A VIRÁG LESZAKASZTÁSAKOR

Én kiszakasztlak ugyan gyökeredből gyenge virágszál,
     Mégis te megeredsz s ujra szinedbe kikelsz.

Székesfehérvár, 1816

A BIALOK KÖZELÍTÉSE

Amikor a tónak fűves partjára ledűlnék,
     Íme jön és kesereg túnya marha sereg.

Székesfehérvár, 1816

A TAVASZRÓL

Borzasztó télnek hidege már hátra nyomulván
     A Tavaszi kikelet jőve előre viszont.
Már szabadon folynak gödrökben a Patakocskák
     És örömébe danol a levegői madár.
Hangzik az erdő is, melyben szökdösve danolgat
     Sok nemü erdei kar és tavi tarka madár.
Az ligeten legelő nyáj is vigadozva szaladgál,
     Tölti hasát, hízik és mezejének örűl.
Végre a természet elvetvén téli ruháját
     Új bíborba borúl és kikeletre szorúl.

Székesfehérvár, 1816

MÁRS ZÁSZLÓJA ALATT SZOMORKODÓ JÁMBORRÓL

Mit keseregsz jámbor! kit a sors Mars mezejére
     Rendele, hogy vele tűrj, és hadakozni tanulj.
És ha állhatatos lészesz a pállyafutásig,
     Elnyered a koszorút, mely kiterjeszti hired,
Itt vagyon a szoros út, melyben dicső hírre tehetsz szert
     S végre életed is csendesedésre akad.

Székesfehérvár, 1816

A NYÁRRÓL

Az Tavaszi napokat nyár szokta nyomba követni,
     Mely az éhségnek hív elüzője leve.
Ekkor tündöklik pirosodva már a gyümölcs is,
     Mely ezelőtt bimbó és virágocska vala.
Földi vetés zöldűl és már majd magva kigördűl
     A hüveles helyből, végre de csűrbe kerűl.
Most vagyon a bővség, mellyel táplál a kegyesség,
     Nemde nagy szeretet, s Isteni végezet ez?

Székesfehérvár, 1816

AZ ŐSZRŐL

Eltűnt a Nyárnak hévséges színe előlünk,
     Jól tévő jelei kár, hogy enyészni tudók.
Őszre kerűlünk már, mely csak változni szokott bár,
     Mégis hasznos üdő, mert hoza jókat elő.
A szőllő tőkék meg lévén rakva fejekkel,
     A vagyonost hozzák nem kis örömbe kivált.
Végre a szőllő lév hordókba töltetik, és itt
     Tisztán megforrván, bor nevezetre kerűl.
Mindeneket most már télre készítve behordnak
     Egy bizonyos helyre, s eddig az őszi idő.

Székesfehérvár, 1816

AZ ÉLET IDŐRŐL

Mulnak az esztendők szomorú folyamattal azonban,
     Még nyög az emberi nem élete terhe alatt.
Igy mulik el gyengébb éltünk zsengéje valóban,
     Amikor emberi kort érni kivánna szivünk.
Ezt el is éri ugyan, mégis keseregve tekinti
     Zsengésebb üdeit hátra nyomulni pedig.
Hát mikor a vénség beteg ágyra szorítja, reménség
     Nincsen életihez és folyamodni kihez.
Megrettenti halál, mely is körülötte forog már,
     Mérges italt nyujtván elragadozza szegényt.
Eddig az élet üdő, és mint buborék a vizekben
     Úgy elenyész, s vége nem sok üdőre kerűl.

Székesfehérvár, 1816

A SZERENCSE VÁLTOZÁSAIRÓL

Oh ti csalárd képek, tündérek és tünemények,
     Forgandó esetek, és csupa képzeletek!
Meghódol néktek minden és romlanak épek,
     Általatok durvák s kőszivü földi csudák!
Ez szomorún futja inséges pályafutását
     És keseregve forog élete terhe alatt.
Azt kebelére veszi a szerencse, nagyra segitti,
     Végre de elvetvén utnak ereszti szegént.
Így a szerencsének prédája az emberiségnek
     Nagy része: s nyomorog, majd ma veszélbe forog.
Hogyha csak ily tündér, mit az ember annyira dícsér,
     E Földön, ne legyen részem azokba soha.

Székesfehérvár, 1816

K. URAM ATYÁM NEVE NAPJÁRA

Izzadó nyárnak kiderűlt szép napjai mulván,
     Felváltják azokat a vizes őszi hetek.
Majd szomorú, majd víg a napok folyamatja s unalmas
     Órákat hoz elől s tárgyat azokra belől.
Ah! de mit is mondok, búra s unalomra mi gondom,
     Amikor érzékeny szívnek örűlni lehet.
Mert ime tisztesség s szeretetnek lángja felindít
     S névnapi tiszteletet, hogy tegyek, arra segít.
Hogy kifejezze tehát érzéseit szívem, ezennel
     Belső rejtekiből ily szavakat hoz elől:

          *

Élte kiterjedjen boldog és hosszu időkre,
     Hogy örömére legyünk magzati, jó szivinek.
Éljen kedves Atyám, s minden rossz messze kerűlje
     Érdemmel teljes s gondviselő kebelét,
És igy egésséggel kívánom áldja meg a menny
     Föld kerekségének Istene és Nagy Ura;
Vígság és örömök legyenek követői ezeknek
     Melyek a Boldogság eszközi és mivei.
Végre ha ekképpen eltelvén élete, elvál
     Lelke a testétűl, boldog örökre legyen:
Boldog örökre legyen s amidőn majd öszvejövendnek
     Mindenek, örvendjen s boldog örökre legyen.

Nyék, 1816 (szept. 28.)

(NYÁJJAS ÉS SZOMORÚ...)

Nyájjas és szomorú versekre fakaszta keservem.

Pest, 1816

(MÉG PIROSÚLT ORCÁD...)

Még pirosúlt orcád diszesitvén életüdődet
Az arany Ifjúság utján gyors lábbal elindulsz,
S még hajló szived, ép tested és tagjaid, akkor
Készűlj, oh nyomorult! készűlj vénségre hanyatló
Napjaid eltűrni, s mindenkor boldogul élni!
Kéméld legdrágább korodat, kéméljed erődet,
Hogy szépen számos évekre kimérve haladjon.
Boldog léttedben készűlj balsorsra, Barátom!
Még tudományok közt forgasz, azokat te tanuljad,
Mert hasznodra leend tudományod gyenge korodban,
Tudnillik amidőn elhullnak gyenge virági
Éltednek, s a hervadozó koszorúhoz hasonló
Ősz hajajid hószínt aggott fejedre hozandnak,
Másodszor ismét majd gyengébb korra jutandasz.

Pest, 1816

(LENGEDEZŐ SZÉLTŐL...)

1

Lengedező széltől suhogó zöld fának alatta
A Puha gyep tetején Coridon nagy búba merülve
Ily szomorú hangon bánatját közli ligettel,
Erdőkkel s csevegő madarakkal s erdei fákkal:
Oh Könyörűletlen szívvel elnézed e sorsom,
Durva Elek! Vagy tán nem ügyelsz dallomra kegyetlen!
Aki midőn Mopsust elhagyván búba merülnék,
S messze kiterjedező bokrok közt szívem epesztvén
Jó szíved könyörült rajtam, én véltem azonnal,
Hogy benned Mopsust, a jó Mopsust szemlélhetem ismét.
Megcsalaték, s a fergetegek komor éjbe boritják
Rám kiderűlt napnak szép fényeit, ily idegenség,
Legdrágább Elekem! hogy szállt szívedbe hanyatló,
Együgyü állapotom s keskeny aklomba betérő
Nyájam kis számát, s alacson kalibámat utálod,
S a számos nyájat bíró gazdákra tekengetsz?
Fordulj már kegyesen hozzám oh angyali termet![?]
Most amidőn a sürü homály terjedve befogja
Földünket, amidőn csendes bokrokban a nyúlak,
A Fákon madarak, s fészekben nyúgszanak együtt
És csak éji bagó huhog, és szép csergedezéssel
A patakok folynak, súhognak lenge szelektől
Messze terűlt tölgyfán zöldellő gyenge levélkék,
Zengj velem, erdőség, zengjél nagy búba merülttel,
Tedd meg, oh Elekem, hogy új Mopsusra találjak
Benned, s meg ne legyen szivem utálva előtted.
Mert valamint fákról elhúlnak gyenge levélkék,
Úgy én kedvemtől egyedűl megfosztva szomorgok,
Messze hagyám Mopsust, idegen térségre szaladván,
És már elfordulsz tőlem s végső vesztemre siettetsz
Irgalmatlan Elek! nem ügyelsz dallomra kegyetlen!
Zengj velem erdőség, zengjél mély búba merülttel,
Jer, közelíts hozzám s együtt versengve daloljunk.

2

Vagyha talán nem akarsz vélem dalolásra fakadni,
Jer velem e sűrű fák közt járkálva beszéljünk,
Vagy pedig e zörgő fának aljába ledöljünk
S a Komor éjnek fellegeit bánkodva csudáljuk.
Vígasztalj immár szavaiddal, Mopse vigasztalj.
Oh én emlegetém Mopsust, aki messze vetődött
Társát szüntelenűl híven könyvezve kesergi!
Mopsust emlegetém, ki kegyes volt, és könyörűlő,
Vélem-e, hogy Mopsust e kegyetlen Elekbe találom!
Nincs már semmi remény, elhallgatok, íme közelget
Éjji homálynak enyésztével a fényes hajnali csillag.
Majd még felkeresem Mopsust, s kebelemre szorítom
A könyörűletlen Eleket másoknak ajánlom,
Szünjetek, oh ligetek, s erdők, már zengeni vélem.

Pest, 1816

(MÉRT NEVEZEL...)

Mért nevezel, már most mondd meg, változni tudónak,
     Nemde okult az most, oktalan aki vala.
És ez a kétszinüség van bennem, melyre felindúlt
     Bosszúló verssel gyúladozó kebeled.
Nemde talám koszorúd méltatlan elragadóját
     Üldözöd, s igy szánod aljasodásod okát?
Vagy tám más okból indúltál ellenem álnok -
     Szívű! s nem mertél szembe kijönni velem.
Visszavonó kétszínü vagyok: habozólag okádtad
     Rám feddő szavaid, illenek, ámde reád.
Mert egyedűl dícsérni lehet, aki érdemes arra
     És legyalázni, kinek tettei arra valók.
E vétkem szemeidbe miként tűnt? álmodozál tám,
     Ezt amidőn rútúl ám igazitni meréd.
Hogyha pedig mostan megelőzöl, s nyert koszorúmtól
     Én elesek, halljad erre miként felelek:
Amely mostoha sors csuffá tett, és lealázott,
     Majd valahára viszont, még ugyanaz felemel.
Légyen elég már végre neked ezt hallani tőlem:
     Ily alacsonsággal, hogy Te ne szólj ezután.
Rút cudar az s csapodár lélek aki inti barátját
     Forró mérgébűl, s rontja, gyalázza nevét.
Oly vad vélekedés mellett mérgedben epedjen
     Búsongó szíved, mást gyakoroljon eszed.

Pest, 1816

(BÁRKI LEGYEN...)

Bárki legyen, bosszus nyelvvel aki sérteget engem,
     Hallja miként értem vélekedése okát:
Oktalanúl titkolt vétked rám kenni merészled,
     S kétszínűségem szülte gyanús kebeled.
Kétszínűségem láthatják mindenek, ámde
     Titkolod és rosszúl titkolod a tiedet.
Ájtatos itt, úgy mondsz, de amott már csintalan, így hát
     Kétszinű, rosszúl érted az ilyeneket.
Mert ha talám csendes vagyok itt, engem nem a törvény
     Tilt meg, arra vezet szivbeli indulatom.
Csintalan, ámde sehol nem voltam, senkinek én még
     Nem törtem be fejét, s kárt sem okoztam ugyan.
Hogyha rutúl habozó nyelved nem sértene, szóval
     Sem volt szándékom sérteni másnak hirét.
Vétkeimet hát mért emlitted, nemde talán szent
     Életet élsz, s akarod, hogy követője legyek.
Mentse meg az Isten ilyen követéstöl az embert,
     Mert a jó rossznak igy követője leend.
Rút, cudar az s alacson lélek, aki mérgiből inti
     Társát, s méltatlan rontja, gyalázza nevét.
Végre csak ezt mondom, kár volt egyszerre kiadnod
     Minden erőd, eseted szánakozásra való!
Nem maradott máskorra, miként védelmezed híred
     Vagy tám majd híred védeni tudja magát.
Véled-e, hogy titkolt vétked ha reám kened, elmúl?
     Balgatag! Ellenző kímenetelre tekénts.

Pest, 1816

(VESZTEGETED FELSÉGES ERÖD...)

Vesztegeted felséges eröd holt nyelvre Barátom!
     Nemzeti nyelvünket megveti éles eszed.
Vagy tám hátráltat valami, s nincs semmi reményed,
     Aki deák nyelven verseid írogatod?
Képzelj oly katonát, ki Mársnak rettenetessen
     Menykövező helyiről futna reménytelenűl.
Mely alacson szivhez illik futásba keresni
     Megmaradott éltünk romladozó javait.
O hát messze kerüld még most e gyáva halandók
     Rosszul vélekedő s elhagyatott sziveket.
S hogy netalán ezt mondja Hazád: Te haszontalan ember,
     Én nem ezért téged szültelek, hogy te henyélj.
Hozzad elöl már félre vetett szándékodat ismét
     S irj magyarul, ha magyar lenni szivedből akarsz.
Ezt javasolja Hazád, nyelvünk, javasolja Barátod,
     Aki Vörösmarty névre születve akadt.

Pest, 1816

AJÁNLÓ VERSEK

Mint a fergetegek tollat levegőbe emelvén
Majd feljebb űzik, majd ismét földre terítik,
Ugy kit az elsőség mellyűl bal sorsa elűzött,
Fáradozásának szárnyán feljebb mehet ismét.
Oh! ha tehát a gondok után törekedni lehet még
Feljebb, mit nyúgszom, jobb lesz probálni szerencsét,
Mint rút szégyennel mindég lealázva maradni,
Mint szégyen mellett rútúl lealázva maradni.

Pest, 1816

(MINT KEZDJEM LEVELEM...)

Mint kezdjem levelem, bánkódjak és keseregjek?
Vagy vígabb hangon szoljak kétséges az elmém:
Nemde talán nem akarsz levelemre felelni, Barátom!
Vagy mint méltatlant megvetsz, vagy gyenge betegség
Tilt meg. Vagy levelem más kéz elrejtve takarja,
Nem juta még hozzád? Mire visznek vélekedésim!
Hogyha pedig téged, mint engem elöször, a gondok
Terhei hátráltatnának, irj csak röviden, hogy
Megtudjam, mi vihet ilyen vadságra, s mi légyen
Ily idegenségnek oka? Irgy már, irni ne késsél.
Nékem egésségem szolgálván arra jutottam,
Amire még beteges sorsom sem hozhata, ámde,
Fel se veszem, ha kitől vártam, leveledbe tekéntek.
Élj te egésséggel, éljen, kívánom öcsém is,
És Czeczeink, de levél tőled kebelembe repüljön.

Pest, 1816

PROPOSITA SENTENTIA

Tündér szerencsénk oly csalfán forgatja gyarló ügyünket, hogy
örömünkért még annyi epedő siralmakkal adózunk reménytelenül
kerekedett esetinknek durva csapásit szenvedni kényszerítvén:

Kénnye szerint forgatja ügyünket a csalfa szerencse,
     Kénnye szerént felemel, s hány-vet a földre viszont.
Majd most szárnya alá vészen, s mosologva kecsegtet,
     S csábító színnel csalja betöltve, szemed.
Már amidön megnyerte szived, s bízodalmadat, elhágy,
     Boldogságoddal rútul a földig aláz.
Ily gyarló öröminknek talpköve, ily töredékeny
     Lábon állapodott sorsra kiszánva vagyunk.
Részesülünk öröm-órákban, nyájjaskodik a szív,
     Tréfáló ajakunk néha kacagva nevet.
Sokszor az emberiség terhét (ez okozza hibánkat)
     Meg nem fontoljuk, s alszik a lélek erő.
Vígadozunk, mulatunk, jádzunk, de a gyenge mosolygást
     Sokszor sírással fojtja el a bal eset!
Majd epedő sírás, hervasztó bú, szomorúság,
     Kétséggel rakodott gond keseríti szivünk.
Kétszerezett renddel öröminket félbe szakasztják
     Váratlan esetink, jön vigadásra bajunk.
Mint ama messze terült cserfát megfosztja diszétől
     Téli hideg, tavasz azt hozza szinére megint.
Szint úgy egy dolgunk vídít, keserít a jövendő
     Vagy már megjelenő óra csapásaival.
Most kiderült fénnyét bámulva csudáljuk a napnak,
     Nem sok idő mulván fénnye homályba borúl.
A hajnal csendes, reggel már fergeteget szűl,
     A nyugovó tenger mély habozásra hevűl.
Víz színén támadt buborék módjára enyésznek
     Mindenek e földön, csügged erő s hatalom.
Jég hátán épűlt hóhalmok az emberi dolgok,
     Omlanak, olvadnak s nem maradásra valók.
Hát ily gyarlóság bizodalmat is érdemel, ily nagy
     Tévelygésbe miként botlik az emberiség?
A mérget takaró fény elcsábitja szemünket
     S mint a szemetlen ló, ugy mi gödörbe bukunk.
A bajoló vétkek s a kevélység kedves előttünk,
     Mérges káromlás szánkbul omolva kiforr.
Bosszúló harag, írígység egymásra süvöltnek
     A kínos Poklok több szüleménnyeivel.
Igy rongálódunk, ha a múlandókra tekéntünk,
     Lélek isméret bús panaszokra fakaszt.
Sokszori tettünket szívünk bánkodva kesergi,
     Bár sokszor szánkban visszakerűlne szavunk.
Mégis hanyatt homlok dőlünk s rosszakra hevűlünk
     S csak vígyáztalanúl töltjük a vig napokat.
Igy a földi öröm tünemény; s fordúl bánatra, midőn azt
     Amit utóbb siratunk, merte mivelni eszünk.
Jót, rosszat tehetünk, abból mindenkor örömmel
     Részesülünk, ebből bút keseregve nyerünk.
Búsongjon hát aki akar, véget vetek én már;
     Akibe nem könnyen csüggedez a magyar ér!

Pest, 1816-1817

A KÖZELGETŐ VESZEDELMEKNEK ISZONYÚ CSAPÁSIT KÉPZELŐ SZIVNEK PANASSZAI

Hogyha az erdőkön lett volna világra jövésem,
     S ott egyedül lettem volna reszketve magam,
S a zuggó fák közt rettegtem volna vadaknak
     Ordító szavokat, s küszködözéseiket,
Ily vad borzasztó esetek közepette meghuzván
     Én magamat, nyelvem forgana szótalanúl.
Mostoha sorsomnak szomorú kebelébe kijutván,
     Tám lekötött nyelvem megszabadulna nekem.
Most, mikor Istenség szollást is engede, némán
     Hallgatnék, nyomorúlt s bal esetekre kiszánt,
Oh, jó s rossz esetek igazán kiadója Teremtőnk
     Távoztasd, ha lehet, e panaszimnak okát.
Sirjához közelit bajoló pályája Atyámnak
     Egymást váltogató emberi évek után.
Tagjai csüggednek, s már teste is romlik hanyatlik,
     Oh mire jut, mire jut ennyi veszélek után!
Oh Kedves Nemzőm! Szűlőm! és Kedves Öcséim!
     Nénéim! Hugaim! Oh mire jut fejetek!
Tám valamely idegen még szán fetrengni veszélbe
     Színből s még mélyebb károsodásra hozand?
Tám idegen nemzet gyilkos uradalmai által
     Kínoz? Mely szomorú, és bal esetekre juték!
Távozz, oh, komor éj rút fellege, menj el előlem
     És ti csalárd Sorsnak képzeti tűnjetek el.

Pest, 1817

(MINT LEBEGŐ LADIKOT...)

Mint lebegő ladikot ragad a víz szine szünetlen
Habzással lefelé, úgy folynak az emberi dolgok.
És egyedűl végére siet sima talpakon álló
Nemzeti dísz, mikor a hatalomnak eléri határát.
Éktelen éjbe borúl tündöklő híre, kegyetlen
Fegyverrel széllyel terjedt birodalma Hazánknak.
Más idegent táplál, bármily méltatlan hatalmat
Szórogat ajka felől, rútúl legyalázva dicsőűlt
Ősinket, s maradékait. Oh boldog üdőknek
Nagy fiai, régen jeles hírrel sirba hanyatlott
Árnyékok nagy lelkei, Húnyadi, Zrinyi, s egyébként
Halhatlan hírt érdemelő védői Hazánknak.
Vagy ti tágas Egek bosszúló mennykövi, melyek
Hajdan dörgétek Atilának tábori rendét
Buzdító keziből, hol késtek el ennyi üdőre?
E népet mért nem pusztítjátok ki Hazánkból,
A kifajult fiakat rútúl poklokra taszítva?
Háládatlan férgek! Ösink hagyományit elúnván
Külső nemzeteket majmolnak módi ruhákkal,
Kényesen élve, szokásaikat rút tárgya szivöknek
Forrón helybe hagyó ízléssel erőlteti többre.
Póri ruhák mostan, mondják ők, melyeket eddig
Kedveltek deli termettel jelesített szittya vitézek.
Vagy mikor a békételenek seregére rohanván
Fegyverük újra halált gőzölgő vérrel elázott,
Vagy mikoron karddal szerzett békének örűlvén,
Nyájasan élének szeretett Hölgyöknek ölében.
Méltatlan úgy-e talán hozzátok ez öltözet? illöbb
A bugyogó, vagy szűkre szabott puha gyolcs ruha nadrág,
Melyet egész kényjére feszít nyaklóra kötözve,
A görbűlt ifjú kiszakadván teste helyéből.
E mellett nyelvét dagadott esze messze kerűli,
A botor, és idegen szónak hangjára ügyelvén
Eltátott szájjal nyálazza beszédbeli tárgyát.
Már ha Magyar szót hall, fút szertelen hangjaitól, mint
Ördög tömjéntől, vélvén hogy otromba s nem illik
Egy jeles Ifjúhoz, kit az udvari pompa nevelt fel,
A tudatlanságnak feneketlen ölébe taszítva.
S főkép a Magyarok nyelvét megvetve jövendő
Boldogságának kívánt kebelébe ajálni.

Pest, 1817

(VILLÁM KARDOK KÖZT...)

Villám kardok közt háborgó Hunnia térén
Szült fiai jeles Árpádnak, sokféle viszontság
Dúló vészeinek fegyverrel visszaverőji
Hajdan, - most fetrengők rút puhaságnak ölében.
Hajdan sok nemzet rémítő ostori, mostan
Nemzetség tagadók, kifajult csúfsági világnak.
Mint szél törzsökitől a féreg rágta gyümölcsöt
Elveti, ugy titeket más útra csavar követéstek
Gondatlan szele. - Vizsgáljuk, mi jelesre vetődtél,
A bő plundra midőn gyengéded testedet, és a
Fecske farok módjára szabott frakk kezdte födezni
S a csoszogó papucsok védették lábodat? - Úgy-e
Majma levél a németnek csoda öltözet által,
És szived is veled, oh nyomorult megváltoza, hogy már
Mindent ami magyar Hősekre felille, tehozzád
Méltatlannak vélj. - Tündérek gyermeke, kényes
Úri személy, ékes termet, de velője hibázik.
E szép fajzatnak, ki csak hogy maga élje világát
Míg lehet, a szerzett javakat pazarolja magának
És nem lelkének kíván használni, hogy annak
Kincse legyen megtartva Hazája javára, - de inkább
Még egy pár papucsot vesz ezen, mert látni akarja
Jártában, mint fárad egyéb Hazabéli, - nevetve
Nézi, de amikoron kifogy erszényével hatalma,
Cifra ruhájának még akkor látja sok hasznát.

Pest, 1817

TITIRUS ÉS MOERIS

TITIRUS

Bátya, mi bús dallal feleselnek az erdeji bércek?
Melyre liget komorúl, a gallyak földig hajolnak.
Fűlmile, mint ezelőtt nem vidít hangicsolással,
Melyre berek szomorú gözzét sűrítve okádja
S ágról ágra repes páratlan gerlice sírva.
Vagy tán tőled ered sajnos panaszoknak ez árja?

MOERIS

Tőlem. - Öcsém, s e tölgy fáknak hűves ernyei eddég
Nyájamnak takaróji, dalom vig rejteki voltak.
Most immár panaszos szavaimnak visszaverőji.
Dafnis halála okoz, s hárít kebelemre keservet.
Őt már, gyászos eset! Földnek gyomrába lezártuk
Kedvelt nyájának hív Pásztori, s szivbeli könnyel
Áldoztunk panaszokkal elegy gyász dombja füvének.
Csak hűlt hamvainak, mondám, gyász dombja füvének!

TITIRUS

Moeri, közös velem is fájdalmad, s sajnosan értem,
Hogy elenyészett jó tettekkel láttatos élte.
Téged azomba talán kisegítlek bánataidból:
Jersze velem, s űzd nyájadat is ligetekre, holottan
Múlatnak több Pásztoraink s juhaikra homályos
Gallyak alól gyakran kitekéntnek, jersze, keserved
Enyheit ott lelhetd, bármily nagy vesztedet érzed,
Vídúlj; - őt az Egek boldog kebelökbe fogadták.

MOERIS

Elsietek veled Hozzájok, s elválok örökre.
Elhagyatott nyájam zordon bércekre, hegyekre.
Vígadj, hogyha talán elválásunknak örűlhetsz.
Én Hozzájuk ugyan veled elmegyek, e kies hegynek
Zöld alján bús nyájamat is majd arra szorítom.
És ha (miként mondád) a Pásztorok ott heverésznek,
Végső éjet köztök lesz tölteni kedvem.

TITIRUS

Ne szomoríts, tréfáiddal, mert engemet illet,
Főképen mikor ily szomorú szükségre szorúlék.

Pest, 1817

(MÍG IFJÚI VIRÁNYID...)

Míg ifjúi virányid hevét természeted oldja
     S a hajló kornak bájait önti beléd,
S míg meg nem komorúlt éltednek napjait éled
     A boldog vigaság ártatlan édjei közt,
Űzd el bánat hozó habozásaid féktelen árját,
     Mely rád, mint tenger, gödrit elhagyva rohan,
A dúló Szmimome tisztátalan útjaid útáld,
     Melyeket a puhaság vég veszedelme követ.
Sok vétkekbe merűlt társidnak kedvesen hívó
     Nyomdokait ne kövesd, Circe pohári azok.
Majd ha korod lefolyand, s őszűlt hajfürtjeid aggott
     Vén fejedet befödik, s végre hanyatlik erőd,
Majd ha fagyos vénség megtörvén termeted ékét,
     Dísztelen arcodnak ráncait összeszedi.
Ha jól töltötted már mult korod éveit, hasznos
     Gonddal fáradván a tudományok ölén,
Boldog örömbe merűlt lélekkel visszatekénthetsz,
     Mint folytak ezelőtt nyájas időbe napid.

Pest, 1817

(AKI HAZÁJÁNAK...)

Aki Hazájának kívánván hű fia lenni,
     Érte dühös harcban vérrel elázva fetreng,
Vagy más hasznokat hajt, izzad köz Honja javáért,
     Örvendhet, mert már célja jutalmat ajánl.
Boldog az a gyermek, kinek Atyja után maradott nyáj
     Tér mezején legelész, s járja tulajdon aklát.
Kit szent csendesség táplál nyúgalmas ölében,
     Boldog, ez életnek mert nem is hallja zaját.
Boldog az is, kinek Ősei termő földeket hagytak,
     Melyeket ő vígan szántogat ökreivel.
Mégis boldogb az, kit lelki tulajdoni, s a rény
     Táplálván nem ereszt vég hanyatlásra soha.
Erre tehát törekedni, ezért fáradnia illik,
     Aki szerencsésebb életet élni ohajt.
A rény jó hazafit táplál, nem győzi meg aztat
     Semmi kevélységnek bájkecse, semmi veszély.

Pest, 1817

(AEOLE, VIDD HÍRŰL...)

Aeole; vidd hírűl Udvardinak, hogy ma Barátját
Meglátandja, - de vígy, jobb leszen, engem oda.

Nyék, 1817

(VÁRNA, MOHÁCS, RÁKOS...)

Várna, Mohács, Rákos Magyaroknak bús temetőji,
     Hol sok ezer Hősek nyugszanak hantok alatt.
Nem szomorúbb halmok bujaságink téres ölénél,
     Melybe sok élőek sírja megásva vagyon.
Oh nagy Egek! kifajúlt magyaroknak sajnos elestét
     Gátoljátok, - előbb meg - s elhanyatlása okát.

Pest, 1817

(TÉGEDET HARC MEZEJÉN...)

Tégedet harc mezején vezetend majd ritka szerencse,
     Engemet a bal sors kínos öblébe temet.
Téged győzedelem koszorúzand gyenge faággal,
     Engemet a sanyarú sors letapodva tipor.

Pest, 1817

(HOGY PAPUCSOS LETTÉL...)

Hogy papucsos lettél, szivem, hidd el, fájlala téged,
     Exstein bámultam, mily hegyesen csoszogál.

Pest, 1817

(HOGY PAPUCSOS MOST...)

Hogy papucsos most lett Exstein, sokan azt kikacagják,
     Én pedig hogy nem volt eddig is, azt nevetem.

Pest, 1817

(ÓH FUSS E KEGYETLEN FÖLDRŐL...)

Oh fuss e kegyetlen Földről, fuss! mert ez irígy ház.
A kimeszelt falakon mászkálnak sánta polockák.
Szerte legel sok bolha sereg vért ontva nyomába.
És noha ezrenként pusztítjuk, visszakerűlnek
Kétszerezett számmal barlangjok szennyes öléből.
Gyakran ez a két nemzet ugyan még harcra is indul,
Akkoron a székek s asztal mind földre verődnek,
Ablak ráma ropog, törik ajtó, e kegyetlen harc
Dúló vészei közt ki vágyna kifutni közűlök?
Éjtszaka a terhes bolhák s a sánta polockák
Vállokat hátodnak szegezik, egy lusta rugással
Bélyegezik oldalbordáidat, az éktelen éjnek
Magzati, borzasztó kinzás közt bűzöket hintik.
Mondhatom azt, hogy barmaidat szaporíthatod itten,
Mert ide bár egy nélkűl jöjj, ezerekre tehetsz szert.
Hű követők lesznek, mindenhol véredet isszák.

Pest, 1817