(KI FOGJA MÉLTÁN...)
(KI FOGJA MÉLTÁN...) |
|
|
Ki fogja méltán zengeni érdemes
Honnunk Vitézit, s Nagyjait, a setét
Óság ködéből visszahozván
Léteiket ragyogóbb egünkre?
Egy könyre-késztő nyájas öröm repes
Szívemben a szép hajdaniság eránt,
Mely őseinknek szerte zörgő
Fegyvereit lelapúlva nézte.
Tí Napkeletnek téres határai
Tanúk lehettek, mennyire vitte a
Dölf Szittya Hősink harcra búzgó
Lelkeiket, Ti tanúk lehettek.
Hát nemzetednek dísze, Orondates,
Nagy Dáriusnak számtalan emberit
Miként tiportad porba ádáz
Masszageták nyomodat követvén?
Miként fenyíté dárdavasad halált
Szóró hegyével büszke sorát ama
Még győzhetetlen Támadónak.
Zengjem-e, vagy Te nem ezt ohajtod?
Képzelj egy omló szírtdarabot magas
Bércről virító fákra rohannia
S Gellérd sziklájit bús töréssel
Jönni le a nyugovó födélre.
Így forga hajdan a nagy Atilla is,
Midőn veszéllyel hozta világverő
Hadát az ellenség vidékit
Dúlni, s adó fizetésre készté.
Még Róma gőgös népe is annyiszor
Győző hatalmát rettegi, s kérlelé,
Hogy meg ne szegné a nyugalmat
S ím nemesen könyörűlni kész volt.
Te jámbor Hős, oh Húnyady, a világ
Kínzó Töröknek mennyei ostora,
A gyászos Honnért mint buzogtál,
Mennyi dicső remeket mutattál,
Midőn az álnok Holdfele ránk borúlt,
S kétes veszéllyel támada meg, de ím
Ezen felűl is rút irígység
Vérbe kevert agyarát kitette.
Pest, 1818
(EKKOR MEGSZABADÚLSZ...) |
|
|
Ekkor megszabadúlsz vétkedtől egyre tekíntve.
Hogy tudnillik hazug mondásod igazra cseréled.
Többek eránt pedig elvárhatd, mire érdemet adtál,
Majd a háromagyú Cerber fog néked örűlni,
Mint hazaárulót, háládant és henye csalfát
Torka süvöltéssel fog majd üdvezleni, s elnyel.
Pest, 1819
EPIGRAMMÁK |
|
|
"Vad Magyarok vagytok" gyakran Boda erre
fakadtál, 2 Oh! Te szelíd Magyar e vadság közepette hogy
élhetsz? 3 "Vad Magyarok vagytok" mondod Boda. Végre
kivallád, |
Pest, 1819
(HÁBOROG A TENGER...) |
|
|
Háborog a tenger, nagy szél forgatja gödrében,
Szűnete nincs, mert ím nem szűnik üvölteni tágas
Torkából Fülesünk, Balogh, ordítása szelet fú,
S hálátlan tűzzel Magyarokra buzogja fekélyét.
Tí jeles árnyékok, védangyali drága Hazánknak,
Kik Honnunk ügyiért itthon tanakodva, vagy a harc
Dúlva nyögő mérgét szenvedve halálra bukátok,
Súgalljátok im e korcsnak szívébe figyelmét
Intésemnek, milyet előbb meghallani nem mert,
Hogy foganatja után szavaimnak Léthe tavánál
Szédelgő ítélete jobb rámára vonódjon.
Vagy Te, Atillának szolgája, ki hajdan az elmés
Rajnist a plundrák ellen bosszúra hevítéd,
Jőj és ostorodat magyarán suhogatva szemébe
Üss e vaknak, hogy a hályog lefeszűljön azonról,
És ha nem használ ez, piszkáld a nyéllel is őtet.
Jersze keressük fel tárgyunk fő titkait; - így szólsz:
"Most kezdtek magyarúl olvasni szegények? holottan
Már minden rendű, idegen nyelvekre szegődött?
Nincs Magyar, aki Hazánk nyelvét tudományra vezetné,
S nincs, amit magyar írásból ki lehetne tanúlni,
Hát minek olvassunk, minek a könyv, mely Magyarúl van?"
Hallatlan dolog ez! Te nyugatra tekíntesz, o álnok,
Amikoron Keleten boldog tűz osztja sugárit.
A tavasz elhervadt már és azt télre varázslád,
Roszra mutat szíved, s a jót is roszra itéli.
Már neked alkonyodik csakugyan, mert hogyha eszeddel
Bírnál, s a maszlag nem volna agyadba vegyítve,
Tám jobban szólnál, s nem alajtnád ködnek az égést.
Engednék, ha lehetne, de lásd hazugúl szólt nyelved azokról,
Akik most élnek s a múlt században valának.
Régi vitézínkről mondhattad volna, hogy ők még
Ami időn szűkűlt honnyokból Férfi Balamber
Nyomdokin e boldog térségre kerűltenek, ádáz
Dúlás közt nem forgatták a könyveket. Árpád
Vérengző lovagit sem vonzá a Tudományra
A dühös háborgás, buzgány volt, s életetoltó
Dárda kezökben, bogláros paripájik omoltak
Bátor gőggel az ellenség vad népire; oh de
Nem volt ilyen otromba egy is, hogy eladja Hazáját!
Hát még sincs könyvünk? - térj meg, nagy örömmel
ajánlok,
Hogy még nem leltél eddig, nem volt ügyed arra,
Ezt mondom, s ez okért igazat nem szólhata nyelved.
De minek e szavaim - mondjunk mást. Égig emelted
A Német Hanzok, Tót Jankok könyveit: hinném
Szívesen, ámde Te azt mástól hallottad, utánna
Mondod s nem magadé, amit szólsz, mert ha Te józan
Könyveket olvasnál, tudnál érezni azokként,
Színt olyan nemesen szólnál. - De Te csak fecsegéssel
Töltöd idődet, azért nincs semmi haszonra ez élted.
Élni ledér hereként, számot szaporítani jöttél
E szép fényre? pirúlj buta tagja Hazánknak.
Végre imígy szóltál: ökör a Magyar, oh Te! - ne így
szólj,
Mondd inkább: ökör a Balogh a Magyarok közt.
Pest, 1819
(ZSENGE MUNKÁDNAK...) |
|
|
Zsenge munkádnak kibocsátatása
Ellened rontó zivatart hozott fel,
Melly ímént himzett tavaszod virányit
Téllel ijeszti.
Erre, ugy vélem, lelapult cudarként
Meg nem indúlsz, s nem fog enyészni elméd;
Sem valóságát egyebekhez önként
Szabva, bomolni.
A nemes szívű, valamint az ormos
Szírt, az ostromló habokat merészen
Nézi, s nem mindég hat el a szeleknek
Mérge fejébe.
Így jutott minden remek e világból
A dicsőségnek magasabb fokára,
Így jutottak volt az Egekbe Tyndár
Ikrei hajdan.
A jeles pályán haladásra gerjedt
Szorgalom kedves müve nyerje bérét
És dicső repkény koszorúzza minden
Hű fiak éltét.
Hála leng Músád ajakán, igéző
Kellemek tűnnek fel egyűtt szavaddal,
Teljesen jegyzéd becses érzetidnek
Lángjait azzal.
Hát tovább mit kér, mit ohajt döhöngve
Zóilus buzgó örömök között is?
Hagyd el: - ám vigyázz, s figyelemmel ébredj
Ünnepi fényre.
Pest, 1819
(NYÁJAS TEKÍNTETEDNEK...) |
|
|
Nyájas tekíntetednek
Kis Leányka, hódolok.
S arcod gyönyörrel érett
Rózsájinak pirultát
Andalogva nézelem.
Ott függnek elmerűlve
Égő szemem figyelmi.
De, haj Te intesz, - megyek
Visszagerjedő heved
Csókjaimmal oltom el.
Pest, 1819
(MIKÉNT REBEGJEN...) |
|
|
1
Miként rebegjen tiszteletet szavam
Dicső nevednek, mennyei férfiú?
Miként borúljon bő kegyedhez
Zsengedező erejű Caménám?
Még kétes elmém, - de hevesebb tüzem
Amelyet ébreszt... bennem örömre gyűlt,
Hálám özönnel nyújta kedves
Végre törő erejét vezérűl.
Bíztat reményem csalhatatlan szava,
S a tiszta érzés gyújta szövétneket,
Mélynek világánál csodállak
Tégedet égig ható becsedben.
Én csak csodálom nemzeti fényedet,
Nagy lelked elzárt titkaiból világ
Elébe tűnő érdemidnek
Béreivel jelesűlt személyed.
Nem képes ily kész hangokat ejteni
A gyenge lantos, - Moeoni kűrt szavát
Érdemli rényed, de buzoghat
Szíve szerint kiki bár erőtlen.
A már öröklő hír mire vár tovább?
Tettid kivágák oszlopodat, s örök
Címek ragyognak dűlhetetlen
Sarkolatin, s koszorúk virítnak
Fonnyadhatatlan szárakon a körűl.
Már elkerűlted gyászait a setét
Éjnek, mi kell több? a teleknek
Hervatagin kihatott nagy elméd,
Mellyel vezérléd szerzetedet, dicső!
Itt a tudós kar szét-nem oszolható
Hálája zeng, áldást kiált ott
Pórod az ép telekek kebléből.
Érzem művednek szép foganatjait,
Kedveltid által vettem azon szikrát,
Mely lelkesítő gerjedéssel
Tűnteti lételemet világra.
Miként lesz hálám, s szívem elég ezért?
Egy mély ohajtás annyi ezer között
Ható-e hozzád? amikor víg
Éljeneket dörög a sziklás hegy,
Oh ezt fogadd el, s amikoron közös
Haszonra gerjedt éltedet, egyszerűn
Ajánlom a bölcs Úr kezébe
2
Miként rebegjen tiszteletet szavam
Dicső nevednek mennyei férfiú?
Mint keljen által bő kegyedhez
Zsengedező erejű Caménám?
Kételkedőleg fontolom. A csekély
Erő hanyatlik egyre tekíntve, más
Részről reményem felsegíti,
Melyet igaz tüzem allapított.
Boldog vidéken lengeti képzetem
A tiszta érzés déli szövétneke,
Ennek világánál csodálom
Érdemidet, közösebb becseddel.
Én csak csodállak; zengeni nem merem
S méltán öröklő tetteidet, nehogy
Homályt borítson gyengeséggel
Tévelyedő szavam érdemidre.
Pest, 1819-1820
(S ÍM EGY LENGE ZEFÍR...) |
|
|
S ím egy lenge Zefir, mely ezelőtt talán
Áldott rózsaliget fürtjein ömledő
Kincsemnek panaszos ajka körűl legelt,
Hozzám illatozó szárnyaival repűl,
Ismért hangzatokat hoz darabolva, - s már
Tündér rémzeteim szerte zavartanak.
Míg végtére lecsalt csíntalanúl oda
Hol zöld gallyakon ált a remegő világ
Súgarit, s kegyesem szívreható dalát
Mélyebben kivevém. Ti hüves árnyak itt,
S e szomszéd ligetek, bércek, orom, szikla
Immár távozom, oh tőletek, akiket
Andalgásim előbb öszve rebegtenek,
Elhagylak; s Te patak, csergedező patak
Oszlaszd könnyeimet gyors vizeid közé,
Melyekkel csak imént partodat áztatám,
Már a boldog öröm tőled is elragad.
Steigethinab vor ruhigem heine ihr selige Schatten
Pest, 1819
(MÁR A FÖLDÖVEZŐ TENGER...) |
|
|
Már a földövező Tenger alá elmerűlt
Fébus, s visszaötlő lángja piritgatá
A kis fellegeket szép hanyatlása közt.
Mellyem fojtogaták bánatim árjai
És mint a rohanó szikla, reám borúlt
Bús emléke lerontó esetemnek; ah!
Hány ízben lenyomám könnyeimet, mikor
Mélyebb gondra hevűlt képzetim önteték;
Hányszor tűnt fel hiú képiben a remény
S ismét fentlebegő lepleit elvoná,
Küzdöttem bajimért a siralommal is.
Bújim terhe alól fel, felemelkedém,
Egy csillám akadott gyakran előmbe, mely
Ismét félre voná andalodó szemem.
Majd a csillagokon járva legelteté,
Majd Tybúr, s az örök Tempe virányain,
Mindenkor magamon, dolgaimon kivűl
A kedves csalatás bája körűl ölelt.
De oh karja közűl csakhamar a való
Kínzó vészeihez visszaidéze vala.
És mint a habozó tenger özön vize
A szél mérge miatt öszve verődve kűzd
S hullámló zajain torlatokat lövell,
Úgy elfogta remény, s félelem a hüves
Estnek szelleti közt lelkemet, - egy felől
Aggodás habokat kezde feszíteni,
Ama bízodalom hátra szegé viszont,
S jóltévő öliből csendesedést lehelt.
Igy küzdöttek együtt érzeteim, bajos
Kínnal rejtegetém szívem erős sebét.
S már a csendes határ éjjele ünnepelt,
A természet hüves leple alá hajólt,
Megszűnt zörgeni a dolgosok ép keze,
A zengő madarak harmatos ágakon
Édes csendbe borúlt álmot aludtanak.
A köd korma között égbe emelkedő
Bércnek fái alatt fekszenek a vadak
Itt e fákra füzött árnyak homályiban.
Bolygó csillagival tündökle a nagy Ég.
Csak ez, s a kifolyó csergeteg árja közt
Hempelygő kövecsek friss zuhanásai
Voltak tárgyaim, és durva tanúim is,
Míg én bús panaszokkal tele hangozám
Az erdőt, ligetet, s a hegyek oldalit.
Pest, 1819
(A FŐ BOLDOGSÁG...) |
|
|
A fő boldogság, melyhez rövid életüdőnkben
Minden szorgalmink, s ügyeink közelíteni vágynak,
Nem csak az elrakatott kincsek tárháziban áll vagy
A fellegbe merűlt Paloták fény szobrai mellett,
Sem pedig a tele tölt csűrökben. Az állhatatlan sors
Mindent átölelő karjával határt szab ezeknek.
Kincsedet a bal idő ellenség által emészti
S büszke faladdal egyűtt kicsikarja dühödve kezedből.
Hasztalanúl vonatod száraz rögeidben ekédet,
Gyakran az alkalmatlan idő kifogyasztja vetésed,
Csűröd apad; szintúgy minden jószágod enyészhet.
Nem csak ezek tesznek boldoggá minket ez élet
Ösvényén egyedűl, sőt élni ezekben unalmas,
Hogy ha egyéb nincs, ami reánk kiderítse világát.
Ami ezeknek díszt, tartósabb kellemet adhat,
Lelkűnknek nyugvást, gyakran jó kedvet, eszünknek
Messze világító fáklyát nyújt, érzeteinket
A dúló álfény bájától védeni tudja,
Az nem földi! - Az Ég szentebb adománya Barátság,
Melynek igaz kötelét sem az inség durva csapása
Meg nem rontja, sem a vad idő, a többféle viszontság.
A Rutulok seregén túl volt már Nísus, azomban
A dühös ellenség mérgének halállal adózott
Euryalus, deli társa, ki őt nem győzte követni.
Hát, úgy mond, mi időn Te halál torkába hanyatlasz,
Éljek-e én? S keserű fájdalma kiűzi helyéből,
Visszarohan, dárdát perdít, s ismételi harcát
Ritka barátjáért, - éltét áldozza fel érte!
Ennyire ment, s mehetett mindíg a tiszta Barátság!
Mely a hű sziveket halhatlan tettre riasztja.
Általa a szomorúk bajokat könnyűlve felejtik,
S ritka remény árad kebeléből kétes ügyökre.
A kietlen bércek lesimúlva virítnak előtte
S minden boldogság örömét csak ez egybe találni.
Pest, 1819
EGY BOLDOGTALANNAK PANASZA |
|
|
Ah hova, ah nagy Egek! hova tüntek el annyi szerencsés
Napjaim, hol kegyetek víg örömekre hozott?
Gyászba borúl éltem, fut tőlem előbbi szerencsém,
Mellyel egész Földet nyájasan áltölelém.
Már az idő, melyben vigasággal adóza szerelmem,
Megszűnt, s e zavarok közt lehanyatlik erőm.
A rohanó esetek tűndér képével enyelgő
Érzetek eltűntek hajdani kedvem alól.
Mindenem eldúlá az irígy sors kényi, ezentúl
Csak magam, elhagyatott! megkeserűlve nyögök.
Míg Lidikém ajkán, s kiderűlt szép arca vonásin
Függhettek lánggal gerjedező szemeim.
S egy szép pillantat szöke vissza szemembe szeméből,
Egy bizodalmat adó csók heve szálla reám.
Haj, mi igen boldog, mi szerencsés életet éltem!
Nem vala ily habozó, csendesen álla hajóm.
De hamar eltűntek nyúgalmam napjai, álfény
Volt, mire bámultak megcsalatott szemeim.
Ím más boldog ölén enyeleg szép tárgya tüzemnek.
Elfordúl, ha közel járva, feléje megyek,
S csendemet elzavaró báját elzárja szememtől,
Ah mi kegyetlen szív, ah mi kegyetlen alak!
"Hát hova futsz tőlem, kegyesem, kiben éle
reményem?"
Hasztalanúl rebegek, megveti mindenemet.
Nincs hova fordúlnom, mikor a rév, melyre ügyeltem,
Ellenem áll, s a víz mélyire visszataszít.
Futva remény nélkűl, tova hagyva előbbi tanyámat
Kell csavarognom az éj kétes homályi között.
S tán soha fel se derűl a rég várt hajnali csillag,
Melynek lángja után fényre derűlne napom.
Tengeren és ligeten, várasban, puszta magányban
Nem könnyűlve követ bánatom, űzve nyomoz.
A hanyatló nappal inségem nyögve beszélem,
Szintúgy amikoron kis tüze kelve tenyész.
Jöszte felém, kedves! s ha segéded nyújtod, azonnal
E sanyaru inség súlya alól kikelek.
Pest, 1819
(DÚLJA EL BOLDOG NAPOM...) |
|
|
Dúlja el boldog napom a szerencse
S bús ködöt vonjon szomorú egemre,
Mindenemből bár kiraboljon a bal
Végzet hatalma,
Engedek; s amit kezeimbe nyújta,
Csendesen nyujtom kebelébe vissza;
Nem szegem meg bús siralommal ömlő
Tűnete reptét.
Ám azon lesz majd örökös nyugalmam,
Amin izzadtam lefolyó napimban,
Hogy közel járván az egek tüzéhez
Lelkem is éljen.
A tökéletnek szövevényes útján
Álmadoz szívem megörűlt reménye,
Hol derűl a rény s tudomány világa
Mennyei körben.
Erre nem dördűl az irígy negéd, dölyf.
Keble agg mérgét födöző alakban
Semmi színesség nyoma nem tünődik
Semmi gonoszság.
Szűntelen békét visz előttem elmém,
Meg nem háborgat soha a keservek
Árja, s igy mindég egyezek magammal
Csendem ölében.
Vígadok mértékletesen, s örűlök,
Ha pedig méltó okok érdekelnek
Elborúlt szívem bajait kinyögjem,
Gyászamat űlöm.
Pest, 1819
(EGYKORON EGY KAPITÁNY...) |
|
|
Egykoron egy kapitány így szól az otromba inasnak:
Vesd a tűzbe hamar, Ormai, e levelet.
Ez megrezzenvén: engedd meg az édes anyámnak
Küldenem, édes uram, tűz ne eméssze, kegyezz.
Pest, 1819
(TISZTÚL KÖDÉBŐL...) |
|
|
Tisztúl ködéből gyakran hanyatlani
Készűlt Hazánknak bús ége, elvonúl
A kormos éj vak sátorával
S hátra siet vadon udvarába.
Már nagy Királyink hajdani százakon
Kezdék Hazánkat fényre deríteni,
De, jaj! pirúló hajnalára
Visszaborúlt az irígy setétség.
A vad pogányok, a haza pártosi,
Szomszéd vidékek népei álnokúl
Ősinkre csapván vég veszéllyel
Rettegeték szomorú határit.
De mindenek közt Hősei szűntelen
Villongva védék, nyúgtalanúl ugyan,
De ám erősen mennydörögve
Álla, s merőn örök oszlopánál.
Most béke nyúgszik térein, a gonosz
Hadak kitűntek, öszve sereglenek
Magyar dalokkal Pindus ormán
A kiderűlt napokat köszöntő
Músák! - Imígy jut minden az ég alatt
A fő dicsőség polcira, emberi
Rendeltetésünk: sok veszélyből
Szállni utobb nyugovó határra.
Pest, 1819
(CSATTOG AZ ÖLDÖKLŐ VIADALBAN...) |
|
|
Csattog az öldöklő viadalban szánni tudatlan
Fegyvere Honnunkat pusztítani jött sok ezernek,
Csattog, zúg, morog a harcok dühe kedves határin -,
A nyugvó hazafit fegyverre kiáltja Hazája,
Ébred ez, és szörnyű vasait derekára csatolván
A rezgő buzogányt iszonyú markába szorítja,
Párduca leng vállán, lobogója vitézi sisakján,
Gond lepi férfias arcát, hős láng üt ki szeméből,
Győzni vagy halni tudó bátorság sürgeti lelkét.
Ily népet mikoron látok, kiverődve valómból
Képzetem a csata térmezején mint villog előre,
Hogy közelit ellenségéhez, hogy rontja hatalmát
S villámmal rakodott felhőként, (mely ha magashoz
Érkezik, ontja tüzét, dűl, ront és döngeti ormát,)
Mint ví, mely szaporán; s készséggel ereszti ki vérét,
Kit mikor él vagy hal, a H a z a szent neve buzdít.
Pest, 1819
|
|