Második rész

Amit az ember új helyén első éjszaka álmodik, valóra fog válni. Györk azonban különös álmot látott az első éjszaka. Lassan-lassan lágy, sötét, kavargó s ringató mélységbe süllyedt, a ringás szelíden-könnyedén hintáztatta. Azután mintha valaki énekelt volna, de Györk nem tudta, mit. Csak annyit tudott, hogy az ének csodálatosan szép, tiszta és kedves, mintha csak az égből, angyalok ajkáról jönne alá. Ő dalolhatott ilyen lágyan, édesen, tisztán, mint ezüst húr, Betlehemben, amikor a jászolból kiemelte, ölébe fektette s megszoptatta kisfiát.

Györk kéjes gyönyörűséggel hallgatta a dalt, s tűrte a ringatást. Majd hirtelen eszébe villant: ki dalol, s ki ringatja? Mert nem látott senkit. Gyorsan fölült, s körülnézett. Szerette volna látni a nő arcát, aki ily csodálatos módon ringatta, anélkül hogy szavait érteni lehetett volna. De nem látta, s ha láthatta is volna a kezét, ruháját - mert ha nagyon akarta, hát láthatta volna -, de nem az arcát, mert arca nem volt neki.

Mi teljesülhet be egy ilyen ostoba, zagyva álomból?

Az álom elmondja a titkokat, melyeket Isten nem nyilvánít ki egyenesen s érthetően. De mit akar mondani ezzel? Ki az az asszony, aki ringatta kéz nélkül, énekelt neki szó nélkül, rámosolygott arc nélkül?

És olyan édes és egyben fájdalmas volt ez az álom.

Györk arra gondolt, el kellene mondania valakinek. Talán meg tudnák fejteni. De végül mégsem szólt senkinek.

Élete erősen megváltozott. Eddig azt hitte, ismeri a klastromot s a barátok életét, de most látta, mennyire más innen belülről, mint onnét kívülről. Még nem is pitymallott, már talpon volt az egész klastrom. A fiatalabb fráterek, akik az öt fiúval a dormitóriumban aludtak, Jézus nevét hangosan dicsérve ugrottak ki ágyaikból. A kápolnában gyorsan gyülekezett az egész klastrom reggeli ájtatosságra. Zúgó szóval harsant föl a zsolozsma. Ki vékonyabb, ki vastagabb hangon, teljes szívből, mély áhítattal adott hálát Istennek, hogy új napra virrasztotta, megóvta a kísértéstől. Erőt kért a mai nap föladatainak betöltéséhez. Mindnyájan a földre borulva imádkoztak, volt, akinek könny öntötte el az arcát. A nagy zúgásból csengőn vált ki a fiúk hangja.

Azután visszamentek a klastrom különböző részeibe, hogy a szükséges hajnali munkát elvégezzék. Amikor ez is megvolt, következett a mise. Majd megint kisorjáztak a kápolnából, s a refektóriumba mentek reggelizni. A hetes fráterek behozták az ételt nagy gőzölgő kondérokban, mindenki a helyére sietett, az apát pedig belefogott a hangos imádkozásba. Alig mondta ki az első szót, mindenki csatlakozott hozzá, a vékonyabb-vastagabb hangok ájtatos zúgása most a refektórium tágas boltíveit töltötte be. Majd a fölolvasó barát lassan elhelyezkedett a pulpituson, kitette maga elé a hártyakönyvet, s egyhangú, lassú szóval olvasni kezdte valamelyik szent cselekedeteit vagy a tanításokat, melyek arra a napra alkalmasak voltak. Közben mindenki némán ült, szemét óntányérjára függesztve s lassan törögetve a kenyeret. A hetes fráterek lábujjhegyen sürögtek az asztalok körül, s öblös merőkanállal osztogatták a tejet.

A mívelőházban azok gyűltek össze, akik valamely közös munkán fáradoztak, például egy fiatal keselyűképű barát éles hangon, melynek minden rezzenése messze hallatszott, egy könyvből olvasott fennhangon, négy másik barát pedig, magas írópolcok előtt ülve, szorgalmasan írta egy-egy üres hártyára. A csendben nem hallatszott más, mint a tollak halk nyikorgása. Ezekből a könyvekből misekönyvek lettek.

Azok, akiknek el kellett indulniok a klastromon kívül, ilyenkor készültek föl az útra.

A csuhák javításával vagy varrásával foglalkozók elővették a posztót és a varróeszközöket. Alacsony székekre ülve, békés csevegés közben dolgozgattak. Volt, aki vidámságában psalmust énekelt.

A kolostor s a hozzá tartozó több mint negyven falu, a szántóföldek, legelők, halásztanyák számtalan ügyét-baját a perjel cellájában ilyenkor intézték ő és segédei. Számadásokat vezettek, a befolyó javak jegyzékeit ellenőrizték, számon tartottak halált és születést, hová mikor kell menni temetni, keresztelni. Mert a falusi plébánosok nem győztek mindent maguk a Hegyhát rengetegeiben megbújt kis falvak és szállások között. Ott volt azután a levelezés a püspöki, érseki kúriával, a rend egyes fejedelmeivel, külföldi atyákkal és rendházakkal. Bizony, a perjel elővehette bölcsességét és tudományát, hogy ennyi föladatnak pontosan megfeleljen. De hát volt is neki mit elővennie.

Kamrákban, konyhán ugyancsak nagy volt a vidám sürgés-forgás ilyenkor. A hetes fráterek a paraszt szolgákkal együtt számba vették a község szükségleteit, elrakták a behordott élelmet. A konyhán széles tűzhelyeken ropogott a tűz, az asztalokon halak tátogtak, húsok piroslottak, hagymák illatoztak, zsír meg vaj dagadozott. Vidám terefere töltötte be a füstös-kormos alacsony helyiséget, melynek mennyezete hatalmas kürtőbe nyílt. A hetes fráterek fölgyűrt kámzsaujjal, kötél-övükbe kendőt dugva dolgoztak a tűz körül.

A ruhakamrában a ruhás barát tevékenykedett, kiválogatva a javításra szoruló köntösöket, kikeresve a szükséges, megfelelő újat, szigorúan megvizsgálva a csizmadia műveit.

A cellák elvonult, magános lakói ilyenkor ültek be, hogy napfénynél lássanak tudós munkájukhoz. A térdeplőn hosszasan fohászkodva Isten segítségéért, fölültek magas székükre, kiteregették hártyáikat, gondosan megvizsgálták s megfaragták tollukat, meglötyögtették a kalamárist, a festékes tégelykéket, nyelvük hegyén próbálták ki a vékony ecseteket, s munkához láttak.

Némely cellában idegen nyelvű barát járt nagy léptekkel föl s alá, hangosan tanulta a deák - magyar szójegyzékből a kimondhatatlan szavakat. Három ilyen fráter is volt, egyik Veneciából érkezett, a másik szlovén földről, a harmadik meg tót volt.

A kertben Vaska, a kertész szorgoskodott ásójával, ollójával. És a virágok körül a szelíd méhecskék kerültek-fordultak, hordták a mézet, virágport.

A fiúk meg Pelbárt fráter vezetésével hüvelyezgették az isteni tudomány kemény, csodálatos magvait.

Délebéd, majd ismét ájtatosság, munka. Azután este mind összegyűltek a kapitulomházban lobogó gyertyák mellett, hogy a fejedelem vezetésével nyilvános bűnvallást tartsanak. Itt azután megcsodálhatta Györk a véniákat, a vad őszinteséggel elrebegett vallomásokat, ki miben cselekedett társai ellen, a megrendült ajkakat, könnytől ázott szemeket, szégyentől piros arcokat és a perjel jóságát, szelídségét, csöndesen korholó szavait, kedves mosolyát. A vallástétel után maga a fejedelem is leszállt székéről, nehézkesen földre vetette magát, s köhögős, rekedtes hangon ő is megvallotta, mit tett rosszul, mit mulasztott el, kérve a község bocsánatát.

Újra kápolna, új zsolozsmák, énekek. Hálaadás, segítségkérés az éjszakai kísértetek ellen. Vacsora. A fölolvasó barát ismét kiteríti könyvét, közelebb állítja gyenge szeméhez a lobogó gyertyát, s éneklő hangon, lassan szótagolva olvas.

Egyik nap olyan, mint a másik.

*

Aztán kezd megszokottá válni ez az élet, és Györk szívét honvágy gyötri.

Amikor a dombon álló egyház felé mennek, vágyakozó szemmel tekinget a jól ismert házacskák felé. Fülének édesen cseng a Kovácsszeg üllőinek csilingelése. Egy paraszt két ökröt hajt el mellette, lassú szóval rászól a lustán, csorgó nyállal ballagó állatokra, s ez a szó szíven üti Györköt. Vajka üget el nagy porfelhőt verve egy vénülő fakón. Olyan büszke, úgy lobog a haja, gatyája, mintha győzelmes harcba száguldana. Rá sem néz Györkre, meg sem ismeri bő, meleg s nehéz kámzsájában. Lóhalálában rohan a patakra. A patak... ott nagy lóúsztatás, fürdőzés, kötekedés folyik ilyenkor...

Györk szeme eltévelyeg a napsütötte tájon, fel a Zengő bozontos csúcsáig, és mélyet szippant az üde levegőből.

Aztán visszamennek ismét szép rendben a klastromba, hogy a napnak arra az órájára megszabott föladatot elvégezzék.

Vasárnap délutánonként, amikor a barátok elvégezték a létániát, nem mehetnek munkájuk mellé, s ott sétálgatnak kettesével-hármasával a kertben, az illatozó virágágyások között, gyümölcsfák alatt, csendesen gyönyörködvén Isten alkotásainak pompáján: Györk szorongva várja a kapu kopogtató buzogányának döngését. Ténfereg és tereferél ő is pajtásaival, de füle a kapu felé tátog. S amikor megdöndül a buzogány, megdördül Györk szíve is, mintha nem a kapura, hanem arra ütöttek volna. Milyen üres a világ, ha nem Farkas vagy Hajnal lép be, hanem valami ügyesbajos, aki hétközi napon nem ér rá, vagy paraszt atyafi, aki egy-két csirkét, ludat vagy egy bárányt hoz a kolostornak a jó fráterek iránti szeretete jeléül.

De vagy Farkas, vagy Hajnal meg szokott érkezni. Abban a pillanatban, amint belépnek a kapun, Györk megmerevíti a gerincét, arca elkomolyodik, szemét lesüti, kezeit kámzsája bő ujjába dugja, s hosszú, öreges, barátos lépésekkel ballag eléjük. Keveset szól, nem kérdez semmit. Inkább lesi, mikor térül a szó olyasmire, ami igen fúrja az oldalát. Mint éhes cinke télen a dióbelet, kapta föl a kicsiny híreket. Örvendezett, mikor hallotta, kik üdvözlik. Mindenki üdvözölte, mindenki büszke volt rá, sokat várt tőle, irigyelte Farkasékat. Majdnem mindenki gondolt rá. Majdnem...

Vagy Farkas jött be, vagy Hajnal. Ketten együtt sohasem jöttek. Farkas olyan ember volt, hogy sehová sem ment együtt a feleségével, a fiához sem. Ha az apa érkezett meg, többnyire szótlanul ültek a kerengő párkányán.

- Eső kéne - jelentette ki végül Farkas.

- Erzsók férjhöz megyen - mondta tovább.

Nyilván nem mert mást mondani, nehogy szégyenben maradjon tudós fiával szemben. Igen rátarti volt.

Hajnal azonban mindent elmondott, ami csak eszébe jutott. Hány csirkéje döglött meg, a tehénnel baj van, megrontotta valaki, a tejét már fejték karó tövében is, mégsem használt. Szellő verebet fogott, Istefán kezébe adták s a kis butus a szájába akarta venni a fejét. Összebeszélt Hajnal fűt-fát. Györk nagy komolysággal hallgatta, mint illik egy már félig-meddig baráthoz, néha el is mosolyodott. Most már végképp nem engedte, hogy megcsókolja a mostohája. Barát arcát nem érheti asszonyi ajak.

Mégis, arról az egyről, akire Györk annyira kíváncsi lett volna, Hajnal nem szólott. Mért is szólott volna? Legföljebb amúgy véletlenül. Szót szóba öltve. Hiszen Györknek immár semmi köze sem volt hozzá. Ha kíváncsi is volt rá, úgy volt kíváncsi, mint mindenki másra.

Néha behozta Hajnal a kisfiát is. Szépen megült a karján, pufók képe könnyen állt nevetésre, de ijedt sírásra is, ha virágot adtak a kezecskéjébe, nyomban a szájába gyömöszölte, s hosszú ideig el tudott énekelgetni, azt az egyet hirdetve a nagy világnak, hogy: ááá... Olykor-olykor fölrikkantott, nem tudható, miért. Nyilván eszébe jutott valami, amin eddig hiába törte a fejét komoran összeráncolt homlokkal. Ha meg valamelyik fráter a kerengőn végigmenve odalépett az anyához, s elvette tőle a kicsit, nyomban nyögni és töprengeni kezdett, míg ki nem sütötte, hogy hálálhatná meg a gügyögő, jó fráter szeretetét. A kámzsán ilyenkor mindig csurgott valami.

Györk kedvtelen szelídséggel nézte Istefánt, a kényes pillanatokban nevetett is, de jobban szerette, ha nem hozta be Hajnal a klastromba. Györk szégyenére.

Olykor fölment a toronyba, ahol egykor Vak Béla királyt őrizték. A szűk kerek szobában mindig félhomály derengett, mert nem sütött bele a nap. Alacsony, nehéz bútorok, könyvespolcok s a falak mentén megvasalt ládák álltak itt. Györk messze ellátott a vasrácsos ablakból a vidékre. Dombok, völgyek, kertek, tág szántóföldek úgy úsztak el a messzibe, mintha a melegen reszkető levegő emelné s hintáztatná. Esténként kékes köd lebegett a táj fölött, s jobb felől, Pécs irányában, vörösen hanyatlott le a Nap. Györk hosszú ideig álldogált a csöndes toronyszobában, s eltöprengett: vajon hová süllyed a Nap? Mi van a végtelen tányér alatt? Az Okeánosz mögött, ott, ahol a tüzes hegyek, kén-köves tavak világa kezdődik?

Majd meg elgondolkozott Vak Béla úr sorsán. Elképzelte, hogyan ragadták meg kegyetlenül, hogy tolták ki a szemét, hiába jajgatott, könyörgött, és kesergett. Hogy szenvedhetett, hogy tapasztotta kezét véres arcára. Hogy hívta segítségül Istent és Jézus urat. Hogy ült azután az örök sötétségben reménytelenül. S ha egyet-egyet lépett a szobában, hogy nyújtotta előre tapogató kezét, hogy tétovázott, s forgott biztos támaszték után... És Isten, aki ezt a szörnyű megpróbáltatást rámérte, hogy adott mellé hű társat, Ilonát.

Pelbárt frátert gyakran kérdezgette minderről. És amikor Pelbárt mesélt, Ölyved apa éneke jutott eszébe Vászoly fejedelemről, s a megvakított hős szavait suttogta magában.

Arról is gyakran kérdezgette Pelbártot, mi van a Föld szélén. Pelbárt igen tudós fráter volt, ismerte a könyveket, melyek a régi idők ostoba, kitalált meséit s hiedelmeit megcáfolták, s a tiszta valóságot adták az emberiség tudtára.

- Azt helyösen s igenyösen hirdeték a régiek - magyarázta a fráter fel s alá járva a teremben, mint szokott, s kezeit a bő csuhaujjba dugva -, hogy a Nap, Hód s csillagok velág teremtése óta szüntelen forgásval keringenek a Föld körül. Így rendölé ezt Isten akarata, s tartja fönn törvénye. Írva vagyon ez, s nincs mit kételködnünk benne. Mert tudjátok, hogy ama Jósua megállítá a Napot útjában, azmikor a csata folyt. Vajon megálléthatá-é, ha nem kering? No, hát ez írva vagyon. Mindaddig így es lesz, még csak Isten bé nem rekeszti ez velág forgását, s ki nem hirdeti angyelaival rivalgó kürtszóval az utolsó ítéletöt. Akkor osztán a Nap elsötétül és lehull, a Hód és a csillagok lefutnak, az ég meghasad, a földnek mélyéből kedég előjönnek a megholtak, hogy az ítélő Isten színe elé járuljanak. Ez es írva vagyon.

- Valami kedég meg vagyon írva, azaz Isten igéje által kinyilatkoztatva, bizonyos, és vizsgálatot nem kéván. Vagynak azonban dolgok, melyeket Isten ki nem nyilatkoztatott, hanem végös emböri elménkre bízá, vizsgáljuk meg. Ama régi római meg hellászi népek kedég nem vizsgálhaták meg, csak mindönféle hírből, mendemondából, alantas pogány népök fecsegéseiből tákolták öszve tudományukat. Nem lévén kresztyénök, nem es ösmerhették a színtiszta igazságot. Ma már azonban Jézus Urunk tanejtása megnyitá az elméket, s így kezünkben a kólcs, mellyel a titkok lakatját megnyithassuk. Így osztán bizonyok lehetünk azban, mit tudós kresztyén férjfiak a Föld állapotáról s népeiről írának.

- Ott tahát, azhol eleink több évszázadnak előtte járának s pogány sötétségben tévelygének nagyszámú barmaikval, fegyverös népeikvel, mostanság es pogány népök kóborlanak. De vagynak közöttük, azkik erős várasokat es emelének. Nagy fives térségök, legelők s pusztaságok vagynak ott s hatalmas folyók, melyek egyik partjától átal sem lehet látani a túlsó partjára. Vad népök kóborlanak ott, legeltetik barmaikat, pogányság éjszakájában tévelyögve ölik egymást, s imádják ronda bálványaikat. A fives térségök mellett vagynak osztán rengeteg erdők, bennük igön vad embörök, azkik mocskosak, mint a gyisznók, kegyetlenök, mint a vérnyaló farkas, ravaszok s megbújók, mint a ravasz, italukat nem tülökkel vagy csanakval merítik, hanem emböri koponyával, s úgy bújnak meg rengetegeik mélyén, mint fűben a hangyák.

- S mi vagyon azokon túl? - kérdezte Györk.

- Majd azok es elkövetköznek sorjában. Azokon túl vagyon még egy akkora hegység, hogy annak sem éjszak, sem dél felé vége nincsen, tetejét örök hó s jég borejtja, hová fölmenni nem löhet s hol még a szárnyaló sas es megszédül s visszahull. Áthatolhatatlan erdőség borejtja e högyek oldalát, s rettentő sziklák védelmezik mindönfelül. E högyek alatt, termékeny völgyekben, folyók mentén vagyon Magna Hungaria, azaz ama ország, hol tőlünk elszakadott magyarok élnek nagy erőben s hatalomban, mint valamikor eleink éltek vala, s várják Isten Igéjének eljövetelét s a Jó Hír meghirdetését. Ők kedég nagy biztonságban vagynak ott, mert sömmi ellenségük hozzájuk nem férhet.

- E szernyő nagy hegyekön túl kedég Johannes presbiter uralkodik hatalomban, dücsőségben, fékön tartva a kresztyéngyűlölő müszülmén türköket. Nagy ország az üvé, sok milliom lakosa áll fegyverben, s csak az alkalmas pillanatot várja, hogy elbánjon Jézus Urunk ellenségeivel. Akkor osztán egyesül a pápa úr űszentsége hatalmával, s örök időkre megveti a velág békességének s amaz egy akolnak alapját. S akkor hozzájuk csatlakoznak mindön népök, fönnhangon dicsérvén s áldván Isten nevét s Jézus Úr megváltó mívét.

- Vagynak még más népök es, példának okáért a nagy erdőktől észak felé, holott is több a tél, mint a nyár, s éjszakánként vörösen lobogó égi tűz gyújtja meg az erdőt. Latin könyvek szerént bizonyos fennusok élnének ottan, de ez nem igaz. Mert nem élhetnek emböri lényök oly földön, hol is égi láng égeti az erdőket. Hacsak nem valami ördöngi állatok űk. Ámde abban a tartományban, mely a most mondott földek s Tartaros birodalma között vagyon, különb-különb emböri fajták vagynak. Így az Egylábúak nemzete. Ezöknek csak egy lábuk vagyon, ugrálva haladnak, mint a veréb, ám talpjuk oly igön nagy, hogy ha heves a Nap tűzése, lefekszenek, s lábukat ernyőként maguk fölé emelik. Vagynak továbbá még Egyszöműek es. De szömük nem a fejeken vagyon, mert fejük nékik nincsen, hanem mellük közepén, s ugyancsak mellükön vagyon az orruk meg szájuk es. Esmég más tartományban lakoznak a Lólábúak, s esmét másba a Farkasembörök. Ezöknek oly farkuk vagyon, miként a farkasnak. A Nagyorrúak orra kedég a térgyöket veri, s fogni es tudnak véle, még egy tűt es fölemelhetnek a földről. Esmég más nemzetök tetőtül talpig szőrrel vagynak burkolva, csupán arcuk csupasz. Űk nem emböri nyelvön szólanak, csupán ugatnak, miként ebök, s nyers hallal élnek. S vagynak még a pusztaságban olyak es, azkiknek hosszú nyakuk vagyon, akár a gémnek, s rajta nagy madárfejük...

Pelbárt fráter tudományát tátott szemmel-füllel itták a fiúk. Mennyi csudálatos könyvet kellett megtanulnia, hogy mindezt tudja. Hát még ha oda ment volna, ahol mindez látható.

Györk azon töprengett, miközben nagy gyönyörűséggel, szomjúsággal hallgatta a fráter szavait, hogy föl kéne kerekedni két-három bátor, ügyes embernek, bejárni mindezeket a tartományokat egészen a Tartaros tüzet hányó hegyéig, a kénköves tavakig, s mind megnézni színről színre. Mert milyen csudálatos lehet az olyan ember, akinek nincs feje, hanem szemét, száját, orrát a mellén viseli! Akinek csak fél lába van, s az is akkora, hogy ernyőként használhatja. S akinek hosszú, lombos farka van, azzal veri el a legyet.

De mindenekfölött Magna Hungaria.

Ahogy először hallott róla Györk, megtelepedett a szívében, s nem tudott másra gondolni.

A parasztok is beszéltek néha arról, hogy eleink a Duna-Tisza felé való elindulásukkor két részre szakadtak. Ez akkor volt, amikor a besenyők rajtuk ütöttek, lerombolták, fölégették, kirabolták szállásukat, úgyhogy az egész országot betöltötte keserű panaszuk, dühös ordításuk, átkozódásuk. Akkor a kendék nagy tanácsot tartottak, s elhatározták, hogy elvonulnak onnét, mert olyan gyöngék voltak, hogy nem tudtak volna a besenyőkkel megint szembeszállni. A magyarok egy része azonban, a Jenő, Kurt, Jermatu törzs több nemzetsége Keletnek akart menni. A többiek meg Nyugatnak akartak. Ezen nem tudtak megegyezni. A kazárok is szövetséget ajánlottak. Így azután elváltak egymástól békességben. Mi ide jöttünk, ahol Isten igaz vallásában élünk. Ők meg elvonultak az égig érő hegyek közé. Most is ott élnek nagy biztonságban, erőben s gazdagságban, de pogány sötétségben.

Ahogy a szürke, lombtalan, hosszú őszi napok beköszöntöttek, Györk egyre többet álmodott Magna Hungariáról. Elvégezte ájtatosságait, lemorzsolva a tanulás idejét, így szólt magában: "Most elmegyek Magna Hungariába..." S gondolatban bejárta a magas hegyek országát, látta a rohanó folyókat, zúgó erdőket, a legelőn szétszórt gulyákat, méneseket és nyájakat, a csoportban megülő sátrakat, hallotta a kutyák ugatását. És szörnyű nagy bálványokat is látott, olyanokat, amilyen itt is áll Bálványoson, s mint mondják, nagy feje, széles lába van, a képe vérrel bekenve, kezében szilkét tart az áldozati hús és köles számára. Ez megrémítette. Még a félig ledőlt bálványosi képnek is nagy ereje van, hát akkor azoknak ott, amelyek erejét még nem rontotta le Jézus úr... Amelyeket nem csúfoltak meg a papok... Hogy is élhetnek együtt velük azok az igaz magyarok? Édes feleink. Sok Majs apa lehet ott, nem mint nálunk ez az egy, s ez sem igazi táttós. Verik a dobokat, kiáltanak nagy fennszóval, forognak, rázzák a köntösükre varrott csengőket. Idézik a Rosszakat. Parancsolnak nekik, társalkodnak velük. Kihívják a forró szélben keringélő Szépasszony haragját s leigázzák. Hízit küldik ellenségük megrontására. Ördönggel cimborálnak, s megszomorítják a szelíd Boldogasszonyt meg Jézus urat. Látta az áldozati tüzek kanyargó füstjét. S mint náluk az egyházban, úgy képzelte el, amint a nép leborul, s fohászkodik az Égi Atyához.

Hogy élhetnek ilyen borzasztó sötétségben? Egymást ölik? Rabolják, dúlják? Fertőben fetrengenek, van nyolc-tíz feleségük, ágyasuk, mint a kunokról s más pogányokról mondják?

Igen, néha beszéltek róluk a vénebb parasztok, főképp Ölyved apa meg Majs is a Réka mellett. Ám erre azt mondta Pelbárt fráter, hogy csak hiú fecsegés. Az igazság a nagy Gestában írva vagyon. Majd ha Györk annyira tökéletesedik a deák tudományban, hogy mindent elolvashat, forgathatja az eleink tetteiről följegyzett történetet.

Addig is sok magvat szórt el Pelbárt fráter a magyarok cselekedeteiről.

Lassanként összegyűjtötte Györk a kicsiny magvakat, s azok kikeltek, kiterebélyesedtek benne, szinte észre sem vette, hogyan. Pelbárt látta, milyen égő kíváncsisággal fordul a történet felé, maga is úgy intézte, hogy itt is, ott is figyelmeztesse a régi eseményekre, emlékeztesse fejedelmek dolgaira, rámutasson a történet hullámzásában a mindenható Isten törvényeire, akaratára, távolabbi szándékaira. Mint szikkadt homok a májusi esőt, úgy szívta be Györk mohón a fráter véletlenül vagy látszólag véletlenül elejtett szavait s bölcs tanításait.

A fráter közölte megfigyeléseit a perjellel is. Amikor a fiúk haladásáról, jó meg rossz tulajdonságairól beszámolt, Györkre kerítve a sort nyomatékosan kijelentette, milyen erősen érdeklődik a régmúlt dolgok iránt.

- Jó feje vagyon, emléközik, azmit csak úgy elejték négy-öt hónapnak előtte. Ha Isten segél, atyánk, a te jóságos, bölcs tekéntetöd esmég meglele egy drágaküvet, melyből egyházunk ragyogó dísze válhat.

A perjel elégedetten bólogatott, de elhárította a dicséretet.

- Ha így vagyon, Isten sugallása vala.

- Amint eléggé halad a deáki tudományban, el kellene küldeni, hogy velágot lásson, s elméjét tovább mívelhesse.

- Csak érjön meg küssé, elküldjük. Csupán aztól tartok, fráter, hogy a gyermökben túlságosan forr a szűv, ám gyönge az akarat.

- Hát a regulákhoz bizony nehezen tartja magát - hümmögött a fráter -, de majd kiforr Isten segedelmével.

A perjel kicsit elgondolkozott, arca feszült figyelmet mutatott.

- Bátor különb-különb emböri lelkök vagynak, s Isten végtelen bölcsessége kinek-kinek szabad akaratjára bízá, hogy maga válassza ki a Hozzá vezető utat, s az utakat es ki tudná vajon megszámlálnia, mégis amondó vagyok, egy küssé több akarat s kevesebb érzés, az ű jó elméjével egyben, többre biztatna.

- Érzés szüli az akaratot, atya - mondott ellent Pelbárt fráter.

A perjel a fejét ingatta, s mosolygott.

- Az érzés megöli, elposhasztja az akaratot - mondta. - Az érzés szüli ördöngöt. Valaki könnyű prédája érzéseinek, könnyű prédája ördöngnek es. Ennek okáért nyesögetni kell ama fiúban az érzésöket, ne adja magát olyan könnyűszerrel nekik. És jonkább nevelni a belátást, bölcsességöt, hogy akaratát irányítsa.

Valóban, Györk mindenbe az érzéseivel kapaszkodott, mint madár a fa ágába a karmaival. Gyakran úgy érezte, nagyon ingatag ágon ül. Megrohanta a magány, sivárnak, keménynek, hidegnek érezte a klastromot, a barátokat, a pajtásait. Szeretett volna fára mászni, madárfészket szedni, lovat úsztatni, erdőt járni, rákászni. Szeretett volna torkaszakadtából kiáltozni, nevetni, futni. Büröksípot faragni, dalolni. Úgy érezte, lassan-lassan kötelek fonódnak rá, s megkötözik eltéphetetlenül. Voltak órák, amikor azon töprengett, mi történnék, ha kinyújtaná titkon a nyelvét. A gondolat megborzongatta, mintha szakadékba nézett volna. Elképzelte, Isten haragja mint sújtana le rá nyomban mennykő képében, mint vetne lángot az égi harag, mint bújna elő a földből vihogva az ördög, s ragadná el vidáman, hogy kanyarogna nyomában a sárga, nehéz kénköves füst. Mint ama baráttal történt, aki nem állhatta tovább éhségét, s teli gyomorral vette magához az Úr testét. Majd meg álmatlan éjszakán, amikor vigasztalan eső verte a dormitórium ablakainak máriaüvegét, s a szél suhogva szárnyalt a klastrom magas falai között, vágy támadt benne, hogy kisurranjon a házból, végigfusson a bástyákon, mint valami kísértet, s lemásszon a mélybe. (Egyszer kívülről akart bemászni a falon, egy menedékes támpillér kiálló kövein, vetélkedésből. Elég magasra jutott, de aztán megijedt, hogy lezuhan.) És elmenjen a házukhoz, megsimogassa a kutyákat, hallgassa az alvók lélegzését, majd megint továbbálljon. S elsurranjon egy másik házhoz is, bedugja fejét az ajtón, s figyelje valakinek gyanútlan álmát. Azután elmenjen örökre, eltűnjék, mint egy szökött rabszolga, a Mecsek rengetegeiben, sziklás szakadékok fenekén. Hajtotta valami keserű lelkesedés, hogy kitörjön, fusson, barangoljon, távol az emberek szemétől.

Ilyenkor a féllábú emberekre, a fejetlenekre, szőrösökre gondolt meg azokra, akiknek hosszú nyakuk s madárfejük van. Amikor mindezt a tartományt bejárta, végezetül Magna Hungariába érkezett, a legelőkön végtelen csordákat látott, emberek jöttek elé, megölelték, magyarul köszöntötték, s mesélt, mesélt nekik Magyarországról, a faluról, klastromról, Vak Béla királyról, a könyvekről és képekről, s ők ámuldozva hallgatták.

Ott szebb és jobb az élet, mint itt. Szabadon lehet lovagolni, fürödni, kiabálni, énekelni...

De hát miért jött akkor ide? Hiszen kint is maradhatott volna. Ott, ahol szüntelen emlegették: nem lesz belőled semmi... hitvány vagy... semmi ember... S ahol az a kislány sírva ment ki a házból. Ahol pajtásai vitéz módra lovagolnak, s kicsúfolják őt. Ahol Hízit vízbe dobják tavaszkor, s a besenyő lányok gúnyosan nézik végig őt tetőtől talpig.

Ilyen ingatag ágon ült Györk.

A kerengőről ki lehetett látni a Zengő felhőben úszó oldalára, füstölő csúcsára. Ilyen lehet az az égbe nyúló hegy, melynek biztos szakadékaiban, tisztásain a magyarok tanyáznak. Az ott Magna Hungaria... Látjátok, feleim? Nagy dolog ez, Anselmus testvér, Johannes testvér, Paulus testvér... Ott állanak a bálványok, arccal Keletnek. Szilkéjükben új köles, friss hús. Képük friss vérrel bekenve. Ott állanak a sátrak. Mellettük kikötve a ló. Előrohannak az ugató kutyák. Egy táttós ballag nagy méltósággal, mintha nem az ördög cimborája volna, Majsnak hívják, hiszen magyar ő is, akár az itteni Majs.

A fiúk odabámultak a hegyre, képzeletük megmozdult, szinte maguk is látták mindazt, amit Györk lelkesen villogó szemmel elmondott.

- Tám azok a magyeriak immár nincsenek es - legyintett végül Johannes.

- A könyvekben írva vagyon, hogy vagynak - erősítette hevesen Györk.

- Tám csak valának, de immár mind meghalának.

- Mü sem halánk meg.

- Osztán ki látá űköt, he? - firtatta Paulus.

- Láták azok, azkik elmondák, hogy vagynak, s miként vagynak.

- Még ha idejönnének - mondta Johannes -, de hát arra nincs eszük.

- Hátha egyször méges jönnek? - merengett el Györk.

- No, Isten hozja űköt.

Györk azonban nem érte be azzal, hogy várjon, míg tökéletesen nem érti a deákot, s akkor olvashatja a nagy Gestát. Egyre sűrűbben szökött Vak Béla tornyába, s a polcokon álló könyvek között böngészett. Sorra vizsgálgatta őket.

Többnyire régi, használatból kiment misekönyvek, prédikációk, imádsággyűjtemények, példázatok voltak, új másolatok készültek róluk, ezeket pedig kegyeletesen őrizgették még. De volt közöttük egy sárga, sarkain kirongyolt, vastag fakéregbe kötött könyv, melynek egy negyedét magyarra írta az azóta már megholt barát. Györk szeme elkapott egy magyar szót, amely jobban kiviláglott a többi, szinte olvashatatlanul rótt szó közül: "generewsegush". Erre a könyvet az ölébe vette, leült egy alacsony, vastag székre, s mohón jártatta szemét a sorok termékeny barázdái között. Ujját a hártyára bökve s eszét megerőltetve minden vonást különválasztott, hogy a szögletes vonások értelmét kiássa. Igen régi lehetett az írás, mert Györk alig tudta összerakosgatni, mit jelenthet. Végül ráakadt egy sorra, mely úgy hangzott, ahogy Györk is beszélt: "Menenec kuetuc kelet rea s mondanac hiruth mogheriac rola s mogheriak fogadac urume vele ewcuth..." Tehát: "Menének küvetök Keletre, s mondának hírt magyeriakról, s magyeriak fogadák örömvel űket."

Györk szíve úgy vert, mintha vad futás után hirtelen falba ütközött volna. Lebocsátotta a könyvet, s messze kibámult a rácsos ablakon. Arca piros volt, teste megizzadt. Ujjai bénán hevertek a lapokon. Lám csak, mi ez - gondolta -, törjük csak végig a csapást. Magyeriakról van itten szó, akik követségben jártak Keleten, s ott ugyancsak magyeriak örvendeztek nekik. Lám csak, mikor írták ezt a könyvet... Száz évnek előtte? Kétszáznak? Még többnek? Amikor még Lél úr meg Vérbulcsú úr is élt? A könyv igen régi. De a betűk szólanak.

Most telt meg Györk szíve titokzatos hálával és csodálattal a saját sorsa iránt.

A nagy bénaság után nem tudott nyugton maradni. Letette a könyvet az asztalra, s vadul járkált a szobában. Itt, ahol Vak Béla urunk szenvedésének emlékei vették körül, titokzatos jelentőséggel meredt rá minden. Majd az ablakhoz lépett, s kibámult az őszi köd és eső bágyadt szürkeségében úszó tájra.

Követeket küldtek a keletre, s a magyeriak örömmel fogadták őket...

Visszaült, s mohón ragadta föl megint a könyvet. Most hozzáfogott, hogy betűről betűre haladva végig kihüvelyezze az egész szakaszt. Megizzadt bele. A vonásokat a néhai barát itt-ott egybehúzta, egybeolvasztotta, hosszú, díszes szárakat kanyarított némelyik fölé, ámbár az egész írás kemény, merev és egyszerű volt. A ténta megvörösödött a vastag hártyán. Györknek káprázott a szeme a homályban, amint az írással bajlódott. De forró izgalma egyre fűtötte, s nem hagyott nyugtot.

Nagy erőlködéssel annyira vitte, hogy még néhány mondatot ki tudott hámozni, s a szavak értelmesen sorakoztak a fejében. Így szóltak, bár töredékesen: "Az idew twle kezduen kedegh tewb ser menenec kuetuc hezzaioc s uc naghi generewsegh wele fogadac, s megh vendughulec ewcuth s adanac nekic aiandococath... erteshe rhea adac eletuc foliasath minth egi mehe benen fekuduthec... egi mash neki hiruth uiwenec..."

Immár nem lehetett semmi kétség. Az írás azokról szól, akik ott maradtak Keleten, s akikhez követek jártak még hosszú időn át, mint egy méhben feküdött testvérekhez, ajándékokat vittek nekik, s elmondták életük folyását. A parasztok nem fecsegnek. Pelbárt tudománya is igaz tudomány. Íme itt az írás. Igaz.

Györk mindaddig a könyvvel bíbelődött, míg a klastrom csengője más dologra nem szólította. Akkor a könyvet szépen, nagy vigyázattal visszatette a helyére, s elhatározta, addig nem nyugszik, míg ki nem hüvelyezi az egész írást. Nem szól róla senkinek. Ez az ő titka marad.

Loholva rohant le a lépcsőkön, bár a regulák tiltották mint ildomtalant. De nem bírt izgalmával, boldogságával. Futnia kellett, mint tavasszal a lónak.

*

Egy havas, de enyhe napon, amikor az ereszek bőven ontották az olvadó hó levét, Pelbárt így szólt Györknek:

- Eredj perjel atya cellájába.

Györk a fiúk csodálkozó tekintete között kisietett a teremből.

A perjel az ágya szélén ült, térdére borult, s fuldoklón köhögött. Csak fél kezével intett Györknek, hogy várjon türelemmel, míg a görcs nem enged. A fiú sajnálattal szemlélte a jó öreg barát szenvedését, meggypirosra vált arca, kopasz koponyája vergődését, s elszorult a szíve a félelemtől: hátha megfullad?

De nem fulladt meg, mert a köhögés egy idő múlva engedett. Az atya sóhajtással egyenesedett föl megint, csorgó verejtékét, kisajtolt könnyeit kámzsája ujjába törölgette, s úgy tett, mintha mosolyogna. De amilyen kicsattanó vörös volt az imént, most olyan taplószerűen sápadt lett. A hangja is olyan volt, mintha tapló lett volna a torkában.

- Hát fiadom - kezdte nehézkesen, ujjaival dörzsölgetve homlokát. - Lásd, életöm végére érök lassan... - sóhajtott. - Megfojt, megnyuvaszt az eb, mely bennem ugat. Halál ebe ez... Ne szólj, fiacskám, ne vigassz, nem kell - intett, amikor Györk elszoruló szívvel közbe akart szólani, hogy tiltakozzék szavai ellen. - Mit érne az igaz hit és tudomány, ha a halált nem tönné könnyűden elviselhetővé? Lázadozni, rémüldözni s kézzel-lábbal kapálózni nemcsak a pagány, de a tudatlan barom is tud. No, csak mondom, mert látád, mint markolássza torkom a halál.

Ismét vidoran, alulról pislantott föl Györkre, mint a varjú.

- De nem erről vagyon szó. Hanem arról, hogy Fejérvárából levelet kapék egy tisztelendő fráter útján, azki nálunk vagyon vendégségben. Az ottani klastrom fejödelme, Aloisius atya, nagy tudományú, igaz férjfiú, szép idvezletöket küld szegény községünknek, s kér, válasszak ki valakit közületök, ifjú növendékek közül, azki hozzája mönne, s tanulását ott folytatnája. Mert ű azokat, azkik méltók reá, úgy elméjük rátermöttsége, mint szívük tisztasága miatt, osztán Bononiába küldi magasabb tanulmányokra az univerzitásra. Kérdi tűlem a fejödelöm atya, tudnék-e olyan ifjút, azkit reá méltóltatna. Mert fiadom, ű neköm régi jó felem s közelöm. S az én szegény tanálcsom nélkül nem dönt.

Hallgattak egy szempillantást. A fráter továbbra is vidáman, de élesen vizsgálgatta Györköt.

Györk piros volt, s melege lett nagyon.

- No, hát én tanakodék Pelbárt fráterrel, s arra juték, hogy tégöd küldenélek Fejérvárába, Aloisius atyához, mint fiát.

- Engöm? - susogta Györk, s úgy érezte, magától megnyílik az út, melyről annyit álmodozott. Az út a királyi udvar felé, tudós papok közé.

- Tégöd. No, hát mint véleködöl, he?

A fiú tétován állt. Nem tudta, mit mondjon. Íme, most mehet, mehet messze, más városba, a magas bástyák megnyílnak előtte. De abban a pillanatban, ahogy belényilallott az öröm, lecsapott rá a szorongás is. A klastrom jól ismert lakóival, termeivel, oszlopaival és képeivel egyszerre igen kedvessé s dédelgetővé vált. És a Zengő, a falu, ahol minden zugot ismer... A kis paticsházak a benne lakókkal... Egy ház, egy kicsi ház, ahol meg akarta volna lesni valakinek a lélegzését... A patakok, ligetek, fák...

Térdre vetette magát a fráter előtt, s lehajtotta a fejét.

A perjel ujjai beletúrtak Györk dióbarna, hosszan omló hajába, simogatták a fejét.

- Így es kell, fiadom... - dünnyögte helyeslően. - Kresztyéni alázatval kell sorsunk elébe mönnünk, azmire Isten kijelölt. Reá kell bíznunk magunkot. Látom, te így cselekszöl. Most kelj föl, s ügyelj atyád szavaira. Utolsók ezök az életben, s kell, hogy szüvödbe véssed űköt.

Györk megrendülve fölállt, s lehajtotta a fejét.

- Hát immár fölkészülsz az útra, hogy a vendég fráter kíséretében Fejérvárába utazz. Elhagyod a fészket, hol neveködél, hol az igaz hit és tudomány tápláló magvaival eteténk, mint madár a fiókáját. Más klastromba, más embörök közé lépsz, de csak azba a kresztyén községbe, csak azba az akolba. Mégis, mink immár nem látjuk egymást. Útravalóul azt tanácsolom, fiadom, neveld elmédet, de ne bízz benne. Neveld akaratodat, hogy a megösmert igazság útján mindég megmaradhass. És tartsd kordában érzéseidet, szüvedet, mert ez ördöng legtágasabb kapuja. Isten iránti szerelmedön kül más szerelöm ne tüzelje. Mert egy gyöngéd van, fiam, a szüved. Arra vigyázz.

Györk jól kinyitotta a fülét, hogy a barát szavai mélyen hatoljanak belé. Meghökkent. Mintha a varjúmód pillantó, fáradt, vörös héjú szem a szíve gyökeréig látott volna. Oda, ahol egy lány iránt való titkos szerelme bújt meg. Ahonnét vágyakozó emlékezései fölrajzanak, s ahonnét a bujtogatás suttog, mikor arra gondol, ki kellene szöknie a klastromból, lemásznia a magas bástya oldalán, s eltűnnie az erdőségben. Mint akit rajtakaptak, rebegő tekintettel nézett a perjelre.

De az nem akarta kifürkészni titkait s emlékeit, melyek a gyónásra tartoznak. Hanem elérzékenyülését rejtegetve, mosolygó képpel szólott tovább:

- Nem akarlak itt most terhelni ezör meg ezör tanálccsal, fiam, valamit tudnod kell, tudod úgyis, valamit kedég nem tudsz, elméd megnyitja a maga kólcsaival, s csak így es nyílik meg az igazán. No, jer közelebb, s térdelj le esmég.

Györk közelébb lépett, s ismét letérdelt. A perjel pedig fejére tette összekulcsolt kezét, megáldotta, s keresztet vetett reá.

- Fiam, Julianus, eredj békével az Úr által számodra kijelölt úton, légy dísze keresztyén hitünknek s magyeri országnak. Járj és munkálj csöndben, alázatval, vidám szűvvel, békével, szegényen, miként illik. Valahová bélépsz, tudják mindönök, hogy veled Jézus úr lépe be. S néha esténként, dolgod végeztével, ha végigtekéntesz utaidon, jussak eszödbe én es. Mondj érettem egy-egy Ávét, s kérd Isten Atyánkat, ne ítéljön keményen fölöttem, bűnös fölött. Jorgalma pálcáját ne törje el. Most kelj föl s eredj.

Györk halk köszönetet suttogva kihátrált a cellából.

Visszatérve Pelbárt fráterhez s a fiúkhoz, helyére ült, s írótáblája fölé hajolt. Pelbárt magyarázó szavai egyhangúan hullottak a csendben. Ő hát tudta, mit akar a perjel. Pajtásai azonban csak a pihenőn tudták meg. Johannes hidegen fogadta a hírt, de látszott rajta, hogy a gőg ördöge dagasztja. Hiszen a legkiválóbbnak tartotta magát. Idősebb is volt Györknél, előbb is kezdte a tanulást. Atyja ispán volt, nagy úr. S mégis ezt a nemrég jöttet, ezt a cingár kölyköt választotta az apát. Paulus azonban örvendezett. Anselmus meg elszomorodott. Eusebiusban föltámadt a lelkesedés, hadaró szóval, ahogy mindig beszélt, s fél vállát néha fölrántva magyarázta, hogy ha őt választja egyszer a perjel, mit fog mívelni. Mekkora tudós lesz ő. Egyébként butácska, de áldott jó, szelíd fiú volt, zömök és hájas, mindig nevető.

Györk úgy állott közöttük kámzsája ujjába dugott kézzel a kerengő hűvös szelében, mint egy öreg barát. Szemöldökét összevonta, s iparkodott elnyomni kevélységét. A házhéjról csurgó hólé csörgedezése zene volt a fülének. Csudálatos dallamok bujkáltak benne, mintha angyalok ezüstcsengőkkel csilingelnének. Nem szólt semmit. Ajkát összeszorítva küzdött büszkeségével s a bánattal, hogy el kell hagynia ezt a helyet, ezt a vidéket. A Zengő úgy ragyogott a bágyadt téli napfényben, mintha aranyat öntöttek volna reá. Foszlott sötétkék felhők úsztak el a csúcsa előtt, mint hegyfokot megkerülő könnyűded vitorlák.

*

Még aznap este megismertette Pelbárt fráter a vendéggel, leendő útitársával. Nagy testű, táblás arcú, lomha férfiú volt a barát, halántéka mellett már deresedett a haj, kopasz pilisén kis fekete sapkát viselt a hideg ellen. Georgiusnak hívták. Öblös hangon beszélt, kitörő örömmel üdvözölte Györköt s nagy szőrös kezét a vállára nyugtatta, mintha még ezt sem akarná maga tartani.

- No, hát te vagy ama Julianus, mi? Hát te jössz vélem Fejérvárába? De hát nem félsz-e a hosszú úttól? Mert messze megyünk ám.

Választ sem várva otthagyta Györköt, s a fráterekkel az asztalhoz ballagott. A vendég tiszteletére a hetes fráter kitett magáért, olyan vadpecsenyét sütött, olyan barna levet habart, hogy illata nyálat csordítóan áradt el az egész klastromban. Puha kenyér is volt új lisztből. És csípősre savanyított tehéntej. Georgius lapos, hegyével előreálló orrát a tálak felé fordítva nagyot szippantott az illatból, s elégedetten dörmögött.

- Nemcsak ama fiút viszöm én el, immár látom, atyák - mondta vígan -, hanem a szakácsotokat es. A müénk nem süt őzet anélkül, hogy oda ne pörzsölné, attul osztán megkeserödik az egész. A barna lébe kedég annyi mézet tösz, hogy megfordul tűle az embör gyomra.

Nevettek Georgius vidám fecsegésén. A szokásos keménység engedett, a perjel fölfüggesztette a szilenciumot is. Még a legmegtartóztatottabb életű fráter, a folyton böjtölő, magát zsolozsmákkal, imádságokkal s magányos ájtatossággal regulázó sovány, sápadt Gerhardus is mosolygott, s odatartotta óntányérját a hetesnek, amikor a nevezetes pecsenyéből s barna léből osztott.

Györk a fiúk asztalánál ülve fél szemmel a vendéget ügyelgette. Georgius atya kimért ütemmel evett, a hús pillanatok alatt eltűnt a gyomrában, ami nem is csoda, hiszen két darabban kapta be azt, ami a többieknek öt-hat falás volt. Késével ügyesen elnyisszantva a húst, két mozdulattal el is tüntette. Talán nem is rágott, csak nyelt, mint a gém. Mert szünet nélkül beszélt. A fejérvári klastrom állapotát vázolgatta, szólott a fejedelemről, annak egészségi állapotáról, ügyes-bajos dolgairól is. Közben föl-fölemelte tányérját, s a hetes fráter örömmel ugrott, hogy megtöltse, Georgius nagy darab kenyereket helyezett el a lében, kése hegyére tűzve megcsúsztatta őket, s mikor a hús elfogyott, nagy élvezettel bekapkodta. Hosszú cinpohár állott előtte, színig töltve savanyú tejjel. Georgius magába öntötte az egészet egy kortyra, nem is nyelt. Ez a fiúknak módfölött tetszett. Anselmus meg is kísérelte, de vad köhögés tört rá, a tejet kibukta Paulus csuhájára, s úgy köhögött, mint a perjel legrosszabb óráiban.

Georgius azonban annyi tejet öntött magába, mintha hordó lett volna a gyomra. Volt is neki hasa elegendő nagy.

Az indulást két nap múlva, mise utáni időre tűzték ki. Ez éppen szombatra esett, s Újhold utáni nap is volt. A vasárnapot Pécsett akarták tölteni, hogy misét hallgassanak, s a megszentelt napot ne szegjék meg utazással. Meg azután sem a zsidó, sem a szerecseny vásárosok, sóházbérlők, pénzverők, rabszolgakereskedők nem utaznak szombaton, így a környékbeli rablóktól is kevesebb okuk van félni. (Ámbár utazó barátokat nemigen bántottak.)

Pécstől át Tolnába, a hadiúton akartak menni, abban bízva, hogy vitézekhez csatlakozhatnak, s megint biztonságban lehetnek. Onnét meg a Duna mentén ugyancsak a hadiúton tovább. A Fejérvárra menő hadiutat elérve, azon akartak egy kisé visszafelé utazni a végcélig.

A parasztnak, akire a szekerezés sora esett, üzentek, készüljön föl a kocsi útra.

Ők maguk is készülődtek. A ruhás hetes kiválogatta Györk számára az új ruhát, sarut. Még arra is gondja volt, hogy se túl nagy, se túl kicsi ne legyen, noha azért valamivel nagyobb a kelleténél, mert, mint mondta, a fiúcskák gyorsan nőnek, de a ruha nem nő velük. Az éléskamra őre nagy körültekintéssel fontolgatta a pincében, melyik borból húzzon egy kis átalaggal az útra.

Az egész klastromon ünnepélyes várakozás zászlói lengtek. Mintha nem valakinek az elutazását, hanem érkezését várták volna.

Közben a vendég, Georgius fráter, mindent bejárt, mindent megnézett, megkérdezett. Az előírt ájtatosságokon, misehallgatáson kívül örökké beszélt is. Magyarázott. Mindent jobban tudott másnál. Ezt nem mívelte erőszakosan s fölényeskedve, hanem mintegy azért, hogy hitványabbnak ne tartsák másnál. Amikor meghallgatta a fiúk tanulásait, s Pelbárt atya azt fejtegette, miképp képzeljük el az angyalokat, akiknek lelkük van ugyan, de testük nincsen, Georgius nyomban fölkapta a magyarázat fonalát, tovább forgatta, bogozgatta megállás nélkül. Pelbárt mosolyogva elhallgatott, s akkor sem szólt közbe, amikor rosszul citált egy egyházatyát. Paulust hosszan korholta rossz írásáért, szegény úgy szégyellte magát, hogy elbújt volna egy egérlikba. Mindnyájan holtra fáradtak a sok beszéd miatt. Isten bűnükül ne vegye, de arra is gondoltak, bár ülne szekérre már.

A perjel hamiskás mosollyal figyelte Georgiust. Nyilván a fejérvári fejedelem rendelkezésén mosolygott, miért küldte éppen Georgiust. Alighanem ő is megunta néha a magyarázatait.

Közben ismerkedett Györkkel is.

- No, Julianus fiam - mondta neki harsányan, s nehéz kezét a vállára nyomta, cipelje már ő is egy kicsit -, hát van-e ezben a klastromban szakállszárító?

- Mink a bástyát hívjuk annak.

- Gyere, mutasd meg.

Györk fölvezette a barátot a bástyának arra a kiszélesedő sarkára, ahol nyaranként nézegetni szokták a csendes alkonyatot s a Pécs felé vezető út nagy eseményeit: egy-egy lovast, ökrös szekeret, gyalogosan poroszkáló utasembert. Most nem nagyon lehetett itt ácsorogni télvíz idején, s a táj is szomorú volt. A síkságon köd terjengett. Georgius körültekintett, mint ahogy eladó marhát néz a szerecseny.

- No, szakállszárítónak nem valami kényelmes.

- De nyáron... - vetette ellen Györk.

- A miénk télön-nyáron különb. Itt télön megfagysz, megázol, nyáron megsülsz.

Nyomban fejtegetni kezdte ott a suhogó szélben, a vár fokán, milyennek kell lennie a jó szakállszárítónak. Szélesnek, hogy medvebőrrel takart lócákat vagy karosszékeket lehessen beleállítani, ereszesnek, hogy ne verjen be az eső, ne tűzzön be a Nap, nem szabad Északra néznie, ahonnét a rossz szelek támadnak, magasan kell lennie, hogy a szem szabadon járhassa a tájat. Ilyen az igazi szakállszárító. De hát nem lehet mindenik jó magasan, mert Fejérvárott példának okáért nincsenek hegyek. Mindamellett a városra ki lehet látni a szakállszárítóról.

Ha már ilyen mindentudó férfiú volt Georgius, Györk megkérdezte tőle, mint vélekedik az égig érő hegyek között maradt magyarokról.

- Ahá, igenyöst Magna Hungariáról szólasz, fiam - csapott le rá Georgius, és egész hosszában fölvetette magát ágyára, mert már a cellájában voltak. Hanyatt feküdt, lerúgta saruit, kámzsája alá nyúlva termetes hasát vakarászta, s komoly képet vágott. - Hallék róla, sőt olvasék es, ám igazi tudós embör nem hederít efféle haszontalan fecsegésökre.

Györk elképedt, s idegenkedve nézte a barátot.

- Mind itthon, mind külországokban emlögették azt a Magna Hungariát, tudom, mind tudom én valamennyit. Mü históriáink es szólnak róla, ám ha vala, igön régön vala. Megengedöm, hogy akár a besenyő üdőkben, akár korábbat elszakadozhattak vala tűlünk magyeriak, gondolván, jobb leszen ott, távul a nyugati népektül, ám ha így vala, hadd legyön. Ne törődj vélük. Immár tám nincsenek es. Ha olyan ostobák valának, hogy nem tartának velünk, ám lássák. Így akará Isten.

- De írva vagyon egy könyvben - ellenkezett Györk makacsul -, hogy még küvetöket es küldénk hozzájuk s ajándokokat, s űk örvendözének.

- Nincs írván - jelentette ki a barát. - Fecsegés.

- De én magam látám, s olvasám.

- Mit tudod te, mi az, mit látál, s olvasál. Ha én mondom, nincs, nincs.

- De azt mondja az írás, menének küetök Keletre, s mondának hírt magyeriakról, s magyeriak fogadák örömvel űket...

- Hol vagyon írván? - kérdezte félig fölemelkedve fektéből Georgius, és kékes, színtelen, kidülledő szemét Györkre meresztette.

- Egy régi könyvben, régi hártyára, régi téntával.

A barát lustán visszafeküdt.

- Azt mondod? Tudom, tudom. Én es tudom, én es olvasám, vélhetöd. No jó. Hát valaha így lehetött. De hol vagynak már amaz üdők? Nyilván pogányság fertőjében fetrengtünk mink es meg űk es, sőt ma es, ha ugyan vagynak. De mink megösmerénk Jézus Úr tanejtásának fényét, űk kedég nem. Valamely nép nem ösmeri meg Jézus tanejtását, elvész. Hát űk elveszének.

Györk szája megkeseredett, szívében indulat dagadozott. Mért is szólt ennek a barátnak? Hisz ennek a szemében Magna Hungaria magyarjai idegenek. Ha elvesztek is pogányság miatt, sajnálni kell őket, s imádni lelkükért Isten kegyelméhez. Ha meg mégsem vesztek volna el, oda kellene menni, megnézni őket, s hirdetni nekik az életet adó üdvösséget. Elkedvetlenedett, s kelletlenül hallgatta Georgius magyarázatait a régi hiedelmek haszontalanságáról. Hogy lám, azt is följegyezték, hogy a magyeriak fejedelmei turulmadártól származnak, meg hogy az a kard, melyet még István szent királyunk is viselt, s melyet Aba Sámuel elajándékozott, Attila kardja lett volna. Meg hogy Csoba az égboltozaton tért vissza segíteni feleit a harcban, noha nem is élt soha. Györk fél füllel figyelt csak, de így is eleget hallott, hogy feldühödjön Georgius ellen.

- Az a valóság - hangoztatta lelkesen a barát, s megint fél könyökére emelkedett -, hogy kresztyénség kögyelme nélkül münk es elvesztünk volna, miként ama magyeriak, kik odakívül maradának, ha ugyan maradának. Ha nem jöttek volna Nyugatról kresztyén urak kerál úr támogatására Jézus nevében, sohult sem lönnénk. Én eleim es, ama Jákok, azkik Jákmonostorát épéték Isten dücsőségére, s kiknek nemzetsége bírja Jákfalvát s Trescsényfalvát meg a többit, ezben fáradozának. Én es ezben fáradoznék, mint láthatod, ahogy véges erőim engedik.

Úgy mondta a "véges erőt", hogy éppen az ellenkezőjét kellett érteni.

Györknek azonban eszébe villant Ölyved apa éneke: "Teutonok tetves népe". Végignézett Georgius hatalmas, nehéz, elnyúlt testén, hájas pocakján, táblás képén, egyenesen előreálló orrhegyén, kidülledő, kékes, táskás szemén, s Vérbulcsú énekét görzölgette magában. Azután nagy szégyen öntötte el, amint rajtakapta magát bűnös érzésein. Nyomban megfogadta, hogy meggyónja, sőt naponként egy Ávét szán Georgiusért, hogy Isten lássa, kresztyéni módon szereti mint felebarátját.

Meg is gyónt, meg is áldozott Györk, s nagy áhítattal, megrendülten vette magához az Úr testét. Nem először áldozott, de ilyen igazi áhítattal még soha. Mintha csak ebben a megszokott klastromban lett volna igazán Jézus teste a kenyér, máshol nem. S mintha most már nem is részesülne többé ebben az életben az igazi jézusi testből és vérből.

Így múlt el két nap, s reggeli mise meg falatozás után Györk sorra elköszönt a klastrom lakóitól. Torkát könny szorongatta. Keze az átalvető bugyrán volt, mintha attól félt volna, elveszi tőle valaki az otthoni sütetű köleslepényt meg füstölt húst, amit Hajnal hozott be vasárnap nagy könnyhullatások között útravalónak. Akkor Györk nem akarta elvenni, hiszen van itt nemcsak köleslepény, de búzakenyér is, húst, de még bort is adnak az útra, most azonban mégis ez a kis hazai eledel vigasztalta, s melengette.

A perjel előtt ismét letérdelt, és áldását vette. Az öreg fráter erősen köhögött, emiatt a könnyeit is törölgetnie kellett, de mosolygott, s vidáman megcsókolta Györköt.

- Hát utadra bocsátlak, fiadom - mondta rekedten. - Járj békével. S imádj érettem, szegény bűnös atyádért, azki nemsokára az Úr előtt állok.

- Mindég imádok éretted - suttogta Györk hősileg megkeményítve arcvonásait.

Valamennyien megölelték s megcsókolták. S kikísérték a kerengőre. Ott azután Farkas állott a fia elé.

- No, hát elmégy? - kérdezte, mintha nem tudta volna. - Hát ne feledj bennünköt, s imádj érettünk. Osztán iparkodj, hogy mégis legyön belüled valami.

Lehajolt, homlokon csókolta a fiát, mélyen meghajolt, köszöntötte a barátok seregét, majd egyenes, merev lépésekkel lement a lépcsőn, összehúzva vállán farkasbőrét. Lépései, amint a lucskos havat taposták, egyenletesebbek, kimértebbek voltak, mint máskor.

A soros paraszt, Kánya nevezetű, féloldalvást ült a szalmával degeszre tömött szekér oldalán, ujjait báránybőr süvegéhez emelve köszöntötte a barátokat, s ostorával simogatón rá-rálegyintett két sovány, kormos nyakú ökrére. A szekér végében ott dagadozott az útravaló, a Fejérvárra szánt ajándék meg a kis átalag bor. Georgius nyögve kapaszkodott föl, s hosszan fészkelődött a szalmában, mind tojni akaró tyúk. Györk melléje pattant. A kerengőről szerencsekívánságok rivalyogtak. S vetették utánuk az ottmaradók a keresztet.

- No, Bimbó, no Kormos - biztatta ökreit a paraszt atyafi mély hangon.

Az ökrök lustán belefeküdtek a járomba, s a szekér nyikorogva, vastag kerekein zötyögve kiindult az udvarból. Az indulás szerencsésnek mutatkozott, mert az ökrök nem léptek rá a keresztre, melyet a paraszt ostora nyelével húzott elébük a hóba. A nagy híd döngött alattuk.

Aki az út közelében lakott, mind kicsődült a nagy esemény látására. Most viszik Györköt, a falu fiát a távoli kolostorba, hogy elméjét művelje, s nagy tudós váljék belőle. Most indul Györk, a falu fia, hogy meg se álljon a királyi udvarig, püspökök, bárók, nagy hatalmú jobbágyok világáig. Ott írja majd az adományozó leveleket, melyeket a király aranypecsétjével szentesít.

Egy kis ház előtt, bent a ritkás fák között, egy asszony állt meg egy férfi csizmásan, bekötött szárú gatyában, vállán birkabőr bundával. Mellette ácsorgott Vajka is. Más nem volt ott.

Farkas háza előtt ott állott Hajnal kendőbe burkolt kisfiával meg Farkas. Hajnal integetett. A három kutya közül is ott csellengett kettő.

A Kovácsszeg felől vidáman csilingelt az üllők zenéje. Kifelé haladtak a faluból. Az ökrök lassú, ütemes lépésekkel törtek előre a mély sárban, szarvuk jobbra-balra ringott, mint a bölcső faragott sarka. Kánya atyafi meg-meglegyintette őket, vetett nekik egy biztató szót, s hosszúakat köpött az útra. Jobbról a sárga árral megtelt patak rohant a köveken. Az égen szürke felhők szálltak egymást űzve, a Nap halvány tányérja hol kibukkant, hol betakarózott. A könnyű szélben vacogva verődtek össze az ágak, mint fázó öregasszonyok gémberedett ujjai.

*

Nem mondható, hogy túlságosan gyorsan haladtak. De ráértek, s elgyönyörködtek a táj szépségében. Olykor lovas ügetett el mellettük, tisztelettel emelve ujját a süvegéhez s bő sugárban fröccsentve a sarat. A földek fölött lomha varjak libegtek, mint lesodort fekete falevelek. Györk csendes szomorkodással, de kíváncsian szemlélte az út változásait, Georgius pedig szünet nélkül magyarázott.

Mint vitéz népek ivadéka, azon kezdte, hogy melyik nemzetségnek milyen színű a dolmánya. Azután hevesen fejtegette a különbséget a nehéz páncélos vitéz meg a könnyű nyilas között. Georgiusnak módfölött tetszettek a páncélosok hatalmas, megtermett lovukkal, tornyosodó, csörömpölő vasöltözetükkel, tollas sisakjukkal, nehéz dárdájukkal, teknő nagyságú pajzsukkal. Ha egy ilyen csapat megveti a lábát valahol, áll, mint a földbe ágyazott kő. A könnyű nyilasok azonban mit is érnek. A világ túljutott rajtuk. Miért győzhette le szent királyunk, István is az ellene lázadókat? Mert bölcs ember volt, körülvette magát derék, a hadhoz nála jobban értő páncélos német lovagokkal, s szegény Koppány meg Alton meg a többiek csak dongtak körülötte, mint a darazsak. Mondhatjuk, hogy német páncélosok nélkül nem lehetett volna István a kresztyénség apostola, pogányok eltaposója, Magyarország nagyura, sőt nem lenne Magyarország sem. A németek megszánták Magyarországot, nem gázolták le, mint garázda pogány rablófészket, hanem segítségére siettek, vitézeik legjava jött ide, s küzdött Jézusért s a magyarok megmaradásáért. Mindez írva vagyon a könyvekben. Ő jó, igazi magyar - tudniillik Georgius -, minden lendéje az, de büszke rá, hogy az ősei teljesítették kresztyéni kötelességüket, s megmentették a németek ellenségének, a pogány magyarságnak a lelkét. Ezt Isten örök érdemükül rója föl.

Györk arra gondolt, hogy az is írva vagyon, miképpen verette szét az országra támadt németeket a szent király Sebös ispánnal, s hogy hiába volt akkor nehéz ló, páncél, dárda és pajzs, futottak, mint a patkányok. De nem szólt, hagyta, hadd magyarázzon a barát, hiszen idősebb is, útitársa is, szerzetes is, meg tanulni is lehetett tőle. Csak nagyokat nyelt, s attól félt, Kánya atyafi egyszer csak odasújt ostorával, vagy kiborítja utasait a sárba mérgében.

Kánya azonban egykedvűen ült a szekér oldalán, oda-odaszólt ökreinek, s békésen köpködött.

Majd meg a keresztes hadjáratokra fordult a szó. A pogány törökökkel, szerecsenyekkel vívott hősi harcokra, Jézus sírjának fölszabadítására. Györk szívvel-lélekkel rajongott a keresztesekért, s most föltámadt benne a vágy, hogy ő is harcoljon a Szentföldön. Ezt meg is mondta. Georgius megdicsérte, s biztosította, ha megnő, részt vehet a hadban.

- Magam es elmöntem volna - mondta büszkén -, ha nem nehezödött volna el oly igön ez a hitvány test, nem romlott meg volna a tüdőm. Meg a szüvem es beteg. Így hát több hasznomat látják itthon, a klastromban, mint ott.

Telt-múlt az idő, maroknyi falvacskák bukkantak föl s maradtak el ismét a csendes völgyekben. Egyszer csak Georgius rákiáltott a parasztra:

- Hé, állj csak meg, atyámfia. Immár a gyomor es megkívánja a magáét.

Kánya visszanézett rá, nagy bús bajusza megmozdult.

- Mért álljak meg?

- Itt vagyon az evés üdeje - kiabált Georgius, mert azt hitte, süket a paraszt.

- Hát osztán mikor érünk azkor Pécsre, he?

- Nógasd az ökreidet, s küssé hamarabb haladunk azután.

- Nógassa Híz - böffentett Kánya, és simogatón rálegyintett ökreire. - Bérendölt apát urunk, hogy vigyelek Pécsre, te brát, kedég szabadalmunk vagyon, hogy csak a szomszéd faluig kell vinnünk a klastrom papjait. Én meg szó nélkül eléállék, s béviszlek Pécsre. Apát urunk kedvéért meg a magam érdöméért.

- Hát osztán mit mondasz ezvel?

- Csak azt mondom, amit mondék. Hiii, Bimbó, hiii... Ukkon segödelmével.

Georgius megharagudott.

- Nem akarsz megállani, hogy elverjük éhünket, kedég szükségömre is mehetnék. De még Ukkont es emlögeted, pogány prosztja.

A paraszt rá sem hederített tovább. Ismét ökrei szarvahegyét bámulta, s békésen köpködött. Georgiust azonban elöntötte a méreg. Mégis pimaszság, amit ez az atyafi művel. Itt ül a szekéren egy fiatal fiú is, annak is ennie kellene már. Őt magát a szükség szorongatja. Lábai is megmacskásodtak az ülésben. Ez meg csak megy tovább.

- Tán leszállhatnál menet közben es, tisztölendő atya - tanácsolta Györk. - A szekér oly lassan halad, hogy leszállhatnál. Járhatnál egy küssé. Önni kedég a haladó szekerön es tudunk.

A fráter azonban nem szállhatott le a mozgó szekérről, hisz akkor sem volt számára játék, amikor a szekér állott. Enni lehetett így is, de maga alá csak nem rondíthatott. És a lábai is elsenyvedtek a szalmában. Ám leginkább a paraszt viselkedése dühítette. Csakugyan gaz pogány ez, ki sem látszott belőle. Hozzáfogott, hogy még jobban megmagyarázza, miért kell megállani. Újfönt hivatkozott Györkre, annak gyenge fiatalságára. Majd kifakadt:

- De te sem öhetsz, pimasz proszt. Isten bűnömül ne tekéntse, mert nem adok egy falást sem. Noha hús, puha kenyér, egy kis átalag bor vagyon a szekér farában.

- Ögyétök jó étvággyal - felelt Kánya. - Neköm es megvan a magamé. Pogány kedég nem vagyok, hallod-e, pap.

Átalvetőjébe nyúlt, kihalászott egy darab száraz köleslepényt meg egy fej jó kövérkés vöröshagymát. Övéből elővette hosszú kétélű kését, hozzáfente bekötött gatyájához. Kicsiny szarutukót helyezett az ölébe, só volt benne. A hagymát lassan, nagy gonddal meghámozta, megmetszegette, kése hegyével megsózta, a tukót eltette. Azután hozzáfogott az evéshez. Lassan őrlő fogai alatt, mint az abrak, ropogott a hagyma. Tört hozzá a lepényből, jó mélyen hátradugta a szájába. Őrölt, Őrölt, mintha kérődzött volna. Orrát megtörölte kezefejével, mert a hagymától megcsordult a könnye.

Györk szájában összefutott a nyál. Georgius pedig még mérgesebb lett. Kiabált, majd ordítozott. Hangja harsogva verte föl az elhagyott táj csendjét. Ennek csak annyi foganatja volt, hogy az ökrök hátrafelé fordították fülüket, majd látván, hogy a kiáltozáshoz semmi közük, megbocsátóan meglebbentették. Györk elfordult, hogy titkolja nevetését. Igen szégyellte, s megrótta magát ezért. De nem tudta legyőzni kárörömét.

Georgiusnak azonban nem volt mit tennie, mint szépen belenyugodnia állapotába. Ezt meg is kísérelte.

- No, Isten kegyügyön bűnös fejednek, te gaz proszt - mondta nagyot sóhajtva. - Kresztyén vagyok s hozzá szerzetös, megengedök néköd. Viselem bűneidért a kresztöt. Ha bajom esik, lelködön szárad. Most kedég nézzük, mit adának az útra.

Előkotorták a szekér farából az iszákokat. A barátot megvigasztalta, amit bennük talált, Györköt azonban elszomorította, amikor Hajnal köleslepénye, a füstölt hűs meg az öt szép sárga alma került a kezébe. Könnyeivel győzködve rágicsálta a lepényt meg a húst, mintha attól félne, elfogy. Az almához nem nyúlt. S elboruló szemmel bámulgatta az ismert, kedves, szomorú tájat.

Georgius térdére teregette az elemózsiát, s fölrikkantott, látva, hogy a klastrom szakácsa milyen pirosra sütött egy őzcombot. Az újkenyeret megropogtatta, hogy élvezze héja tapintását, sőt meg is szagolgatta, s igen jó illatúnak találta.

- Ilyenök lehetnek ama Persia leggazdagabb ligetei - mondta, s bólintott.

Előkotorta kését, nagy darabokat kanyarított a húsból. Keresztet vetve a kenyérre, megszegte, s újfent megszagolgatta. Háromszögletű cikkelyeket vágott belőle, bekapta. Csak ekkor szólt oda Györknek:

- Jó hús, jó kenyér, áldja meg az Isten a szakács fráter kezét. No, egyél te es.

De Györk szomorúan megmaradt a maga szerény útravalója mellett.

A barát nem kínálta kétszer, hanem hozzálátott. Holnapután kapnak újat úgyis. A szálláson lesz vacsora. Nem is takarékoskodott. Keze gyors fordulásokkal járt a hús, a kenyér meg a szája között. Az étel rohamosan fogyott.

- No, ezt elteszöm későbbre - mondta végül. - Nem szabad az embörnek annyira telifalnia magát. Főképp szörzetösnek. No, nem kévánod most sem?

- Nem.

- Hát akkor eltegyük, csak még ezt a kis csücskét kanyarejtom le, ne dísztelenködjék rajta. No. Így e. - A csücsök eltűnt a szájában. - De hát itt a csont körül ne maradjon rajta ez sem, ez a java. Tudod, hogy a hús java a csont körül vagyon? Ha nem tudnád, jól jegyözd meg. Haj, de megadá savát-borsát a tisztölendő fráter...

Bekapta a csont körül kinálgatózó javát is. Azután forgatni kezdte a csontot, s így töprengett kidülledő, vizenyős szemét a pecsenyére szögezve:

- Vajon érdemös-e eltönni ekkora darabot? Csak romlik, poshad az átalvetőben. Kedég igön kár lönne érette. Ha már az embör ennyit megevött, ne hagyjon belőle. Utasnak önnie kell, igaz-e? Mert az út nagy fáradalomval jár. Én biz nem hurcolom, még baja esik.

Lefaragta a végét is, aztán elkezdte a kés hegyével tisztogatni a csontot. Kaparta, bökdöste, faragta, minden kis morzsáját benyalta. Szorgos munkája nyomán olyan száraz lett az őzcsont, mintha kifőzték, napon megszárították volna. Georgius elégedetten nézte, majd elhajította.

- No, a többin lakjanak jól a kutyák.

Még a kését is meg kellett törölgetnie, mégpedig kenyérbélben. Így a cipó a késen maradt ízzel megsimítva elvégződött Georgius gyomrában. Jó nagyokat böfögött, s figyelmeztette Györköt:

- Ha elérnéd az átalagot, szomjunkat es elóthatnánk.

Györk elérte. Kivették a dugóját. Georgius keresztet vetett rá a benne tanyázó ördögök miatt, s szájához emelte. Így maradt sokáig ég felé fordított fejjel, ájtatos képpel, s torkán nyelés nélkül görögtek le a kortyok. Györk egészen közelről csodálhatta a fráter tehetségét. Olyan ügyesen vedelt, hogy egy csepp sem csurrant ki a szája mellett.

- Lásd, atyámfia, adnék most neköd es, ha megállottál volna. De még jóvá tehetöd, ha vagyon lelked, mert hasam feszössége most osztán megrepeszti kámzsámat.

Beszélhetett. Az ökrök csorgó nyállal lépegettek, Kánya atyafi meg bámuldozott a világba. A borra rá sem kacsintott.

Falvak következtek, falvak maradoztak, erdőbe értek, erdőből kijutottak, az idő lassacskán haladt. Igen lassacskán, főképp Georgiusnak. Mert evés után elővette ugyan Breviáriumát, s el is szenderedett, nagy feje mint tök lógván nyaka szárán s nehézkesen himbálózva a szekér dülöngélésére, de nem volt sokáig nyugta. Testi szüksége egyre hangosabban követelőzött. Különösen, hogy borral is megöntözte a belsejét. A fürge Györk leugrott, s könnyített magán, de Georgius sápadtan méregette a felhős, részvétlen égboltot s a sáros út mentén kínálgatózó gyöpösebb, szikkadtabb helyeket. Ismét kérlelni kezdte a parasztot. Elsenyvedt lábait kínosan rángatta, fordítgatta erre-arra. Homloka megizzadt. De a paraszt oda sem billentett, ült rendületlenül a szekéroldalon, mintha ránőtt volna.

Ekkor Georgius ismét ordítozáshoz folyamodott. Nem használt.

Most már fenyegetőzött Georgius. Hogy majd bepanaszolja az apátnál, mihelyst érkezése lesz levélírásra. Majd gondja lesz rá, hogy a száznagy legközelebbi látogatásakor huszonötöt vágasson a farára. Erre a paraszt leszállt a kocsiról, s megnyújtóztatva fásult derekát, kényelmesen ballagott az ökrei mellett, úgy lépegetvén pontosan, ahogy azok.

Georgius kínszenvedése, dühe tetőfokra hágott. Óriási ökleit az égre rázogatva követelte, jöjjön közelebb az atyafi ökrei mellől, ne bújjon beléjük, ne oldalogjon el gyáván, hanem tartsa oda konok fejét, hadd verje be. Amikor semmi sem használt, rátámadt Györkre, miért kuncog a kínján. De Györk éppen most nem kuncogott már, hanem félt. Kérlelni kezdte Kányát, álljon meg, segítse le a papot, hadd könnyítsen szenvedésein. De az annyit hederített reá, akár Georgiusra. Csak odaszólt:

- Nyughass.

A fráter most az ökröknek ordítozott, hátha több eszük van, mint gazdájuknak. Nem volt azoknak. Ekkor pokoli gondolata támadt Georgiusnak. Elnyúlva a szalmában és sápadtan nyögdösve kisütötte, hogy itt nem is egy Kánya nevezetű pimasz paraszttal van neki baja, hanem az ördöggel, aki Kánya képébe bújt. Szegény Kánya talán nem is tud semmit arról, amit művel. Jóravaló, jámbor kresztyén ember ő, de belebújt az ördög. Maga esik kétségbe, ha hallja, mit művelt Isten szegény szolgájával Várad és Pécs között. Jajgat majd, mellét veri, s pönitenciát tart. Megifjodva ettől a gondolattól, fölegyenesedett, s hányni-vetni kezdte a kereszteket Kánya felé, hangosan kiabálva az ördögűző imádságot. Latin szavai a szél szárnyán messze repültek a csendben. Györk úgy megrémült, mintha torkon ragadták volna. Georgius megőrjült... De mért nem bocsát maga alá a szerencsétlen?... Keresztet vetett ő is, és Isten irgalmához fohászkodott, könyörüljön Georgiuson, irgalmazzon az ő szegény fejének is. Ne hagyja elveszni egy tébolyodott ember karmai között.

Csak az atyafi meg a két ökör ballagott rendíthetetlen nyugalommal Pécs felé. Az alkonyatban már föltünedeztek a magasabb tornyok. Itt volt a megmentő város, itt, szinte elérhették a kezükkel. Az úton is egyre többen jártak, ki gyalog, ki lóháton. Nagy ökrös szekerek is recsegtek el mellettük rakva liszttel, tojással, hússal. Egy ketreces kocsin disznók visítoztak panaszosan. A nagy város szíve lüktetését már lépten-nyomon érezni lehetett, a nagy városét, Quinqueecclesiáét, ahol püspök lakik, s ahonnét a száznagy ki szokott szállni kísérétével a falvakba, hogy elszámoljon az adóval. Györk szíve vadul vert, most látja majd a híres várost. De közben egyre rimánkodott, csak érjenek oda szerencsésen.

Milyen lassan, milyen leragadó csülökkel ballagtak az ökrök...

Georgius abbahagyta a haszontalan ördögűzést, már látta, nem ördöggel van itt dolga, hanem egy Kánya nevezetű váradi paraszttal. A város láttára szemében fölcsillant a remény. Nagy szőrös kezeit a hasára nyomva, sápadozva és verejtékezve fészkelődött a helyén, most csakugyan úgy, mint a tojóskodó tyúk. Némán ült, csak elkékült vastag ajka remegett.

Beértek az első utcába. Gyér, alacsony, téglából épült házak sorakoztak az út mellett. Egy csapat vitéz ügetett el mellettük horkoló, vidám lovakon. Könnyű vitézek, nem vértesek voltak. A papnak tisztességgel köszöntek. De a pap nem válaszolt. Csak ült mereven, mint a bálvány.

*

Elérkezvén a kapuzárás ideje, mindenki sietett, hogy a falakon belül kerüljön éjszakára. Így folyvást mentek az emberek gyalog, lóháton, szekérrel, teherrel vagy anélkül, mindenféle öltözékben. Erősen beesteledett, s megszólaltak a kürtök, jelezvén a kapuzárás idejét. Ők már kívül rekedtek.

Így az út mellett fekvő kolostorba fordultak be. A fejedelem, alacsony, tömzsi, fürge ember, nagy üdvrivalgással fogadta őket, nyomban intézkedett, hogy a vendégek szállást, vacsorát, az ökrök ólat kapjanak. Örvendezése ijedtségre vált, amikor közelebbről megszemlélte Georgius frátert. Szegény alig pihegett, a hasát szorongatta, alig tudták kiemelni a szalmából. Megsenyvedt lábai tántorogtak. Nyomban a szükséghelyre vezettette magát, noha egy kissé későn. Majd másik kámzsát kért. Amint átöltözött, elfoglalta helyét a refektóriumban a hosszú asztal mellett, nyögve megkérdezte, mit adnak enni, s a hetes fráterrel kevertetett magának egy kupa forralt bort tojással. Mohón kortyolgatta aztán, s kissé fölüdült.

Györknek adtak egy tányér hagymás köleskását meg egy kupa tejet, s nyomban bedugták egy cellába, aludja ki magát.

Györk azonban nem tudott aludni. Korán is volt még, a hely is szokatlan volt, izgalma sem hagyta nyugodni. Elővette átalvetőjét, rágicsált egy darabkát a füstölt húsból, megevett egy almát - még a magját sem hagyta ott -, s közben hazagondolt. Végigfekve ágyán elsorjáztatta maga előtt az eseményeket. Igen szomorú volt. Kivetették a nagyvilágba, szelek viszik, mint pitypang bóbitás magvát, most ám lássa, hova száll, hol ér földet, hogy ver gyökeret. A vastag falú cellában mély csend volt, nem hallhatta többé a dormitóriumban pajtásai jól ismert lélegzését, álmukban motyogott szavait. Csak igen-igen messziről, a refektóriumból szűrődött néhol hozzá némi zaj.

Végre elnyomta az álom.

Egyszer csak dobogó léptek s dühösen pörlekedő férfihangok lármájára eszmélt. Megijedt, fölült, hallgatózott. Robaj támadt, mintha földűlt volna valami. Azután pufogás, mintha buzogánnyal döngették volna a kaput. Bizonyos volt, hogy a klastromot rablók támadták meg.

Kiugrott a pokróc alól, s az ajtóhoz tapogatózott. Amint kinyitotta, bősz kiáltást hallott:

- Érsök urunk es így akarja!

Vad zúgás, ordítozás kavarodott föl erre a kiáltásra. Györk semmit sem értett az egészből. Ezek nem rablók. De mit művelnek?

Kilépett a cellából, s a folyosón végighaladva, a feszületek előtt gyorsan keresztet vetve s Isten segítségéhez fohászkodva a lárma irányába sietett. A folyosót a fal sarkán foklatartóba dugott csörje világította meg.

A refektórium vastag ajtaja mögül torlódott ki a zsivaj. Mintha egy sereg rabló összeveszett volna a zsákmányolt kincsen s egymást marná. A dobogásból, ordítozásból, zúgásból ismét kiharsant az éles hang. Györk most megismerte, hogy a kis zömök perjelé:

- Mondom, hogy érsök urunk es így akarja, ti barmok!

- Rosszul akarja - bőgött egy hang, melyben Györk Georgiusét ismerte föl.

Ezek ölik egymást. Vajon nem álmodik?

Kinyitotta az ajtót s benézett. A refektóriumban nagy élet folyt. A terem közepén, Szent Erzsébet szépen írott nagy képe előtt, ott állott szétvetett lábakkal, fejjel kimagasodva a többiek közül Georgius fráter, s vadul hadonászott, mint a cséphadaró. Ökle le-lesújtott az asztalra, s ilyenkor billegtek a kupák. Ordított, ahogy a torkán kifért. Csuhája zilált volt, lucskosra öntözve borral. Piliséről elvesztette a kis fekete sapkát, s borotvált koponyája vörös volt, mint a leáldozó Hold.

A többiek bömbölő szájjal körülkavarogták, akár a csikaszok, szemük forgott és villogott, öklük szintúgy hadonászott. Egy igen vén barát a sarokban ült egy alacsony széken, rágicsált valamit, s időről időre beleordított a társaságba éles, sipító hangon, fogatlan szájjal. A perjelt első pillantásra nem látta Györk, de azután kitűnt, hogy éppen Georgiusszal szemközt ágált, csak a nagy termetű löbödör fráter eltakarta. Egyre az érsek urat kiabálta.

Néhány feldöntött szék hevert a kövezeten vagy öt-hat lesodort kupa társaságában. Vékony patakban folydogált a bor. Émelyítő savanyú szag terjengett a levegőben, a gyertyák jócskán leégtek, hamvukat nem vette el senki, füstjük keserűen keveredett a büdös borszagba.

Györk meggyökerezett lábbal állt az ajtónyílásban, ijedten bámulta a sohasem látott képet, s kissé visszahúzódott, nehogy a földühödöttek észrevegyék s megverjék.

- Mennél több idegen él az országban, aznál hatalmasabb az ország! - üvöltött Georgius, s lecsapott a karja.

- Hazudsz! - sipította a fogatlan vén, s többen utánabőgték: - Hazudsz!

- Lókötő vagy, nem pap.

- Ördöng ivadéka.

- Gebedj meg.

- Ki kell rúgni.

Szakállak kavarogtak a kormos levegőben. Kerek pilisek villogtak. Kámzsák örvénylettek s kavarogtak.

- Érsök urunk es így akarja - rikácsolta a kis zömök perjel, s ott hadonászott a hatalmas termetű Georgius előtt.

Az félretolta az útból, s tovább bömbölt:

- Ebök vagytok mindahányan, nem szerzetösök! Nem lehet kiirtani azokat, azkik kresztyénség támaszai. Ország gazdagságának kútfői.

- Igyatok, a hasatok keservét - kiáltozta egy fiatal, fekete szakállú barát, s fölkapott egy hatalmas kancsót.

Györk eleget látott, de keveset értett. Mi lelte ezeket? Isznak, mint a gödény, ölik egymást, megszállotta őket ördöng. Csakugyan olyanok voltak, mint a tébolyodottak. Otthon Váradon suttogtak róla, hogy Pécsett igen rossz erkölcsű papok vannak, részegeskednek, ágyasokat tartanak, sőt a templomi edényeket is ellopják. De azt hitte, ez csak szóbeszéd. Hogy részegeskedhet, lopkodhat egy szerzetes, aki klastromban lakik, deákul beszél, s fogadalmat tett Jézus szolgálására?

Még elbámuldozott rajtuk egy-két pillantásig, azután látva, hogy a sarokban kuporgó vén atya ugyancsak meresztgeti gyenge, szúrós szemét az ajtóra, csöndesen visszahúzódott, s elindult a cellája felé. A súlyos ajtó mögül áradozva zúdultak utána a torlódó rivallások hullámai.

Már azt hitte, szerencsésen visszajut cellájába, amikor a folyosó másik végében megnyílt egy kis vasalt ajtó, s a lépcsőn szép, magas, barna szakállú barát merült föl, mintha a föld alól támadna elő. Györk megijedt, ám a barát nem volt ijesztő, mert arcát szomorúan lesütötte, figyelt, majd keresztet vetett. Ekkor észrevette Györköt, s intett, hogy álljon meg. Györk megállt.

- Hallod? - kérdezte fájdalmasan eltorzult arccal, fojtott hangon a barát, s ujjával a refektórium felé bökött. - És Isten nem szakasztja rájuk a házhéjat.

- Én es erre serkenék.

- Melyik a te cellád?

- Az amott, ahol nyitva az ajtó.

- Menjünk tán bé.

Bementek. A barát leült az ágy szélére, s búsan lelógatta a fejét. Györk egy székre telepedett. Így hallgattak sokáig.

- No, hát mit szólasz? - kérdezte végül a barát felütve a fejét s keserűen mosolyogva. Vékony, szép rajzú ajka s okosan ragyogó barna szeme volt. Erős ujjai a szakállában futkostak.

- Azt hivém, rablók törének a klastromra.

- Rosszabbak. De ez még sömmi. Azt es megtevék a gyalázatosok, Jézus Urunk szomorejtói, hogy céda, cemönde asszonyi állatokat hozának bé, azkik vendégfogadók körül, vitézök szállásain hentörögnek, s vélük ivának, dorbézolának, rúgák a port. Eleénte volt, aki szót emelt. Azokat más klastromba küldék. S azt mondák, ha pispök urunk nyilván élhet ágyasával, ajándokozhat néki ékszerszámot, falut, földet, s még pápa úr dorgáló szavait es file mögé hányja, mért ne vidulhatnának űk es egy küssé? De osztán a fertelmes dajnákat mégis kiszórák, mert azmi sok, az sok. De isznak s ortályoznak tovább. Azt mondják, Noé atyánk is megivá a bort, sőt meg es részegüle tőle. De most nagyobb dologról vagyon szó.

Györk kíváncsian nézte a beszélőt. Az halkabbra fogta a szót:

- Ezben igazuk es vagyon sokaknak, bátor bor nélkül jonkább igazuk löhetne. Mert arról vagyon szó, hogy nádrespán urunk meg több espánok s papok, közöttük Johannes érsök úr es, úgy vélik, elég vala immár idegönök dúlásából magyeriak földjén. Kerál urunk felesége, ama Gertrudis, ország nyakára hozja mindön pereputtyát. Hivatalba maga lendéjét ülteti. Mindön sókamra, vám, pénzverő a markukban vagyon. Szipják az országot, miként a nadályok. Müszülmén jöttmentek szabadon járnak Aleppóba, Szmirnába, hogy oskolán míveljék pagány elméjüköt. Hazajövén kedég itthon terjesztik pokol büdös tanait. Kresztyén nőket vesznek, többet es, és azokat müszülménné teszik. Kerál űnagysága, Andorás úr kedég csak nézi ölbe tett kézvel, s hálákat ád Istennek, hogy kerállá tevé, s néki nyugalmas, biztos életöt ada. Prédál, fűnek-fának javakat osztogat, sömmije sincs soha. Bezzög az a Gertrudis asszony mindön dénárt fogához ver, s belétömi pereputtyába. Hát ezt sokallá meg immár maga nádrespán urunk meg más neves espánok, sőt papok és Johannes érsök úr űnagysága es. Értöd?

- Értöm - bólintott Györk. Bár nem látta tisztán, mit magyaráz a barát. Azt meg végképp nem értette, miért meséli mindezt éppen neki.

- Látom, okos fiú vagy - bólintott elismerőleg a fráter. - Szörzetösnek indulál, hát üsmerd meg az effajta szörzetösöket es, mint itt vagynak. Hát, mondom, Johannes érsök urunknak igaza vagyon azban, hogy Umbertus érsök urat nem szívelheti, azt a némöt gyisznót, azki csak magyeriak ellen tör, sutba vetvén Jézus Urunk igenyös tanejtásait, kresztyénség parancsait. A többieknek es igazuk vagyon, nem hagyhassuk ebök harmincadjára jutni országunkat s nemzetünköt. De egyet mégis kérdök tűled, te fiú. Lám, mit mondasz reá. Ha kitakarejtják a némötöt, s tetejébe még letöszik Andorás urat a trónusáról, mi küetközik? Az, hogy ezök a részög gyisznók, ezök az ortályozó csikaszok, ezök a Jézus tervényeit, ország szabadságait megcsúfoló, magyeri szegénységöt megnyergelő s nyomorúságból es vizet fakasztó, sőt bort vedelő elrugaszkodottak kerülnek följül. No, hát most osztán elgondolhatod, ézös ücsém, mi leszön itten.

Fejét megint lehorgasztotta, s mogorván hallgatott.

A falakon bőgve tört át az ortályozás zaja.

- A te mentorod, Georgius fráter, jónak látá, hogy ellenük szegüljön - folytatta a barát. - Igön csudálnám, ha helyben nem hagynák. Nem es ártana néki, igaz-e? No, megmondok még vagy egy zsolozsmát e moslékban turkáló kanok üdvösségéért. Te kedég aludj. Ha netán hallanád, amint mentorod ordejt, s a többiek püfölnék, fordulj békével a másik ódaladra.

Azzal fölállt, nagyot sóhajtott s kiment.

Györk pedig lefeküdt, fejére borította a pokrócot, s megkísérelte az alvást. De mindaz, amit a barát elpanaszolt, nem hagyta nyugodni. Folyton a beszűrődő lármára ügyelt. Az hol alászállt, hol megdagadt, s kicsapott a refektóriumból. De tán csak abbahagyják már? Késő éjszaka volt. Hogy szolgálják holnap Istent, ha ma így dorbézolnak?

Elszunnyadt, de megint fölriadt. A lárma, melyet szunnyadása közben is mintegy fél füllel hallott, ijesztő volt. Dobogás, dübörgés, rikoltozás kavargott a vastag falak között. Bizonyosan most verték Georgiust.

Györk bizony nem fogadta meg a tanácsot, nem fordult a másik oldalára, hanem kiugrott az ágyból, s megint végigsuhant a folyosón. Óvatosan kinyitotta az ajtót.

A refektórium közepén kettesével-hármasával összefogózkodva ugyancsak járták az ugróst, guggolóst, ugyancsak verték sarujukkal a kövezetet. Néhányan az asztalra borulva horkoltak. A fogatlan vén barát azonban eleven volt, mint a csík, egy nagy kupa állott mellette a földön, s tenyerével a kövön verte ki a tánc ütemét. Vékony, elragadtatott hangon a táncdalt üvöltözte. Ebben egyébként elöljárt Georgius meg a perjel. Egymást átölelve ugrabugráltak, ami elég nehéz volt Georgius löbödör nagysága meg a perjel kicsinysége miatt. A szeretet azonban eloszlatja a különbségeket, kiegyenlíti a mértékeket. Lám, a perjel kihirdette ország-világ s az egész klastrom előtt, hogy Georgius igazi, istenadta cimbora, ha hülye is. De inni tud. Georgius cuppanós csókot nyomott a kis perjelre, s elordította, hogy mindnyájan jó magyeriak vagyunk, aki mást mond, ki kell verni az országból. Miután a perjel igazat adott Georgiusnak abban, hogy az ország ereje az idegenekben van, Georgius meg a perjelnek, hogy aki nem akar jó magyeri lenni, húzzák karóba, kössék lófarkához, nem verték meg.

Györk bámulva szemlélte, milyen fürge az ő útitársa, noha a termete nem könnyű, a hasa is nehéz, a tüdejére meg a szívére is panaszkodott. Mint valami csuhába bújtatott medve, járta a kettőst, s bokázott nagy vígan. Kurjantásai megremegtették a házat. Ennyiből is látták mindnyájan, hogy jó magyeri. A kis perjel meg úgy pörgött, mint az orsó, kezét negédesen a feje fölé emelte, s a bolthajtásra mutogatott.

Ennyi elég volt Györknek. Visszament cellájába, s a pokróc alá bújt. Lelke mélyén mintha nesztelenül, könnytelenül zokogott volna valaki. Keresztet vetett, s imádkozott. Magáért, az otthon maradtakért, a jó váradi apátért, végezetül minden szerzetesekért s a dorbézolókért. Kérte Istent, fordítsa el szemét a gyalázat színhelyéről, ne lássa hitvány szolgái csúfkodását. Így azután harmadszor is elaludt. És aludt reggelig.

Hajnali csengetéskor fölkelt, s elmondott egy könyörgést. Feje nehéz volt, mint a só, szíve nyugtalan. Aggodalommal tekintett a nap elé. Attól félt, talán el sem jut ezzel a Georgiusszal Fejérvárra. Az éjszakára úgy emlékezett, mint pokoli álomra, ördögök diadalünnepére. Rendbe hozta ruháját, kiment, hogy a reggeli misén részt vegyen s lássa, mi lesz ezután.

A folyosón nehéz fejű, bágyadt, igen alázatos barátok lépegettek mogorva szótlansággal a kápolna felé. A tompa hajnali szürkületben sárgán lobogtak az új gyertyák. A kápolna oltárától szemrehányó bánattal tekintett alá a Megfeszített a kövezeten térdeplő csapatra. Györk a miséző barátban ráismert éjszakai vendégére, s ez megnyugtatta. A szent test és vér még sincs méltatlan kezekben. Ájtatosan leborult, s forró szívvel mondta könyörgéseit.

Aztán körültekintett. Tőle nem messze Georgius térdelt, duzzadt ajka motyogott, vörös héjú, színtelen szemét be-behunyta, táblás képe sápadt és taplós volt. Igen ájtatosnak látszott. Bizonyosan most bánja meg bűneit, így nem elveszett ember. A többiek is nagyon ájtatosak voltak, szemüket inkább behunyva tartották, fejük mélyen lekonyult, ajkuk zümmögve imádkozott. Mély bánat rezgett az egész kápolnában.

Hasonlóképpen bánkódott reggelinél is. A perjel, noha vendége volt, szilenciumot tartott, a hetes fráter mogorva képpel töltögette a tejet, a barátok ízetlenül ettek, alig ment le falat a torkukon. Mindnyájan sápadtak s igen ájtatosak voltak. Györk látta ismerősét az asztal másik végén, szép barna arca szomorú volt, szemét üres tányérjára sütötte, nem evett semmit. Nyilván egész napi böjtöt tartott bűnös társai üdvösségéért. Pedig ma vasárnap volt.

A fölolvasó fráter tompa, hadaró hangon szótagolta az igaz szerzetesi "jószágokról" szóló regulákat.

Reggeli végeztével úgy határoztak, hogy a vendégek ott maradnak a klastromban, legföllebb bemennek a városba, s meglátogatják a kanonok urakat. Amikor azonban erre sor került volna, Georgius nyomtalanul eltűnt. Így Györk, látva, hogy vele nem sokat gondol senki, zsebébe tett egy almát, s kiballagott a klastrom kapuján.

A város felé ballagva megcsodálta a vár hatalmas falait, melyekhez képest a váradi falak kicsiny madárfészek pereméhez hasonlítottak. Irtóztató falak voltak ezek, a kapu fölött vaskos, mellvédes, lőrésekkel csipkézett bástyával. Vajon hányan s meddig építhették? S elnyúltak talán a város fölött emelkedő hegyekig is. A kapu tölgyfából készült, keresztül-kasul meg volt vasalva s nagy fejű szögekkel kiverve. Vitézek tanyáztak előtte vidám terefere, nevetgélés közt. Volt ott vagy tíz páncélos is, ezek voltak az igazi kapuőrzők, a többi könnyű dolmányban, bárányprém süvegben, rövid csizmában, lebegő farkasbőrrel csak afféle segítség volt. És a kapu nagy boltíves nyílása alatt folyvást jöttek-mentek a járókelők. Különösen sokan siettek befelé a környékről, hogy a vasárnapi misén részt vegyenek. Olyasfajta parasztokat is látott Györk, amilyenek otthon élnek Váradon, de besenyőket is, a nők piros, fekete meg fehér szőttesekben, piros csizmában, a férfiak farkasbundásan, fejszével a kezükben, magas hasított süveggel a fejükön. Györk szíve megdobbant, amikor a hazaiakhoz hasonló népet látta, hátha ismerősök. A besenyő lányok között meg azt az egyet kereste, aki úgy kicsúfolta a húsvéti játékban.

Így lődörgött, míg végre nekibátorodott, s bement a kapun. A városnak ez a része még nem volt olyan nagyszerű, csodálatraméltó, de távolról tisztán ragyogott a bágyadt reggeli fényben az aranyos tetejű templom, zömöken emelkedett ki a székesegyház tornya, s itt is, ott is más hatalmas épületek ejtették ámulatba. Egy nagy kőház például olyan volt, mintha két egyforma házat raktak volna egymás fölé. Volt legalább tíz lantornás ablaka két sorban. A fölső részén kiugró volt, oda még ki is lehetett állni. Györk alája ment, s megbámulta. Kerek lyukat látott a kiugrón, s éppen azon töprengett, vajon mire szolgálhat az a lyuk, amikor odafönt hirtelen megjelent valami asszonyféle, s egy rakás rondaságot lökött ki a lyukon. Györk elugrott. Hát ezek a városiak valóban okos emberek, hogy ezt is kitalálták. Így a házban nincs semmi szemét. Mindent kihajigálnak az utcára. Nagy tisztaság jele ez. A házak mellett azonban nem volt tanácsos járni. Györk rákanyarodott az útközépre, ahol a többi járókelők, lovasok is haladtak. Nem lehetett tudni, melyik házból hajítanak ki egy lapát szemetet. Melyik kiugróról zúdul az ember nyakába valami.

Meredek utcán haladt fölfelé, s más nagy házakat is látott. Először azt hitte, abban az elsőben lakhat a száznagy, de később úgy vélte, egy még nagyobban. Hát a püspök? A kanonoki sereg? Ez bizonyosan a székesegyház körül lakik magas, fényes palotában.

Látni is kell azt a palotát.

Az arannyal borított templom egy téren állt. Megcsodálta, azt hitte, ez a székesegyház. De aztán mégis úgy vélte, annak sokkal nagyobbnak, tekintélyesebbnek kell lennie. Így tovább kódorgott bal felé, egy igen keskeny utcán. Nem sokat haladt, amikor fölbukkant előtte a nagy, szürke, négy csonka toronnyal büszkélkedő egyház. Faragott kapuja éppen szemközt nézett Györkkel. Nyomban érezte, most áll a székesegyház előtt. A roppant épület komoran hirdette ezt. Igen-igen vénnek látszott.

Györk megrendülten állott előtte.

Azután fölballagott a meneteles téren, s fejét mélyen meghajtva belépett. Halálos csend vette körül, a faragott, arannyal díszített oszlopok, a csodálatos képek, a magas mennyezet méretei lenyűgözték. Térdet hajtva s egy zsolozsmát rebegve megállt az egyik oszlop lábánál, s bámult. Kereste a koporsót, mely Péter király hamvait rejti. Tudta, hogy ez a nyomorult velencei, aki olyan kegyetlenül bánt a magyarokkal, idegeneket ültetett a nyakukra, az országot pedig "eladta" a németeknek, itt van eltemetve, ebben a templomban. De nem látta sehol. Pedig hogy szeretett volna királysírt látni, igazi királyi koporsót. Azét a gyalázatosét, akit Vata úr kergetett ki az árnyékvilágból. Akinek úgy tolták ki a szemét, mint az ő kedvéért Vászoly úrét, Ölyved apa énekének hőséét.

De nem tudta, hol keresse.

Az egyik kisebb oltár előtt csendesen misézett egy pap. Györk áhítattal letérdelt és meghallgatta a misét. Rajta kívül csak kevesen voltak a templomban, többnyire fehér vászonba öltözött, kendőkbe burkolt asszonyok. Meg egy szakállas öregember, aki szinte süketen térdelt, majdnem a földig borult, s félig hangosan mondta imádságait. A nagy néptömeg a későbbi énekes misére jön bizonyosan, hiszen vasárnap van.

Mise végeztével még elbámulgatta a fényes oltárokat, képeket, oszlopokat, azután kifelé indult. Már nagy sajnálkozással lemondott róla, hogy Péter úr sírját lássa. Ám amikor ismét kint volt a szürke, kedvetlen, nyirkos téli ég alatt, a templom egy másik bejáratát pillantotta meg. Ez nem volt olyan nagy és díszes, mint a főkapu, erősen megvasalt vastag tölgyajtó nyílott rajta. Talán ott a bejárat a temetkező helyre? Megindult a kiskapu felé.

Ismét a templom főhajójában találta magát, de szorosan a főoltár mellett. S tőle jobbra lépcsők látszottak a homályban. Tétovázva megindult lefelé, a föld alá. Egy kissé aggódott, hátha nem szabad lemennie senkinek, aztán megnyugodva gondolt arra, hogy hiszen ő kolostori ember, csuha van rajta, a lábán saru. Nem szidhatja meg tehát senki.

De nem is találkozott senkivel.

Szűk, igen sötét pinceszerű helyiségbe jutott. A helyiség közepén magas, faragott kőkockákon súlyos, vén, díszesen faragott kőkoporsó nyugodott. Az alacsony, boltíves mennyezetről egy szál láncon olajlámpás függött, s olyan kicsiny lángocska libegett benne, mint egy légy szárnya.

A koporsó födelén kőből faragott szakállas férfiképmás feküdt hanyatt, mellén összekulcsolt kézzel, fején koronával. Györk óvatosan közeledett hozzá, mint az alvóhoz.

Mereven, süketen és vakon pihent a kőalak a homályban.

Györk a lélekzetét is visszafojtotta, mintha attól félne, fölébreszti.

Aztán csöndesen kiment. Gondolataiba merülve lépkedett az utcán. Ott járt abban a régi időben, amikor a király, a kőkoporsó örök alvója, ereje teljességében hatalmaskodott, dúlt, kegyetlenkedett a magyarokon.

*

Egész nap a városban csavargott, bámulta görbe, meredek utcáit, magas házait, a sürgő-forgó népet. Elfeledkezett ételről-italról, fáradtságról, klastromról. Végül a város iránti csodálata csökkent, s fölülkerekedett benne az unalom és nyugtalanság érzése. Mégiscsak az az igazi élet ott Váradon. A fák közé bújt kis paticsházakban, a csendben és békében, ahol mindenki ismeri egymást, s ahol az emberek mind rokonai egymásnak. Ebben a nagy hangyabolyban mindenki idegen volt. Összevissza beszéltek, mint Bábel lakói a nagy zavarodáskor. Györk fülét olyan szavak ütötték meg, amelyeket nem értett. A gyéren fölbukkanó besenyőket megismerte ruhájukról, alakjukról, arcukról, nyelvük sem volt egészen ismeretlen, ha nem értette is, de voltak olyan városi ruhás járókelők, akiknek a szavát most hallotta először. A legfurcsább, legkülönbözőbb ruhákat látta. Némely nő a téli nyirkosság ellenére is olyan szoknyát viselt, amely kétfelől szabadon hagyta mezítelen combját, csak elől-hátul takarta. Voltak hosszú, bő, földig érő ruhák s olyan rövidek, hogy a térd is kilátszott. Voltak hosszú, díszes fátyolok, lebegve úsztak a hölgy után, s voltak hajadonfővel kényeskedők, akár otthon, Váradon. Látott azután olyan nőalakot is, akinek az arcát sűrű fátyol födte, csak a szemnyíláson át villogtak ki a sötét szemek.

A férfiak hasonlóképpen tarkabarka bábeli népség voltak. Széles karimájú, tollas kalapok és karimátlanok, tollatlanok meg szűkek, köpönyegek meg dolmányok, bocskorok meg csizmák, aranysujtás meg rongy, hetyke vitéz meg lomha, ökörtekintetű rabszolga sürgött-forgott Györk körül. Eleinte kíváncsian nézte őket, iparkodott megérteni, ki kicsoda, miféle, de azután beleunt, s úgy lökdöstette magát, mint az alvajáró. Csakhamar forró honvágy ragadta torkon, menekülni szeretett volna, vissza Váradra, a kedves faluba, ahol mint egy család élnek a jól ismert kedves barátok. Elgondolta, mit mívelnek most. És szeme égett a könnyektől.

Olyan idegen s hazátlan volt, mint az angyalok, akiket lehajítottak az égből.

Déltájban leült a téren az aranykupolás templom lépcsőjére, elővette a köleslepényt, füstölt húst, s elszoruló torokkal nyelte. Amikor kipihente magát, ismét fölkerekedett, s a hegy felé ballagott. Az utcák a várfal közelében egyre szűkebbek, tekervényesebbek és piszkosabbak, a házak egyre alacsonyabbak lettek. Szolganépség lakhatott erre zsúfolt odúkban, rokkant sárputrikban, a nagy zajjal, rikoltozással játszó, kergetőző gyermekek piszkosak s rongyosak voltak. Igen, ha ostromra kerülne sor, ezek itt a falak közelében hadd szenvedjék a lezúduló kövek, a behulló üszök, forró szurok s a megbontott falakon betörő ellenség fegyvereinek első dühét. Ha meg erősítés kell, őket hajtják elsősorban a falakra, árkokba dolgozni.

Györk egyre komorabb és szomorúbb lett. A rongyos alakok, himlőhelyes arcok, csurgó szemek, kivetemedett kezek-lábak látványa lesújtotta. Visszamenekült a város belsejébe, s lábait alig vonszolva ballagott a déli kapu felé.

Már estüdött, amikor a kapu környékén tanyázó katonák hangos, részeg csapatába keveredett. A vitézek körben álltak, egyikük damborát vert, a többi meg üvöltözve, rikkantva biztatott valakit, aki a kör közepén táncolt. Györk is odasodródott néhány röhögő polgárral. Nő táncolt ott olyan szoknyában, mely szabadon hagyta mezítelen combjait, kezét csípőre tette, fejét hátravetve esztelenül nevetett, s érthetetlen nyelven rikoltozott. Lába szaporán billegett, néha a levegőbe dobta, s megfordult maga körül, mint a forgószél. Ilyenkor szétnyíltak vászonszoknyái, combja teljesen kiszabadult s fehér kört írt a levegőben. A vitézek farkasordításban törtek ki.

Boszorkány - gondolta Györk irtózva. A forgószélre gondolt, melyben a Szépasszony táncol, s melybe nem tanácsos belelépni, mert megbetegszik az ember. Majs apa sokszor gyógyított olyanokat, akik a Szépasszony forgószelébe léptek. Ettől megrémülve hátrább vonult, s messziről szemlélte a mulatozókat, a vadul táncoló, lihegő nőszemélyt. Amikor az asszonyi állat kifáradt, belerepült egy vitéz karjába, mire mind összevesztek rajta, tépték, cibálták, szidták és csiklandozták, elannyira, hogy a nő ingválla leszakadt, s nagy, kerek, fehér keble kibuggyant a ruhájából. Egy vödör bor állott a fal mellett, egymás kezébe adták, nagyokat húztak belőle, majd a nőt is alaposan megitatták.

Györk kiment a kapun, s megindult a széles úton a klastrom felé. Eleget látott immár a városból. Gondolta, elmondja tapasztalatait a barna szakállas barátnak, s megkérdi, mért nem prédikálnak szerteszét az utcákon, mért nem intik jóra a népeket, mért nem segítenek a nyomorultakon és betegeken a távoli utcákban, mért tűrik, hogy a vitézek ország-világ szeme láttára egy asszonyi állattal csúfkodjanak, egész város szégyenére.

Erre azonban nem került sor. A klastromban senki sem hederített Györkre, s ő behúzódott szomorú cellájába. Az este ráborult a világra, neki sem gyertyája, sem egy hitvány kis csörjéje nem volt, sötétben üldögélt szomorúan, kókadtan, mint a megdermedt varjú. Mért is esett éppen őrá a perjel választása? Mért kell neki itt ülnie ebben a romlott klastromban, idegenben, egyedül? Ahol nem törődik vele senki? Nem nevezi édes fiának, felének? Nem kérdi, éhes-e, szomjas-e?

Letérdelt a feszület előtt, és imádságaiba merült.

Elvégezvén zsolozsmáit, végigfeküdt ágyán, s hallgatta a beszűrődő neszt. Vajon hol, merre jár Georgius fráter? Mért nem jön be hozzá? Mért nem törődik vele? No, ugyan jó szerzetes ő is. Vajon ma is dorbézolnak majd? Talán verekszenek is.

Könnyezve gondolt Váradra. Aztán elnyomta a fáradtság. Egész nap a nyirkos, hűvös levegőn csatangolt, hát elfáradt.

Amikor fölriadt, ismét hallotta a rivalgást, dobogást, lótást-futást, ajtóvagdalást, de most nem hederített rá. Imádkozott, bocsássa meg Isten a bűnösök bűneit, s fejére húzta a pokrócot. Így aztán csak akkor riadt föl, amikor már reggel volt, s ágya mellett ott állt Georgius sápadt képpel, rosszkedvűen, fáradtan.

- No, föl hát, Julianus - mondta Georgius rekedt hangon, s nagy krákogásba kezdett. - Én immár talpon vagyok, előálla a kocsi es. Cihelődj.

Györk kiugrott a takaró alól.

- Nyomban, csak megmondom röggeli zsolozsmámat.

- Hagyd most, fiú - legyintett Georgius. - Megmondhatod a szekerön es. Tudod, mit mond az Írás: ha kedég imádkozol, menj bé a te szobád legbelsőbb rejtökébe, ahol sönki sem lát, s ott mondjad meg a te imádságodat. Hát akkor megmondhatod a szekerön es.

- De sömmibe sem foghassunk, még nem imádánk - szabódott Györk.

- Nem es kell. Amint a szekérre ülünk, nyomban imádunk. Így osztán nem fogunk utazásba imádás nélkül. Egyébként ne oktass te engöm, öreg csont vagyok én már.

Olyan mély, rozsdás hangon mondta a kelletlen szavakat, mintha kicserélték volna a torkát. Nagyokat harákolt, köpdösött. Táblás képén fonnyadtan csüngött a hús. Szemhéja bedagadt, ajka ferde volt. Miközben kifelé ment, dörmögve magyarázta:

- Megcsapá torkomat a szél az úton. Mindez ama gyalázatos paraszt miatt vagyon. Isten bűnéül ne vegye. Egy öreg szerzetössel úgy bánni, miként ű bána vélem, az már gyalázat. De égni es fog pokol mélységes fenekén.

A refektóriumban némán folyt le a reggeli, a barátok arca éppen olyan petyhüdt, sápadt, rongyszerű volt, mint Georgiusé, a hangjuk is olyan reszelős, rozsdás. Az ő torkukat is megcsapá a szél. Kelletlenül turkáltak az ételben, kásájukat hosszasan rágták, mintha vén marha inát rágták volna. Azután a zömök kis perjel fölállt, s bizonytalan léptekkel kikísérte Georgiust meg Györköt a házból. Georgius a küszöbön megállt, kiterjesztett kézzel, áhítatos arccal áldást mondott az egész gyülekezetre, s megköszönte a vendéglátást.

- Istennek öröme telik bennetök, jámbor atyák - mondta. - Fáradozzatok tovább Isten igéjének bétöltésére, s jutalmatokat elvöszitök a túlvelágon.

Mindnyájan lehajtott fejjel vették az áldást, nagyokat sóhajtottak, azután rögtön visszaültek a helyükre, a fölolvasó barát ismét recitálni kezdte a szent könyv szavait, ők meg tovább turkáltak az ételben. A barna arcú szép fiatal fráter nem volt köztük.

Ezúttal nem ökrös, hanem lovas szekéren indultak útnak. Két sötétpej, csontos, magas ló volt a szekérbe fogva díszes, csótáros szerszámmal. Az atyafi, aki Tolnáig viszi őket, fiatal, hetyke legény volt, süvegét fél szemére vágta, s nagy lenézéssel tekingetett a háta mögött veszkődő barátokra. Georgius nagy keservesen fölcihelődött Györk mellé, gondosan megtapogatta az átalvetőt, vajon van-e benne útravaló, megkotyogtatta a borostömlőt is, majd meggyőződött róla, hogy a váradi klastrom ajándékaiban sincs hiány. Amikor mindez végbement, kiadta a parancsot az indulásra.

- Ha osztán a tisztölendő atya le akarna szállani útközben - intette nyomatékosan a perjel a legényt -, megállj ám, osztán segélj néki leszállnia, nehogy valami baj legyön, s maga alá bocsásson.

A legény komoly pofával bólintott. Így elindulhattak.

Alig értek ki a város határából, Georgius elővette Breviáriumát, s mély ájtatosságba merült. Ebből csak a szekér egy-egy nagyobb zökkenése billentette ki. A lovak gyorsan ügettek, vidáman fújva a párát. Patájukkal nagy sárkoloncokat hajigáltak Georgiusra meg Györkre.

A falvacskák gyorsan maradoztak. Déltájban Abaliget környékén jártak. A lovak lassú lépésben kapaszkodtak fölfelé a hegyi úton. Körös-körül néma erdőség borította a hegyoldalakat. Jobb felől mély völgy nyílt, messze hegygerincek kéklettek a ködben, a távolban veszve el, mint továbbadott üzenet. A legény visszafogta lovait, megálltak.

- Most immár tanyázzunk egy küssé - mondta. - Etessünk.

- Lásd, fiam, te okos férfiú vagy - dicsérte Georgius, a hosszas, buzgó ájtatoskodástól fölfrissülve. - Hová valósi vagy?

- Én tolnai. Éppen itt valék a klastromban egy terő gabonával, s így nem térök haza üresen.

- No, Isten éltesse a tolnaiakat. Mindnyája ilyen jóravaló embör, he?

- Az mindnyája.

A legény a szekér farából szénát vett elő, s a lovak elé vetette. Könnyített rajtuk, lecsatolva a zablát. Ő maga is elővette útravaló szalonnáját, hagymáját. Georgius azonban olyan adakozó kedvében volt, hogy megkínálta a magukéból. Ezúttal sült ludat adott a szakács fráter az útra, de Georgius bosszúsan megállapította, hogy silányan készítették el, nyomába sem léphet a váradi őzpecsenyének. Pedig ő szereti a ludat, különösen ilyenkor, amikor már jó kövérkés.

Javában eszegettek, amikor az út kanyarodójánál, a szomorú bokrok mögül, vagy tíz-tizenkét lovas bukkant föl. Lassú ügetéssel közeledtek. Nem voltak katonák, nyomban látni lehetett rajtuk. Ingbe-gatyába, csizmába, szorosan összekötött farkasbőrbe voltak öltözve, fejükön magas, oldalt hasított báránybőr süveg feketéllt. Íj, tegez, a nyeregkápán fejsze, derekukon hosszú pányva volt fegyverzetük.

Sem a legény, sem Georgius nem sokat hederített a közeledőkre. Azok egykedvű képpel ügettek feléjük, mintha ott sem lennének az útfélen, de amikor egészen közel értek, hirtelen kört formáltak, s megálltak. Georgius csodálkozva pillantott föl a lúdpecsenyéről, Györk megijedt, a kocsis meg csak homlokához emelte ujját s vigyorgott.

- Hát ezök lennének - szólalt meg vizsgálódó tekintettel méregetve a papi társaságot az egyik férfi, s könnyedén lóbálgatta fejszéjét. Azután rettentőt rikoltott, akkorát, hogy a szénát ropogtató lovak ijedten fölkapták fejüket, s lesunyták fülüket. - Elé a kéncsökvel, héj!

Georgius kiejtette szájából a falatot.

- He-pe-pe-pe... - dadogta holtra válva.

- No, elő a kéncsökvel - sürgette fenyegetően a fejszét lóbáló ember. S valamennyien oly sötéten meredtek Georgiusra, mintha a szemükkel akarnák fölnyársalni.

De a fráter moccanni sem tudott. Hiába nyitotta szóra ajkát, hebegésnél egyéb nem jött ki. Vörös héjú szeme kétségbeesett könyörgéssel röpdösött hol Györk, hol a kocsis arcán. De mit tehetett itt Györk? Ezeknek a fickóknak igen gyors a kezük. A legény meg, úgy látszott, nem kívánja beleütni orrát a más dolgába.

- Kresztyén atyámfiai - nyögte Georgius, s megkísérelt ájtatos képet vágni.

- Tudjuk immár, hogy papolsz - reccsentett rá a vállas, ijesztő szemű férfi, s előrehajolt nyergében. - De most én papolok. Elő a kéncsökvel.

- Mondd már neki, Julianus fiam - könyörgött Georgius -, hogy jámbor szerzetösök vagyunk... S a rajtunk valón kül sömmink sincsen... szegény gudúcok vagyunk... Isten jorgalmára...

A marcona férfi egyik társához fordult. Ekkor látszott, hogy hiányzik a füle. Csak amolyan kis bütyökszerű porc maradt a helyén meg egy hold alakú piros forradás, ahol ügyesen lekanyarították. Györknek nyomban eszébe jutott: ez Filetlen Pál, az útonálló, éjjelbátor, a sokszor emlegetett zsivány. Lám, a hóhér jegye ott van a füle helyén. A marcona pedig, odafordulván társához, egy forradásos képű, nagy bajuszú emberhez, megparancsolta, forgassa ki a szekeret, mi van benne.

- A pap nyavalygása mutatja - mondta -, hogy nem utazik üres kézvel.

Georgius abajgatott, de Filetlen Pál mérges pillantására benne rekedt a hang. A szekeret kiforgatták. Előkerült a borostömlő meg a fejérvári barátoknak szánt ajándék. Egy szép aranykereszt drágakövekkel kirakva, egy serleg meg egy könyv. A könyv táblája is igen becses volt aranyveretei meg drágakő díszei miatt. Filetlen elvigyorodott, megtekintette a talált kincseket, majd rántott egyet sovány fakó lova kantárán, s megfordult.

- Pokol fenekére jutsz, gyalázatos bitang, éjjelbátor - kiabált Georgius elkeseredve.

Erre az dühösen meggondolta magát, lova vékonyát megszorongatta a csizmasarkával, s egészen Georgius orra elé rúgtatott.

- Micsoda? - ordított elvörösödve. - Legázollak, gyisznó pap, Jézus megszomorítója, részög borostömlő! Ösmerlek bennetöket, gyisznók! - Lekapta ostorát, s ügyes lendülettel végigvágott Georgiuson, hogy csakúgy porzott a kámzsája. - Majd megtanétlak én! Képmutatók, alávalók!

Georgius olyan kicsire húzta magát össze, mint egy sündisznó. Kezét védekezően arca elé tartotta. Filetlen Pál azonban beérte azzal az egy ütéssel, s nem bántotta tovább. Csak ordítozott, s annyira fölháborodott Georgiusnak már a látásán is, hogy folyton szorongatta a lova vékonyát. Ettől ez éppen olyan izgatott lett, mint a gazdája. Nagy prédikációt tartott Filetlen Pál, az éjjelbátor, a legény hallgatta is, ahogy a fülén befért, s látszott rajta, hogy nagyon épül.

Filetlen Pál hol Georgiushoz, hol Györkhöz, hol meg társaihoz intézte szavait. Szólott pedig arról, hogy ő Isten nevében cselekszik, amikor ezeket a kolostorról kolostorra szekerező papokat megfosztja egy kissé, mint a libákat, hiszen írva vagyon, hogy két köntösöd ne legyen. Az is írva vagyon, hogy jaj a botránkoztatónak, márpedig kik azok, akik a jámbor népet botránkoztatják? A papok...

- Nem szégyönlöd magad, gyalázatos - feddette emelt szóval Georgiust -, úgy élsz, mint valami pagány? Sült hús, bor a szekeredön, magadnak akkora hasad vagyon, mint egy hasas tehénnek? Jól bélaktok ti ott a klastrumban, gyisznók. Hadarjátok a Szentírást, s azonközben tömitök a pofátokat kétfelül. Sőt borval, aranykupával támadtok egymásra, főbe veritök egymást, ki es raboljátok, de ez mind nem ölég. Beolvasztjátok az egyházi edényöket, s hamis pénzt vertök belőle! Rosszabbak, alávalóbbak vagytok ti zsidóknál, szerecsönyöknél, mert űk csak kifacsarják a népöt, béhajtsák a vámot, de ti hamis pénzt üttök, gyisznók. Undorodom tűletök. - Kiköpött. - No és te nevendék gyisznó, te, hát te nem átallod ily ifjan bűnös életre adnod ártatlan fejedet? - fordult hirtelen Györkhöz.

- Én az Urat akarom szolgálni teljes erőmből - felelt bátran Györk. Ha már agyonütik, legalább mentse meg a lelkét, túlvilági üdvösségét.

- No, jó helyre menél, mondhatom - gúnyolódott Filetlen Pál. - Amondó vagyok, ha csakugyan az Urat akarod szolgálnod, úgy jöjj közénk, s hagyd ezt a hájas disznót ördöng gondjaira, mert csak azért nem vivék el még, mert egy nem bír véle, kettőt meg nem küldhetnek.

- Hallod-e, Filetlen - rikoltott a forradásos képű, nagy bajuszú zsivány -, kössenek a legelső fára, ha ez a tisztelendő atya nem némöt.

Filetlen Pál összehúzott szemmel, hosszan vizsgálgatta Georgiust.

- Mintha igazat szólnál - bólintott. - No, tán jobb lönne akkor közelebb húzni őt az Istenhöz, mi?

- Mért ne segéljünk nádrespán urunknak? - helyeselt egy harmadik.

- Bízd csak rám, majd emelök én rajta. Amott vagyon az a szép vadkörtvélyfa, éppen olyan alkalmatos, igenyös ága vagyon.

Georgius nem akart hinni a fülének. Aztán úgy vélte, gúnyolódnak, ijesztgetik. De amikor látta a hozzáértő pillantásokat, melyekkel őt is, a vadkörtefát is méregették, megfagyott benne a vér. Egész testében reszketni kezdett, sűrűn hányta a keresztet, hebegett, vinnyogott, szűkölt. A szekeres legény olyan vidoran röhögött rajta, hogy a könnye is kicsordult. De kicsordult Györké is, bár nem a jókedvtől, hanem a félelemtől. Csak nem akasztják föl szegény barátot a körtefára? Hát így kell végződnie nyomorult, bűnös életének? S azután bizonyosan reá kerül a sor... Már érezte nyakán a kötél kegyeletes szorítását, s megállt a szíve az irtózattól.

De Filetlen Pál legyintett:

- Hadd a fenébe, ücsém. Kössétök meg Isten nevében, osztán hadd imádjon itt békén. Hadd szálljon magába. Tám még megjavul az a rothadt lelke. A fiút meg magunkkal vigyük. Ne fertéztesse tovább a lelkét valami klastromban. Még utóbb hamispénzverő leszen belőle es.

Ketten nyomban leugrottak lovukról, s hosszú pányvakötelekkel ugyancsak összekötözték, összecsavarták Georgiust. A kocsis buzgón segített nekik. Látszott rajta, hogy a művelet nagyon a kedvére való. Oly gyorsan s ügyesen dolgoztak, úgy forgatták, hengergették s befonták a barátot, mint pókok a legyet. Georgius csak nyögött, vinnyogott, fohászkodott, de ellenkezni nem mert.

- Ha valaha böcsületös embörök közé jutnál, fiam - könyörgött Györknek -, mondd meg, gonosz kezek elvevék életömet, s hogy Isten akaratában megnyugodva, mint igaz kresztyénhöz s jó szörzetöshöz illő, ajkamon az Úr nevével halék meg. S imádj érettem néha...

Így rendelkezett, miközben a kötelek rácsavarodtak.

- Te kedég, gaz pogány - intézte szavait a kocsishoz -, ki elhozál ide, zsiványok karmai közé, s nem védelmezöd az Úr szolgáját, sőt segélsz azoknak, kik gyönge tagjait megtörik, s őt mártíromságra hurcolják, térj meg, bánd bűneidet, s imádj buzgón, hogy adjon az Isten neköd könnyű halált.

Mikor megvolt, odalökték egy bokor tövébe, mint valami tömött zsákot. A legénynek intettek, kotródjék, amerre a szeme lát, de mennél hamarabb. Györköt felparancsolták egy vezetéklóra, melyen a zsákmánynak való átalvetők voltak. Mindaddig, míg a szekér jó előre nem ment, vártak, akkor elindultak ők is. Békésen kocogtak, s rá sem hederítettek Georgius üvöltő könyörgéseire. Csak Györk tekingetett vissza, törve a fejét, hogy szabadíthatná meg szenvedéseitől. De a nagy bajuszú úgy oldalba lökte dzsidája nyelével, hogy a nyelvét is majd elharapta, így nem törődhetett tovább Georgiusszal. Egyébként bizonyos volt, hogy Isten az éjszakai dorbézolásokért bocsátotta rá a büntetést. Megelégelte Georgius vidám csapongásait. De már most mi lesz Györkkel? Hová hurcolják? Megölik vajon? Mikor jut el Fejérvárra, eljut-e valaha? Látja-e még a faluját is?

Most egyszerre megrohanták a kétségbeejtő kérdések, s szorongatták a torkát görcsösen.

A szekérzörgés elhalt a távolban. Ugyancsak elnémult Georgius haszontalan üvöltözése is. Mély csend és béke borult a hegyek vidékére. Csak egy-egy éhes varjú károgott lomha röptében.

A kis csapat egy darabig az úton baktatott, azután csakhamar lecsapott az erdő felé egy keskeny ösvényre, mely sűrű bokrok között kanyargott. Libasorban haladtak, s egyikük sem szólt.

*

Amikor a barlangba beléptek, s Györköt odalökték a tűzhöz, Filetlen Pál szigorúan figyelmeztette:

- Nem kötünk meg, de szömvel tartunk, te fiú. Olyan böcsületes ábrázatod vagyon, az Isten is jó útonállónak teremtött. De ha meg akarnál szökni, hallod-e, úgy agyoncsapunk, mint egy legyet. Értöd?

- Értöm - bólintott szepegve s kámzsája ujjával a könnyét törölgetve Györk.

- Jótévőd vagyok, te kölyök - folytatta a kioktatást Filetlen Pál. - Nem vitt rá a lélök, hogy ama gyalázatos papi személy kezén hagyjalak. Majd segélsz nekünk ezt-azt, hogy ingyön ne élj. A klastrom után egyet se búsulj. Vannak ám helyre asszonyállatok máshol es, nemcsak a klastromokban. Pénzverésön se törd a fejedet, szörzünk mink igazit. Mindön gazságot, gyalázatosságot hagyj immár békén a papokra. Belőled böcsületös férfiút akarok faragni. Hogy híjnak, he?

- Ju... Julianus... - szepegett Györk.

- Majd adok én neköd Julianust, te tökfej! - kiáltott Filetlen Pál. - Más böcsületös neved nem vala?

- Gyö... Györk... szolgálatodra...

- Az már más. No, jól vagyon. Az lesz a dolgod, hogy kitakarítod a csizmánkat, rőzsét gyűjtesz, vigyázol a tűzre, gondod lesz a nyársra, vadak megnyúzására meg azmi adódik. Lovat es vakarhatsz, legalább megtanulod, mely nagy gondot kéván a ló.

Eközben ledobálták farkasbőreiket a nagy vörös lánggal lobogó tűzrakás körül, lovukat vigyázattal fölvezették a barlangba, s beállították egy teremszerű üregbe. Volt ott széna meg zab elegendő. A finom, puha homokon régi lótrágya mutatta, hogy állandó rejteke a zsiványoknak ez a barlang.

Sürögtek-forogtak, s közben Györk megnyugodott egy kissé. Bámuldozni kezdte a csudálatos helyet, ahová került. Hát ez maga volt a Pokol. Ama Belzebub fejedelem palotája.

Szíve elszorult a rettegéstől.

A tűz fénye akkora termet világított meg, hogy a mennyezetét látni nem, csak sejteni lehetett. Mindenfelé koromsötét folyosók nyíltak a teremből mélyen be, a föld gyomrába. Ha valaki megszólalt, kongott s visszhangzott a hang, mintha pokolbeli dobok felelnének rá. S micsoda ijesztő megdermedt kőzuhatagok omlottak le felülről, micsoda megmeredt kutak szöktek föl alulról! Elvarázsolt világ volt ez, csillogott a sok tekeredett oszlop, a lecsüngő sziklafürt, mintha az ördöng megütötte volna vesszőjével s megparancsolta volna, hogy minden, ami csurgott, ömlött, fölbuzgott, örök időkre váljon kővé, soha meg ne moccanjon kötöttségéből.

A zsiványok otthonosan érezték magukat ebben a pokoli nagy lyukban. Sürögtek-forogtak, egyikük húst húzott nyársra, s odaült a parázs mellé, másikuk Filetlen Pállal az átalvetőkből és tarisznyákból az összerablott kincseket szedte elő s rakta halomba, egy-egy súlyosabb, drágakövekkel díszített remekmívű kelyhet, tányért hosszan latolgatva s gyönyörködve az ötvös művészetében. Szép kis rakást hordtak össze. Egy másik zsivány a lovak körül tett-vett, a barlang mélységes fenekéről valami láthatatlan tóból vizet hozott vödrében, s megitatta őket. Ismét másik a parázs fényében ült, és a csizmáját javította. Ketten a puha farkasbőrre heverve kockát vettek elő, s játszani kezdtek.

Györk meg szorongó szívvel, keseredett kedvvel ácsorgott, s rettegve nézte hol őket, hol a mennyezetről lecsüngő ijesztő, mázsás kőfürtöket, hol a terembe ásító éjsötét üregnyílásokat. Várta, hogy rettentő bömböléssel előrohan a sárkány, hét fején hét hosszú taraj, szeméből tűz villog, szájából kénköves lángot fúj. S elviszi valamennyiüket le a Pokol mélységes gyomrába.

- Mit bámuldozol, he? - állott elébe Filetlen Pál, s jóindulatúan vigyorgott. Hosszú, sovány ember volt, bizonyosan besenyő, orra hajlott, szeme kicsiny, ferde és szúrós. Most nem volt süveg a fején, s ijesztő volt, hogy hiányzott a füle. - Tám félsz, he? Haza akarnál menni a klastromba? A vén gyisznók közé?

- Ne nevezd űköt vén gyisznóknak, Isten ártatlan, jámbor szolgáit - könyörgött a fiú kipirult arccal, villogó szemmel, nem bánva, ha a gazember nyomban agyoncsapja is.

De nem csapta agyon, hanem egyetlen mozdulattal leült. Lábszárai úgy csukódtak össze, mint az olló.

Alulról nézte Györköt, nagyot köpött, s igen vidámnak látszott.

- Hát osztán honnét gyüsz?

Györk kelletlenül eldadogta, honnét jöttek s hová mentek. Filetlen Pál ismerős vala Váradon, sőt Györk apjával is találkozott már, ennek emlékét egy nyíl ütötte seb őrizte mindörökké a bal állkapcsa alatt. Kicsiny híja, hogy Farkas a gyilkosa nem lett. Mindazonáltal Filetlen Pál nem volt haragtartó - igaz kresztyén megbocsát - mondta -, sőt elismerőleg szólott a váradi fráterekről is. Azok nem olyan nagy bűnösök, mint a pécsiek. De nem csuda, mert a pécsiek közelébb vannak ahhoz a minden hájjal megkent, híres kurafi püspökhöz, aki még a pápa urat is becsapta mézes-mázos leveleivel.

- Én meg osztán nem tudom elviselnöm az igazságtalanságot! - kiáltott föl harsányan Filetlen Pál, s a nagy odúk mennydörögve harsogták, görgették a hangját le egészen a Pokol gyomráig meg vissza. - Ha Isten leteként a magasságos Mennybül, hát a legnagyobb, legtüzetesebb ménküvet keresi, hogy lezúdítsa rájuk. Mért vész el az igaz kresztyén hit, apáink hite? Mert Isten szolgái alávaló gazembörök, bitangjában tekergő kurafiak, telhetetlen hordók, kéncsöket, földi javakat halmoznak. Nem, én meghalok az igaz hitért, Jézus Úr igazáért! És meghasadok a dühtül, ha látom, mint vetik ebök harmincadjára az Evangéliumot, mint botránkoztatják a jámbor lelköket.

- Igaz, úgy vagyon biz a - bólogattak dörmögve a többiek s mély medvehangjukat visszadörmögte a félelmes likak torka.

Egy ló nyerített, s ez olyan ijesztően hangzott, hogy Györk elsápadt, vére lefutott az ülepébe, tagjai elhaltak, szíve megállott. Ez a sárkány! De az egyik zsivány rákiabált a nyerítő paripára, mire Györk is megnyugodott.

Filetlen Pál tovább magyarázott, s nagyokat köpködött mellé, mert a pecsenye illata kezdte megtölteni a tanyát. Elmondta, hogy most már Györknek le kell számolnia a klastromi bűnös élettel, s igaz életre kell adnia a fejét. Annak vége, hogy zsolozsmázzon, csoszogjon a folyosókon, hajladozzék a szentek előtt, böngéssze a könyveket, s eközben igyék, mint a gödény, faljon, mint a disznó, dorbézoljon, mint ellenséges városba tört pogány, kamatyoljon a jóféle katonaszukákkal, csurgassa a nyálát mindenféle hívságos kincs után, szóval, a szent ember ábrázata alatt szolgálja a gonoszt. Mert ez viszi pusztulásba az országot. Tekintse csak azt a gaz papot is, akit összekötözve hagytak az útfélen, meg nem érdemelt kresztyéni irgalomból. Tekintse és undorodjék.

Hát csak nem laknak itt éjjel-nappal ebben a félelmes kőlikban? - töprengett Györk. - Innét valóban nem lehet elillanni. De akkor inkább verjék agyon most, helyben.

Ijedten, mukkanás, szó nélkül hallgatta Filetlen Pál magyarázatait.

Aztán ettek, ittak, majd a nagy bajuszú elővett egy damborát, s fürgén verni kezdte. Némi találgatás után fölzendült az ének, de olyan bősz harsányan, olyan mennydörögve, hogy aki lent a völgyben hallotta, nyaka közé szedte a lábát, s futott esze nélkül, gondolván, az ördögök egész egyházi kara dicséri Belzebubot. A zsiványok igen elégedettek voltak s gyönyörűséggel daloltak.

Közben Györk elmélkedhetett azon, hogy mi lesz, ha a vitézek rajta ütnek a társaságon, s vele együtt őt is fára húzzák. És mit csinál most az a szerencsétlen Georgius? Nem azért járt-e rosszul, mert ő rosszat kívánt neki? Ha dicséri is a németet, meg kellett volna bocsátani bűneit.

Kánya bácsi pedig nyilván nyakára küldte Hízt. Mégis nagy pogány az a Kánya. Jól gyanította Georgius.

Így töprengett a pislákoló tűz fényénél gunnyasztva, s elnehezült szíve súlyánál csak a szeme súlya volt nagyobb.

*

Töprengéseire másnap feleletet kapott.

Filetlenék ugyanis jókor hajnalban fölkerekedtek, megterhelték a vezetéklovakat, fölnyergelték a hátasokat, a tüzet szétrúgták, aztán egyenként leszállingóztak a meredek hegyoldalon, az iszamos avaron a völgybe. Györk sem hitte volna, hogy elevenen kerül ki a pokol tornácából, a mélységes kőlyukból.

Aztán lóra ültek, s baktatni kezdtek az erdőségen át, mezítelen fák, roppant tölgyek között a hegy gerince felé. Györk abban bizakodott, hogy érintik a Tolna felé vezető utat s az otthagyott Georgiust. Filetlenék azonban csak akkor vonultak az úton, ha dolguk akadt rajta, azaz, ha rabolni akartak. Egyébként szívesebben választották a vízmosásokat, erdőszéleket, ritkás tölgyeseket. Nemigen kívánkoztak a nagy világ sokadalma elé.

Ugyancsak elkerülték a falvakat is. Füstnek a színét sem lehetett látni. Ügyesen kanyarogtak, átváltottak, keresztülvágtak a hegyeken, erdőkön, szakadékokon, anélkül, hogy emberlakta vidékre léptek volna. A Hegyhát süket csendjében csak a gallyak ropogtak, csak a lovak ziháltak, csak a kengyelvasak s fegyverek csörögtek. Meg egy-egy varjú károgott, amint elszárnyalt a fejük fölött a völgy felé, emberi lakóhelyek irányába. Fátyolszerű könnyűséggel szállt a köd és szitált az eső.

- Amoda balra vagyon Báta, ott es klastrom vagyon, a klastromban apát - intett a kéklő hegyek felé Filetlen. - Ott es szép velág vagyon. Meg kéne űket tanejtani imádniok. Isten érdömünkül róná föl a másvelágon.

Györk Filetlen Pál meg a nagy bajuszú, becsületes nevén Ökörálltó Pétör között lovagolt. Egykedvűen ült lován, esze megállott. Menekülés nem volt semerre. S még azt sem mondhatta, hogy bántották. Adtak neki enni is eleget. Csak azt nem tudta, hiába törte a fejét, mi az ördögnek cipelik magukkal, mit akarnak vele. Csak nem ölik meg, nem eszik meg?

- Hallod-e, kölyök? - mordult rá végül bosszúsan Filetlen Pál. - Immár megunám sanyaró pofádat, cifrázza ki a ragya. Ujjat se emelénk rád, mégis vonogatod az orrod? Mi lel? Hascsikarásod vagyon? Majd rágatok véled egy kis füet, hogy elmúljék. Te nevendék papgyisznó.

Györk megrémült. Elmakogta, hogy azért oly szomorú, mert nem tudja, hová viszik, s miért hurcolják magukkal. Ha meg akarják ölni, inkább most nyomban üssék agyon, ne gyönyörködjenek kínjaiban... És sírva fakadt.

Azok jóízűen nevettek. Filetlen Pál vigasztalni kezdte:

- Hülye vagy, tukma, akár a kácsa. Te baromállat, te kolostori moslékon nevelt kis gyisznó. Mondám, embört akarok faragni belüled, no. Inaskodol egy kicsinyég, osztán olyan jóravaló, igaz kresztyén leszöl, hogy valahány pap meglát, eszébe jut az édösanyja Istene, hányi a kresztöt s imád, ne félj.

- Ne nyaggasd, Filetlen - dorgálta egy ősz hajú vénember a sor végén, bizonyos nevezetű Szatyorvágó Tiván bácsi. - Engedd a fenébe, hadd menjön, amerre a szöme lát.

De Pál nem felelt, csak nevetett. Györk most már kétségtelennek látta, hogy vagy megkínozzák, s megölik a tanyájukon, gyönyörködvén kínjaiban, s mulatván vele az estét, vagy eladják rabszolgának valahová görög vagy kun földre. Forró fohászokat küldött Istenhez, de nem nagyon vigasztalódva ettől.

Jó darabot mentek, akkor egy tisztáson letanyáztak enni. Tüzet nem vetettek, nehogy az erdőjáró vitézek figyelmét magukra vonják. A lovak fejére zabos tarisznyát kötöttek, ők maguk farkasbőreikre telepedtek. Jól befalatoztak. Aztán tovább mentek megint. Útközben arról tereferéltek, vajon sikerül-e nádrespán uram terve, ki tudja-e verni a piszkos idegeneket, akik megeszik az országot a magyeriak elől. Ezen összekaptak. A vén Tiván ugyanis azt erősítgette, hogy csak a németeket, olaszokat kell kitakarítani, a zsidókat, szerecsenyeket nem.

- A német, a latin csak pöffeszkedik, uraskodik, a készből él, falja a nép adóját, maga meg nem tesz semmit. És ellepi az egész országot. Ha így megy tovább, minden tisztségben csak német meg latin ül. A magyar meg nem lesz sehol. Csak ahol a part szakad...

Nem értettek valamennyien egyet, sőt a fejszét is elővették ketten, Filetlen káromkodva csillapította őket, mondván, majd ő kettéhasítja mind a kettőjük fejét, ha éppen ez a vágyuk. De abban egyetértettek mindnyájan, hogy a nádor terve nagy terv, ha sikerül, annyi, mint egy új honfoglalás. Györk most ismét hallotta, mint a pécsi klastromban, miféle terveket főz a nádor.

Este egy vízmosta szakadékba vonultak, tüzet raktak, szárítgatták, melengették ruháikat, sütkéreztek, ettek, veszekedtek. Két atyafit kiállítottak őrnek. Éjnek évadján éktelen csörtetésre riadtak. Az őrök kiabáltak: "Lóra! Lóra!" Nekiestek a lovaknak, rávetették magukat, s becsörtettek az erdőbe. Nagy nehezen kerülgették a vastag tölgyeket, szaggatták a fonnyadt iszalagot. Végre kiderült, hogy kár volt megijedniök. Vaddisznót hallottak. Erre visszatértek megint a szállásra, s hozzáláttak, hogy folytassák az alvást. De már nem volt hozzá kedvük.

Hajnalban továbbügettek.

Aznap este megérkeztek Mohács fölött a Dunához, a rekettyés, nádas ingoványokhoz.

*

Borongós volt az idő, borongós volt a táj. Györk előtt ott hömpölygött a Duna, szélesen és hatalmasan, a partjain didergő fűzfák ködbe vesztek. Hóval vegyes eső fátyola lengett a szürke vidéken. Györk tudta, hogy a Duna az ország legnagyobb folyama, de hogy ekkora, azt nem sejtette. Hiszen alig lehetett átlátni a túlsó partjára. Mindenfelé vadvizek, mocsári tölgyesek s füzesek, reménytelen, sivár nádasok terültek el, valóságos vízi útvesztő. S ezeken túl a folyó nyílt tükre szürkéllt, komoran, mintha ólomból öntötték volna.

Jobb felől, kissé lejjebb, bozótos, erdős föld látszott.

Ökörálltó Pétör előrelovagolt körülnézni, a többiek lóról szálltak, s a fák alatt várakoztak. Senki sem szólt. Csakhamar visszatért Pétör, s jelentette, hogy minden rendben van, a hajó az innenső parton vár. Erre lebotorkáltak a meneteles, elvadult parton, s kavicsos öbölbe értek. Csakugyan ott hevert, kissé a szárazra húzva, egy derék, testes, jó nagy hajó. Szakállas atyafi ácsorgott előtte, s éppen a köteleket csavargatta össze.

- No, hát akkor szálljunk bé Isten nevében - mondta Filetlen Pál, s keresztet vetett. Végignézte, míg valamennyien beszállnak a hajóba; ő maga a szakállassal utoljára ugrott be, amikor a hajót vízre tolták. A lovak kötőféken lubickoltak a hideg vízben.

Négyen nekiestek az evezőknek, s húzták kegyetlenül. A szakállas a hajó farán ült s kormányzott. A lovak mellettük úsztak, csak a fejük látszott ki a kavargó hullámokból. Hozzászokhattak az úszkáláshoz, mert nem nyugtalankodtak, még csak nem is horkoltak, ahogy a lovak félelmükben teszik. Mindegyik a maga helyén úszott. Szép nagy raj volt Filetlen Pál csapata, úgy vonult a vízen, mint egy fészekalj vadkácsa.

Mindez nagyon új s izgalmas dolog volt Györknek. Még arról is elfeledkezett, hogy a tanyán majd agyonverik, s röhögnek szenvedésein. Vagy eladják rabszolgának.

Jócskán haladtak, végre megközelítették a bozótos, erdős szigetet, s a felső csücskén révbe értek. Még homokra sem siklott a hajó, máris kiugráltak belőle, s partra segítették a csapzott lovakat. Aztán rá sem hederítve a szakállas, báránysüveges, farkasbőrös atyafira, megindultak csak úgy gyalogosan a föld belseje felé. Kanyargós, kitaposott ösvényen mentek, vén, kopasz, rettentő vastag tölgyek között. A vidék oly néma s kihalt volt, hogy az ágak között suhogó gyenge szellőt is hallani lehetett.

Nagy, kerek tisztásra értek. Itt földbe épített, csúcsos tetejű kunyhók álltak, s egy kis fekete kócos kutya rohant feléjük vidám csaholással.

- No, Isten segítségével itthon volnánk - fohászkodott ismét Filetlen Pál, megsimogatta a lelkendező kiskutyát, majd keresztet vetett.

Egész kis falu volt ez. A föld alól asszonynép bújt elő piros csíkos csalánvászonba burkolózva, olyan is volt, aki lánymódra viselte a haját két ágban. Egy ajtó mögül két maszatos, csodálkozó kisgyerek bámészkodott. Nagy sürgés-forgás támadt a tanyán. A fehérnép a lovak elé futott, segített lenyergelni, az átalvetőket leszedni. Eközben úgy fecsegtek, mint a rigók, olyan nyelven, amit Györk nem értett, csak annyit sejtett, hogy besenyő lehet.

- Hát te ki fia-borja vagy? - kérdezte egy fekete szemöldökű, barna arcú, csinos asszony Györktől, amint ott ácsorgott, s tétován nézte a társaságot.

- Ez brát - nevetett vígan Filetlen Pál, s nyögve emelte földre a kincsekkel teli átalvetőt. - Valami bolond némöt szerzetös hurcolá az úton. A papot kényelömbe tevénk, ezt a kölyköt kedég elhozánk. Hadd segéljön a ház körül.

- Hagytátok volna a fenébe - dühösködött a csinos barna asszony. - Mintha nem lönnénk elegen. Vigyétök csak vissza a túlsó partra, s menjön Isten hírével.

- Papnak is kell lönnie, hallod-e - mókázott Filetlen.

- Kell a Híznek!

Az asszony sebesen pergő nyelven pörölt, csak úgy köpködte mérgében a sok csek-mek-lek végű besenyő szót. Györk igen szégyellte, hogy őrajta vesznek össze. Félt is. Most már örökre búcsút mondhat békességes szép életének. Ezek úgy bánnak majd vele, mint a kutyával. Csak legalább vinnék vissza a túlsó partra, s eresztenék szélnek, majd eltalálna valami lakott helyre s végezetül Fejérvárra is. Istenhez fohászkodott, világosítsa meg a főzsivány elméjét.

De mind a főzsivány, mind a többi csak nevette az asszony pörlekedését, s megállás nélkül sürgött-forgott a lovak körül.

Azután ki-ki bebújt egy odúba. Filetlen meg Györk a fiatal asszonnyal tartott. A kunyhó belülről olyan volt, akár Váradon a paticsházak. Csak éppen félig a föld alá vájták, lépcsőn kellett lemenni, s a padok, fekvőhelyek sem gerendából, hanem földből valók voltak. De azért vastagon terítve puha medve- meg farkasbőrökkel. A ház közepén hőkű volt, s azon tűz lángolt, szelíd meleggel s fénnyel szórva be a sötét házat. A falakon fegyverek függtek.

Györk kereste a kincseket, de nem találta. Mindössze néhány szép, aranyos hüvelyű kardot meg ivótülköt látott.

Az asszony húst, köleskását meg bort tett elébük. A tűz mellé ültek s ettek. Györk igen éhes volt. Átalvetőjében még őrizgetett két almát, most nem merte elővenni. Majd sírva fakadt, mikor az almára gondolt. Pedig sem Filetlen Pál, sem az asszony nem hederített rá. A nő szünet nélkül fecsegett, veszekedett besenyőül, az ember meg csak faragta a húst, majszolta a kását, röffent egyet-egyet, de csak hagyta, mint a vízesés duruzsolását.

Később besettenkedett a két maszatos kisgyerek. Ebben a csípős nyirkos időben is meztéláb voltak, sáros, szakadozott vászonban, hajadonfővel. Az egyik fiú volt, a másik leány, ezt nyomban látni lehetett, mert egy szál ingen kívül más nem takarta őket, s az ing is csak néhol. Leguggoltak a tűz mellé s fűtőztek. Az asszony egy-egy darab húst, egy-egy fej vöröshagymát meg fakanalat nyomott a kezükbe. Szótlanul majszolták az ételt. Közben fürkészve nézegették Györköt.

Egyszer aztán a kisfiú nem állta tovább szó nélkül. Györk csuhájára bökött, s besenyőül kérdezett valamit. Györk a fejét rázta. Erre a kislány magyarul szólalt meg:

- Minő ruhád vagyon, he?

- Kámzsa ez.

- Hol vevéd?

- Klastromban.

- Te mi vagy?

- Gyerök.

- De mért nem viselsz olyan ruhát, mint más?

- Mert én szerzetös akarok lönni.

Ezen igen elcsodálkoztak. Nyilván most hallották ezt a szót először. Szemüket kerekre nyitva, szájukat eltátva bámulták Györköt, mint valami ritka állatot.

- Mi a neved? - kíváncsiskodott a kislány.

- Julianus.

- Co ki, Julianus! - kiáltotta Filetlen Pál, aki a fekvőhelyén heverészett, s az út és jól végzett munka fáradalmait pihente ki. - Agyoncsaplak, te nevendék disznó! Györk vagy te, mint más böcsületös férjfiú. Majd adok én neköd!

Györk megijedt, behúzta a nyakát. A gyerekek pedig előcibálták átalvetőjét s turkáltak benne. Meg is lelték a két maradék almát.

- Ez kié? - firtatta nyomban a szemfüles lányka.

- A tiétök - suttogta Györk vérző szívvel. De amint látta örömtől ragyogó arcukat, égő szemüket, mérhetetlen boldogságukat, megbékélt. Sajnálta őket. Szerette volna, ha a többi almáját sem eszi meg, most eloszthatta volna közöttük.

Az alma megtette a magáét. A kölykök odahúzódtak mellé, csakhamar már a kezüket is a térdére merték tenni, összebeszéltek tücsköt-bogarat halászatról, madarakról, kutyáról, kísértetekről, ördögökről, akik itt szoktak táncolni a szigeten, aranykincsekről, egy pincéről, amely tele van dénárral, forgatni kell, mint a gabonát, hogy meg ne dohosodjék. Szavaik közé besenyő szavakat kevertek, nagyokat kacagtak, s megígérték, hogy megtanítják Györköt vadmézet szedni, vadludat fogni.

Györköt csak az bántotta, hogy olyan szemérmetlenek. A klastromi életben meglehetősen elszokott már a szabad élettől. Most minduntalan elpirult, ahogy a kislány izgett-mozgott körülötte, s úgy guggolt, hogy mindene látszott. A kisfiú is ártatlanul szemtelenkedett. És a barna képű asszony nem szólt rájuk.

Mindamellett megnyugodott Györk, mert látta, mégsem verik agyon, nem eszik meg, talán rabszolgának sem adják el. Hogy az asszony haragudott rá, a kenyérpusztítóra, azon nem csodálkozott. Viszont Filetlen Pál megvédte, s nem törődött az asszonnyal. Talán felesége? Ezek meg a gyermekei?

Vacsora után kapott egy zugot a sarokban meg egy régi farkasbőrt. Így álomra vackolt, s Istennek ajánlván lelkét, az öreg perjelt, a családot, még a megkötözött Georgiust is, álomba merült. S úgy aludt, hogy reggelig meg sem moccant.

Az életük nagy tétlenségben folyt.

Már másnap kiderült, hogy az asszony nem felesége a főzsiványnak, a gyermekek nem gyermekei. Valahol erővel szedték össze őket, hogy legyen, aki a férfinép gondját viseli. Hogy pedig ne sírjon a gyermekei után, mint tehén a borja után, hát fölnyalábolták a két kicsit is.

Még vagy öt asszony volt a tanyán. Közöttük egy vén vasorrú boszorkány. Hosszú, sovány, mogorva, örökké vizslató, gyanakodó, veszekedő irigy személy, hajnaltól késő estig kódorgott, házalt, battyogott s veszekedett. Meg egy erős, gömbölyded, szép begyes-faras, almaképű leány, aki két ágban viselte a haját, szoknyája kétoldalt nyitott volt a csípőjéig, ha gyorsabban fordult, kilátszottak vaskos, hófehér combjai. Igen kacér leányzó volt, a zsiványok örökké hajkurászták, fogdosták, csiklandozták s ugratták, ő meg csak packázott velük, kinevette őket, s gyönyörködött benne, hogy úszik a nyáluk utána. A vénasszonnyal azonban több baja volt, mint ezekkel a sokat látott tekergőkkel. Az folyton szidta, boszorkánynak nevezte, s fenyegette, hogy megégetik egyszer. A férfiak néhanapján összevesztek a lány miatt, fejszét ragadtak, s egymásnak estek, Filetlen Pálnak futvást kellett odarohannia, s a maga fejszéjével rendet csinálnia. A lány meg ezen is nevetett.

A lányt Gelának, a vén banyát Balzsamnak hívták. Filetlen Pál szolgálóját meg Hangicsnak. Az öt nő közül négyet apránként raboltak a környékbeli falvakból, csak Balzsamot vették pénzen mint rabszolgálót. A vén Szatyorvágó Tiván vette egy rossz pillanatában, amikor lent járt az Al-Dunánál, s állítólag még becsületes szabad ember volt. Filetlen azzal bosszantotta az öreget, hogy a neve miatt vette meg. Ökörálltó úgy vélte, nem is pénzen vette Tiván bácsi, hanem az asszony megétette, magába bolondította. Akár így, akár úgy volt is a dolog, az egész tanya haragudott a szép nevű Balzsamra, különösen Gela. Ez csípőjére tűzött szoknyával gyakran szemérmetlenül kiállt a tisztás közepére, s kiabálva szólongatta a férfiakat, dobják a Dunába ezt a vén csonthalmazt, ezt az epetömlőt, ezt a vadmacskából varázsolt asszonyalakot, vagy ültessék tüskére, hurcolják körül a szigeten, s égessék meg. A tábor másik felén meg Balzsam állott, sápítozva fohászkodott Istenhez, tekintsen alá erre a büdös szukára, verje meg büntető kezével, vigye kárhozatra, disznó boszorkány ez, nem egyéb, gombócba főzte minden férfi szőrét, s megétette velük a magáéval együtt. Gela megfordult, fölkapta szoknyáját, s megmutatta a vénasszonynak az alfelét. Mire Balzsam fölháborodva a tiszteletlenségen, szintén megfordult, ugyancsak megemelte szoknyáját, s biztatta Gelát, ott csókolja meg, ahol most a tenyerével veregeti magát. A többiek körben álltak, röhögtek, biztatták Gelát, hogy forduljon feléjük is, nagy visítozás, mókázás volt. Míg Ökörálltó Pétör, a forradásos képű, nagy bajuszú legény el nem kapta, hajánál fogvást meg nem tépdeste s el nem döngette Gelát, belódítva a kunyhóba. Gela ezzel sem sokat törődött.

Különben ezek a férfiak nem jártak örökké rablásban, emberölésben, fosztogatásban. A vén Szatyorvágó például tőröket állítgatott a vadludaknak, ez volt a legkedvesebb foglalatossága. Emellett értette a horgászást is, hosszú fenekest rakott le a Dunába, s miközben csónakján piszmogott s a horgokra keresztet vetett, mint jó keresztyén (de meg is pökdöste őket), áhítatos egyházi éneket dúdolgatott. Ökörálltó Pétör vadmacskákat fogdosott szenvedélyesen. Hogy miként kerültek a szigetre vadmacskák, senki sem tudta. Való, hogy a nagy erdőségben voltak szép számmal. Ökörálltó az erdőben tekergett, s fáradozásait nem egyszer koronázta siker. Élt-halt a vadmacskabőrért. Ördöng Tege, egy igen mogorva, szótlan, kajla lábú férfiú pedig éppen abban lelte legfőbb gyönyörűségét, hogy semmit sem mívelt, csak ült a suton vagy a Duna-parton, s maga elé bámult.

Kik ők, honnét s mi módon verődtek össze? Bizonyosat sohasem tudhat meg róluk Györk. Az még a legbizonyosabb, hogy tán valamennyien besenyők. S még aki nem is az - mint éppen az öreg Szatyorvágó -, éppoly jól tud besenyő nyelven, akár a született besenyők. A vén Tiván egyébként valószínűleg kun. A kettő között nincs olyan nagy különbség... Legföljebb annyi, hogy a besenyő szívesebben rabol, s ha kell, öl, a kun meg inkább lop. Így ragadt rá Tiván bácsira is a Szatyorvágó név.

Filetlen Pálnak igen hányt-vetett élete lehetett, ezt mutatja levágott füle. Valamikor elcsípték, s kegyetlenül megbüntette a hóhér. Csimbókba font haja közül mint két kis piros félhold virított a metszés helye. Úgy látszik, a büntetés, ha nem térítette is el foglalkozásától, de megfontolásra indította. Tántoríthatatlan híve volt az igazságnak. Ezt gyakran hangoztatta. Sőt a papokat is azért rabolta ki legszívesebben, mert fölháborodott erkölcstelen életükön. A pécsi püspököt nem győzte szidni. Mit várhat a kresztyénség az ilyen püspöktől? Rossz példát mutat valamennyi papnak. Hiszen nemcsak kincseket, de falvakat adományozott az ágyasának! Amíg a papok csak azért rendelkeztek földdel, falvakkal, nagy kőházakkal s klastromokkal, hogy a népet tanítsák, a betegeket gyógyítsák, a hajléktalanokat befogadják, szóval, hogy Krisztus Evangéliumát betöltsék, joggal megillették őket a javak. De mióta ágyasokat tartanak, isznak, dorbézolnak, verekszenek, lopnak, hamis pénzt vernek, ördög szolgálatára fordítják vagyonukat, jobb, ha elveszi tőlük az ember, amit lehet.

A papok mellett szívesen könnyített utazó zsidókon és szerecsenyeken is.

Volt a csapatban egy zömök, kerek képű, örökké nevetgélő, csúfolódó, kötekedő fürge fickó, erről azt beszélték, hogy "vásott gyerek". Elcserélték a Rosszak. Születése után nem fektették mindjárt az anyja mellé, s így a Rosszak hozzáférhettek. Ő maga nem tudta, ki volt az apja, anyja. Szopós korában történt vele a dolog. Most már dicsekedett vele.

Így verődtek össze véletlenül az ország minden részéből, egymáshoz ragadtak, mint a vándormadarak. A legelső közülük Filetlen Pál volt. Hozzá csatlakozott elsőbben a vén Tiván a Duna alsó folyásától, majd Ökörálltó Pétör s így tovább. Összeszoktak, békén éltek. Bevették magukat a szigetbe, melynek útvesztő bozótjait, lápi tölgyeseit, mocsarait úgy ismerték, mint a tenyerüket. Innét szálltak ki portyázásaikra. Branába, Tolnába, túlfelől Bácsba. Lovat, marhát elhajtottak a Kő monostoráig is, ott a balkáni kereskedőknek, görögöknek, kunoknak, szerecsenyeknek eladták. Az arany- meg ezüstholmit Csanádba vitték, ha összegyűlt, ott a klastrombeli barátok beolvasztották, s pénzt vertek belőle. A pénzt a zsidóknak adták, azok meg tömték a királyt, Andorás urat, akinek sohasem volt pénze, s derűre-borúra adogatta bérbe a zsidóknak, müszülméneknek a vámokat, sóházakat, pénzverőket. Filetlen Pálék nem erőltették meg magukat, többet henyéltek, mint portyáztak, kerülték az emberölést, ha lehetett, de volt dénárjuk elegendő. A pénzt üstbe rakták, s megjelölt helyen, egy-egy fa alatt elásták.

Arra nagyon vigyáztak, hogy senki közülük el ne kódorogjon. Mert nagy baj lett volna belőle, ha elárulja őket valaki. Főképp az asszonynépet tartották szemmel. Mert az asszonyi állat hiába tesz fogadalmat akár a keresztre, akár a kutya dögire, gondol egyet, megszökik, s elárulja a szövetséget. Ennek azután kötél a vége. Elég az asszonynak egy görbe tekintet, egy pofon - vagy éppen ellenkezőleg, elég szépen ránézni vagy megsimogatni -, hogy mindent kiadjon, ami a begyében van. Bár ezek a nők megszokták már az életüket, mégsem bíztak bennük. Most azután Györköt is szemmel kellett tartani, nehogy megszökjék, s elárulja őket. Erősen megtiltották, hogy a part közelébe menjen, figyelmeztették, ha meglátják a parton, nyomban nyilat eresztenek belé.

Néha esténként fölbukkant a tanyán egy-egy idegen. Behúzódva Filetlen Pál kunyhójába, erősen tanakodtak, majd az idegen eltűnt. Ilyen látogatás és tanakodás után fölkerekedtek, beszálltak az ismerős hajóba s elvonultak. Gyakran három-négy nap múlva tértek vissza újabb zsákmánnyal megrakodva.

Amikor a rablott holmi összegyűlt, Tiván bácsi jámbor parasztnak öltözött, s elment Csanádra, a klastromba. Odavolt tíz-tizenkét napig. Amikor hazatért, átalvetőjéből csengő dénárokat öntött ki. A zsákmányon sohasem vesztek össze. Először becsületesen kiszámolták annak az atyafinak a részét, aki a sikeres aratást besúgta. A többit üstbe tették s elásták. A pénz közös volt. Ha valaki akart belőle, Filetlen Pál adott neki. Tervük az volt, hogy békésen elrabolgatnak néhány esztendőkig, akkor igazságosan megosztoznak s elszélednek. Egész életükre nyugton élhetnek azután.

*

Ha azt nézzük, hogy Györknek megvolt az ennivalója, fekvőhelye, meg hogy nem ütötték-rúgták, azt mondhatjuk, semmi baja sem volt. S ha nem bánkódott volna Várad után, füstbe ment klastromi élete, deáki pályája s a becsületes emberek világa után, még vígan is lehetett volna. Dolga mindig akadt. Hol rőzsét szedett, tűzrevalót vágott, hol őzet, nyulat nyúzott, hol a lovakat vakarta, etette. A tanyán nem volt szomorú az élet. A zsiványok vidám, könnyelmű emberek voltak, különösen Filetlen Pál. Noha könnyen dühbe gurult s káromkodott, Ukkon, Híz, Dobroc, Mirigy, mindenféle kisisten, Vahor, Kajár forgott a nyelvén, dühét nyomban meg is magyarázta: él-hal az igazságért, nem tudja elviselni a hamisságot. Az asszonynép meg úgy élt itt, mint valami faluban. Lejárt a folyóra mosni, főzött, még font is. A zsiványok rendesen gondoskodtak lenről. Szövőszék is volt az egyik kunyhóban, ott fölváltva szőttek az asszonyok. Munka közben gyakran daloltak. Gela, a szép lány, mindig nevetett, mókázott, kötekedett. Csak a vén Balzsam volt kedvetlen, mogorva s éles nyelvű. De azzal senki sem törődött.

A két gyerek a tábor gyermeke volt. Hol itt, hol ott ettek, aludtak, hol az egyik, hol a másik asszony javította ki szegényes ruhájukat vagy varrt nekik újat. Az összes férfiakat apának szólították. Egyaránt megrángatták mindegyiknek a bajuszát, egyaránt csúfot űztek mindegyikből. Az öreg Szatyorvágó Tiván szorgalmasan faragott nekik brúgót, dorombot, készített íjat, nyilakat, madártőröket, azzal játszottak. Most, hogy Györk személyében pajtásra kaptak, életük még vidámabb lett. Csakhamar beavatták játékaikba, s igen megszerették. Segítettek is munkájában. Köszönetül Györknek mesélnie kellett a klastromról, a városról, a nagy templomokról, keresztekről és képekről meg a régi könyvekről. Arra is rávették, hogy mondjon valamit deákul, az égiek nyelvén. Ők meg besenyőül tanították, szüntelen mutogatva, mi ez, mi az besenyő szóval. S minthogy Györkre úgy ragadt az idegen nyelv, mint a bogáncs, hamarosan jócskán tudott besenyőül.

Még valami tisztességre is tett szert a zsiványok között. Filetlen Pál egy esős este, amikor alul-fölül csurgott a víz, s olyan sötét volt, hogy fejszét lehetett volna rá akasztani, megvizsgáztatta Györköt a tűz mellett Szatyorvágó meg Ökörálltó jelenlétében.

Először olyasmit akart tőle hallani latinul, ami a mindennapi életükhöz tartozott. Például ezt: "Leszedénk egy disznó pap szalonnáját." Györk azonban fölháborodott. Ő nem mondja az égiek nyelvén ezt a profán, sőt bűnös kijelentést. Ha már elkövették, mondják csak besenyőül. Ő nem vonja magára Isten s minden szentjei haragját. Még megtörténhet, hogy beléjük vág az Isten nyila.

A figyelmeztetést mindnyájan a szívükre vették, s Filetlen Pál elállott a kívánságától. Ráhagyta Györkre, mondja deákul, amit akar. Ő aztán megragadta a jó alkalmat, keresztet vetett, s buzgó, áhítatos imádságot mondott a bűnösökért. Úgy a zsiványok, mint Hangics, az asszony meg a gyermekek megilletődve hallgatták. Hangics még keresztet is vetett s könnyezett. Györk érezte, hogy cselekedete nem volt hiábavaló.

- No, látom immár, tudsz gyákul. Nem a gólya költött - dicsérte Filetlen, s a másik kettő is elismerően bólintott. - Ha fölhagysz a papsággal, löhet belőled valami.

Ettől kezdve Györk tekintélye egyre nőtt. Kímélték, csak azt tette, amit akart, sőt az asszony arra is ügyelt, hogy meg ne ártson valami gyenge egészségének. Mert Györk cingár, sovány fiú volt, szüntelen féltette kehétől, taknyosságtól. Pedig mily kár lenne érte, hiszen oly szépen tud imádni... Kiválasztott számára egy vadonatúj, puhán kidolgozott farkasbőrt, s kérte, húzza jól magára, nehogy megártson a nedves, hideg téli szél.

Esténként azután fölszólította Filetlen Pál, mondjon valamit a világ folyásáról, s arról, ami a régi könyvekben van. Györk eleinte akadozva, szégyenkezve mesélt a félszemű, féllábú, fejetlen emberekről, a madárfejűekről, akiknek farkuk van, meg a világ peremén tüzet okádó hegyekről, kénköves tavakról s Tartarosz ördögi népéről. A csendesen lobogó tűz mellett szótlanul hallgatták szavait. A gyermekek csillogó szemmel figyeltek, míg el nem nyomta őket az álom anyjuk ölében. Maga Filetlen Pál nagy méltósággal ült a főhelyen, mellette legjobb társai: Szatyorvágó Tiván meg Ökörálltó Pétör hevert a farkasbőrön, s hallgatta Györköt. Filetlen néha egy-egy kérdést vetett közbe, amiből kiderült, hogy ő sem afféle tudatlan tekergő. Megkérdezte például, mit mível mostanában Johannes presbiter, mikor vonul a törökök ellen a Szent Föld végleges meghódítására, pogányok hatalmának megtörésére. Györk elmondta, amit Johannes presbiterről a klastromban hallott, mire Filetlen megnyugodott. Ő meghal az igazságért, nem lenne nyugta, ha tudná, hogy annyi jó vitéz hiába veszett oda, ahol Jézus úr élt, szenvedett a bűnösökért. De ha Johannes presbiter csak az alkalmas időt várja, hogy a pápa segítségére siessen, akkor minden jó rendben van.

Majd sor került az égig érő hegyekben lakó magyarokra is. Györk arca kipirult, szeme kigyúlt, szavai tolongva törtek ajkára. Néha meglendítette a kezét, hogy hallgatói jobban elképzelhessék, mekkora hegyek azok, s milyen széles folyók hömpölyögnek. Ottan elmesélte, mint verték szét a magyarok táborát a besenyők a Vízközben, mint tanakodtak a törzsek fejei, mint váltak szét aztán, s mentek Nyugatnak, Keletnek. Ő olvasta egy régi-régi könyvben, hogy követek is jártak tőlünk az égig érő hegyek magyarjainál, s azok igen megörültek, s magyar nyelven köszöntötték őket.

Filetlen Pál elámult, s nagyot csapott a térdére.

- Hát mért hagyják ott amaz igaz magyeriakat, véreinköt, távol az országtól? Mért nem vonulnak oda a papok, hogy kivezessék űket pogányság feneketlen gyalázatából? Mért adának kerálaink földet, falvakat, kéncsöket, halászó tanyákat nekik, ha csak itthon ülnek a kész mellett, telifalják magokat, dorbézolnak, garázdálkodnak, megcsúfolják Jézus Úr tanejtásait, terjesztik a büdösségöt, noha ott, a nagy högyek között magyeriak élnek, s tám várják űköt? Én életömet adom az igazságért, ti tudjátok. Meghasadok a bosszúságtól, ha látom a lézöngőket, bátor volna mit mívelniök Isten s magyeri nemzet dücsőségére!

Györk hiába is tagadta volna, ez a zsivány, messze földön híres Filetlen Pál azt mondta, amit ő is érzett. És akármilyen híres zsivány volt is, akármennyi gaztett terhelte is a lelkét, hálával tekintett rá, s noha bűn volt, megszerette.

Filetlen Pál egyre zabolátlanabbul nyargalt bele a dühbe és lelkesedésbe.

- Azok ottan nyilván böcsületösebb velágot teremtének, mint a mi gyalázatos uraink, kelekótya kerálunk, némöt meg latin bitangjaink, zsidó meg szerecsöny rablóink. Én életömet adom az igazságért, ki es mondom ország-velág előtt: gaz papok, hitvány urak, alávaló idegönök, képmutató keráli népök vakítának el, s ha Isten eltöröl e velág színéről, jól tészi, igazán tészi! Vesd eszödbe, te fiú, soha el ne feledd, mit mond Filetlen Pál, az igazság emböre: korbáccsal kéne odahajtani mind azt a lebzselő, bendőjét tömögető, puffaszkodó egyházi népöt az égig érő högyek alá, hogy teljesítsék Jézus Úr parancsolatját, hirdetvén az Evangéliumot pogányoknak és zsidóknak egyaránt. Ha kedég te es mindönt el nem követsz, hogy így legyék, jobb, ha már ma fölakasztalak arra a szép tölgyfára, aki Tiván apa kunyhója előtt kínálgatja ágát a nyakadnak.

- Igön vallásos férjfiú vagy - bólintott Tiván bácsi elismerőleg Filetlen felé.

- Néköd csak az igazság, mindég az igazság harsonája zöng - tódította igazi besenyő cikornyával Pétör.

- Most láthatjátok mindahányan - kiabált fölhevülve s öklével a térdét verve Filetlen -, hogy igazságom vagyon, azmikor a papokon könnyítök. Nem jár nékik ögyéb! Mért csoszognak, tölteköznek, henyélnek, kamatyolnak, csavarognak s gazdagodnak itt, magyeriak hatalmas országában, azmikor ott, távol, szegény pogány magyeriak vesznek segédség híján? Kénkües tüzet a nyakukba, Isten nyilát a kaponyájukba, pokol tüzét a faruk alá az ilyen hitvány, Jézus-tagadó papoknak! Meghasadok a bosszúságtól, ha rágondolok, minő mélyre süllyedénk!

Györknek szóról szóra el kellett mondania, mit olvasott a régi krónikákban. Szépen, elérzékenyült hangon el is mondta. Mint kutatott a váradi klastrom toronyszobájában, ahol egykor Vak Béla urunk raboskodott, mint forgatta a régi könyveket, mint akadt meg szeme egy magyar szón, mint szállta meg a boldog ijedelem, s mint böngészte azután a régi írást fáradságosan tovább. S jól összeszedve emlékezetét, szóról szóra ismételte ama régi, elfeledett szavakat. Nem hagyott ki egyet sem.

- Hány esztendős löhet amaz írás? - firtatta Filetlen Pál.

- Tám még akkor írák, azmikor Bulcsú apánk s Lél apánk éle.

- S te megértéd?

- Majdhogy úgy nem írák, azmint ma es szólunk.

- Hát így ama högybéli elszakadott magyeriak értenék, ha odamönne valaki tőlünk?

- Igenyöst értenék - helyeselt Györk.

- De hát mén nem mönnek? Mért nem indul sönki? Hogy a ragya csipkézze ki a rongy embörök képét, kik csak a készet élik, s mindönt veszendőbe hagynak! - üvöltött Filetlen Pál. - Meghasadok a bosszúságtól!

- Tám nem tudja sönki, hogy vagynak - védelmezte a hanyagokat Györk.

- No, de ha írva vagyon! Ha olvashatják! Tám nem azért ülnek a klastromokban, hogy olvassanak? - dühöngött Filetlen. - Ha én csuhába öltöznék, klastromban laknék, egész napon által a bendőmet tömném, imádnék, hajlonganék, bizony, hogy olvasnék es. Ha én szörzetös lönnék, majd megmutatnám én!

- Bizony, szörzetösnek kellött volna mennöd - hagyta rá Tiván bácsi.

- De hát ma már a klastromokban öszvegyűjtenek mindön gyüttmöntet, azki nem oda való - toldotta meg Pétör.

Magna Hungaria dolga gyakran előkerült a hosszú, sötét téli estéken. Amikor pedig Györk kifogyott már a krónikából s tudományból, törni kezdte a fejét, hogyan is lehetött, miként élnek ott a magyeriak. Szót szóba fűzött, s olyan elevenen képzelte el őket, hogy végezetül maga is elhitte. A hallgatói meg bezzeg elhitték.

Esett a hó. Karácsony, azaz újév ünnepe közeledett. Ezekben a napokban a zsiványok nem jártak portyázni, otthon lézengtek, lószerszámot javítottak, vesszőkosarakat fontak, csizmát varrtak, bocskort kötöttek az asszonynépnek, vagy egyszerűen henyéltek a bundán, s bámulták a tüzet. Egy hosszú, sovány, szótlan besenyő, Kurd, igen szépen verte a damborát. Félnapokig elhallgatták, s bánatos, vonító dalokat énekeltek hozzá.

A sziget egyszerre megszépült, ezüstbe öltözött. Puha, selymes hótakaró födte a fekete földet, a fák ágait vastagon bepólyázta, a bokrok között feszülő pókhálók gyöngyös csipkékké váltak. Halotti csönd volt körös-körül, mint a temetőben, csak a gyermekek kacagása visszhangzott a vastag tölgyfák oszlopos törzseiről. Minden hang messze csengett, mint a csengő. Az emberek vidámabbak lettek, olykor még az asszonyokkal is összeálltak havazódni. A sebhelyes Pétör megkergette Gelát a fák körül, s amikor elfogta, beledöntötte a hóba s meghempergette. Gela visított, karmolt és rúgott. Pétör harsányan röhögött. Balzsam sápítozva szidta, a tanya népsége biztatta őket. A gyermekek sikítoztak, mintha csiklandozták volna. Igazi napsugaras, havas téli nap volt. Györk is vidulhatott volna, ha ugyan lett volna hozzá kedve, mióta elhurcolták.

Mert Györk, ha látszólag bele is nyugodott állapotába, s csendesen, békésen tűrte sorsát, egyre azon töprengett, hogyan szabadulhatna innét. Eleinte álmatlan, keserves éjszakákon, félelemtől könnyezve, később munka közben, ha nem gondolt is rá. Gondolatban úgy élt most is, mint a klastromban. Hajnalban elmondta imádságait, zsolozsmáit, eldúdolta énekeit, azután szótlanul evett, mintha a refektóriumban ülne a barátok között, s nem lenne szabad megtörnie a szilenciumot. Behunyta a szemét, s hallotta, amint a fölolvasó barát éneklő hangon szótagolja az aznapi részt hártyakönyvéből. Elképzelte az öreg, jóságos perjelt, s elszorult a torka a gondolatra, talán nem is él már. Majd úgy érezte, bent ül a szépen festett oszlopos teremben a kisszéken, térdén írótábla, ujjai között lúdtoll. Pelbárt fráter le s föl jár egyenletes, hosszú lépteivel s magyaráz. Sóvárgott egy könyv, egy kalamáris, egy toll után. Gyakran elővett egy gallyat, s a puha hóba deák szavakat írt.

Oly mélyen elmerült magába, hogy nem is hallotta a körülötte lévők hangját. Ha szóltak hozzá, ijedten fölriadt. Evés után ismét dolgozott a ház körül, s ha ott nem akadt munka, elment a többi kunyhóhoz, segített, amit tudott. Csak azt nem engedték meg, hogy vizet hordjon a Dunáról. Igen féltek, hátha megszökik. Papi embernek akkor sem hittek, ha akkora, mint egy babszem. Mert a papi ember - mint Filetlen Pál magyarázta - lesüti a szemét, motyog magában, s nem lehet tudni, mit forral, mikor a legszelídebb, legbéketűrőbb is.

Az este korán beköszöntött, hosszú, szelíd alkonyat borult a havas lakra, s a csend még nagyobb lett. A kunyhók füstlyukán vastagon bodorodott ki a kék füst, az ajtónyíláson kireszketett a hóra a vörös tűzfény. A kis fekete kutya megkezdte csaholó őrjáratait a tanya körül. Az ólakban horkoltak s dobogtak a türelmetlen lovak. És a zsiványok összebújtak egy-egy kunyhóban, ezüstös damboraszó pengett ki vékonyan innen is, onnan is, egy-egy vastagabb férfihang dalba kezdett. Hangics a gyerekeivel pörölt, azok visítva kacarásztak. Megkondult Filetlen Pál mérges hangja: "Meghasadok a bosszúságtól!..." Györk magánosan lépkedett a puha hóban, saruja zaját elnyelte a halkan ropogó hószőnyeg. Imádkozott, énekeket dúdolgatott. S megkísérelte elképzelni, mit mívelnek most a klastromban, mi történhetett Georgiusszal, sikerült-e megmenekülnie s eljutnia Fejérvárra. S vajon mit gondol a fejérvári klastrom fejedelme? Nyilván éjjel-nappal imádkozik az ő lelkéért.

Maga előtt látta ilyenkor, e csendes estéken Várad házikóit is, hallotta a Kovácsszeg üllőinek csengését, Farkas három kutyájának ugatását, a kis Istefán sírását s gőgicsélését. Látta azt a másik házat, ahol Vajka és húgocskája él s nem is gondol őrá... És Majs apa? Hogy él most a kis faházban, varázseszközei között, a hóval borított erdőségben?

Lázadozott, de úgy érezte, Isten jóságosan letekint rá a sötét égből, s rajta nyugtatja erős kezét. S ettől megnyugodott. Hiszen ha dolgozgat is a zsiványok háza táján, azért nem mível rosszat. Sőt iparkodik jó példát mutatni nekik. Hátha kicsírázik bennük az igaz élet vágya? Az igaz keresztyénség, Jézus szeretete. S jó útra térnek. Igaza van Filetlen Pálnak. A jó keresztyén feladata, hogy a bűnösök, pogányok között terjessze az Örömhírt, Jézus szelíd parancsait, az igaz, istenes életet. És nem is mindnyájan zsiványok ezek. Itt vannak az asszonyok, őket is úgy rabolták, rabságban tartották, mint magát Györköt. Itt van Hangics két kis gyermeke. Ártatlan lelkek. Talán azért nem válnak egykor gonoszakká, mert Isten ide vezérelte őt akarata ellenére, hogy az igaz úton megtartsa őket. Isten szándékai kifürkészhetetlenek.

Így lassanként mindig lecsillapodott, megnyugodott, békén vállalta sorsát, s boldog örömmel hajtotta nyakát Isten igájába.

De azért folyton résen volt, hogy, amint tud, szökjék innét. Nem akart mindenáron szökni. Csak az alkalmat leste. Hiszen az ő útja a klastromba vezetett, ott kell neki tovább tanulnia, majd Bononiába mennie az Univerzitásra, ahogy a fejedelem kívánta. Azután onnét is tovább, a királyi udvarba, írástudó diákok, püspökök s hatalmas jobbágyok közé.

Közben, mint a tűz, falta a besenyő nyelvet. Ha nem akarta is, tanulta. Amint egy szót meghallott s kimondott, többé el nem felejtette. Nyelve, füle híven engedelmeskedett. Olyan szépen, tisztán ejtette ki a besenyő hangokat, hogy Hangics nem egyszer ámulva csapta össze a kezét, s nem győzte eléggé dicsérni. Már szinte folyamatosan beszélt besenyőül s olyan hibátlanul, mintha valamikor jól tudott, de közben elfelejtett volna. S most csak az emlékezetét kellett volna kissé megforgatnia, hogy az alul került réteg fölszínre jusson. Ha már itt kell lennie ezen az elvadult szigeten, legalább megtanul besenyőül, gondolta.

Csak az elhagyatottság volt kínzó, sőt néha kétségbeejtő is. Kisfiú volt Györk, akármilyen büszkén s keményen viselte is sorsát. De szívét megerősítette a tanításokkal s intelmekkel, melyeket a klastromból hozott magával, s az imádságokkal, melyeket Váradon tanult. Szüntelen arra gondolt, amit a perjel mondott búcsúzáskor: "Ne engedj érzéseidnek, erősítsd akaratodat." Hátha az Isten gondviselő szándéka éppen így neveli az akaratát s erősíti, hogy ne engedjen érzéseinek? Így némította el keserű bánatát, lázadozásait s kétségbeesését, így fojtotta vissza forró könnyeit, így erőltette magára a viselkedést, mely hasonlatos volt az öreg fráterek meggondolt, bölcs, rendíthetetlen nyugalmához. Még azt is eltitkolta, hogy fázik sarujában, kámzsájában.

*

Hogy karácsony - azaz újév - ádventjében vannak, azt Filetlen Pál szavaiból tudta meg.

- No, most immár eljő a kalandosok üdeje - folytatta Filetlen Pál a bőrön heverészve, s egykedvűen tűrte, hogy a két csintalan gyermek a hasán henteregjen, s bajuszát cibálja. - Valahány ördöng vagyon ez környékön, mindnyája idesereglik, hogy a mennykű csapjon beléjük.

Ebből Györk nem sokat értett. Csak tán nem jelennek meg az ördögök valami nagy tanácskozásra? S kik azok a kalandosok?

Most hallott róluk először. Nyilván a környékbeli ördögök szövetsége lesz ez a népség.

Sokat töprengett ezen. Végre kezdett megvilágosodni az elméje. Hát hogyne sereglenének ide, a csendes, vad szigetre, amikor most hajnali miséket mondanak minden egyházban, s Jézus születésének napja közeleg! Meg sem maradhatnak az emberek közelében. Hiszen mindenütt buzgó nép tölti meg az Isten házát, s ájtatos imádságot morzsol nemcsak a misén, hanem odahaza is. És böjttel vezekel bűneiért. Hát az egyházak környéke, a buzgó falvak sokadalma valóban mindennél büdösebb hely most az ördögöknek. Farkukat behúzva dühösen menekülnek olyan helyekre, ahol nem háborgatja őket sem imádkozó, böjtölő ember, sem hívőkkel teli egyház. Jézus születésének ünnepe illatozik mindenfelé szelíd illattal, a napkeleti három királyok is készítik immár az aranyat, tömjént és mirhát, hogy megajándékozzák a jászolban fekvőt, pásztorok lesik a csillagot, angyalok, ökrök és bárányok a pillanatot, hogy zengő szóval hírt adjanak a Megváltó születéséről. Valahány ördög vagy egyéb Gonosz lézeng, kujtorog és setteng az emberek körül, most szűkölve menekül. Így hát teli lesz velük a sziget. Annál inkább, mert hiszen ez a földbe vájt kunyhókból álló tanya, amelynek sem falunagya, sem egyháza, sem papja nincsen, rablók, zsiványok tábora, zsákmányolt kincsek rejteke, gonosztettek kohója. Bizony, nem mehetnek az ördögök tanakodni, szövetkezni máshová...

- Nem féltök, nem irtóztok az ördöngöktől? - kérdezte Györk tétovázva, hátha megsérti Filetlen Pált.

Az nevetett.

- Fél a fene. Vagyon íjunk, nyilunk elegendő, fejszénk es meg pányvánk. Meg osztán nem es olyan igön bátrak űk. Csak amolyan kalandos ördöngök.

Hát ez megint érthetetlen volt. Mintha bizony fogna az ördögön a nyíl, a fejsze, mintha meg lehetne őket kötözni pányvával. Miféle ördöngök ezek, ha csak amolyan "kalandos" ördöngök?

Törte a fejét, de nem tudta kisütni. Elhatározta, hogy az Ávék számát megkétszerezi, böjtöt tart, s buzgó imádságokkal teszi ártalmatlanná a szigetre gyülekező ördöngöket. Tudta ő, hogy egyetlen igaz hatalom a pokolbéli hatalommal szemben a kereszt, Jézus neve.

Mindamellett félt egy kissé, ahogy karácsony estéje közeledett.

Azt hitte, ezek a gazemberek, akiknek kezére nem egy békés ember vére tapad, s akik bűnös buzgalommal elsősorban utazó frátereket, egyházakat fosztottak ki, káromlással, Isten szidalmazásával, dorbézolással s hetyke gőgösködéssel ülik meg a szentestét, avagy inkább meg sem ülik. Mennyire elképedt, amikor hosszú sétája után, melyet a csendes fák alatt tett s buzgó imádsággal töltött, a láthatatlan angyalok puha szárnysuhogását figyelve s a csillagos égboltot lesve, fülét áhítatos egyházi ének hangjai ütötték meg. Figyelt. Tiván bácsi kunyhójából szállt az ének, a Jézus születésén örvendező dal. Rekedt medvehangon fújta Szatyorvágó Tiván s reszkető, hamis hangon a vén Balzsam. Györknek földbe gyökerezett a lába, azt hitte, valóban ördöng játszik vele.

Filetlen Pál kunyhójába visszatérve új meglepetés érte. Csudálkozva látta, hogy a főzsivány a tűz mellett áll, s hangosan mérgelődik a gyermekekkel:

- Én életömet adom az igazságért! - kiabálta, nagyokat ütve döngő mellére. - Meghasadok a bosszúságtól, ha látom, hogy valaki lábbal tapodja az igaz kresztyénségöt! Jézus Úr születését idnapoljuk ezön az estén. Ha nem imádtok ájtatosan s nem éneköltök, agyoncsaplak mindnyájatokat, mint a legyet!

Ez mégiscsak rút istenkáromlás - gondolta sápadtan Györk, s nyomban elszánta magát, hogy szembeszáll a fületlen zsivánnyal, s kioktatja, ha megöli is.

- Ne gúnyold Jézus Urunkot - szólt reszkető hangon, kipirult orcával s izzó tekintettel a rablóra, s megállt előtte szétvetett lábbal, úgy nézve föl a magas férfiúra, mintha rá akarna ugrani. - Nem rettegsz-é, hogy Isten haragja lesújt, mint a férget?

- Ne te, ne - bámult rá Filetlen. - Megveszél-e?

- Megveszél magad, mert oly igön bínös vagy, hogy nem átallod kigúnyolni Jézus Urunk születését - folytatta Györk egyre nagyobb fölháborodással, s amilyen piros volt az imént, olyannyira elfehéredett most. - Mert ű meghala a latrokért es.

- Meghasadok, meghasadok! - kiállott Filetlen s toporzékolt. - Hát immár kételködni mersz igaz kresztyéni szüvemben, te nevendék gyisznó! - Aztán ráripakodott a gyermekekre:

- Fújjátok, de szépön, a keservetöket! Majd adok én nektök. Nosza! Kezdjétök.

A két gyermek megszeppenve, bánatos, reszketeg hangon fújni kezdett egy vidám karácsonyi éneket. Hangjuk alig zümmögött, akár a légy szárnya. Filetlen Pál behunyta félelmetes szemét, s ujját fölemelve figyelt. Fejét hevesen rázta, toppantott, hogy hangosabban, bátrabban. A félénk hangocskák följebb szálltak, a két kis maszatos arcon nagy igyekezet pírja égett. Most már Filetlen is elégedettebb képet vágott. Halkan dünnyögte az éneket maga is. Csatlakozott hozzá Hangics asszony.

- Hó! Megállj! Mért vagyon nékünk klastromi embörünk? Nosza, Györk, zöndéts rá!

Györk egyet sem kérette magát, hanem rázendített. Négyen énekeltek most egyre nagyobb lelkesedéssel s áhítattal Jézus születéséről, a pásztorok ijedelméről s a csillag ragyogásáról. Ötödiknek Filetlen Pál dünnyögött az énekbe, de kissé hamisan, mert mióta elvesztette a füle karéját, a dal hangjait nem hallotta jól.

Hiszen innét már csak egy lépés az igaz életre való megtérés - gondolta Györk meghatottan. - Lám, őt, a kis növendéket választotta ki Isten, hogy kertész legyen ezzel a gyommal, bogánccsal, mindenféle tüsökkel fölvert kertben... Pásztor a vad csikaszokból összeverődött nyájban...

Egyre vígabban énekeltek, míg a főzsivány lassan vissza nem telepedett fekvőhelyére, homlokát tenyerébe támasztotta, s mérgesen fölmordult:

- Ölég. Hagyjátok immár. Mit abajgattok?

Nyomban csend lett. Filetlen pedig maga elé bámult, s nagyot sóhajlott:

- Meg kell adni Istennek es, azmi Istené...

Egész este igen rossz kedve volt, mogorván hallgatott, s a legkisebb zajongásért görbe tekintetet vetett a gyermekekre. Bizonyosan emlékei támadtak, neki is lehetett anyja, aki karácsonyi énekre tanította, testvérei, akik együtt énekeltek vele, egy kis faház, melyet betöltött a karácsonyest különös illata. Vigyáztak is, hogy ne háborgassák fájdalmas emlékezéseiben.

A kislány - Játék - kifelé somfordált a kunyhóból. Az ajtóban megállt, s fázósan beburkolózva kendőjébe, ujjával csalogatta Györköt. A fiú utánament.

Kint megálltak, vártak. Csakhamar a kislány öccse, Karcsa is kisettenkedett utánuk.

- Gyere, fussunk - lihegte Játék izgatottan, s futni kezdett kifelé a táborból. Karcsa, mint a bakkecske, utánavetette magát, s Györk is nehézkes futásnak indult bő csuhájában.

Kiszaladtak a tanyáról, a taposott hó elfogyott lábuk alól. Belevágtattak a mély hóba, a nagy, évszázados fák közé.

- Mit akarsz? - lihegte Györk s megállt.

- A kalandos ördöngök - suttogta Játék kipirulva, csillogó szemmel. Kerek barna arca forrón ragyogott ki piros szélű fehér kendője redőiből. - Most gyüleköznek a kalandosok...

- Hijj, annyi ördöngöt sohasem láttál! - toporzékolt a türelmetlen Karcsa.

A Hold bágyadtan gurult foszladozó felhők között. Kék fény derengett a fehérbe öltözött fák alatt. A nagy csendben hallani lehetett a röpködő angyalok szárnyának suhogását. Vagy ördöngszárnyak suhogtak? Györk mindenesetre keresztet vetett, s elmondott egy fohászt.

- Hol vagynak? - kérdezte aztán, ő is suttogóra fogva hangját, mint a pajtásai.

- Lent az alsó szigetön ilyenkor érköznek hajókkal - hadarta a kislány szaporán. - Elbújunk s meglessük űköt. Vagyon ott egy nagy kerek tisztás, mindég ott gyüleköznek öszve. Huj, de rondák! Én már látám űköt.

Semmi baj nem történhet, ha az ember a kereszt jeléhez folyamodik, s elmondja az imádságokat, amiket kísértés idejére ír elő az egyház. Györk ebben bizakodott s megint futóra egyengette lábát. Nagyon fúrta a kíváncsiság. Igazi, eleven ördögöt sohasem látott. Hát még egész csődületet egyszerre!

Nesztelenül futottak a puha hóban.

Végre Játék, aki legelöl szaladt, meglassította futását. Most már idegen tájon jártak. A vén tölgyek közül ki lehetett látni a holdfényes tisztásra.

Meghúzódtak egy öreg fa mély odvában, onnét pislogtak kifelé. Három fej, mint három bagolyé egy nagy fészekben.

A tisztáson nem volt senki. Néma fák között suttogott a szél. Olykor-olykor hócsomó hullott egy ágról halk zizzenéssel. Majd távolról tompán puffogó dobszó hallatszott.

- Jönnek - suttogta Játék. - Vigyázz, meg ne tudják, hogy itt vagyunk, mert agyonütnek...

A puffogás egyre erősödött, azután zagyva kolompzörgés feleselő hangjai vegyültek közé. Egyre hangosabb lett a lárma. Bőgés támadt vékony, vastag hangon, mintha baromcsorda közeledett volna. "Baú-úú! Baúúú! Baúúú!" - üvöltött a bőgés. Eddig Györk azt hitte, az ördög vinnyog, visít és röfög, mint a disznó, ámbár lólába és kecskeszarva vagyon. De akik ezt mondták, nyilván nem hallottak még saját fülükkel ördögüvöltést. Mert íme, ezek itt bőgtek, baúgattak s nem visítottak.

Nagy tömeggel lehettek, mert a dobolás, kolompolás, baúgatás és bőgés fölverte az egész vidéket. Amint közeledtek, hejehujázó sípszó is sikongott a zenebonába. Az ördögök igen vígan voltak.

Most már talán jobb lett volna tágulni innét. De nem lehetett. Észrevették volna. Mert íme, a tisztásra kikanyarodott az ördögök menete. Valóban szörnyűek voltak ezek az alvilági alakok. Györk ámult, és sűrűn hányta a keresztet. De közben figyelt, el ne szalasszon az ördögök közül egyet sem.

Milyen torzpofák voltak! Vörös volt a képük, mint a vér - bizonyosan vérrel kenték be. Fülig tátott szájukból hosszú fekete agyarak meredeztek. Rémítő, halálos vigyorgás volt ez. Fejüket, fölső testüket sűrű szürke vagy fekete bunda borította, mintha báránybőrt vontak volna magukra. Meleg, gyapjas szőrük volt tehát, amin Györk annál jobban csodálkozott, mert az egyházatyák közül senki sem említette - tudomása szerint -, hogy a Pokolban hideg lenne.

Hogy lólábuk avagy hasított csülkük van-e, nem lehetett látni, mert térdükön összekötött gatyájuk rövidszárú csizmában végződött, s annak emberi lábhoz hasonlatos alakja volt. Messze kimagasodott azonban e vörös pofájú, vicsorgó fogú, szőrbundás sereg közül egy különös ördög, aki tán afféle fejedelem vagy Belzebub közeli rokona lehetett. Ennek ökörszarva volt s bozontos homloka. Körben toporzékolt, csizmája hegyével a havat rúgta, s vadul döfködött jobbra-balra. A tisztelet nem ördögnek való erény, így nem is tisztelték e fejedelmi ökröt, hanem baúgattak rá, futkostak előtte, a farukat verték, ráöltögették a nyelvüket, bottal húztak végig rajta, szóval úgy viselkedtek, ahogy pokolbéli népségnek a fejedelme előtt viselkednie kell.

Györk eleinte nem tudta elgondolni, mi az a hosszú, ökörszarvhoz hasonlatos valami, amit némely ördöng a vállán hurcolt, némelyek meg kettesével-hármasával vittek, oly hosszú s nyilván nehéz is volt. Amikor azonban az egész ördögi sereg a tisztás közepére ért, az ökörszarvú fejedelem belebújt a leghosszabba, s ekkor kiderült, hogy kürt. Bizonyosan afféle háncstülök volt, amilyeneket a hegyháti pásztorok meg az ormánközi mocsarak népe is használ, de pokolbéli háncsból készült, mert hangja hátborzongatóan bőgött, s olyan rekedt volt, mint egy megsebzett vaddisznó hörgő röfögése.

A kolompot mindnyájan övükön viselték, s vad bakugrások közben rázták. Néhány vén ördög a dobokat verte részeg buzgalommal, s méltóságosan járta hozzá a körtáncot, apró lépésekkel udvarolgatván az ökörfejűt és a kürtösöket. Az öveken zörgő kolompok, a hosszú háncstülkök s varázsdobok hangja örvénylő lármát csapott a néma vadonban. Hát még az üvöltő baúgatások, a dudák sipítása. Mert három dudás ördög ugyancsak nyekgette, billegette a dudát. (Bizonyosan elkárhozott asszonyok bőréből készült a duda, olyan emberi alakja s panaszos hangja volt.)

- Nézd csak, nézd csak - suttogta a kis Karcsa fiú sápadtan az izgalomtól s rettegéstől -, az ott a főördöng... A szarva aranyból vagyon...

A kislány nem szólt, csak vadul szorongatta Györk hüvelykujját, belekapaszkodva a kolostori emberbe mentségül.

Hát most szemtől szemben látta Györk az ördögöket. Egész sereget, méghozzá jókedvében, kolompolva, dobolva, dudálva, sípolva s bőgve. Vajon minek örvendeztek? Hiszen Jézus úr születése az ő birodalmuk romlását jelentette. Mért nem tanácskoztak? Nem, erre nem volt semmi hajlandóságuk. Úgy látszik, a bölcsesség sem ördögi erény, nem is folyamodtak hát hozzá.

Egyre vadabb keringélésben járták pokoli táncukat. Amint Györk hosszasabban nézte őket, kiderült, hogy férfi- meg asszonyördögök voltak, sőt gyermekek is. Mert a férfiördögöknek kacskaringós kosszarvuk volt s fekete bundájuk, de az asszonyi ördögök szarvatlanok s fehér szőrűek voltak. Ezenfelül az asszonyördögök nem kolompot, hanem csengőt viseltek övükön. A kölyökördögök a nagyok közé elvegyülve ugrabugráltak, s csak akkor lehetett észrevenni őket, amikor a tömeg megbomlott, s a kölykök előficánkoltak a nagyok közül.

No, az a tánc, ugrabugra, kavargás, amit Georgiusék míveltek a pécsi klastromban, semmi sem volt ehhez képest, ami itt a havas tisztáson, a kék fényű, szelíd holdvilágban támadt. Az a zenebona, ordítozás, mely akkor éjjel majd fölvette a klastromot, zsolozsmázás volt ehhez az ördögi zsivajhoz, ortályozáshoz képest. Eleinte lassú, méltóságos lejtéssel forogtak körben, éktelenül rázva a kolompokat, verve a dobokat, fújva a hosszú tülköket s baúgatva, mint kegyetlen fagyban a farkasok, majd egyre gyorsabban forogtak, egyre nagyobbakat szöktek. S közben fogdosták, csipkedték az asszonyördögöket. Azok visítottak, mint a csiklandós malacok.

A különös ortályozás egyre vadabb lett. A faodúba bújt gyermekek féltek. Hátha észreveszik s a Pokolra viszik őket? De azért nem bánták, hogy idejöttek. Különösen Györk. Papi embernek jó szemtől szembe megismerkednie az ördöggel. Hát még ilyen válogatott sereggel! Egyik keresztet a másik után vetette, és suttogó ajka pillanatra sem hagyta abba az imádságot. Így nem is érte őket semmi baj. Noha az ökörszarvú főördög néha egészen közel firgett-forgott, öklelőzött az odvas tölgyhöz, s fújta a gőzt a hidegben, nem vette őket észre.

Amikor az ördögi csapat belefáradt a táncba, üvöltözésbe, pajzánkodásba, két vicsorgó ördög nagy hahotával hatalmas kecsketömlőket cipelt elő a fák közül. Hozzáláttak az iváshoz.

- No, hát kortyoljatok! - kiáltotta hibátlan magyeri szóval, harsány férfihangon az ökörfejű, s letelepedett a hóra.

Elsőnek ő tartotta kupáját a tömlő alá, s egy keveset a földre öntve, a kupát magasra emelve köszöntőt mondott:

- Eleink nyugalmára, Ukkonra s mindnyájunk egészségére!

A többiek sem kímélték a bort. Nagy tereferélés folyt, az ijesztő vérvörös pofák mozdulatlanul meredtek egymásra vicsorgó szájjal, ferde orral, kimeredő fogakkal. Szemük villogott. Összevissza fecsegtek férfi-, nő- meg gyermekhangon, hangosan röhögtek, vihogtak, visítottak. A fiatal ördögök vidáman hemperegtek a hóban. Némelyek hóval kezdték hajigálni egymást, ebből nagy kergetőzés támadt. Villogva suhantak a hócsöngék a holdfényben. Egészen úgy viselkedtek, mint a játszótéren mulatozó váradi fiatalok. Ha nem lett volna fehér meg fekete szőrük, vörös képük, vicsorgó szájuk, övükön kolompjuk, olyanok lettek volna, mint a vasárnapi falusiak. És ha nem trónolt volna köztük a nagy szarvú fejedelem.

Györk igen ügyelt, vajon mit beszélnek összevissza, hátha megtud valami fontosat a pokol életéről, ügyeiről, az ördögi birodalom terveiről, szándékairól. De nyilván nem úgy értették a szavakat, ahogy emberi ésszel érteni kell, mert összefecsegtek mindenféle ostobaságot, szóltak egy Kárász nevű ember házasságáról valami Tükör nevű leánnyal, egy Anna nevű asszony most született gyermekéről, medvéről, melyet az ősszel egy szerencsés vadász késsel szúrt le. Szóltak a télről és nagy hóról, vihogtak víg mókákon, zörögve dörzsölték egymáshoz förtelmes képüket, mint akik csókolóznak, sőt ketten mindenáron föl akarták hajtani egy röhögve szabadkozó, rúgkapáló, karmoló asszony-ördög szoknyáját. S éppen úgy ittak, mint a közönséges emberek.

- Éjfélkor eltakarodnak - súgta Játék, s egyre topogott az odúban, mert fázni kezdett a lába.

Györk sem bánta volna, ha már kotródnak. Eleget látott. Ám az ördöngök nagy kiáltozással, baúgatással fölkerekedtek, mert a távolból újabb baúgatás hallatszott. A fák közül kirajzott egy újabb ördögi sereg, élén egy tagbaszakadt, nehéz járású, lomha ördöggel, akinek akkora szarvai voltak, hogy ökörnek, bikának nem is lehettek akkorák. Ijesztő ábrázata megdermesztette a vért abban, akire ránézett. Ha ez az ördögfejedelem megjelent egy haldokló fejénél, a szegény lélek dideregve adta meg magát sorsának, az örök kínnak. Ez az ördög nagyobb úr lehetett a másiknál, mert az elébe futott, messziről kezet nyújtott, s örvendező hangon az egészsége és a családja felől kérdezősködött. Aztán nagy diadallal a tisztásra vezette, maga mellé ültette s borral kínálta meg.

A többi ördög szintúgy örvendezett egymásnak, sűrűn hajtogatta a boros kupát, s harsány köszöntőt mondott.

A dobok, kolompok, csengők és tülkök új erővel s lelkesedéssel megszólaltak. A kavargó sereg ismét vad táncba fogott. Még hangosabban, még féktelenebbül tombolt a tánc és üvöltözés. Hát még mi lesz akkor, ha ismét érkezik egy sereg új ördög, valami még nagyobb fejedelem vezetésével?! Ennek a fele sem játék.

- Jó lenne immár szöknünk - súgta Györk. - Igön sokan vagynak immár.

- Éjfélkor eltakarodnak - ismételte a kislány csitítólag. - Nyughass, mert észrevösznek, s akkor jaj minékünk...

Javában állt a pokolbéli mulatság, amikor újabb baúgatás zendült, újabb sereg érkezett. Most már tengersokan voltak, és zsúfolásig megtöltötték a tisztást. Az újonjöttek is hoztak egy bikaszarvú ördögöt, de ez alacsony, tömzsi, igen fürge ördöng volt, elképesztően magas hangon baúgatott, s nagy ökölcsapásokkal verte hátba a nőszemélyeket. A kölyök ördöngök meg sűrű karéjban körülállták a pokol előkelőit s felnőttjeit, s egymással összefogózva táncoltak, fülsiketítő hangon üvöltözve a "baúúú, baúúú" kiáltást.

A zűrzavar, ortályozás akkora volt, hogy Györk végezetül mégis kibújt az odúból, s óvatosan tovasettenkedve a fák között, beért a sűrűbe. Két pajtása reszketve követte. Akkor aztán megint futóra vették a dolgot, s rohantak, amerre láttak. Végre megnyugodva fújtak egyet. Az ördöngök lármája halkabban verődött hozzájuk, szavaik értelme elveszett a kolompok, dobok, tülkök zajában. Itt már nem vehetik őket észre.

- Én már esztendeje es látám űköt - dicsekedett suttogó hangon Játék. - Azkor még többen valának. S megvárám az éjfélt, míg el nem takarodának onnét. Oly igön részögök valának, hogy csakúgy dűlének, akár a tuskók.

- Nem es bort isznak, hanem tűzlángot - magyarázta a kisfiú.

- De hát mely ördöngök löhetnek, hogy magyeri nyelvön szólanak? - töprengett Györk.

- Ezök a busó-ördöngök - fecsegett igen komolyan a kislány, örülve, hogy ő is taníthatja egyszer a nagy tudományú klastromi fiút, akit még Filetlen Pál is tisztel. - Annyi vagyon belőlük mindönfelé, hogy mindön igaz kresztyénre jut belőlük egy. Olyikra kettő es, azki igön gonosz. Ezök a busó-ördöngök azt a hitöt követik, azkit a régi atyák. Pagányok. De műte Jézus Úr évenként újra megszületik, csak titkon gyűlnek öszve karácsony éjjelén. Osztán kitanácskozzák, kimulatozzák magukat. Űk a busó-ördöngök. Avagy kalandosok.

- De mért szólanak magyeri nyelven?

- Hogy szóljanak, te gyimó, ha egyször magyeri ördöngök?

Lassanként egészen maguk mögött hagyták a pokoli látvány színhelyét, s közeledtek a tanyához. A Hold elbújt az egyre sűrűbb felhők között, s borongó, félelmes árnyék terült a hallgató erdőre. Ott álltak mind a hárman a hóban, mellettük a kis fekete kutya figyelt, s hallgatták a sziget alsó részéből ideverődő halk pufogást, csimpolyaszót, kacagást.

*

Néhány napig azon töprengett, vajon mért nem száll ki a pécsi püspök a szigetre, s fényes papi segédlettel, énekszóval, bőséges imádsággal, szenteltvízzel mért nem űzi el innét az ördöngöket mindörökre. Hiszen a sziget a pécsi püspöké, Moháccsal s a környékbeli falvakkal, halászóhelyekkel s erdőségekkel együtt. Hát hogy tűrheti, hogy a maga birtokán, melyet még első királyunk adományozott neki, éppen Karácsony - azaz Újév - éjszakáján a környék valamennyi ördönge összegyűljön, gyalázatos lármát, kolompolást, dobolást, tülkölést csapjon, paráználkodjék, táncoljon, tanakodjék s részegeskedjék? Hogy éppen a püspöki szigeten főzze ki messze környék ördöge, miként rontsa meg a megváltás művét, s döntse romlásba a jámbor kresztyén lelkeket?

Játék sokat tudott a busó avagy kalandos ördöngökről, s büszke volt rá, hogy taníthatja Györköt, aki egyházi férfiú létére sem tudja az ördöngi dolgok nyitját. Mert igaz, hogy Györk nagy könyvekből, tudósoktól tanulta az ördöng praktikáinak ismeretét, de hát Filetlen szerint a papok gazemberek, a könyvek pedig eltörpülnek ott, ahol az ember a saját szemével lát, saját fülével hall. Elmondta, hogy a püspök egyszer vitézeket rendelt a szigetre karácsony éjjelén. Azok elbújtak a fák között, s amikor az ördöngök serege a bikafejűvel megjelent, s táncolni, üvöltözni kezdett, körülvették s nyíllal árasztották el. Közben Jézus nevét kiáltozták, s hangosan mondták az ördögűző imádságot. A pokolbéli sereg egy része ott is veszett, vérében fetrengve, a többi azonban elfutott, ladikra kapott s eltűnt. Néhány faluban ugyanakkor nyom nélkül elveszett több férfiú, asszony meg gyermek. Mert az ördöngök csak látszat szerint, testben haltak meg, lelkük azonban bosszút állt, s elragadott ugyanannyit az emberek közül, ahány ördöng a halálát lelte. Minden ördöngférfiúért egy férfiú, asszonyért egy asszony, gyermekért egy gyermek veszett oda. Holttestüket meg is találták a tisztáson reggel, amikor megbátorodtak, s bejárták a pokolbéli mulatság helyét. A halottakon báránybőrbunda volt, arcukon nyírfakéregből készült, vörösre festett, agyarakkal éktelenített álarc, bőröv, az övön kolomp, csengő, kezük ügyében varázsdob volt. Így csúfolták meg Belzebub alattvalói a püspök vitézeit. Ők maguk vígan garázdálkodtak tovább.

Azt is tudta a kislány, hogy a püspök nagy papi dísszel bejárta és szenteltvízzel meghintette a sziget alsó részét, a tisztást, rettentő átkot mondva Belzebubra s minden népére, ha még egyszer összeverődik a karácsony éjszaka megcsúfolására. Nagy hajón érkezett a püspök, aranyos ruhában, fején magas süveggel, kezében aranyfejű bottal. Egész csapat pap szállt ki vele a hajóból fehér ingben. Füstölőket, nagy imádságos könyveket hoztak magukkal. A varázslatot mégsem tudták megtörni. Filetlen Pál meg is mondta, miért. Mert a püspök maga is gonosz volt, gonosz valamennyi papja. Isten nem engedi, hogy a pokolbéli gonoszt papi gonosszal űzhessék ki a világból. Hiszen egy fészekalj csibéi ők...

Így hiábavaló volt minden. Néhány ártatlan, jámbor ember meghalt, csúfosan veszve a tisztáson, melyre sohasem tette a lábát, gyalázatos báránybundában, szörnyű álarcban, vicsorgó fogakkal, undok kolompokkal és csengőkkel, ronda dobokkal. Az ördöngök meg csak összegyűlnek minden évben Karácsony éjszakáján messze környékről, s megtartják istentelen ünnepüket. Jézus urunk születése elűzi őket az ájtatos emberek közül. Ez az éj az ő nagy dorbézolásuk és tanakodásuk éjjele.

Györk egyik ámulatból, egyik meglepetésből a másikba esett. Most nyílt meg elméje előtt Isten csodálatos szándékainak titka. Fekvőhelyére térdelve hálaimádságot mondott, mert idehozta őt a szigetre, s megmutatta neki a Pokol hatalmát. Színről színre fölvonultatta Belzebub népét. Két ártatlan gyermeket választott ki, hogy vezesse a teremtés titkainak útján. Hiszen ha Georgiusszal eljut Fejérvárra, a klastromba, sohasem találkozott volna a bikaszarvú ördögi fejedelmekkel, a vörös arcú sátáni néppel. Vajon kik álltak szemtől szemben az ördönggel, s ha álltak is, ennyivel? Ekkora sereggel? És Isten nemcsak megmutatta a gonosz népet, de szerencsésen meg is őrizte őt rettentő erejétől.

Most már azonban elérkezettnek látta az időt, hogy valamiképpen szabaduljon erről az átkozott helyről.

Az ünnepek alatt Filetlen Pál ismét tanácskozott valami idegennel a kunyhó mélyén. Azután kiadta a parancsot, hogy mindenki készüljön. Fölnyergelték a lovakat, elkészítették az útra való eledelt, az átalvetőket. Szatyorvágó Tiván ezúttal otthon maradt házat őrizni. Ők meg késő este fölkerekedtek s elmentek.

Néhány csöndes, álmos, borult nap múlt el a megszokott módon. Egyszer azután a kiskutya vadul csaholni kezdett. A zsiványcsapat megérkezett. Az asszonynép, mint rendesen, kíváncsi örvendezéssel, csárogással bújt ki a kunyhókból, s rohant a zsiványok fogadására. Filetlen Pál azonban már messziről káromkodott, Ukkont, Boldogasszonyt, a kisisteneket szidta, s rogyasztotta az eget az egész világra.

Az asszonynép megszeppent, a férfiak mind komorak s hallgatagok voltak.

A kajla Ördöng Tege hiányzott a csapatból.

- Mi lelé Tegét? - kérdezte Tiván bácsi Filetlen Páltól.

Ez újabb rettentő káromkodásáradatot zúdított mennyre és földre, de legkivált arra a gyalázatos gazfickóra, aki álnokul tőrbe csalta őket.

- Még szöröncse - magyarázta dühtől fojtott hangon Pál -, hogy valamennyien ott nem hagyánk a fogunkat. Bátor valami csekély emléköt azért hozánk. De hagyánk es. Hogy az a magasságos Ukkon szakassza rájuk mindön mennyküvét...

S zúdította a szidalmat ellenségeire, minden pereputtyukra, másvilágon kódorgó őseikre, megszületendő ivadékaikra. Amikor ezekből kifogyott, az összes égi és földi, régi és új hatalmasságokra, jó és rossz lelkekre kerített sort.

Jobb karjából vér szivárgott, nyílhegy törött bele, most is benne volt. Ökörálltó nem tudta mozgatni karját, mert fejszével csapták meg a vállát. A lovak is véreztek, két vezetékló hiányzott. Szegény Ördöng Tege pedig valahol a mánfai kőlyuknál aludta örök álmát, egy szakadék mélyén.

Miközben mindez nagy nehezen kiderült, kimosták a lovak sebeit, bekötötték őket az ólba, s ellátták eleséggel. Zsákmány nem volt. Csak ezután láttak hozzá, hogy magukkal is törődjenek. Annyian tolongtak Pál kunyhójában, hogy majd fölvetették. Tiván bácsi elővette kését, jól megtörölgette, majd egy pillanatra a parázsba dugta, aztán nekifogott, hogy kivegye Pál karjából a nyílhegyet. A seb már gyulladt volt, nyilván nem értek rá vele vesződni. Tiván bácsi óvatosan fölvágta a sebet a nyílhegy kiálló törött szára mellett, jó mélyen, majdnem a csontig. Odáig hatolt a fene vas. Azután ügyesen s igen gyorsan kirántotta. Filetlen Pál oda sem hederített, mozdulatlanul tartotta karját, több gondja volt a sebnél arra a gyalázatra, amit elkövettek rajta.

- Bides prosztja, papok gyisznó szolgája - pörölt dühösen. - Oly kegyös pofával jöve, ígért fűt-fát, ki a fene alíthatta volna? Mi, Szatyorvágó? Hát nem vala kegyös pofája a gaznak, he?

Tiván bácsi dörmögve bólintott, s fölmutatta a nyílhegyet.

- Jól beléméne, hallod-e? Most osztán mosogasd farkascsönge levével.

- Neköm nem vala ínyömre - folytatta Pál a sebet szorongatva s a rossz vért csöpögtetve a földre -, hogy igön szokatlan keresködők valának azok a zsidók, már ahogyan távolról látám. Mondám es Pétörnek, te Pétör, olyan bárányok ezök, azkiknek kélgyófoguk vagyon. Ű es látá, szeker híján jövének, csak úgy lóháton. No, immár jövének s mi nem futhatánk, mégse csapa bé az a kegyös proszt? Csak osztán, azmikor közelébb jövének, hijj, a keserves istenét, zúdul ám reánk a nyíl, mint a darázsraj. No, valamit tudánk, mink es megtevénk, igaz-e... De a valóság méges annyi, hogy tőrbe ejtének. Most aztán lapulhatunk.

Ökörálltó Péter lehúzta ingét, s a vállsebét tapogatta. Tiván bácsi megszemlélte azt is. Csont nem törött, de a kar szinte béna volt. Megfogta a legény könyökét, s mozgatni kezdte a karját.

- Hijnye, a ragya cifrázzon, Tiván apa! - kiáltott Pétör.

- No, ebcsont béforr - vigasztalta az öreg.

A többiek - közöttük a gyermekek - tátott szemmel bámulták őket. Eddig azt hitték, Filetlen Pál csapatát nem érheti semmi baj. Mindenki megtartotta a parancsolatokat, s vigyázott a jó meg a rossz jelekre. Küszöbre nem lépett, tűzbe nem köpött, ha az úton nyúl futott keresztül, vagy madár repült át, visszafordult, kedden, pénteken semmibe sem fogott. Filetlen Pál csapatának minden tagja kínos gonddal vigyázott magára. Mégis, a Rosszak idehoztak egy parasztot, s nem láttak át kegyes ábrázatán, alávaló színlelésén. A dolog végződhetett volna rosszabbul is. Mindnyájan fűbe haraphattak volna, vagy a vitézek foglyai lehettek volna. S ez még a halálnál is rosszabb. Megkínzatás, kötél lett volna a vége. Így még hálát adhattak Istennek, hogy csak Ördöng Tege veszett oda, s maguk néhány seb, két ló meg egy-két egyházi kehely, tányér, kereszt árán - amit mellesleg szedtek össze, egészen véletlenül - szabadulhattak.

Ők mégsem hálálkodtak Istennek, hanem szidták, átkozták teljes szívükből.

A tábor csak sokára s igen nehezen csillapodott le. Végre ettek, ittak s megbékéltek. A fáradtság elhatalmasodott rajtuk. Lefeküdtek.

Csak Hangics, a barna asszony nem káromkodott, nem szitkozódott. Bánatos képpel hallgatta a lármát, segített a seb kimosásánál, bekötésénél, olykor-olykor dühösen ripakodva a lábatlankodó gyermekekre.

Györk megint szorosnak érezte a saruját. Talpa viszketett. Mégiscsak menni kellene már innét. Első sejtelme sötét fenyegetéssel merült föl elméjében: rajtuk ütnek a vitézek, s a csapattal együtt fölkötik őt is. Most már sajnálta a zsiványokat, ha akasztásukra kerülne a sor, de a maga sorsán végképp elrémült. Ha magyarázná is, hogy őt magát is rabolták, ki hinné el? Szakadozott csuháját kémruhának néznék. S ha elhinnék is végül, hogy ártatlan, mint a tavaszi bárány, mennyi tortúrát kellene elszenvednie! Kínpadot, vallatást!

Talán abba is belehalna, föl sem kellene akasztaniok.

Ahogy a sötétben a vackán feküdt, és nehéz sorsán töprengett, észrevette, hogy Hangics asszony nem alszik. Mit mível vajon? Sír... Halk hüppögéssel, szepegéssel sír...

Aztán kis idő múlva óvatosan fölkel, s kisurran a házból. Lassan nyitja-csukja az ajtót, nehogy a nyikorgás fölriassza az alvókat.

Györk szíve nagyot dobbant. Hátha ez az asszony is összejátszik azokkal, akik Pálékat ki akarják irtani? A kegyes ábrázatú paraszttal s tán a Filetlenéket hajkurászó vitézekkel is? Nem, nem... Hangics nem képmutató. De hiszen a parasztot sem gondolta annak senki.

Még tán utóbb aggodalmaskodik, hogy Hangics elárulja Filetlent, aki őt gyermekestől elrabolta!

Elszégyellte magát. Óvatosan kibújt a farkasbőr alól, s kisurrant a házból. Igen melege volt, nem tudott aludni. S izgatta, vajon miben sántikál az asszony.

Amint a hóra kilépett, nyomban megpillantotta Hangicsot. Egy tuskón ült, arcát kezébe temette, s keservesen sírt. Annyira elmerült keserűségébe, hogy észre sem vette Györköt. Csak akkor ugrott föl riadtan, mintha nagy bűnön kapták volna, amikor a fiú csendesen a fejére tette a kezét.

- Áh, te vagy, Julianus - dadogta sápadtan. A halványan derengő sejtelmes holdfényben olyan fehér volt az arca, mint a kísérteté. - Jaj, be megrémülék... - Kezét keblére nyomta, s visszarogyott a tuskóra. - Jaj, Julianus fiam - suttogta, egyre a klastromi nevén szólongatva a fiút -, mért nem vesz magához az a jorgalmas igaz Isten!

Györk mellé ült.

- Mi bajod, ézös néném? - suttogta sajnálkozva.

- Bizony, szökni kellenék, fiam - nyögött az asszony s didergett, talán a hidegtől, talán a félelemtől. - Hányszor hánytorgék ágyamon, s kenyergék Istenhöz, velágosejtson meg. Jézus Úrhoz, szabadejtson meg e gaz rablók, zsiványok, éjjelbátrak hatalmából. Szabadejtsa meg kedves gyermökeimet, szegénykéket. De hát... nem tudom, mit míveljek...

Kétfelől a hajába markolt, s tépte, borzolta kócos fonatait. És zokogott, hangtalanul, könnytelenül.

- Így kell vesznie fiatal esztendeimnek, kedves gyermököcskéimnek - jajgatott tovább fojtott hangon. - Haj, te fiú, be sokat szenvedék, be sok éjszakát vergődék átal...

- Nyugodj meg - vigasztalta Györk. - Majd megsegél Isten. Csak bízzál benne.

- Immár beletörődék úgy-ahogy - suttogta szaporán Hangics, nagyot sóhajtva. - Gondolám, így akará Isten, hogy e gaz útonálló rabja legyek. Uramat, kedves uramat már-már elfelejtém. Mert tudod, élnöm csak kell, itt vagyon két kis gyermököm es. Osztán az a gaz Filetlen nem es bántott. Eleénte megvert, de hát azt nem hányom föl nékie, még az én kedves uramtúl es megkapám, noha szeretetből. De osztán nem bánta többé. Mikor osztán idehoza tégöd es, fiam, föltámada bennem a kresztyén. Nem vala nyugságom többé. Látám klastromi ruhádat, hallám szép gyeáki szavadat, imádságidat, csöndes éneklésödet... És esmég furdalni kezde a kévánság... hogy mönjek el immár, szabaduljak életöm árán es. De hát két gyermököm vagyon... Szöknöm nem löhet. Tudod, az a gyalázatos révész, azki űket hordja-viszi átal a Dunán, Filetlenék emböre... Más meg nem jár itt, hacsak Karácsonykor a busók... De lásd, vélük sem szökhetök... Ők azt sem tudják, mely gaz zsiványok lakoznak itt a szigetön... S ha megszökhetnék es, vajon nem gyűjteném fejemre az égő parazsat?

Györk csak hallgatott.

- Jobb lönne immár végképp belétörődnöm sorsomba - szipogta tovább Hangics. - Itt élnöm, itt vesznöm. Akár úgy, mint mások, azkik élnek, munkálnak valamely férfiú oldalán s nevelik gyermökeiket, akár úgy, hogy pispek atyánk vitézi egyször ránk törnek, s válogatás nélkül fölkoncolnak mindnyájunkat, a zsiványokkal egybe.

- Én es ilyesmin töröm fejemet - suttogta Györk. S arra gondolt, most már mindegy, ha képmutató is ez az asszony, súgja be, mit mondott, s ám öljék meg. De nem lehet képmutató, érezte a hangján, látta kétségbeesett sápadt arcán, könnytelenül izzó szemén.

- Te es? Ó, hogy a jóságos Isten sugalmazjon valamely okos szándékot! Mert én immár megveszök, mint forgolódó birka, avagy űzött kutya. Mért es jövél ide, Isten emböre, Julianus? Kedves fiam! Mért emléközék megént régi életömre, a falura, az egyházra, hová vásárnap járék, uramra, mindön feleimre... Házam tájára, hol békességben élék, kutyánkra, macskánkra, fejér tehenünkre... Bizony, Isten külde tégöd, hogy megszabadéjts egy emberi lelket ördöng hatalmából.

Ó, ha csakugyan így van, Isten nem hiába hozta erre a szigetre, nem hiába vetette rabságra! De most nem szabad elérzékenyedni. Akarat és ész kell ide. Hogy is mondta a jó öreg perjel? Ne engedjen érzéseinek, erősítse akaratát. Hátha valóban megszabadíthat egy anyát két ártatlan gyermekével a romlásból?

- Csak te magad vagy így? - kérdezte.

- Ki is lönne még?

- Hát a többi asszonyok, Gela, Balzsam, Katics... Avagy Tiván bácsi.

Hangics legyintett.

- Sönki, ézös fiam, sönki! Jól vagyon ezöknek úgy, ahogy vagyon. Testük a zsiványoké, lelkük ördöngé. De neköm... ha testöm a zsiványé es... lelköm... lelköm ne legyen ördöngé... - Megint arcára csapta a kezét, s keserves sírásra fakadt. - Félig-meddig gyermök vagy még, fiam - susogta megszakadó lélegzettel -, nem tudod, mi az, hogy testünk... az ördöngé... azaz a zsiványé... a gyermökünkért... S napról napra látjuk, érözzük, mint sillyed lelkünk es egyre alább, Pokol mélysége felé... Tám én sem látám s érzém már annyira, mint annak üdején, elejénte, mikor ide hurcolának... Megtörődék, belényugvék. De mely rettenetös keserőség gyötre, azmikor te, Egyház emböre, ide kerülél, s imádál, s énekléd amaz ézös psalmusokat... melyeket otthon hallék... a falunkban... Otthon, Etén... Jaj, ézös fiam, ézös fiam! Isten külde, hogy rám hozd a lelköm miatt való nagy keserőségöt s aggódást!

- Most immár ne keserögj - biztatta Györk büszkén, mert az asszony Egyház emberének, Isten emberének, lelke megmentőjének nevezte. S elszánta magát, hogy minden áron, még élete árán is megszabadítja bűneiből, ördöng karmaiból, ártatlan gyermekeivel együtt. - Békélj meg, imádj buzgón, s kérd Istent, nyújtsa ki szabadéjtó kezét felénk. Én es gondolkodom.

- Neköd es van anyád, fiam...

- Anyám? Anyám nincs, néném.

- No de csak el tudod gondolni, hogy szenvedne anyád, ha neki kellene tűrnie ezt a zsivány hordát esztendőkön átal, testén-lelkén gyermökével egyben?

Ezt Györk el tudta gondolni. S keze ökölbe szorult, tüdejét teleszívta az elszántság mély lélekzetével. Amíg csak magát akarta megmenteni, halogathatta a tettet. De most egy anyát s két gyermekét kell kivezetnie a romlásból. Isten letekint rá s biztatja: ne tágíts, ne félj, csak higgy. Te, a gyenge fiú, a fegyvertelen növendék, a szerzetesi kámzsában didergő Julianus fogod csúffá tenni a kemény, vad, fegyveres férfiakat, Filetlen Pál zsiványcsapatát. Itt a nyírfaháncs, húzd le!

- Most eredj, még baj ér - fejezte be a beszélgetést, s biztatón megfogta az asszony kezét. - Holnap es nap lészen, és Isten tanácsot ad majd. De ha Filetlen kijön, s münket itt ér nagy társalkodásban, még csontunk es törhet.

*

Másnap este Filetlen Pál tanácsot tartott kunyhójában.

- Isten megveré e szép életöt - mondta komoran. - Bátor sömmi gonoszt nem mívelénk, ti tudjátok, sőt azon valánk éjjel-nappal, hogy bétöltsük az igazság parancsolatjait, az a gaz pispek ránk bocsátá vadászó ebeit. Tevé ű ezt régebben es, de osztán alábbhagya a hajtóvadászat. Vitéz uraimék bélátták, hogy én meghalok az igazságért. Szegényt sohasem rablánk ki, fosztánk meg, csak gazdagot. Magyerit ritkábban, mint zsidót, szerecsönyt. De leggyakortább papot. Hát pispek atyának ez nem örvendetös. Meghiszöm azt! Ott, ahol ű maga es rabló, nem szívesen lát más rablót, különösképpen igazságos rablót, jobban megmondván: visszarablót. No. Száz szónak es egy a vége: rossz napra verradánk. Amondó vagyok, bocsájsuk el Tiván apát Csanádba, ama gyalázatos klastromba, azhol egyház kéncseiből pénzt vernek, küldjük el, amink vagyon, s végezetül osztozzunk meg a nyert dénárokon. Osztán köszönjünk el egymástól békén, megtartván egymást jó emléközetben.

Mindnyájan a torkukat köszörülgették.

- Hátha más vidékre telepödnénk? - vette föl a gondolatot Pétör.

- Arról nem es szólván, hogy ráérünk szanaszét mönni, ha már küldenek - állapította meg mulatságosan komoly képet vágva a mindig vidám, kerek képű Váltott Andorás.

- No, s gondolod, Filetlen, hogy békén túrhatod a földet, s nem ösmér föl sönki? - folytatta Ökörálltó.

- Hát azzal a nyevolyás, szegény Tegével mi leszen? - firtatta Andorás. - Ű ott fekszik a mélységben, s lelke hontalan kódorog égön-fődön avagy főd alatta...

- De tám meg kéne csiklandozni a torkát ama gyisznó prosztnak es, azki ránk hozá a békétlenségöt - tanácsolta Tiván bácsi. - Mert ha mégoly vallásos férjfiú vagy es, Pál, s mégúgy meghalsz es a békességért, igaz kresztyénök nyugodalmáért, azt a tekergő gazembört nem kéne elengednöd. Ha már viszket a nyaka, vakarjuk meg egy küssé.

- Egész Mánfát föl kéne gyújtani, ez az igazság - csapott a mellére dühösen Pál. - Én kedég meghalok az igazságért! Nem es feledök, azmi csúfság, bántalom ére, megfizetöm. De nemcsak a magamét, másét es. Azkiket igazában csúfolának meg. Megfizetök szegény Ördöng Tegéérte, megfizetök ártatlan lovainkérte, meg a kéncsökérte, azmelyeket elvevének, miként megfizeték böcsületvel Jézus hitének, Evángéliom igazának meggyalázásáérte a gyisznó papokon.

Fölugrott, s néhány lépést fordult a szűk kis hajlékban. Mindnyájan csodálattal és tisztelettel néztek föl rá. Csak Hangics hajtotta le a fejét, s izgatottan gyúrta a szoknyája szélét.

- Amondó vagyok - folytatta azután Pál kissé megcsillapodva, s egyetlen mozdulattal visszatelepedve a tűz mellé -, cseréljük bé, azmink vagyon, ama gaz, alávaló csanádi papoknál, s a dénárokat osszuk meg igazságval. Osztán vegyünk búcsút egymástól. Tiván bátya, tán esmég proszttá válhatnál s elutazhatnál Csanádra.

- Miért ne, ha kell? - egyezett belé Tiván bácsi.

- Hát osztán vélünk mi lesz, hogy lesz? - kérdezte csöndesen, izgalmát elfojtva Hangics.

- Ne félj, asszony, te es meglelöd a helyed, elég nagy a velág - nyugtatta meg Pál. - Majd gondunk leszen rád es meg a kölykeidre es.

Hangics Györkre pillantott, mintha mondta volna: még utóbb megölnek mindnyájunkat, hogy el ne járjon a szánk... Aztán lesütötte a szemét, s nagyot sóhajtott. Györk azt is látta, hogy mellére kis keresztet rajzol a hüvelykujjával.

Még sokáig tanakodtak. Hogy elméjüket jobban megmozdítsák, s elverjék aggodalmaikat, a vigyorgó Váltott Andorást borért küldték a verembe. A falról leakasztott aranyos ivótülköket hajtogatták azután olyan szorgalmasan, hogy elfeledték a világ baját-gondját, röhögtek, ugratták egymást, végezetül összeölelkezve danoltak, hogy csakúgy zengett a kunyhó. A nagy vigalomra többen beállítottak a zsiványok közül, előkerült Gela is. Lárma, tolongás remegtette meg a kunyhót.

Györk is, Hangics meg a gyermekek is csak tűrték a hangos dorbézolást, egy-egy kicsit szundítva a sarokban. Györk meg a gyermekek még szundíthattak olykor, Hangicsnak azonban alig hagytak békét, hol húst, hol kását követeltek tőle, majd meg erőltették, hogy igyék. A bortól aztán ő is megszédült, énekelt, tántorgott, bizonytalanul nevetett, s nagyokat sikított, ha valamelyik zsivány megölelgette. Györk olykor valami ködön át látta őket, s nyomban behunyta a szemét, hogy semmit se lásson. Íme, Hangics megint az ördög kezében volt.

Amikor hajnal felé fölkelt, hogy elvégezze szokásos imádságait, Pál az öreg Tivánnal, a sebhelyes Ökörálltóval meg Váltott Andorással hevert egy rakáson, s tátott szájjal horkolt, Gela Ökörálltót átölelve aludt. Hangics a gyermekei vackán horkolt. Olyanok voltak mindnyájan, mintha elátkozták volna őket. Moccanni sem tudtak. Györk visszaemlékezett a szomorú beszélgetésre, az asszony panaszaira, s elnehezült a szíve. Vajon lesz-e hozzá ereje, hogy megszökjék, s kitépje magát ebből a bűnös életből? Nem lenne-é jobb, ha ő, Györk, csak magával törődnék, s a maga feje szerint menne világgá, itthagyva ezt a keservesen panaszkodó, majd meg kacagva részegeskedő asszonyt porontyaival együtt?

A nagy vigasság után mogorva dörmögés következett. A tábor lakói fanyar képpel lődörögtek, henyéltek, a nők pörlekedtek Hangiccsal - mert hiszen ők nem voltak Filetlen Pálnál. Senki sem tudta, mit hoz a holnap, de érezte, hogy a csendes, békességes rablások ideje a vége felé közeledik. Szidták a püspököt, hogy gyalázatos ember létére nem átalja vitézeit Filetlen Pál szegény, becsületes, tisztességes csapatára uszítani, jóllehet maga esztendők óta botránkoztatja az egész országot.

Györk az ugyancsak mogorva Tiván bácsihoz csatlakozott, s megkísérelte kitudni, mi lesz s hogy lesz. Tiván bácsi a kunyhójában ült, térdére nyugtatta kezét, s egykedvűen bámult maga elé. Balzsam görbe tekinteteket vetett Györkre is, Tivánra is, és magában motyogott.

- Ha immár Filetlen azt mondja, oszoljunk szét - dünnyögte Tiván s legyintett -, magam es amondó vagyok, oszoljunk szét. Isten nevébenne. Szépen megvalánk, böcsületvel mívelködénk, szegényt nem bántánk, mert azmi igaz, igaz. Filetlen Pál mindég az igazság emböre vala. Csak onnét vevénk, azhol vala. Hát nem hányhatunk egymás szömére sömmit. Igaz-e?

- Igaz - hagyta rá Györk.

- Valakik itt vagynak a szigetön, Pál úr keze alatt - folytatta az öreg némi búbánatos-büszkeséggel -, megkapák azmi igazság szörént jára nékiek. Nem panaszkodhatnak. Igaz-e, te Balzsam? Te károgó varjú?

- Igaz, no, vájják ki a szömödet - hörrent rá a vénasszony félvállról, visszafordulva, mintha nem felelni, hanem pökni akarna.

Tiván egyet sem hederített a feleletre, hanem tovább beszélt:

- Így hát böcsületvel élvén, böcsületvel megválhassunk egymástól. No. De hát eznek az az útja, hogy azmi egyházi kupa, kröszt, tányér, miegymás még vagyon, dénárra cserélődjék s megosztódjék. Ennek ez a röndje. Így hát holnap röggel fölöltözöm proszti gúnyámat, lóra ülök, s elkocogok Csanádba a gyalázatos papocskákhoz. Egy hét múltán itt leszök. Megosztozunk, s Ukkon áldjon, szép szigetöm!

- Hát vélem osztán mi lesz? - vetette fel sorsa nagy kérdését Györk. - Mert lásd, Tiván apa, engöm Fejérvárott Aloisius fejedelöm igön vára, s immár tám lelköm idvösségéért es misét monda. Egyházi embörnek indulék, s az es akarnék lönnöm.

- Hm... - törte a fejét Tiván. - Megvallom - mondta halkan s meggondoltan -, Pálnak nem lönne ínyére, ha valakik rajtunk kül elhagynák ezt a szép, csöndes helyet, azhol oly békességesön löhet aludni. Értöd?

Szúrósan nézett Györkre kicsiny, sötét, ferde metszésű bogárszemével.

Györk háta megborzongott.

- De hát Filetlen Pál úr... az igazság emböre... - dadogta.

- Az hát - bólintott a vénember. - Láthatád. De mondok én neköd valamit. Bújj közelébb.

A fiú közelébb hajolt, hogy megértse Tiván alig lehelt szavait.

- Miért ne gyühetnél te es vélem Csanádba? He? Legalább velágot látsz. Javadra válik. Aki fiatal, tanuljon... Ha úgy intézném, hogy velem gyühess, elgyünnél, he?

Györk gyanakodott, hogy talán éppen most akarják tőrbe csalni. De nem tehetett jobbat, bólintott.

- Nohát akkor. Holnap röggel, jókor, légy a parton, a hajónál. Ne szólj sönkinek sömmit. A többi az én dógom. Ha én azt mondom a révésznek, te es gyüssz, átvisz tégöd es. Ha meg már odaát vagy, lármázhat a Filetlen. No.

- De neköd vissza kell gyünnöd, s tégöd vesz elé Filetlen - suttogta Györk.

- Hát azt hiszed, visszajövök? - mosolygott Tiván lelógó bajusza alatt, mint valami vén, ravasz kutya. - Fenét. Ukkon nevében arra indulok, amerre az orrom áll.

- Hát a kéncsök? A dénárok?

- Ó, hogy a nyevolya törje ki azt a káka bélödet! Még tám az egyházi edényök meg a dénárok fájnak neköd! Hanem hallod-e. Én se szoktam köntörfalazni. Vagy ott leszöl röggel a hajónál, vagy bévégzöd azt a szép virágzó fiatal életödet. Mert ha immár szólék, s jóindulatval valék erántad, nem szeretném a bűrömet miattad fölszabatni... hallod-e!

- És Hangics asszony? Meg a két gyermök? - szorongott Györk.

- Mi vagyok én? Öregapjuk? Köszönd annak a jó bolond szűvemnek, hogy megesék rajtad, egyházi embörön. Mert hogy olyan nyevolyás vagy. Meg olyan szépön szólasz gyákul. Meg olyan böcsületvel megmondod zsolozsmáidat, énekeidet, imádságaidat érettünk, bűnösökért. Hadd legyék neköm es valami érdömöm Istennál, Mönnyekbenne... De könnyen megeshetik, taknyos, hogy megént megkeményül a szüvem, s úgy elnémítlak, nehogy rám küldd pispek atyánk vitézeit, hogy meg se mukkansz. Hát értöd-e immár, te lüke?

Györk értette. Ijedten elhallgatott, s csak óvatosan fürkészte Tiván ábrázatát, nem bujkál-e a sűrű ráncok, a sok kusza szőr között valami fenyegető indulat. De ez a sötétbarna, mély árkokkal barázdált, őszülő szemöldök, lecsüngő bajusz, fonott üstök szőrcsomóival benőtt arc egykedvű volt, mintha fából faragták volna.

*

Másnap kora hajnalban - még sötét volt, s a kunyhó lakói egyenletes horkolással ringtak az álom mély hullámaiban - Györk óvatosan fölkelt, összekapkodta holmiját, s mint az egér, kisurrant az ajtón. Az égbolt valamennyi csillaga kinn tündökölt a sötétkék égen. A hó halványan derengett, a magas, sötét fák dermedten hallgattak. Keményen fagyott. A hideg levegő belecsípett Györk forró arcába, bebújt a kámzsája alá.

Gyorsan elindult a fák néma sorai között a kitaposott, vasforgácsként recsegő havon. A kis fekete kutya odafutott hozzá, vidáman prüszkölt, s farát tekergetve rohanászott körülötte.

Györk, a fák közé érve, szinte futott.

Közben a lelkiismerete kínozta: szólni kellett volna Hangicsnak, a gyermekeknek... Rá kellett volna beszélnie Tiván bácsit, hogy őket is vigyék magukkal. Ki tudja, milyen sors vár rájuk. Hátha megölik őket s valamennyi asszonyt? S ha megszöknének, vajon nem lenne-é annál bizonyosabb a többi pusztulása? Nem állanának-é bosszút annál bizonyosabban a többin?

De ha kívül lesz, talán sikerül valamiképpen segítenie rajtuk...

Csakhamar leért a partra. A víz szélét hártyaszerű jégkéreg borította, de a hajó betörte a jeget, s ott a víz feketén lotyogott a kavicsok között. Távolabb a nyílt folyam ezüstösen csillogott. Úgy álltak a parton végig a nagy tölgyfák, mint óriások fekete csontvázai.

Egy vén, csimbókos, süveges paraszt állott a parton lovával bíbelődve, meg a révész a lomha hajó orránál. A paraszt Tiván bácsi volt.

- No, itt a fiú - szólt bosszúsan. - Még űrá es legyön gondom... Hogy a nyevolya törné ki. De hát Pálnak mindég van valami bogara.

Bosszankodva dünnyögött, miközben lova hosszúra eresztett kantárát a csónak karikájához kötötte, s mérges pillantásokat vetett Györkre.

- De hát te mondád... - szabadkozott Györk.

- Hallgass! - ripakodott rá Tiván akkora dühvel, hogy a fiú azt hitte, nyomban ráront és megöklözi. - Én mondám! Hát igenyöst én mondán, de löhet azzal a filetlen tukmával okosan szólani? Mondám hát, hogy ne akasszon rám ilyen taknyos kölyköt, nem vagyok dajka. Mintha bizony nem lönne ölég bajom-gondom magamnak es. Csak engöm hajkurásznak a hosszú útra, mert neköm vagyon a legböcsületesebb ábrázatom. Most osztán rám varrják még ezt a csuhás taknyost es. Hogy soha ki ne bújtál lönne anyádbul.

- Hadd, ne szidd - csitította a révész csöndes szóval.

- Még csak ne es szidjam - dohogott tovább az öreg a fiú mély bámulatára. - Nyakamba varrják, s még csak ne es szidjam. De nemcsak szidom, hanem agyon es csapom, csak legyünk a túlsó parton. Agyon is. A vakarcsot. Mit bámulsz mi, akár a bálvány? Megfagyál? Emeld a papi saruidat, egyházi barom, s lépj a hajóba. Ha már itt vagy.

Györk ijedten a hajóba ugrott, s összekuporodott a padon. Tán még visszafuthatna a bizonyos halál elől. Ez a vén rabló nyilván megkergült. Ő hívta, s most Pálra tolja a jövetelét. S csak azt várja, legyenek odaát a túlsó parton.

De nem töprenghetett, nem ugorhatott ki, s nem futhatott vissza. Mert az öregember a szakállas révésszel vízre tolta a hajót, mind a ketten beugrottak, s nekiestek az evezőknek. A ló hortyogva lubickolt a jéghideg vízben. A parti jégtakaró recsegett és tört, mint a máriaüveg.

Aztán úszni kezdtek a közelről téntafekete, távolról ezüstfehér vizen. A ló feje mellettük szuszogott.

Milyen szép lett volna ez a szinte még éjszakai hajókázás, ha Györk nem vacogott volna, inkább a félelemtől, mint a hidegtől. Csillagok szikráztak a végtelen égbolton, s a víz fodrain kísérteties fények kígyóztak. Távolabbról nézve olyanok voltak a parti fák és bokrok, mintha színezüstből és vasból verték volna. A száraz nád rozsdavörös pásztákban övezte a fehér jéggel szegett fekete partvonalat. Mély csend volt, a víz bugyborékolt és csörgött, mintha diót öntöttek volna a földre, az evezők nyele csikorgott. S igyekvő szuszogással lubickolt a derék, okos paripa a hajó pereme mellett, orrát éppen Györk mellett emelgetve a vízből.

Mintha ég és föld között ringtak volna egy nagy bölcsőben.

Megkerülve a sziget csúcsát, most nem arra hajóztak, amerről azon emlékezetes napon idejöttek, hanem az ellenkező part felé. A folyam túlsó ága még nagyobb, félelmesebb volt, mint az, amelyet Györk már látott. Itt-ott jégdarabok úsztak benne, összekoccanva, a hajó oldalához ütődve, fehér ezüstlapok a fekete téntahullámokon.

- Kemény telünk lesz - szólt a révész igen mély hangon, csak úgy a szakállába, melyet hideg szellő borzolt.

- Mire visszajövünk, lóháton gyühetünk által - hagyta rá Tiván bácsi.

- Az baj lesz.

- Mér, he?

- Tudják ám ezt a pispek úr vitézei es.

- Ha tudják, hadd tudják. Vitézi népnek tudnia kell.

- Nem es azért mondom. Csak mondom.

- Én es csak úgy mondom.

Hosszú ideig megint csak az evezők csikorgása, a víz bugyborékolása és csörgése hallatszott.

- No, de ha beáll a jég, lehet halászni - vetette oda Tiván.

- Lehet.

Györk szorongva hallgatta őket. Szemét le nem vette a révész szakállas arcáról. Olyan különös volt a hangja. Mintha valahol máshol, egy másik világban találkozott volna vele. Nem a túlsó parton, amikor idejöttek, s amikor alig szólt egy-két szót, nem is most... Hanem valami nagy sokadalomban, ahol... Mi is volt ott? Kik voltak ott?

Egyszerre elsápadt. Rámeredt a révészre. Annak báránybőr süvege helyett bozontos sörénye és kosszarva támadt, szakállas arca helyén vérvörös, vicsorgó pofája, farkasbőre s inge, bekötött gatyája helyett fekete, göndör szőrű bundája...

Ez a révész busó-ördöng!

Tiván elcsalta Györköt s agyonveri.

Az evezőt pedig egy busó-ördöng húzza vele szemközt. Egykedvűen ül a padon, lassú, erős mozdulatokkal feszíti s emeli meg a lapátot, kis égő szeme a túlsó partra szegeződik.

Viszi őt egyenesen a pokolba.

Első pillanatban bele akart ugrani a vízbe, mint egy megrémült béka, hogy esze nélkül partra ússzék - de úszni nem tudott. Azután uralkodott magán. Megkeményítette a szívét, titkon keresztet vetett, s forró áhítattal suttogta az ördögűző imádságot. Ez megnyugtatta. Érezte, Isten kezében van, s ha akkor nem érte baj, amikor a faodúból leste az ördögi táncot, most sem érheti. Igaz, Tiván bácsi sötét szándékai ellen az ördögűzés mit sem használt, de Isten kegyelme megfordíthatta a vén rabló gondolatát. Talán mégsem kell ifjú fővel meghalnia egy kun tolvaj és gyilkos kezétől...

Soha még Györköt annyiféle érzés, gondolat nem gyötörte ilyen rövid idő alatt, mint most. Remény és kétségbeesés, megnyugvás és rémület, mindenre való fölkészülés meg tehetetlenség, forróság meg vacogtató didergés váltakozott benne. Milyen sokáig tartott, mire kiértek a túlsó partra!

Amikor a csónak ráfutott a park jégkérgére, s recsegve, csikorogva törte darabokra, Tiván kiugrott, s lovát kihúzta a vízből. Az megrázkódott, mint a kutya. Vastag téli bundájáról valóságos esőt zúdított maga körül.

- No, gyűjj ki hát, te kölyök - mordult Györkre dühösen a vén rabló - Mit gubbasztasz ott a hajó farában? Nem állhatok itt a lovammal, mert megkehösödik.

- Hát a fiú tám gyalog megyen? - csodálkozott a busó-ördöng.

- Mit, tám a hátamon vigyem? Avagy hintót állétsak elé?

- Legalább lovat adhatott lönne Filetlen Pál úr.

- Menjön csak gyalog, legalább nem fázik meg.

A hajós vállat vont, azután visszalépett a hajóba, s elővette az evezőt. Csakhamar ott ringott az ezüstös víz hátán a ködös homályban.

Ők meg itt maradtak ketten a homokos, lapos parton. A zaj elveszett az éjszakát játszó hajnalba. Körös-körül sivár magány és a tél szorongató hidege. Lélekzetük fehéren gomolygott a dermesztő levegőben.

Most eljön értem a halál - gondolta elszoruló torokkal Györk. - Bár ne hittem volna ennek a pokolravaló gazembörnek...

- No, fiam - szólalt meg reszelős hangon az álparaszt Tiván -, most búcsúzzunk.

Györk térdre esett.

- Jorgalmazz ifjú fejemnek - rimánkodott elfúló hangon, s fölemelte könyörgő kezét a szétvetett lábbal álló hosszú öregember felé. - Nem véték sönkinek, neköd sem. Papi embör akarék lönni, segélni a szegényöket, árvákat, gyógyétani a betegöket, imádni a bínesökért... Tekénts fiatal esztendőimre...

- Tám megőrjültél!? - kiáltott föl csodálkozva avagy csodálkozást tettetve Tiván.

- Gondold meg - hadarta torlódó szavakkal Györk, s megcsuklott a hangja -, mit érsz véle, ha megölsz? Hagytatok lönne utamra. Kinek árték közületök? Azt akarátok, hogy szolgáljak néktök s én szolgálék... Legyön a béröm, hogy visszaadod életömet!!

- Állj föl! - kiáltott dühösen Tiván.

Györk tétovázva föltápászkodott.

- Pater noster, qui es in coelo... - dadogta.

- Hallgass!

A rebbenő imádság szavai elhallgattak. Csak a hideg szellő suttogott.

- Hogy meg ne fázz - dörmögte akadozva, bosszús hangon a vénember -, itt ez a farkasbűr. Vedd a nyakadba.

Lekanyarította farkasbőrét, s Györk vállára hajította.

- Lovat nem hozhaték. De ha iparkodol, s nem állasz meg, bárminő álmos légy es, hamar eléröd a falut. Csak eredj mindég a Duna mentén. De vigyázz, meg ne állj, le ne ülj, ha leragad es a szömöd. No, indulj, kölyök! Ukkon nevében.

Azzal fölvetette magát lovára, s nekifordítva fejét a síkságnak, ügetni kezdett.

- Tiván apa! Tiván apa! - kiáltott utána Györk, csodálkozva s gyámoltalanul meredvén a lovas alakja után.

- Járj békével - kurjantott vissza Tiván meg se lassítva lovát, vissza sem tekintve Györkre. Lova dobogása hamar elhalt a puha hóban.




Hátra Kezdőlap Előre