SZULTÁNNAK HAMVAZÁST AJÁNLÓ TÖRÖK KÖVETHEZ

Észrehozó hamvat javasoltál másnak, azonban
     Legszükségesb volt néked az olyan hamu.

Pest, 1818

(GYAKRAN KÉSZŰLTEM...)

Gyakran készűltem reggel szerelemre, - de pártos
     Lángom az elhanyatló nappal enyészve kitűnt.

Pest, 1818

A BABONÁS SALLAYHOZ

Sallay! hogy fecskét láttál legelőször ez éven,
     A Duna habjaiban arcodat öblögetéd,
Hogy megtisztuljon. - Ne siess szenny lepte pofádat
     Mosni, eszed szennyét mosd le, s okúlj meg előbb.

Pest, 1818

SZONETT EGY BARÁTOMHOZ

Míg az ifjúság zsengedő korán
     A nyájas épség, s kellemek virítnak
     S bennünket gyakran víg örömre hívnak,
Az állhatlan év elhalad során.

Oh hát! Evezzünk a világ porán
     Bátran, Barátom! míg el nem borítnak
     Gyászai a fényt elűző sírnak.
Minden elhágy majd életünk alkonyán.

A kellem tőlünk akkor elmarad,
     Ráncok barázdát vájnak bús arcunkon,
     Az épség helyet nem lel tört tagunkon,

Nem vidít a kincs, minden elmarad!
     Egyedűl, amit szorgalmunk szerezhet
     Lelkünknek, bús vedrünk záraig követ.

Pest, 1818

(MÁR HITLEN SALAMON...)

Már hitlen Salamon a mogyoródi hegy
Környéhez vezeté tábori rendeit,
S megkémelni kiment a csata bús helyét
     Visszás gondolatok között.

Csendes volt az idő, gyenge fuvallatok
Lengettek, s Salamont búsan ható szava
Egy vén Jósnak az ó szikla közűl imígy
     Érdeklé: Habozó király,

Szíved merre viszi méltatlan ösztönöd?
Öldöklő zivatart vágysz-e borítani
Testvéridre, hogy a gyilkosi harc után
     Fusson porba tiport hadad?

László, Geiza vitéz híveidet miért
Bántád meg, mi okért üldözöd őket így?
Ártatlan fejöket Víd az irígy gonosz
     Mily gyász tettre riasztja fel!

Im sír tiszta szívű bajnokod Erney
Látván egybeveszett rendeit a Haza
Népének, s szomorún képeli a csatát,
     Mely ön-nemzetit öldökli.

E mellett ki leszen oltalomúl neked?
Majd bús Erneyvel többi vitézeid
Nem méltó okokért porba leszállanak,
     Vid gróf, a ravasz, elmerűl.

S bátor gőgösen int ütközetekre most,
Nem véd gyáva keze majd, mikor a vitéz
Lászlóhoz lekerűlsz a csalatás után
     S villám pallosa megfenyít.

Hol majd a deli Hős bátran elődbe áll
S megtiltott igazát karddal adatja meg,
Ott majd elfeleded bűszke reményedet
     S futás menti meg éltedet.

A megholt Magyarok vére boszút kiált
Reád, s átka alatt töltöd el életed.
Egy barlang lesz utobb lakhelyed és tanyád
     S végét ott leli vén korod.

Pest, 1818

(EGY TAVASZ VAN...)

Egy Tavasz van csak rövid életünkben,
Elvirít gyorsan, s ha gyümölcstelen volt,
Ah komor tél száll, megelőzve nyárt, őszt,
          Gyáva fejünkre!

Gondosan vígadj, kiszabott határig
Vidd az indúlat hevesen csapongó
Lángjait, búval ne merítsd ki lelkes
          Képzetid árját.

Jámboran forgasd haladásra gerjedt
Szép tehetségit feselő korodnak,
Igy jeles pályád lesz, örök komorság
          Nem lepi arcod.

S a tavasz tüntén nyaradat derítve
Boldogan tölthetd lefolyó üdődet,
Míg utóbb őszűlt fejed érdemekkel
          Télre hanyatlik.

Pest, 1818

PINDÁR MÉRTÉKE (SZERINT)

I. Stropha

Antistropha

1. Boldog évek! - az ifjú
2. Kor édes évei! bennetek
3. Kezdi virultát rövid
4. Időre szabott haladása az emberi létnek,
5. S kegyéből az öröklő
6. Mennyei végzetnek, annyi
7. Gyönyörrel fakadnak a
8. Merész, büszke, nyájas kellemek, hogy
9. Varázsaikat a magas érzetek
10. Ki nem kerűlhetik.

I. sor. Epod.

Pest, 1818

(SZERENCSÉTLEN...)

Szerencsétlen, igen szerencsétlen
Gyermek, mint keseregjem halálodat?
Hová hanyatlasz! hová hanyatlasz!
Szülédnek siradalmas záloga,
Büszke nemednek dísze reménye,
Nem fogsz Ősid szép birtokiban
Kormányt tartani, nem ural tégedet
Rhenusnak dagadott vize, habzata,
Sem fényes származatú férfiak
Közt nem látand aranyos s biboros
Öltözetben vig örömmel téged
A népes hatalmos Bruxella.

Pest, 1818

EGY BARÁTOMHOZ

A vigaság néked nem tetszett, minthogy egy s-el
     Írtam az új költők helybenhagyása szerént.
Ők azt megmutaták, mért jobb igy írni, s azonnal
     Mert jónak láttam lenni, követni merém.
Hogyha talán még ezt nem volt megtudni szerencséd,
     Arról nem tehetek, régi szokásod hibás.
S míg némely helyeken gáncsot lelsz, s jegyzed hibámat
     Egynéhány szónak módi szabása miatt,
Tévelgesz, mikor azt mondod versembe hibának,
     Ami hasonlóan versezetedbe forog.
Nálam puszta magány csendét olvashatod, ámde
     Nálad is a hegy alatt lakni magányba lehet.
Én vele élni merék, minthogy nem tartom hibának,
     Hogy vele élsz, téssz így készakarattal hibát.
Feddesz az életnek tavaszát, hogy festi viránnyal
     Tollam, kezdőjét fedjed, ha bíztat eszed.
Mondod: csúfítom nyelvünk természetes hangját
     (Amit más érzés helybe nem hagyna talán)
Megcsalatol, magad azt, még jobban rontod hibásan,
     Irva tejes, teljes, és ijen, illyen helyett.
Millyen helyett mijen, így másokat írva csigázod
     A szavakat, s törvényt szabni mer újra kezed.
Sok gánccsal rakodott lévén így feddeni mertél
     S önn gáncsid nemeit számba se véve perelsz.
Végre hogy egy rövidet tettem legelőre, holottan
     Igy szólsz, hosszúnak kellene hangzania,
Vagy sokat olvastál keveset vígyázva, kitetszik,
     Vagy különös gondod nem vala erre soha.
Lássad. - Azomban egyet mégis jól mondasz, hogy a h-át
     Nem mindég egy arányt vettem, hibáztam-e hát?
Rájnis köz-hangot rövidít a h-ának előtte;
     Amikor a h-á más szó elejébe vagyon.
Révai hosszabít mindég. De Virág s egyebekként
     Mind a két módot már ma követni szabad.
Hogy pedig a dalt én mind eddég írtam egy l-lel
     Láthatd józan okát, s nincs okod, hogy kinevess.

Pest, 1818

(TÉGEDET, AKI VELEM...)

Tégedet, aki velem nyájas zsengékre kifejlő
     Korban együtt buzgál járni az ősi nyomon,
Tégedet, Udvardim, feledékeny csendbe merűlni
     Hagyjalak, a hűség szép neve, puszta - hiú?
Kiskori távolesés örökön nem szünteti a szív
     Forró érzeteit, csak kis homályba veti,
Melyből a tartós emlék életre kifejti,
     Mint hüves harmati csepp a ligetek füveit.
Elválánk, - im félbeszakadt az előbbi barátság
     S a haladékony idő bontakozásba vetett.
Mert bátor levelink hírt vinni tudának, azokban
     Csak szűk és száraz dolgok akadnak elő.
S bár hű közlőnk is, félénken járnak előnkbe,
     Mint kiket a kicsapás durva gyanúja szorít.
Miskám! A vak eset minket tova szóra, s azóta
     Sorsodat a rossz hír kétesen adja elő:
Mondják, (ha csak ugyan méltók hitelemre) hogy elszórt
     Gyenge reményidtől a könyörűltlen erő:
S a fenn végzetnek szava tilt most téged előbbi
     Pályádon buzgó szivvel eredni, - ne félj.
Ám a puszta vidék megnyugtat nyájas ölében,
     Hol majd múlt bajidon kedves örömre fakadsz,
Mint ki kemény sebbel megrakva csatának helyéről
     Megmaradott éltét szép nyugalomba teszi.
Vagy mint vésztől ment révész, ki öbölbe hevervén
     A hullámló zajt biztosan hallja, s örűl.
Így, ha megállapodol, megvethetd csended helyében
     A váras zajait s annak ezernyi dühét.
Béke magány kísér ottan, s nem dúlja szivednek
     Érzésit csapodár módon az álnok erő.
A tavasz erdőkön gyönyörödve ujítja virányit,
     Hol gyors habjaikat csermelyek öntik alá.
A szentes berkek lakosik zenegésit ajánlák
     Kényednek, suhogó lombok hüs árnyaikat.
Hogyha sütő meleget a nyár ránk hozza, Te láthatsz
     Sárga kalászokkal habzani víg teleket.
Míg mi henyén pihegünk a rest gőz s porba, Te addig
     A hűs róna között andalodásba merűlsz
S jegyzed az elmultak tűkrében előbbi ügyednek
     Szánatlan bajait, s a haladékony időt,
Mely egyesűlésünk tárgyának régi tanúja,
     S a nem várt jeleket tünteti mostan elő.
Változik ez mindég, s vele változik emberi pályánk,
     Egy kivesző támaszt Léte helyébe ezert.
S mint a Fölsőbbek szabják, úgy semmibe dőlnek
     A voltak, s kiderűl, ami homályba nyögött.
Héj! mi is álmunkból fölocsódva Hazánkkal elégszünk,
     Mely szűk volt ezelőtt, füstbe kel, ami hiú!
Hajdani képzésink komor üszke világtalan áll most
     A nem csalfa Való mostani fénye előtt.

Pest, 1818-1819

(UDVARDIM! TOVA FÖLDRE SZAKADT...)

Udvardim! tova földre szakadt őszinte Barátom!
Hát örökös csenddel fogjuk feledékenyen élni
E rövid életidőt, melyet, még zsenge nyomokkal
Járva az ősi csapást, Honnunknak igérni merészlénk,
Úgy, hogy együtt éljünk, soha meg nem szegve hitünket?
Élünk még - elválva ugyan, de ki tiltja szivünknek
A bomlásnak eredt hűséget visszaszerezni?
Élünk, én kezdett pályámon futva hevűlök,
S a bájjal rajzolt nagyságnak ezernyi csodájin
Andalgok: - Te (ha nem hazug híredet hallám)
A könyörűletlen végzésnek fenn szava által
Tiltatván utadat folytatnod szánatlan űggyel,
Pusztai térre jutál, s ott töltöd lételed évit.
Hallám s (elkeserűlt szivvel bánkodva sohajték,)
Mint vete vissza reményidtől egy férfi hatalma,
Kárhoztatta ruhátlan ügyed, s alrendü szokásod!
Nincs szomorúbb, mint a végzet rendelte szegénység
Inségin gunyolót, s méltatlan gőgöt elállni.
Szinte gyalázatosabb sincsen, mint emberi társát
Emberiségéből kitagadni az emberi szivnek.
Érzed az ilyeneket, s hogy hasonlón érezem én is,
Nem tagadom: közös érzés ez, s csak színe külömböz.
Én pedig, hogyha talán szavamat nem utálja figyelmed,
Búdnak, ha van, nyomos enyhűltét az időbe találom.
Míg eleven képét viseled vala kétes ügyednek,
Búsongál habozó képzésiden űzve jövődet,
Vagy tán átkaidat megbántójidra lövelted,
Igy vélem. - De talán más gondolatokra fakadtál
A későbbi időn, mely visszaadá az előbbi nyugalmat,
És feledékeny homályt öntött emlékid helyére,
Melyekben sokféle bajid lelkedre hatottak.

Pest, 1818-1819

(UDVARDIM! - NEVEMET HA TALÁN NEM VONTA HOMÁLYBA...)

Udvardim! - nevemet ha talán nem vonta homályba
     Kedves lelked előtt a haladékony üdő,
Hogyha utánnam ered még egy pillantati vágyás
     Benned, tán örömest olvasod e sorokat.
Melyeket, hogy csendünk bús titka örömre derűljön,
     Végtére már kitanúlt utban elődbe teszek.
Tégedet, ah sokszor téged nyöge vissza keservem,
     Melyet együtt békés szívvel alázni tudánk.
Gyász, unalom lengett rajtam s emlékemet ezzel
     Rád függesztve gyötré vágyakodásom heve.

Pest, 1818

(FUT, KERŰL ENGEM...)

Fut, kerűl engem, valamerre térek
A vidám kedvnek, s örömöknek anyja,
Csak komor bú leng unalom nevelte
          Képzetim árján.

Nem segít eddig vigadást mosolygó
Most az inségtől szaladó Caménám.
Héj! mi pillantat hoz imé tünődés
          Létire véget?

Vagy mi zordon vész üzi semmiségbe
Kedvezőbb tárgyon lebegő reményem
Pisla csillámit, szomorúbb valóság
          Mélyibe döntve.

Éj borong lelkem tüneményes árján.
Csillog, ám csillog, de fölöttem a jobb
S boldogabb létel köre, én epedve
          Küzdök alatta.

Küzd remény, kétség lenyomott valómban.
Árva vágyakkal szerez az nyugalmat,
Ez leront mindent, vetekedve süllyeszt
          Gyászos özönbe.

Pest, 1818

EGY BARÁTOMHOZ

Jár hevesebb szekerén nyájasb súgárra derűlvén
     Fébus, s a kikelet fejti virágra keblét.
Már Titirus szabadon hajt hűs ligetekre, mezőkre
     S zengi furúlyáján Pásztori énekeit.
A Faunok, Satirok kiterűlt lomboknak alatta
     Bolyganak, hol fiain egy Philoméla keserg.
A habzó csermely kis partjai közt lezuhanva
     Fris csergésével félbe szakasztja szavát.
A száraz rezegő ágak levelekre fakadván
     Szent árnyakba borúlt enyhelyet adnak elő.
Hol, mikor a nap mély Oceán özönébe lebukkant
     A Holdnak csillám fénye remegve borong.
Mely szép képzeni itt, mint dúlja nyugalmait a bús
     Szívnek egy elhagyatás, s mint panaszolja baját.
Árva keservének csak az ernyők néma tanúi,
     E közt a viszhang verdesi vissza szavát.
Őt pedig a langyos Zefirek környékezik, és gyász
     Hangozatit nyugovó térre susogva viszik.
Mint cseveg a zöld fürtök alatt sok gyenge madárka
     Amikor a lator éj csende kitűnni siet.
S a piros hajnal előtt szaladásnak eredve homályát
     Ritkító gyönggyel harmatoz a kegyes ég.
Éji setétbe merűlt halmok kifeszűlnek az álmos
     Ködből, s ormaikon virradoz a nap heve.
Képzeni szép ezeket, de mi tornyos várfalak alján
     Túl a természet kellemein lebegünk.
Oh mi sanyar, mi viszontagló sorsokba merűlűnk,
     Amikor egy bal fényt űz, nyomoz árva kezünk!

Pest, 1818

EGY BOLDOGTALANNAK PANASZA

Már siet hátra napunk, már int az enyészeti alkony,
     Minden Morphéus csendes ölébe borúl.
Én egyedűl e gyászos halom selymére ledőlvén
     Árva fejem bajait megkeserűlve nyögöm:
Délia már feltűnt, bájfénye remegve körűlem
     Zsengedező gallyak fürtjein által evez.
És egyedűl a boldogtalanok szívébe felunszolt
     Búkra tekint kegyesen Isteni éke felől.
Már levonúla az éj e környék bércire, mégis
     Jótévő fényét önti lebegve reám!
Ám mi haszon? bánatba merűlt lelkemnek erőtlen
     Vágyását a sors félre ragadja, viszi.
A hüves alkonyodást útálva világot ohajtok,
     Int a nap, és szaladok zsenge világa elől.
Várasból ligetekre viszont a pusztai térről,
     Őrűlt várbacsaló kedvem habozva ragad.
Szárazról tengerre, de a mély tengeri síkról
     Félelmem száraz földre kikelni siet.
Haj! mi időre leszen már vége ez üldözeteknek?
     Vagy mi határ fogad el csendes ölébe utóbb?
Ah! hova tünteted el kegyes Hold, deli képed előlem,
     Mily szomorú felleg korma vakítja tüzed?
Most, mikor elhagyatom mindentől, meg te is elhagysz
     És régen keresett fényedet eltagadod.

Pest, 1818

(DRÁGA TANÍTÓM!...)

Drága Tanítóm! Mit nyujtsak végtére jutalmúl,
     Hogy megháláljam teljesen amit adál.
Nincsen hatalmam alatt méltán lefizetni adómat,
     Vedd Te csak, amit adok, szívem adózva fizet.
Engedd hálámnak buzgón kirebegni Nevedhez
     Intézett szavait, s titkos hevére tekínts.
Hogyha csekély soraim rendében hanyatlani látod
     A költői tüzet, engedelemre hajolj.
A gyakorolt elmét ékes müve kelleti, engem
     Csak csupa hálaadás kiszt s nyom erembe tüzet.
Oh bár ezt tudnám alacson versembe szorítni,
     Méltó lenne egész tiszteletedre talán!
Szólni tanitsz magyarúl, és a nyelv titkait oldod
     Nemzetiségednek fénye nagyokra ragad.
Érzeni, mint hazafit gyakor intésekkel is unszolsz
     S ezt régen kezdvén őszbe borúla fejed.
S ah, hányszor fáradsz - áldás éltedre, magadra!
     Hányszor rettent a mély Duna, fagy, zivatar.
Buzgóságod alatt elenyészett minden, utánad
     Zeng a hálaadó nagy sereg, élni siet.
Érzéd azt, mikoron felavattak nemzeti fénnyel,
     Szép tisztedbe, mi nagy, mily akadályos az ügy.
Érzéd, - szent lánggal forró mellyedben Hazánknak
     Serdűlő fiait lenni bizatva reád.
S már elkészűlél, hogy megnyugtassad az áldott
     Szándékon függő lelkeket, utba kelél.
A haladó évek már visszaborongva müvednek
     Felségét jegyzik, míg Te Hazánknak örűlsz,
És korcs népeit is meg nem csüggedve hevítvén
     A koszorus hűség társaihoz vezeted.
Élj hát érdemeid teljes díszében; irántad
     Hogy hálámat adom, légy Te segédet adó.

Pest, 1818

(A SZÉP HALÁLNAK...)

A szép halálnak bús, de dicső nyomát
Kesergi Muzsád, s szívre ható dalát
     Elzengi a méltó Öregnek
          Sírja felett szomorú ideggel.

Az árva ömlő érzete tündököl
S gyengéd hevekkel önti keserveit
     Versedben, érzést adsz szavaddal
          S szíveiket gyönyörűn kifejted.

A híven érző szív magyarázta ki
Indúlatodnak titkait, oh örűlj,
     Mert megnyeréd, amiért volt
          Most legelőbb szabadulva húrod.

Pest, 1818