(MOSTOHA ÁLLAPATUNK...)

 

Mostoha áLLapotunk terhét egy DráVaINájás
     VILLongó hab közt szánta LetolLVa fejét.

Pest, 1817


(NE SZÁNJ MEG...)

 

Ne szánj meg éltem szűnte után, útas!
     Ne szánj! nyugalmam felzavaró szavat
          Ne mondj felettem, kinjaimnak
               Vélem egyűtt temetése itt lett.

Pest, 1817


A KEGYETLEN EMBERRŐL

 

Zordon szikláknak szirtjei közt nevelt
Vad, - Tigris emlő szoptata tégedet,
     Te tenger háborgó dagályán
          Szerte csapó Boreás kegyetlen

Magzatja! mily nagy fergeteget szülél,
Csendünknek habzó indulatid mire
     Kisztetnek ismét állhatatlan,
          Béke törő Furiák dühénél

Durvább, ragadjon messze az éj szele
Téged mi tőlünk a hegyek öblibe,
     Egymásra dőlöngő haboknak
          Árja vigyen felhevűlt ölébe.

Szent béke áldott lakhelye téreink
Csendében állván tárja ki ajtajit
     S kisded karunkat felsegítő
          Karjaival kegyesen fogadja.

Pest, 1817


(KEDVETLEN A DAL...)

 

Kedvetlen a dal, kedvetlen a sor is,
Melyt legnagyobb gond s fáradozás szüle.
Kedvetlen e sor, melyet írok,
Mert kedvetlen kezek írogatták.

Pest, 1817


(ÉLTÜNK HIÚSÁG TALPAIN...)

 

Éltünk hiúság talpain alkatott
Báj-tűneménnyel jádzani láttatik,
     Ha minden éveknek, napoknak
          Tűneteit szomorún tekéntjük.

Kik járni tudnak, szollani, már nagyobb
Termetre vágynak, s azt ha elérhetik,
     Eljutnak a sok vélemények
          Rendetlenűl habozó zajához.

Serdűl azomban hajladozó korok,
A titkos épség ékei nyílanak.
     Ekkor alább megy már sikamló
          Életüdőnk, hanyatlásra készűl.

Aggott korunknak napjai a komor
Éjnek setétit képzik előnkbe, a
     Kétséges elmét csak fogyasztó
          Fergetegek kebelünkbe gyűlnek.

Pest, 1817


(BOLDOG AZ, AKI...)

 

Boldog az, aki jeles célját izzadva eléri,
S bármily munka legyen, súlyát megbirni törekszik,
Állhatatosságát jutalommal örömre tetézett
Végezet ingerli, s más több munkákra vezérli.

Pest, 1817


(SEMMIRE SEM MEHETÜNK...)

 

Semmire sem mehetünk, ha csak andalgólag emeljük
Tollunkat, kedvünk, s tárgyunk sincs verseket irni.
Igy tehetetlen volt elmém, késtette nagyokra
Vágyó indulatom, mikoron tárgy nem vala, melyre
Kénye szerént szedné érzésit rendbe, ez okból
Kezdettem tűnődésem versekbe foglalni.
Múlik üdőm hasznos munkában, nem töröm annyit
Válogató elmém a tárgy sokféle nemében.
És bár kedvetlen s ízetlen sorra fakadt ki
Kétes versezetem, mégis több jóra tenyésző
Munka helyett únalmamban jobb ilyeket írnom,
Mintsem egyébb jelesebb dolgot rútúl magyarázni,
Ami többnyire származni szokott unalomnak öléből.

Pest, 1817


AZ IRÍGYSÉGHEZ

 

Minden jóra fenet vad agyart a mérges irígység
     És gyakran a rényt is éri miatta veszély.
A terjedt jó hírt, bérét a gondos erőnek,
     Hogy letapodja, siet dönteni gúnyaival.
A boldog sorsot sanyarú epedéssel irígyli,
     Hogy ha nem ő nyer, dúl fúlva keserve alatt.
Amire állhatatos szorggal törekedhet az elmés
     Fáradozó, henyeség által ohajtja azont.
Undok tévelygés, feneketlen mélyre sikamlott
     Megcsalatás, mi remény csillaga s fénye vakít.
Büszke Athénának, híres Rómának az írégy
     És henye polgárok csak düledékit hagyák.
Számtalan országok szomorú hányatlásai példát
     Nyújtanak, s a bánat jajszava erre tanít.
Nagy Hunyadynk, ki Török vérrel festette ki pusztúlt
     Téreit ellenség földinek, erre bukott.
Ottoman őt remegé, neve is már rettenetes volt,
     Mennyköveket szörnyen hullata karjaiból.
Drága Hazájának javait, hogy tartsa, halállal
     Küzde, nagy hírének csillaga szerte hatott.
De meg irígylették tettének határtalan hírét
     A puha életnek kényei Cylleivel.
Már vesztére megindúltak nagy gyilkos erővel
     A bosszút lehegő Cyllei pártosai.
Tárgyokat elvéték, mert ő megtudta, mit értnek,
     Bátor ugyan bosszút állhata, éltet adott.
Isteni kar védj ilyen irígy csordának hadától,
     A vad agyart tőlem hajtsad, örökre elűzd.

Pest, 1817


(EGYKORON A KIS EGÉR...)

 

Egykoron a kis egér egy vasládába becsúszott.
     Mindene volt bőven, élete kénye szerént
Ott ő jól lakozott, egyszer próbálja, ha vallyon
     Mely hasadékon jött, vissza jöhetne-e még.
Úgy lett, ált menvén csak szőrét veszti el, ismét
     Megtért, mint ezelött lézzege, töltve hasát.
Minden háborgás nélkűl sétálgata csendes
     Rejtekiben, s boldog napjait éldegelé,
De jó élte után sanyarú inségre vetődött,
     Mert szűk a hasadék kis köze, teste kövér.
Ő ugyan ált csúszott bőrét vas tőre lehúzta,
     Melyért ily szókkal hirleli bánatait:
Bár még kis testem csak szőrét vesztve kicsúszott,
     Vissza ne indúltam volna lakozni megint,
Most nem nyújtoznám fele vesztett csonka farommal
     Gondatlanságom bélyege terhe alatt.

Pest, 1817


(KÉNYE SZERÉNT...)

 

Kénye szerént széljel dühödő szél hajtja vitorlám,
     Szerte ragad, nincs már állapodásra helyem,
Már a vad Sirenek zaj alatt lesekődve csikorgó
     Zúgással fogokat dúlva toromra fenik.

Pest, 1817


(ÖSZVEJÖVÉSÜNKET LEVELEMMEL...)

 

Öszvejövésünket levelemmel előzni akartam,
     Fáradozó elmem izzadozási között.
Édes Atyámnak halálával megváltoza sorsom,
     Mely, hogy tégedet is érdekel, írok azért.
Téged is érdekel az, s ha talán már tőled örökre
     Elválaszt, végső öszvejövésre siess.
Majd ha Öcsém kijövend, vele jöjj te is, hijjad azomban
     A Czeczeit, ha kijön egy kis időre veled,
Amire oly hevesen buzdíta elöbbeni gondunk
     És buzgó szívünk ingere kisztete fel.
Bár a Mennyei Bölcs ugyanarra segítene! bárcsak
     E gyász lenne egyedűl engemet érdekelő.

Nyék, 1817


(SZŰZ ARCÁD...)

 

Szűz arcád kecseit forró ifjúi viránynak
     Kellemi ékítik s ritka kerékded ajak.

Pest, 1817


EPIGRAMMÁK S NÉMELY RÖVID ALAGYÁK

 


1                

Czinke reád sok irígyeknek rút vádjaik omló
     Szikla gyanánt húlnak szűntelen, - hát komorúlsz?
Oh nem! rényednek fényét az irígyek homályba
     Nem viszik és nemesűl a vad időbe szived.

Pest, 1817

U. A. 2                

Buzgóságodat egy némely mondotta hibának,
     Hát igy mert búzgón fedde, hibás ugyanaz.

Pest, 1817

3                

Átkozod életed hogy ha szerencsétlen vagy, azomban
     Áldod, ha boldog vagy - áldod is, átkozod is?
Nem csoda, mert szivedet sorsod hordozza magával
     Sorsod kénye szerént mondod itéletedet.

Pest, 1817

4                

Azt mondod Kormos, köztünk nincs nálad erősebb,
     Nincs: de keresd öklelő társid, elégre találsz.

Pest, 1817

5                

Látom hogy ájtatosan viseled magadat, de hogy épen
     Csak láttatni akarsz, azt is eszembe vevém.

Pest, 1817

6                

Imre sietsz; de hátráltat nagyon a komor álom.
     Imre, siess igazán, álmod elűzni fogod.

Pest, 1817

7                

Míg nyájas ligetek csendében napjaim élém,
     Nyúgott lelkem erős terheit elfeledé.
Most gyűlnek bajaim, mi időn a puszta magánynak
     Téreitűl távúl váras ölébe juték.
Tisztemet én mégis viselem jó kedvvel, ha nézem:
     Szerzeni gond nélkűl nem lehet a tudományt.

Pest, 1817

8                

Boldog az, aki világát nyájasan éli magamként
     És minden gondját vig poharába tömi.
Ezt mormolván Pál, a végső kortyokat issza,
     S ott terem a pénzért, akinek issza borát.
Pál veszi erszényét. - Haj! Haj! gondolja magában,
     Nem maradott e gond vig poharamnak öblén.

Pest, 1817

9                

Hogy fejedet beverék, ne boszúld meg, mert igaz űgyed
     Mellett majd ismét béverik a fejedet.

Pest, 1817

10                

               Az álomból hamisan jósló Bodorról

Álmadat hímezvén ugyanabból jóslani szoktál,
     Mind eddég, s mertél bátran ügyelni reá.
Most ébren mondád, Bodor, hogy nem fogsz ma felelni
     És jól, mert csakugyan szűk vala a felelet.

Pest, 1817

11                

Bosszonkodsz minden kicsinyért, mindegyre nagyítod
     Mérgedet, hogy tőled senki se félti magát.
S hogy nincs semmi becsed, dúlsz, fúlsz! - hej, csak haragudjál.
     Mérged ha megpukkaszt, rajtad örűlni fogunk.

Pest, 1817

12                

Hogy megütél, Brálos, s a kölcsönt vissza nem adtam,
     Engedj; nem tehetek ilyen otromba rugást.

Pest, 1827

13                

Síratod a multat, de jövendőt várva tünődöl.
     E két munka között a jelen is szomorít.

Pest, 1817

14                

Tiszteled Istenedet, mikor éles mennyköve dördűl,
     Káromlod, mikoron szétveri fellegeit.
Ugy van: boldog üdőn mást űz eszed, ha dörög, e nagy
     Isteni tiszteletet Félelem önti beléd.

Pest, 1817

15                

Nappali pállyáját végezve hanyatlani kezdett
     A nap s már halovány alkonyodásra jutott.
S már hosszabb árnyék szakadott a bérces hegyekről,
     Hogy zajos égéssel kezde lobogni egy ház.
A ropogó szikrák más házakat érve kigyújtnak
     S a tűz mint nap heves fénye világlani kezd.
Pál ezt észbe vevén a csapszék ajtaja mellett
     Ittasan, oh ugymond: már kiderűle napunk.
De mikor elhagyná az ivást, megtérni akarván
     Ment, de, jaj, háza helyén csak düledékre talált.
Ekkoron a földön fektébe sohajtva imigy szólt:
     Mely káros, s szomorú fényre derűle napunk!

Pest, 1817

16                

Engedelemre von a hatalom vad rettegetéssel,
     Ám a gyűlölség titkon utána mozog.
Vigyázz, ha valakit vágynál kapcsolni magadhoz,
     Azt szép bánással engedelemre tanítsd,
Mert ez örök lesz, habár hanyatlásra jutott is hatalmad,
     Az pedig addig tart, míg dörög a hatalom.

Pest, 1817

17                

A Bajnok Hektórt csalfán leteríti Akilles
     S kímélés nélkül mocskos igára köti.
Ámde Akillest is Páris nyila titkon elejti,
     Igy ki csel által emészt másokat, arra bukik.
Czilley jó Hunyadit sokszor kísértve vadászta,
     Hol lehetett, hírét nyelve veszélybe hozá.
Mégis az a nagy hős kikerűli Czilley mérgét,
     Ez pedig, ami időn ölni akarna, kivész.
Rútúl, de méltán noha megbosszúlta halálát
     A hitlen László, fennmarad híre, becse.

Pest, 1817

18                

Rusnya fekélyeddel, mely csorbát ejte nevemben
     És megaláza, rutúl, fesd be pofádat irígy,
Hogy forró mérged jeleit kent képeden hordozd,
     S a jövevényeknek rettegetője lehess.

Pest, 1817

20                

Bús Pyram amikoron társát elvesztve kesergné,
     A kétségbeesés gyilka alatt leborúlt.
Vak szerelem mire vitte fejét! csak képzeni tudta
     Kedvese holtát s már ő is halálra rohant.
Rejtekiből kijövő Thisbét rémíti Pyramnak
     Holt testébe feszűlt fegyvere, melyre borúlt.
Felriad ez, s szívét a Fájdalom árja repeszti,
     Majd dühe felbújtván tőrt ragad, és leveri.
Ím e két szerető ifjúk még gyenge koroknak
     Ékei közt feselő kellemöket leveték,
S mint bús áldozatok egymásra borúltak hevűlten
     A fátyolt tapadó vad könyerűlte után!

Pest, 1818

21                

                           Az én nevem

V-én kezded nevemet, s yttel fordítva rekeszted,
     V-ének utána öröm jő, hol - s - m-met előz.
Osztán egy rövid ár-t állíthatsz yttnek elébe
     S mindezt rendesen írd öszve, nevemre találsz.

Pest, 1818


A BETEG HAZAFIAKÉRT

 

Fohászkodás I. B. örökké tisztelendő Brúna Ferenchez
temetésekor Pesten karácson hav; 2. 1817.

Brúna! Te boldog vagy. Még, harmad napja miséztél:
     Lelked az oltártól, úgy hiszem, égbe repűlt.
Pesti Magyar próbáinkat tisztelte nem egyszer
     A Te jelen-voltod: nézz nyavalyánkra, Te Szent!
Néhai nagy Rektor! küldd uj gymnaziominkba
     Egy Mátyás lelkét, hogy ha utadba kapod!
Küldd el az Árpádét ha leled a Zrínyi Miklósét,
     Mert sok pesti latán veszni rohanva nevet.
Jőjj Te! Mathésis helyett, - hozz natragulyát, vagy eret vágj,
     Mert sok pesti latán veszni - nevetve rohan.

Pest, 1817. december 2.


(KÉRJ TE...)

 

Kérj Te mathesis helyett Brúnától natragulyát, én
     Egy Mátyás lelkét kérni sohajtva fogom.
Natragulyádat akárhova tedd, én a deli Mátyást
     Hívom, hogy a magyar had jó vezetője legyen.

Pest, 1817. december


(SZÍVEMBŐL ÖRÜLÖK...)

 

Szívemből örülök, hogy kedvet e tudományra
     Gyúlasztott benned, titkos erő s nevelés.
Isteni ez munka, folytasd csak régi barátom,
     S ez tudományban édes Atyára akadsz.

Pest, 1817. december


(SOK VÉSZ RIASZT...)

 

Sok vész riaszt a tengerek árjain,
Mégis vak hittel sürgeted árbocid,
     Hogy a remény majd egy Charybdis
          Mérges öblén, veled elmerűljön.

Elöbb megéred ezt remegő Hajós!
Mint azt, miért oly szívesen útazol.
     Oh! a remény nem bíztat immár
          Amikor elragad a valóság.

Boldogtalan! - járj! már tova hányatik
Hajód, vitorlád már szakadoz, bomol,
     Zúg a dagadt víz árja, s színét
          Északi szél dühe ostromolja.

A kormos égnek fellegiből zavart
Morgással a bús mennykövek hullanak,
     S Romlott hajódat szerte hányva
          A zivatart követő veszélypont.

Pest, 1817. december


(VÉGRE KÖSZÖNTÉSEM...)

 

Végre köszöntésem, melyet most vinni tilalmas,
     Küldöm el hozzád, Miska fogadja felét.

Pest, 1817 vége - 1818 eleje


(A HAVAZÓ TÉLNEK SZELE...)

 

A havazó télnek szele kezdi lezárni folyóink
     Árjait, és jegesűl a hegyek ormin hava.
Már a címeres Híd nem rengeti annyi utasnak
     Tagjait, hol kocsizott Pest s Buda kénye szerént.
A Duna szőke vizén nem eveznek el annyi hajósok,
     Őket is a télnek mord szele rettegeti.
Partra tolatnak hajók, csikorogva körűltök haladnak
     A jegek, és ropogó zajjal omolnak alá.
Még egyedűl járják a víz esméretes útját
     A kész révészek, bátran evezve hajón.
Amikor esztendőnk nagy üdőnek tágas ölébe
     Visszakerűl s más év kezd leforogni során,
Ő halad! és mi heves zengéssel verseket írunk!
     Nem tudjuk, miket hoz majd lefolyása nekünk.
Ám ha nem is tudjuk, tiszteljük örömmel azomban
     Eljöttét, nyerjünk ösztöne által erőt,
Vizsgálgatva miket tettünk folytával az évnek,
     Rosszúl, vagy mely jót végzeni elmulatánk.
Indúljunk munkára kegyével az Isteni Várnak
     A jámbor szeretet visszanozási között.
Én pedig óhajtván, hogy ez évet boldogan éljed
     Más többekkel együtt s élj az örömnek ölén,
Tisztellek, s köszönöm, hogy Öcsémnek dolgait híven
     Megjegyezéd s gondod volt kiterűlve reám.

Pest, 1818. január


CZECZEI BARÁTOMHOZ

 

Azt véléd, hogy már emléke baráti nevednek
     A feledékenység hitlen ölébe bolyong,
Hogy nincs gondja Vörösmartydnak már ma erántad
     S hálátlan szívét félre riaszta heve.
Megcsalatál: még ő el nem vétette arányát
     Régi barátságunk visszahozása felől.
Hogy levelünk közlése kitűnt, mély csendbe borúlánk
     Mindketten, vad idönk durva csapási között.
Engem, mint tudod, a sors mostoha karral ölelget
     Sirba temetve Atyám meghidegűlt porait.
Még most érezzük, mi nagyot veszt, aki atyától
     Megvált házában árva kenyérre szorúl.
Engem nem sanyarít úgy annyira sorsom, azomban
     A dúló ínség édes Anyámat öli,
S több Testvéreimet, nevelés nélkűl maradandó
     Kisdedek! Oh ezeket félti kesergve fejem.
Sorsom zsámolyokúl hogy nem nyújthatja segédét,
     Keblem hevűl, s epedő búk özönébe merűl.
Meg ne akadj, Czeczeim! e tárgyban, versezetemnek
     Bánatit elrebegő félre csapása miatt.
Könnyűl megsebesűlt szívem fájdalma, midőn azt
     Mérsékelve szavam tőlem előbbre viszi.
Béke tehát nyugvó hamvára szerelmes Atyámnak!
     Hol bús zárait átnyögve siralma borong.
Térjünk vissza megint felvett tárgyunkra, Barátom,
     Mely majd mint engem, illete tégedet is.
Hogy tudnillik okát adjam, mért hallgatok eddég,
     Hallgattam mult év elforogása alatt:
Öszvejövésünket vizes ősz végére reménylvén
     Bízva köszöntésem más levelébe tevém.
Mely hozzád elment-e, vagy a levegőbe bolyongott
     Út, s vezető nélkűl, nem tudom: erre felelj.
Őszi nyugalmamban nem tudván merre vagy: írni,
     Írt levelemnek arányt nem mere szabni kezem.
Most is hever levelem, melyet számodra leírtam
     És kiszabott idejét már meghaladva avúl.
A levelek, melyek tova jártanak, Hertzegi lábon
     Mind tudtom nélkűl mentek utazni feléd.

Pest, 1818. január


(EZT A BARÁTOMNAK...)

 

Ezt a barátomnak küldöm, hogy értse, mit érzek.
S emlékezzen meg tőlem elválva szivemről.

Pest, 1818 (?)