(ÁMDE HA KÍVÁNOD...)

Ámde ha kívánod, mi lehetne bajongva kesergő
S bántódott szívem rút fellege, tudni

(MOST EZER ÉS...)

Most ezer és hétszáz nyolcvan nyolcadik év ránk
Fordul és szomorú nyomait dühének

(BORZASZTÓ TÉLNEK...)

Borzasztó Télnek már majd közepét is elhagyván
Viszamegy esztendőnk s más jön helette viszont

(A FŐ BÖLCSESSÉG...)

A Fő Bölcsesség, amidőn alkotta világot,
Egyszersmind abba különös természetet öntött,
Amibe éltet adott amely természeti ösztön
Minden állatokat a magok neméről

(A FELHÁBORODOTT ELMÉT...)

A felháborodott elmét tehetetlensége követvén
Nem lehet használni, mintegy vesztére törekszőt

(KEDVES URAM BÁTYÁM...)

Kedves Uram Bátyám! szíves soraimra tekintsen,
Amelyek bátor tanulatlan kéz szüleményi,

Pest, 1816

EPISTOLA AD AMICUM

(LEVÉL A BARÁTHOZ)

Menny szerződ nélkűl levelem e Pesti vidékről
Drága barátimhoz s ezeket számlálni ne késsél:

(A levél latinul folytatódik)

Pest, 1816

(ZOLTÁNRÓL A FŐ HATALOM...)

Zoltánról a fő hatalom Toxusra leszállván,
A Tizedik század közepén Constantinapolyba
Napkeleti Császár seregét prédálva vezette.
Nem türi ezt Ősink vérengző szívek, azonnal
Elkészűlt bátor seregét Toxus kivezetvén
Ellene a Váron kívűl táborba kiszállott.
Ekkor egy oriás, s rettentő termetü ember
A Görögök közűl Magyarokhoz érkezik, híván
Kettőt közzülök különös viadalra, ha úgy mond,
Földre terítendnek ők engem, s győzve levernek,
Akkor adó fizetője leend Toxusnak a Császár.
Hogyha pedig részemre hajól a szerencse: (s ugy is lesz)
Akkor uralja Magyar bajnok Görögöknek hatalmát.
Szózatit igy ejtvén megtér a várba kevélyen,
Oh nem is irtozza rémítő termetedet meg
Egy Magyar is, kettőt hivtál viadalra bolondúl.
Egy is elég lészen és kisebb termetü, mint te.
Egy Magyar a viadal terhét vállalta magára.
Volt nevezetre Botond, bátor s deli termetü bajnok
Megbízott erejét, s éltét elszánva keményen
A Város kapujához elért. (Még a Görög akkor
A csata vérengző piacán nem volt jelen.) A vár
Réz kapuján gyaluval szörnyü nagy hézakot ejtett,
Amelyen kisded által bujhatna a várból.
A Görög is leszalad testében büszke reményét
Helheztetve, s midőn a Magyart meglátta, ezen szók
Zengtenek illetlen ajakin: hol késik a társad,
Nemde talán az uton elhalt félelmibe, vagy tám
Bokrok közt meghúzta magát, kikerülni kivánván
Éltét szörnyűleg végzendő karjaim? Ilyen
A vesztét érző léleknek csalfa reménnye!
Erre Botond ámbár felgyullada védeni hírét
Nemzetinek, röviden nyelvét ily szókra bocsájtja:
Még magam is elegendő gondot adok, te reménység
Vad fia! Nem felelek többekre, de megmutatom még,
Hogy Magyarokba, kiket szavaiddal földig alázál,
Nem olyan alacson s a veszélnek képzete mellett
Bokrokban remegő lélek lakik. Erre levetvén
Mindketten dárdájokat öszveszorítják
Izmos karjokkal derekok, kétféle reménnyel
Biztatván magokat kezdtek viadalra kikelni.
A Görögöt majd égig emelt nagy termetes teste
Csalfa reménységgel táplálta, Botondot
Csüggedhetetlen sziv

Pest, 1816

(VÁRJA HANYATLÁSÁT KIKI...)

Várja hanyatlását kiki: bármint féli elestét
Nagy birodalmának, s védelmezi nemzeti község:
Végre sok múló hatalom

Pest, 1817

(HALHATLAN ISTEN...)

Halhatlan Isten bölcs kezinek remek
Munkáji, akit föld ural, állatok
Szolgálnak

Pest, 1817

(ÉKES LEÁNYZÓ...)

Ékes Leányzó névnapi tiszteletedre jő,
Esméretlentől küldve e levél
     Esméretlen még a rokonid közűl

Pest, 1817

HÁLÁ-ADÁS

Háladatlan szivvel nem akarnék tőled elállni,
     Aki elődbe hozzád szinte esedezve jövök,
Mert aki jól
     Itt az üdő, mely

Pest, 1817

TITIRUS, MOPSUS

Már kezdé komor éjt felváltani a piros hajnal,
Titirus aklából amidön mezzőre bocsájtván
Júhait öszvekötött sípjával méne utánnok;
És csendes utján közel éré a kies erdőt,
S a hajnalnak kellemeit bámúlván csudálja,
S nem tartoztatván nyelvét ily szókra bocsájtja.
Isteni Bölcsesség! mint kezdjek szólni felőled,
Nagy bölcsességed jeleit mindenbe csodálnom
Kelletik, im milyen renddel mul az éji setétség
S a gyönyörű fénnyel jelenő szép hajnali csillag
Hogy ragyog, elhagyák nyugodalmokat immár
Mindenek ugy szólván, s készűlnek dolgokat űzni.
A madarak sürü ágak közt szökve fütyölnek,
S énekelésekkel gyönyörü hangokra fakadnak

Pest, 1817

(MINT VASAD...)

Mint vasad buzgó paripádat, úgy űz
Ösztönöd téged, hadi Hős! halálod
Sürgeted. Sírhoz törekedsz, hogy híred
               Éljen utánnad.

Ám lebegjen nagy neved a világon
Mind hegyen, völgyön szabadon repűljön,
Nem fog a Menny ily idegen szavakra
               Visszafelelni.

És te, oh Fösvény! kifödözni vágyod
Amit a bércek kebelőkbe rejtnek,
               Vész habok bosszút! Peru

Pest, 1818

(ÜDVÖZ LÉGY BÉKÉS LIGET...)

Üdvöz légy békés liget!
          im itt az utolsó
Római, engedd őt

Pest, 1818

(FELÉD, BARÁTOM...)

Feléd, Barátom, ím feléd siet
Homályom alkonyában elmerűlt,
De nem hitetlen érzetem, neked
(Ha képes erre) ujra esküszik
Csekély sorával e levél hitet,
Érezze változatlanúl szived
E visszagerjedő hevet, noha
Reménytelen csapásival borúlt
Reánk az égi végzet és homályt.
Vetett körünkbe a serény idő.
Barátom, íme visszatér, sohajt
Feléd, ki tőle távolabb esél,
Az, aki egykoron vidáman élt
Tanúlt veled, s együtt hevűlt
Az ősi büszkeség dicső nyomán,
De most, ha kérded, elnyomatva küzd
Sulyos bajokkal, és midőn leszór
Sokat magáról, többeket talál!
Ez ám az élet! - ah de mennyire
Botlék hevemben, életünk mi más
Mint a negédek tárgya, és

Pest, 1818

(BORZADVA JÁRTAM...)

Borzadva jártam harmatos útamon
Az éj borongó kormaiban,
     Világgal úszott a szelíd hold
          A ragyogó sorokon keresztűl.

Pest, 1818

(A VÁNDOR ÉLET...)

A vándor élet szélveszes útjain
     Bátran s dicsőn tett többszöri léptedet
          Imádja most is nemzetednek
               Hálaadó szava s a keresztény

Világ dicsőit, a vad agyú pogányt
     Hogy hátra nyomtad, s Égre törő fejét
          A porba döntéd Hőseiddel
               Annyiszor

Pest, 1818

(TÉGEDET, AKI REÁNK...)

Tégedet, aki reánk öntesz s nyelvünkre világot,
Hálaadón tisztel, Te reád intézi

Pest, 1818

(HÁT ÉN VÉGRE NEKED...)

Hát én végre Neked mit nyujtsak vissza, Tanítóm,
     Hogy megháláljam teljesen, amit adál.
Tán aranyat nyujtsak? nincs ez megadatva kezemnek
     S ha csakugyan bírnám, mennyire menne böcse?
India kincseivel ha nem tudna

Pest, 1818

(A MERÉSZ HALANDÓKAT...)

A merész halandókat
Gyakran segítik az Istenek!
Gyakran elámultan áll
Magas

Pest, 1818

(ŐSZRE HANYATLÓ NAPOKBAN...)

Őszre hanyatló napokban
Tisztelem Édes szülőm
Az évnek örömet nyujtó
Derűltét.

Őszre térnek napjaink már
Esővel áztat a menny

Pest, 1818

(KISDED BOKROKKAL...)

Kisded bokrokkal födözött bérceknek az alján
Szédelgett Dámon, nyáját hajtotta borongva.
A kikelet teljes díszében lenge körűle
S a szép hajnali fény kipirúlva tenyésze az égen.
Ő pedig egy rohanó csermely zuhogása mellett
Könybe merűlt szemeit dörgölve sohajtoza, s szűnet
Nélkűl látatlan Phillisnek nyögte szerelmét.
A szomszéd viszhang búsongva felelgete. Phillis
Hangzott a hegyeken. Phillis neve zúga az erdőn.
Végre gyötrelmét ily panaszokra szakadva beszélé:
Hervadoz a vetemény, avarokra leszárad az ékes
Kerti virág, levelek sárgúlva lehúlnak az ernyős
Gallyakról, a gallyt veszedelmes aszálya emészti.
Fájinkat tőből a lassú férgek emésztik.
Réteken és ligeten minden fű szára lecsügged
S a kikelet feselő díszét tél dönti le, gyászos
Órák, melyekben nincs kelleme semminek. Engem
Míg Phillis kedvelt, bájos pillantati csalták
Lángra vadúlt szívem, minden nyugalomra varázslott.
A Fellegbe ötlő bércek vadon ormai, zordon
Mély üregek, vadakat rejtő barlangok, előttem,
Mind nem rettentők, nem voltak csúf helyek, hogyha
Ő vala mellettem, maga a tél zsenge virány volt.
Oh hányszor látám a mély üregekben üvöltő
Medvét kölykeivel, mikoron Te utánad eredtem
Hányszor ama vén cser mellett lézzengeni vadkant,
Mely mi időn dörgött, kisded sípommal egy édes
Rémzet után Phillist zengettem, azomban
A hüvös árnyak alatt keresett szívedre találtam.
Most oh a Tavasz is fonnyadtnak látszik előttem
S annak kellemeit kiragadták tőlem egészen.
S tán hallád panaszom, de ügyed nincs arra kegyetlen!
A kedvesb, de nem hívebb Tytirus él most
Véled, örök gyásszal fogok erről szólani. - Fordúlj
Hozzám már kegyesen, neked a szép rétek öléből
Legvégső bizodalommal szedem e koszoróba
Felfűzött ibolyákat, öröm könny harmatoz égő
Két szemeimből,

Pest, 1819

(HOGY KOROSABB IDEJÉN...)

Hogy korosabb idején virítson

A csendes épség: Oh, Te csak azt tekíntsd,
     S a bennem égő érzetek árjait,
          Meglesz jutalmam, nagy nevedről
               Fog jutalom, s öröm áradozni.

Pest, 1819

(TI FELSŐK NEM ÜGYELTEK-E...)

Ti Felsők nem ügyeltek-e hát ily képtelenekre?
Nem bosszúltok-e ily vétket? Föld terhe nem omlasz?
Nem dördűlsz, ó végzivatar, sok ezernyi nyilakkal
Mégsem szálltok alá, nagy Egek, bűnlepte fejére?
Máskép

Pest, 1819

(MINDEN SZÍV NÉLKŰL...)

Minden szív nélkűl, látjátok-e Istenek annyi
Undokságba merűlt tetteknek szertelen árját?
Föld nem omolsz le? Világ nem dűlsz zavarokba? Ezer
Nyillal nem szálltok le, Egek, bűnlepte fejére?
A kormányra, sem a népeknek sajnos ügyére

Pest, 1819

(FORDÍTSD FELÉM, OH DELIA...)

Fordítsd felém, oh Delia, fényedet,
     Egy boldogtalan kéri segéd kegyed.
          Ritkítsd setétét a vak éjnek
               Míg panaszos szavait kiöntöm.

Nincs nyugtom a Föld csalfa vidékein
     És a kerítő tőrök alá bukom
          Ha egy reménnyel

Pest, 1819

(DERÍTSD VEZÉRLŐ CSILLAGODAT...)

Derítsd vezérlő csillagodat felém
     Kivánt segédet, Délie, nyujts, hegyed
          Ösvényes utján rég bolyongva
               Kűzködöm a tövisek szegével

S fel nem segíthet csüggedező erőm

Pest, 1819

(A SZOKOTT ÚTON REPESŐ...)

A szokott úton repeső örömnek
Visszafordúló jeleit nyomozva
Áldom e

Pest, 1819

EDYLLION

Téli hideg megszűnt, s mezeinken enyészeti szellő
Lengedez; a hírmondó fecske

Pest, 1819

IFJÚI ÁBRÁNDOZÁS

Hatalmas érzet, melyet az alkotó
Gondos kezéből vett

Pest, 1819

(VILLÁM FEGYVERREL...)

Villám fegyverrel keresett honjokba betérvén,
Nagy eleink sok századokat, majd mennykövező Mars
Vérengző s kétes mezején harcolva keményen
Töltenek el, s készek honügyért küszködni halállal
Majd békességben élvén közhasznokat üzvén

Pest, 1819(?)

REGE A HAJDANISÁGBÓL

Fájdalom gyötrelmi közt járt
     Dűlt Hazánknak halmain
A Király, hogy a Tatár had
     Dúlva hagyta mindenét.
Ily keserves állapotban
     Bús nyomok látásival
Fojtogatta érzeményit
     Minden hant, liget, vidék:
Gyász feküdt a tar mezőkön,
     Gyász, hegyek kőormain,
Néma gyötrelem borongott
     Mindenütt a várakon,
Melyeket dühös karokkal
     Nem rutolt meg a pogány.
Sírva nézte a kelő nap
     A temetlen testeket,
Sírva nyújtá már hanyatló
     Lángjait sok porba dűlt
Várhalomra, hol kegyetlen,
     Gyilkolók raboltanak.
Könnyeket hintett az éjnek
     Szép világú csillaga,
És remegve járt az erdők
     Gyilkkal undok fáji közt.
A vadak csak tántorogva
     Jártak a szirtes tetőn,
És kopár földek vidékin
     Étlen kölykeik körűl.
Vérrel habzó csermelyeknek
     Partjain rothadt, eves
Testek elterűlve nyúltak
     S döghalált leheltenek.
Kinos ínség lepte, zúzta
     Hunniát mindenfelől

Pest, 1819

EGY VÁRAS(I), ÉS PÁSZTORLEÁNY

VÁRASI

Dísze vidékednek, mért távozol annyira tőlem,
Mért riadoz nyájad remegő léptednek előtte?
Nem vagyok én sem az erdőknek fene farkasa, melynek
Orkörmét a nyögve futó juh nyája kerűlje,
Sem vad erőszakos a nyájnak jó pásztora ellen.
Állj meg; már minden kezd állni körűled: az erdő
A fészkekbe szorúlt madarakkal nyúgszik: az ékes
Rét, liget elhagyatott: barmok nem járnak ölében.

PÁSZTORLEÁNY

Alkonyodik: juhaim fáradtan akolba sietnek:
Pásztora nyájamnak magam is haza térek azonnal.
Otthon vár az Atyám, várnak fiatalka Öcséim,
S kisded markokkal, gyengén mosolyogva, rakottan
Hozzák el nem zárt kertünkből a piros almát,
Szép mogyorót s e kis nyáj adta turókat előmbe.
Mért kísérsz jövevény? mi javadra lehetne segédem?
Kell-e? talán szállást keresel nyugodalmat ohajtván?
Béfogad édes Atyám, (sőt itt kiki béfogad) osztán
Szolgálnak kedvedre, ha kell, fiatalka öcséim,
Kedves izű eledelt rakok én is örömmel elődbe.
Vagy tán tévelyedél, mikor e tájakra vetődél,
S útba kivánsz igazodni tovább földekre menendő?

VÁRASI

Ó, gyönyörű, te kivánságim fő tárgya, nem útra,
Nem messzebb földekre megyek: már vége utamnak.
Itten, ezen tájon fogok én nyugodalmasan élni,
Itt hol Atyám, nagy Atyám meghaltanak, halni, ha nincsen
Tiltva viszont megtérni szülő földemnek ölébe,
Melyből elragadott csábító szókkal egy álnok
S a kietlen váras zajos örvényébe merített.
Nem lehet ott az otromba falaknak gátjain által
Látni, miként kel az ormok alól, mint nyugszik el a nap
Szép fölségében, mint itt láthatni gyönyörrel.
Izzasztó heveit dél tájban szórja csak, és nincs
Mely hüvös árnyékot nyujtson, puha pázsitos erdő,
A suhogó lombok, patakok csörgése, vegyülten
A madarak csevegéseivel míly kedvesebb itten:
Ott háborgó zaj szegi a szép reggeli csendet
S ekkor kezdődvén a késő éjbe merűl el.
Nyájas lányka, nem útba kiván igazodni szerencsém,
Mely ide visszahozott, legyen itten vége utamnak.
Ó de tekints könyörűletesen kíndúlta szivemre.
Völgyeken, és hegyeken egyirányt szédelgve kereslek,
S ott, hol fürtjeivel födelet sző a hüvös erdő,
S ottan is, hol lassú csörgéssel ömöl le

Börzsöny, 1820

A SZITTYA GYERMEKEK

Serény futó gyermeke az ősz Gyulának
Emelj paizst balodra, és szorítsd
Markodba hős atyádnak csonka kardját.
Siess, siess, itt állok hadverő
Bátyámnak élevesztett fegyverével,
Víjunk meg e halomnak domborán.
Te légy Magyar, s keletről jőj előmbe,
Én majd nyugatról állok ellened.
Emeld, emeld hamar porlepte paizsodat,
S ha van szived, vágj karddal ellenem.
Tudom elszalasztlak régi rossz hazádba.

Ki birja paizsát s kardját hős atyámnak?
Hadd függjön ott szegén; le nem szedem.
De kérkedő emberke tudd: van ám
Irtózatos két öklöm s tíz vas ujjaim.
Ha nem vagy úgy mint én, Magyar,
És ellenem törsz, vár' rá, megtöröm
E puszta kézzel minden csontodat
S rozsdás vasaddal űzlek annyira,
Hogy ott sem állhatsz meg, hol a futó
Napfény lenyugtakor megáll.
Ne oly serényen! várj csak kis bohó!
Hadd vessem el e kardot, s paizsomat;
Mert fegyvertelen létedre nem
Támadhatok fegyverrel ellened.

Börzsöny, 1821

ÁRPÁD ZALÁN ELLEN

"Napjaid oly szomorúk, mint a felhőbe borult ég,
Fegyvereid közt is bánatnak eredve fogyasztod
Életedet, szép birtokodat, s így híred enyészik.
Meddig fogsz, o fejedelem, vesztegleni? meddig
Szenveded a raboló magyaroknak terjedezését.
Karjaid a harcban nem gyengék kardot emelni,
És suhogó nyilaid villámként messze röpülnek.
Mink sem forgatjuk gyáván vasainkat utánad.
Szólj bár, s eltisztúl tájunkról dölfe hadával
A jövevény Árpád: gerelyen fog vére pirulni."
Egy bátor bolgár fellengős lelke hevében
A lobogó tűznél széles pajzsára terülve,
Fejdelméhez emígy szólott a Tételi síkon.
A búlepte Zalán, Alpár ura, gondba merülten
Hallá dombjáról; s haragos mozgásra hevültek
Tagjai, s dárdáját emelintve az égre sohajtott.
Lángra kapó mérgét nevelé a csalfa görögség,
Mely a bolgárokkal együtt jött víni segédűl.
Haj! s nem tudta, hogy őt a fényes támadat ormán
Kelt zivatar zuhogandja körűl, és sírba taszítja
Hogy, mikor itten majd honnjától messzeszakadván
Vérében fetrengve terűl a Pannoni sikra,
Várt diadal zengése helyett küld vissza sohajtást.
Hah! de ki táboroz ott? villogva, csörögve vasában.
A Tisza mentében mely nép gyűl ellened Alpár?
Párduca vállairól, oldalról tegze simúl le,
Paizsa erős, s ez alatt döntő nagy melle erősebb.
Arca vidám, szeme tűz, zivatar szava, gyors keze villám,
Mely rezgő buzogányával vérontva csap, öl, dönt.

Börzsöny, 1822. január-március

(ÉLTETŐJE ÉLETEMNEK...)

Éltetője életemnek
Szép szerelmem elhúnyál,
Ah veled minden szerencsém

Börzsöny, 1822. január-március

(A SZABADSÁG BÜSZKE VÁRA...)

A szabadság büszke vára
     Elborúl a rab nyakára
          S dől, ha védőt nem talál
Fel Magyar fel a csatára
     Itt a gyávaság határa
          Itt az élet, és halál.
          Bátoré az élet
          Rab élet nem élet
Rajta Árpád párduc sarjazatja
     Pusztítsunk

1829

AZ ELSZÁNT

Az élet másnak munka s hívatal.
Nekem mulatság. Úgy tekintem azt,
Mint kártyajátszást vagy vadászatot,
Hol ember a vad, és sors a vadász.
Mulat egy időre, de abbanhagyhatom,
Mihelyt úgy tetszik, senki azért
Ne játszék gyermekűl velem,
Én halni is tudok, ki halni tud,
          Az ölni sem fél

1836

(MIDŐN A NAP...)

Midőn a nap nyugodni tér,
S az esthajnal leszáll,
A csillag és a denevér
Fölkelnek bájinál;
A csillag felderíteni
Jő csendes életét,
A denevér kisérteni
Repűl suhogva szét.

1840. augusztus 31. (?)

(MÚLT, MELY NEM VÁLTOZOL...)

Múlt, mely nem változol
S úgy állsz, mint valaha,
Voltál bár kedvező,
Voltál bár mostoha,
Téríthetetlenűl
Örökre oda vagy

1842

(SZÖG KATÓ...)

Szög Kató
Szeme kék,
Keble hó,
Szíve jég.

Ki látott valaha
Ily fiatal telet?
Havat hullámozva
S kemény forró jeget?
Oh volnék bár tavasz

1842

(HÁNYSZOR HALLÓK...)

Hányszor hallók: életet, vért
Megtámadt hazánkért!
S ősink néha meg is adták
Dúsan e nehéz bért.

Fennmaradt a szenvedő hon
Megrongálva vésztől,
Kór, szegény, bús és pirongó
Önnön szégyenétől.

1844 végén

(HA GONDOLOK REÁD...)

Ha gondolok reád, én
Nemzetem,
Hogy egykor sírba szállok
Magamtól kétségb'esve
Kérdezem, mit tettél.

1846