Harmadik rész

Nagy, tohonya pocakos fráter ballagott lustán a klastrom szakállszárítója felé. Az oszlopos tornácon, mely délnyugat felé nézett, nehézkesen fölvetette magát egy heverő lócára, oldalára fordult, s nagyot sóhajtott. A nyáralkonyati napfény melegen sugárzott rá, belepte könnyű fényfátyolával, s ő elégedetten behunyta kidülledő vizenyős szemét. Pecsenyés arca ernyedten élvezte a meleget.

Vaskos ujjai ráfonódtak a Breviáriumra. De nem olvasott belőle. Ehelyett a könyöklőn kibámuló fiatal, barna arcú, sasorrú fráternek magyarázott tekintélyt parancsoló hangon.

- Az igenyöst Isten ellen való, országpusztejtó vétök, hogy Andorás úr kicsikará pápa úr űszentsége engödelmét zsidók és szerecsönyök regnálására. Mert ha úgy vala es mindég, már régi nagy kerálaink üdejében, hogy vámot, sókamorát, pénzaverő kamorát zsidók meg szerecsönyök tarthatának, s magyeriak meg más rátermött nációk alig, legalább védeközének ellenük. Tervényöket hozának, kezeiket megkötözék, kresztyén feleinket megvédelmezék. De ez az Andorás úr! Kerál ez? Nem kerál. Hogy bínteté meg ama gazokat es, azkik Bánk nádrespán úr, Pétör espán úr meg a többi gyehennára való urak biztogatására fölzendülének, s megölék Gertrudis nagyasszonyunkot? Hát bíntetés vala az? Fejeknek kellött volna hullaniok... s alig hulla néhány úr birtoka. Szabadon futának, mint a nyulak. Kerál ez? Mondd, igaz lelködre.

De azért nem nyitotta ki a szemét, hogy szavainak nyomatékot adjon. Így éreztette, hogy erről a hitvány világról semmit sem akar tudni.

A fiatal fráter halkan, óvatosan formázta szavait, s nagy tisztelettel szólt:

- Fölzúdulsz, ézös felem, az ellen, hogy Andorás úr levelet, szabadságot csikara ki zsidók, szerecsönyök számára, s kihajtanád űköt ez világból. Ám mért fogja el szüvedet keserőség Bánk úr s a többi espánok cseleködetén? Mért kévánod, hogy kerál úr álljon rajtuk kemény bosszút? Vajon Gertrudis nagyasszony s egész rokonsága nem szipolyozá-e magyeriak vérét?

A halk, tiszteletteljes kérdések fölbőszítették Georgiust. (Mert ő hevert a lócán.) Még a szemét is kinyitotta, s rámeresztette Ottó fráterre.

- Ügyelj, fráter, mert a dialektika könnyen válhat ördöng eszközévé! - emelte föl a szavát komoran Georgius. - Ha nem csupán úgy tészel különbségöt embör s embör közötte, hogy pagány-e, avagy kresztyén, de még kresztyénöket es elkülönözöl...

- Vajon nem gyimelcsekről esméritök-e meg a fákat? - vágott közbe tiszteletteljes suttogással, de finom mosollyal Ottó fráter. - S vajon amék fa rossz gyimelcsöket terem, nem vágattatik-e ki, s nem vettetik-e tűzre?

- De vajon nincs-é írván: ne ítélj, hogy ne ítéltess? - kurjantott Georgius egészen kivetkőzve béketűréséből s fölemelkedve a lócáról.

Napról napra izgékonyabb, bogarasabb, sértődöttebb lett Georgius. Amikor emlékezetes útjáról hazavetődött, s a fejedelem, Aloisius fráter keményen megdorgálta Julianus cserbenhagyása miatt, s ő hiába hivatkozott őszülő hajára, élemedett korára, bölcsességére és szavahihetőségére, olyan volt, mint a kagyló, melynek lefejtették a héját. Legszívesebben a cellájában heverészett, vagy napsütésben a szakállszárítón, Breviáriumába temetkezve, lehunyt szemmel, gondolataiba merült nehéz fejjel. De különösen nem szívelhette ezt az Ottó frátert. Hűvös szerénységét, kellemes mosolyát, halk szavát, elevenbe vágó kérdéseit. Fiatalosan izmos alakja, csöndesen suhanó léptei fölforralták a vérét. Gyakran magával cipelte a szakállszárítóra, s bőségesen magyarázott neki, számtalan tapasztalatára hivatkozva. Mintha remélte volna, hogy kihúzza klastromi életének ezt a csípősen csiklandozó tüskéjét De a legtöbb beszélgetés azzal végződött, hogy Georgius felbőszült, gorombaságokat vágott a hűvösen mosolygó fráter fejéhez, s elkergette magától.

Ottó számára titok volt Georgius viselkedése, hozzá való vonzódása, ellene támadó hirtelen gyűlölete. Eleinte töprengett a titkon, azután belenyugodott. A klastromi élet hamar megtanította rá, hogy szerzetes társait úgy kell elfogadni, ahogy kínálják magukat, s mosolyognia kell furcsaságaikon. Nemrégen került ide Fejérvárra, de jó iskolája volt. Három esztendőt töltött a párizsi Univerzitáson.

Lehet, hogy a vén Georgiust ez is bosszantotta: ilyen fiatal ember, s már megjárta Párizst! Lehet, hogy halk szavaiban, nyugodt mosolyában, csendes járásában, tiszteletteljes kérdéseiben fönnhéjázást látott. Mintha éreztetni akarta volna vele szüntelenül: én Párizsban tanultam, te meg csak afféle parlagi szerzetes vagy...

És talán azért állt vele össze vitázni a nap minden üres órájában, hogy végtére bebizonyítsa ennek a sárga csőrűnek, ő is valaki, sőt különb, ha nem is járt olyan messze a tudományok világhíres ligeteiben.

Ottó azonban nem töprengett az okon. Elfogadta Georgiust olyannak, amilyen volt, s ha az volt a kívánsága, hogy összevesszen vele, hadd teljék benne kedve.

- Dialektika! Dialektika! - tört ki Georgius s elvörösödött. - Mért nem tanólod meg immár, hogy gőg és puffaszkodás a szerzetös legrútabb tulajdonsága? Ifjú férjfiú létödre szünös-szüntelen belékötsz öregibb feleidbe?

- El ne borétsa szüvedet a harag - felelt szelíden Ottó. - Ha gőg és puffaszkodás bínében találtatnék es, ördöng míve lönne, ha meg nem bocsájtanád, s haragod le nem csillapodnék.

Georgius azonban, ha fölindult, vagy nem hallotta, vagy nem akarta hallani a csitítást. Most is tovább hadarta a magáét, úgy vélvén, hogy a korholó szavak halmozásával a maga nagyságát s tekintélyét növeli.

- Maholnap - fújta keserűen - fejedelöm atyánk nyakra-főre küldözgeti az ifjú frátereket, novíciusokat külországba, Univerzitásra, kit Párisba, kit Bononiába, hogy hazajövén, a magamfajta öreg, sokat látott, sokat tapasztalt szerzetösöket megcsúfolják, kikacagják, s emelt fővel puffaszkodjanak a klastromokban. Ezért romlik Jézus Urunk hitének vára mindönfelé. Hol vagy immár szent együgyűség, jámborság - kiáltott föl latinul -, mely egykoron ékössége valál Jézus Úr tanejtványinak es?

- Nem akarálak megháborejtanom - kérte a fráter. - Jonkább elmegyök, s mívelök valami Istennek tetsző munkát.

- Megmondván, hogy a zsidót, szerecsönyt immár a klastromokban nem szabad hibáztatnunk - dohogott Georgius -, elmégy, s magadban azt mondod: e vén szamár nem jára sem Párisba, sem Bononiába, hasonlatos az esztelenökhöz...

- Tégöd fölindít, kedves atya, hogy Bánk úrék ama meráni csőcseléköt kardélre hányák - kísérelte meg a kérdés tisztázását Ottó, megállva a tornác küszöbén, s elkomolyodva. - Ha zsidók meg szerecsönyök löttek volna Gertrudis asszony hívei s nem olaszok s némötök, sömmit sem vetnél ellene. De mert némötök s olaszok valának...

- Elég! - kiáltott föl pirosan Georgius. - Azt akarod-é mondani, hogy különbséget tészök embör s embör közötte, Isten teremtött állatai közötte?

- Magad mondád, hogy különbség vagyon.

- Nem mindön a dialektika! Nem mindön a Párisi Univerzitáson tanult dialektika! Szűv es vagyon s a szűvben isteni parancsolat!

Ottó nem felelt, hanem bánatos mosollyal kiment a szakállszárítóból Georgius még utánakiabált dühében, azután visszafeküdt a lócára, magában dörmögve méltatlankodott. Kisemmizettnek érezte magát, mióta Bánk nádorispán végrehajtotta szörnyű művét. A szerzetesek nagy része vagy nyíltan, vagy legalább titkon örvendezett a merániak kitakarításának, s legföljebb azon sajnálkozott, hogy nem minden németet s "latint" ért el a bosszú. Georgius azonban fölháborodott. A keresztyéni szeretetet emlegette, az Evangéliumot tárta az örvendezők elé, szidta a királyt, mert nem torolta meg elég kíméletlenül felesége s rokonsága halálát - íme, Bánk úr szabadon jár -, s ahelyett, hogy végre leszámolna a zsidókkal, szerecsenyekkel, müszülménekkel, kresztyén németeket s latinokat enged romlásba. Mért nem őellenök kell föl a nádor? De Andorás úr még levelet is csikart ki a pápától, melyben a szentatya az ország rossz pénzügyi helyzete miatt egyelőre megengedi, hogy a zsidók, szerecsenyek, mindenféle jöttment müszülmének az eddiginél is nagyobb mértékben vegyék ki a részüket a vámokból, sószállításból, pénzverésből. Az bezzeg nem jutna eszébe, hogy kiűzze a csorvasz hadat, olyan németeknek, latinoknak adja ezeket a kiváltságokat, akik törődnének velük, értenének is hozzájuk. Igaz kresztyén embereknek... Ha már a magyarok nem tudnak maguk rendet csinálni a pénzügyeikben!

Hiába, Georgiusban minduntalan föltámadt a német Ják-vér. S mióta a világraszóló öldöklés történt, el sem tudott csitulni. Néha már-már arra gondolt, jobb lenne az országot hűbérül adni a német császárnak, legalább véget vetne az utálatos pogánykodásnak, amiről a régi pogány nemzetségek akkor sem tudnak leszokni, ha már kétszáz éve fölvették a szent keresztséget.

- Barbárok vagyunk, s azok es maradunk - sóhajtotta elkeseredve. - Kresztyénség szégyöne, velág terhe. Lám, itt ez az Ottó fráter. Parisban vala az Univerzitáson, tanolá a mívészetöket, méges örvendöz Bánk úr gyalázatos töttén... Haj, haj...

Bele akar merülni a Breviáriumba, hogy megvigasztalódjék, de nem tud. Mintha csiklandozó bogarak futkosnának a bőrén, forog, sóhajtoz, mérgelődik. Igen kényelmetlenül érzi magát. Mióta megjött Váradról, nem leli helyét a klastromban. Aloisius, a fejedelem, még gorombább, mint régen, pedig azelőtt sem ment a szomszédba egy kis kiabálásért, szidalomért. A fráterek mintha kerülnék a vele - Georgiusszal - való hosszabb társalgást. Majdhogy mártíromságra nem jutott Abaligetnél, s mégis messze útra akarták küldeni már két ízben is. Valósággal kinézik maguk közül, nyíltan szidalmazzák a német vendégeket, noha első szent királyunk hívta be őket elsőül, s nekik köszönheti ez az ország, hogy kresztyén, s még fönnáll, hogy nem verték ki a jámbor népek családjából, nem űzték vissza, ahonnét jött, ama borzasztó hunokkal s avarokkal, testvéreivel együtt. Ha szóval nem is, de gyanúsítással, gúnyolódó hanghordozással, kacsintással, példázatokkal a nap minden órájában éreztetik vele, hogy német. Teuton - mondják, hogy ezzel is sértsék érzelmeit. Tán megtagadja nemzetségét? Szégyellje a nagy Jákokat, akik klastromot építettek, egyházat emeltek, s hű támaszai voltak Jézus Úr hitének s királyainknak? Gyűlölje a fajtáját, mert ezek itt foglaló nemzetségek ivadékai?

Majdnem sírva fakadt, olyan megalázottnak s magányosnak érezte magát.

Bizony, Istenöm, Atyám - gondolta megcsillanó könnyekkel kidűlő, világos szeméből, s megszorongatta a Breviáriumát - jobb lött lönne, ha eleim nem hajtottak lönne kerálunk szavára, s maradtak lönne ott, ihol mendön felei s közelei éltek vala. Ha nem töttek lönne éjt nappallá e garázda, kemény s pogány nemzetért. Íme, így hálálja meg, hogy megösmerhette Jézus Evángéliomát, az utat, igazságot s életöt...

*

Valóban, mióta a szörnyű eset történt - a király éppen úton volt Halics felé -, forrtak a nemzetségek, forrtak a klastromok is. Johannes érsek úr, szemben állva a német Umbertus érsekkel, az idegengyűlölet csóváját bevitte a szerzetesek közé is. Az országban lángoló idegengyűlölet fölcsapott a klastromok falaira is. Mindenütt kérdezősködések, szimatolások indultak, vizsla tekintetek villogtak: ki német, ki olasz, ki magyar... A magyarok közé sorolták a besenyőket, kunokat is. Pontosabban szólva: nem sorolták őket sem a németek, sem az olaszok közé.

Georgius egyre dúltabban, sértődöttebben viselkedett. Hegyesen, laposan álló orrát magasra emelve, társait lehetőség szerint elkerülve járt-kelt, vagy többnyire a cellájában vagy a szakállszárítón heverészett, sóhajtozott, nyögött, vakarózott. Amikor Ottó fráter hazatért Parisból, őt szemelte ki, hogy magányát s keserűségeit vele megossza, a többiek, az egész klastrom helyett vele vitatkozzék s megkísérelje meggyőzni a maga kiválóságáról. Neki panaszolta el, mennyire feledésbe merült a nagy katolikus eszmény, a nemzetek, nyelvek fölött álló krisztusi szeretet eszménye, az egy akol - egy pásztor elve. Bizonyítgatta, ez nem más, mint a kresztyénség süllyedése, fölbomlása, halála. S közben naponként újabb mellőzetésekben részesült. A perjel ravaszul kiszámította, hogyan törje le önérzetét. Bizonyosan ő adott parancsot a hetes fráternek, hogy étkezéskor neki, egyedül csak neki kevesebb húst, keményebb kenyeret, ünnepen kevesebb sört adjon. Még tejjel sem töltötték meg a kupáját úgy, ahogy a többiét. Jó két ujjnyi híja volt... Az estéli bűnvallásnál több pönitenciát szabott ki rá, mint másra. Georgius tűrt és nyelt. Mogorva lett, sandán tekingetett maga körül, a kapitulomházban keveset szólt, azt is csípős nyelvvel. Amikor azután Ottó fráterrel vitázott, fölszakadt benne az indulatok zsilipje, s árasztotta a panaszt, szidalmat, elégedetlenséget. Ottó halk szavai, hűvös mosolygása, nesztelen mozdulatai pedig még jobban fölbőszítették. De holmi különös önkínzással abban reménykedett, hogy ha sikerül Ottót végképp meggyőznie valamiről (maga sem tudta világosan: miről), meggyőzi az egész klastromot, az egész világot.

- Én mindég ott valék, azhol Jézus Urunk hitéért helyt kelle állni! - kiáltotta gyakran kivörösödve, kezét hátul összefonta, elfordult, s kibámult a vidékre, szaporán rágcsálva ajkát odvasodó fogával. - Elmöntem volna a Szentföldre es, harcolni Jézus Urunk sírjáért. De nem möheték, mert tüdőm rossz, szüvem gyönge... De máshol ott valék mendönütt s helytállék. Miként eleim es, ama Jákok, azkiket manapság némötnek mondanak a sönkik, a nagyszájúak, habzószavúak... Mén, hát tám nem vagyok különb ezör másnál?

Ottó szelíd mosollyal, egy kis sajnálkozással nézte, s megkísérelte vigasztalni.

- Vajon mért állétod, ézös fráter, hogy bárakárki es lekicsinyölne?

- Olyan üdőket élünk - folytatta Georgius túláradó keserűséggel, s nagy lépésekkel mérte végig a szakállszárítót -, azmikor nem számít sönki nemzetségének nemessége, kresztyénségének kresztyénsége, szüvének bátorsága s hitének mélysége. Olyan üdők ezek, fráter, azmikor csak egyet tekéntenek a csaholók: kiknek vagyon az ősei közötte némöt, latin, mint ti mondjátok: idegön. Mert bátor Pál apostol írja, hogy elmúlnak az országok és megyék, a nemzetök és nyelvek, de megmarad a szeretet, manapság a szerzetösök es fülük mögé hányják Pál apostol igazságát, s azt nézik, firtatják, tapogatják, keresik s vakarják, ki némöt s ki latin.

Szétvetett lábbal peckesen megállt Ottó fráter előtt, hasát kidüllesztette, s magasról pillantott alá a nála fél fejjel alacsonyabb barátra.

- Tudod te azt, fráter, hogy perjel urunk esmég meghagyá a szakács fráternek, bárki legyön es a konyhán, hogy ne süssön többé őzcombot? És tudod te azt, hogy megparancsolá, égesse oda a libát, s az égött darabot helyhezzék tányéromra? Hát immár halljad! Idejutánk, fiam...

Egy kis szünetet tartott, s csúcsba futó szemöldökét fölrántva, keserű diadallal nézte a csodálkozó frátert. Aztán hirtelen lecsapott rá:

- Mi vagy te? Magyeri vagy te?

- Besenyő vagyok - felelte Ottó egy kis büszkeséggel s lenézéssel a hangjában.

Ez a büszkeség, ez a megvillanó lenézés tövist bökött Georgius szívébe.

- Tehát nem vagy magyeri?

- Magyeri volnék - mosolygott Ottó.

- No, hát magyeri volnál... Jól mondod, volnál. Besenyő vagy, s magyeri volnál. De hát mért vagy te különb nálam, azkinek elei ama Jákok valának, Istefán urunk üdején, s segélének magyeri földbe plántálni a kresztyénségöt? Megmönteni a magyeri nemzetöt. Mért vagy te különb méges énnálam?

- Atya - könyörgött a fráter, s Georgius vállára tette a kezét. - Nem vagyok különb, jobb, igazabb s erősebb, mint te. Békélj meg.

- Nem békélök! - kiáltott föl rozsdás hangon, s mellére csapott. - Én es vagyok annyi, mint más! Nem engedöm magam kirekeszteni az igaz kresztyénök seregéből! Mert ama pogány Bor nembéli Bánk úr s gyalázatos hada mészárola, igaz kresztyénöket dúla, csak mert némötök s latinok valának, én nem engedöm magam kívül vettetni szörzet verágos kertjéből. Én es ott valék, azhol helyt kelle állani! Én es kresztyén férjfiú vagyok! Engöm es számon tartanak, valahol magyeri kresztyénség diadalmáról esik szó. Engöm, Ják nembéli Georgiust!

Leült a lócára, hatalmas szőrös kezeit összefonta, s maga elé bámult. Táblás képén rángtak az izmok. Vizenyős szeme teli volt bánattal s méltatlankodással.

- Azki besenyő, az jó? Azki kun, az jó? Jó még a zsidó es, a szerecsöny es? Csak a némöt nem jó? Latin nem jó? Hát mert eleid végigrablák a fél velágot, fölgyújták az egyházakat, porban vonszolák a gyermököket, s megtaposák az asszonyi állatokat, jobb vagy te, mint én, kinek elei szent kerálunk oldalán harcolának, klastromot, egyházat emelének s a kreszt igazságát hirdeték? Micsoda igazság ez? De meglásd, alászáll egykoron Isten haragjának tüze, s megemészti e gyalázatos klastromokat, hol elvetemödött szerzetösök örvendöznek Bor nembéli Bánk úr gyalázatos mívén, s aszerint tekéntik feleiket, vajon magyeriak, kunok, besenyők, szíkölök-e avagy némötök, latinok. Féljétök Isten bosszúját!

Így folyt ez napról napra. S mert Georgius volt ebben a klastromban az egyetlen szerzetes, aki német ősöktől származott, életét már-már alig tudta elviselni.

Ottót mint Párizsból, az Univerzitásról hazatért művelt szerzetest a klastrom iskolájába rendelte az olvasó kanonok, hogy tanítsa a nagyszámú ifjúságot. Mert sokan voltak nagyon, három csoportot kellett belőlük alakítani. Az elsőben a legkisebbek tanulták az imádságot, betűvetést, a másodikban már némi matematikát, Phaedrust, Avianust is tanultak, a harmadikban a nagy fiúk vesződtek a hit alapvető igazságainak fejtegetésével, dialektikával, asztronómiával, zenével.

Ottó a nagyobbakat tanította. Vagy húsz fiú ült a földön, egymástól annyira távol, hogy ne érinthesse egymást. Maga a fráter magas emelvényen trónolt, s a vesszőt, mely nélkül a makrancos gyermeki lelket nem lehet megösmertetni a tudománnyal s erényekkel, maga elé tette az asztalra. A terem faláról Jézus tekintett alá bánatosan, megfeszített karjait kitárva, körös-körül pedig piros, kék meg fehér ruhás szentek, kitárt szárnyú angyalok örvendeztek a mennyei üdvösségnek. Ottó vén hártyakönyvet tartott a kezében, s halk szóval, hűvösen mosolyogva, kissé ferde metszésű fekete szemével egyszerre tekintve a könyvbe is, a fiúkra is meg valahová a távolba is, szótagolva mondta a feleleteket a fiúk kérdéseire. A csillogó máriaüvegeken átsütött a nap, távolról behallatszott a klastrom más részéből szivárgó álmos énekszó. A fiúk csak nehezen tudták nyitva tartani szemüket, ezer bolha mászkált még a bőrük alatt is, de uralkodtak magukon, s iparkodtak megérteni a fogas latin szavakat.

- Állj csak föl, Paulus fiam - intett egy kócos, dagadt szemű, lusta, tömzsi fiúnak a fráter. - És felelj arra, amit kérdezek. Érted, mit mondék?

- Értem - biccentett a fiú.

- Ne magyeri nyelvön szólj, hanem gyákul. Mit műveltél ma?

Paulus szigorúan összevonta sűrű szemöldökét, a mennyezetre tekintett, s nyögve, nehéz kámzsája redőit gyúrva felelt:

- Sokat. Éjjel, amikor hallám a jeladást, fölkelék ágyamból, eléneklém a testvérekkel a nocturnát. Azután énekelénk minden szentekről, s eléneklénk a reggeli dicséretet. Majd a primát s a hét psalmust a litániával s az első misét. Aztán a tertiát és az első nappali misét. Aztán eléneklénk a sextát. És evénk, ivánk s aluvánk. Majd megint felkelénk nonát énekelni, és most itt vagyunk nálad, hogy meghallgassuk, mit fogsz nekünk mondani.

Mindezt lassan, nyögve, szótagolva, bizonytalan szavak után kutatva s olyan döcögősen mondta el a fiú, ahogy nehéz kerekű ökrösszekér ballag a köves úton. De sikerült, s Ottó elégedetten bólintott. A többi fiú feszült kíváncsisággal figyelte Paulust, ámbár ha gyorsan megkérdezte volna őket a fráter, miről van szó, egy sem tudta volna, a feszült kíváncsiság csak az álmosság ellen való hasztalan küzdés kifejezése volt.

- Mikor énekelitek el a vesperaet és a completoriumot? - kérdezte tovább.

- Ha megjön az ideje - válaszolta minden erejét megfeszítve a tömzsi fiú.

- Fuisti hodie verberatus? - emelte föl a hangját s vele együtt a vesszőt a fráter. - Kaptál ma verést?

- Ne... nem...

Ottó intett, hogy leülhet.

A tanulás álmosan folyt tovább. Ottó érezte, mint csúsznak ki a fiúk a keze közül. Látta arcukon az álmosságot takaró feszült kíváncsiság kifejezését. Nem csodálkozott rajta. A szigor mit sem ért, elhatározta, hogy kiviszi őket a szabadba, és séta közben folytatja a tanítást.

- Lusták, henyék vagytok - kezdte halk, keményen megnyomott szóval. - Végigpüföljem a hátatokat? Nem vagytok lovak, sem ökrök, s még az oktalan barommal sem tenném. Hanem szedelőzködjetek, s megyünk a Sóstó felé. Ott szabadabban jár a levegő, s tán megmozdítja kérges agyatok.

Az arcok egyszeriben földerültek. A fiúk talpra ugrottak s a pulpitus körül csoportosultak. Ottó fráter vette mogyoróvesszőjét, s az ajtó felé indult.

Ebben a pillanatban belépett a perjel. A zsibongás elült.

Aloisius atya nem egyedül lépett be. Súlyos, vaskos kezét vékony, cingár, megnyúlt, erősen barna arcú siheder vállára tette, mintha attól tartana, megszökik. A sihederen agyonfoltozott, szánalmas saru, szakadozott, itt-ott megfércelt, naptól kifakult, esőtől vert, sártól mocskolt s erősen kinőtt kámzsa volt, vállán rongyolt, üresnek látszó átalvetőt tartott. Nyugodtan, egyenesen, kissé dacosan nézett körül.

- Íme, ez a nevendék azt mondja, hogy Julianus lönne, kit váradi klastrom tisztölendő fejedelmétül, jóságos öreg felemtül kérék, hogy tanóljon nálam. Én nem tudom, valóban Julianus-e ő, valóban őt választá-e a tisztölendő perjel. Nem tudom, vajon nem csavargó-e csupán. De még így es bé kell fogadnunk, Isten nevébe. Fusson valaki, s hívja Georgius frátert, ű esméri, véle indula útnak Váradról, ott vala, amikor ama rablók elszakejták űköt egymástól.

Egyszerre öten is ugrottak, hogy Georgiusért fussanak. Aloisius fráter puszta pillantása is kemény parancs volt. De nem is csoda. A nem magas, de annál vállasabb, zömökebb, nehéz lépésű, vasoszlopként álló perjel minden porcikája erőt, keménységet, hajthatatlan akaratot sugárzott. Mellkasa olyan volt, hogy szinte megrepedt rajta a kámzsa, ha erős indulatában mély lélekzetet vett. Nyaka rövid és vastag, feje egészen kerek, mint a folyómederben simára csiszolódott kő. Kicsiny szeme feketén villogott ki alacsonyan vonuló s minduntalan összeránduló szemöldöke alól. Arccsontjai erősen kiütköztek, bőre sötétbarna volt, orra egyenes és rövid. A járása pedig lassú, de olyan döngő, hogy megrezzentek a refektórium kupái és tányérjai, ha végigment a termen.

- Várj, várj! - rikoltotta olyan éles hangon, hogy kihallatszott a vastag falak közül a harmadik folyosóra is.

A rohanó csapat megfagyott lendületében.

- Te eredj - mutatott Paulusra.

A tömzsi, lassú fiú fölragyogó arccal kiugrott az ajtón.

Most feszült csend támadt. A perjel leült a pulpitus lépcsőjére, az idegen, rongyos fiú pedig nyugodt vidámsággal nézte sorra az őt bámuló sereget.

- Járál immár oskolába? - kérdezte a rongyost Ottó fráter.

- Járék - bólintott tisztességtudóan, de nem alázatosan a fiú.

- Tudsz olvasni? Írni?

- Tudok.

- Latinul es?

- Latinul es.

- Ki vala mestöröd?

- Pelbárt fráter.

- Nem esméröm.

- Én esméröm - vetette közbe a perjel, s nyomban fölállt. - Hol tappog ilyen soká az a kölyök? - rikoltotta ismét az előbbi indulatos, éles, parancsoló hangon.

De már nagy sebbel-lobbal benyitott Georgius s mögötte Paulus.

- Ösméröd ezt a fiút? - fordította felé a jövevényt Aloisius. - Nézd meg jól.

Georgius vizslatva jártatta szemét a sovány, vele egyenest szembenéző fiún, arca tétovázást és ijedelmet mutatott.

- Nyilván... mintha... hiszen ű - dünnyögte.

- Julianus vagyok. Laudetur Jesus Christus, illustrissime domine - mosolygott rá a fiú, s mélyen meghajtotta a fejét, ujjait a homlokához emelte.

- Né... nézd csak... - örvendezett kényszerű örömmel Georgius, s kinyújtotta puha, óriási tenyerét, megragadta s szorongatta a fiú kezét, miközben másik kezével vállon csapkodta, hogy majdnem összerogyott. - Hogyne ösmernélek, ó, jaj, Istenöm atyám... Minő bódogság! Minő szöröncse! Minő kegyös jorgalma Istennek! Hát megvagy? Élsz? Nem halál meg? Nem veszél el?

- No, ha így vagyon, vegyülj a többiek közé, s Ottó fráter vesszeje alá fog. Majd kisül, mit tudsz. Osztán ha csakugyan olyan jó fejed vagyon, ahogy szegény néhai felem s közelöm, a váradi klastrom fejödelme mondá levelében... Haj, de régön vala... Azkor még életben vala...

- Hát meghala? - kérdezte megkövülten Julianus, s hitetlenül bámult a perjel arcába.

- Requiescat in pace... - dünnyögte ellágyulva Aloisius fráter, s keresztet vetett.

Majd kemény, lassú s nehéz lépésekkel kiment.

Julianus dermedten, lesújtottan állt még egy pillanatig, azután engedelmet kért Ottó frátertől, hogy atyai mestere, jótevője lelki üdvösségéért imádkozhassék. Nyomban a feszület elé térdelt, fejét öklére hajtotta, s mélyen elmerült ájtatosságába. A többiek nesztelenül állták körül.

Hát végre megtalálta otthonát, a biztos, erős, meleg, olyannyira kedves kolostort, ahová előbbi otthonából küldték. S az első, ami fogadja, a szelíd váradi perjel halálhíre. Egyszerre megjelent előtte köhögéstől kipirult képe, alulról rápislantó tekintete, fáradt, görnyedt alakja, kedves mosolya. Hallotta rekedtes, el-elfúló hangját. Fején érezte keze súlyát, simogatását. És íme, aki a lelke mélyébe látott, megértette és szerette őt, s aki megjelölte útját, halott. Mereven, hidegen fekszik koporsójában, talán már szét is omlott sokat fáradt teste, besüppedt, pislogó szeme, mosolygó szája. Azt sem tudja, mikor halt meg. Legyen neki könnyű a föld, adassék meg neki az igazak koronája.

Fáradt és éhes volt. Ottó fráter elvezette a dormitóriumba, s kijelölte a helyét, majd a ruhás kamrába, ahol egy nagy orrú, szótlan, mogorva barát új kámzsát, sarut s alsóruhát adott neki. A fiúk tolongva kísérték folyosóról folyosóra, bámulták, kérdezgették. Julianus örült nekik, de keveset beszélt. Mindössze annyit mondott, hogy egy szigeten rablók közölt élt, egy jóságos vén rabló segítségével megszökött, majd végig a Duna mentén koldulással s apró-cseprő munkával tartotta fönn magát. Amikor kiderült, hogy valamicskét besenyőül is tanult, Ottó fráter nyomban ezen a nyelven intézett hozzá néhány kérdést. Boldogan veregette Julianus vállát a feleletek hallatára.

- Én Aloptolma nembéli Tas vagyok, innét, Alapról - mondta. - Ha már fölcsipegettél egy kis besenyő tudományt, ne vesszék kárba. Tanítani foglak. Ki tudja, mikor veszed hasznát. És én sem felejtem el őseim nyelvét.

A fiúk aznap már nem tanultak semmit. Megünnepelték új társuk érkezését. Vígan csiripelve, nevetgélve, Julianust díszmenetben kísérve mentek vacsorázni.

Georgius ott csellengett Julianus körül, de csak az örvénylés partjáról tekingetett felé. Amikor azután a fiú egy pillanatra magára maradt, hogy elmondja imádságait, Georgius intett, kövesse. Julianus örömmel követte.

Kimentek a szakállszárítóra. A nyári nap már alkonyodóra hajlott, hosszú árnyékok feküdtek a mezőségen, a Vértes olyan kék volt, mint szűz Mária köntösének öve. A klastrom falain kívül zsibongott a külváros zaja. Olasz és magyar szavak csobogtak az alkonyat csendjében. A szakállszárítóra odalátszott szent István székesegyházának vaskos, zömök szürke tornya s egész sereg más torony. S a külvárost - a Szigetet - a belső várostól elválasztó várfal egy része a csipkés mellvéddel. A távolban, a síkságon, víz csillogott, a fűzfaligetek körül rajzott pihenésre készülő madarak hangos serege.

- Ülj le, fiam - nyögte Georgius, s ő maga egyetlen mozdulattal fölvetette nehéz testét a lócára. - Hát végtére méges megőrze Isten jorgalma. Mint engöm es. Emlékszöl-é, mely gyalázatos állapotban hagya ott az útfélön ama gaz zsivány? Kicsi híjja vala, hogy meg nem halék.

- Imádék éretted mendön napon - nyugtatta meg Julianus a küszöbre telepedve.

- No, hát azmi vala, elmúla. Isten megkönyörüle szegény szolgája szenvedésein, s nem engedé elpusztulnia ebök s vadállatok harmincadjára. Haj, mennyit es kénlódék, fiam... Az én rossz tüdőm, az én gyönge szüvem... Nem es lészen immár belőlem többé erős férjfiú... Végem, végem. Már akkoriban es csak elig-elig pihögék, te tudod... Minő beteg valék az úton es Pécs felé... Elig emelhetének le a kocsiról. De azóta! - lemondóan legyintett nagy, puha kezével, s mélységeset sóhajtott. - Nemsok vagyon immár hátra... No, de nem baj. Hívjon vissza az Úr e siralom völgyébül. Mert nincs immár kresztyénség, nincs igaz szeretet a velágban, még klastromban sincs...

Julianus nagy türelemmel hallgatta. Megtanulta, hogy mindenkit meg kell hallgatni, legföljebb másra gondol az ember, s olykor-olykor bólint, sóhajt vagy fölkiált, mintha szívvel-lélekkel figyelmezne. Így hallgatta Georgiust.

Látva a megfeszített figyelem jeleit a fiú ábrázatán, Georgius még panaszosabbra fogta hangját, s újfent legyintett. Elnyögte, milyen rútul bánnak vele, mint vétkeznek az Evangélium ellen, s mint üldözik, abban a hitben, hogy német ősei miatt a németekhez húz. Erre jutott vénségére, annyi fáradozás, Jézusért való harc és türelem után. Erre jutott, noha a Szentföldre is el akart menni, el is ment volna, ha nem lenne rossz tüdeje s gyönge szíve. És mégis lépten-nyomon megalázzák, elkeserítik, úgyszólván kiközösítik. Miért? Mert ő az egyetlen német nemzetiségű szerzetes a klastromban, Aloisius fráter valóságos hun, csak rá kell nézni, de vannak besenyők, sőt kunok is, akiknek ükapját szent László királyunk kereszteltette meg. S azokat mégis magyaroknak, nála különbeknek tartják. Ez az Ottó fráter is, a tanító, akinek a keze alá kerül Julián, besenyő. S mégis lenézi, megveti őt...

Julianus a besenyő falvak, földek egész során, valóságos besenyő birodalmakon csavargott át, megszokta őket, így nem rendült meg amiatt, amit Georgius elkeseredve s fölháborodva magyarázott.

- Hanem, hallod-e, fiam - fogta halkabbra a hangját a fráter, s nagy nehezen föltámogatta nehéz fejét a könyökére -, nem kell ám fecsegnöd azról, mit az úton látánk... te meg én... tudod? A bínös pap es pap, a bínös szerzetös es szerzetös... Hogy egynémely klastromban vagynak szilajabb fráterek es? Lelkük rajta. Nem igaz?

- Igaz, igaz - bólogatott hevesen Julianus.

- No meg hogy én oly igön beteg valék az úton Várad s Pécs között... Ne es emlögesd. Még azt hinnék ezök a gyűlölködő fráterek, érdömül hányom föl... Hogy mennyit szenvedék... Hát ne emlögesd, fiam. Valamik történének, Isten akaratjából történének, valóban nem kell érdömöket koholnunk belőlük... Nem igaz?

- Igaz, igaz...

- No, ha ezök tudnák, mennyit kelle tűrnöm a fertelmes klastromban Pécsött, bort vedelő fráterek között, azkik valának mint ördöngök! Hogy kelle innom, bátor beteg valék, s alig mozoghaték! Hogy kelle elviselnöm az álmatlanságot, noha egész napi utazás után s betegön csakúgy dőlék, akár a tuskó! Te tudod, fiam. Környülvevének amaz ordétó farkasok, s kényszerítének, ordétsak velük én es. Haj, haj... Azt hivém, nem éröm meg a röggelt.

Várt egy darabig, de Julianus nem felelt, csak nézett rá feszült figyelemmel s mosolygott. Így hát folytatta, bár megzavarodott egy kissé:

- Hát még az a sok fertelmes abajgatás, kajabálás, mocskolódás, gyűlölködés! Mind hallgatnom kellött. De hát én Istenre hagyom a bínök bíntetését avagy bocsánatát, ne híröljük szerte rossz hírüket, nem igaz? Ne rondétsunk magunk fészkébe. Adjunk hálákat Istennek, hogy esmég együtt löhetünk, egy födél alatta, jámbor lelkek lakóhelyén... S hallgassunk mások gyalázatos bíneiről. Ha te es így vélöd, jó egyetértésben, szeretetben élünk. Te meg én. Igaz?

Julianus megfogadta, senkinek sem említi a pécsi dolgokat. Egyébként is olyan régen történtek, úgyszólván el is felejtette őket.

*

Lassan-lassan megismerkedett a fráterekkel, a tanulókkal. Igen sok fiú tanult ebben a klastromban. Nemcsak a nagy város polgárai adták be sokan fiaikat, hogy betűvetést, olvasást, éneklést tanuljanak s afféle klerikusok legyenek, ha fölszentelt papok nem lesznek is, hanem messze környékről az előkelő urak. Alba Regalis ragyogó múltja, a számtalan emlék, mely első szent királyunk buzgó tevékenységét, keresztyén hite, elméje, hatalma nagyságát s erejét hirdette, messze földre sugárzott. A várfalakon belül ott állott a roppant székesegyház, melyet a szent Szűz tiszteletére építtetett a nagy király. Benne pihentek hamvai több király, herceg földi maradványaival együtt. Falait csatákban elvett ellenséges zászlók, pajzsok, lándzsák díszítették, közöttük a Vértes hegységben tönkrevert németek elhányt zászlói s pajzsai közül a legszebbek. Minden oszlopa díszesen faragva. Belseje csillogott az aranytól. Falfestmények, kőszobrok ejtették áhítatba a hívőt. Ablakai remekbe metszett ragyogó máriaüvegek. Méltó egyház volt a nagy királyhoz. Sírboltjai és kápolnái az idők folyamán egyre szaporodtak. Maga volt a magyeri történelem.

S mellette a váron belül és kívül kisebb-nagyobb, egyszerűbb és díszesebb egyházak egész sora. A szent Péter tiszteletére emelt templom, ahol királyaink a lovagokat avatták, s mellette a cintériom, ahol számtalan előkelő vitéz, báró és királyi jobbágy meg püspök holtteste pihent. Szent Imre egyháza, szent Miklósé - ez már a várfalakon kívül -, továbbá az István Szigeten épült egyház, melyet a keresztes lovagok a nagy király tiszteletére emeltek. Azután Palota felé a Mártély esztrigáni érsek által alapított keresztes kolostor kisebb egyháza. Az is volt már vagy százéves. És a templomosoké. Azután számos nagy kolostor. Még a zsidóknak is volt jesiva-iskolájuk az Újvárosban, komor, alacsony, az utca felé egyetlen ablakot sem nyitó falakkal, magas kőkerítéssel s belül tágas udvarral, ahonnét éjjel-nappal méhzümmögéshez hasonló egyhangú zúgás áradt.

Julianus azt hitte, nagyobb város, mint Pécs, talán nem is lehetséges. És íme, csodálkozva látta, hogy Alba Regalis még nagyobb, fényesebb, még jobban árad belőle az erő, hatalom és keresztyéni jámborság fénye. Mindenfelől körülvéve patakokkal és mocsarakkal, olyan erősség volt, amelyet sohasem lehetett bevenni. Külső városrészei - a Sziget utca, a Szent Erzsébet utca, a Keresztesek utcája, Sütő utca, Szent király utcája, Szent Miklós utca - vadvizek között épültek, némelyik valóságos szigeten. Ehhez a fényes, tekintélyes, messze földön híres városhoz képest például Pest, ahol Julianus csavargásai közben szintén megfordult, szegényes tetűfészek volt.

*

Aloisius atya rettentő fegyelmet tartott a klastromban. A váradi kolostort szelídséggel, mosollyal, gyengéd korholással kormányozták, ezt azonban keménységgel, szigorral, harsány parancsokkal, könyörtelen tekintettel s irgalmatlan disciplinákkal. Aloisius fráter éjjel-nappal járta döngő lépteivel a termeket, folyosókat, cellákat, konyhákat és kamarákat, még a pincéket is. Fölcsattanó éles hangját félelmesen visszhangozták a súlyos boltívek. Iszkolt előle mindenki, ha meghallotta sarui kopogását. Szeme villogott, szemöldöke alászállt, keskeny ajka összeszorult, arca kipirult a legcsekélyebb rendetlenség láttán.

Váradon csak elvétve került sor a mogyoróvesszőre, ámbátor ott is tudták, hogy a jó tanítónak nem szabad kímélnie a botot növendékétől. (És növendékét a bottól.) Itt azonban sűrűn suhogott. Nem is számolták nagyon, hogy a szabályokban előírt két-öt botütés ki van-e már, ráadást is mértek. Éjszakai vigiliára a legkisebb növendéknek is talpra kellett ugrania, s a fráterekkel az egyházba vonulnia. Elérkezvén a hajnali dicséret ideje, pillanatok alatt az egyházba kellett ismét kotródniok. Aki álmosabb természetű volt, arra ébredt, hogy mestere a hátán veri el az ébresztőt. Ezután tanulás következett, s a bot ismét sűrűn csattant, ha a fiú elvétette a betűt, vagy nehéz kezével túlságosan görbén rótta a viasztáblára. A nagyobbak helytelen fordításért, grammatikai tévedésért kapták meg nyomban a két-három vesszőcsapást, aszerint, mekkora volt a tévedés. Majd a kapitulomházban gyűltek össze mise után, s a perjel megkezdte a nagy tömeg fiú gyóntatását. Riadt csendben, áhítatosan lehajtott, bűnbánó arccal vártak sorukra, s pusmogták el mélyen megrendült hangon vétkeiket. A kihágásokért Aloisius fráter megint kiszabta a virgácsokat. Kit-kit a mestere tángált el suhogós mogyoróvesszővel vagy hajlós nyírfavirgáccsal. De gyakran a nagyobbaknak kellett disciplinálniok a kisebbeket.

Julianus eleddig csak az apjától kapott verést. Váradon sohasem vesszőzték meg. Pelbárt fráter nagy tudományú férfiú volt, de nem méltatta kellő figyelemre bölcs Salamon király intelmeit s az egyházatyák tanácsait. Botot sohasem ragadott, türelmét sohasem veszítette el annyira, hogy kezet emelt volna növendékeire. Igaz, ott nem voltak ennyien. A kis falu kolostorában szinte véletlenül verődött össze öt-hat tanuló, s ezt a kis csapatot könnyű volt kordában tartani verés nélkül is.

Amikor Ottó fráter először húzott a hátára egy elhibázott latin szóért, föl akart ugrani, hogy pörbe szálljon mesterével. Arca szégyentől égett. Akkora földet bejárt, annyi helyen megfordult, annyiszor volt a maga erejére hagyva, annyiszor húzta ki magát veszedelmekből, hogy ez a könnyű botütés fölkavarta a gőgjét. De látva Ottó finom mosolyát, nyugodt arcát, jóindulatú tekintetét, hallva biztató hangját, elmosolyodott, s eszébe jutott az alázatosság parancsa. Vére nyomban lehűlt, fejbólintással köszönte meg az ütést, és nyugodtan mondta a kijavított szöveget.

A többi fiú is - akár kicsi volt, akár nagy - közömbösen fogadta a verést. Mert bárhogy féltek is a fejedelem keménységétől, a klastrom helyeselte, s önként elfogadta. Abban a megdöbbentő züllöttségben, amely a magyar papság életét rágta, s amely nemcsak égre, hanem már Rómára is kiáltott, s nem egyszer kihívta a pápa súlyosan büntető intézkedését, csak keménységgel, puritán szigorral, a hit, a szeretet parancsainak következetes megtartásával lehetett helyes irányban vezetni a könnyelmű lelkeket. Aloisius irtózott a gondolattól, hogy az ő klastromát is úgy emlegethetik, mint például a csanádit, hogy az ő nyája is olyan bakugrások között csatangoljon, mint a pécsi papoké. Gyakran kevesellte a szigort, melyet a pápa alkalmazott. Elégedetlen volt leveleivel, melyeket a királynak, érsekeknek vagy nemrégiben a pécsi püspöknek írt. Helytelenítette, hogy bár egyházi átokkal fenyegetőzött, Andorás úr könyörgéseire, fogadkozásaira a fenyegetést nem váltotta be, szíve megenyhült, az ígéreteknek hitt - megbocsátott. Ha ő lenne a pápa - mondogatta néha vecsernye után, amikor az öregebb s tekintélyesebb fráterekkel együtt üldögélt a refektóriumban, s napi munka végeztével a világ soráról tereferéltek -, majd megmutatná ő. Majd kordába szorítaná Andorás urat meg országrontó jobbágyait.

Aloisius természetesen nem tűrte, hogy a klastrom tagjai különbséget tegyenek egymás között. Hogy Georgius a német Ják nemzetség ivadéka, az ő szemében nem jelentelt semmit. Nem feledkezett meg szent Pálnak a galateabeliekhez írott leveléről, melyben ezt mondja: "Mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által. Mert akik Krisztusban megkereszteltettek, mindnyájan Krisztust öltötték föl. Nincs is többé zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfiú, sem asszony, mert ti mindnyájan egyek vagytok Jézus Krisztusban." De a gyűlölködésnek ebben a korszakában magasan lobogott az idegenek ellen való fenekedés, a bosszúálló kard a király házába is benyomult, s nem kímélte magát a nagyasszonyt és rokonait sem, minduntalan kitört a németek s olaszok, de emellett a zsidók és szerecsenek ellen izzó düh. Aloisius tudta, hogy a parázs az ő klastromában is csak hamu alatt lappang. Ha ennek bármi csekély jelét látta, rettenetes haragra lobbant, szidalmazó hangja visszhangzott a folyosókon, s Isten büntetésével fenyegetőzött, mint valami lángoló pallosú arkangyal. Ő maga Szákh nemzetségéből származott, s színmagyar volt. Miért tört ki belőle a düh, ha észrevette, hogy fráterei némi kárörömmel sajnálkoznak az idegenek sorsán? Talán önmagára haragudott?

Georgiusszal úgy bántak, mint a hímes tojással. De éppen ez a nagyobb gyengédség, ez a vigyázat forgatta ki Georgiust nyugalmából. Éppen ez sértette vérig. S ezért vonta ki magát, ha csak lehetett, a körükből, ezért hordta magasabban hegyesen előreálló lapos orrát, düllesztette ki vastag pocakját, zárkózott cellájába vagy hevert le kinn a szakállszárítón.

Most, hogy Julianus előkerült, s elfoglalta helyét a klastromban, úgy érezte, társat lelt a nagy társtalanságban. A többi növendék lenézte, tekintélyét lefitymálta, vélekedéseit a fülén áteresztette, járását, hangját, mozdulatait csúfolódva utánozta, rendetlen kámzsáján nevetett. Ellenben ez az új fiú, akit nem rontottak még meg pimasz társai, talán tiszteli majd őt - gondolta. Szomjazott a szeretetre, megbecsülésre.

Meg talán azt is feledtetni szerette volna Julianusszal, hogy egy téleleji napon mily csúful járt a paraszttal, s mint keverték szégyenbe a pécsi fráterek. Szüntelen a betegségét emlegette, és szidta a papokat, akik fülük mögé hányják az igaz élet parancsolatait.

Visszavonulván a tömegtől, mely nem értette meg őt, minduntalan valami nagy munkába fogott. Egyszer például bizalmasan közölte Julianusszal, hogy lefordítja Máté evangéliumát magyeri nyelvre, le is írja az egészet ékes betűkkel hártyára, maga festi hozzá az iniciálékat, maga köti bőrbe s látja el ezüstveretekkel és csattal. A munkához már jó ideje hozzá is fogott. El is készült másfél fejezettel. A fordítást egy délután, amikor pihenő volt, megmutatta a fiúnak. Behívta cellájába, az ajtót gondosan betette, odaült írópolcához a magas székre, áhítatosan keresztet vetett, s lelkes, szavaló hangon, nagy indulatbeli háborgással olvasott.

Amikor befejezte, túlzott szerénységgel pislantott Julianusra, s fölvonta háromszög alakú szemöldökét.

- No? Hát minőnek találod, he?

- Jónak, igön jónak - bólintott Julianus. Ámbár egy-két helyen más szót ajánlott volna a szövegben, s túlságosan patetikusnak találta a hangot.

- S még engöm vetnek útfélre, azkik sömmit sem mívelnek kresztyénség uralmáért! - méltatlankodott Georgius. - Vajon ki tudná ezt jobban s igazabban megmagyarázni?

Ahogy aztán múltak a napok, hetek, s Julianus szívvel-lélekkel belévetette magát tanulmányaiba s a sok tekintetben új kolostori életbe, Georgius egyre ritkábban hozakodott elő Máté-fordításával. Az írópulpituson ott hevert a hatalmas Evangélium, mellette a teleirkált hártyák, tisztázásra várva, de a téntatartóból kiszáradt a ténta, s legyek ütöttek benne tanyát, a hollótollak leestek, gazdájuk ráhágott, így kerültek vissza ferdült orral a helyükre. Senki sem faragta meg újra őket. A hajecsetek is hiába várták, hogy megfürödjenek míniumban.

- Mennyire jutál a magyarázatban? - érdeklődött eleinte Julianus.

- A magyarázat? Hja, fiam, azmikor a lélek nyughatatlan s lépten-nyomon méltatlanságok s tövisek érik... mellőztetésben vagyon része... De majd, várj csak. Majd hozzáfogok esmég.

Fölvetette magát ágyára, heverészett, mint bivaly a jó langyos pocsétában, s marta magát amiatt, hogy a kupájába kevesebb tejet öntöttek, mint szomszédjáéba, a kenyérnek is végét adták, mert tudják, hogy fogai romlanak már. S marta magát azért is, mert a nagy mű félbemaradt, s a hártyák üresen bámulnak rá, vádolva tétlenségét.

*

Julianus minden erejét megfeszítve dolgozott. Őszre meglepő haladást tett, s mestere elégedetten jelentette, hogy a váradi apát jól választott, ez a fiú minden várakozásnak megfelel, messze megelőzi társait, bár nincs meg benne az a konok szorgalom, ami Paulusban. De első hallásra könnyedén megjegyez mindent. Az is örvendezéssel töltötte el Ottó frátert, hogy a besenyő nyelvben csodával határosan tökéletesedik. Ezt csak afféle mulatságból tanulta Julianus, úgyszólván véletlenül, mert már a rablók között s később csavargásai során beleharapott. De Ottó azt mondta, a Gondviselés útjai kiszámíthatatlanok, hátha szüksége lesz egyszer reá? Hátha így kell egyszer elhintenie Jézus hitének magvait? A szerzetesnek tökéletességre kell törekednie, minden fegyvert bizton kell forgatnia.

Latinban természetesen régen túljutott Donatuson és Priscianuson, már a klasszikusokat forgatta, Vergiliust, Horatiust, Ovidius Metamorphoseonját és Tristium librijét faggatta, birkózott velük, s elöntötte az öröm, ha a birokban ő kerekedett fölül. A keresztyén auktorok közül Juveneust, Seduliust, de különösen Prudentiust forgatta, a kommentárok közül Vergilius Servius-féle magyarázatait alaposan megismerte, s míg társai nyögve s minduntalan virgácsot kapva győzködtek a szó szerinti fordítással, ő már latin parafrázisokat fújt.

Ottó fráter szívesen kivezette növendékeit a szabadba. Ha a szelíd késő őszi nap meleg bánattal csókolgatta a földet, a levegőben ökörnyál úszott, végigvonultak a zajos utcákon, ahol magyar meg olasz polgárok vitáztak gondjaikon, alkudoztak, nevetgéltek a piaci árusok, nehéz kerekű szekerek csikorogtak, lovasok verték föl a port. Kijutva a városból, valamely dombra telepedtek. A fák hervadó koronái sárgák, vörösek s barnák voltak, a berkenyefákról mint eleven szívek csüngtek a piros fürtök, a világoskék égen ezüstös felhők úsztak, s a távoli mocsarak fölött lármázva keringtek a madarak. Itt telepedtek le a fűben, s forgatták elméjükben a tudományt.

A nagyobbak a kisebbeket oktatták, a tudatlanabbak az okosabbakat kérdezgették. Ottó fráterhez akkor fordultak, ha valamit nem sikerült megmagyarázniok, vagy ha többféle magyarázat is adódott. Mindnyájan az anyaföldön ültek Ottóval együtt, a kérdések cikázva keresztezték egymást, nem egyszer hosszú vitát támasztva. Szép délutánok voltak ezek. Alattuk, nem nagyon mélyen, terült el a város templomaival s magas kőfalaival, kolostorainak s palotáinak magas kerítéseivel s kertjeivel. Lelkes psalmus énekléssel vonultak aztán haza alkonyatkor, tiszteletet s áhítatot keltve a tereferélő emberek szívében.

Kemény élet volt ez, igen. Bár Aloisius szigorúan ügyelt, hogy a növendékek megkapják a mindennapi húst, ami testi erejüket növelte, s megtartották a pihenés és játék óráit is, vasfegyelem alatt állottak, gyorsan kellett talpra ugraniok éjjeli vigiliára, fáradtság nélkül kellett elvégezniök a napi négyórai ájtatosságot, mert különben suhogott a virgács és hullott a pönitencia.

- Majd megmutatom én - kiáltott néha a perjel pirosan a haragtól, amikor valamelyikük rossz fát tett a tűzre -, hogy példaképül szolgáltok ti ország papjainak! Itt nem ver gyökeret a jóra való restség, az én falaim között nem ólálkodik ördöng! Henyék, dorbézolók, tolvajok, paráznák, hamispénzverők nem lésztek, fiaim! Mert valamennyi vesző megteröm Fejérvára környékén, mind szétveröm a hátatokon enkezeimvel, ha úgy kell lennie!

Pihenés, játék idején a fiúk körülvették Julianust, s unszolták, mesélne kóborlásairól. És Julianus mesélt. Szép rajzú ajkán mosoly játszott, sima homloka komolyan barnállott hosszú befont haja közül, kezeit csuhája ujjába dugta, s rövid, eleven szavakkal festette élményeit a szigeten, majd meg a Duna mentén töltött időkből. Számtalan falvat járt be, sokféle embert ismert meg, kivette részét a munka minden fajtájából, néha futással mentette bőrét, néha szép szóval, verte eső, hó és jég, tépte szél, kábította nyári forróság. Melengette házőrző kutya, vitte ló, szamár és még többször a maga két lába. Volt magyeriak s besenyők között, megfordult még Pesten is. Erről nem szívesen szólott. Magyeri van benne legkevesebb. De annál több német, olasz, még bulgár is, igaz, valóságos müszülmén. Mert ez az igazi müszülmén - mondta. - Imámjaik is vannak, akik Aleppóban, Szmirnában járták ki a medreszét, s utcájukban este harsányan üvöltözik Allah dicséretét. Buda annál csudálatosabb - mesélte. - Sok nagy és szép temploma vagyon, s ott ékeskedik a király palotája is, szemközt a Nyulak szigetével. Régi római castrum maradványai is láthatók ott szent Gellért hegye mellett. Ott vetették le a szikláról a szent püspököt Leventa meg Vata úr pogányai, amikor velencés Pétör úr ellen törtek.

Így Julianusnak napról napra nőtt a tekintélye. Társai megszerették, mert nem kérkedett, sőt inkább segített nekik, részt vett a játékban, vidám volt, őszintén szólott, s mindig nyugodt pillantással szemlélte a világot.

Az volt azután a nagy nap, amikor a szent király egyházában énekeltek. A hatalmas, aranytól, színes zászlóktól, égő gyertyáktól ragyogó egyházban fölvonult a kolostor egész kórusa s az éneklő kanonok, Bonifacius atya vezetésével úgy énekelt, mintha égi zengzet szólalt volna meg. A kövezeten leborulva imádkozó ájtatos tömeg tátott szájjal hallgatta a csodálatos hangokat. Bonifacius atya nem engedte át az éneklés tanítását senkinek. Maga járt klastromról klastromra, s hetenként háromszor leckét tartott. Sehol olyan zengő, megrendítő s hatalmas énekkar nem énekelt, mint a székesegyházban, egy-egy vasárnapi vagy ünnepi misén. Messze környékről tolongott a sokaság, hogy hallgassa az édes zengzeteket. A hangok mintha égi grádicsokon emelkedtek volna föl magasra, egyre magasabbra, hogy elragadtatott ájulással hulljanak ismét alá a földre. Ha kitört a kórus, megrezzentek a máriaüveges ablakok, s szinte meglendültek a színes egyházi s a vén hadizászlók, a magas mennyezet visszaverte a hangok hullámait.

*

A nagy álmot Julianus lassanként mintha elfeledte volna. A könyvtárban csak olyan könyvek kerültek a kezébe, amelyek tanulmányaihoz tartoztak. S bár titkos izgalom hajtotta, hogy például a besenyő nyelvet úgy elsajátítsa, mintha anyanyelve lett volna, nem vágyódott a Tanaiszon túl elterülő tartományokba, ahol félszemű, fejetlen vagy féllábú emberek élnek, s ahol Tartarosz szörnyei kavarják a kénköves tavak forró katlanjait.

Ha társai azt firtatták, milyen munkára készül, csak a vállát vonogatta:

- Ahová az Úr akarata állét. Szeretnék kerál udvarába kerülni, gyáknak. Leveleket írni. Tudós papok, jobbágyok között forogni. Osztán kerál űnagyságával elmennöm a Szent Földre, hogy harcoljak Jézus Urunk sírjáért terekek meg szerecsenyök ellene...

Minden este leborult a dormitórumban fekvőhelye mellett, a feszület alatt, s megmondva imádságait és zsolozsmáit, sorra vette azokat, akikért külön könyörgést szokott mondani. Apját, Hajnalt, Istefánt, a váradi barátokat s elsősorban a szegény elköltözött perjelt, a bűnösöket, élükön Majs meg Ölyved apával, a rablókat, külön nyomatékkal Tiván bácsit, majd Georgiust s a rossz életű pécsi papokat. Ilyenkor átfutott emlékein a régi napok fénye, a várhegyen töltött csendes idők, a patakok s a Zengő képe, a kis ház az erdőn... És a toronyszoba, ahol Vak Béla urunk szenvedett, s ahol egyszer egy régi krónikát talált s benne a nagyszerű hírt az égig érő hegyek elhagyott magyarjairól. Ilyenkor, visszafeküdve ágyára, elmerengett régi tervein. De most mindez olyan messze volt! Úgy gondolt rá, mintha az akkori kicsi Julianus - Györk - nem is ő lett volna. Úgy gondolt magára, mint gyermekre.

Esténként, amíg nem jött álom a szemére, eszébe jutottak a bástya tövében váltott csókok. Ajkán érezte a kemény, duzzadt, hűvös ajkat. Orrában a kislány hajának s ruhájának szagát. Hallotta gyors fecsegését. Testét forró vágy nyújtóztatta, fejét beléfúrta kemény szőrvánkosába, és Istenhez fohászkodott a kísértések ellen. Mert ezekben a csendes, magános pillanatokban, amikor fáradtan feküdt az ágyán, s a dormitóriumban az alvók egyenletes lélekzése, az álmukban beszélők dadogása hullámzott körülötte, mint a Duna hullámainak locsogása, gyakran megfordult fejében a bűnös gondolat: miért ment klastromba, mért nem maradt otthon Cseperke mellett, Vajka és Busa társaságában, mért nem hallgatja a Kovácsszeg üllőinek csilingelését, az Ökrösszeg parasztjainak tereferéjét, az esti tűz mellett Ölyved apa énekét?

De mindez olyan messze volt már, mint a halott perjel is, aki egykor megsimogatta a fejét, fiadomnak nevezte, s intette, ne merüljön el érzéseibe az Isten iránt való szerelmen kívül, hanem nevelje akaratát és értelmét. Ha a csókokra nem gondolt volna, tán végképp el is feledte volna már Váradot, a Zengőt s régi életét. Hiszen úgy maradt el tőle, akár a régi ruhája s a régi neve. Most már Julianus - és csak Julianus -, itt már az előbbi nevét nem is tudja senki.

Nappal azonban még a csókokra sem gondolt.

*

Paulus néhány esztendővel idősebb volt Julianusnál, hogy hánnyal, azt ő maga sem tartotta számon, hiszen alig akadt valaki, aki tudta volna, mikor született, s hány tavaszt látott. De a testi mivolta elárulta, hogy idősebb. Hallgatag, töprengő, első pillantásra mogorvának látszó ifjú volt, minden idejét könyvei, írótáblája s kalamárisa mellett töltötte, gyakran a pihenési időben is tanult, a játékban pedig csak Ottó unszolására, kelletlenül vett részt. Ha kérdezték, hosszan gondolkozott, s igen szűkszavúan válaszolt. Egy-egy szöveg fölött is hosszasan kotolt, míg kiköltötte az értelmét, de akkor megragadta, s el nem eresztette többé. Emlékezőtehetsége elképesztő volt - pedig ugyancsak kellett a jó emlékezés akkoriban. Ő volt az a lassú víz, mely mélyen alámosta a partot, s ha vad örvénylések nem voltak is benne, mélysége volt és ellenállhatatlan sodra.

Ottó szüntelen hajkurászta, mint az ökröt. Hátán sűrűn puffant a virgács. Ilyenkor meglódult egy kissé, de nyomban visszazökkent eredeti lassúságába. Ez volt a természete. Nem tudott sem sietni, sem izgulni, még iparkodni sem. Szorgalma is olyan volt, mint az ököré: magától értetődő, természetes.

Julianus már az első napokban megszerette, s később ez a szeretet csak nőtt. Amikor először álltak szemben egymással, ez olyan volt, mintha medvebocs méregette volna a vadászkutyát. Mert Paulus nehézkessége, önkéntelen, ártatlan vidámsága hasonlított a medvebocséhoz, míg Julianusban volt valami a vadászkutya okosságából, vizslató figyelméből, idegességéből és szigorú fegyelméből.

A többi növendék nagy örvényléssel tolongott Paulus alakja körül. A kicsinyek csiripelő serege mint verébhad zsivajgott a nagy épületben, az udvarokon, a kertben. A nagyobbak között már kivált néhány jeles ifjú. Így egy horvát származású növendék, aki Agrab környékéről került a koronázó városba, s akinek félelmetes domborodású mellkasa csak úgy feszítette a kámzsát. Zömök, csontos fickó volt, széles homlokára fekete haj borult, szeme vidáman tüzelt, s ha a felügyelő fráter nem volt a közelben, puszta játékból mint macskakölyköket verte földhöz a fiúkat. Ezért, noha Franciscus volt a neve, Kaplyonnak, azaz Tigrisnek hívták. E csúfnévért iszonyú dühös volt, megfeledkezett a szerzetesi erkölcsökről is, ha valaki a szemébe mondta. Ezen az egyen kívül semmi sem tudta kivetni a sodrából. Egy másik, valószínűtlenül nyurga, sovány, szőke fiút éppen soványsága s hosszúsága miatt Göbének csúfoltak. Becsületes neve Desiderius volt, s Kapuvár környékéről származott valami német nemzetségből. A büszke, hallgatag, mindig sajnálkozón mosolygó, igen nagyeszű, sőt mindent jobban tudó Győr nembéli Gerhardusnak nem volt csúfneve. Őt nagy tisztelettel övezték, hozzá fordultak, ha a latin grammatika kifogott rajtuk. Arca mindig sugárzott, mindig nyugodt volt, s mindenkit szeretett. A legnagyobbak pedig selymes szakállukkal, méltóságteljes viselkedésükkel úgy keveredtek el közöttük, mint a valóságos, kész szerzetesek. Ők már letették a kis fogadalmat. Sokan közülük Párizsba, Bononiába készültek az Univerzitásra. Könyveikbe elmerülve sétálgattak a fák alatt, nagy kérdéseken vitáztak, vagy a mívelőházban írták a kódexeket, festették az iniciálékat. A nehezebb munkáknál is ők fogták meg a dolog végét. Ha például a parasztok beszállították a kolostor járandóságát, ők emelgették a borostömlőket, a gabonásvékákat, a hasábfát, a mázsás halakat, a nagy sóköveket. Tanulás idején pedig őket kérdezték a kisebbek. Különösen ketten vonták magukra a növendékek bámulatát: Szalók nembéli Johannes félelmetes testi erejével és Gerecse nembéli Paulus rendkívüli szónoki képességével, gyönyörű latinságával, tökéletes görög tudásával s gyermeki szelídségével. Johannes játszva emelt föl egy borjút, szörnyű ökle csapásával kettéhasította a legnagyobb sódarabokat, fogával könnyedén meggörbítette a dénárt, mutató- és hüvelykujjával a lópatkót. Gerecse Pál meg olyan tűzzel, könnyedséggel prédikált latinul, hogy a klastrom legöregebb atyái könnyes szemmel hallgatták. Majd meg átváltott görögre, s e szép nyelv hangjai úgy patakzottak szép, vaskos ajkairól, mint a gyöngyszemek. Termete, arca is szép volt, barna képű, barna szakállú, barna szemű, nagy homlokú. Szalók Johannes meg egy kissé ragyavert volt, de ez illett néki a szörnyű erejéhez, mert mintha tölgyfából faragták volna az arcát.

Julianus pajtásai elkülönítették magukat a kicsinyektől, a nagyok meg őtőlük. A kicsik mindenütt ott lábatlankodtak, ahol nem kellett volna. Nagy szabadság adatott nékik, merthogy ők még gyermekek voltak. Annyi húst ehettek böjtnapon is, amennyi beléjük fért, még bort is kaptak mindennap. Mint tavaszi csikók vágtattak folyosókon, lépcsőfokon, hátba verték egymást, ordítoztak, fölverték a házat. Szüntelen suhogott hátukon a virgács, de nem vették komolyan. Kis suhintásokat kaptak, inkább figyelmeztetésül, meg mert a Biblia ajánlja a vesszőt. Szokniok is csak kellett a fegyelemhez, a szerzetesi élet keménységéhez. A nagyobbak, minden szerzetesi parancs ellenére, szívük mélyén egy kissé lenézték s megvetették őket örökös ugrálásuk, hancúrozásuk, visítozásuk, pityergésük s tudatlanságuk miatt. Ők meg, mihelyt nem volt a közelükben senki, ugyanazt művelték, ha egy kissé legényesebben is. Kaplyon például söpörni kezdte maga körül a fiúkat, bömbölve körben járt, azt hajtogatta, hogy ő a pusztai oroszlán, most körüljár, s ordít, lesvén, kit faljon föl. A nyurga Göbe hosszú lábával, mint valami kaszáspók, belecsánkázott s elbuktatta. A többiek pedig egymást döntötték Kaplyon hegyébe. Ha jó napjuk volt, s nehezebben fértek a bőrükbe, Julianus is a hancúrozók közé keveredett. A szigorú Ottó fráter szégyenszemre őt is előhúzta, s kiosztotta rá az öt virgácsütést.

Nappal olyan vidám, kedves és szelíd volt az élet, valóban beleszívódott a szívükbe a kolostor, az alma mater igaz szeretete. Ez volt az otthonuk, munkájuk, töprengésük, vidámságuk színhelye, a szerzetesek társasága volt a családjuk, ítélő bírájuk, bűneikből föloldozójuk, kétségeikben megnyugtatójuk. A kolostor adta kezükbe a kenyeret, ha megéheztek, ajkukra az italt, ha szomjaztak, takarta be csöndes békességbe, amikor fáradtan ágyukra dőltek.

De amikor leszállt az est, és Julianus, elvégezve külön ájtatosságait is, pihenni tért, sokáig hallgatta az alvók lélekzését. Megszállta szívét a vágy, hogy szabadon fusson, mint valaha, folyóra, hegyre, erdőbe, madártojást szedjen, nyilazzon, lovagoljon... csókolózzék egy nagy bástya tövében, bokrok alján, a nyári délután napsütésében. A nyugtalanság, amit annyiszor érzett Váradon is, újra meg újra meglepte. Szorongatta a vágy, hogy kiszökjék a klastromból, s menjen, menjen, amerre a szeme lát. Mintha valahol messze valaki várná, s neki előbb-utóbb mennie kellene, hogy örök időkre találkozzanak.

Egyre buzgóbban, egyre sóvárgóbban imádkozott. Önkéntes böjtöt szabott ki magára. Gyakran tapasztalhatták, hogy üresen marad Julianus tányérja. Hiába unszolta Aloisius perjel recsegő szóval, hogy egyék, hiszen még növekednie, erősödnie kell, csak a fejét rázta és mosolygott. Hiszen éppen erősödni akar! Vajon nem ők prédikálják-e, hogy nem hústól és bortól erősödik a test, hanem a lélek erejétől? S nem intette-e a váradi öreg perjel szerető apai szóval, hogy az akaratát kell növelnie?

Volt a szerzetesek között egy vén fráter, Stelanus nevezetű. Sovány, görnyedt, fehér hajú, fehér szakállú férfiú, senki sem tudta, hány esztendős, honnét jött s milyen nemzetségből való. Ő maga sohasem szólott erről. Egyébként is csak vasárnap meg ünnepeken beszélt, hétközi napon hallgatott. Ez a vén szerzetes nem viselt új kámzsát, új sarut, ha már elrongyolódott, hogy sem megjavítani, sem rongyosan viselnie nem lehetett többé, az eldobott, elhordott holmi közül válogatott magának másikat. Sohasem mosdott, büdös volt, s a tetvek úgy mászkáltak rajta, mint valami hangyaboly sürgő-forgó lakói. Mindamellett sohasem volt mogorva. Sohasem haragudott. De nem is kacagott. Gyermekes, szelíd, megbocsátó mosoly ragyogott az arcán. Lassú, öregesen csoszogó lépéseivel úgy imbolygott a klastromban, mintha sírjából kikelt vidám, alázatos kísértet lett volna, valamelyik régi Árpád-ivadék korából.

Julianus mindig megbámulta az öreget, ha összeakadt vele. Mindenki tisztelte, mindenki kitért az útjából, előreengedte a küszöbön, teljesítette kívánságát, ami az arcára volt írva, de Julianus ezenfölül még a természetfölötti erővel megáldott embert is látta benne. Mintha Stefanus jobban beleláthatott volna az Isten titkaiba legjámborabb szerzetes társainál. Mintha jóstehetséggel is megáldotta volna a Teremtő hosszú élete érdemeiért. S mintha az ő tudatlanságában mélyebb bölcsesség rejlett volna a perjel lángoló elméjénél, Ottó könnyed okosságánál s párizsi tanultságánál. Különben az sem volt lehetetlen, hogy Stefanus kitanulta a párizsi meg bononiai Univerzitás összes fakultásait, hogy doktora volt a tudományoknak, s tán még a római, páviai és ravennai jogtudósok tanításaiban is megfürdött. Bizonyos, hogy a perjel nem egyszer nagy alázattal kérte, adna tanácsot. Bement a cellájába, hosszasan s igen csendesen tanakodott vele. E tanakodás alatt a perjel bőven magyarázott, kérdezősködött, a vén atya pedig szelíden duruzsolva dünnyögött egy-egy szót.

Olyan keménynek, nyugodtnak, szótalannak s vidámnak kell lennie, amilyen Stefanus - gondolta gyakran Julianus, amint elnézte a mívelőházban, refektóriumban vagy az egyházban, ájtatosság idején. - Olyan mély alázattal kell a földre borulva imádkozni, olyan buzgón énekelni, olyan szorgalmasan dolgozni, ernyedetlenül tanulni, ahogy Stefanus teszi. Olyan könyörtelenül kell úrrá lenni a testen.

Tudta, hogy Stefanus fráter szöges ciliciumot visel a csuhája alatt, noha vén és törődött.

Különösen olyankor jutott eszébe a vén férfiú, amikor a késő esti órákban csendesen feküdt ágyán, s rajzó gondolatai nem hagyták aludni. Elmondott öt Pater nostert, öt Avét, majd ismét ötöt, szemét behunyta, s várta az álom ringató kábulatát. De egyszer csak észrevette, hogy nem álmos, képzeletben illatos réten jár, mezítelen lábát hűvös fű csapkodja, méhek dongnak körülötte, s a Zengő fölött fehéren úsznak a felhők. Még egy pillanat, s ott fog ülni ismét a bástyák alatt Cseperkével, keze a derekán, szája az ajkán. Oldalára fordult, összekuporodott, s megint belefogott az imádságok ájtatos suttogásába. A szavak megnyugtatták, megbékéltették - míg rajta nem kapta magát, hogy titkon töpreng: miként mehetne ki a klastrom kapuján, hogyan juthatna ki a városból, merre indulna a mocsarak és szigetek között. Valahová le, Dél felé... Megfogadta, hogy böjtjét szigorítani fogja. Olyan kemény lesz önmagához, mint Stefanus fráter.

Az álombeli asszony, aki annyiszor ringatta s énekelt neki, s aki már régóta nem bukkant föl álmaiban, ismét megjelent. Arcát nem látta most sem. De a hangja fájdalmasabb és szebb volt, mint régen. Szorongva riadt föl, arca könnyben úszott, szívét kimondhatatlan szomorúság töltötte el. Reménytelenség sivár érzése gyötörte. Nem tudta, miért.

Végül meglátogatta ördöng.

Akkor éjjel mélyen, álomtalanul aludt, mintha feneketlen mélységbe merült volna, akár az örvénybe vetett kő. Hirtelen riadt föl. Részegítő édesség áradt el egész testében, szíve vadul vert, halántéka lüktetett, fülében dobolt a vér. Még érezte, hogy elsuhan tőle valaki nesztelen, könnyű suhanással, ha gyorsan utánakapna, elfoghatná a köntöse szélét. Rémület ragadta torkon. Azonnal tudta, hogy valami ismeretlen, érthetetlen, soha nem is sejtett, szörnyű bűnbe esett, része van benne testtel-lélekkel, noha nem akarta elkövetni. Álmában kísértette meg ördöng, megérintette, a fülébe duruzsolt, simogatta, becézgette, csókolgatta, ringatta, szállt vele, mint égő csóva, úszott vele, mintha tenger hullámain lebegett volna, hatalmába kerítette erőszak nélkül, magához ragadta s eltaszította, kigyújtotta és megdermesztette.

Sokáig ült ágya szélén, káprázó szemmel meredt a sötétbe. Milyen jó volt, hogy hallotta a dormitórium lakóinak egyenletes lélekzését!

Arca szégyentől égett, szívében rémület sikongott.

- Mit tettem, mit tettem, mit tettem - ismételgette suttogva, miközben teste lassan zsibbadozott, s a szíve nyugodtabban vert.

Nem tett semmit, s mégis tett. Nem tudott semmiről, s mégis tudta: ördöng hatalmába esett.

Meg kell gyónnia töredelmesen, súlyos pönitenciát kell kérnie, egynapi böjtöt kell tartania, s talán most már korbácsolnia is kell magát. Nyilván ilyenkor vesznek kemény disciplinát a szerzetesek. S ezért viselnek ciliciumot is, hogy ördöng ne ölelhesse őket.

Ekkor egyszerre nagyon büszke lett.

Íme, a Kísértő meglátogatta már őt is, bűnbe sodorta álmában, az történt vele, amiről a szerzetesek gyakran szólnak. Íme, neki is diszciplinálnia kell magát, neki is ciliciumot kell kérnie.

Nincs messze az idő, hogy olyan szerzetes legyen, mint a többi.

Amikor a vigiliára szólító csengő megkondult, Julianus még ébren ült ágyán. Rögtön a kápolna felé sietett. A többiek titkolt lomhasággal tolongtak a folyosón. Julianus elfordította arcát, úgy érezte, valami különöset, szégyenleteset látnak rajta. Minduntalan végignézett magán. Izgatottan rendezgette kámzsáját. Kezeit összedugta, iparkodott nagyon nyugodtnak, hűvösnek látszani, hosszú léptekkel ment, mint a férfiak, s arcát megkeményítette. De a gyertyákkal megvilágított kápolnában remegve borult a kőpadlóra, s rettegett, hogy Isten, Jézus Úr, szűz Mária, az ég minden szentjei a szívébe látnak, elolvassák rejtett gondolatait, látják, ami álmában történt, s valahol messze, az ég alatt, ahol a világmindenség hegyláncai vonulnak, egy kaján fekete ördög disznópofáját kárörvendő vigyorgásra vonva, hegyes füleit megbillentve, patájával szőrös lábszárát vakargatva les rá, hogy fölszítsa a tüzet, melyre Isten a bűnéért veti. Kétségbeesetten vádolta és szégyellte magát. Könyörgött, mint a halálraítélt. Szánta-bánta vétkeit, verte a mellét.

Vigilia után ismét alhattak hajnali dicséretig, de Julianus nem aludt. Indulatai forgatták, hogy kábult belé. Egyik pillanatban a szívdagasztó büszkeség, hogy a kísértés őt is úgy környékezi már, mint a többi szerzetest, hogy férfiú s nem gyermek többé, szélvészben áll, s meg kell állnia, a másikban a rettenet amiatt, amit álmában érzett, s amire homályosan s mégis szívdermesztően emlékezett. Mintha szédítő mélység fölött állott volna, melyet sötétbe takar az éjszaka, de azért minden porcikájában érzi: csak egy lépés, egy mozdulat s belézuhan.

A tanulás órái alatt egyik hibát a másik után követte el. Ottó fráter először csodálkozott, azután két virgácsütést mért a hátára, majd a harmadik hibánál, Tacitus egy elég könnyű parafrázisánál, hosszan a szemébe nézett, nagy megértéssel és sajnálkozással mosolygott, s halkan mondta:

- Gyónj meg törödelmesen, fiam, s bízzál Jézus Úr szeretetében...

Julianust megdöbbentették ezek a szavak, de még inkább a fürkésző, mindent látó tekintet, mely a szívébe fúródott. Arcát elöntötte a pirosság, homlokán verejték gyöngyözött. Akaratlanul végigpillantott magán, nincs-e rajta valami ordító áruló jel, mely bűnét hirdetné. Megbélyegezettnek érezte magát. Sötét kétségbeesés zuhant rá. Megint süppedősnek, szakadékosnak látszott a talaj, térdei megrogytak. Isten haragjának a jelei voltak ezek minden bizonnyal.

Lesütötte szemét, s visszatelepedett a helyére, maga alá szedve a lábát, vakon rámeredve az írótáblára s hártyakönyvre.

Tanítási idő után, amikor a szokásos gyónásra került sor, szinte odarogyott a perjel széke elé. Suttogó szavai dadogva törtek ki ajkán. Apránként, meg-meghökkenve, el-elrémülve nyögte el, mi történt vele az éjszaka. Aloisius atya összevonta erős sötétbarna szemöldökét, kis fekete szemét állhatatosan Julianus arcára függesztette, nagy, kopaszodó homloka előredudorodott, mint a csiszolt kő. Mindig volt benne valami félelmetes, lenyűgöző, egész környezetének akaratát megbénító hatalom, de most szinte reszketett előtte Julianus. Torka összeszorult, szemét elöntötte a könny.

Végre mindent elmondott, s valami retteneteset várt.

Várta, hogy a perjel fölugorjon, mindenek füle hallatára s láttára megszidja, megverje, megszégyenítse.

De a perjel éppen olyan mozdulatlan nyugalommal ült, mint máskor, ha gyóntatott. Csak arca volt elgondolkozóbb, keményebb. Némi töprengés után kirótta a pönitenciát: ötven Pater nostert, ötven Avét, ötven psalmust és kétszer tíz vesszőcsapást Franciscus - csúfnevén Kaplyon - kezéből. De nyomatékosan meghagyta, hogy Franciscus ütései Isten nevében s az ő irgalmáért kemények legyenek.

Nagy fellélekzéssel állt föl térdeltéből. Mintha sziklák szakadtak volna le róla! Mintha üde patakban fürdött volna! És mintha valaki megsimogatta s megcsókolta volna.

Este Ottó fráter cellájába ment Franciscusszal, hogy elszenvedje a disciplinát. Élete első disciplinája volt ez. Büszke volt rá, noha mély alázat töltötte el. Szótlanul mentek a folyosón, kezükben a gyertyával. A sötét cellában vad árnyak kergetőztek a fehér falakon. Jézus a keresztről szomorúan tekintett rájuk. Ők sokáig álltak egymással szemközt.

- No, hát vond le a kámzsádat s üngödet derékig - szólt végül Franciscus. - Hadd rántom le rajtad a pönitenciát.

Széles arca vidáman vigyorgott.

Julianus félt.

- Ne reszkess, vénasszony - mordult rá fitymáló hangon a Tigris. - Nem ízleltél tám virgácsot? Ne félj, megfogadom Aloisius fráter szavát. Akkorákat vágok rád, amekkorákat csak bírok. Úgy dől rád Isten jorgalma, kögyelme, akár a májusi zápor. Tartsd a hátad!

Ezt már rikkantva mondta. Julianus térdre bocsátkozott, keresztet vetett, buzgó imádságba kezdett, fogát összeszorította, mint kisfiú korában, amikor apja ütlegelte. Torkában csiklandozott a fájdalomtól való félelem.

A virgács megszisszent, s Julianus nyilalló, éles fájdalmat, utána nyomban édes bizsergést érzett. Azután már nem érzett semmit, csak a virgács sziszegését hallotta, s hátához, vállához mintha darázs csapódott volna.

Franciscus pontosan kiszámolta latinul a tíz ütleget - a másik tízet akkor kellett Julianusnak megkapnia, amikor a disciplina nyomai már elmúltak -, azután Julianus megköszönte a fenyítést.

- Azt hiszöm, nincsen sömmi panaszod - mondta Kaplyon büszkén mosolyogva. Örült, hogy őrá esett a perjel választása, mert ebben ereje elismerését látta.

Julianusnak valóban nem is lehetett semmi panasza. A Tigris alaposan megfelelt a parancsnak. Ezt csak akkor tudta meg igazán, amikor este lefeküdt, s nem találta helyét az égő fájdalom miatt, amely vállát és hátát hasogatta. De letudva a büntetést s elvégezve az ájtatosságot, tiszta szívvel merült álomba, s úgy aludt, hogy nem is tudott magáról.

*

Most jó ideig nem volt semmi baj. Vidámsága visszatért, munkakedve magasan lobogott, feje jól fogott. Ottó fráter megbízta, hogy a kisebbeket tanítsa, s most, hogy a kis buták a legelképesztőbb kérdéseket intézték hozzá, látta, mennyi mézet hordott össze agya kaptárába az igaz tudományok tág mezeiről.

Mint legjobb viseletű növendéket, a többiek őt választották "apáttá", s december tizenharmadikán két "káplánja" kíséretében ő ment az egyház ajtaja elé, a Te Deumot énekelve. A főoltárig tartott vad versenyfutásban viszont a Göbének csúfolt Desiderius, a hosszú szőke német győzött, mert senki sem tudott olyan hosszúakat szökni, mint ő. (Ezért ebédnél reá, illetve atyjára hárult az egész növendékseregnek kijáró bor költsége, s ő ajándékozta meg almával, körtével, kaláccsal a növendékeket.) A játékban Julianus nagy örömmel vett részt, mintha odahaza lett volna Váradon, s régi cimboráival játszott volna a Várhegy oldalán.

Szakadatlan ünnep, sok játék következett azután a komor, felhős, sáros, téli napokon. Aprószentek napján megint nagy lagzi volt, s Julianus, a növendékek "apátja", káplánjaival az asztalra állva, a kar kíséretével latin énekeket énekelt. Ezzel fejeződött be apáti méltósága, de ezután is valóságos apátnak képzelte magát.

Elmúlt a karácsony - azaz újév - ünnepe, elmúltak az azt követő babonás ünnepek, amikor az ostoba paraszti nép a jövő esztendőre jósolgat, magas hó borította a klastrom udvarát, a vén dió- és hársfák fehér bundába burkolóztak, s befagytak a várost környező mocsarak és patakok is. Pihenés idején vadul hajigálóztak hólabdával, még Ottó frátert is megdobálták, mintha véletlenül történne. Amikor pedig Georgius nagy mogorván, rendetlen kámzsájában, kezét a farán összefonva végigbaktatott az udvaron, mint valami fáradt, vén keselyű, egy csintalan kisfiú, Albertus, olyan ügyesen találta meghajítani, hogy a hócsönge éppen a fráter feje búbján pattant szét. A másik pillanatban futottak a gyermekek, mint a csirkék a ragadozó madár előtt. Csak Albertus maradt a helyén földbe gyökerezett lábbal s kelletlenül vigyorogva, mintha ő maga csodálkoznék legjobban az eseten.

*

Georgius rettenetes üvöltésre fakadt, megfordult, s Albertusra vetette magát. Sűrűn zúdultak ütlegei az összegörnyedő kisfiúra. Minden keserűsége kifakadt, hiszen tekintélyén jóvátehetetlen csorba esett, s úgy érezte, a szertefutott növendékek, a kerengőn ácsorgó fráterek, sőt maga a perjel is őrajta nevetnek. Amikor pedig Albertus baját alaposan ellátta, s otthagyta a síró gyereket az udvar közepén, dohogva folytatta útját a lépcső felé.

Ott előtalálta Julianust. Megszégyellte talán magát, avagy vigasztalásra áhítozott ebben a vadmagyar meg vadbesenyő klastromban, ahol a németeket mindig szidták, gúnyolták a perjel tilalma ellenére, elég az, hogy intett neki, s magával vitte cellájába. Ott egyetlen mozdulattal az ágyra fordult, mellén összekulcsolta hatalmas szőrös kezeit, nagyot sóhajtott, s petyhüdt ajkait lebiggyesztette.

- Régóta nem szólék veled - mondta keserűen. - Engöm elkerül mindönki. Csak tám nem mondád el, mely igön beteg valék az úton? S minő bínös erőszakval sodrának belé, beteg embört, abba a rút pörleködésbe a pécsi papok?

Julianus hevesen rázta a fejét. Dehogy szólt egy szót is! Hiszen tudja, hogy embertársaink gyengéit nem szabad mások nyelvére adnunk.

- Embörtársaink gyöngéjét? - hördült fel a fráter, mint akit mellbe csaptak. Fél könyökére támaszkodott, s vizenyős, kidülledő szemével mereven bámulta Julianust. Ajka reszketett. - Hát te es csak olyan képmutató vagy, miként a többi? Te es úgy vélöd, az én gyöngém vala, azmi csupán testöm gyöngéje vala? Hát nem tudod-e, hogy beteg vagyok, s még inkább az valék?

- De tudom, atya, s így es értém - szabadkozott Julianus.

- De ha testöm gyönge s beteg es, azért lelköm s kaponyám veleje még erős - bizonykodott tovább, s megborzolta ujjaival őszülő haját. - Mert nem hiában valék első harcosa kresztyénségnek egész életömbenne. Mindég ott állék, valahol legnagyobb szükség vala férjfiúra s kresztyénre. Ezt Isten Atyám el nem feledi soha. Ha ti, nyevolyás ifjak nem tisztölitök es őszülő fejemet s a tudományokban s fáradalmakban való jártasságomat, Isten számon tartja. De hát tiktöket oly férjfiú tanéjt, s oly férjfiúra bízák épüléstöket, kinek legfőbb gondja mindönki szapulása, fitymálása, kigúnyolása s kivigyorgása, noha nem születék tiszta színmagyeri nemzetségből.

Fújt egyet, s vetett magán, hogy jobban megfészkelődjék a pokrócon. Aztán folytatta:

- Bezzög engöm nem kérd perjel fráter, klastrom fejödelme, vajon tanejtanék-e. Nyilván úgy véli, ne tanejtsa a nevendéköket afféle teuton kutya, amilyen én vagyok. Kedég, ézös fiam, az én tudományom is ér annyit, mint azoké, azkik megjárák Párist vagy Bononiát, s haszontalan tudományokval, jogi doktorok fecsegésével tömék teli kaponyájukat. Vajon juta-é eszébe ama párisi Ottó fráternek megösmértetni bennetöket a nagy Johannes Saresberiensis Metalogicusával s könyveivel? S lám, tudod-é, hogy a grammatika s logika úgy kapcsolódik összve, miként egyetlen lánc szemei?

A győztes puffaszkodó diadalmával tekintett Julianusra.

- Haec autem est illa dulcis et fructuosa coniugatio rationis et verbi - vágta ki túlzott szerénységgel, de büszkeségtől pirulva Julianus az említett könyvből vett idézetet.

Georgius fölhúzta háromszögletű szemöldökét magas, meredek homlokára s elámult.

- Emitt-amott összve lehet szedni mendönféle citátumokat - mondta aztán legyintve. - De tudnod kellene ám a dolgok gyökerét es...

- Sive raticinandi vias doceat, sive omnium sermonum regulam prabat, profecte discipiunt, qui eam dicunt esse inutilem - folytatta Julianus még büszkébben s még nagyobb szerénységgel.

A szalonnás, lomha ábrázat megélénkült csodálkozással bámult rá, mintha rosszul hallana. De nem, ez valóban a nagy Johannes műve első könyvének kvintesszenciája volt: A logika nemcsak okoskodásra, hanem szólásra is megtanítja az embert. Egyike azoknak az igazságoknak, amelyeket Georgius a legnagyobbaknak tartott, s amely fölött magányában, ágyán heverészve hosszasan szokott elmélkedni.

Elismerőleg bólintott, bár bosszantotta, hogy fölsült a kísérlettel s Julianus is tudja azt, amit ő.

- No, de vajon kinek jutna eszébe tanejtania bennetöket szent Hildegard asszony csodálatos tudományára s könyveire a természet megismeréséről? Holott e szent életű apáca a legnagyobb vala mindamaz elmék között, melyek a természet rejtett titkait kutatták s leírták. Mennyivel nagyobb Pliniusnál! De hát vagynak barbár elmék, melyek nem veszik bé, mert bé sem vehetik, s még azt sem tudják, minő műve vagyon.

- Hallánk róla Ottó frátertől - felelte Julianus egy kissé érdes hangon, mert bosszantotta Georgius kevélysége s az a megvetés, mellyel a nagy tudományú Ottó fráterre célozgatott.

- Ugyan-ugyé - gúnyolódott a barát. - Hallátok róla. Némi kevéskét méges hallátok róla. Némi keveset a teremtött velág legtudósabb elméjéről, már azmi a természet megesmerését illeti. De bezzög annyit már nem hallátok, hogy tudnád, mi hozja létre a haszontalan, mi a hasznos növevényöket...

- A haszontalan növevényöket a földnek izzadsága, azaz a sudor hozja létre, a hasznosakat kedég a földnek nedvessége, azaz a humor, a szőlőt s gyimelcsfákat kedég a földnek leve, azaz a succus - felelt meg Julianus bátran, s most már érezte, valami különös bajvívás alakult ki közöttük, melyben a fráter mindenáron le akarja bírni őt, s mert nem sikerül, egyre inkább elönti a düh s érthetetlen gyűlölet. Most már elkészült minden kérdésre, keményen megfogadta magában, tapodtat sem enged, ha összeveri is dühében Georgius, mint azt a kisfiút az udvaron, aki hóval dobta meg. - Menden növevény, eleven állat avagy élettelen kő vagy meleg, vagy hideg - folytatta gyorsan, s keményen állta a rámeredő vizenyős szemeket. - Eznél fogvást vagy egyezik, vagy ellenközik az emberi naturával.

- Mi az, te még ezt es tudod? - hökkent föl a fráter, s egészen fölült az ágyon.

- Tudom.

Georgius úgy nézett rá, mint a kísértetre.

- Honnejt tudod?

- Olvasám.

- S ki magyarázá?

- Valamit nem érték, mindig Ottó fráter magyarázá.

- No... No... - nyögött a fráter, s cuppantott egyet, mintha mézet szopogatna, de igen keserű képet vágott hozzá. - No...

Egészen rosszkedvű lett, visszadőlt ágyára ismét, mintha betegség lepte volna meg, s belebámult a levegőbe. Sokáig csendben maradtak. Julianus magában örvendezett, hogy a fráter nem tudott kifogni rajta. Aztán elszégyellte magát, mert hiszen igaz kresztyénnek s papi embernek különösen nem szabad örvendeznie azon, ha valakit maga alá gyűrt.

- Mindazonáltal mit ér a tudás - dünnyögte Georgius - a szűv tisztasága s együgyűsége nélkül. Ezt nem neköd mondom, mert a te tudásod még nem tudás. Hanem azoknak, azkik elhiteték veled, hogy immár tudsz, és szüvedbe csöpögtették kevélység kélgyómérgét, mely elpusztítá Ádámot s Évát, s kiűzeté űket Paradisumnak házából. Mert te, ézös fiam, messze vagy ám még a tudásnak küszöbétől es. Hogy ezt-azt hallád, olvasád s megértéd, még sömmi. De vajon kezedbe adják-e mestereid a legnagyobbakat, az egyházatyákat? Vajon mit tudsz Origenésről avagy a nagy Vazulról? Forgatád-é már az Ifjakhoz intézett nevezetös és nagy hírű beszédét? Naziani Gregorius míveit, valamint alexandriai Klementiust és nyssai Gregoriust? És a nagyok között és nagyot, az ézös szavú, kegyös szent Joannest, az Aranyszájút?

E neveket úgy ejtette ki, mintha jó cimboráit emlegette volna. S amikor látta, hogy Julianus hallgat, lesüti szemét, mintha bűneit olvasná a fejére, diadalmasan elmosolyodott.

- Ebben még járatlan vagyok - suttogta Julianus.

- Ahá! Ahá! Beösméröd! - kiáltott föl Georgius. - Nohát. Azmikor én ekkora növendék valék, miként te most, mestöröm az egyházatyákat firtatá napról napra, s megadá a magamét virgácsával, ha tévedék. Isten áldja őt haló porában es. Mert ő vésé szüvembe, hogy a régi egyházatyák míveinek ösmerete nélkül az apologétika vára homokra épül, s elfújja az első kételködés szele, miként a fövenyt. De hát manapság... - tette hozzá fitymálóan s legyintett -, manapság... egészen másként véleködnek a magisterek, kik Párisban s Bononiában járának... S fene nagy tudományuk bábeli tornyából csak lenézni tudják a magamfajta férjfiút, ki sömmit sem teve, sömmi nagyot, csak ott álla talpig elméje fegyverében, valahol a kresztyénségöt szorongatták. S azki szent földre es elmönt volna, ha rossz tüdeje s gyönge szüve meg nem gátolta volna.

Most hát csakugyan kisült, hogy miért vizsgáztatta Georgius Julianust. Íme, egy csapásra győzedelmeskedni akart nemcsak rajta, hanem Ottó fráteren, továbbá mindenkin, aki külországbeli Univerzitáson tanult, sőt ezenfelül azokon is, akik a németek ellen fenekedtek. Meg azt is el akarta feledtetni Julianusszal, ami azon az úton történt Várad meg Pécs között, s a klastromban töltött éjszaka emlékét is. Julianus átlátott rajta s mosolygott.

De hát ma már csak azt nézik - fejezte be a társalkodást Georgius bánatos gőggel -, ki némöt, ki latin, ki magyeri. Hogy kinek mekkora tudományt adott Isten, s mely szolgálatra hívá el, sönki sem nézi. A mái szerzetösök okosabbak, miként a régiek valának...

Megint legyintett, nyögve igazított magán és sóhajtott.

- Mennyére haladál Máté Evángéliomának magyarázatában, atya? - kérdezte Julianus, hogy kedveskedjék neki.

- Sömmire. Sömmire sem haladék - fakadt ki a fráter mogorván. - Ezök az üdők nem kedveznek a tudománynak. Mendön fölkavar. Szüvem es nyugtalan. Nem alhatok. Majd a nyáron. A nyáron, odakint a szakállszárítón. Avagy más klastromba bocsáttatom magam. Ahol még nem feledék el mívelködetimet, s tudják, mendönütt ott valék, valahol harcolni kelle kresztyénség diadalmáérte.

Ennek a beszélgetésnek az volt a következménye, hogy Julianus bement a könyvesházba, s előkereste Origenést meg Aranyszájú szent Jánost. Azután megkérte Ottó frátert, engedné meg, hogy cellájába vonuljon s ott tanulgasson. Ottó megnézte a könyveket, s Origenést nyomban elvette. Julianus elkeseredett. Arra gondolt, ha tulajdon mestere megakadályozza a tanulásban, nem lenne-e jobb abbahagynia a többit is? Vagy szegje meg az engedelmesség parancsát? Végül úgy döntött, hogy megszegi. S míg Ottó fráter csendes, elhagyott cellájában Aranyszájút olvasta, nehezen birkózva a fogas szöveggel, Origenést kilopva a könyvesházból, a kertész, Bence bátya kis házába húzódott, s ott tanulgatott, folyton attól félve, rajtakapják. A könyvet is ott dugta el, mondván a kertész atyafinak, hogy nem turkálhat utána mindég újra meg újra. A derék, csöndes csimbókos atyafi, akinek felesége s nagyszámú családja kint lakott a városban, nem firtatta a tudós növendék igazát.

Ott a hideg, kerti szerszámokkal tömött kis házban, a tenyérnyi lantornás ablak előtt szorongva s vacogva gunnyasztott Julianus egy kis széken, térdén a testes Origenésszel.

Szép, csöndes, gyorsan röppenő órák voltak ezek. Úgy merült el az egyházatya írásában, hogy mindenről megfeledkezett, ami körülötte volt. Nem is ebben a késői században élt, hanem Origenés idejében. S a hittudomány titkai fölemelték s magasra röpítették, olyan magasra, ahová csak az áhítatos imádság és énekszó emelhet.

De hát ezt a "bűnt" meg is kellett gyónnia. Sok töprengés után úgy döntött, hogy előbb Stefanus fráternek mondja el, s csak azután gyónja meg, ha a vén atya is így tanácsolja. Ostobaság volt ez, de így gondolta gyerekfejjel.

Egy délután, pihenő idején, nagy szorongással s tisztelettel bekopogott Stefanus ajtaján. Az öreg szerzetes a térdeplőn imádkozott. Julianus csendesen leült az ajtó mellett egy székre és várt. Stefanus azonban észre sem vette, hogy ott van. Halk, fájdalmas, szemrehányó duruzsolással mondta imádságát, nagyokat sóhajtott, fejét hol lehajtotta, hol elragadtatva fölemelte, szemét behunyta. Ősz haja, szakálla reszketett. A tetvek lassan cammogtak rongyos, mocskos kámzsáján.

Végre egészen leborult a földre, homlokát többször a kövezethez kocogtatta, elannyira, hogy Julianus attól tartott, meghibban a veleje. Azután, mint aki mély álomból réved, rábámult Julianusra.

- Mit kévánsz, fiam? - kérdezte halkan, s úgy mosolygott, hogy fény öntötte el cserzett bőrű, ráncos, szőrös arcát. Kis, fekete szeme kedvesen villogott, mint a juhászkutyáé.

- Tanálcsot kérök - mondta Julianus, s nagy tisztelettel fölállt a székről.

- Hogy vélöd? - ámuldozott a fráter, ágyához csoszogott, s leült a szélére. Olyan volt az ágya is, mint a disznók fekhelye. - Te jössz hozzám, gyermök, a vénhöz? Vajon mikor áll immár talpára a velág? - Az atya olyan vígan nevetett, hogy haja, szakálla vadul reszketett tőle. - Mióta bölcsek az atyák? Vajon az atyák bölcsessége nyitja-é meg Mennyeknek uruszágát a gyermekcsék előtt? Nohát, feje tetejére álla a velág, ézös fiadom!

- Méges tanálcsot szeretnék tőled, atya - makacskodott Julianus.

- Hát csak kívül vagy ifjú, bévül vén vagy? Ábrázatod gyermöki, de szüved kérges, és nem érzi immár az igazság csókját?

- Nem tudom, atyám.

- No, csakugyan oly ostoba vagy-é, azmenőnek magad mutatod? Ülj le.

Julianus leült s várt. Az öreg pedig mosolyogva vizsgálgatta, oda sem hederítve néhány kövér, sápadt tetűnek, mely széles, boltozatos, négy karéjra osztott barna homlokán mászott.

- Mi a bötű? - kérdezte latinul.

- A történet megőrzője - felelt habozás nélkül Julianus.

- S mi a szó?

- A lélök elárulója.

- Bene - bólintott a vénember elégedetten, s elömlött arcán a mosoly. - Ki nemzi a szót?

- A nyelv.

- Mi az ember? - vetette oda gyorsan, s görnyedt válla előrehajolt, amint fürkészve várta újabb kérdésére a feleletet.

- Halál rabja, utazó vándor, mindenütt vendég.

- Milyen az állapota?

- Mint mécsvilágé a szélben.

- No, hát bölcs vagy te, s mégis tőlem kérsz tanálcsot? - csapott le fejcsóválva, vidám, kedvesen korholó hangon. - Ej, ej, fiam... Hát hiszen én möhetnék lönne hozzád tanácsérte. Halljam mégis, miben vélöd nagyobbnak ostobaságomat a te bölcsességödnél.

- Titkon, Ottó fráter parancsolatja ellenére tanólom Origenést. Bence atyámfia házában rejtém el, s odajárok pihenő idején s tanólok. Vajon meggyónjam-e, avagy titokban tarthatom?

- Az embernek a szabad akarat, vagyis a jó és rossz közt való választás képessége megadatott ugyan, de mert inkább a bűnre hajlik, Isten kegyelme nélkül képtelen magát a jóra elhatározni, írja Augustinus - mondta a fráter.

- Bűn tehát, hogy Ottó fráter tilalma ellenére Origenést olvasom?

- Hallád, mit mond Augustinus atyánk.

- Megveted a tudományt, avagy szükségesnek véled?

- Megvetem, de szükségesnek vélem.

- Tanóljam hát, valamit szükségesnek vélek?

- Tanóld, s vesd meg.

- Hiszen ezt is a tudománytól tanólád! - kiáltott föl Julianus.

- Úgy van, a tudomány adá értésemre, hogy vessem meg a tudományt.

- Bűn-e, hogy megszegém Ottó fráter tilalmát?

- Bűnnek érzed?

- Engedelmesség ellen véték.

- Úgy hát gyónd meg.

- De szívem parancsolja, tanóljam Origenést.

- Úgy hát ne gyónd meg.

- Úgy szólasz, mint a szofisták - kedvetlenedett el ismét Julianus.

- Lásd, miért jövél hozzám, vén emberhez? - nevetett rá megint hamiskásan, fejét korholón csóválva Stefanus fráter. - Mért nem folyamodol tanácsért a magad szívéhez? Nem tudod-e, hogy valaki nem leszen olyan, mint e gyermekek közül egy, nem mehet bé Mennyeknek országába?

Julianus alázattal megköszönte a tanácsot, mélyen meghajolt Stefanus előtt, s kihátrált a cellából. Sokáig eltöprengett a beszélgetésen. Lassú latin szavai, ahogy selypítve kicsúsztak fogatlan ínye közül, a fülében sisteregtek. Nem tudott eligazodni mindig vidám, mosolygó arcán, kissé csúfondáros, de gyermekien kedves, kutyáéhoz hasonlatos fekete szemén. Megveti a tudományt, de szükségesnek véli. Hogy vetheti meg akkor, ha szükséges?

Belemerült Aranyszájú János könyvébe s a tudományról a következőket olvasta: "A tudományok művelése jellemességet követel, a jellemességnek viszont nincsen szüksége tanultságra. Önmérsékletet tanultság nélkül is lehet gyakorolnunk, a tudomány hatalmára ellenben erkölcsös jellem nélkül senki sem tehet szert, mert idejét gonoszságra és förtelmekre pazarolja..." Azután tovább ezt: "Az igazi bölcsesség s az igazi műveltség semmi más, mint Isten félelme."

Mélyen magába pillantott, s fölvetette a kérdést: megvan-e bennem Isten félelme?

S úgy érezte, ezen a kérdésen vitázni sem lehet.

Tehát nem követett el bűnt, amikor megszegte Ottó fráter tilalmát.

Ebben megállapodott, s pihenőidőben nyugodtan osont a kertészházba, hogy a kisszékre telepedjék s törögesse Origenés igazságainak kemény dióhéját.

Néhány nap múlva azonban mégis meggyónta titkát, amikor a perjel ráfüggesztette éles tekintetét s megkérdezte: más bűnöd nincs?

- De vagyon, bátor úgy vélöm, nem bín - felelte bátran, s szavai mutatták, hogy semmi megbánást nem érez. - Ottó fráter tilalma ellen elvevém a könyvesházból Origenést, s titkon olvasom s tanólom a kertészházban.

- Mondd meg Ottó fráternek - intett a perjel.

- Megmondom.

- S kérd, oldja föl a tilalmat.

- Megkéröm.

- Azmit kedég nem érthetsz, kérdezd tőle mint mestörödtűl.

Kirótta a penitenciát, elsuttogta a föloldozó igéket, keresztet vetett rá, s odanyújtotta stóláját, hogy megcsókolja.

Ottó fráter mosolyogva hallgatta kérelmét.

- Úgy, hát méges tanólod Origenést - bólintott. - S mire haladál benne?

Most hát kimondhatatlanul boldog volt. A kertészházból visszahozta a könyvet, s nyíltan olvasta, mindenki szeme láttára. Kétfelől fülére tapasztotta a tenyerét, s félig hangosan mormolta a görög szavakat. Sok mindent nem értett, de szívós töprengéssel, a már olvasottak segítségével többnyire megfejtette a szöveg értelmét. Ami kifogott rajta, megkérdezte Gerhardustól. Ezután ketten sétálgattak a hosszú folyosókon s a hideg kerengőn, ha enyhébb volt a csalogató kora tavaszi nap, kint az udvaron, s hosszú órákat töltöttek csendes társalgásban, a görög szövegeket fejtegetve s magyarázgatva.

Szép és boldog órák voltak ezek. A világból semmi sem jutott be a kolostorba a magas falakon át, béke volt idebent s béke Julianus szívében. A kolostor: igazi s egyetlen otthon. Az a másik, a régi, egészen elsüllyedt a múltban. Julianus nem tekintett emlékei mélyébe, előrenézett s vidám volt. Érezte, mint nőnek, duzzadnak erői, mint nyílnak meg számára évezredes latin s görög szövegek, hogy átadják mézüket, s mint lesz egyre gazdagabb. Nagyszerű vitatkozó volt, élvezte a gondolatok, érvek, ellenérvek, tételek s következtetések csillogó váltakozását, belehatolt minden résbe, s szétfeszítette érveivel. Gerhardusszal mint két szimmetrikus mértani idom egészítették ki egymást, sarkaik, szögeik, egyeneseik s hajlásaik pontosan megfeleltek egymásak. Majd meg Ottó fráterrel sétálgattak a kongó folyosón, s gyakorolták a besenyő nyelvet, keresve a szavakat, amelyek finom logikai fogalmak éreztetésére is alkalmasak lennének. Az éneklő kanonok - öregedő, piros képű, izgatott kövér világi pap - a zene legmagasabb régióiba vezette őt, föltárta előtte a harmóniák és szimfóniák égi világát. Megtanult orgonálni, néha ő ült az orgona mellé a székesegyházban is, vékony, könnyű ujjai alatt zengtek, zúgtak, harsogtak a sípok. A mindennapi testi munka oly édes volt, mint a játék, énekelve láttak hozzá. Öröm csiklandozott benne, érezve valamennyiük mozdulatának, szándékának s kedvének összehangzó ütemét. Az idő enyhülésével a kertben is munkához láttak Bence atya vezetésével, a perjel harsány parancsait hallgatva nyomták az ásót az elomló zsíros földbe, vetették el a konyhakerti veteményeket, palántákat öntöztek, vakondtúrásokat forgattak ki, gazt égettek, a gyümölcsfákról letördelték a hernyófészkeket. Kábító tavaszi szél zúgott a síkságon, az égen rohanó felhők eltakarták, kitakarták a Napot, s a kertészházban kosarakban ültek a csirregő, mérges kotlók.

Már régen elmúltak a századok, amikor a klastromok jámbor lakói maguk szántottak, maguk vonszolták a betakarított terméssel rakott kocsikat, akár az ökrök, maguk vonultak fejszéikkel az erdőségbe, maguk ásták a csatornákat a mocsarakon át. Hiszen nem is bírtak volna azzal a sok földdel, legelővel, mocsárral, nyájjal, csordával és ménessel, azzal a rengeteg erdővel, halásztanyával, ami a klastromhoz tartozott. Mindezt elvégezték a falvak lakói, beszolgáltatva a maguk bő aratásának egy kis részét gabonából, szénából, halból, sajtból, prémből, fából. Hoztak bort, sört, mézet, csirkét, tojást és juhot, hoztak babot, lencsét és borsót, diót, mogyorót, málnát, gombát, hoztak vásznat és posztót, hoztak fonott meg fakéregből készült kosarat, tekenőt, csanakot, hordót és sajtárt, hoztak mindent, ami e nagy méhkas lakói számára szükséges lehetett. De volt azért testi munka is elegendő, kivette belőle részét ifjú és öreg, erős és gyenge, még a gyermekek is megfogták a dolog végét, s együtt szorgoskodtak a felnőtt férfiakkal.

Bent a klastromban az iskola, a vendégház, a kórház, a szegények és vének menedékháza foglalta le sokuk idejét s erejét. Kívül pedig a klastrom nagy belső épületéhez - melyet magas fal kerített el a külvilágtól - külső udvarok meg a házi gazdaság épületei csatlakoztak. Voltak ott hosszú, tágas ólak lovak, szarvasmarhák, kecskék, juhok és disznók számára, s ha nem kellett is a barátoknak legeltetniök, almolniok, és trágyát hordaniok, a felügyelet fárasztó volt. Maga Aloisius perjel kora hajnaltól késő estig járt-kelt egyik udvarból, egyik épületből a másikba, s recsegő, éles, könyörtelen parancsai hol innen, hol onnan hangzottak messze környékre. Lovászok, tehenesek, juhászok, kanászok ugrottak, ha meglátták zömök alacsony alakját, amint kimérten, földet döngető lépésekkel feléjük tartott. A tágas, kormos konyhán négy-öt szakácsfráter is dolgozott a paraszt atyafiak segítségével. A kemencében naponként több száz kenyér pirult, nem szólván a köleslepények tömegéről. Zsongott, csattogott, dalolt a munka mindenfelé, az "ora et labora" parancsa szerint.

De mindezen kívül még nyergesek és szíjgyártók, kádárok, ácsok, csizmadiák és vargák, tímárok, ötvösök, képfaragók, kovácsok, kallósok házai csoportosultak a klastrom nagy méhkasa körül. Egész kis ország volt ez - s más klastromok körül más hasonló kis országok virultak a munka és imádság vidám békéjében.

Julianus többnyire együtt dolgozott Gerhardusszal. Együtt jártak a betegházba, szorgosan gondozták, mosták, kötözték a betegeket az orvos fráter társaságában. Rettentő betegségeket, szörnyű sebeket, égre kiáltó nyomorúságot láttak itt. Az élet feneke volt ez, kínnal, jajgatással, bűzzel, vérrel, gennyel, mocsokkal tele.

Majd meg a vendégházban szorgoskodtak, ha rájuk került a sor mint hetesekre. Az ország s a külföld minden tájáról megfordultak itt jövő-menő idegenek. Bábeli zagyvaságban kerepelt a sokféle nyelv. Latinnal kevert olasz, illír, horvát, francia, a német többféle vegyüléke hápogó karantániaitól abajgató svábig, kellemeteskedő normannig. Szólottak franciául. Karattyoltak tótul, csehül és lengyelül. Kemény kun meg besenyő szavak keveredtek lágy orosszal. Az udvaron por és sár vegyült alomszalmával és szénával, akár a ki-be sürgő emberek szavai. Hátaslovak nyihogtak s rugdalták egymást cölöpökhöz kötve, lovászok szitkozódtak a világ minden nyelvén, százféleképpen emlegetve ugyanazt az Istent. Szekerek csikorogtak súlyos kerekeiken. Asszonyok sipítoztak s kacagtak, gyermekek rohangáltak s ordítoztak mindenfelé. Kereskedők tanakodtak a posztó áráról. Hetyke magyar legények legyeskedtek korán kivirult olasz lányok körül, öregek üldögéltek a kőlépcsőkön, melengetve fáradt tagjaikat a fösvény napfényben.

Vajon a munkának, fáradozásnak, tanulásnak és imádságnak ebben a körforgásában hozzá tudott-e férkőzni ördöng Julianushoz, hogy megkísértse? És a többi szerzeteshez? Julianus mindig csodálkozott rajta, hogy neki éppen úgy van mit meggyónnia mindennap, mint a többieknek, s a pönitencia adóját mindig van miért lerónia, ha vesszőzésre azóta nem került is sor.

*

És ördöng mégis közel férkőzött hozzá, megrontotta békességét, munkakedvét, tanulása örömeit, vidám társalkodását, nyugodt álmát.

Húsvétkor a lamentációkat mondták. Mindnyájukra rátelepedett a Megváltó halálának sötét hangulata. Mintha fekete lett volna a kék tavaszi égbolt, s mérget leheltek volna a klastrom udvarán nyíló virágok.

Az illatozó tavasznak s a tömjénszagú bánatnak ebben a szívet szorongató idejében ismét arra ébredt Julianus, hogy a Kísértő ott volt mellette az ágyban, elsuhanó köpenye meglegyinti arcát, mint láthatatlan madár hűvös szárnylebbenése. Vadul dobogó szívvel ült föl, s belebámult a dormitórium homályába. Vörös meg zöld tűzcsóvák keringtek előtte, mintha a távoli Pokol ablakán pillantott volna be. Halántéka lüktetett, fülében dobolt a vér. Egész testén zsibbadt reszketés, mézédes bágyadtság ömlött el.

- Mit tevék, mit tevék? - suttogta ismét, úgy kapaszkodva ebbe a két szóba, mint két evezőbe. De bárhogy erőlködött is, nem tudott partot érni, nem tudta, mit mívelt voltaképpen.

Összeszedte magát. Tudnia kellett, mifajta kísértő ez, milyen alakban lopakodott hozzá, milyen úton-módon vitte ismét bűnre. Agya vadul dolgozott, mint a malom. Kérdések-feleletek örvénylettek benne.

- Látni akarlak, ösmérni akarlak! - kiáltotta hangtalanul, s öklével ütögette homlokát.

Tán az az asszony lenne, aki vissza-visszatért álmaiban kicsiny gyermekkora óta? Az asszony, aki oly sokszor ringatta ölében, tisztán zengő énekeket dalolva neki? Az asszony, akinek nincs arca?

Nyomban föltámadt benne a tiltakozás, érezte, ez lehetetlen.

Cseperke térne vissza s vinné bűnbe?

Nem, Cseperkét már szinte elfelejtette. És az is őt. Múlnak az évek, múlik a gyermekkor. Ott van Váradon Busa vagy ha az nem, hát Tege. Vagy más. A kislányból nagy lány lesz, maholnap anyányi. És többé nem is gondol Györkre, aki már nem Györk többé, hanem végképpen Julianus.

Megrémült a gondolattól, ami most eszébe jutott: incuba volt a kísértő, láthatatlan lélek, aki úgy jelenik meg a szerzetesek álmaiban, mint valóságos nőszemély, megérinti, és testi gyönyörűségbe ejti őket, anélkül, hogy látnák, vagy akarnák. Apácáknak az incubusok jelennek meg, a hím kísértők. Megsimogatják, megérintgetik őket s mámorba ejtik. Ördöng különös alakjai ők, gonosz lelkek, teli testi vággyal, sötét kárörömmel, kéjes rontással.

Békessége, vidámsága, munkakedve odavolt. Aloisius fráter meggyóntatta Julianust. A fiú földúlt szívvel vallott. Feje a térdeplőre csuklott, sírt. Válla, egész teste megrázkódott a mély, kétségbeesett zokogástól. Mint a fuldokló vergődött és kapkodott segítség után. Meg-megcsukló suttogással könyörgött, ne hagyja Pokol örvényébe hullni.

- Ez az a harc - mondta Aloisius, s lehajtotta csiszolt kőhöz hasonlatos homlokát, de erős szemöldöke alól sötéten villogott ki a szeme -, amelyet magadnak kell megvívnod, fiam. Fegyvered Isten kegyelme, Jézus Úr szeretete, a szüntelen imádság, munka s az akarat. Tudod, mit ír Augustinus atya: a lélek maga az akarat. Forgasd Augustinus atya Confessióit. Nála én mérhetetlenül kisebb vagyok. Ha valamit nem értenél, jöjj hozzám. Ego te absolvo in nomine Domini... - suttogta, azután fölemelt ujjával keresztet vetett Julianus lehajtott fejére.

A pönitencia húsz botütés, száz Pater noster, száz Ave volt, s meghagyta, öltsön szőrciliciumot. Mert a testet zabolázni kell. Hadd érezze az a gyalázatos test, hogy van úr fölötte: a lélek, az akarat. Böjtjeit folytassa rendületlenül.

Julianus ismét megkönnyebbült. Hiszen mások is megküzdöttek immár Sátán praktikáival és csalafintaságaival. A szentek története tele van ilyen példákkal. Mért esne hát kétségbe?

Jókedvűen látott megint munkához, tanult, tanította a kicsinyeket, dolgozott a kertben, a mívelőházban, szorgalmasan végezte ájtatosságait. De csakhamar kitűnt, hogy jókedve, nyugalma nem igazi. Mint vízbe dobott csipetnyi só, valami megrontotta az ő életét is. A megtisztulásnak az az üdítő könnyedsége nem adott szárnyat lelkének, amit akkor érzett, amikor Franciscus vesszejétől először szenvedte el a disciplinát. Most is Franciscus disciplinálta, talán még keményebben, mint akkor, és a sajgó, égő fájdalom még hosszasabban kínozta, a szőrövet is derekára kötötte, mégsem nyugodott meg.

A szentek képein testük vonalait kereste, s ijedten sütötte le szemét, amikor ennek a szörnyű bűnnek tudatára ébredt. A vendégházban is szembekerült a kísértővel, de most igazi földi alakban, egy szép, fiatal, koromfekete hajú, szénsötét szemű olasz lány alakjában. A lány a kútról jött, s lassú léptekkel ballagott át az udvaron. Mezítláb, ingvállban volt. Vállán vizesedényt tartott, ahogy az olasz nők szokták: mezítelen barna karját fölemelve, mintha ő maga is karcsú víztartó edény lenne. Hóna alól fényes fekete haj csillant ki a forró nyári napra. Homloka alacsony s egyenes volt, orra kissé hajlott, ajka kicsiny, piros, szokatlanul duzzadt. Mezítelen lábikrái térdig látszottak, s olyan gömbölyűek voltak, mintha esztergályozták és csiszolták volna. Szembekerülve Julianusszal, hosszan, egykedvűen pillantott rá, majd lehajtotta fejét, s olaszul köszönt. Hangja mélyebb volt, mint amilyenre Julianus számított.

Vére a fejébe lódult, szíve megdobbant, szeme megrebbent. Testét zsibbadás öntötte el. Meg akart fordulni, hogy a lány után nézzen, de meggondolta magát, s bár a kívánság erővel vonta, nem tekintett vissza. Hanem a kép, a vizet hordó lány alakjának képe úgy égett benne, mintha a lelkébe sütötték volna.

Úgy érezte, mint akit nyíl talál torkon.

Visszatérve a klastromba, a kápolnába sietett, földre vetette magát az oltár előtt, homlokát a hideg kövezetre nyomta, s vad könyörgéssel imádkozni kezdett. Hosszas ájtatoskodás után úgy érezte, megnyugodott. Munkája a kertbe szólította, előkereste ásóját a kertészházban s kiment. A napfény forrón csurgott izzadó homlokára, s katlanná változtatta vastag kámzsáját. De nem törődött vele - kutya test, disznó test, szenvedj! - mondta, s belenyomta a szerszámot a földbe. Ropogva, kéjesen csúszott az ásó a porhanyó, zsírosan fényes földbe, mintha eleven húsba hasított volna. Gyorsan dolgozott, de hirtelen eldobta az ásót, tenyereit arcára csapta, leült a fűbe, s tehetetlenül dadogta:

- Hiába... hiába minden...

Így ült ott sokáig. Végre föltekintett, s az égbolt olyan volt, mint Nagypénteken, mintha fekete posztóval vonták volna be. A levegő reszketett.

A logika törvényei szerint gondolkodni - gondolta hidegen. - Miért menék a klastromba? Miért maradék benne? Miért hagyám el végezetül falumat, rokonaimat s mindön feleimet? Miért hagyám el azt a kisleányt, aki feleségöm löhetött lönne, s aki eljött lönne velöm az erdőre, egy kis faházba? Miért tiltám el magamtól annyi embör bódog életét?

Löhettem lönne vidám legény, szerelmetös férjfiú, miként Isten röndöli, s megmönthettem lönne lelkömet annyi bíntől. És most vagyok nyomorultak nyomorultja, furkóval űzöm magamból a naturát, s mindön hórában visszatér. Almom bín, mások látása bín, még szentök írott képe es bínre indét. Sőt bín a munkám es, íme...

Szomjúhozom az életöt, s iszom a halált. Avagy oly gyönge vagyok, hogy meg kell szegnöm szerzetösi élet tervényeit és szörzéseit? Kétszeres leszen így a bínöm. Ha nem léptem lönne klastromba, nem lönne bínöm az, ami most kétszerös bínöm.

Vajon ne mönjek-é ki a kapun, s ne induljak-é velággá?

Így töprengett, vergődött, vívódott, s egészen belefáradt a gondolkodásba. Nem tudta, sokáig vagy csak rövid ideig ült-e ott. Arra riadt, hogy odabent a keresztfolyosón megszólalt a csengő: be kellett mennie tanulni.

Ottó fráter egyre különösebb dolgokat tapasztalt Julianusnál. Egykedvűen, sápadtan ült a helyén, mintha nem ezen a világon volna, tekintete a falra írott hatalmas képekre meredt. Ha szóltak hozzá, összerezzent, elpirult, s nem tudta, mit akarnak tőle. A legegyszerűbb latin szöveget sem értette. Amikor Ottó fráter ráhúzott vagy hármat a virgáccsal, arca földerült, szeme hálásan tapadt a fráter hűvösen mosolygó arcára, mintha kérné: üsse még, még. A refektóriumban mereven ült, s nem evett, pihenő idején magányosan sétálgatott az udvar távol eső sarkában, kezeit kámzsája ujjába merítette, arcát leszegte, szemét a földre sütötte. A kápolnában pedig egészen a földre borulva imádkozott, s ha arcát keresztre emelte, vad áhítatot árult el.

Azután keserű makacssággal végképp beszüntette a tanulást, és csak testi munkával akart foglalkozni. Ha kérdezték, mereven a kérdező szeme közé nézett, s nem felelt. Nem írt. A könyvet kezében tartva maga elé bámult, ajkát összeszorította s hallgatott. Hátán porzott a virgács - ö lehajtotta a fejét s hallgatott. Azt várta talán, hogy jó, forró sírás szakad föl benne, s kiöntheti kétségbeesését, vívódásait? Hogy a könnyek vizében egészen megtisztul, s megtalálja azt, amit elvesztett? De mit is vesztett el tulajdonképpen? Miért érzi magát oly üresnek, hiábavalónak? Miért áll úgy, kezében a könyvvel, mint a gyermek, akit eleresztett a szülője keze, s otthagyott a pusztaság közepén?

A disciplinákat Aloisius parancsára most Ottó fráternek, mesterének kellett végeznie, s a fráter szomorúan sújtott le mezítelen, sovány vállára virgácsával. A fiú csontjai kikönyököltek ütésektől szabdalt, kék-zöld csíkokkal szántott bőre alól. A verést szisszenés nélkül, nagy alázattal, buzgó imádságba merülve tűrte, s hálásan megköszönte, de vigasztalódás nem látszott arcán.

Hallgatag volt, nem nevetett, nem játszott. Gerhardusszal ritkán sétált együtt, mint azelőtt, a vidám vitatkozások óráiban, s ha odament is hozzá, hogy valamit kérdezzen, mintha szégyellte volna magát. Kérdései semmit sem jelentettek. Ilyeneket mondott:

- Mondd, ézös felem, mi az álom?

- A halál képe - felelte szelíden mosolyogva az okos Gerhardus, s megbocsátó szeretettel nézett rá.

- És mi az embör szabadsága?

- Az ártatlanság - mondta nyomatékosan a novícius.

Julianus meghökkent, lehajtotta a fejét, és szomorúan elment.

Máskor ezt kérdezte:

- Mi a hit, ézös felem?

- A hit nem más, mint ösméretlen és csudálatos dolgok bizonyossága.

Julianus hosszasan elgondolkozott, s így suttogott:

- Akkor hát bennem nincsen hit, mert én bizonyosságra vágyakozom.

- Ha meglelöd es, a bizonyosság nem ád hitöt.

- Tudom.

Egyszer meg odalépett Gerhardushoz, amint éppen egy véka húst vitt ki a konyhára, megállította, s ujjával gyöngéden megérintve kámzsáját, kérdezte:

- Mondd csak, felem, mi a barátság?

Gerhardus csodálkozva nézett rá, kezével a vállán tartott vékát egyensúlyozgatva. Olyan volt a keze tartása, mint azé az olasz lányé, aki vizet vitt a vállán.

- A barátság a lelkek egyenlősége.

Azután fejcsóválva nézett utána, amint kedvetlenül botorkált végig az udvaron, úgy vonszolva lábát, mintha sarui súlyos vasból s nem könnyű bőrből lettek volna.

Már nagy aggodalommal szemlélte viselkedését nemcsak Ottó fráter, hanem a kemény, parancsoláshoz s nem érzelmeskedéshez szokott perjel is. Mind a ketten figyelmeztették Julianust, ha nem érez magában elég erőt a szerzetesi életre, inkább menjen ki a világba, ne tegyen fogadalmat. Ott is szükség van tanult, írni-olvasni tudó férfiakra, jó kresztyénekre. Inkább legyen becsületes világi ember, mint kedvetlen, fanyar szerzetes. Isten utálattal szemléli az olyan szolgálatot, melyet nem vidám szívvel, daloló ajakkal, serény szorgoskodással végzünk. De Julianus csak a fejét rázta, s hevesen tiltakozott: nem megy ki, szerzetes akar lenni.

- Levonom a háncsot a nyírfáról - mondta, s ökölbe szorította a kezét, szemöldökét összevonta, s szúrón maga elé nézett.

- Csak egyszer... csak egyetlenegyszer... - suttogta, amikor végigfeküdt ágyán, s kezeibe temette arcát. - Csak egyszer... Ösmérni akarom, tudni akarom!

- Nem, nem, távozz, Sátán! - rikácsolta hangtalanul.

- Csak egyszer!

Mezítelenre vetkőzött leányt látott, szemérmetlenül kitárt gömbölyű emlővel, sima hassal, hosszúkás, kerek fehér combokkal, arcába hulló haja alól kihívóan s kéjesen nevető szemmel. Soha, soha nem illethet asszonyt! Soha őhozzá nem bújhat nő, nem ölelheti magához, nem suttoghatja boldogan: szeretlek. Soha őrá nem fonódhatnak sima fehér karok, nem csókolhatják forró ajkak. Cseperke, a gyermek volt az első és utolsó ebben az életben. Hogy milyen az asszony, szent könyvekből tudja.

Úgy érezte, könnyebben viselné el a tilalmat, ha csak egyszer, egyetlenegyszer is megízlelte volna az asszonyi test gyönyörét. Nem kísértené álmában és ébren, nem kacagná ki gúnyosan a disciplináit és szúrós szőrövét.

*

Egy fülledt nyári vasárnap a székesegyházban énekeltek. Odafent tolongtak valamennyien a karban, a kanonok a szokottnál is pirosabban, verejtéktől gyöngyöző homlokkal állt előttük, s fölemelte karját, hogy az orgona intonálására belevágjanak az énekbe. Julianus a második sorban állott, s lepillantott az egyház mély öblébe. A faragott oszlopok között hatalmasan ívelő boltozatról hosszú láncon gyertyatartó csillár ereszkedett alá, vertvas abroncsán gyertyák libegtek. S odalent a mélyben, kőkockákon térdelve, áhítatos imádságba merülve sűrűsödött a tömeg.

S akkor egy lányt látott az egyik vaskos oszlop tövénél, amint lehajtott fejjel térdelt, hosszú, vastag fekete hajfonata mint kígyó tekergett végig fehér vászonból varrott ruháján.

Csak ennyi volt, amit látott, sem több, sem kevesebb. És a lány barna nyakából egy tenyérnyi darabka. De nem látta az arcát, a termetét, a karjait. Ez a hajfonat azonban éppen olyan fekete volt, mint azé az olasz lányé a vendégház udvarán, vászonruhája éppen olyan fehér, a nyaka éppen olyan barna. És ahogy a fejét lehajtotta, az is olyan volt, mint amikor a leány köszönt neki, fejet hajtva előtte.

Ekkor ismét érezte Julianus, hogy elveszett. A nyíl a torkába csapott.

Vad elszántság szállta meg. Minden áron, minden módon látnia kell ezt a lányt, szembe kell vele néznie, egyenesen szembe, ha elkárhozik is.

Az ének megzendült, s a tág boltívek visszhangzottak. Az oltár előtt kéken, nehéz, mézes illattal terjengett a tömjénfüst. A térdelő ministráns megcsendítette az ezüstcsengőket. Mindenki mélyen leborult, a sokszínű dolmányok, csekmenek és menték vitéz viselői csakúgy, akár a vászonruhás parasztok, köpönyeges polgárok. A színes pártákkal ékeskedő lányok, fejékes, fátyolos asszonyok csakúgy, mint a félig mezítelen rabszolgák.

Az a fekete hajfonatú leány is mélyebben hajtotta le fejét, barna nyakából most nagyobb darabocskát lehetett látni. És bár csak ennyi volt látható, Julianus csodálatosképpen nem tudott szabadulni a lány arcától, alakjától, domború keble domborodásától. Mert mindez benne volt abban a fekete hajfonatban, abban a hajló nyakban, abban a kis darab meleg, aranyszínű barnaságban.

Az ének diadalmasan szállt, a kisfiúk angyali hangja könnyedén, ezüstösen zengett, a basszusok mély dübörgése mint kőgörgeteg zúdult alá a mélységbe. Julianus szívét kimondhatatlan fájdalom öntötte el. Szeretett volna mellet verve hangosan sírni. De ebben a fájdalomban édesség is volt. És rettenetes félelem.

Az arca kerek, barna s kissé piros, mint az alma - gondolta, s nyomban látta is azt az arcot, oly bizonyossággal, hogy megsimogathatta volna. - Homloka alacsony és egyenes, szemöldöke sötét, szeme dióbarna. És az ajka kicsiny, duzzadt és piros. Arccsontjai szépen, könnyedén kiütköznek, nem úgy, mint írott képeken a sápadt szenteké. Nincs az arcában semmi túlvilági... nagyon is evilági arc, földi arc! Szelíd, mint a kísértés, könnyű, mint az álom, édes és kegyetlen, mint az álomban akaratlanul elkövetett bűn.

Nyaka gömbölyű, vaskos, barna és sima.

Kebléről azt mondja az Énekek Éneke: olyanok, mint két gödölye.

Julianus testén remegés futott végig, mint a lant húrján, szemét behunyta, homlokát forró szél legyintette meg. Torkán úgy törtek ki az ének hangjai, mint boldog jajkiáltás.

Sohasem énekelt ilyen buzgón, szárnyalón, ilyen túláradó szívvel. A crescendóknál szabadon eresztette hangját, úgy érezte, maga is száll a magasság felé.

Amikor a misének vége volt, s a tömeg szép rendben kifelé tódult az egyházból, ők is elindultak a karból lefelé, a kanyargós, keskeny lépcsőkön. Julianus elmaradt, szívével alig bírt, úgy dobogott. Előre engedte társait, nagyon is szerény volt. De tudta, hogy azt a fekete hajfonatú lányt akarja látni. Vajon csakugyan olyan-e, amilyennek elképzelte?

De a növendékek s novíciusok már kívül kerültek a díszesen faragott kapun, az egyház előtti téren hullámzott a népség, duruzsolt a beszélgetés, neki is sietnie kellett. Lehajtott fejjel ment, mint klastromi emberhez illik, de szeme éhesen, mohón kutatott mindenfelé. A leányt azonban nem látta sehol.

A refektóriumban mély csend volt, az ételhordó hetes fráterek halk lépésekkel hordták a tálakat, kondérokat. A gyermekek sem zörögtek késeikkel, kanalaikkal. Aloisius fráter méltóságosan helyet foglalt az asztal végén, kemény tekintetet vetett a várakozókra, szemöldöke bosszúsan összerándult. Majd amikor elcsitult a mozgolódás, parancsot adott az imádkozásra, s valamennyien nagy robajjal letérdeltek. Julianus akaratlanul mormolta az imádság szavait, fejét lehajtotta, de esze azon a térdeplő leányon járt, akinek hajfonata mint fekete kígyó tekergett a fehér ruhán.

Tűrhetetlen volt a meleg. A fölolvasó fráter kibírhatatlanul nyújtotta a szavakat. Orrát valami baj érhette, mert mintha mindig taknyos lett volna, cikákolt, harákolt, fújt, krákogott. Mért olvas az ilyen ember? Csak csúffá teszi szent Polikárp történetét. És az asztalok körül olyan rettenetes szürcsölés, csámcsogás volt, mint valami disznóólban. Ó, ha meg lehetne innét szökni! Elvonulni egy barlangba, ahogy Stefanus fráter cselekedte hosszú éveken át. Ott meg lehetne találni az igaz szerzeteshez méltó életet. Ott csak erdőt, madarakat s vadakat lehetne látni, egy kis csöndes barlangban, fent a távoli hegyek között, melyek idelátszanak a klastrom kerengőjére.

Alig várta, hogy befejezzék az ebédet. Imádság után a rend megbomlott, a szilencium megszűnt, a gyermekek tolongva, mestereik korholása közben kizúdultak a teremből, a fráterek kis csoportokba verődve halkan tereferéltek. Julianus Gerhardus és a tömzsi Paulus mellett állt.

- Vajon mi leve szegény Julius frátervel? - kérdezte Aloisius frátertől egy mindig szomorú, mindig siránkozó hangon beszélő kis görnyedt fráter.

Aloisius is vasárnapot tartott, azaz békésen csevegett egy hiúzbőrrel takart öblös székben. Rendkívüli mellkasát kidüllesztve, hátát a falnak támasztotta s rövid, vaskos ujjait összefonta a hasán.

- Tám jobb útra tére immár - mondta mosolyogva.

- Imádságainkat hallgassa meg Isten - folytatta a fráter kegyes hangon, s fejet hajtott. - Igen nagy képességű, jóeszű férjfiú vala. S mit mívele szegényvel egy asszonyi állat!

- Ne csudáld, ézös felem - nevetett Aloisius. - Tekénts szerte az országban, s láthatod, mit míveltek s mívelnek az asszonyi állatok mindönfelé. Klastromban s klastromon kül. Vajon Andorás urat nem tartá-é markában egy asszonyi állat? S vajon a megölt helyébe nem vesz-e másikat, azki majd esmég markában tartja?

- Most klastrombéli férjfiúról vagyon szó s nem kerál űnagyságáról - vetette közbe reszkető ajakkal az ott ácsorgó, kezét a farán összefonva tartó Georgius.

- Ha magyeri lött volna, nem jutott volna kardélre - jegyezte meg Ottó fráter hűvös mosollyal.

- Magyeri, nem magyeri - kiáltott föl Georgius -, egyre megyen! Az asszonyi állatnak nincsen nemzetsége. Ahová a férjfiú viszi, ott vagyon a nemzetsége.

Julianus otthagyta a vitatkozókat, s kiballagott a keresztfolyosóra. Amit Julius fráterről hallott, szöget ütött a fejébe. Egy darabig tétován bolyongott le s föl a folyosón, majd bekopogott Stefanus cellájába.

Stefanus is vasárnapot tartott, azaz hanyatt feküdt ágyán, s a fejét vakargatta.

- No? Hát tégöd mely szél sodor hozzám? - kérdezte, s juhászkutya szeme hamiskásan mosolygott rá. - Ülj le nálam. Ne vidd el az álmomat.

- Azt akarom tudni, atyám - kezdte Julianus rosszul titkolt izgalommal -, ki vala Julius fráter, azki csúfot vallott egy asszonyi állatval?

- Ohó, Julius fráter! - kiáltott föl Stefanus, s arca elkomorodott. - Ű ama tékozló fiú, aki odahagyá atyja hajlékát, s elkótyavetyélé mennyei örökségét. De bízzunk, fiadom, hogy visszajő, s megtisztulva szánja-bánja bínét.

- Hogy történe, atya?

- Tanulságos története vagyon, halljad csak. Julius fráter vagy három esztendőnek előtte eltűnék. Csak úgy kiméne a kapun, sömmi nem vala nála, még egy bot sem. Azt hivénk, meghasonla magával, avagy remetének mene. De nem. Később hírét hozák, hogy háza, földje, felesége vagyon. S ugyan ki a felesége? Nem is felesége, hanem ágyasa. Hát egy igön szép fejér képű asszonyi állat, azkit a kar rácsán át megláta az egyházban, s többé nem feledhete. Így ragadozá el ördöng. Hanem szép férjfiú vala, sudár, jó csontú, dörék férjfiú, szép arcú, szép barna szakállú, barna szömü, igazi szép magyeri fi. Munkában, tudományban, énöklésben, ájtatosságban első. Elejénte csak vergődék szegény, disciplinálá magát, verraszta, sóhajtoza, zsolozsmáza, de osztán, mondom, útnak vevé magát... S eltűnék.

- Vajon bódog-e? - kérdezte suttogva Julianus.

- Nem löhet bódog - rázta a fejét hevesen Stefanus.

A fiú elgondolkozott. Nem róla szólott a vén atya? Nem Julianusnak hívják igazán azt a szerzetest? Julius... Julianus...

Az is mise alatt, a kar rácsán keresztül látá meg a leányt. Az is disciplinálta magát, imádkozott, gyónt, szánta-bánta vétkeit.

Egyszerre úgy érezte, lejtőre jutott, csúszik, siklik lefelé. Itt az intő jel. Isten figyelmezteti: Julianus, lásd Julius példáját! Ne fuss a boldogtalanságba, bűnbe, kétségbeesésbe!

- Jobb es már most, félig-meddig gyermöki korodban megfontolnod, fiadom - duruzsolta lassú szóval Stefanus fráter, s fölemelkedve fektéből, mélyen Julianus szemébe nézett -, hogy mint jámbor szörzetös akarod-e szolgálni Istent, avagy egy asszonyi állat karjai közötte kergetnöd a boldogság csalóka álmait. Haj, mert nincs ám veszödelmesebb, szöbb, ézösebb késértés az asszonyi állatnál! Én tudom, nagy üdőt értem. Sokat láttam, hallottam. De hogy valamely asszony valóságra váltotta volna a bódogság amaz álmait, amelyeket fölrebbentött, még sohasem láttam. Osztán elegendő ám az asszonynak csak a kisujját, csak a kondor haját látni, hogy elvessz. Ereszd a tetűt a lábodra, hamarosan vakarhatod a fejed - tette hozzá, megvakargatva a fejebúbját.

Julianus tudta jól, miként vélekednek az egyházatyák s a szerzet regulái az asszonyokról. Amikor vergődéseit töredelmesen meggyónta, a perjel kemény intelmei között az volt a legkeményebb, hogy az asszony ördöng eszköze, fusson tőle, verje ki bottal, imádsággal, böjttel. Tapassza bé fülét, szúrja ki szemét, vágja le kezét, bénítsa meg lábát Isten szerelmének hatalmával. Mert ha csak egyszer lesz is gyönge, könnyen elveszhet. Julius fráter esete azonban jobban megrendítette minden intelmeknél, egyházatyáknál és prédikációknál.

Julius a tékozló fiú. Elhagyta a kolostort, eltűnt, csak kósza hírek mondják róla, hogy háza, földje, felesége van. Talán ökreit hajtva szántogat, s békén éli napjait. Nem, a békessége odavan. Szakadékok között jár, kétségbeesve küzd önlelkével, imádságai lehullanak, lecsapódnak, mint Káin áldozatának füstje. Paráználkodik ágyasával, s rettegve várja a Pokol tüzét.

Aznap szörnyű álma volt. Azzal kezdődött, hogy lóháton ügetett vidám, könnyű szívvel, szép tavaszi tájon, virágos réteken át. Egyszer csak hídra ért. Mire észrevette magát, a ló patái már ott dübörögtek a pallón. Torkát megmarkolta a szorongás. Letekintett: a palló alatt hajmeresztő mélység tátongott. Sziklákon habzó folyó zuhogott a szakadékban. A ló ijedten ügetett tovább, hiába húzta a kantárt, hiába feszítette a zabolát. A palló egyre keskenyedett. Már csak olyan széles volt, hogy a ló éppen elfért rajta. Azután ilyen széles sem volt. Lovának óvatosan egymás elé kellett tennie a lábait. Fölhorkantott, két lábra ágaskodott, megrázta magát. Visszafordulnia nem lehetett. A palló pedig egyre keskenyedett, már olyan volt, mint egy gerenda...

Izzadva tápászkodott ki a gyötrő álom szorításából, fuldokolva kapkodott levegő után. Amikor valamennyire megnyugodott, gondolkozni kezdett az álmon. Ó, értette jól ezt az álmot! Vajon nem a bűn szakadéka akarta-e elnyelni? Nem a szenvedély paripáján ült-e? De miért, miért, hiszen itt akart maradni a klastromban, szerzetes akart lenni, tudós ember, aki a király udvarában leveleket ír! És tudja, hogy hiába az ördög minden incselkedése, itt is marad, szerzetes lesz, a király udvarába is elkerül!

Meggyónt, elviselte a kemény disciplinát, s folytatta munkáját és tanulmányait.

Ottó fráter megint megdicsérte. Az élet ismét könnyebb, vidámabb lett, majdnem olyan, amilyen kezdetben volt.

Akkor aztán azt álmodta, hogy a székesegyház faragott kőrózsáin mászkál, szédítő magasban, a tér olyan volt alatta, mint valami feneketlen kút, az emberek akkorák, mint a hangyák. Körmével kapaszkodott, könyökével támaszkodott, lábujja hegyével csimpeszkedett, hogy elérje a párkányt s lejuthasson a kapu fölé. De letekintett a mélybe, s haja égnek állt a borzalomtól. Érezte, ujjai gyengék. Egyetlen mozdulat s lezuhan. Moccanni sem mert. Így lebegett ég és föld között, lélekzete kifulladt, homlokát verejték öntötte el. Minden tagja fájt.

Ismét vad szorongással, fuldokolva ébredt. Nyomban értette ezt az álmot is. Volt azonban valami titok minden álom legmélyén. S éppen ez a titok volt rettenetes.

Töredelmesen gyónt, pönitenciázott, viselte a ciliciumot, tűrte a verést, végezte a munkát.

S egyre kétségbeesettebb lett.

Érezte, nem tehet mást: ki kell mennie a klastromból, nekivágnia a város körüli beláthatatlan mocsaraknak, világgá menni. Mindegy, hová, merre s hogyan. Mindegy, mi lesz vele azután. Isten kezében van, ha elkárhozik, nem tehet róla. Erői gyengék. De akármi lesz is, egyszer, csak egyetlenegyszer látnia kell a fekete hajfonatú, barna arcú leányt. Le kell elébe borulnia, el kell mondania szenvedéseit, meg kell ölelnie, meg kell ízlelnie teste gyönyörűségeit.

Ezt is meggyónta.

Amikor pedig megkapta a föloldozást, elsápadt: hiszen ő nem is szánja-bánja bűneit! Hiszen most is azon töpreng, hogy este kimegy a klastromból, még egy botot sem visz magával!

És este meg-megroggyanó térddel, sápadt, de közönyösséget tettető arccal bandukolt át a belső udvaron, hogy beteljesítse sorsát, az ördög akaratát. Fülledt este volt, az ég alján sötétkék felhőrongyok hevertek, s minduntalan fölvillant a nesztelen villámok vörös fénye. A világ mintha szét akart volna pukkanni, mint valami óriási hólyag. A fenyegető csendben csak az udvar közepén álló faragott kút vize csobogott.

Ekkor a kapun félénken kopogtatott valaki a buzogánnyal. A kapus fráter csak másodszorra hallotta, amikor Julianus már ott volt, s bekiáltott a kuckójába, hogy jöjjön a kulcsokkal.

- A perjelt keresem - mondta latinul, csendesen egy magas, barna, rendkívül sovány, meztélábas, köpönyeges ember. Haja kontyba volt tűzve a tarkóján.

- Mit akarsz a perjellel?

- Gyónni akarok.

- Hátha más is meggyóntathatna? A perjel ilyenkor a számadásokat nézi át - magyarázta a kapus fráter szelíden, s tetőtől talpig többször végignézte a jövevényt.

Julianus ott állott mellettük, s érezte, ez a jövevény nem olyan, mint a többi. Ennek valami köze van a kolostorhoz s hozzá is.

- Én is számot akarok vetni - mondta a jövevény akadozó hangon, s alázattal lehajtotta a fejét.

- Hát jöjj csak be, atyámfia, s a többit majd meglátod odabent.

A kapu döngve becsapódott mögötte.

- Vezesd az idegönt - szólt a kapus fráter Julianusnak. - Nem tudja a járást.

- Tudom, bizony tudom a járást - sóhajtotta keserű mosollyal az idegen, s kezét Julianus fejére tette. - De azért csak vezess, fiam.

Megindultak át az udvaron. A kút vize csobogott. A jövevény meg-megállt, mint akinek nehezére esik a járás, vagy mint aki súlyos terhet cipel s minduntalan le kell tennie. Sóhajtva nézett körül. A homályos, forró estében vörösen, sárgán villogott falakon, oszlopokon, ablakokon a hangtalan villámok fénye.

- Mendön úgy vagyon, miként azkor vala - dünnyögte a sovány, meztélábas ember.

- Nem Julius fráter vagy-e? - kérdezte Julianus akaratlanul, mintha a villám ragyogása megvilágította volna benne ezt a nevet.

A jövevény megállt, rámeredt Julianusra. Arca a különös fényben s homályban ijesztően sápadt volt. Ajka reszketett. Kezét a szívére nyomta. Aztán megcsuklott, lehanyatlott a feje, és keserves, görcsös zokogásra fakadt.

Julianus most mindent tudott. Szótlanul állt a jövevény előtt.

*

Ki tudná elfelejteni azt a kitörő örömet, amely a klastromban zúgott azon az estén?. A perjel lecsapta íróvesszőjét és viasztábláját, lesöpörte számadásait, s nagy, döngő lépésekkel, mintha háborgó düh szállta volna meg, a bejárathoz sietett. Julius a folyosón állott furcsa köpönyegében s hajadonfővel, tarkójára tűzött kontyával. Fejét lehajtotta, válla meg-megrándult. Aloisius fráter tárt karokkal rohant felé, széles, boltozatos mellére ölelte, megcsókolta jobbról-balról, s megveregette a hátát. A jövevény zokogott. Azután bámulatos hamar kinyíltak a cellák ajtai, s a szerzetesek kitódultak a folyosóra. Elősereglettek a novíciusok, végül a gyermekek is. Nagy tömeg tolongott a keresztfolyosó képei, faragott oszlopai, bánatos feszületei között a lobogó gyertyafényben.

Amikor a perjel eleresztette Juliust, a többiek kapták közre. Egyik ölelésből a másikba sodródott. Csókok cuppantak szakállas barna arcán. Könny áztatta ezt a sovány, fáradt s keserű arcot, a bánat és öröm könnyei. Végezetül Julius lehajlott a gyermekekhez, megsimogatta fejüket, megveregette arcukat, de szólni nem tudott, csak remegő ajkát harapdálta.

A perjel összeverte a tenyerét.

- Menjünk a kapitulomházba - rikoltotta nyers, parancsoló hangon, s maga elől indult, nehéz, kemény lépéseivel, mintha hadba indulna.

A kapitulomházban sietve gyújtogatta a gyertyákat egy fiatal fráter a hosszú nyélre erősített viasztekerccsel. Az egész klastrom ott szorongott, kíváncsian lesve a perjelt. Mikor a csend helyreállott, Aloisius fráter, a könnyező Julius vállát átölelve, nagy hangon, minden szót megfontolva, latin nyelven így szólt:

- Íme, a mi testvérünk visszatért a bűnös útról. Lássátok a jelet! És örvendezzetek, s adjatok hálát Istennek, mert Julius testvérünk lelkén nem tudott hatalmat venni a kísértő. Nagy ünnep ez, testvéreim.

Aztán mindnyájan leborultak, hangosan imádkoztak, és zsoltárokat énekeltek. Szívük megtelt vigassággal, mert hiszen Isten is jobban örül egy megtért bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak.

Majd megparancsolta a perjel, hozzanak Julius számára új kámzsát és sarut. A mogorva, szótlan barát, a ruhás kamara felügyelője, nagy sebbel-lobbal eliramodott, és hamarosan visszatért az új kámzsával, saruval. Aloisius atya a maga kezével vette le s dobta félre a köpönyeget, húzta Juliusra a kámzsát, övezte rá a kötelet, majd letérdelt, s mezítelen lábára vonta a sarut. Mindenki örömujjongásban tört ki, s alleluját kiáltott.

Julius az egész ünneplést sírdogálva, kipirulva, boldogan szabadkozva tűrte. De végezetül szólnia kellett. Dadogó, recsegve kongó, el-elfátyolosodó hangon mondott köszönetet társai szeretetéért, s Isten irgalmát-kegyelmét, áldását kérte rájuk.

- Esztendőkön át a megbánás és önvád keselyűi tépték szívemet - mondta ékes latinsággal, s mindnyájan elismerően bólintottak: ez igen, ez a régi Julius, a csodálatos tudós, a latin nyelv ékes szavú mestere. - A ti szerelmetek, testvéreim, utánam nyúlt sok mérföldeken át, és biztatott, térjek vissza az édesanya, a klastrom szívére. De gőgös voltam, és szégyelltem megalázkodni előttetek. Ágyam tövisből volt vetve, italom epe volt, ételem korpa. Végezetül láttam, a boldogság, amit kergettem, egyre távolabb fut előlem, s csak az a boldogság maradandó, amit közöttetek ismertem meg. Most itt állok, mint a koldus, kifosztva álmaimból, de gazdagon bűnbánattal és könnyekkel. Fogadjatok vissza magatok közé!

Ekkor leborult a község előtt. A perjel hozzálépett, fölemelte, megcsókolta kétfelől, s harsányan kihirdette, hogy íme, győzött a szeretet, egy lélek megmenekült a bűn posványából. Ha nem szerették volna annyira, elveszett volna. Mert a bűn édessége talán nagyobb lett volna a klastrom édességénél.

Vacsorára a perjel húst, sört és bort engedélyezett, és fölfüggesztette a szilenciumot. Odakint dörgött, csattogott az ég, a nyári jégeső lohogva verte az ablakokat, s úgy sivított a vihar, mintha az ördögök ríttak volna afölötti bánatukban, hogy elvesztettek egy lelket, noha már a markukban volt. A klastrom lakói vidám társalkodás közt ünnepeltek. Szeretettel, csodálattal, szánalommal, büszkeséggel nézték Julius frátert, aki ismét kámzsában ült köztük, arca ragyogott, szemében csillogott a könny. Néha megrándult az arca, mintha fájdalom nyilallott volna a veséjébe. De ezt talán csak Julianus látta, mert pillanatra sem vette le szemét a megtért barátról.

A nagy örvendezésben és társalkodásban csupán Georgius maradt csendes. Sértődötten vonult félre, farán összekulcsolt kezeit szorongatta, s lebiggyedt ajkát rágta. Mintha fájt volna neki, hogy megint ünnepelnek valakit s az nem ő. Szeretnek, körülrajonganak, dicsérnek, sajnálnak valakit s az nem ő. Ételekkel, italokkal vendégelnek valakit s nem őt. Ő megint inas húst kapott, kupáját nem töltötték tele, s amikor még egy korty bort akart inni, hogy az étel sós ízét lemossa, a hetes fráter úgy tett, mintha nem venné észre: a nagy kancsóval másfelé loholt.

Amikor Julius fráter hozzálépett, s örvendezve érdeklődött hogyléte felől, mogorván felelt, s kelletlenül sóhajtozott:

- Heej, bizony, öregszem, rokkanok. Meg aztán nem is nekem való ez a mai világ. - Magyarul tette hozzá: - Azmikor csak azt firtatják, kinek magyeri, besenyő vagy uramfia: kun a nemzetsége. Akié meg nem az, hát levágják, fölkoncolják, ebök harmincadjára vetik. Még ha kerálné es.

Julius kelletlenül hümmögött, s a tarkóját vakarászta.

Másnap már ismét a régi életét élte a tékozló fiú. Fejebúbját megnyírták, ünnepélyesen meggyónt, azután munkához látott. Egyelőre csak testi munkát bízott rá a perjel, hogy jobban megbékéljen önmagával. Kemény böjtöt is rótt ki reá.

Julianus azonban tovább is nagy kíváncsisággal figyelte a "tékozlót". A bátorság láthatatlan cserkoszorúja díszelgett Julius homlokán. Volt mersze elmenni a klastromból, olyan életet kezdeni, amilyenre vágyott, s megint volt mersze visszatérni, bűnbánattal telve. Érezte, Juliust ugyanolyan szenvedések, kívánságok, álmok kínozták, mint őt. Vonzódott hozzá, de félt is tőle. Kerülte, de messziről folyton figyelte. Ha találkoztak, megzavarodott, lesütötte szemét, gyorsan kitért előle, ha kérdezett valamit: zavartan hebegett.

- Mióta vagy itt? - kérdezte egy alkalommal a kertben Julius fráter, amikor együtt gyomláltak a buzogányszárú hagyma között. Kámzsája ujjával megtörölte izzadó homlokát, s kiegyenesedve messze elnézett a Vértes kék gerince felé.

Julianus zavartan felelt.

- S hogy ízlik a szörzetösi élet? - mosolygott rá a fráter.

Julianus a gyalogútra vetette a gazcsomót.

- Igön szeretök itt lenni - mondta elpirulva.

A fráter mélyen a szemébe nézett, s megint mosolygott. Különös, megbocsátó mosolya volt.

- Hazudsz - mondta csendesen.

Julianus elsápadt. Olyan hirtelen váltott színt az arca, hogy látni lehetett a pelyhedző barna szakáll alatt lefutó vér hullámát.

- Mért mondod ezt?

- Látom a szömödből. Hallom a hangodból.

- Nincs más hely számomra, csak a klastrom! - kiáltott föl hevesen bizonykodva a fiú.

- Nincs, valóban nincs - bólintott a fráter. - Ezt ne is feledd. Ámde látom, mely izgalom fűt, valahányszor reám nézel, avagy találkozol vélem. S a te esztendőidben különösen erős a késértés, hogy engedj vágyaidnak. De én mondom neköd, fiam, sose feledd: egy otthonod vagyon, a klastrom, egy békességöd, a klastrom békessége.

Elgondolkozva sóhajtott, s egy fűszálat morzsolt szét ujjai között.

- Én megkésértém, hogy odakívül éljek a velágban, miként más velági embörök. Nem élet az, fiam. Szüvemet fölveré az asszonyi szerelöm lángja, mi marada utána? Pörnye. Tanólni s tanítani, ez vala csak végezetül egyetlen vágyam. Mily üresség ásítoza reám, valahányszor kibontakozék az asszonyi ölelésből.

- Mondd, fráter, szeretéd azt... azt az asszonyi állatot? - kérdezte félénken Julianus.

- Haj, bizony szeretém... - sóhajtott megint a barát s elmerengett. Ismét a Vértest bámulta merev tekintettel, mintha a távolból át akarná fúrni pillantásával, hogy lássa, mi van azon túl. - Ördöng belém ojtá mérgét. Ancsa ábrázata fejér vala, s mily szépen elpirula szerelöm hórájában. Szöme barna vala, de feketét játsza, s mély vala, miként az örvény. Ha félig lehunyá, vérem forra tőle. Haja kedég sötétbarna vala, s puhán engede ujjaimnak, ha benne játszának... Szép asszonyi állat vala, ördöng rápazarola mindön szépségöt s kellemetösségöt. Teste illatos, lágy s mégis erős. Ha megölele, elálla lélekzetöm... S úgy suttoga... úgy suttoga filembe: te, te, te...

Megborzongott, s hozzálátott a gyomláláshoz.

Amit a fráter Ancsáról mondott, újra föllobbantotta vágyait. Most már tudta, hogy nézne rá a szerelem órájában a fekete hajú, barna arcú leány s mit suttogna a fülébe. Egy lépéssel közelebb került az ismeretlen leányhoz, s a közelségtől megrémült. De még közelebb akart kerülni hozzá. Ha kiment a klastromból, minden női ruha lebbenésében az ő ruháját látta, minden arcban az ő arcát, melyet még sohasem látott. A vendéglátó házban mindenfajta nő megfordult, közöttük csinos leányok is. Leste a mozdulatukat, füle sóvárgott minden hangjukra. Forróság öntötte el, ha leánynevetést hallott. És reszketett a térde, ha mindig résen levő pillantása elfogta egy szépen hajló lábszár, egy duzzadó mell képét. Álmai ismét nyugtalanok, gyónásai vergődők s kétségbeesettek voltak.

A klastromban mindenki magába zárta titkait, Julianus mégis megtudta, hogy a növendékek majdnem mind így szenvednek. De nemcsak ők, hanem a fráterek is. A cellákból esténként ostorcsattogást, félig hangosan mormolt könyörgést, szívből szakadó sóhajtozást hallott, ha a folyosón arra vitt az útja. Lassanként azt is megtudta, melyik fráter visel szőrből vagy vasból készült ciliciumot, sőt nagy meglepetéssel hallotta egy fiútól, hogy a mogorva, sápadt, mindig rosszkedvű Bernardus, aki a ruháskamarát tartotta rendben, s alig szólt öt szót napjában, szöges ciliciumot visel. Mindez némileg megvigasztalta. Nincs hát egyedül, mindenki szenved a test kívánságaitól. És mindenki állja a szenvedést. Ő sem elveszett lélek!

Egy este - borús, hűvös este volt, a környékbeli mocsarak békái oly hangosan harsogták kardalukat, hogy behallatszott a dormitóriumba - mély, álomtalan álomból ébredt. Olyan pihentnek érezte magát, mintha egy álló napig aludt volna. Szíve könnyű és vidám volt. Nyomban fölkelt, szorosabbra húzta derekán a kötelet, lábára csatolta saruját s óvatosan kiment a dormitóriumból. Az ágyakon mindenki aludt, fújtató, horkoló vagy gyermekien szuszogó lélekzetek zenéje töltötte be a nagy, boltozatos termet. A füstölve libegő gyertyafényben szinte elevenen lüktetett a keresztre feszített Jézus mezítelen teste.

Julianus sietett. Amikor a folyosóra ért, nagyot dobbant a szíve. Azt hitte, összerogy. De egy pillanatnyi álldogálás után megint sietni kezdett. A sötét keresztfolyosó sarkán mécsvilág reszketett a remekbe faragott feszület előtt. Fölpillantott rá, gyorsan keresztet vetett, s mintha kergetnék, lábujjhegyen végigfutott a folyosón, a lépcső felé. A festett szentek és angyalok mintha valamennyien őt nézték volna. Szent Kristóf szakállas arca olyan csodálkozó volt, hogy Julianus meghökkent tőle. Az alacsony boltívek szinte ránehezedtek.

Csakhamar kint volt az udvaron. Sötét volt, a Hold nem világított, az égen fekete felhők nyújtózkodtak. Hűvös szél szénaillatot csapott az arcába. S a harsogó békazene betöltötte a világot.

Julianus tétovázott. A kapu felé nem kerülhet, mert fel kellene ébresztenie a kapus frátert. Az megkérdezné, hová iparkodik. Miért megy? Ki küldte? S nem hazudhat.

A konyhakert felé ment hát, ott afféle hágcsó volt, azon át be lehetett lépni a kertbe. Átlépett az alacsony hágcsón, de kámzsája fönnakadt egy karóban. Ettől annyira megrémült, hogy majd összeesett. Keresztet vetett, kezét a szívére nyomta, lihegett. Végre megint megnyugodott, s most már egyenletes lépésekkel ment végig a gyalogúton. Hallotta, ahogy itt-ott tompa puffanással egy érett gyümölcs lehullott a fáról.

A kert végében kőfal húzódott, de a durva termésköveken föl lehetett mászni s a túlsó oldalon leugrani. Sűrű mogyoróbokrok voltak itt. Ahogy óvatosan közéjük tört, alvó madarakat riasztott föl fészkükről.

Egykettőre fönt volt a széles falon s leugrott.

Most hát szabad volt. A sötét éjszakában messze terült a szabad táj, a klastromhoz tartozó kaszáló és legelő. Illatos szénarendek hevertek itt puha csomókban, ahogy a sarló egy-egy öleléssel lefektette őket. A torzs harsogott saruja alatt. Távolabb a fekete látóhatárra fekete nyárfák rajzolódtak. S balra koromfeketén húzódott a belső város hatalmas bástyája, a templomok zömök tornyai feketén emelkedtek ki fölötte. Fény nem csillogott sehol.

A vidék oly sivár, sötét s elhagyatott volt, hogy Julianus minduntalan az ördög szárnycsapását vélte hallani.

Most már itt volt, s nem fordulhatott vissza. Oly gyorsan és akadálytalanul sikerült minden, mintha álmában cselekedett volna. De hát csakugyan nem álom mindez? Miért szökött ki, hová akar menni? Mit fog ezután művelni?

- Uram, Istenöm, Jézus Úr, szentségös Szűzanya, segélj! - suttogta, s keresztet vetett.

A gyalogút befelé vezetett a sással, náddal, zsombékkal, fűvel benőtt mocsárba. Gömbölyded fűzfák, omló, ritkás nyírfák sötétlettek a zizegő, susogó, brekegő síkság fölött. Távolabb azonban egy sor nyárfa árnyai feketélltek, mutatva a hajlást, ahol a mocsáron átkanyargó gyalogút a Budára vezető római hadiútra vezet. Julianus ismerte errefelé a járást, hiszen tavasszal itt mentek libasorban a veszedelmes mocsarakon át a Csúcsos-hegy felé, hogy a virgács ünnepét megüljék, s frissen vágott vesszőnyalábokkal énekelve térjenek vissza a klastromba. Ha a sötétben el nem téved, s halálát nem leli a vizenyős berkekben, ha bele sem süpped a mocsárba, hajnalra a Csúcsos-hegynél lehet. S attól kissé Keletre vonul a hadiút. Meg sem áll Budáig.

Miközben az útitervet kigondolta, lábai szorgalmasan vitték a puha, süppedékes, keskeny gyalogúton. Lépései neszére vízipatkányok surrantak a sás közé, békák ugráltak odább lomhán. Távolabb vízityúkok pittyegtek. Olyan terhes volt a levegő a föld, víz, növények illatától, hogy szinte harapni lehetett volna. Milyen régen nem érezte Julianus ezt a nehéz illatot!

De ha fölmegy Budára, mit keres ott? Mihez kezd? Miért vágott neki a világnak olyan váratlanul, hogy ő maga is meglepődött rajta?

Homályos, szorongó érzései voltak arról, hogy egy fekete hajú, fehér ruhás, barna arcú leányt kell megkeresnie, noha nem is tudja, hol lakik, hogy hívják s mi köze hozzá. Azután legyen, aminek lennie kell.

Közben az Ave gloriosa, ave Virgo... kezdetű motettát dúdolgatta. A klastromban most kelnek Vigiliára. És őt nem lelik. Kiáltozzák a nevét, nem felel senki...

Megállt, hallgatózott. De a békák ütemes brekegésén, a vízityúkok pittyegésén, a nád és sás zizegésén kívül mást nem hallott. Gyorsan továbbindult. Tudta, mindég északnak kell mennie, hogy leghamarább kijusson a mocsárból a dombosabb vidékre, s elérje a Csúcsos-hegyet, ahol Istefán királyunk is tartotta hajdanában törvénynapjait.

Gyorsan ment, összevissza kanyargott, ment vaktában, amerre a gyalogút szalagja vezette. Egy csatornánál, mely olyan széles volt, hogy csónakkal lehetett benne járni, megtorpant. Talán eltévesztette a járást? Hiszen Fejérvár vidéke úgy tele van láppal, nyílt vízzel, hogy csak azok ismerik, akik itt születtek. Tehetetlenül leült a nedves fűbe, fejét lehajtotta, szemét behunyta. Vissza kellene fordulnia a rossz útról, meg kellene vallania, hogy engedett ördöng incselkedésének! Miért is tette az egészet?

Aztán fölülkerekedett benne a makacsság. Fölkelt, óvatosan kimérte a csatornát, nekifutott s átugrotta. Saruja nyomán fölfakadt a víz, de mégis a túlsó parton volt. Itt az ösvény háromfelé ágazott. Egy kis tétovázás után nekivágott annak, amely jobb felé bújt a nád közé. Talán azért, mert az igazak a jobb utat választják?

Fűzfabokrok közé keveredett, az utat elvesztette. Lábával óvatosan tapogatva a talajt tovább törtetett, amerre keményebb volt. A vesszők arcába csapódtak. Madarakat riasztott föl. Kiérve egy laponyagos tisztásra, zsombékról zsombékra kellett ugrálnia. Egy ilyen zsombékról ártatlanul alvó vadrucákat riasztott föl. Vad hápogással vergődtek szerteszét, majd szárnyra kelve kétségbeesetten repültek el a sötétben. Most már csakugyan nem fordulhatott vissza.

Az éjszaka kétségbeejtően, érthetetlenül hosszú volt. Végre keskeny, sárga csík tűnt föl Kelet felé az ég alján, s lassan-lassan elvált a nehéz felhőktől. Virradt. Hideg volt, de Julianus homlokáról csurgott a veríték.

Amint az ólomszürke hajnal elterjedt a vidéken, fölkapaszkodott egy korhadt fűzfára s körülnézett. Messze, nagyon messze látott egy magasabb dombot, nyilván az volt a Csúcsos-hegy. A város felé tekintve tejfehér ködöt látott, melyből kiütköztek a tornyok.

Amint ott nézelődött a fa bunkóján, elfelejtette minden vívódását, szomorúságát, elhagyatottságát. Mert egyik pillanatról a másikra a város fölött terjengő köd, mint tejfehér kendő terült a vidékre, eltakarva a földet. Csak a magasabb fák nyúltak ki belőle meg a távoli dombok s a látóhatár egyre világosodó szélén a Vértes hosszú, hullámos kék gerince. Olyan meglepő, olyan csodálatosan különös volt ez a látvány, hogy Julianus elragadtatva bámulta. Leült a kivénült fűzfa bunkós végébe, s mozdulatlanul gyönyörködött benne. A klastromban most végzik a hajnali ájtatosságot. Szinte hallotta a kápolnában összegyűlt, földre borult község duruzsolását. Keresztet vetett, s nagy áhítattal elsuttogta ő is az imádságokat egytől egyig, ahogy mindennap szokta.

Most már csak egy tennivalója van - gondolta -, lemászni a fáról s megkeresni az utat visszafelé. Talán nem is ördöng, hanem Isten akarta, hogy kiszökjék a klastromból, megkísértse a világba vezető utat, s ennek a korhatag vén fának a csúcsán megtalálja szíve békéjét és nyugalmát. Mintha csak azért jött volna erre az ismeretlen helyre, hogy egy lombtalan fűzfáról lássa az alatta elterülő síkságot, a kelő Nap halványszürke világosságában sötéten zöldellő lápot, a gyorsan ráterülő tejfehér ködfátyolt s a benne úszó templomtornyokat. Most semmi vágyat nem érzett a titokzatos leány iránt. Mi lenne, ha hirtelen találkozna vele? - kérdezte, s nyomban tudta: semmi sem lenne. Talán nem is köszöntenék egymást. A fa csúcsának magasából szótlanul hagyná, hogy elmenjen alatta. Vagy elkísérné a városig, átsegítené a csatornán, s utána sem nézne, amikor a legközelebbi utcában eltűnik.

Gyönyörködött a magányban, a csendben, a ködben, a lassan szétszivárgó reggeli fényben. A levegő olyan nedves volt, hogy kámzsája egészen megszivakodott a víztől. Szél támadt, a fehér köd rongyokra szakadt, s a mélyedések meg fák között úszkált, gomolygott, kicsillantva a láp zöldjét, a végtelen nádas buzogánytengerét s a szabad vizeket. Egész alacsonyan öreg gém szárnyalt, s eltűnt a nádban. Majd meg réti sas tűnt fel, hosszan, mozdulatlan szárnnyal keringett egy nyílt víztükör fölött, s vijjogott néhányat. A mocsárvilág föltámadt, a békák egyszerre elnémultak. Nádiverebek csirregtek s zúgtak el nagy seregben, vadrucák hápogtak, ludak gágogtak mindenfelé. Néhány gólya is vadászatra indult. S a vastag felhők megszakadoztak, hosszú, nehéz rétegekben szétváltak, átmosolygott rajtuk a világoskék égbolt.

Végezetül, mint forgó óriásgömb, előbukkant a Nap, vörösen, sárgán, lángolva, mint irtózatos máglya s pirosra festve a felhőket. Fényküllői magasra nyilalltak az égbolt közepéig. Julianus arcán szelíd simogatással piroslott a fölkelő Nap első langyos sugara.

Majdnem sírva fakadt a boldogságtól. - Hatalmas, örök Isten! - suttogta megdöbbenve. - A te akaratod teremté s tartja fönn ezt a mérhetetlen csodát! A te akaratod kényszeríti, hogy föltámadjon az alvilágból s megkerülje a földet. S te kényszeríted mindennap, hogy ismét az alvilágba térjen...

Ismét keresztet vetett, s hálát adott Istennek, hogy megmutatta neki ezt a csodát. Hányszor volt már benne része. S mégis úgy érezte, most látja először.

Nyugodtan leszállt a fáról, s hangosan énekelve egy zsoltárt, visszafelé indult a lápon át. Szíve könnyű volt, kedve vidám. Nem félt, hogy eltéved. Nem is nagyon vigyázta az ösvényt. A fűzbokros ligeten úgy ment át, mintha táncolna. A csatornát meg sem mérte, neki sem futott, csak ugrott, s már biztos talajon volt. Rátalált a kanyargó gyalogútra is. A Nap egyre melegebben sütött, az égboltról lassan-lassan letakarodtak a felhők, meleg volt, világos volt, az egész vidék megtelt a mocsári világ vidám lármájával. És ő ment és énekelt.

A kolostor környékén vidáman zajlott a mindennapi munka. Dolgukra siető emberek kiabálása, tereferéje vette körül, lányok mentek a kútra, asszonyok kosarakat cipeltek, szekerek döcögtek, lovak nyerítettek, ökrök bőgtek. Julianus vidám nyugodtsággal ment el közöttük, s egyenest a főkapuhoz került.

Bátran kocogtatott a buzogánnyal. A kapus fráter kipislogott a kémlelőlyukon, s tátva maradt a szája.

- Tu es, Julianus? - dadogta csodálkozva.

Kitárta a kisajtót, beeresztette.

Julianus úgy köszöntötte, mintha az imént lépett volna ki a perjel parancsára, s dolgát elvégezve, már sietne is vissza. De a fráter háromszor is végignézte, s összecsapta a kezét.

- Csupa sár, csupa víz vagy, te szöröncsétlen! - kiáltotta magyarul.

De Julianus csak mosolygott.

- Föllármáztuk az egész házat, az egész környéköt - sápítozott tovább a kapus fráter. - No, eredj csak bé, majd meglátod, mit szól a fejedelöm atya.

Aloisius éppen kifelé jött a klastromból, hogy reggeli körútját megkezdje. Komoran, lehajtott fejjel lépdelt. A kúthoz érve föltekintett a jövevényre s megállt. Arcát harag pirossága futotta el. Akkorát kiáltott, hogy a kút körül mulatozó verebek fölrebbentek.

- Hát te hol valál, mi?

S mert Julianus alázatosan lehajtott fejjel csak állt és hallgatott, keményen hozzátette:

- No, eredj csak, röggelit nem kapsz, osztán majd szólunk még, ha visszajövék.

Nehéz, himbáló járással elment.

Odabent örömmel, haraggal, csodálkozással és számtalan kérdéssel fogadták Julianust. Ottó fráter nem mosolygott, hűvösen nézett rá, s fejét csóválva fölmutatta a virgácsot. A növendékek bámultak. - Milyen sáros! - kiáltotta egy kisfiú megdöbbenve.

Georgius nagy sarucsattogással közeledett a folyosó végéről, s már messziről kiabált:

- Nézd csak, hisz ez meg Julianus! Mi történe veled, he?

Amikor mindnyájan összegyűltek délelőtti kapitulumra, minden szem Julianusra szegeződött. Aloisius fráter komoran jött, látszott rajta, alig tudja türtőztetni magát, hogy nyomban le ne csapjon. Megragadta Julianus vállát, s istentelenül megrázta.

- Most szólj! - kiáltotta a szokottnál is harsányabban.

A fiú különösképpen nem volt zavarban. Szelíden mosolygott, s egyenest a perjel szemébe nézett. Hangja, mely néha egészen gyermekes volt, néha meg kibicsaklott s dörmögővé vált, mint a fiatal medvebocsé, nyugodtan hangzott a várakozó csendben:

- Ördöng fölriaszta éjjel s kiűze, hogy velággá menjek. De egy korhadt fűzfa tetejében meglátám a Napot, s megnyugova az én szüvem. Így jövék vissza, s kérlek, engedjetök meg. Kérlek, atya, szabd ki bíntetésömet.

Fejét lehajtotta s várt. A tömegben sugdolózás, vitatkozás támadt. Csodálkozó fölkiáltások is keltek.

- Ördöng? Ördöng késérte? - kérdezte alább eresztett hangon a perjel.

- Tudom, engödetlen valék - folytatta még nyugodtabban a fiú -, kész vagyok elszenvednöm a bíntetést. Hogy ördöng mit akara vélem, majd meggyónom törödelmes szűvvel. Azmi reátok tartozik, atyák, annyi, hogy véték a szörzés ellene, s kérlek, bintessetök meg érte.

Mindnyájan megértették, hogy erről többet nem szólhat. Ördöng hatalma, ravaszsága, fondorlatossága végtelen. Ördöng sohasem alszik. Tudták ezt mindnyájan, állandó pörben álltak vele. Ismerték.

- Igaz, hogy Julianus abban az időben vagyon, mikor ördöng csalárdsága a legnagyobb - emelt szót a mosolygó Ottó fráter. - Félig még gyermök, félig immár férjfiú. Úgy éröz, miként férjfiú, s úgy gondolkodik, miként gyermök. Örvendözzünk, hogy nem esék prédául ez ifjú társunk. Hogy íme, maga mondja, meglelé Istent, így ördöng fondorkodása az ű csalódását hozá.

- Engödetlenségödért, fiam, megkapod Ottó fráter kezéből a kétszer tíz vesszőt - döntött a perjel -, ma böjtölsz, s alázatos szűvvel hálaadást tészel Istennek, elmondván ötven Avét s ötven Pater nostert. A többi nem a község elébe való.

- Köszönöm, atya - mondta Julianus vidáman.

- Örvendözz, hogy ennyivel beérik - figyelmeztette Georgius fráter, amikor szétoszlott a kapitulum, s a fiúk a tanulóterembe vonultak, ő meg a szakállszárítóra ballagott, hogy elmélkedjék a kresztyénség pusztulásáról.

*

Julius igazat mondott, a matematika és geometria a két legnagyobb aranylépcső Isten felé. Amit Julianus eddig tanult, csak az aranylépcsők kőalapozása volt. Ezen hamar túljutottak, éppen csak annyira érintve, amennyire a magasabb fokozatok megértése miatt szükség volt. Azután nyomban ráléptek az aranylépcsőre. Julius fráter cellájában minden délelőtt s délután pihenő idején összeültek a fráter ágyán, viasztáblát, íróvesszőt ragadtak, s megkezdődött az igazi erőfeszítés, az igazi tanulás.

A növendékek tanultak ugyan némi számtant - főképp az arab matematikusok, így elsősorban Mohammed ben Musa Alkvarizmi alapján - s geometriát is, ez azonban csak arra volt elegendő, hogy a szükséges összeadási, kivonási, szorzási és osztási műveleteket, a négyszögek és háromszögek kerületének, területének kiszámítását megtanulják. Gerbert régi tankönyvét használták, s Ottó fráter megelégedett annyival, hogy körmönfont számtani példákat megoldjanak s használni tudják a körzőt, vonalzót, szögmérőt, mérővesszőt, s az abacuson - a finom fövennyel behintett táblán - diagrammákat tudjanak szerkeszteni. Euklidest már csak az Univerzitáson tanították.

Julius fráter azonban bámulatosan ismerte mind az algebra, mind az euklidesi geometria csodálatos titkait. S amikor az alapismeretekből kiindulva, Julianust mintegy kézen fogva, vezetni kezdte a nagy labirintusban, a fiú szinte szédült.

Ismét föltámadtak a csendes órák a cella békés homályában vagy a kert árnyékos zugában, az illatos szénán, egy vén, sátorszerű diófa alatt. Ha belefáradtak, elnézegették az ezüstfényű bodor felhőket, a fűben szaladgáló hangyákat, az aranyröghöz hasonló sárgarigókat, egy lassan kerengő gólya körözését, a távoli vizek fölött libegő halászsas mozdulatlan pontocskáját, mintha pókhálón függne. A város zaja lomhán morajlott, s még mélyebbé tette a csendet. Ilyenkor Julius fráter elmesélt egyet-mást az életéből. Elmondta, milyen volt a háza - fából épült, tornácos ház, lantornás ablakokkal, benne sok szép medvebőr, sőt hiúzbőr is -, beszélt négy ökréről, két lováról, kutyáiról. Csak az asszonyról nem szólott többet semmit. Amikor mindezt elsorolta, hallgatott, szája keserűen lebiggyedt, szeme a távolba meredt. Majd fölsóhajtott, legyintett, s megint hozzálátott a matematika magyarázatához.

Julianus eleinte nagyon szerette volna tudni, hogy s mint élt az asszonnyal Julius fráter, de attól a hajnali órától fogva, amikor a napkeltében gyönyörködött, nem kíváncsiskodott többet. Érezte, Julius fráter szívét nagy keserűség rágja, az ő titka, hogyan s miért vétkezett, mi csábította el, miért jött ismét vissza.

Semmi fölrónivaló nem volt hát Julianus részén, szorgalmas volt, tanulásban, munkában első, mindig vidám, mindig áhítatos. Disciplinát sohasem kapott, figyelmeztetést is ritkán. Buzgón böjtölt, szépen énekelt. Ottó fráter meg is mondta a növendékeknek, vegyenek példát róla, Julianusból jó tanító válik egykoron. Mert bár vézna a teste, sohasem fárad, nem rest, nem panaszkodik, nem kelletlen, kötelességét jó kedvvel végzi, testi munkában is fáradhatatlan. Állíthatja majd őt a szerzet parancsa akárhová, nem fog csúfot vallani.

Csak a vén Georgius fráter haragudott meg rá nagyon. Ez akkor történt, amikor Julianus kilépve a szakállszárítóra, az alkonyat napfényében ott látta őt heverni a lócán, s megkérdezte tőle, mennyire haladt Máté evangélista magyarázatában. Georgius először kelletlenül hallgatott, majd ráhorkant:

- Mi közöd hozzá, taknyos?

Julianus meghökkent.

- Szűnjék a bosszúságod, atya - mondta mosolyogva -, nem akarálak háborgatni elmélyedésödben. De kitüntetél s megmutatád munkádat.

- Megbánám - dörmögte Georgius. - Az embör ne mutogasson sönkinek sömmit. Úgysem érti sönki. Csak bosszúságot okoz. - De némi hallgatás után azért nagy mérgesen kibökte: - Sömmire sem juték magyarázatomval, no, ha éppen tudni akarod! Sömmire!

- De hiszen mondád, majd nyáron, a szakállszárítón... - csodálkozott Julianus.

- Mondám! - kiáltott föl a vén, s mérgesen dobott egyet magán fektében. - De lehet-é itt dolgoznom? Nem lehet. Majd a télön. Odabé, a csöndes cellában. Majd ott. Mert itt mindég háborgatnak.

Hallgatott egy sort, majd fájdalmas hangon panaszolta:

- Béhívata perjel atya magához. Kérdé, mennyire vagyok Máté Evángéliomával. Hogy hát mért nem magyarázom, szükség lönne reá. Le kéne írni s elküldeni más klastromokba es. Hogy, azt mondja, a híveknek abbul lehetne fölolvasni, hogy értsék. Úgy-e, Georgius, a rothadt némöt, Ják nembéli vérszívó, méges csak jó néha? Hát osztán lehorda csúnyán. Lusta, azt mondja, lusta, röst embör vagy, nem es vagy férjfiú... nem es vagy igaz szerzetös... Neköm mondá! Neköm! Ják nembéli Georgiusnak! Azki mindég ott valék, valahol helyt kelle állani kresztyénség igazáért! Hát jó, majd megmagyarázom én Mátét. Megégérém neki, hogy majd a télön. Most nem tudok. Nincs békességöm hozzá. Fölzaklatának lelkem mélyéig. Szüvem fenekéig. Pillantásnyi nyugságom sincsen.

Igen, Georgiusnak csúnya találkozása volt Aloisiusszal. A perjel szavai messze kihallatszottak a keresztfolyosóra, mindenki hallhatta, ha nem is akarta. Aloisius hangja a szokottnál is harsányabb volt. Valóban lustának, jóra való restség rabjának, rossz szerzetesnek nevezte Georgiust. Ez ellenvetésekkel élt, tiltakozott, s ugyancsak dühbe gurult. Aloisiust azonban nem tudta túlkiabálni, sem meggyőzni. Végezetül valamivel csendesebb szóval, ám annál nyomatékosabban kijelentette Aloisius, hogy még tavaszig békén tűr és vár. De ha húsvét ünnepére be nem fejezi Máté evangéliumának magyarázatát, s a nyáron hozzá nem fog a másoláshoz, vége szakad baromi türelmének, s megmutatja, ki ő.

Georgius sápadtan, reszkető szájjal, lesütött szemmel zúdult ki a cella ajtaján, sértett méltósággal ügetett végig a folyosón, berontott cellájába, s bevágta az ajtót. Ez csöppet sem volt szerzeteshez méltó viselkedés. Mondta is mindenki, még a kis növendékek is. Az meg végképp nem volt méltó, hogy napokig nem bújt ki cellájából, még a refektóriumban sem jelent meg. A kápolnában végzett közös áhítaton részt vett, de nem nézett senkire, nem szólt senkihez, hanem visszabújt cellájába, s nem is került elő a következő közös ájtatosságig. Kemény böjtöt tarthatott - bár mindenki tudta, nem a böjt kedvéért tartóztatja meg magát az étkezéstől, hanem sértett gőgből.

A délelőtti kapitulumon hallgatott, ajkát rágta, kezeit összekulcsolta a farán, s mérges tekinteteket szórt maga körül. A perjel jól látta, mit érez s mit gondol, de nem törődött vele. Hagyta, hadd főjön egy kissé bűnös mérgében, majd előkerül, majd megbánja, majd meggyónja.

A gyónás is inkább sértett önérzetének panasza lehetett, mint bűnének töredelmes megvallása. Mert senki sem látta, hogy arcát elöntötte volna a megtisztulás vidámsága, hogy szava kedves, tekintete jóságos lelt volna gyónás után, mint mindenkié, aki töredelmesen vallja meg bűneit.

Néhány napon keresztül az egész község azt figyelte, suttogta, mit mível Georgius, hogy viselkedik, milyen képet vág, milyen a tekintete. Azt találgatta, meddig bírja ki a zárkózást meg a hiúságból vállalt böjtöt. Csak Julianus nem törődött vele. Ő matézisébe meg geometriájába bújt, s égi gyönyörűség ragyogta be lelkét.

A különös harc tehát egyre jobban elmérgesedett Georgius meg a község között. Julianus elszomorodott, hiszen a perjellel ujjat húzni nemcsak nem szabad, de nem is lehet. Ki olyan bolond, hogy magára vonja haragját? Hogy kihívja harsány szidalmait, nyilalló tekintetét, összeráncolt homlokának borúját?

Georgius.

Jobb lenne akkor nyomban más klastromba mennie - vélekedett Julianus. - Ha ugyan elengedi a perjel, míg jól meg nem törte.

Ám Georgius nem tört meg. Minden porcikájában úgy érezte, neki van igaza. Mióta Gertrudis nagyasszonyt és rokonait egy sereg idegennel együtt megölték a lázadók, s nekik alig történt súlyosabb bajuk, bizonyos volt, hogy üldözik. Nem volt a napnak olyan órája, amelyben ne mellőzték, gúnyolták, kínozták volna. Erre azzal felelt, hogy büszkébb, puffaszkodóbb, kényesebb lett, mint valaha volt. Ő mindig ott állt a helyén, ha a kresztyénség igazáért harcolni kellett. Még a Szentföldre is elment volna, ha a nyomorult test meg nem akadályozza. Az ő elei mentették meg nemcsak Magyarországot a kresztyén világ jogos bosszújától, de a magyar nép lelki üdvösségét is, amikor ezeknek a jámbor barbároknak az elei még művelt városokat gyújtogattak, ártatlanokat öldöstek és asszonyokat raboltak.

De hát nem látta be Georgius fráter, hogy viselkedésével megcsúfolja a szerzést? Hiszen úgy számon tartotta mások hibáit. Úgy föl tudott háborodni, ha valaki megtörte a szilenciumot, szögletes szemöldöke úgy összehúzódott, ha észrevette, hogy valaki mohón lesi az ételt osztó fráter kanalának járását, s hetekig emlegette, ha a nagymisén félrecsúszott a karban valakinek a hangja. A gyermekeket pedig folyton oktatni a helyes viselkedésre. Most meg napról napra jobban elrugaszkodott a klastrom példás rendjétől, az igazi szerzetesi egyetértéstől. De hát vajon egyet tudott volna-e érteni azzal a gyűlölködéssel, amely az idegenek ellen izzott a lelkekben?

Neki azonban senki sem adott igazat!

Ottó fráter, emlékezve rá, hogy Georgius fráter milyen szívesen pörlekedett vele, fölkereste a szakállszárítón. Gondolta, egy kis vitatkozás helyreállítja Georgius lelki békéjét.

Ott feküdt most is a lócán. Valósággal kisajátította ezt a heverőhelyet, ha ő ott volt, senki sem lábatlankodott a szellős tornácon. Csodálkozva nézte Ottó frátert, de színlelt szívességgel elmosolyodott, s előkelő mozdulattal hellyel kínálta meg.

- Ülj hát le, ézös felem - mondta s nyögött. - Oly igön fáradt vagyok, jólesik egy küssé pihentetnöm tagjaimot.

- Vajon milyen nehéz munkában fáradtál el? - kérdezte hűvös mosollyal, nem minden gúny nélkül Ottó fráter.

- Ha sömmit nem töttem volna - válaszolt gőgösen Georgius -, akkor es töttem annyit, hogy pihenhessek. De most igön gondolkozom szent Máté evangéliumának egy passzusán.

- Örvendözök, fráter, hogy esmég halad a magyarázat - dicsérte Ottó.

- Most immár majd halad.

- Tehát méges igazat adál perjel urunknak.

Erre Georgius fölkapta a fejét, fél karjára emelkedett, s kitört belőle a harag.

- Vajon szükségöm vagyon-e feddéseire? Hát vajon nem valék-e ott, valahol helyt kelle állani Jézus Úr igazáért? Vajon nem akarék-e elmönnöm Szentföldre, hogy harcoljak az Úr sírjáért, terekök, szerecsenyök ellen? És ha e hitvány test ellene nem áll, el es möntem volna. Hát engöm ne oktasson sönki. Tudom én a kötelességeimet!

Fújt, mint a kutya, ha kimászik a vízből.

- Perjel atyánk intelmeit fogadjuk kresztyéni alázattal - mosolygott kedves elnézéssel Ottó fráter. - S tanóljunk még a lelkes állatoktól es. Hát még ézös feleinktől, fráterektől!

- Ne oktass engöm! - kiáltott Georgius, s egészen fölült a heverőn. - Hát amaz első parancsolatot sem esmérik ma már a fráterek, hogy az üdősebbnek tisztölet adassék?

- Bizony, löhet, hogy a mái fráterök nem esmérik a parancsolatot - mondta szelíden.

- Valamikor nem így vala - nyögött Georgius keserűen, s megint visszahullatta fejét a lócára. - Valamikor az olyan ifjú, dörék fráterek, mint te vagy, nem ülének klastromban, nem ténfergének kapitulomházban, refektóriumban, konyhán, vendégházban, kertben. Valamikor, hallod-e, fráter, elmenének, hogy térítsenek mendön nemzetöket, pogányokat. S jó példával járának elül a tévelygőknek az igaz életben. Munkálkodának, erdőt irtának, szántának s vetének, s életöket es kockáztaták vad népek közötte. De ma már! - legyintett nagy, puha lapátkezével, száját lebiggyesztette, s nagyot sóhajtott. - Én még el akarék mennöm Szentföldre, hogy harcoljak s meghaljak, s ha nincs oly rossz tüdőm s gyönge szüvem, el es möntem volna. De ti! Gyalázat. Itt ültök, mint kotló a fészkön, s mit kiköltötök, nem egyéb ördöng záptojásinál.

- Jó, hogy említöd, fráter - kapott a szón Ottó. - Immár esztendők óta tanólok s készülök, hogy meglátogassam magyeri eleinköt, azkik a högyekben maradának...

Még be sem fejezte, Georgius máris harsány kacagásra fakadt.

- Hát hiszöd a mesét? - kiáltotta gúnyosan. - Gyermek! Elhiszöd, hogy vagynak még magyeriak e földön kül, ama bizonyos eget verő nagy högyekben? Csipjetök meg, nem alszom-e!

Ottó megvárta, míg jól kikacagja magát, s akkor nyugodtan folytatta:

- Mert mért ne löhetne megtérítenünk ama jó magyeriakat, kik pagányok? S mért ne hozhatnánk haza űköt?

- Mi? Mi? - hebegte Georgius. - Idehozni? Betelepíteni? Hogy mondád?

- Mondám, ahogy mondád. El akarok mönni, Isten igéjét akarom nékiek hirdetni, s végezetül bé akarom űköt hozni, miként eltévelyedött gyermököt anyja kebelére.

Georgius hosszan bámulta Ottót, úgy kidőlt a szeme, mint a ráké.

- Nem, nem, nem hihetöm - dünnyögte a fejét rázva.

- S osztán miért nem?

- Még ha kunokat akarnál téríteni, érteném - magyarázta fölfújva magát, olyan boldogan, mintha kiküldték volna valamelyik híres Univerzitásra, hogy prelegáljon. - Erre vagynak példák. Nagy kerálaink s közöttük szent László es mívelék kunok térítését. Ma es folyik a munka szakadatlan. De rajtuk túl, nagy erdőségökön és sivatagokon túl már csak szernyő, lelketlen állatok vagynak, egylábúak, egyszöműek, fejetlenök. Isten teremtményei, de lelketlenök. S azokon túl Tartarosz kénkües tavai s langalló högyei.

- Írva vagyon a régi krónikákban... - kezdte Ottó fráter.

De Georgius nyomban közbevágott, mint aki nem tűrheti, hogy igazát kétségbe vonják, tanulságát kicsinyeljék.

- Tudom, tudom én jól, mik vagynak írva. Én es ösméröm a krónikákat, a régieket csakúgy, miként az újabbakat. Ne akarj okosabb lönni az üdősebbeknél. Kevélység ez, ézös felem. De ha írva vagyon es, hány esztendeje már annak? Hajjaj, de hány esztendeje! Elvegyülének űk kunok, ruszok közibe. Térítgesd a ruszokat, fráter, noha Jézus Úr hite nem ösmeretlen közöttük. De még osztán ide es akarod hoznod ama elszakadt magyeriakat!

Nagyot legyintett.

- Tám bizony nem akarnád, fráter, hogy idehozzuk űköt?

- Nem! Hát nem! - kiáltott föl Georgius hirtelen elvörösödve. - Jól mondád. Nem akarom. Nincsenek es, ha hoznátok valakiket, azok immár nem lönnének magyeriak, hanem vad pagány csorda, rablók, barantázók, városégetők, dulakodók, gyilkosok hada. Ezbül kedég vagyon idebé es elegendő. Meg osztán tudom én jól, mi lappang szavaid mögött - tette hozzá halkabban s mintegy küszködve indulataival.

- Vajon mi?

- Megmondom. Ne félj, megmondom, bárha ettül még jobban magamra hagytok mint gyalázatos némötöt - vágta oda keserű nevetéssel. - Bizonyozni akarjátok ország-velág előtt, hogy itt immár sömmi helye sincsen régi kresztyén nemzetségöknek, Jézus hite béhozóinak, Evángéliom hirdetőinek s azok unokáinak. Magatok nem akarjátok mü vérünkvel mocskolni kezetöket. Rettegve félitök Isten bosszuló haragját s az utósó ítéletöt, mikor es Jézus Úr eljő teljes dücsőségében, s a jókat jobb felől, a gonoszakat bal felől állítja. Ti jót akartok mívelni, béhozván kresztyénség átkát, mondván, véreinköt s feleinköt hozzátok bé, de osztán reájuk akarjátok bízni mendenök fölkoncolását, valakik nem első fejödelmünkvel jüvének bé. Így vagyon!

Nagyot nyelt, s dúltan tekintett Ottó fráterre. Ez elképedve hallgatta. Néhányszor közbe akart szólni, de nem tudott. Georgius olyan folyamatos erőszakkal beszélt, hogy nem lehetett megállítani. Végre, amikor szóhoz jutott, hűvös mosolyt erőltetett arcára, de nem sikerült úgy, ahogy szokott. Most első ízben lódult ki a béketűrésből.

- Nem szégyönlöd magad? - kérdezte halkan.

Több se kellett Georgiusnak. Gyors mozdulattal, amit rengeteg hasától senki sem várt volna, fölült, ujját az ajtó felé nyújtotta, s rekedten szólt:

- Eredj! Eredj! Sima szavú, hamis férjfiú! Ne lássalak. Vigyorgásod ördöng puffaszkodása képedön! Eredj! - Aztán egészen fölállt, melle zihált. - Nem tévesztesz meg, atyámfia - hadarta fájdalmasan eltorzult képpel, s arcának minden ránca reszketett, minden izma vonaglott. - Tudom, te vagy e klastrom megrontója... Bé nem kötöd a szömömet, nem hintesz belé port. Ösmerlek, ne félj. Isten megvelágosejtá elmémet, tudom, ki tüzeli ellenem a klastromot, ki szurkálja a tövisköt jámbor fráterek szívébe. Rothadt gyimelcs vagy, megrontod az épet es, valami a szent kosárban vagyon. Univerzitáson növelt gőgödet, kélgyó tudományodat arra fordejtod, hogy fölborétsd a békét. El a szömömbül.

Úgy állt ott a szakállszárító közepén, mint amaz arkangyal állott a Paradicsom kapujában, amikor elűzte a bűnös Ádámot lángpallosával.

Ottó elszomorodott, szólani akart, de aztán jobbnak látta kihátrálni. A küszöbön mélyen meghajolt Georgius előtt.

Fölzaklatva, fölháborodva, szégyentől égve lépkedett végig a kerengőn, s bement a keresztfolyosóra. Ott Julius fráterrel meg Julianusszal akadt össze. Majdhogy nekik nem ment.

- Nézd csak! - kiáltott föl Julius fráter nevetve. - Még eltiporsz.

De látva a fráter lesújtott, piros arcát, elkomolyodott.

- Mi történe, ézös felem? - kérdezte aggodalmasan.

- E szegény felünk, Georgius fráter... - suttogta Ottó - immár meghibbana.

S kissé lecsillapodva elmondta csúfosan befejeződött beszélgetésüket.

Míg Julius meg Ottó fráter sápódva, sajnálkozva, aggodalmasan találgatta Georgius szavainak, viselkedésének okát, Julianus megdobbanó szívvel kapta föl Ottó szavait az elszakadt magyarok megtérítésének, visszatelepítésének nagy tervéről. Egyszerre fölbukkant előtte a váradi klastrom, a sötét toronyszoba, látta magát, amint a kis széken ül, ölében a vén könyvet tartja, s izgatottan böngészi a szögletes írást, a nehezen érthető szavakat.

Esztendők múltak azóta, s majdnem elfelejtette, hogy a váradi könyvesházban hogy ragyogott előtte egy váratlan szó a kódex lapjain: "gyönyörűségös".

Akkor azt hitte, ez az ő titka. Csak Georgiusnak említette, de Georgius leintette őt. Azóta kifüstölgött a fejéből az egész.

És lám, ez az Ottó fráter ugyanazt a gondolatot melengeti, ami akkor az ő agyába is belenyilamlott: megtéríteni és hazahozni őket.

Megvárta, míg Ottó fráter elpanaszolja tapasztalatait Georgiusszal, azután hozzálépett, s végigkísérte a folyosón.

- Monddsza, ézös fráter - kérdezte -, vagyon itt a könyvesházban olyan krónika, mely az égig érő nagy högyek magyeri népét megemlögetné?

- Vagyon hát - mondta Ottó fráter.

- S én azt láthatnám?

- Jöjj, s megmutatom - mosolygott szíves képpel a fráter, örülvén, hogy tanítványa érdeklődik az ő szívbéli ügye iránt.

Bementek a könyvházba. Két öreg barát ült csak ott egy-egy magas írópolc előtt, magas széken, előttük vén könyvek, hártyák, kezükben hollótoll. Igen elmerültek tudós tanulmányaikban.

Ottó fráter lábujjhegyen az egyik polchoz ment, hágcsóra állott, s leemelt egy vastag, bőrbe kötött könyvet. Intett Julianusnak, hogy menjenek egy sarokba. Ott leültette a fiút, s ölébe tette a könyvet.

Julianus izgatottan kinyitotta. Első pillantásra látta, ez ugyanaz a könyv, ami Váradon is a kezébe került, bár az írása nem hasonlít amazéhoz, mert sokkal világosabb, olvashatóbb.

Ezt a könyvet később másolhatták, mint amazt. Gyors ujjakkal lapozgatott benne, meg sem állt a szép iniciálék bámulására, hanem oda forgatott, ahol az emlékezetes híradást sejtette. És íme, a szöveg ismét fénybe borult s megszólalt: "Menének küetök Keletre, s mondának hírt magyeriak felől, s magyeriak örömvel fogadták űköt." Csak egy szó különbség volt a két mondata között, s két szót cserélt föl a másoló a jobb hangzás miatt.

- Ez ugyanaz... - suttogta Julianus elámulva. - Csak olvashatóbb.

- Ne te ne! - örvendezett a fráter. - Hát ugyan hol látád ezt az írást?

- Láték egy másikat Váradon, klastrom könyvesházában s elolvasám. De hát ez ugyanaz az írás!

- Ha látád, ugyanaz.

- És igaz.

- Igaz hát.

- Két könyv is mondja ugyanazt, hát igaz!

- Igaz, mondom, hogy igaz.

- De ézös fráter - hadarta sebesen, halkan a fiú, s látszott rajta, kiabálni, ugrálni szeretne -, mért nem megyen sönki amaz égig érő högyek közibe? Mért nem hirdeti magyeri véreinknek az Evángéliumot? Mért nem vezéreli osztán haza őköt?

- Ezt mondom én es - suttogta a fráter, elvette, s visszadugta a könyvet, azután kifelé indult, mert az egyik vén atya dorgáló tekintettel nézett rájuk.

Odakint végre gátat szakíthatott Julianus öröme s izgalma. Ottó csak nézte, hogy átalakult a tanítványa arca, hogy örvendez, hogy ragyog, hogy ég a szeme. De Julianus is ezt látta a mindig mosolygó, hűvös, zárkózott Ottó fráter arcán.

Bementek Ottó fráter cellájába, s az ágyra ültek.

- Most szólj - biztatta a fráter Julianust. - Hadd lám, mit tudsz a dologról.

A fráter csendben hallgatta, a kevés szavú, hűvös, szótlanul elmélkedő s örvendező emberek módján. Julianus pedig egyre jobban belehevült - szinte már nyomban elindult volna a nagy útra. Boldog volt, hogy kiderült: valóban vannak a távoli hegyek között magyarok.

- El akarsz hozzájok menni? - kérdezte végül a fráter.

- El.

- S nem félsz, hogy ama szörnyetegek elpusztítanak?

- Nézd, Julianus - szólt a fráter mosolyogva, s ujja hegyével megérintette a fiú térdét, előrehajolt, s a szemébe nézett. - Én nem hiszöm, hogy ott ama szörnyetegök élnek.

- De hát ezt hirdetik a tudósok.

- Tudósok? - legyintett Ottó fráter. - Hát nézd.

Asztalfiókjából előhúzott egy nagy papírtekercset, s óvatosan kiteregette az ágyra. A sárga, vastag papíron csodálatos ábrák díszlettek. Tekervényesen nőtt fához hasonlított az ábra, vastag, az egész papíron keresztülfestett törzséből vékonyabb ágak, azokból még vékonyabbak nyúltak ki, az ágak hóna alatt templomok, várak, paloták voltak láthatók ékes színekben. S ugyancsak ékes betűkkel folyó- meg városnevek voltak írva a faágakra, templomok s várak mellé. A fa törzse mellett a Duna neve volt olvasható: Danubius. Néhány más ág mellett Saavus, Dravus, Tise. Egy szép templom mellett: Sabaria, egy másik, öt tornyot ábrázoló cifra képecske mellett: Quinqueecclesiae.

De a nagy fát s a cifra templom-, vár- meg palotagyümölcsöket az ágakon egy sereg rémalak sereglette körül. Jobbra, az orosz síkságon túl, kövér, ádáz emberevők ültek, s emberi karokat, lábakat zabáltak, mint a répát. Távolabb óriási szörnyetegek ácsorogtak vagy ültek, fejük mint a tyúktojás, farkuk mint a sárkányé. Puffadt testüket pikkely födte. Valamivel lejjebb nyúlszerű lények ugrándoztak, de szarvuk is volt, följebb meg szőrbundás, emberhez hasonló állatok társalogtak, bojtos farkukat a vállukon tartva. Lengyelországot kutyafejű emberek lepték el. Lent, ahol a Nílus ágai tekeregtek, olyan embereket látott Julianus, akiknek rettenetes alsóajka napernyőül szolgált. Fölös számban voltak még mindenféle fejetlenek, akik egyetlen szemüket a mellük közepén viselték, egylábúak, akik a földön hanyatt fekve roppant talpukkal védekeztek a vigyorgó Nap nyilai ellen, míg a többiek hosszú bakugrásokkal keringtek a sivatagban, egy másik alak lába meg lombos fa volt, ő a saját lombjai alatt ült és hűsölt. Látható volt továbbá a hegycsúcs, melyen Noé bárkája fennakadt, a hely, ahol Lót felesége sóbálvánnyá meredt - ott volt a sóbálvány is - meg a sziget, ahol a Minotaurus lakott, bőgve tekintvén ki a sűrűből. A térkép legszélén ijesztően füstölögtek s lángoltak a pokolbéli hegyek, gőzölögtek Tartarosz kénköves tavai. A tavakban elkallódott emberek ültek nyakig a forró mocsárban, s ordítva főttek. János presbiter országa nem volt a képen, az nyilván olyan messze volt, hogy nem fért már el. Valamint a törökök és szerecsenek sem, akik a Szentföldön Jézus urunk sírját birtokolják.

- Íme, a világ képe - mondta Ottó fráter, ujját végigvonva a nagy papíron, mely egészen befödte az ágyat.

Julianus bámult. Eddig csak hallott arról a sok csodáról, ami a világ kerekségén van, de most látta saját szemével is.

- Ha ez lönne velág képe, hol vagynak a magyeriak? - kérdezte aggódva.

- Űk nincsenek rajta. Sem a högyeik, sem a vizeik, sem űk magok.

- Hogyan tudhatod hát, ézös fráter, hogy valóban vagynak-e? Ha e velágképön nincsenek rajta?

Szorongva tekintett a fráterre.

- Nézd, Julianus - kezdte megint Ottó fráter, mint imént, s gúnyos mosollyal nézte a képet. - Én nem hiszöm, hogy mindezök a rusnya dögök s vadállatok meg szörnyetegök a velágon vagynak. Nem hiszöm én.

- Nem? - ámult el Julianus.

- Nem. Azt hiszöm én, ézös fiam, hogy az emböri tudomány, mely a képön begyesködik, puffaszkodik s ágaskodik, miként ama kevély kélgyó a Paradisum kertjében, nem ér egy hajítófát. Nagy fejű, nagy pápaszömü tudósok összedugták tuskó fejüket, s kisüték a hazugságot, otromba tukmaságot, bénépesejtvén a velágot ezökvel a jámbor lelketlen állatokval. De voltak űk ott? Látták űk a maguk szömével?

- Nem tudom.

- Hát én meg tudom. Valék Párisban, az Univerzitáson. Ott a kerek velág mindön tudósa, lángesze öszvegyűl, s oktatja a velág mindön nemzetét. Vala közöttük egy roppant nagy tudós, kit az egész univerzitás csudála, s majdhogy négykézláb nem csúsza előtte. Ű engöm ügön szeretött. Ű adá ezt a velágképöt es. Igön ritka kép, csak keveset írának belőle. No, hát osztán mikor megkérdém őt: Uram, vajon járál-é ott s látád-é e rusnya állatokat, bestiákat, nem, felele.

- De hát hogyan töszik papírra s könyvbe mind e csudákat?

- Űk maguk sem tudják. Csak reátöszik. Én, fiam, pökök a tudományukra. Magam megyek oda, magam kezével tapasztalom, fülével hallom, orrával szimatolom meg e csudákat. Oda megyök enlábamon. S ha osztán látom, hallom, érzöm, miként ama Tamás apostol Jézus Urunk sebeit, el es hiszöm. Addig nem.

Julianus úgy fölélénkült, mint a csíkbogár, ha hosszú idő múltán vízbe vetik.

- Magam es úgy gondolom, hogy elmegyök oda, megkeresöm amaz égig érő nagy högyeket s a magyeriakat. A szernyetegöktől nem irtózék - kiáltotta vígan.

- Lásd, hogy magyeriak vagynak, az bizonyos. Keletön, honnét magunk es jövénk. A velágképön meg sömmi sincsen róluk. Félszömű állatokról meg sohasem hoza hírt sönki, holott azok meg itt vagynak a képön. Ez hát a tudomány. Láthatod, mely hiú otrombaság.

- Pelbárt atya kedég nagy tudományú férjfiú vala...

- Pelbárt atya! - nevetett hangtalanul a fráter, összegöngyölte, gondosan eltette a nagy papirost, majd visszaült megint az ágyra. - Ama jó Pelbárt atya! Hát ű vajon járt-é ott? Nem járt bizony, de olvasá mindazt a bárgyúságot, azmit emböri elme kifundálhatott vala, s hirdet fennen az Univerzitáson. Meg osztán megír cifra képön, nehéz könyvben. Hiszöm, fiam, hogy mindez nem ér egy hajítófát. Az egész velág efféle tudománya csak szemét. Cifra rongy. De meg ne mondd sönkinek, hogy így véleködöm, mert bolondnak néznek engöm es, tégöd es. Most ide nézz.

Megint az asztalhoz lépett, kihúzta a fiókot, s testes hártyakönyvet vett elő.

- No, e könyvben benne vagyon az egész kun nyelv. S mindön szava mellett ott vagyon a deáki szó. Ezt tanólom, sőt immár meg es tanólám. Nem vala nehéz, Aloptolma nembéli Tas vagyok, besenyő vér, apámtól tanólám a besenyő szót. Anyámtól meg a magyerit. A besenyő kedég ézös fele a kunnak. Egy tű hajtásai. Hát ha úgy vagyon, miként mondád, hogy el akarnál menni ama nagy högyek közé s meg akarnád lelni ottrekedt magyeri véreinköt, forgasd ezt a könyvet. Osztán vágj neki bátran.

Julianus kíváncsian forgatta a kódex lapjait. Csakugyan, szép rendbe benne voltak a latin meg kun szavak, csak el kellett olvasni, mit jelent ez s mit amaz.

De a kódex másik felében fordított rendben is megvolt minden: kun meg latin.

- Tanólsz logikát, aritmetikát, geometriát, etikát, esztétikát, musikát - folytatta Ottó fráter -, s mondád, szüvedben melengetöd magyeri feleink látogatásának plánumát es. Szép plánum, nagy plánum, méltó magyeri szűvhez! El ne kótyavetyéld e velág vásárán! Növeld nagyra, ápolgasd. Osztán, ha jó erőben, épségben férjfiúvá serdülsz, vágj neki bátran Keletnek, egyre csak arrafelé, ahonnét eleink jövének. Krónikáinkban pontosan írva vagyon mündön. Besenyő szóra immár szépen hajlik a nyelved. Egy lépés, eléröd a kunt es. Akkor osztán neki! Előre! Ne törődj sömmi gondoktól, ne rettögj sömmi szernyő állatoktól s bestiáktól, vess kresztöt, fohászkodj Jézus Úr segödelméérte s eredj. E könyvet meglelöd nálam, s ha mit nem értesz, szólj csak.

Íme, Julianust egyik öröm a másik után érte. Talán belélátott a szívébe ez a fráter? Hogy olyan nyíltan föltárta előtte szándékait. Hiszen eddig senki sem szólt róluk. Nyilván ő sem emlegette senkinek. Csak neki! S még könyvet is ad, ritka könyvet!

- Mikor indulsz, kedves fráter? - kérdezte.

- Még nem tudom - felelt elgondolkozva Ottó fráter, s lassú léptekkel járkált a szűk cellában, majd megállt a feszület előtt, s hosszan, elgondolkozva nézte, mintha tőle várt volna választ. - Még nem vagyok kész - folytatta megfordulva s leülve Julianus mellé. - Haj, nem bizony. Mert ösmeröm ugyan a nagy Gestát, s ösmeröm Paulus magister Gesta Hungarorumját es tövéről hegyére, de igön nehezen haladok az arabus tudományban...

- Arabus tudományban? - kiáltott föl Julianus csodálkozva. - Hát azban miért?

- Nézd, fiam - magyarázta Ottó fráter -, tudnod kell, hogy ama pagány arabusok, azaz szerecsenyök, kiket csak úgy emlétenek mifelénk mint disznó gyalázatos népöket, aminő hamisak az Evángéliom igaz tudományában, oly hatalmasok a geográfiában. Mert már ősidők óta utazgatnak, jönnek-mennek távoli tartományokban, s leírják, valamit látnak s hallanak. Bizonyos Dzsajháni nevezetű tudós arabus több évszázadnak előtte járt ama tartományban, hol eleink laktak, s a hunok hazája es vala. Ott vagyon osztán Ibn Rusztah es meg Gardézi s továbbadá Abu Bekr. Űk mind följegyzék, mert maguk szömével láták, fülével hallák, hol lakoztanak eleink s a besenyők meg kunok meg kozárok s egyéb népek. Az arabus könyvek olvasása kedég nehéz, igön nehéz. Jobb felül halad balra, s gyakran egy pontocska teszi igaz értelmét, mely alul vagy felül vagyon. Vala egy mesterem Párisban, itt azonban, e klastromban sönki sincsen, s magam vesződök véle. Pagányok térítésére készülni kell, fiam, akár a háborúra. Az elme fegyverei kellenek oda, fiam.

- Sohasem gondolám, hogy ennyi fegyver kelletik - csudálkozott Julianus. Úgy tekintett föl a mellette ülő sovány, egyenes, szép derék, barna arcú, barna szemű fráterre, mintha most látná életében először. Csakugyan most is látta. Eddig csak a tanulóházban találkozott vele, érezte vesszőjét, hallgatta oktatásait. Semmiben sem volt más, mint a többi fráter. És íme, eszme tüzeli, félredobta a tudomány minden bestiáját és szörnyetegét, kineveti a világ képét, legyint az univerzitások tudósaira, ellenben megtanult már kunul, s éjszakai csendjében bizonyára az arab szövegek kacskaringóit s pontjait fürkészi.

Módfölött elszégyellte magát. Mert arra gondolt, hogy ő meg ezalatt ismeretlen leány után sóvárgott, majd kiszökött a klastromból, s ördög kísértete elől korhatag fűzfára menekült. Holott ő is olvasta a krónikában távoli magyar vérei hírét, s megértette, hogy követeinket örömmel fogadták. És ő is elszánta magát már régen, hogy elmegy a nagy hegyek közé, túl a Tanais, a Meotis, a nagy Etil és Jaik vizein, akár vannak ott szörnyetegek, akár nincsenek, megtéríti s hazavezeti a kintrekedteket.

- Meg osztán nemcsak az hátráltat - folytatta lassan, igen komolyan a fráter, s most nem mosolygott, nem volt hűvös és zárkózott, ellenkezőleg, különös tűz ragyogott barna szeméből, s átformálta mindig kemény arcát is -, de sok ezen kül. A mái velág nem kedvez a térítésöknek. Még a kunokat csak térítgetik valamennyire, mert itt vagynak a közelben, Havaselvén, jó lóval egy ugrás ide. Űk maguk kérék, küldjenek hozzájuk papokat. Érsök urunk maga megyen hozzájuk, mint tudod. De ki gondol a többivel? Ézös fiam, a klastromok környül vagynak öntve földekvel, erdőkvel, gazdag falvakval, kéncsökvel s javakval. A mái szerzetös, látod, nagy palotában lakozik, fényös házban él, hosszú asztalnál öszik, iszik, kamorája rakva arannyal, ezüstvel, rubintval. A nép kedég fárad, s béhordja mindönbül a tizedöt. Ha a mái szerzetös csak ülne a szakállszárítón egész napon átal s egyik hüvelykét a másik környül forgatná, méges meglönne mindöne.

Nyelve egyre jobban megoldódott, látszott rajta, hosszú évek visszafojtott indulatait önti szavakba.

- Mert jába az olyan perjelek, miként e mü Aloisius urunk! - kiállott föl keserűen. (Julianus nem hitte, hogy ez a hűvös férfiú valaha is kiáltana.) - Egyik klastrom jobb, a másik rosszabb, csak ennyiben különböznek. De a régi nagy hősök meghalának. Újra kellék alkotni mindönt! Új épületöt emelni a régi alapokra, a nagy sziklára. Ha támadának esmég nagyok, kik szent életük példájával utat mutatnának. Igön-igön nagyok, szentök, bódogok. De a mái üdők a kicsiny lelkek napjai. Az egyik pispök leve, noha nevét sem tudja leírni, s hitünk igazságaiból sömmihez sem konyít, hát még tudósihoz, doktorihoz, atyáihoz! Érsökök egymás szömét kívánják. Más nagy papok rakvák ékszerszámokkal, udvorukban vitézök ágálnak, asztalukon folyik a bor. Esmég mások falvakat, földeket adományoznak ágyasuknak. És esmég mások bínök bocsánatát viszik áruba, miként vásáron prosztok a csirkét.

Julianus csak ült és hallgatott.

-Példát kell hát mutatnunk, fiam - fogta ismét csendesebbre, nyugodtabbra a hangját Ottó fráter. - Eredj, s térétsd magyeri feleinket, azkik messze esének tőlünk. S hozjad haza űköt. Jöjjenek, söpörjenek, építsenek új hajlékot.

*

Julianus ettől a naptól fogva másként érezte a klastromot s annak lakóit. Két részre osztotta őket: azokra, akik csak benne ültek a szerzetességben, mint egy dézsa meleg vízben, s azokra, akiket nyughatatlan lélek hajtott, kerestek valamit, tanultak, vitatkoztak, mestereiket s a nagyobb növendékeket kérdéseikkel zaklatták. A két csoport között külön állott a vén Stefanus. Már csak a kora miatt is. Ő vagy a cellájában, vagy a kápolnában a kövekre borulva imádkozott, vagy a refektóriumban az asztalnál ült, és száraz kenyerét törögette egy kupa meleg vízbe, de a többiek közé csak akkor keveredett, amikor lassú, csoszogó lépésekkel, derekát meghajlítva, kezeit rongyos, tetves csuhája ujjába dugva végigment a keresztfolyosón a kápolna felé.

Az elsők közé sorozta Julianus a szerzetesek nagyobb részét, élükön Georgiusszal. Ezek tűrték a szabályokat, eleget tettek minden parancsnak, teljesítették imádságaikat, zsolozsmáikat és böjtjeiket, lesütött szemmel jártak, szépeket mondtak, vagy mogorván hallgattak, szerzetesi mivoltuknak hajszál híja sem volt - mégis hiányzott belőlük valami, ami nélkül Isten szolgája megszűnik Isten szolgája lenni, hanem a szerzet, az emberi törvények szolgájává lesz.

A kisebb-nagyobb növendékek közül is sokan tartoztak ebbe a csoportba. Így a novíciusok közül Franciscus, akit Kaplyonnak csúfoltak, s aki olyan becsületesen disciplinálta Julianust, Szalók nembéli Johannes, a rettenetes erejű, tagbaszakadt fickó, Paulus, a tömzsi, aki fogát összeszorítva rendkívüli erőfeszítéssel ügyelt minden regula pontos megtartására, ha egyszer figyelmeztették valamire, soha el nem feledte többé, de a regulán túl gondolni sem mert semmire. Őt nagyon szerette Julianus éppen hűséges, a kutyáéhoz hasonló jelleméért. Ott volt még a hosszú, sovány, szőke Desiderius, mint csúfolták: Göbe, ez is példaképe volt a szorgalomnak és kitartásnak, de minden szívessége mellett sem oly hűséges, szilárd és megbízható, mint Paulus. Részt vett a játékokban, de módfölött elkeseredett, ha lemaradt valamiben. Megunta az életét is, ha Kaplyon a játék vidám hevében földhöz teremtette. Ám titkolta ezt. Úgy tett, mintha nevetne. Amikor azonban nem néztek rá, arca elkomorult, s világoskék szeme haragosan járt körül.

A másik, jóval kisebb csoportba tartozott Julianus szerint elsősorban Ottó fráter. Benne valóságos hőst látott. Bizonyos volt, hogy Ottó fráter még valami nagy tettet hajt végre, elmegy az elszakadt magyeriak közé, megtéríti őket, s egyszer megjelenik a vereckei gyepűnél, véreink élén, kezében kereszttel. Őt bátornak, biztosnak, zárkózottnak s mint az acél, keménynek tartotta Julianus. Hasonlított hozzá Gerecse nembéli Paulus, bár őt senki sem nézte különbnek a többinél. De Julianus tudta, hogy nappal a könyvesházban, éjjel a nagy orrú, mogorva Eusebius fráter cellájában tanul, kisujjában van a zene, s ha néhanapján orgonához ül, lelke elszárnyal a magasságokba, ahol angyalok szimfóniái zengenek. S milyen tűzzel, milyen szárnyalón szólott latinul! Ez is zene volt.

Győr nembéli Gerhardus kedves mosolyában, szolgálatkészségében, szívéből sugárzó szeretetében és nagy tudományában is azt az égi jelet látta Julianus, amit másokban hiába keresett. Ha a görög egyházatyákról szólott, képzelete elragadta, s oly csudálatosan magyarázott, hogy Julianus éjjel-nappal elhallgatta volna.

És annak ellenére, hogy bűnös volt, szerette - talán éppen azért szerette - a visszatért tékozlót, Julius frátert is. Olyan szelíd, olyan megbocsátó férfiú volt Julius! Soha meg nem ítélt senkit, még egy homlokráncolással sem. De ha arca elborult, s ajka mellett keserű önváddal megjelent a két mély ránc, egészen megváltozott. Mint mikor követ hajítunk a szelíden csillogó sima tó tükrébe, s a hullámok keresztül-kasul kavarognak benne, Julius arca elsötétült, szemében mintha összezavarodott volna a szép csillogó tükörkép, homloka redői összegyűrődtek, ajka összeszorult, keze ökölbe facsarodott. Különösen amikor a kertben dolgozott. Ilyenkor megállt, messze elbámult, majd lehajtotta fejét, kezét ásója nyelére kulcsolta, mintha föl akarná emelni, hogy leüssön valakit. Külvilágbeli életére emlékezik ilyenkor? Egy asszonyra, aki távol innen egy kis ház előtt áll, tenyerét szeme elé emeli, messze elnéz a távolba, s vár valakit, vár rendületlenül?

De ha vidám volt s belemerült az aritmetikába, geometriába, hozzá fogható égi zengzeteket senki sem tudott kicsalni a tudományból. Kézen fogva vezette Julianust az aranylépcsőkön egyre följebb, egyre közelebb az Éghez. Julius Istene matematikai oszlopok fölött trónolt, s körülötte háromszögekben, négyszögekben, körökben forgott s muzsikált a csodálatos világ.

Julius fráterről suttogták, hogy szöges vasövet visel, éjszakánként korbácsoltatja magát, hogy kiűzze testéből az ördögöt. De viseltek ilyen kemény ciliciumot mások is. Bár mindenki megtartotta a maga titkait, a klastromban mégis tudtak mindent. Hogy elcsodálkozott Julianus, amikor megtudta, hogy a perjel is szöges övet visel, sőt éjszakára még sündisznóbőrből készült takarót is köt mezítelen derekára, abba csavarja magát. Vigilia után pedig nem fekszik vissza aludni, mint a többiek, hanem két súlyos vasdarabot markol föl, s azokat emelgeti, míg bele nem fárad. Akkor aztán nekiindul, hogy döngő, lassú lépteivel bejárja a klastromot és környékét, ellenőrizve, meglátva mindent, még ha egérlyukba bújnék is a rendetlenség. A vén Stefanus bőrébe pedig úgy beleette már magát a szöges vasöv, hogy le sem lehetne venni. A csavarok, melyekkel sok-sok évtizeddel ezelőtt magára erősítette, megrozsdásodtak.

A novíciusoknál szokásos durva szőröv helyett vasövet viselt még Gerhardus is, noha nem látszott rajta, oly vidám, kedves, mozgékony volt mindig. De ki hitte volna, hogy még az ő szelíd lelkét, mindig zavartalan nyugalmát is fölveri ördög incselkedése? Gerecse nembéli Pál is vasövet hordott. Nála mindenki természetesnek tartotta, hiszen honnét, honnét nem, mindenki tudta, hogy a legnagyobb érdemeket akarja elnyerni Istennél. Mellettük Julianus restellte, hogy csak szőröve van. De most nem látta szükségét teste különösebb sanyargatásának, hiszen a szokásos életmód is távoltartotta tőle az ördögöt.

És vajon melyik csoportba tartozott ő?

Gyakran kérdezte magától, az éjszaka csendességében. És nem tudott felelni. Csak azt tudta, valami nagy művet kell végrehajtania, valami nagy szolgálatot Jézus hitéért s a magyeri népért. Csak azt tudta, hogy tikkasztó szomjúság gyötri a tudomány tiszta vizéért, s a könyvesház kincsei mindennél jobban vonzzák. Ha engedetlen, gondatlan volt, csak azért történt, mert nem tudta idejében becsukni a könyvet, letenni a viasztáblát és íróvesszőt s otthagyni a könyvesház édes csendjét. Csak azt tudta, hogy egy hajtásra, egy nap alatt szeretné kiinni a trivium és quadrivium minden poharát, görög meg latin doktorokat és atyákat, a zenét, aritmetikát és geometriát, s ezenfelül úgy szólani besenyő meg kun nyelven is, mintha apja besenyő, anyja kun lett volna. A grammatika különösen vonzotta, bár nehezen tudott különbséget tenni egyik vagy másik tudomány rovására. A nyelv titkai egyre új meg új titkokat csillogtattak meg előtte. Így jutott el, szinte önkéntelenül, lépésről lépésre a magyar nyelv vizsgálatához.

Magyar grammatikája, természetesen, nem volt. De volt latin, a jó öreg Doctrinale, Alexander Gallus műve. Ez versbe szedve adta elő a latin nyelv szabályait. És bár Julianus régen túl volt már az első ismereteken, logikát és retorikát tanulgatott, a grammatikának ezektől az első elemekről nem tudott megválni. Újra meg újra visszatért hozzájuk. Nem is azért, hogy a deák szó magvát kihüvelyezze, hanem, hogy közelebb férkőzzék a magyarhoz. Eleinte nem tudott mit kezdetni a két nyelv különbségeivel. Azután e különbségek egyre jobban megvilágították anyanyelve szépségeit, ritka egyedülvalóságát. Egy-egy szó mellől lehántva a rátapadt tagokat, eljutott a puszta fogalomig s azon túl a lélek halkan megszólaló, sejtelmes zenéjéig. Egyre szenvedélyesebben folytatta ezt a műveletet. Ráébredt a nagy csodára: a szavak, melyeket már megszokott és gondolkodás nélkül használt, valami ősrégi lelkiállapotra vezették vissza, a nyelvnek olyan alakjára, amely sok ezer év homályában alakult ki, tán Levédiában, tán még azon is túl, Isten tudja, hol, milyen térségein Ázsiának. Voltak szavak, amelyekből besenyő vagy éppen kun értelem kacsingatott ki, s napokon át törte a fejét, miként lehet ez. Aztán elővette a Gesta Hungarorumot, s újra meg újra elolvasta a fejezetet, mely fölsorolja, mily törzsek, nemzetségek jöttek be Árpád fejedelemmel Pannóniába. Tán csak nem az ő besenyő vagy kun bajtársaik nyelvéből tartottuk meg e különös szavakat?

Aztán fölmerült benne egy szívet dobogtató gondolat: a változások, alakulások, rátapadt régiségek alól kellene kiásni, kihüvelyezni az eredeti nyelvet, amit az ősök beszéltek, amikor még sem besenyő, sem kun szavakat nem fogadtak be - hát még teuton vagy latin és szláv szavakat! Milyen nyelv lehetett az? Hogy hangzott vajon?

Az est leszállt, a klastrom elpihent. Ő pedig, Aloisius fráter engedelmével, Ottó fráter cellájában ült az ágyon a lobogó, füstölgő gyertya fényében, s tanult, álmodozott, megfeledkezve a fráterről is, aki a feszület előtt végtelen zsolozsmáit mondta, vagy kun kódexe fölött virrasztott. Az asztalon álló homokóra finom szemecskéi nesztelen pörgéssel hullottak a felső tölcsérből az alsóba, a klastrom súlyos falait alig hallható suttogás, kopogás, sóhajtozás itatta át, kint fújt a szél, zúgtak a fák, a csónakázó Hold ezüst fénye felhintette a kis máriaüvegeket, távol kutya ugatott, kakas kürtölt... ők egymásról mit sem tudva könyvük fölé hajoltak, s lelkük egészen más világban kóborgott.

A távol, ismeretlen földön élő nép lassanként kézzel fogható alakot öltött. Hogy milyen a ruházata, külseje, tudta, hiszen látott besenyőt is, kunt is eleget hányódásai során. A magyar sem lehet más. Lovat, barmot legeltet, szánt-vet is, halászik. De mindezen kívül van még valami olyan tulajdonsága, ami itt az országban nincs. Hogy ez mi, nem tudta volna megmondani, csak érezte. Érezte, amikor rágondolt - elszorult a torka, gyönyörű izgalom hullámzott föl benne, szemébe könny szökött, s föl kellett sóhajtania, hogy ki ne törjön belőle a hangos zokogás. Érzései megint erősebbek voltak értelménél - s ez hiba volt a jó öreg váradi perjel szerint. Küzdött is ellene, de hiába. Erdőket látott, sötétzöld, illatos, néma erdőket, magas hófödte hegycsúcsokat, a csúcsok fölött lassan keringő sasokat. És réteket látott, elborítva kék, sárga és fehér virágokkal, patakot nefelejcs prémjével szegve s a patak partján fehér teheneket. Álmodozó kolompszót hallott s távoli, különös kiáltásokat, melyek úgy csendültek meg a tiszta levegőben, mint az üvegpengés. Minden szavát értette a kiáltásoknak, bár nem olyan nyelven szóltak, mint ő. S mégis az ő szavai voltak. Több száz esztendő távolságából zengtek felé, s mégis itt voltak mellette. És embereket látott fehér vászonban, rövid csizmában, vállukon farkasbőrrel, fejükön kucsmával, hosszú fonott hajuk a vállukat verte. Asszonyokat, lányokat látott pirossal szőtt fehérben, hajukban virágkoszorúval. Minden olyan tiszta, világos, átlátszó volt, mintha a felhőkből szállott volna alá az aranyszínű Napban, s mégis olyan, mint az álom: egy mozdulat, egy pillantás és eltűnik.

Magna Hungaria, Nagy Magyarország. Úgy ismeri, mintha ott nőtt volna föl.

Vajon Ottó fráter is így látta-e, nem tudta. Ottó fráterrel besenyőül beszélt, kun szavak értelmét, helyes kiejtését, Paulus mester krónikájának vagy a nagy Gestának egy-egy fejezetét, homályosabb kifejezését firtatta, de magáról Magna Hungariáról nem szólt vele. Nem is kellett szólnia. Mind a ketten tudták, hogy gondolnak rá, ha nem is mondják.

*

Hogy Ottó fráter elindulhasson, ahhoz sokféle engedelem volt szükséges. A perjel, a tartományi fejedelem, talán a pápa engedelme is. De mert ő nem csupán térítgetni akart, hanem az elszakadt népet vissza is akarta vezetni, a király, András úr beleegyezése is kellett. Ottó fráter egy ízben elmondta Julianusnak, milyen régóta kíván már szólani a királlyal, hiába. Endre úrnak ezer más gondja-baja meg dolga volt. Az ország tele zűrzavarral, a király tele bajjal.

Esténként, pihenő idején gyakran beszélgettek a fráterek arról, hogy a királynak soha sincs pénze. Egy peták nem sok, de annyi sincs. Pedig Magyarország hatalmas, gazdag ország, földje, vize, legelője, kincses hegye van elegendő. S vannak fölös számmal gazdag tartományai is. Nyugaton az Adriai-tengerre, délen a szerb földre, Bulgáriára, Havas-elvére, északon Halicsra rúgnak határai. Városai nagyok és népesek, hemzseg bennük a kereskedő meg kézmíves. Sóházai tele vannak erdélyi sóval, Dunán, Tiszán, Maroson kerephajók úsznak szüntelenül, rakva a bányák ajándékaival. Mindenfelé csodálatos egyházak, paloták, várak épülnek. A falvak népe szaporodik, a szántóföldek kölest, gabonát, a rétek szénát adnak. Roppant legelői ellepvék nyájakkal, ménesekkel, csordákkal, erdeiben bölény, szarvas, disznó, hiúz, vadmacska, nyuszt, medve kínálja húsát, prémjét. Mindezek tetejébe még évenként ki is cserélik a dénárt, s hitványabbat vernek, de még azt is körülnyírják, hogy a hasznuk több legyen. Urak, papok rogyásig rakva ékszerekkel, drágakövekkel. A vitézek hol északra vonulnak, hol délre, mert Endre úr meg tudja mutatni a világnak fegyverei hatalmát. Bár a fegyverek s katonák egyre fogynak.

És még sincs pénz soha.

Nyakra-főre kölcsönt vesz interesre, tartozik még a papoknak is, aztán egyiknek sem fizet, hiába írja a pápa dorgáló leveleit, hiába fenyegetőzik még interdiktummal is.

És még sincs soha pénze.

Feje szüntelen gondban fő, hogy híveit megtartsa, ajándékoz falut, földet, várat, halászóhelyet, ugyanazt kettőnek-háromnak is. A szerencsétlen sorsú Gertrudis asszony fogához verte a dénárt, olyan takarékos volt, amilyen magyar asszony sohasem lehet. Teleszítta magát birtokokkal, ékszerekkel is. Csak neki nincsen soha pénze.

Ha szóltak róla, csak legyintettek. Volt, aki kinevette, volt, aki fitymálta vagy szidta. Egyedül olyan nem volt, aki szerette, tisztelte, különösen pedig csodálta volna. Elismerték, hogy jószándéku, de vajon a Pokol útját nem jószándékkal kövezték-e ki? Most meg újra házasodott, világra szóló fénnyel.

Hát nem lehet csodálni, hogy Ottó fráter nem juthatott Esztrigánba, Endre úr meg nem jött mostanában Fejérvárra. De még Esztrigánban is csak elvétve ült a király. Ha meg ott ült, hogy tudta volna Ottó meggyőzni nagy tervéről? Voltak neki nagy tervei dögivel, csak tudta volna végbevinni őket. Igaz, Ottó fráternek oda kellett volna utaznia, szólania a kancellárral, de a királyi udvar főpapjai mással voltak elfoglalva, hogysem a távoli bizonytalanban éldegélő magyarok sorsával törődhetnének. Sokkal nagyobb gondot okozott nekik, hogyan vethetnék egészen uralmuk alá a királyt, hogyan facsarhatnának ki belőle ők is mennél többet, hogy áztathatnák el egymást, hogy növelhetnék a parasztnép terheit a maguk javára - s végezetül, ami a legfőbb gondjuk, hogy üthetnék nyélbe a keresztes hadjáratot úgy, hogy ők maguk ne legyenek benne. De mind e gondjaik közepette nem feledkeztek meg arról, hogy pénzüket fiaztassák.

Emellett változatlanul dúlt a harc Johannes érsek meg Robertus között. Az érseknek sikerült bekennie Robertus püspököt a pápa előtt, kemény levelekben tárván föl a gyalázatosságokat, amiket mível, de Robertus Rómába készült, hogy személyesen fordítsa visszájára a pápa haragját. S amilyen ravasz hízelgő, ez sikerül is majd. A klastomban mindenki nagyon jól ismerte Robertus beszpörémi püspököt, hiszen hosszú időn át Fejérvárott volt prépost. Sok borsot tört a szerzetesek orra alá, mondták is, gyűlöli a szerzeteseket.

- Nem tartozik az ugatni nem tudó néma ebök közé - mondta egyszer a perjel a kapitulomházban, amikor a nap csendesebb óráiban az öregebb fráterekkel a veszprémi püspökről beszélgetett. És hozzátette: - Sőt várjunk, még harap es.

A pápa tehát keresztes hadjáratot hirdetett, és elrendelte, hogy a papság minden jövedelmének egyhuszadát három éven át a hadjárat költségeire kell fordítani. A király - mindenki tudta - ódzkodott a Szentföldre való indulástól. Hiszen annyi baja-gondja volt, pénze meg éppen mostanában olyan kevés, ellensége viszont annál több, hogy szívesebben maradt volna itthon. Méghozzá a főpapság sem nagyon sietett támogatására. A régóta többször megígért hadjáratot azonban előbb-utóbb meg kellett indítani, mert a pápa interdiktummal fenyegette Endre urat. Eddig el tudta kerülni a büntetést, de most nem kerüli el, ha meg nem indul. Pedig fiatal felesége volt, a szép Jolánta. Hamar eltemette meggyilkolt Gertrudisa emlékét. Mindenhez jobban értett, mint az emlékek dédelgetéséhez, a siratáshoz. Tudta, hogy kell átlépni az élet szomorú szakaszain, keze könnyen nyúlt az öröm pohara után. Pétör ispánt kivégeztette, Bánkot s társait futni hagyta, most meg már új házas volt. Talán még örült is titkon, hogy a meráni vérszopóktól megszabadult? Maga is unta már, hogy örökké tömnie kellett őket adományokkal, ajándékokkal, magas tisztségekkel? (Holott milyen szívesen adakozott boldognak-boldogtalannak, milyen könnyelműen csonkította birtokait ezzel együtt jövedelmeit és katonaságát.) Maga is undorodott a sok előkelő, naplopó, mulatozó idegentől? Maga is restellte, hogy felesége öccsét, Bertholdot, noha az egyházi tudományok elemeit sem ismerte, alig huszonnégy éves korában kalocsai érsekké kellett választania s ölbe tett kézzel néznie, mint akar végül fölébe kerekedni Joannes esztrigáni érseknek? Talán maga is csak fogcsikorgatva tette meg azután ezt a romlott főpapi fiókot Gertrudis unszolására horvát bánná, erdélyi vajdává? Bizonyos, hogy alig néhány évvel szeretett Gertudisa rút halála után úgy legénykedett, mintha mi sem történt volna, szerelmesebb volt, mint valaha, ifjú legényke korában.

- No, majd a kisebbik kerál, Béla úr - mondták a fráterek, ha szóba került Endre.

Bélát szépnek, okosnak, jámbornak, bátor szívűnek mondták, bár még szinte gyermek volt. Ő majd méltó lesz az "öreg" Béla trónusára. Majd rendbe hozza az ország zilált állapotait, lesújt a bűnösökre, tolvajokra, rablókra és gyújtogatókra, a nép sanyargatóira, a megnőtt szarvú nagyurakra, a királyi javak szélhúzóira. De hátha addig tönkremegy az ország?

Ilyesfélékről társalkodtak a fráterek, és Julianus az elhullott szavakból lassan-lassan összerakta magának azt a világot, amelyet sohasem látott, ahová gyermekkorában annyit kívánkozott.

Kívánságai nem csillapodtak, csak megváltoztak. Most is vágyott rá, hogy a király udvarában legyen nagyurak, hatalmas főpapok között, de végeérhetetlen vitákat folytatott velük gondolatban, hosszú, szenvedélyes szónoklatokat tartott, kegyetlenül megmondva az igazat királynak, egyházi embernek, világi úrnak egyaránt. Jobbjában a keresztet emelve, balját a szívére téve szólott hozzájuk, s ők hol sápadtan, hol pirulva hallgatták, fejüket bűnbánóan lehajtották, szemük égett, de visszavágni nem mertek. S azután legyőzve kullogtak el, hogy visszaadják harácsolt javaikat, lóra ültessék vitézeiket, összehívják és az adó elengedéséről értesítsék parasztjaikat, letérdeljenek, s mellüket verve, bűneiket bánva imádkozzanak, s kiterjesszék a béke, igazság és vidám szeretet uralmát a magyarok földjén.

Gyakran úgy belémerült ezekbe a vitatkozásokba és szónoklatokba, hogy mindenről megfeledkezve azt hitte, valóban az esztrigáni fényes palotában van, aranyos urak, remekbe faragott oszlopok, ragyogó ablakok, színekben pompázó falfestmények környezik a klastrom megszokott falai s a fráterek piszkos, lomha fekete csuhái helyett.

Ekkor emlegették, hogy a pápa nem tűrheti tovább Robertus veszprémi püspök garázdálkodásait, s egyházi átok alá veti. De nemcsak őt, hanem a hatalmas Ambrus fia Fábián urat is, mert nyílt rablóhadjáratokat vezet a szerencsétlen pannonhalmi apátság ellen, falvait, földjeit dúlja, javait elhurcolja, parasztjait sanyargatja, sőt, ha elkeseredésükben ellenállnak s cséphadaróra, fütykösre, fejszére kapnak, meg is öli.

Az egész klastrom fölháborodva zúgott. A vén Stefanus cellájába vonulva komoran imádkozott, megszaggatta amúgy is rongyos kámzsáját, szigorította amúgy is szigorú böjtjeit. Éjjel-nappal keserves óbégatás és nyüszítés hangzott ki tőle a folyosóra, amint a bűnösök megtéréséért fohászkodott. Rekedt, reszketeg hangján olyan fájdalmasan énekelt, hogy lelke mélyéig megrendült mindenki, aki hallotta. A perjel még keményebb, még könyörtelenebb lett, még korábban elindult hajnali körútjára, még inkább meglátta a hibákat, mulasztásokat és rendetlenségeket. Hangja, mint a korbács, csattant a roppant épület valamelyik sarkából, meghallották messze kint a lápon bujkáló pákászok is. És nyakukat behúzva pislogtak az égre. Gyakran mély bánattal, keserű tépelődéssel hányta föl más klastromok: az ispotályosok, johanniták bűneit. Ezek ugyancsak kivették részüket a romlásból. Napról napra rút események zajlottak le náluk, olyanok, hogy Aloisius kegyes fráterei csak szörnyűködve, sápadozva és suttogva emlegették. Adósaikat, akiknek pénzt adtak kölcsön, maguk elé rendelték, fenyegették, sőt meg is verték. Maguk bíráskodása szerint végrehajtották, marháikat elvették. Márpedig volt a szegény adósoknak elég gondjuk. Valami rontás fogta meg országszerte a barmokat, sőt baromfiakat is, hullottak, mint ősszel a legyek. Julianus maga is nemegyszer látott az utcán járomba fogott, alig lézengő ökröket, amint szédelegve, ziháló, horpadt bordákkal, kilógó nyelvvel és csurgó nyállal vonszolták magukat, a paraszt meg sírva ballagott mellettük, hol rontást oldó imádságokat jajgatva, hol fütykössel döngetve őket keserűségében. A vásártéren nemegyszer rakáson hevertek az elhullott állatok puffadt hullái, legyek millióit csalva lakomára. A klastrom tyúkjai sorra fölfordultak. Reggel még vígan röppentek le a fákról s mentek kaparászni, délben már elnyúlt dögeikkel találkozott a kétségbeesett udvaros. Isten büntetése egyre erősebben sújtott a bűnös világra.

De lehet-e mindezen csodálkozni, amikor az egyik klastromban hamis pénzt vertek, a másikban kamatra üzérkedtek, a harmadikban fajtalankodtak, részegeskedtek, a negyedikben összeesküvést szőttek főpapok ellen?...

Napról napra könyörgő parasztok jöttek a klastromba, hónuk alatt egy-egy árva csirkével, egy kosár tojással, egy vézna malackával, könnyek közt rimánkodva a perjelnek, imádkozzon esőért. Mert az ég hetek óta világos és felhőtlen volt, mint a tükör, s ha néha-néha föltolultak is a fellegek, nem áldott eső hullott belőlük, hanem jég. Jég korbácsolta a vetést, szaggatta a fák koronáját, szélvész döntötte ki a gyümölcsfát, forgatta ki a szőlőtőkét. Jég, villámcsapás, szélvihar... És utána tikkasztó forróság, amitől megrepedezett a föld s ember, állat nyelve. A kutak kiapadtak, megbüdösödtek, vizükből döghalál nyújtogatta sárkánykarmait, a mocsarak s lápok poshadt vizében döglött halak bűzölögtek, s megálltak a patakok. A sás elsárgult.

- Imádj, atyánk! - kérlelte egy könnyét hullató vén paraszt Aloisius frátert, s térdelve emelte felé szegényes ajándékát.

- Imádj Szűz Anyánkhoz! - jajgattak az asszonyok.

- Imádj Jézus Úrhoz!

- Mondj létániát, kérj esőt!

Egy alkalommal Georgius fráter nagy hasát kidüllesztve, kezeit a farán összekulcsolva éppen akkor csoszogott át a tornácon, amikor egy csimbókos hajú vénember fogatlan száját kitátva szinte az égre kiáltott keserűségében:

- Hát mit ér az olyan Isten - rikoltotta -, azki nem ád esőt, jába áldozzunk néki kakast? Még ennyi hatalma sincsen Kajár fölött, hogy el ne pusztejtson münket? Mért épétének eleink annyi egyházat, mért állíták bennük föl istenök képét? Nyomorultul kell vesznünk állatainkval egyben, Isten tétlenül nézi szenvedéseinköt... Nem segél rajtunk...

Orrát szívta, keze fejével megtörölte reszkető száját, s magasra emelte a hóna alatt hozott fekete kakast.

Georgius fráter megállt, fölvonta szögletes szemöldökeit, színtelen szemét erősen kidüllesztette, lefittyedő ajka megrándult.

- Hát hitvány prosztja! - kiáltott harsányan az elkeseredett kis öregre. - Mit vélsz? Klastromunk fejödelme tám gaz táttós, he? Fekete kakast hozol, miként táttósnak szokás? Tám esőcsináló varázsló a fejödelöm atya?

A paraszt meglepődve bámult rá könnyben úszó kis bogárszemével, s még a szája is tátva maradt csodálkozásában. Aloisius fráter meg Georgiushoz fordult, s kemény hangon szólt:

- Az ű hite megtartja űtet!

- Tűröd, fráter, hogy miként valamely esőcsinálónak, fekete kakast hozjanak, s áldozzanak Istennek, akár amaz otromba Büdös keremetjeiknek?

- Jó szűvvel hoztam - makogta a kis száraz paraszt.

- Jól vagyon, imádok, eredj békével - bocsátotta el a perjel, s elvette tőle a kakast, noha egyébként vissza szokta adni.

Mikor azután maguk maradtak, a keresztfolyosó végig visszhangzott a perjel fölcsattanó hangjától.

- Mely gyalázatos mívelködet - kiabálta a perjel -, hogy megfosztod a szegény vénet hitétől?

- Mely mívelködet - bömbölte türelmét végképp elvesztve Georgius, s úgy elsápadt, mintha viaszból öntötték volna -, hogy kakast, tíkot, tikmonyát, káposztát, retköt, mindönféle ajándékokat engedsz bé a klastromba, akár valamely nyevolyás táttós?

A perjellel sohasem merészelt szembeszállani senki. Amilyen sápadt volt Georgius, olyan piros volt ö az indulattól.

- Vajon a szegény atyánkfia nem bízik-e Istenben, azmikor kakast hoz néki?

- Nem szidalmazá-e Istent? Nem káromlá-e, mondván, kisebb Kajárnál?

- Hallgass! Szűnj meg! Ne rombold nyomorult vének bizakodásit!

- E tetves proszt sömmivel sem jobb pagány, mint a többi! Ösméröm űket jól. Még a tekéntetükből es rontás villog.

Szakadozottan beszélt, mert összeszorult a torka a merész szavak izgalmától. Ajka egyre jobban rángatózott, hátradugott, kezeit gyúrta s topogott. A keresztfolyosó sarkán fejek bukkantak elő a nagy lármára. Aloisius restellte, hogy egy öreg szerzetest a község füle hallatára szidalmazzon, de nem tudott uralkodni indulatán. Nagytermészetű férfiú volt, irtóztató düh öntötte el, valahányszor ellene mondtak, vagy csak vélte, hogy ellene mondanak. Hangját nem tudta fékezni. Haragja a fejébe szállt, vére megbúsult. Egy-egy félelmesebb dühkitörése után cellájába vonult, leült, s pihegve nyomta rettenetes öklét vergődő szívére. De bárhogy megbánta is később haragját, csak kitört újra. Ennyire dühös azonban régen volt, mint most. Ölni tudott volna.

De Georgiusból is kitört a régóta féken tartott düh. Mindent egyszerre szeretett volna kiönteni. Nyála frecsegett, szeme szikrázott, ajka reszketett. Fölváltva volt fehér meg piros. Topogott, mintha taposott volna valakin. Belekiabált a perjel szavaiba, hangjuk összevegyült, birkózott egymással. Míg a perjel, elvesztve fejét, ráordított Georgiusra:

- Pusztulj a szömömbül, nyomorult Ják!

Georgius elnémult, rámeredt Aloisiusra, mint aki rosszul hall. Megrázta fejét, mint a ló, ha darázs zúg a füle körül. Aztán fölhorkant:

- Ahá! Ezt mondád! No, jól vagyon.

Azzal váratlanul sarkon fordult, s hosszú, peckes lépésekkel elment. Cellája nehéz ajtaja nagyot dörrent, ahogy bevágta maga mögött a visszhangzó folyosón.

Az eset fölkavarta az egész klastromot. A növendékek megszeppenve húzódtak a tanulóházba, a vén, tudós fráterek visszabújtak könyveik mellé a könyvesházba, a többiek meg elszéledtek dolgukra. Julianus rémülten figyelte a történteket. Lesújtva kullogott a folyosón. Ottó fráter vállára tette a kezét.

- No, hát csakugyan itt vagyon immár az üdeje, hogy e földrűl egyszöműek, fejetlenök, embörevők s egylábúak földjére menjek.

Mosolygott, de mosolya inkább síráshoz hasonlított.

Julianus bekopogott Juliushoz, hogy bánatában aritmetikába merüljön.

A fráter épp le s föl járkált cellájában. Asztalán hártya, ténta, hollótoll hevert, látszott, hogy munkájából zavarta ki a hangos pörlekedés. Szép arcán most ismét nagy keserűség, tépelődés vonaglott, ajka mellett mélyen sötétlettek az árkok, homlokán összegyűrődtek a redők.

- Tanólhatnánk-e? - kérdezte halkan Julianus.

- Nem bánom - felelte tétován Julius fráter, s nagyot sóhajtott. - Szedd elő a könyvet, írótáblát, vesszőt.

Julianus előszedte a falmélyedésből a tanuláshoz szükséges tárgyakat, s leült az asztalhoz. Julius fráter azonban tovább folytatta sétáját, mint aki annyira elmerült gondolataiba, hogy nem is tudja, hol van, kivel áll szemben. Végre leült az ágyra s elmerengett. Most megint a távolba nézett, szeme átfúrta a vastag falakat, arca álmodozó s egyben végtelenül fájdalmas volt.

- Hát lásd - mondta végül összerezzenve. - Szolgáld Istent vidáman, ájtatosan. Vonulj el a külső velágtul, s fordejtsd el tekéntetödet velág hívságitul s bíneitül.

- Igenyöst - bólintott Julianus.

- Merülj belé tudományok mélységös tengörébe, s idd az életöt adó italt - folytatta különös szavait a fráter. - Vonulj klastromba, hol társid mind ézös feleid, alázatval viselik sorsukat, s egymás terhén könnyétenek szeretetük által. Vonulj klastromba, hol is azok lakoznak, kik tanóltak, hogy tanejthassanak. Hirdetik bínös felebrátiknak az igazságot, intik űket szépre, elüljárnak jó példájukval, s Jézus Úr szerelmében hirdetik az Evángéliumot. Eredj hát, vonulj klastromba.

- Igenyöst - bólintott megint Julianus, várva, hogy hozzáfogjanak végre a tanuláshoz.

- No, itt vagy hát te es, ézös felem, az aritmetika grádicsain akarsz följárulni Isten trónusához. De lásd, én... én nem tudok immár föllépni a lépcsőre...

Fásultan tekintett Julianusra, mint aki olyan fáradt, hogy moccanni sem tud.

*

Aznap este eltűnt Julius fráter.

Amikor mind összegyűltek a refektóriumban, hogy elköltsék vacsorájukat, a fráter helye üresen maradt. A perjel csodálkozva nézett körül.

- Tám böjtöt fogada Julius fráter? - kérdezte igen csöndesen s oly szelíden, mintha nem a vaskemény perjel, hanem gyönge galamb lett volna.

Az asztaloknál mindenki lesütött szemmel ült, s várta a fölolvasó fráter szavait, ki már elhelyezkedett a pulpituson, s kámzsája szélében megtörölgette hatalmas szemüvegét.

Senki sem felelt.

- Eredj, Desiderius fiam, nézz utána. Ha imád, ne háborgasd.

Desiderius fölkelt, de a vén Istefanus intett, hogy maradjon. Mindnyájan várakozón tekintettek rá. Ő még beletördelte meleg vizes kupájába a kemény kenyérdarabokat, megvizsgálta, jól áznak-e, azután nyugodt hangon mondta:

- Julius fráter elméne.

- Micsoda? - hörkent a perjel.

- Hallád.

- Hova méne? Mikor?

- Elkiméne, a velágba.

- Ho... hogy?

- Hallád, no. Amint visszajöve, úgy visszaméne.

- Honnét tudod?

- Látám.

- Mondá?

- Szóval nem mondá. De mondá járásával, keze, feje tartásával. Kiméne, s nem jön vissza.

Ujja hegyével megkavarta, megnyomkodta a kupa tartalmát, azután belenyúlt, s kezdte fogatlan szájába tömködni a kenyérdarabokat, minden falatra külön kis keresztet vetve az ördögök ellen. Oda sem hederített a többiekre. Azok nem tudták, hova legyenek a hírre.

A perjel megrendülve fölállt, s mégis elküldte Desideriust Julius után. Míg a novícius vissza nem tért, nem ült le, hanem keresztet vetett, s magában csendesen imádkozott. Egész valóján megrendültség látszott.

Desiderius nagy sokára visszatért, s ábrándos szőkén kimagasodva az asztalok körül szorongó fekete, kopasz fejű tömegből, elmondta, hogy Julius fráter estefelé kiment a kapun, a kapus fráternek azt mondván, a betegházba megy a sárga arcú öregasszony vigasztalására, ám ott nem látták, hanem a posztócsapók utcáján látta egy posztóverő, amint kifelé ment a városból, csak úgy átalvető, süveg meg bot nélkül. A Királykút felé tartott, mint aki nem szándékozik belül kerülni a várfalakon, sőt inkább kifelé megy, a római út irányába.

A perjel erre szó nélkül leült, homlokát föltámasztott öklére hajtotta. Így maradt igen-igen sokáig. A refektóriumban csend volt, a fölolvasó fráter belebámult könyvébe, de hallgatott. Most mindenki Julius fráterre gondolt. Vajon visszahódította a fehér arcú asszonyi állat, aki egy ház tornácán szokott állani esténként, szeme elé tartott tenyérrel a messzibe bámulva, nem jön-e a csuhás barát, hajadonfővel, átalvető s bot nélkül, hogy végképp rabjává legyen? Vajon merre űzi meghasonlása? Hol keresi az otthont, melyet nem tud megtalálni sem a klastromban, sem a tornácos házban? Vagy remeteségre adja magát? Meghúzódik valamely barlangban, alamizsnából él, a falvakat járja, s prédikál a tudatlan parasztoknak? Avagy visszatér megint, talán hamarabb, mint először, homlokát a kövezetre hajtva, s arcán a hazatalált tékozló könnyei folynak?

Julianust izgalom fogta el. Megint érezte a különös, hideg elszántságot, amit akkor éjszaka érzett, amikor fölkelt ágyából, kiszökött a szabadba, s a nádasban csatangolt egész éjjel. Arcát megint megcsapta a nehéz szénaillat, a víz és nád szaga, megint hallotta a békák zengését, a vízityúkok pittyegését, a megzavart rucák hápogását. Most Julius fráter bujkál a keskeny ösvényen, de a láp rothadt és büdös körülötte, a csatornában kiszikkadt a víz, döglött halak hevernek a sárban s kiégett mezők várják a lápon túl, a Csúcsos-hegy körül.

És mégis félelemmel vegyes tiszteletet érzett Julius iránt. Emlékezett szavaira, ahogy intette, ne higgyen az asszonyi állatnak, ne fusson fehér arca, puha karja, ölelése után, hiszen üresség, sivár csalódottság marad a lélekben a szerelem után. És nincs asszony, aki valóra váltaná az álmokat, melyeket fölrebbent. És hogy Istent kell szolgálni, elvonulva a külső világtól, bűnöktől, hívságoktól. Hogy le kell merülni a tudományok tengerébe, inni kell az életet adó italt, Jézus Evangéliumát kell hirdetni, példával kell elöl járni, klastromba kell vonulni... Hisz csak az imént mondta mindezt, s már nincs is közöttük, messze jár átalvető, süveg és bot nélkül, makacsul törtetve a kis ház felé, ahol egy asszony várja a tornácon, szeme elé tartott kézzel.

Igen, félt, és egyben tisztelte Juliust. A tékozló fiú másodszor is elhagyta apja hajlékát, másodszor is nekiment a világnak, hogy eltékozolja kincseit.

Aloisius megváltozott, szinte rekedt hangon imádkozást parancsolt Juliusért. Mind letérdeltek nyomban s hosszasan, hangosan imádkoztak. Azután a perjel megrendült szavakkal szólott arról, hogy nyilván ők a hibásak Julius futásában. Ha e klastrom valóban meleg, védő fészke lenne az igaz lelkeknek, ha ők, a szerzetesek, valóban igaz felei lennének egymásnak, egymás gondját-baját, tépelődéseit, bánatát s örömét valóban megosztanák, amint illik, levennék egymás válláról a terhet s támogatnák azokat, akik gyöngék az Úrhoz vezető tövises úton, nem lenne bűnös közöttük, nem lenne senki szökevény. Ördög mindig résen van, és sohasem alszik. Láncot kell fonni ellene összekulcsolt kezekből, egymásért dobogó szívekből - mint ahogy az együgyű parasztnép vasárnapi játékában összefont kézzel védi a körben álló bárányt a kívül ólálkodó farkastól. De valahol a karok gyengék, a kezek fogása lazább, a farkas nyomban betör, s a bárányt elragadozza.

Miközben lassan, meggondoltan ejtegette a szavakat, s apró szeme sötét pillantását hol vádolón fölvetette, hol bűnbánóan lesütötte, Georgius merev arca bámult rá, s a vizenyős, kidülledő szemek szinte keresztülszögezték.

Még meghagyta a perjel, hogy naponta kétszer, reggel és este imádkozzanak Julius fráter lelki üdvösségéért, szerencsés megtéréséért, azután elrendelte, hogy osszák ki az ételt, de ő maga nem evett. Homlokát eltakarva mély gondolatokba merült, s úgy látszott, lelke elröppent a refektóriumból, társai köréből, s ugyancsak a szökevényt követi kanyargó útjain.

A közös bűnvallásnál elsőnek a perjel szállt le székéről, s borult a község elé. Soha ilyen mély megrendüléssel nem álltak még a kapitulomházban, nem néztek egymásra ilyen szorongva, arcuk nem volt ilyen komor. És soha ilyennek nem látták még Aloisius frátert. Lassan a kör közepére ment, véniába vetette magát, karjait elnyújtotta a mozaikos padlaton, s rekedt, akadozó szóval, melyből kiérzett, milyen nehezére esik legyőznie büszkeségét, kemény gőgjét s makacsságát, magára vette Julius bűnét.

- Lássátok, testvéreim - mondta latinul -, én, ki első vagyok közöttetek, utolsó lettem. Mert reám van bízva a nyáj, s én mégis beengedtem körünkbe a farkast. Ha ez a kolostor nem védelmez titeket, mire vagyok én itt első? Ha én vagyok a leggyöngébb, haragban, mindenféle gyalázatos indulatban leghitványabb, miért mondotok fejedelmeteknek?

Így vádolta magát, egyre halmozva korholó szavai végtelen sorát. A fráterek megrendülve, tiltakozó zúgással, de egyben nagy belső elismeréssel hallgatták, mert Aloisius fráter messze földön nevezetes szónok volt, példaképül Cicero bőven hömpölygő, méltóságos, mégis szenvedélyes stílusát választotta, s ez annyira vérében volt, hogy még a maga a keserűségét is retorikai remekművé tette. Mikor a töredelmes vallást befejezve térdeire emelkedett, s Georgius felé fordulva megkövette haragos szavaiért, a fráterek majdhogy elragadtatott kiáltásokban nem törtek ki.

De nem kevésbé érezte a boldog elragadtatottság s meghatottság forró indulatát Georgius fráter is. Most egyszerre a község érdeklődésének középpontjába került, s méghozzá valósággal fölemelték Aloisius szavai a többiek fölé. Elérzékenyülten pislogott, torkát köszörülgette, fejét lehajtotta, iparkodott olyan szerénynek látszani, amilyen csak lehetett, kezével néha rövid elhárító, szabadkozó mozdulatot téve.

- Kérlek, atyámfia - kiáltott föl végezetül a perjel szenvedélyesen -, szabj ki rám kemény disciplinát, s Jézus érdeméért feledd el bűneimet!

- Nem, nem - szólt közbe halkan Georgius, gyorsan a térdeplőhöz ment, fölemelte, s regula szerint megcsókolta az orcájat kétfelől, bocsánata jeléül.

Majd nehézkesen letérdelt melléje, leborult a földre, s ő is kiáltozni kezdett, mily kevélyen viselkedett, mint rágta szívét a gyűlölet férge, mint vakult el az ördög unszolására támadt dühtől. S ő is disciplinát kért a perjeltől.

Végre megegyeztek abban, hogy húsz botütést mér Georgius Aloisiusra, Aloisius meg Georgiusra, s a község föllélekzett a lelkek e csodálatos megtisztulásának láttán. A mindig mogorva, hallgatag, hosszú orrú fráter, aki többnyire a konyhán foglalatoskodott, most szívből fakadó alleluját kiáltott.

Mintha üdítő nyári zápor mosta volna meg valamennyiüket, nyári zápor, mely ragyogó napsütésben vonul végig a tájon, a fráterek sokkal tisztábbaknak, vidámabbaknak, könnyebbeknek érezték magukat. Amikor szétoszlottak, mondta is Gerecse nembéli Paulus a novíciusoknak:

- Isten kegyelmének esője megmosá e bínös község mindön fiának lelkét!

Georgius nagy, nekilendülő léptekkel sietett cellájába, bezárkózott, írópulpitusa elé ült, s tollat ragadva hozzálátott Máté evangéliumának magyarázatához. Most úgy érezte, rövidesen elkészíti. Több mint két esztendeje piszmogott rajta, nagy nekibuzdulással kezdte, aztán abbahagyta, mert éppen tél volt, s kedvét elsötétítette az örökké hulló hó, a süvöltő szél meg esőtől kopogó ablak szomorúsága. Gyulladt szeme a gyertyafényt sem állhatta. Nyárra halasztotta tehát a munkát, amikor kinn a szakállszárítón könnyebben szállhat a lelke. Igen, de nyáron meg rettenetes hőség volt, s az ő tüdeje, szíve nem állta a hőséget. Nehezen lélekzett, erősen izzadt. Kora reggel meg alkonyatkor pedig a környék mocsaraiból fölszálló millió szúnyog kínozta. Mégis jobbnak vélte hát őszre halasztani a munkát. Ősszel viszont a hervadó táj borongása sújtotta le, mint láthatatlan énekkar nagypénteki lamentációja, rengett a pusztulás kórusa, ő pedig nem tudta elviselni ezt a bánatot. Megbénult, elkeseredett, kétségbeesett. Ilyen természetet adott neki Isten. Hiszen nem volt már mai legény, s ott volt mindenütt, ahol harcolni kellett... Mindenki tudja, a Szentföldre is elment volna, ha a hitvány test ellene nem mond!

Jött megint a tél, a szomorú, sötét napok borongó bánata, s a megkezdett kézirat ott sárgult az írópolcon. Georgiust eldöntetlen fogas kérdések is kínozták. Egy-egy görög kifejezésre nem illett a magyar szó. Ilyen isteni szöveget pedig nem lehet csak úgy vaktában magyarázni. Nagy felelősséget visel Egyházzal, Istennel szemben, aki magyarázatára vállalkozik. Georgiusnak pedig mindig erősen résen állt a lelkiismerete. Hát megint a nyárra hagyta az egészet. Aztán lesújtó események is történtek. A borzalmas gyilkosság, melynek a királyné áldozatul esett, fölforgatta egész valóját. Tehetetlensége nőtt. Hát érdemes ennek a látszólag kresztyén, valójában pogány népnek tenni valamit? Hiszen most már minden magasabb tisztségből kiforgatják a németeket, latinokat. Hiába hangoztatták, hogy őt ujjal sem bántja senki, régen betelepült ősei magyarrá váltak, ő tudta... ő mégis tudta! Hosszú éveken át szenvedte a töviseket és tűrt. Az is csoda, hogy egyáltalán hozzá tudott fogni a munkához, s haladt valamit. Az is csoda, hogy amit megcsinált, remekbe készült!

De most. Most elégtételt kapott az egész község szeme láttára, füle hallatára a gőgös perjeltől. Így még jóra is fordult a bűn, amit Julius szökésével elkövetett. Amit ördöng nyert a réven, elveszíti a vámon. Most nyomban hozzálát művéhez, s addig nem pihen, míg be nem fejezi.

Hosszan elgondolkodott, miközben a hollótoll végével arcát birizgálta. Majd föltette pápaszemét, s a görög szövegbe pillantott. Lám, ahol abbahagyta, éppen valami fogas kérdés merült föl. Hogy is gondolta akkor? Hiába, nem emlékezett rá. Tudta azonban, hogy az agy jobban dolgozik, ha az ember végigfekszik az ágyon. A lélek repül, ha a test nyugszik. Ezért nagy vígan az ágyra feküdt, maga elé tartotta az Evangéliumot, s elégedetten törni kezdte a fejét.

*

Julianus elvesztette jó mesterét, aki az aritmetika, geometria aranylépcsőin kalauzolta Isten trónusa felé. Olyan szomorúságot érzett, mintha meghalt volna valakije. Nem hiába mondta a vén Stelanus: élni annyi, mint mindennap meghalni. Ha Julianus végigtekintett élete során, látnia kellett, hogy minden fordulón elhagyott valakit, tehát meghalt valakije.

Mint amikor vadlúd száll a sötét éjszakai égen, s magános kiáltásai belesodródnak a szélbe, a környék valamennyi vadlúdja lármázni kezd, fölborzolja tollát, kinyújtja nyakát a láthatatlan vándor felé, és nehézkesen szárnyra kel, ő is forgatta fejét a láthatatlan Julius felé, füleit elmaradó hangjára, lelkét izgalom borzongatta, gondolatai távoli vidékek felé sóvárogtak. Munkája megint üressé váll, imádságait vágy töltötte meg, gyakran gondolt arra a nőre, aki valahol a világ végén várja. Minden szabad idejét a könyvesházban töltötte, forgatta s böngészte a krónikákat, de elálmodozott a kicsipegetett mondatok fölött, s képzelete elébe hozta a nagy hegyeket s a közöttük békésen élő távoli magyarokat.

Nyugtalansága egyre nőtt. Elkeseredett minden kicsiségért. Szótlanul bandukolt, tett-vett a nagy klastromban, járta a kertet, udvarokat, vendégházat, konyhát, betegházat anélkül, hogy odagondolt volna, pontosan végezte évek óta megszokott műveleteit, kápolnába ment, székesegyházban énekelt, kapitulomházban a méltóságosan hömpölygő latin társalkodást hallgatta, Vergiliust olvasta, de minduntalan rajtakapta magát azon, hogy lelke messze jár innét, nem ver gyökeret sehol, szabadon leng, száll, mint a láncfű szelekre bízott bóbitája.

Gyakran kétségbe esett, s tehetetlenül verte a fejét öklével. Derekán szorosabbra vonta a szúrós szőrövet, mintha erősebben akarta volna magát a klastromhoz s kötelességeihez kötözni. Őszintén s nagy bánattal gyónt, megkönnyebbülten viselte el a pönitenciát, hangtalanul fogadta Ottó fráter vagy Paulus kezéből a vesszőt is. Mindez nem segített rajta.

Nyugtalansága, kétségbeesése akkor hágott tetőfokra, amikor egy éjjel ismét azt álmodta, hogy a láthatatlan, arc nélküli asszony az ölébe veszi, mint kisfiú korában, fájdalmasan édes dalt énekel fölötte, s ringatja, mint csecsemőt a bölcső, madarat a szél himbálta fészek. Álmából könnyek között ébredt, s még sokáig feküdt mozdulatlanul a meleg pokróc alatt, hogy a varázslatos érzés el ne illanjon. De most már tudta, hogy a kísértések ismét körülötte ólálkodnak, ördöng kivetette rá könnyű selyemből font hálóját. És csakugyan, álmaiban ismét a székesegyház roppant homlokzatának párkányán függött, körmeivel kapaszkodva, hogy a mélységbe ne zuhanjon, ismét ingatag állványokon botorkált - ilyen állványokat látott a vár egyik tornyának mellvédjén -, ismét keskeny hídon lovagolt, s alatta tátongott a sárgán torlódó víz, ismét a Dunában úszott, kétségbeesve tátogott, kapkodott levegő után, s kiabált segítségért. Ismét verejtékezve ébredt, gyámoltalannak, elhagyottnak érezte magát, el nem követett bűnök fekete árnyai fenyegették, nyugtalan düh noszogatta: fusson világgá.

Gyötrelmes napok voltak. Megkísérelte, hogy elnyomja érzéseit, hideg fejjel nézzen szembe állapotával. Önismeretre, önvizsgálatra, magával szemben keménységre, könyörtelen ítéletre nevelték, most hát kemény, hideg, könyörtelen akart lenni. Megvizsgálta Julius fráter különös, sorsszerű megjelenésének s eltűnésének okait. Arra gondolt, Julius fráter maga az ördöng, szerzetes képében. Nem is lehet más. Okos, tanult, mint ördöng, matematikában szédítő tudománnyal rendelkezik, akár ördöng. Járatos a teológiában, apologetikában, logikában s retorikában, mint ördöng, ha jámbor papi lelkeket, igaz tudósokat akar hálójába keríteni. Útjának nincs eleje s nincs vége - avagy mondta-e Julius fráter valakinek, honnét jön, milyen nemzetségből származik? Hiszen maga sem tudja! Csak annyit említett, hogy apját, anyját nem ismerte, eredeti neve Tas volt, egyéb semmi, akár a nemtelen embereké. S hol végződik az útja? Eltűnt süveg, bot és átalvető nélkül, nyoma sincs többé... Ezenfelül nem volt-e buja, miként ördöng? Most megértette Julianus a merengő tekintetet, mellyel szinte átfúrta a hegyet, a falakat, az ajka csücskébe vésődött keserű, mély árkot, mely hirtelen jelent meg arcán a legbékésebb pillanatokban is.

Isten nyilván ezzel a Juliusszal akarta megkísérteni. Julius csalogatja őt: törjön ki ájtatos börtönéből, vágjon neki a világnak, ahol barna hajú, sötét szemű, karcsú lányok várják.

Állandó önvizsgálat s mások örökös, kínos figyelése: ez volt most Julianus élete. Beleszédült s belefáradt. Arca a szokottnál soványabb s egészen halavány lett, keze kifinomodott - mert akaratlanul is kevesebb testi munkát végzett -, járása kedvetlen, vontatott volt, válla kissé meghajlott, szemét alázatosan s bánatosan lesütötte, hangja elvesztette érces zengését. A folytonos álmatlanság, félelem és vívódás olyanná tette, mint aki mindig menekül, maga sem tudja: hová s miért.

Eléggé magas, csontos, bár vékony legényke volt egyébként. Teste látszatra gyenge, valójában szívós és kemény. Böjtöt, munkát, mindenféle fáradalmat jobban tűrt, mint a hozzá hasonló növendékek, s csak a nála idősebb, erősebb Paulus meg Gerhardus múlta felül. Szótlanul engedelmeskedett, azonban érezni lehetett, hogy csak kötélességből s nem szabadon enged. Indulatai gyorsan lángoltak föl, arcát nemegyszer öntötte el düh pirossága, megbúsult vére a fejébe tódult, szeme szikrázott, mint a késpenge, de gyorsan elernyedt, mint az elpattantott íj, legyintett, s kissé fanyarul mosolygott. Egyébként eszét igen nagyra tartották, éles vitatkozó volt, hajszálnyi megkülönböztetéseket s definíciókat tett, belehatolt a gondolatok réseibe, gyengeségüket nyomban átlátta, logikája következetes és hideg volt - de gyakran fölülkerekedtek érzései, ok nélkül visszavonult, nyilvánvaló tévedéseket nem igazított ki, engedte, hogy legyőzzék.

Szépen szólott latinul, Ottó szerint hibátlanul használta a besenyő nyelvet, a kun is úgy ragadt rá, mint a bojtorján, magyarul pedig tisztán, láttatóan, lendületesen beszélt, olyan elsodró erőt sugároztatva, ami azonnal fölkeltette hallgatói ellenállását vagy engedékenységét.

Nem volt szép fiú. Arccsontjai jobban kiütköztek sovány képéből, mint társaié, kivéve Ottó frátert. Hasonlított egy kissé a ragadozó állatokhoz, ha oldalvást nézte az ember. A szeme vágása így szűkebb, élesebb volt. Szemközt nézve azonban inkább szelíd, álmodozó vonásai voltak. Mintha kétféle arcból forrasztották volna össze, oldalt tekintve kíméletlen, vizsgálódó, éles és bátor, szemközt viszont szelíd, ábrándozásra hajló, kissé nyersen őszinte és gyermekes rajongó.

Alexander fráter, egy fiatal, csodálatosan könnyű kezű, ecsetet forgató, festékeket keverő, vidám szerzetes nem győzte csodálni, mennyire ért a remekbe ötvözött kupákhoz, láncokhoz, keresztekhez, foklatartókhoz, mennyire meg tudja különböztetni a nemes formákat az üresen hivalkodó cifraságoktól, lelketlen cikornyáktól. Ebben az időben gyakran kerültek arany meg ezüst ajándékok a klastromba, sokan afölötti örömükben, hogy a királyi javakat két kézzel szóró András úr megajándékozta őket egy-egy faluval, birtokkal, az adománylevél beiktatásakor megajándékozták a klastromot. E könnyen jött ajándékok között természetesen voltak remekművek csakúgy, mint silányabb darabok. A pozsonyi, budai magyar meg régi német ötvösök keze alól bámulatos kincsek kerültek ki, de az újabban beszivárgott bajor meg karantán - s főképp viennai - ötvösök agyonteremtettézték, édeskés cifraságokkal borították műveiket. Ezeket Alexander fráternek szokták bemutatni, ő azután összecsípett szemmel, magától kissé távol tartva s kezében lassan megforgatva a tárgyat, megítélte, vajon igazi kincsről vagy csak súlyra értékes fémről van-e szó. A munka formáit szinte a nyelvével ízlelgette, mint hozzáértő a nemes bort, még cuppantott is, ha igazi érték került a kezébe. Ő azután gyakran odahívta Julianust is, és megmutatta neki, véleményét kérve. S Julianus csakolyan csalhatatlan volt, mint ő. Néha vitába szálltak egy-egy virágdísz, inda vagy csillag mineműségén, s a fráter igaz gyönyörűséggel sorakoztatta példáit s érveit, nemegyszer izgatottan lerohanva a kincsesházba s ott föltúrva a hasonló vagy ellentétes darabokat. Ezen annál inkább csodálkozott, mert hiszen Julianus szegény apa gyermeke volt, s a kis faluban aligha látott sok efféle kincset.

Mostanában a perjel kijelentette, hogy Julianus meg néhány nagyobb társa már nem sokat tanulhat a fejérvári klastromban.

- Itt az üdeje, hogy Bononiába menjetök - kiáltotta szinte bosszúsan, mert mindig bosszús volt, ha a kolostor fészkéből a megnőtt madarak egyikét-másikát szárnyra kellett bocsátania. - Őszre az Univerzitáson a helyetök.

Így rohan az idő - gondolta Julianus hevesen megdobbanó szívvel, s kissé megrémült. Csak most jutott eszébe, hogy jobban végignézzen magán. A klastromban nem találkozott tükörrel, de volt fényes aranytál, melyben a miséhez szükséges fehér kenyeret tartották. E tál fenekének tiszta lapján megnézte magát. A sárga tükrön homályosan látszott az arca. Vonásai elmosódtak a pelyhesen kiütköző barna szakáll foglalatában, csak a szeme csillogott élesen. Elcsodálkozott. Hát ilyen régen odahagyta családját, ennyi idő múlt el azóta, hogy Váradról elindult, egyenesen Fejérvárra. Akkor azt hitte, sohasem kerül ide. Hogy kétségbe esett, amikor Filetlen Pál elrabolta, s a szigetre hurcolta! És íme, most mégis hallja, hogy Bononiába kell indulnia! Itt is kitanulta, amit lehetett, tavasz, nyár, ősz és tél, karácsony, húsvét és pünkösd múlt el fölötte sorban, új esztendőre új esztendő következett... Itt is lejárt a homokóra.

A könyvesházba vonult. Elővette a Nagy Gestát, félreült egy alacsony székre, ölébe fektette a könyvet, mint először a váradi toronyszobában, s állát öklére támasztva elgondolkozott. Az írópulpitusok előtt magas székeiken kuporgó, könyveikben bolhászkodó tudós barátok halkan nyikorogtatták hollótollukat, s bele-beleköhentettek a csendbe. A máriaüveges ablakokon átkozott forró délelőtti napfény villogott. Julianus nagyon-nagyon szomorú volt. Büszkén gondolt ugyan rá, hogy hamarosan az Univerzitás hallgatója lesz, leteszi a kis-fogadalmat is, és mint novícius halad az egyházi fokozaton egyre följebb, talán egészen a királyi udvar előkelői közé, de ennek sem tudott igazán örülni. Holnap novícius, holnapután nagyfogadalmas szerzetes, fölszentelt pap, azután elismert, tisztelt írástudó, aki okiratokat ír vagy írat, országos ügyekben intézkedik, térítőket indít Keletre, Északra és Délre idegen népek közé, maga is elmegy ide-oda, hogy ellenőrizze munkájukat... De hát csakugyan ezt akarta-e? Két vágy hajtotta gyermekkorában a klastrom s a jó perjel karjai közé: a királyi udvar fénye s a távoli mesebeli tartományok sok titka. Ezért nem elégedett meg a kis faházzal az erdő mélyén, patak partján, ahol úgy éltek volna Cseperkével, mint két galamb. A kis háznak már nyoma sem maradt. A két vágy közül is, úgy érezte, az első egyre halványul. De a másik, az mindennél erősebb ma is...

Búslakodva küszködött gondolataival. Julius fráter képében vajon nem az ördög csiklandozza, csalogatja-e, hogy vágjon neki a világnak, teljesítse be gyermekkori vágyait, ámbár ugyancsak ördöng incselkedetei lehettek? Talán nem is azok a távoli tartományok lebegnek a szeme előtt, hanem bűnös vágyai, melyek elé korlátot szab a kemény kolostori élet, a regulák varázsa?

Belepillantott a könyvbe, lapozgatott benne. És a Gestához fűzött régi írás szavai egyszerre ismét megragadták a szemét, mint akkor a toronyszobában. Mohón olvasta: "Küldének hozzájuk küetöket, s magyeriak nagy örömvel fogadák űket..." Ebben a pillanatban forrón érezte, hogy az ő útja mégis oda vezet, ahol azok a magyarok örömmel fogadták a követeket. Hiszen hozzájuk vágyódik Ottó fráter is. Ottó csak nem bűnös terveit kívánja megvalósítani?

Nekidőlt a sárga lapoknak, s kitartóan olvasta a szögletes betűket. Lassanként elfeledve, hol van, kik vannak körülötte, s mit mívelnek, csak azt látta, hallotta s érezte, amit a szöveg mondott. Könyv nélkül tudta már, mégis mohón olvasott. Hogy vonultak a magyeri törzsek Etelközbe, hogy szövetkeztek a kazárokkal, hogy szakadt el tőlük egy rész s ment délnek, hogy ütöttek a többieken a besenyők, s miként fordult néhány csapat megint vissza a régi hazába. S hogy Pannóniából mint indultak hozzájuk időnként követek, mint örvendeztek egymásnak, mint küldtek ők is ajándékokat s követeket a nagy nyugati országba. Ott vannak, ott kell lenniök, pogányság sötétjében, várva azóta is újabb követeket, a naggyá nőtt magyar birodalom rokoni szeretetét.

E gondolatok mindent elsöpörtek: kételkedést, bűntől való rettegést, asszony iránt föltámadt vágyat, testnek-léleknek minden hiúságát. Bizonyos volt, mire tette föl életét. Ezért ment a váradi klastromba, ezért tanult, ezért hagyta ott faluját, családját, ezért szakadt el Cseperkétől is már gyermekfejjel.

Soha ilyen biztos még nem volt önmagában. És soha ilyen távol nem volt a klastromtól, annak mindenféle természetű lakóitól, pörlekedéseitől, irigységeitől, minden gyarlóságától. Soha ilyen igazán meg nem bocsátotta a szerzetesek bűneit csakúgy, mint a klastromi élet sok hazugságát. Most világosan érezte: egész életére szolgája lett Isten akaratának, igazi szerzetes lett, biztosan áll mind a klastrom, mind a világi élet kavargásában.

Keresztet vetett, s fejét mélyen lehajtva, hálatelt szívvel mondott köszönetet Istennek a régi írásért, mely életét a sírig megvilágította.




Hátra Kezdőlap Előre