MESE A RÓZSABIMBÓRUL

Bezerédy Flórikának

"Nyílj ki, nyílj ki, rózsabimbó,
Nincsen már tél, elment a hó:
Nyílj ki rózsaszál.
Szíjak csókot ajkaidról,
Részegüljek illatodtól:
Érjen bár halál.
Egy parányi perc az éltem,
És ha nálad kéjben éltem,
Kurta vígaság:
Meghalok nagy örömemben,
Meg, ha nem szeretsz, keservben:
Nyílj ki szép virág."
"Csak élj, te csapodár;
Ismerlek rosz madár.
Nem vagy te pinty, nem vagy te cinke,
Bár könnyü vagy s nagyon picinke.
Te mézes mázos lepke vagy,
És hitszegésid híre szörnyü nagy.
Arannyal hintvék szárnyaid,
De alattok nincs egy szikra hit.
Virágról elreppensz virágra,
S maradnak tőled árvaságra.
Megnyílnom nem szabad neked:
Vidd el tovább csalárd szerelmedet."
Igy szólt a lepke és a rózsaszál
Egy kis patak zengő hulláminál.

S hogy zöldült a haraszt,
Szomjúzván a tavaszt,
Kijött a méh:
Elnézdelé
Hol van virág, hol van levél,
S leszállt a naptól enyhe dél.
És minden oly derűlt vala
Az új napon;
Döngött a kisded méh dala
Lassúdadon.
Üdvözle fűt, fát, réteket,
Minden határt,
S a lég örömben reszketett
Amerre járt.
"Mi lény? mi hang?
Mi lassú szózat reszket át a légen,
Oly andalító, oly tünékeny?
Ki az, ki itt barang?
Ellenség, jó barát vagy-e?
Reszkessek-e? örűljek-e?"
Leszállt a méh
Egy ág fölé,
A rózsabimbó ellenébe;
Megringatá magát a kis galyon,
Kiváncsian hajlott elébe
S így szólt kisértő hangokon:
"Kis virágom, szép virágom rózsaszál,
Mit vétettem, hogy előlem elbuvál?
És itt hagysz a szép tavaszban
Kínos-egyedűl,
Éhen, szomjan, fáradottan,
Szeretetlenűl!
Oh nyílj ki gyenge rózsa,
Nyisd meg szűz kebledet,
Bocsásd a szomjuzóra
Mézes lehelleted.

Ha mézedet csak egyszer ízelhetném,
Illatba szálló lelked érinthetném,
Éltemben szomjuságot
Többé nem érzenék;
Mézeddel egy világot
Megédesítenék."
"Ah kicsi méh,
Oly szomju s éh
S oly fáradott vagy
És még szerelmes is,
Hogy szinte lelked elhagy,
Te kis hamis.
Ez ám csak a keserves ének!
Oly éhen lenni,
Úgy szeretni,
Ez már csak sok baj egy legénynek.
Jer méhikém, enyhűlj e harmaton,
Mely itt remeg koránzöld ágamon.
Az ég adá, a nap nem vette el,
Neked hagyók, hogy szomjad oltsa el.
De mézet, méhikém, nem adhatok;
Sem keblet én neked nem nyithatok:
Feldúlnád mézért keblemet,
S hervadni hagynál engemet."
Ivott a méh
S megrészegűlt
A harmat szellemétől.
Nem tűrheté,
Hogy így megszégyenűlt
A rózsa kellemétől.
Féltés, harag gyújták föl szellemét,
És hallatott ily rémítő beszéd:
"Várj, meglakolsz még, csalfa, dölyfödért;
Bátor szivünk ily játékhoz nem ért.
Piros vagy most, te kis kacérkodó:
Ijedtedben halvány léssz, mint a hó.
Ezren fogunk megvíni kebleden;
Ha kéjt nem enged, temetőnk legyen."

És a méh távozék,
Mérgében sírva tört a légen át.
Megismerék
Hangjának erejétől,
Mely jött szivének belsejéből,
A méznek és gyiloknak bogarát.
Kitért előle légy - és lepke had,
S amerre szállt, a pók is megszaladt;
De reszketett a rózsa kebele,
Vad borzadással s rémséggel tele.
S szellőt küldött az ég;
Szelíd nyomán tündéri zaj
Emelkedék,
Mint egy sohaj,
Melyet sohajtott kéj és fájdalom,
Kebel, mit édes kínnak terhe nyom.
És e sohajban vágy volt és remény,
Mit kötve tartnak balsors, vagy erény,
És e sohajban rejtezett vihar,
Mit évek árnya még most eltakar:
Vak szenvedélyharc, mely sírhoz vezet,
Vagy elvesz észt, szivet, becsűletet.
De e vihar megengesztelve lőn
Könytől s imától, melyet anya tőn,
Ki síron túl kiterjesztvén kezét,
Megáldja élő árva gyermekét.
És e szellő, bár vésznek magva volt,
Mint egy sohajba fojtott súgalom,
A rózsaszál körűl hőn összefolyt
S elaltatá varázsos hangokon.
A rózsa mély szenderbe költözött,
És mondhatatlan édes álma jött,
Édesb a mennynél, tisztább mint a kéj
S a szerelem, bár ennek titka mély.
"Csak szenderedjél gyönge kis virág,
Neked még durva, zordon e világ;
Kifejlenél, a dér megsértene,
Idő előtt hervadnod kellene.
Csak szenderegj, míg egy szebb kikelet
Elűzi végkép a bántó telet.
Midőn a napnak engedend a föld;
És áthevűl és lészen ifju, zöld.
Midőn előjön a kis csalogány,
S édes dalától fölzeng a magány.
Ébredj te is, ha meghallandod azt,
S egész kebellel szídd be a tavaszt."

1842

CS. M. KISASSZONYNAK

Mintha szívem húrja volnál,
Mely ha reng,
Az örömtől lelkem háza,
Melyben eddig gond tanyáza,
Visszazeng;
Mintha lelkem ága volnál
Tiszta s ép,
Mely még ment minden hibától
És a legdicsőbb sugártól
Égi szép:
Úgy tünöl föl szellememnek
Rokona,
Mintha volnál boldog álmom,
Mintha volnál boldogságom
Jobb hona.
Azt beszélik, szőke, szép vagy
És deli;
És szemednek pillantása,
Mint az égnek megnyilása
Kéj-teli.
Szőke vagy-e, barna vagy-e?
Mit tudom!
De ha hallak és ha látlak,
Hogy szeretlek, hogy csodállak,
Mondhatom.
Tiszta részvét és barátság
Amit adsz,
S adományod bármi drága,
Lelked egyik szebb virága,
Dús maradsz.
Hát még akit dús szivedbe
Fölvevél;
Az lesz ám még csak szeretve:
Annak élte, lelke, üdve
Te levél.
A legédesebb titokkal
Vagy tele,
Mint edény, mely mézzel árad,
S édes lenni el nem fárad
Kebele:
Nekem is van nálad titkom
Zálogúl,
Hogyha jobb napom leszállna,
Él az angyal, aki állna
Pártomúl.
Mondj imát, oh angyal, értem;
Hő imád
Mint sugár, mely visszatére
Eredete szent helyére,
Üdvöt ád.
És ez üdv nem lesz mulékony
Földi jó;
Isten adja, védi angyal,
Nem lesz ily üdv semmi sorssal
Rontható.
És mig életem delének
Napja tart,
Bizton járok és vidámon,
Nem rettegvén már pályámon
Több vihart.

1842

SOK BAJ

Mi lelt engem, én nem tudom,
Hej nagyon sok az én bajom:
Szeretni kell a rózsámat,
Tőle csókoltatni számat.
Karcsu testét átkarolnom,
Ölelését elfogadnom,
Nézni rá s őt hagyni nézni
És szemétől el nem égni!
Van-e ily baj a világon,
Mint az én nagy boldogságom?
Félek, félek, hogy mulandó,
Mint az asszony változandó,
És ha egyszer elenyészett,
Minek akkor már az élet!

1842

LAURÁHOZ

Nagy szálka vagy szememben, kis leány!
Nem látok, bár szememben nincs hiány;
Nem láthatom miattad a napot;
Hajh az nekem már rég lenyúgodott.

Nem láthatom miattad a tavaszt,
Elégeté hő szenvedélyem azt;
Nem láthatok sem földet, sem eget,
Csak tégedet, csak bűvös képedet.

És kérdezem, a nap rajzolt-e le,
Hogy a világ képeddel oly tele?
Ez jár velem, ez kísér mindenütt,
Mint üldöző mindenhol rajtam üt.

Nem látok mást, mint holló hajadat,
Hamis szemed és kedves arcodat.
Szeretlek-e, vagy tán őrült vagyok?
Tudná az ég, nem szabadúlhatok.

Hozzád vagyon láncolva szellemem,
S e szellemlánc legfájóbb szerelem;
Hozzád van az teremtve mint az ág,
Letörve már, és mégsem holt virág.

Eltépjem-e a kínos láncokat?
Megélhet-e az ág, ha leszakadt?
Sorsom te vagy, egy szód, lehelleted,
S élek halok, amint te végezed.

1843. március előtt

ÁBRÁND

Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.

Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.

Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.

Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!

1843. március előtt

A MERENGŐHÖZ

Laurának

Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.

1843. február vége - március eleje

KESERŰ POHÁR

Bordal "Czilley s a Hunyadiak" szomorújátékból

     Ha férfi lelkedet
     Egy hölgyre föltevéd,
     S az üdvösségedet
     Könnyelműn tépi szét;
     Hazug szemében hord mosolyt
     És átkozott könyűt,
     S míg az szivedbe vágyat olt,
     Ez égő sebet üt;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

     Ha, mint tenlelkeden,
     Függél barátodon,
     És nála titkaid:
     Becsűlet és a hon,
     S ő sima orgyilkos kezét
     Befúrja szívedig,
     Míg végre sorsod árulás
     Által megdöntetik;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

     Ha szent gondok között
     Fáradtál honodért,
     Vagy vészterhes csatán
     Ontottál érte vért,
     S az elcsábúltan megveti
     Hű buzgóságodat,
     S lesz aljas -, gyáva - és buták
     Kezében áldozat;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

     Ha fájó kebleden
     A gondok férge rág,
     S elhagytak hitlenűl
     Szerencse és világ,
     S az esdett hír, kéj s örömed
     Mind megmérgezve van,
     S remélni biztosabbakat
     Késő vagy hasztalan;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

     S ha bánat és a bor
     Agyadban frígyre lép,
     S lassanként földerűl
     Az életpuszta kép,
     Gondolj merészet és nagyot,
     És tedd rá éltedet:
     Nincs veszve bármi sors alatt
     Ki el nem csüggedett.
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
De amig áll, és amig él,
Ront vagy javít, de nem henyél.

1843. augusztus 26. előtt

HONSZERETET

Szeresd hazádat és ne mondd:
A néma szeretet
Szűz mint a lélek, melynek a
Nyelv még nem véthetett.

Tégy érte mindent: éltedet,
Ha kell, csekélybe vedd;
De a hazát könnyelmüen
Kockára ki ne tedd.

S nem csak dicsőké a haza;
A munkás pór, szegény,
Bár észrevétlen, dolgozik
A hon derűletén.

Tűrj érte mindent ami bánt,
Kínt, szégyent és halált;
De el ne szenvedd, el ne tűrd
Véred gyalázatát.

S ne csak veszélyben légy serény,
A béke vészesebb,
S melyet vág álmos népeken,
Gyógyíthatlanb a seb.

Gondold meg, mennyit érsz: eszed,
Szived, pénzed, karod,
S fukar légy, alkván a honért,
Ha azt feláldozod.

S midőn a legtöbb emberek
Csüggednek várni jót
Családjok -, társaik - s magokért,
Ha sorsok csalfa volt;

Midőn nem méltatott erény
És bűn, mely célt nem ér,
Kifárad újra küzdeni
A vágyott javakért;

Midőn a legbuzgóbb anya
Remény - s munkátalan,
S a veszni indult gyermekért
Csak sóhajtása van;

Te még, oh honfi, ébren állj,
Remélni, tenni hő,
Míg a honból, kin lelked függ,
Van egy darabka kő.

S midőn setét lesz a világ
És minden tűz kiég,
A honfiszívben fennmarad
Egy élő szikra még.

S hol honfi húnyt, e szikra ég
Fenn a sírhalmokon,
Bal századoknak éjin át
E lángban él a hon.

S kihűlt hamvából a dicső
Göröghon újra kél,
Felhozza régi hőseit
E szikra fényinél.

E szikra a hon napja lesz,
S hol fénye hőn ragyog,
Az élet a hon kebelén
Ujúlva feldobog.

És újra felvirúl a föld,
Amerre a szem néz,
És minden, aki rajta él,
Munkára tettre kész.

S a nemzet isten képe lesz,
Nemes, nagy és dicső,
Hatalma, üdve és neve
Az éggel mérkező.

Oh honfi, őrizd e tüzet
S ne félj, ha vész borúl:
E szikra fényt ad és hevet
S ég olthatatlanúl.

1843. szeptember 1. előtt

SZABAD FÖLD

E ház, hová most lábamat teszem,
Fáradt fejem békén pihentetem,
Hol a konyhán barátságos tüz ég,
S mellette fürge gondos feleség;
E honi föld, mit szántok és vetek,
Hol hőt fagyot gyakorta szenvedek,
Mely táplál engem s kis szolgáimat,
S keblébe végre híven befogad;
E föld, e ház, e kert - megérhetém,
Akarta isten, hogy most mind enyém.
Nem ismerém e szót mind e napig:
A puszta lélek volt enyém alig.
Most bizton állok itt sajátomon,
És áldlak érte kétszer drága hon!
Talán nem adtam vért, nem őseim;
De fáradoztak híven kezeim;
S munkám után virító lett a föld,
Isten s embernek benne kedve tölt.
Szép a vetés, dús volt az aratás,
Sok gond után kedves vigasztalás.
Most már enyém e munkán vett örök,
Mit ím örömkönyűvel öntözök!
S ne mondja senki, hogy henyén talált:
Szolgáltam érte országot, királyt.
Majd gyermekimre szállnak javaim,
Rájok maradnak tartozásaim;
Adónkat, legyen bár pénz, munka, vér,
Örömmel adjuk biztos napokér';
S erős lesz országunk, nagy a király,
Hol ennyi ember boldog hont talál.

1843

(BECSŰLETES EMBER...)

Becsűletes ember
Derék emberekért
Korsóból ihatik,
Mégis senkit nem sért.
Add ide feleség
Azt a vászon korsót,
Hadd igyam egy nagyot
Nem elsőt, utolsót.
Jertek ide fiúk
Ti is kiáltsatok,
Most egyszer egy csep bort
Bátran felszíhattok.
Isten tartsa soká
Szép Magyarországot,
Adjon nekünk benne
Tartós boldogságot.
Isten tartsa őket,
Kik értünk küzdöttek
Örök válságunkban
Szívből megegyeztek.
Sok boldog emberre
Leljenek utjokban,
Boldog ember arcán
A legszebb hála van.

1843

A HAZAFI

Látogató ha keres, mondjátok, nem vagyok itt benn:
     Lelkem a kedves hon messze határira szállt,
S tartja ölelve hegyét, völgyét, és síkjait, és az
     Országos folyamon tengerek árjaig ér.
Fölhat a trón kebelébe szilárd, hűségteli gonddal,
     Munkás szánat közt a kalibákba benéz.
És megnyílnak előtte az elmúlt századok évi,
     S ami jövendőt a végzetek árnya takar.
S aggodalom s szent érzelmek közt kérdi magától:
     Mit kell szólnia, mit tennie érted, o hon!
De jön idő, melyben süker éri a fáradozó főt:
     Akkor nyílt ajtóm látogatóknak örűl;
És a barátságnak megnyílnak termeim újra,
     Szívvel, lélekkel honn lesz a gazda megint.
Még jön idő, melyben poharat fogok ütni vidáman,
     S jobbom jó kezeket híven ölelve szorít.
Addig zárva vagyok, test, melynek lelke kiszállott,
     S zöld ágat keres a hon koszorúja közé.

1843. december 16. előtt

TÓT DEÁK DALA

Ha kedvem elborúl,
Mert pénzem nincs, vagy nem is volt,
Nadrágom, csizmám csupa folt,
S kapcám mégis szorúl:
     Csak rajtad bámulok,
     S tüstént kigyógyulok,
          Roppant világ,
          Dicső világ!

Mi szépek tájaid:
A hegy, völgy és a nagy terek,
Hol dús kalászok rengenek,
És zöld borág virít;
     Mely drága gyűjtemény,
     És ez mind nem enyém!
          Oh szép világ,
          Gazdag világ!

Akárhová megyek,
- S miért ne mennék? nem tudom -
Szép városokhoz visz a nyom,
Hol megpihenhetek;
     Pedig látá az ég,
     Egy házat sem rakék.
          Oh szép világ,
          Pompás világ!

S ha féktelen vizár,
Jég, tűz, vihar pusztítanak,
S ház és mező megromlanak:
Mi gondom? semmi kár!
     Az ég be nem szakad,
     A föld még megmarad.
          Erős világ,
          Szilárd világ!

S ha itt ott éhezem,
Mi baj? van, aki jól lakott,
És hány van, aki jót ivott!
Ha ezt elképzelem:
     Étvágyam csöndesűl,
     A sor majd rám kerűl.
          Oh jó világ,
          Boldog világ!

S nem ingyen süt-e rám
Az isten napja mindenütt?
Kivévén, már ha lefeküdt,
S akkor sincs éjszakám:
     A hold leszen napom,
     Világát bámulom.
          Arany világ,
          Ezüst világ!

S ha mindezt megunom,
Csak tőlem függ, mivé legyek.
A legdicsőbb magyar leszek,
Mihelyt csak akarom:
     Hazám naggyá teszem,
     Ki szólhat ellenem?
          Dicső világ,
          Magyar világ!

S ha majd nagy úr leszek:
Ispán, alispán, potrohos,
Magam, cselédem aranyos,
S mind rajtam függenek:
     Ki hinné: én vagyok,
     Ki most itt koplalok?
          Oh szép világ,
          Dicső világ!

1843

AZ ELVESZETT ORSZÁG

Arcom, ne kérdjétek,
Miért oly halovány:
Legbátrabb fiaim
Elestek a csatán.

A fennmaradtakat
Vad ínség kergeti:
Nincs kő, hová fejét
Csak egy is teheti.

Hő keblemen, hol ők
Lágyan feküttenek,
Most a kétségbesés
Kigyói fürdenek.

És látni nincs remény
Többé jó napomat:
Boszút ki állana,
Nem szülhetek fiat!

1843

AZ ANYÁTLAN LEÁNYKA

Hadd lássalak, te kis
Virágszemű leány;
Szemedben ég van-e
Vagy tavaszi virány?
Vagy ég és a virány
Úgy egyesűltenek,
Hogy bájvilág gyanánt
Szemedben égjenek?
Anyádnak lelke tán
Virággá változott,
S a honbul, melybe kelt,
Égszín ruhát hozott?
S most e virágra vált
Kis mennyben itt mulat,
Folytatni üdv gyanánt
A földi napokat?
Nézz vígan kis leány,
Mosolygjon kék szemed;
Szent fény, mi benne ég:
Remény s emlékezet.

1843

A KATONA

1

           A sorshúzás

Sorba legény, sorba szép legénység,
Ide álljon, kit nem bánt a vénség.
Akit isten ép kéz-lábbal áldott,
Védelmezni tartozol hazádat.
Nem lesz önkény és nem lesz kivétel,
Nem fogunk már senkit is kötéllel:
Katona lesz, akit a sors talál,
De a katonaság még nem halál.
Katonának sokszor jól van dolga,
Sóra, fára többé semmi gondja;
És ha szenved, szenved országunkért,
Apja, anyja, s mindnyájunk javáért.
Majd ha harsog a kürt, a dob pörög,
Puska roppan, az ágyu mennydörög,
S ló és ember alatt reszket a föld,
Vész, sikoltás minden lelket eltölt,
Akkor tetszik majd meg, ki a legény,
Kinek magyar szíve van a helyén,
Mert nem csárdán terem a vitézség,
Bornyeléshez nem kell nagy merészség;
De ki bátran halál szemébe néz,
Az a legény talpán, az a vitéz.
Rajta ifjak! bátor ép legények
A sorshúzást ti ne rettegjétek.
Ha talál is a sors, nem a világ,
Haza tértek, még meg sem gondolnák.
Nyolcad évre ismét látjuk egymást,
Itt vagy máshol. Isten hozzád, pajtás.

2

           Márton gazda

"A táncban mért hányod fonákul lábadat?
Ha iszol, mért adod bánatnak magadat?
Mint kinek a tyúkok ették meg kenyerét,
Vagy kinek borában légy találta vesztét.
Másszor ha legyet látsz, igyál előbb magad,
És a kenyér helyett edd meg rosz tyúkodat.
Vagy tán szeretőd volt, majd szőke, majd barna,
És most nincs semilyen, ki levest habarna?
Ne aggódjál rajta, azt gondold, hogy gombház,
Példabeszéd mondja, ha leszakad, lesz más.
Asszony nemzetséggel nem jó cimborálni,
Az ő mesterségök: csalni és darálni.
Csalni azt, ki bennök bizodalmat vetett,
S eldarálni az ép tiszta becsületet.
Endre, Endre! bizony félek, hogy megjártad,
Szíved igaz pénzét könnyen kidobáltad,
És kaptál jó pénzért hamis rosz portékát,
Hordja el a karvaly a sok rosz asszonyát."
Így szólt Márton gazda búsongó Endréhez,
Mellé telepedvén az asztal végéhez.
Endre ült, könyökét asztalhoz szegezve,
Kalappal orcáját mélyen betemetve.
A gyertya előtte búsan pislokálván
Gyászt látszott viselni elkonyúló hamván.
De hogy becsületes Márton gazdát hallá,
Felolvadott néma bánatja panasszá.
"Mit beszél kend nekem légyről és tyúkokról,
Nem származik az én bajom állatoktól.
De hajh a szerető, atyámfia Márton,
Szerető elég van széles e világon;
Csak igaz szerető nincsen az ég alatt:
Minek rontsam vele szép ifjuságomat?
Miattam akár mind hordja el a kánya:
Nem ér egy fakovát száz falu leánya.
Katonává lettem, mert engem ért a sor,
Azért nem vigasztal sem a tánc, sem a bor,
Itt kell hagynom apám, anyám s testvérimet,
Ki mondja meg, hová hajtom le fejemet?
A jó isten tudja megjövök-e vagy sem?
De már ha menni kell, azt nem is keresem,
Hátat fordítok a falu határának,
S jó éjszakát mondok az egész világnak."
Ezzel a palackot szájához emelé,
Míg nem feneke a pallást fenyegeté.
Márton megfeddé őt a mohó ivásért,
Hogy ily rosz kedvével istent, embert megsért,
S addig tartóztatá szép vigasztalással,
Hogy Endre békülni kezde új sorsával.

3

           A kis leány

Jött Márton gazdának tíz éves lánykája,
Függvén kis karjáról kézi kosarkája.
Szemes volt a leány és nem bátortalan,
S vidám, mint akinek nem rosz szándéka van.
"Anyám köszönteti kendet, Endre bátya,
S kívánja, hogy legyen boldog utazása,
Fogadja jó szívvel e kis útravalót,
Pogácsát, pecsenyét és egy fehér cipót.
Azt is izeni még édes anyám kendnek,
Hogy rólam, ha elmegy, ne felejtkezzék meg,
Nyolc esztendő mulva már nagy leány leszek,
Kendhez, ha megtetszem, feleségül megyek.
Addig megtanúlok szőni, fonni, varrni,
A fáradt gazdának jó ételt habarni.
Megbecsűlöm kendet, amint kend engemet.
Vezesse az isten útjában kelmedet."
Márton gazda amint hallá a beszédet,
Könybe lábadt szeme az örömtől égett.
Legifjabb lánykáját mert igen szerette,
De hogy ilyen okos, azt nem is sejtette.
Endre szomorún bár, mosolygott a lányra,
Mert neki is tetszett elmés indítványa.
"Ki tudja, kis hugám, mi lesz még belőlünk,
Nyolc esztendő mulva, ha akkor még élünk?
Addig meghalhatok nehéz szolgálatban,
Vagy te másba szeretsz, mert legény elég van.
De ha úgy tetszenék jóságos istennek
Hadi szolgálatból hogy visszajöhessek,
Majd szemedbe nézek nyolc esztendő múlva,
S meglátom, nem vagy-e szívben megváltozva."
Így szólt s kezet fogott jó Márton gazdával,
Vidám szemet váltott kicsi mátkájával:
Leönté a holmit tágas szűrújjába,
S a bíró házához útnak indúlt lába.

4

           A puszta kút

Távol a falutól
     Nyugot felül
Nagy rónaság terjed
     Végetlenűl.

Gyalogutja mellett
     Mai napig
Egy száraz kútágas
     Bámészkodik.

Mig jobb idők jártak
     Feje fölött,
Kútjánál sok edény
     Megtöltözött;

Sok ifjú és leány
     Barátkozék,
Csendes tanujok volt
     A kút s az ég.

Hejh, sok szegény utas
     Lelt enyhet ott,
S keskeny árnyékában
     Kinyúgodott.

Most a kút elapadt,
     S gémetlenűl
A puszta kútágas
     Áll egyedűl.

Elátkozott fején
     Nincs semmi dísz,
Rideg fájának a
     Madár se hisz.

Csak ünnep-estenként
     Jön a leány,
S vígasztalást keres
     A puszta fán.

Tán oly boldogtalan
     Ő is szegény,
Hejh mert soká késik
     A várt legény.

5

           A jövevény

Ne várd, babám, ne várd
     Legényedet
Ki tudja merre jár
     S hová veszett?

Mit ér az oly legény
     Ki el nem jő,
Ha rá várakozik
     Hű szerető.

Lásd én tüzön, vizen
     Átszállanék,
Hogy tőle megtudjam
     Szeret-e még?

De hajh, nincs oly leány
     Ki várna rám!
Ki kapna ily kopott
     Rosz katonán?

Pedig habár ruhám
     Ütött kopott,
Szivem azért még el
     Nem száradott.

Szeress engem, babám,
     Ha még lehet,
Ha még nem adtad el
     Kis szívedet.

Ha nem igaz hozzád
     Akaratom,
Ne legyen, míg élek,
     Egy jó napom.

6

             Hadi élet

Derék szál férfi volt a szolgált katona,
S a leány a falu legszebb hajadona,
Ott álltak kettecskén a kútágas mellett,
Mindenik magában sokat töprenkedett,
S hogy megindult a szó, s szemök keveredett,
Beszélt a katona sok cifra esetet:
Miként járt iszonyú magas hegyek felett,
Hogy hátával szinte dörzsölte az eget,
Tarisznyára szedett holdat csillagokat,
Melyek mind megszöktek, mikorra felviradt;
Hogy sétált a göncöl szekerén fel s alá,
Bakkancsa talpát a tenger nyalogatá;
S hogy végre kiült a világnak szélire,
S úgy lógatta lábát a fakó semmibe.
De még e dicsőség nem tartván örökké,
Hogy ideje lejárt, indult hazafelé.
S addig gyalogolt, hogy lába majd elkopott,
Fejében a sapka összezsugorodott:
Csak szive ép s egész, mint az isten adta,
Azt egy kis leánynál itt zálogban hagyta;
De a kis leányból azóta nagy lány lett,
Azóta talán már férhez is mehetett.

7

             Vallomás

"Endre bátya, Endre bátya
     Hát nem ismer engem?
Hogy hihette kend azt rólam,
     Hogy tán elfeledtem.

Az esztendőt édes apám
     Gerendára rótta:
Kendre vártam télen-nyáron
     Nyolc esztendő óta.

Avval nőttem hajadonná,
     Hogy ha kend még megjő,
Felesége leszek kendnek,
     S víg lesz a menyegző!

Itt vagyok most Endre bátya,
     Ha nem tetszem kendnek,
Adjon kend el s vegyen rajta,
     Gyolcsot szemfödélnek."

"Tüzes-adta kis leánya,
Szivem lelkem Katicája,
     Hát te szeretsz engem?
Már sok országot bejártam,
Ily csodára nem találtam!
     Áldjon isten lelkem!

Alig akadok magadra,
Úgy megnőttél szépre, nagyra,
     Hogy nem győzlek nézni.
Nincsen ember a világon,
Akivel most boldogságom
     El tudnám cserélni."

Így szóltak egymással Katica és Endre,
Tarka beszédjökben nem vigyáztak rendre,
Szivök sem dobogott most úgy miként máskor,
Pedig egyikét sem zavarta meg a bor.
Még vizet sem ittak, mert a kút elapadt;
De szerelmes szívök annál inkább dagadt.
S Endre a bakancsot könnyebben emelé,
Hogy a szép Katicát meg-megölelgeté;
Szórul szóra végűl kezet is nyújtottak,
Egymásnak újolag hűséget fogadtak.
A fogadás közben összeforra szájok,
Hogy a versíróknak nincs ily Katicájok!
Így ballagtak el a faluba kettecskén,
Útközben gyakorta egymásra tekintvén,
Beszédes szájok is elnémult mint a hal,
Mert lelkök tele volt örömgondolattal.
A kútágas pedig még szomorúbb fa lett,
Ösvénye is benőtt s a fűben elveszett.
Az üres egekbe nyujtózik hasztalan,
Neki a világon már nem nagy becse van,
Hacsak a boldog pár meg nem ássa kútját:
Fordítsa az isten jóra házok dolgát.

1844

(TARTSON MEG AZ ISTEN...)

Tartson meg az isten
Minden magyar embert,
Azután a többit,
Ha roszban nem hevert.
Mert a gazemberért
Még vizet sem adok,
Gazt még földemben is
Tőből kiszaggatok.
Végre tartson isten
Épségben bennünket.
Mert sok terhes munka
Kivánja kezünket.
Kezünk után legyen
Mezőnk virágzásban,
Büszkén mutathassuk,
Hogy szabad földünk van.
Jusson és maradjon
Termésünk díjából;
Igy osztozunk meg jól
Isten áldásából.

1844

T. VACHOT SÁNDOR ÚRNAK

Hogy búdat gátolja Bugát, jó dinnyemagot küld.
     Hogy van Sáp? tavain sápog-e kácsa, de vad?

1844. április 25.