A HŰ LOVAG
A HŰ LOVAG |
|
|
1
"Ki lesz, ki úgy örűljön,
Oh szépem, jóm, neked,
Mint e szív, mely felé most
Forrón ver kebeled?
Ki lesz, ki úgy szeressen,
Mint én most, tégedet,
Ha távol a világban
Bal sorsom eltemet?
Ki lesz, ki, míg belőle
Egy porszem fennmarad,
Lánghévvel égjen érted
A súlyos föld alatt?
Ki lesz, ki síron túl is,
Az üdvök közepén,
Csak rólad emlekezzék,
Mint hű barátod, én?
Én mégis, drága Róza,
Hívednek menni kell:
Nem férfi, aki nem küzd
Hon ellenségivel.
Letörni távozandom
A pusztító hadat,
S megtérek elfogadni
Kezedből díjamat."
S zokogva, könyben ázva
A lányka ráborúlt,
S bár gond-sanyarta szívvel,
Hős Zámor elszáguld.
S Zámornak útja zordon;
De harca diadal.
Gyász! hogy dicső csatáin
A bajnok oda hal.
Nyomát veszíti a hír,
Nem lelni őt sehol:
S Rózának szíve vérzik,
Rózának könnye foly.
2
Nap, év emészti a bút.
Sok bal tanács után
Szép Róza új menyasszony,
Bár gyenge s halovány.
Szivében gondok ülnek,
S az őr emlékezet
Gyötörni visszahozza
Az eltünt képeket.
De nász előtt s utána
A női szív nem egy:
Gyönyörré olvadoz fel
A jég-oltotta kegy.
S várában elbizottan
Dúskál a boldog úr.
Lélekben, hangszerekben
Mind vígan zeng a húr.
De lenn a tömlöc éjén
Penészes bolt alatt,
Elhagyva szenved a rab
Hallatlan kínokat.
S ha néha víg robajnak
Gyanítva fenn neszét,
A kétség elborítá
Fellázadó eszét;
S szivében fájdalom, bú
S az őrjöngő harag
Emésztő lángjaikkal
Végigrohantanak,
Csendesb lesz, mint a sírlak,
Oly csendes, mint a lég,
Mely a még nem teremtett
Világon nyúgovék.
S e csend kietlenében
Haszontalan mereng;
Mert benn egy átkos élet
Kíntermő magva zseng.
S nem látja senki búját,
Nem hallja semmi lény:
Örömnek háza tombol
A szenvedő fején.
3
"Ki jő az éj lakába,
Suhogva, mint a rém?
Kinek fohásza kél fel
A tömlöc kebelén?
Gazságnak áldozatja,
Ki vagy te, új lakó?
Légy üdvöz! átkozódni
Ha úgy tudsz, mint az ó.
Átkommal én a léget
Felhővé nevelem,
Felhőim tűznyilával
A kínzót üttetem.
Úgy verje őt meg a sors,
Úgy verje őt az ég;
Gyúljon lélekzetétől
Lánggá a tiszta lég,
S mint én, az életpályán
Úgy légyen áldozat
És ördögül szegődjék
Hozzá az öntudat!"
Kínoktól ostorozva
Így szól a régi rab;
Az új alélva rogy le,
Aléltan boldogabb.
De ébred s egy sugártól
Derűl az éji lak,
Hogy Róza s Zámor egymást
Karolva sírjanak.
Zámort a vad bitorló
Rabbá tevén orúl,
A szép menyasszony ékét
Eltépte gyilkosúl.
S most elfajult hevében
Új kéjeket vadász;
Míg lenn az elcsapottal
Megnépesűl a ház.
4
S ismét zajoknak árja
Csapong a bolt felett,
Távol harc hangja tölti
Az éji teremet.
De most a két szerelmest
Nem bántja semmi gond,
Egymás szivében lelve
Szerelmök égi hont.
S mindig zajosb, zajosb lesz
A föld feletti lak,
Míg végre sok csapástól
A boltok omlanak.
S veszélyes résen által
A két fogoly kikel:
Hol állnak, a kemény vár
Most rombolt puszta hely.
5
Hol vagy, te durva zsarnok?
Hol vannak népeid?
Romoknak súlya fekszi
Mindnyájok testeit.
S Rózához mély keservvel
Így szól a hű bajnok:
"Fogadtam és megállom,
Hogy híved maradok
Életben és halálban,
Szólj, drága, mit tegyek,
Hogy szörnyü szenvedésid
S emléke szűnjenek?"
"Sír, amit én kivánok,
A csendes temető."
Így szólal haldokolva
A megcsalt ifju nő.
"Hittem csalárd szavaknak,
Örűltem nélküled;
Egy bűnöm a világon,
S ez ami eltemet.
Ez életem virága
Fonnyadva, tépve már:
Az egy halál maradt még,
Mely nyúgalomra vár."
S ott húny el hű karok közt
A puszta rom felett;
S a tiszta ég borít rá
Örök szemfödelet.
6
S mind pusztább s elhagyottabb
Lesz a bús omladék,
Hol kurta vígalomból
Oly szörnyü lett a vég.
Csak néha éjfelenként,
Vagy fergeteg ha dúl,
Jár rémi arculattal
Egy férfi ott vadúl.
Kitárt kebelre várja
Az ordító vihart, -
S felhíja öldökölni
A sujtó égi kart.
És nem talál nyugalmat,
Nem enyhet bánata:
Lelkében zordonabb még,
Mint künn, az éj s csata.
Egy eltiport világnak
Jár ő ott romjain;
Egy eldúlt angyalarcnak
Mereng vonásain.
Idő és végtelenség
Nem adhat érte mást:
Sem élet - sem halálban
Nem lel vigasztalást.
S nem teste sorvadoz csak
E sajgó bánaton:
Reménye, vágya, lelke
Ott hal ki a romon.
1838 második fele
PIPISKE |
|
|
Pipiske, aki vagy,
Miért oly gőgösen,
Hogy tőled a világ
Nem szinte idegen?
Hogy megdicsérgetik
Parányi lábaid,
S egyűgyű kebeled
Fehér hullámait?
S minő badar beszéd
Arcod rózsáiról!
Hol, mint rebesgetik,
A szépség papja szól.
Igaz, te nem vagy rút,
De, gyöngyöm, nincs eszed:
Egy tyúknak több lehet,
Ha ló kikérdezed.
Nincs benned fürgeség,
Nincs egy jó gondolat;
Megfogni szárazon
Nem bírnád a halat.
Mit használ szép szemed,
Ha csak bámulsz vele?
És nádszál termeted?
Csak lengeség jele.
Mi haszna vagy fehér,
Ha kebled jégverem?
S fejed szép fürt alatt
Egy eszmét sem terem.
Mindössze is csak egy
Csinos kis bábu vagy,
Tetemben nem csekély,
De lelked hía nagy.
Bíznának csak reám...
"Hohó! talán bizony?"
Korán sem: én csupán
Javára dolgozom.
Meglátná a világ
Az egykor léha nőt
- Azaz, ha elvenném! -
Mivé faragtam őt.
*
,Szép ifjú, köszönöm!
De nem fogadhatom;
Pipiskeségemet
Tovább is folytatom.
S ha majdan a tavasz
Pacsirtahangot hall,
Bizvást jövendölöm:
Nem önnek szól a dal.'
1839. január 17. előtt
KÉSŐ VÁGY |
|
|
Túl ifjuságomon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyilt nyomdokán;
Túl a reményeken,
Melyekre hidegen
Éjszínű szemfedőt
Csalódás ujja szőtt;
Túl a szív életén
Nyugottan éldelém,
Mit sors s az ész adott,
Az őszi szép napot.
De hogy megláttalak,
Szép napvilágomat,
Kivántam újolag
Már eltünt koromat;
Kivántam mind, amit
Ábrándos álma hitt:
Az édes bánatot,
Mely annyi kéjt adott,
A kínba fúlt gyönyört,
Mely annyiszor gyötört.
Hiába, hasztalan!
Ifjúság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A kornak alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letünt remény után.
1839. január 24. előtt
M... SZEMEI |
|
|
Oly szép szemem ha volna,
Mint a tiéd,
Szívfoglaló hatalmát
Megérzenéd.
Rád néznék mindörökké,
Mint tiszta ég,
S oly lángoló sugárral,
Mint a nap ég;
Feloldanám szivedben
A tél fagyát,
Hogy enyhe szép tavasszá
Virúlna át,
S teremné a virágok
Legszebbikét,
Mi által életté lesz
A puszta lét.
És e virág virítna
Csupán nekem;
És e virág mi volna?
A szerelem.
1839. január 27. előtt
PIROS SZÁJ |
|
|
Égő szalag
Egy kisded száj határain,
Édes szavak s csókok révpartjain,
Oh szűz ajak!
Mi haszna vagy piros,
Ha meg nem csókolhatlak?
Miért kivánatos
Ha el nem foglalhatlak?
Szamóca is piros
S a gyermek szereti
Piroslik a bor is
S illatja mennyei;
Pirúl a hajnal is
S a rózsa keble láng:
Vadásznak az mi kéj,
S ez mint mosolyg reánk!
Van vérszín drágakő,
Van bársony is veres,
Mit embercsontokon
Sok büszke szív keres.
Én másnak meghagyok
Akármi örömet,
Szamócát, drágakőt,
Rózsát s ki mit szeret.
Miattam tartsa meg
Király vérbíborát,
Helyettem költse el
A jó bort jó barát:
Nekem rajtad derűl
Ébresztő hajnalom,
Te vagy, miért vivok,
Királyi bíborom.
Mikor jön a nap el
Betölt reményivel,
Midőn nem álmodom
S azt mondhatom:
"Oh szűz ajak!
Szedém rózsáidat,
Érzettem lángodat,
Csókoltalak!"
1839. január 31. előtt
A MEGCSALT LEÁNY |
|
|
Ne nézz reám!
Bájolsz, de nem hiszek;
Ne szólj hozzám!
Ámítsz, nem értelek:
Pillantatodban csáb orgyilka reng,
Minden szavadban egy tört eskü zeng.
Felejteném
Hogy egykor hűm valál,
Ha sejteném
Hogy az lesz a halál;
De élni még, ha rád nem gondolok,
Több mint halál, több mint a kínpadok.
Emlékezet
Világát égetem
Képed felett,
És rajta függ szemem.
S ha majd világ s szemem lehúnytanak,
Képed s az élet sírba szállanak.
Mit esdekelsz?
Felejts, ha megcsalál.
Nem érdekelsz,
Bár porba omlanál:
Hizelgésed bántó, ha még bizol,
S búd nem vigasztal, bármint bánkodol.
Menjünk tova;
Szivünk kettészakadt,
S egyiknek, ah!
A fájó rész maradt:
Neked jutott öröm, kéj, szerelem,
Ezeknek romja - hűségért - nekem.
1839. február 7. előtt
Ő |
|
|
Mért nem vagy virágszál
Hogy letörhetnélek,
Lángoló szivemre
Boldogság jelének;
Mért nem égi csillag
Hogy nekem ragyognál,
Csendes éjfelenként
Andalgásaimnál;
Vagy mért nem vagy oltár
Melyen tiszta láng ég,
Hogy szent zsámolyodra
Letérdepelhetnék;
Mért nem drága szentkép,
Messze, mint világvég,
Hogy zarándokolva
Hozzád vándorolnék;
S addig esdekelném
Márványlábaidnál,
Mígnem szánakozva
Hozzám lehajolnál!
Mit mondék? virág vagy,
Nem nekem virágzó;
Csillag, legderültebb,
Nem nekem sugárzó;
Oltár vagy, holottan
Tiszta lángok égnek,
Drága és kegyes szent,
Boldogabb reménynek.
Ah nekem tövis jut
A szelíd virágból,
Csalfa, tűztelen fény
A csillagsugárból;
S míg szivemben égek
Oltár zsámolyánál,
A szent érzeketlen
Márványkép gyanánt áll.
1839. február 10. előtt
L.-NÉ EMLÉKKÖNYVÉBE |
|
|
Játszol örömmel, bánattal; játékodon ámúl
A sokaság s tapssal tiszteli szózatidat.
Nem tudják, hogy minden szó, mely szíveket áthat,
Szűdnek egy eltépett életörömbe került.
1839. április 10. előtt
EMLÉKKÖNYVBE |
|
|
Szólj, gondolj, tégy jót s minden szó, gondolat és tett
Tiszta tükörként fog visszamosolygani rád.
1839. május 9. előtt
SAS |
|
|
Fák sudarán zápor s szélvész harcolnak időnként,
Mégis fenn a sas tartja királyi lakát.
Aki napot keres, a vésszel megvíni ne féljen,
Vagy köz lélekként tűrje, ha porba szegik.
1839. május 9. előtt
CSALOGÁNY |
|
|
Elhervadt a virág, a fák koszorúi lehulltak;
Sárga levélkéken nyargal az őszi vihar.
A csalogány hallgat. Hol erő, mely visszaidézze
Lengő bokrait és mennyei hangu dalát?
A tavasz eljő még; erdő, bokor újra virítand:
Nem fog-e a csalogány halva fekünni alant?
1839. május 9. előtt
SIKINÁV |
|
|
Súgóból Sikináv kritikus lőn. Annak előtte
Hallgatták, és most nincs ki ügyelne reá.
Nem csoda: más müveit olvasta ki akkor irásból;
Most önnön nyomorék ötletit adja elő.
1839. május 9. előtt
(A BÁTOR NEM ÖRÜL...) |
|
|
A bátor nem örül nyugalomnak, bajt keres és győz.
1839. május
SÍRVERS |
|
|
Férj s atya nyúgoszik itt; özvegy s négy árva keserve
Tette beszédessé rajta e néma követ:
Gyászaikat ha hiven tudná kifejezni, sohajjal
És zokogások közt állana hamvainál.
1839. június 6. előtt
G. L. EMLÉKKÖNYVÉBE |
|
|
Két jó van, mi fölött sorsnak nincs semmi hatalma,
Szorgalom és az erény. Földön az, égben ez áld.
1839. június 20. előtt
A GUTTENBERG-ALBUMBA |
|
|
Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;
Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
És áldozni tudó szív nemesíti az észt;
Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával
És eget ostromló hangokon összekiált,
S a zajból egy szó válik ki dörögve: "igazság!"
S e rég várt követét végre leküldi az ég:
Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.
1839. szeptember 5. előtt
W. G. EMLÉKKÖNYVÉBE |
|
|
Szép fiatalságod s lelkednek tiszta erénye
Áll a jövendőség fátyolos arca előtt.
Vajha szelíden lebbenjen föl a fátyol előtted,
S édeni órákkal csaljon az életen át.
1839. szeptember 5. előtt
EMLÉKEZET |
|
|
Emlékezni fogok rólad, ha nem engedi sorsom
Lenni közel hozzád s csüggeni bájaidon.
Emlékezni reám jut-e órád a sok öröm közt,
Mellyel az életnek rózsai éve kinál?
1839 vége vagy 1840 legeleje
VASHÁMOR |
|
|
Kard, eke, lánc készűl a vasnak gazdag eréből;
Táplál, véd, büntet: hármasan őrzi a hont.
Kard s lánc kínszer lesz hódító s zsarnoki kézben:
Csak használni tud a pór eke, ártani nem.
1839 vége vagy 1840 legeleje
(EMLÉKSOROK) |
|
|
Emlékek nélkül nemzetnek híre csak árnyék. * A múltat tiszteld a jelenben s tartsd a jövőnek. * A múltat tiszteld, s a jelent vele kösd a jövőhez. * Gyűjts, takaríts a nemzetnek s tudománynak egyenlőn. * Emlékek őrzik a nép életét. * A népek és országok életét 1840-es évek eleje (?) |
(A VADDAL KÖZ ITALT...) |
|
|
A vaddal köz italt meg kezdé vetni az ember,
S gőgje fejében kór, agg leve, és nyavalyás.
Priesznitz visszaadá a víznek régi hatalmát,
S ősi erőben kél újra az emberi faj.
1839-1840
SÍRVERS |
|
|
Hol van a gazdag erő, hol az élet hajnala? Eltűnt,
S egy fiatal szívnek hév dobogása megállt.
Sírjánál virraszt a szülék fájdalma: fioknak
Éltet előbb, most e gyászkövet adni mi kín!
1840
MISS PARDOE EMLÉKKÖNYVÉBE |
|
|
Mit kérjünk születendő nép, magas Anglia, tőled?
Harci szerencsét, vagy békei műveidet?
Adj példát honn s künn jól tenni az emberiséggel,
S e kis nép nyomodon küzdeni s élni tanul.
1840. február
(A KELLEM POHARÁT...) |
|
|
A kellem poharát az erő diadalma üríti.
1840. június 6. előtt
(BÁTRAN FUT VERSENYT...) |
|
|
Bátran fut versenyt, kit Szépek díja tüzel rá.
1840. június 8. előtt
LISZT FERENCHEZ |
|
|
Hírhedett zenésze a világnak,
Bárhová juss, mindig hű rokon!
Van-e hangod e beteg hazának
A velőket rázó húrokon?
Van-e hangod, szív háborgatója,
Van-e hangod, bánat altatója?
Sors és bűneink a százados baj,
Melynek elzsibbasztó súlya nyom;
Ennek láncain élt a csüggedett faj
S üdve lőn a tettlen nyugalom.
És ha néha felforrt vérapálya,
Láz betegnek volt hiú csatája.
Jobb korunk jött. Újra visszaszállnak,
Rég ohajtott hajnal keletén,
Édes kínja közt a gyógyulásnak,
A kihalt vágy s elpártolt remény:
Újra égünk őseink honáért,
Újra készek adni életet s vért.
És érezzük minden érverését,
Szent nevére feldobog szivünk;
És szenvedjük minden szenvedését,
Szégyenétől lángra gerjedünk;
És ohajtjuk nagynak trónusában,
Boldog - és erősnek kunyhájában.
Nagy tanítvány a vészek honából,
Melyben egy világnak szíve ver,
Ahol rőten a vér bíborától
Végre a nap földerűlni mer,
Hol vad árján a nép tengerének
A düh szörnyei gyorsan eltünének;
S most helyettök hófehér burokban
Jár a béke s tiszta szorgalom;
S a müvészet fénylő csarnokokban
Égi képet új korára nyom;
S míg ezer fej gondol istenésszel;
Fárad a nép óriás kezével:
Zengj nekünk dalt; hangok nagy tanárja,
És ha zengesz a múlt napiról,
Légyen hangod a vész zongorája,
Melyben a harc mennydörgése szól,
S árja közben a szilaj zenének
Riadozzon diadalmi ének.
Zengj nekünk dalt, hogy mély sírjaikban
Őseink is megmozdúljanak,
És az unokákba a halhatatlan
Lelkeikkel visszaszálljanak.
Hozva áldást a magyar hazára,
Szégyent, átkot áruló fiára.
És ha meglep bús idők homálya,
Lengjen fátyol a vont húrokon;
Legyen hangod szellők fuvolája,
Mely keserg az őszi lombokon,
Melynek andalító zengzetére
Fölmerűl a gyásznak régi tére;
S férfi karján a meggondolásnak
Kél a halvány hölgy, a méla bú,
S újra látjuk vészeit Mohácsnak,
Újra dúl a honfiháború,
S míg könyekbe vész a szem sugára,
Enyh jön a szív késő bánatára.
És ha honszerelmet költenél fel,
Mely ölelve tartja a jelent,
Mely a hűség szép emlékzetével
Csügg a múlton és jövőt teremt,
Zengj nekünk hatalmas húrjaiddal,
Hogy szivekbe menjen által a dal;
S a felébredt tiszta szenvedélyen
Nagy fiakban tettek érjenek,
És a gyenge és erős serényen
Tenni tűrni egyesűljenek;
És a nemzet, mint egy férfi, álljon
Érc karokkal győzni a viszályon.
S még a kő is, mintha csontunk volna,
Szent örömtől rengedezzen át,
És a hullám, mintha vérünk folyna,
Áthevűlve járja a Dunát;
S ahol annyi jó és rosz napunk tölt,
Lelkesedve feldobogjon e föld.
És ha hallod, zengő húrjaiddal
Mint riad föl e hon a dalon,
Melyet a nép millió ajakkal
Zeng utánad bátor hangokon,
Állj közénk és mondjuk: hála égnek!
Még van lelke Árpád nemzetének.
1840. november, december eleje
ÉJ ÉS CSILLAG |
|
|
Éj vagyok, te csillag,
Fényes és hideg,
Én setét a bútól
S vágy miatt beteg.
Általad homályom
Fájva összereng,
Míg fölötte arcod
Istensége leng.
Szép sugáraidtól
El nem alhatom,
Mégis éber kínnal
Hozzád álmodom;
Fel kivánom vinni
Amit rejt a hit,
A föld gyermekének
Édes titkait,
Mit nem esküdött szó,
Nem sugott ajak,
Amit bánat és éj
Gondolhattanak.
Fel kivánom vinni
Gyászos arcomat,
Hogy világosabb légy
Árnyékom miatt.
S mint inkább leendek
Bútól fekete,
Annyival dicsőbben
Kezdj ragyogni te.
El kivánok veszni
Fényben általad:
Érezzem csak egyszer,
Egyszer lángodat.
1841. január 10. előtt
AZ UNALOMHOZ |
|
|
Holdvilág az arcod,
Kályha termeted,
Régi fejkötőtől
Boglyas a fejed.
Épen nem mondhatni,
Hogy szép dáma vagy,
Mégis tisztelőid
Száma vajmi nagy.
Válogatni nem tud
Tompa ízleted;
Aki hozzád hajlik,
Azt mind szereted.
A pimasz körökbe
Makkfilkózni jársz,
Lesben a vadásszal
Sült galambra vársz.
Régi duska társad
Minden jó uracs,
Kinek esze tálban
S szíve a kulacs.
S ami ellen annyi
Finnyás nőke küzd,
Téged el nem hajt a
Drága pipafüst;
Sőt, hol orrboszontva
Porzik a tobák,
S illatot, hiú fényt
Rejtnek a szobák,
Ott is ásitozva
Gyakran megjelensz,
S bűvös álomírral
Szájt, szemet befensz.
Sok kis és nagy úrnál
Ülsz te pamlagon,
Karjaidba dőlnek
Nő és hajadon.
S akik érdeketlen
Nézik a hazát
S nyugton veszni hagynák
Legnagyobb fiát;
Kiknek embertársok
Jaja puszta hang,
Melyre nem csendűl meg
Lelkökben harang;
S aki a dologtól,
Könyvtől idegen:
Az mind édeleghet
Vaskos kebleden.
Sok munkás henyével
Írsz te verseket;
Hajdan így csináltak
Nálunk könyveket,
És mondák: "A téli
Est unalmiban
A magyar nemzetnek
E könyv írva van.
Olvasd el, magyar nép,
S tartson meg az ég!"
Mert erő, egészség
Kell hozzá elég.
Íme, szép asszonyság,
Mily sok érdemed!
Ráadásúl hozzá
Adj még egy kegyet:
Valahára köztünk
Únd meg magadat,
S hordd el más világra
Régi sátrodat.
Szállj, oh szállj el tőlünk
Túl a tengeren:
Nyűg elég marad még
E jó nemzeten.
1841. január 14. előtt
PETIKE |
|
|
Bús mogorván ül Petike,
Ha ha ha!
Péter és bú! a mennykőbe,
Mi baja?
Anyja kémli hű szemekkel -
Jó öreg!
Azt gondolja, fiacskája
Tán beteg.
"Kell galuska, Peti fiam,
Eszel-e?"
"Dehogy eszem, dehogy eszem,
Ki vele."
"Kell bor, édes szép fiacskám,
Iszol-e?"
"Dehogy iszom, dehogy iszom,
El vele."
"Kell-e sarkantyú csizmádra,
Petikém!
Kalpagodra toll s mentédre
Rókaprém?"
"Mit nekem toll, mit nekem prém,
Sarkantyú!
Ha szivemben, mint a róka,
Rág a bú!"
"Kell-e könyv, a szomszéd könyve,
Biblia?"
"Mit nekem könyv, a beszéd mind
Szó fia.
Egy barátom van nekem csak,
A halál;
Az, tudom, hogy innen-onnan
Lekaszál."
"Az egekre! Peti fiam,
Meg ne halj:
Annyi benned a sohajtás,
Mint a raj.
Átidézzem tán Juliskát?
Láthatnád?"
Szól mogorván Péter úrfi:
"Hol van hát?"
Ármány-adta Péterkéje!
Még mi nem volt a bibéje!
Sem kalapja, sem mentéje,
Sem a sarkantyú zenéje,
Nem kell neki róka málja,
Sem a szomszéd bibliája;
Nem kell neki bor, galuska,
De bezzeg kell a Juliska,
Bár negédes és hamiska,
De vidor, szép és piroska.
Sem ehetnék, sem ihatnék,
Csak Julcsával nyájaskodnék.
"Ej Petikém, szép fiam, hát
Ez a baj!
Gondom lesz rá, hogy nagyot nőj
S meg ne halj.
Most takarodj iskolába,
Rosz fiú!
Meg ne lássam, hogy pityergesz.
Félre bú!
Iskolában a Juliskát
Elfeledd:
Isten éltet, tíz év mulva
Elvehet'd."
1841. január 19. előtt
AZ ÉLŐ SZOBOR |
|
|
Szobor vagyok, de fáj minden tagom;
Eremben a vér forró kínja dúl;
Tompán sajognak dermedt izmaim;
Idegzetem küzd mozdúlhatlanúl.
Szemeim előtt képek vonúlnak el
A népemésztő harcok napiból:
Véráldozók a szent, örök jogért,
S bérért ölők éjszak csordáiból.
És látom gyermekimnek árnyait,
A vég csatában elhullottakét,
Varsó falán s az égő falvakon
Vad üldözőmnek vérrel írt nevét.
És hallom a vesztett csaták zaját,
Az árulók bal suttogásait,
S fejökre hajh le nem zúdíthatom
A megcsalottak szörnyü átkait.
S nem sírhatok, bár hő zápor gyanánt
Szememben a köny százszor megered:
Midőn kiér a zord világ elé,
Hideg, kemény jéggyöngyökké mered.
Agyamban egyik őrült gondolat
A másikat viharként kergeti:
Szent honfitűz, mely áldozatra kész,
S rút hitszegés, mely nyomban követi:
S a balszerencse minden ostora,
Mely népem érte annyi vér után;
Magas dicsőség a harc reggelén;
Inség, halál, gyalázat alkonyán.
S szívemben - oh mondhatlan szenvedés! -
Lázongva forr a szent boszú heve;
Gyúlt ház az, mely ön gazdájára ég,
Kit nem ragad ki szomszédok keze.
S holott örökké él a fájdalom,
Nehéz mellem sohajjal van tele;
De rajta áll megbűvölt gát gyanánt
A szenvedő szív márványfedele.
Nem szólhatok; nyögésem néma jaj;
Szó és fohász kihalnak ajkimon.
A gondolat s az érzés ölyvei
Csak benn tenyésznek gyötrő lángimon.
Emelten függ a harcra szomju kard,
De nem mozdúlnak a feszűlt karok;
Dermedten állnak lépő lábaim,
S nagy kínjaimtól el nem futhatok.
Oldódjatok, ti megkövűlt tagok,
Szakadj fel dúlt keblemből, oh sohaj!
Légy mint a földrendítő éji vész
Bútól, haragtól terhes és szilaj.
S te elnyomott szó, hagyd el börtönöd,
Törj át a fásúlt nemzedék szivén,
Hogy megcsendűljön minden gyáva fül
Menydörgésedtől a föld kerekén.
Kevés, de nagy, mit szólni akarok:
"Ember, világ, természet, nemzetek!
Ha van jog földön, égben irgalom,
Reám és kínaimra nézzetek!"
1839-1841. január 24.
VILÁGZAJ |
|
|
Dec. 1841.
Megmozdúlt egy sír, s vele mozgani kezde a tenger,
Ős koronáival a földteke ingadozott;
S újra düh, harc s mind ami viszály rettent vala egykor,
Szaggatták a kór emberiség kebelét;
Újra felállt a nép osztozni világokon, és a
Béke derűlt arcán át vihar árnya repűlt.
Honnan e zaj és honnan e vész? A harcok urának
Holttestét vitték által a tengereken.
1840. december - 1841. február 15. előtt
EMLÉKSOROK |
|
|
Fáy Andrásnak A kétes csillag mily sorsot küld le hazánkra, 1841. február 23. előtt 2 B. Wenckheim Máriának Ép legyen és lelkes, testben, szellemben erős faj, 1841. február 23. előtt 3 Adorján Boldizsárnak Költő lenni ha vágysz, költs el búbánatot és
bajt, 1842 őszén (?) 4 Másnak Sok, rideg álomként az egekben kergeti üdvét; 1842. október 18. előtt 5 Álom és való Álmodjál örömet, s ha fölébredtél, ne
csalódjál, 1842. október 18. előtt 6 Álmodd ifjúság szép álmait, és ha fölébredsz, 1842. október 18. előtt 7 Bú és öröm Ismerj meg bút és örömet: rövid éj legyen a bú, 1842. október 18. előtt |
VIRÁG ÉS PILLANGÓ |
|
|
Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,
Kebelemre szállj le, kis csapongó!
A mezőnek én vagyok virága,
Kikeletnek zsenge ifju ága.
S égek érted belső fájdalommal,
Mely szivemből könyet és fohászt csal.
És fohászom illat a szelekben,
Gyenge harmat a könyű szememben.
Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,
Kebelemre szállj le, kis csapongó!
Egy kis ég van a könyű csepjében,
Lelkem száll az illat özönében.
Jer, fürödjél e köny-ég árjában,
Vagy szunyadj el illat mámorában.
Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,
Kebelemre szállj le, kis csapongó!
Egy rövid nap tüneménye létünk,
Elmulik, míg örömet cseréltünk.
Éljük át e kort egy pillanatban,
Mely gyönyörtől s üdvtől halhatatlan.
Jer, boríts el fényes szárnyaiddal,
Szídd ki lelkem mézes ajkaiddal;
És ha édes életed kifárad,
Szemfedőd lesz hervadó virágod.
1841. március 11. előtt
|
|