ostromában.

"Húnyt vezérem ifju szép sugára"
Szól az ősz most "éljen a király!"
A vadásznak vér tolúl arcára
S még kupája illetetlen áll.
"Illetetlen mért hagyod kupádat?
Fogd fel, gyermek, és kövesd apádat."

"Mert apád én kétszer is lehetnék
És ha ittam, az nincs cenkekért;
Talpig ember, akit én említék,
Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!"
S illetődve s méltóság szemében,
Kél az ifju, tölt pohár kezében:

"Éljen hát a hős vezér magzatja,
Addig éljen, míg a honnak él!
De szakadjon élte pillanatja,
Melyben attól elpártolni kél;
Egy király se inkább, mint hitetlen:
Nyűg a népen a rosz s tehetetlen."

S mind zajosban, mindig hevesebben
Víg beszéd közt a gyors óra ment.
A leányka híven és hivebben
Bámulá a lelkes idegent.
"Vajh ki ő, és merre van hazája? "
Gondolá, de nem mondotta szája.

"Téged is, te erdők szép virága,
Üdvözölve tisztel e pohár!
Hozzon isten egykor fel Budába;
Ősz apáddal a vadász elvár;
Fenn lakozva a magas Budában
Leltek engem Mátyás udvarában."

Szól s bucsúzik a vadász, rivalva
Inti őt a kürthang: menni kell.
Semmi szóra, semmi biztatásra
Nem maradhat vendéglőivel.
"Emlekezzél visszatérni hozzánk,
Jó vadász, ha meg nem látogatnánk."

Mond szerényen szép Ilonka, állván
A kis csarnok végső lépcsején,
S homlokán az ifju megcsókolván,
Útnak indúl a hold éjjelén.
S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:
Fölveré azt szerelem hatalma.

3

Föl Peterdi s bájos unokája
Látogatni mentenek Budát;
Minden lépten nő az agg csodája;
Mert sok újat meglepetve lát...
A leányka titkon édes óra
Jövetén vár szép találkozóra.

S van tolongás s új öröm Budában:
Győzelemből várják a királyt,
Aki Bécset vívó haragában
Vérboszút a rosz szomszédon állt.
Vágyva néz sok hű szem ellenébe:
Nem vidúl még szép Ilonka képe.

"Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?
Mily szerencse fordúlt életén?
Honn-e, vagy tán messze költözötten
Jár az őzek hűvös rejtekén?"
Kérdi titkon aggó gondolattal,
S arca majd ég, majd szinében elhal.

S felrobognak hadvész-ülte képpel
Újlaki s a megbékült Garák.
S a király jő, fölség érzetével
Környékezvén őt a hős apák.
Ősz Peterdi ösmer vendégére,
A király az: "Áldás életére!"

"Fény nevére, áldás életére!"
Fenn kiáltja minden hű ajak;
Százszorozva visszazeng nevére
A hegy és völgy és a zárt falak.
Haloványan hófehér szobornál
Szép Ilonka némán és merőn áll.

"A vadászhoz Mátyás udvarában
Szép leánykám, elmenjünk-e hát?
Jobb nekünk a Vértes vadonában
Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád."
Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,
S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

És ha láttál szépen nőtt virágot
Elhajolni belső baj miatt,
Úgy hajolt el, félvén a világot,
Szép Ilonka titkos bú alatt.
Társasága lángzó érzemények,
Kínos emlék, és kihalt remények.

A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
Szép Ilonka hervadt sír felé;
Hervadása líliomhullás volt:
Ártatlanság képe s bánaté.
A király jön s áll a puszta házban:
Ők nyugosznak örökös hazában.

1833 októbere előtt

A HŐS SÍRJA

Sok bajnak utána az ősz dalia
Csend-lakta honába kerűl:
Vészes fiatalkori napjaira
Néz vissza reménytelenűl:
Eltűntenek ifjukor és szerelem,
A vér-teli harcok, a győzödelem.

Fáradtan, elaggva, ez álmaiban
A harc s koszorúk fia él,
S bár álmain a komor ész köde van,
Még lelke busongni kevély.
A sírba letenni ohajtja fejét:
Márvány örökítse s dal üllje nevét.

S hosszú nap után borus éjszaka száll,
Felhőbe huzódik a hold.
Éjfélre a hős rideg álmainál
Felhangzik az őslaki bolt.
Kürt híja ki harcra az ősz daliát;
Végharcra kimenni nem ója magát.

A kürt tova és tova zengve rival,
Rémhangja betölti az éjt.
Megy bátran a hős csatagondjaival,
Érezve veszélyteli kéjt.
Megy zordon utakban a hangok után:
Nagy messze körűle a puszta magány.

S fölzengeni hallja a harc moraját,
A férfiölő viadalt,
Küzdők rohanásit az ércsoron át,
Hall rémületes csatadalt:
Kard, dárda zörömböl, a ló szabadul;
Nagy sebben alélva vitéz ura hull.

A hős tova és tova tévedezőn
A képtelen éjbe halad.
A vérbe borúlt, csata-dúlta mezőn
Elhallgat az éjjeli had.
S rémséges, halotti a csend, a magány
A vad rohanások, a hadzaj után.

Harmadszor kürt riad és szomorún
Véghangja bucsúzva kihal.
S villám sugarában az éji borún
Át rémlik emelt ravatal:
A hős temetőhelye orma felett
Fog bús szobor, a haza képe, helyet.

Sok bajnak utána az agg dalia
Itt békehelyére talál;
Vészes, viadalteli napjaira
A századok éjjele száll.
S míg lelke dicső nyugalomnak örűl,
A hír örök éneke zengi körűl.

1833