Amikor a király végre - hosszas töprengés, vitatkozás, tétovázás után - engedve a pápa fenyegetésének is, hogy ha el nem indul már az annyiszor megígért és elhalasztott keresztes hadjáratra, interdiktum alá veti - elbúcsúzott ifjú feleségétől, Jolántától, és serege egy részével útnak indult a dalmát tengerpart felé, a fejérvári novíciusok és fiatal szerzetesek is fölcihelődtek bolognai útjukra. A király serege mögött szekereztek, át a horvát hegyeken, erdőségeken, amerre a régi római Hadiút, az "öttevény" - azaz öntött úttest - haladt, és szerencsésen elérték a tengert.

A sok új látvány izgalmát, az út kellemetlenségeit és fáradalmait egyszerre elsöpörte a tenger látása. Már a Balaton is csodálatot keltett Julianusban bájával, hervadó színeivel, kékbe, zöldbe, szürkébe játszó tükrével, a könnyű ködbe burkolózó távoli partok csúcsos hegyeivel, de a tenger, a tenger megdöbbentette, fölemelte és lesújtotta egyszerre. Amikor a sziklás hegyoromról először pillantott végig a mélyben kitáguló végtelenségre, mely összeolvadt az égbolt gyöngyszínével, lélekzete elállt, szíve a torkába szökött, kezét lehullatta, szeme káprázott. A tenger! - suttogta, de csak az ajka mozdult. És többet nem szólhatott, ennél nagyobbat nem tudott mondani.

Társai is szótlanul álltak körülötte, mögöttük az öszvéres kordék rongyos, fekete képű, parázs tekintetű gazdái álltak, s tisztelettel hallgattak, látván, hogy a fiatal papok imádkoznak. Pedig nem imádkoznak, csak bámultak telhetetlenül.

Mennyit olvasott, hallott Julianus a tengerről. A szent iratok telve vannak a tenger emlegetésével, tenger mellett élt Isten választott népe, tengeren hajózott Pál apostol, a szigetvilág nyughatatlan térítője, tengerről szólottak a klasszikus görög és latin írók. És mennyit emlegették azok a fráterek, akik találkoztak már a tengerrel. Julianus tudta, milyen a tenger, ismerte nagyságát, hullámainak görgését, partot csapkodó erejét, kékségét és feketeségét. Álmában is nemegyszer látta. De most egyszerre kiderült, hogy a tengerről sejtelme sem volt.

Mert a messzeség, a végtelen víztükör kéksége, hullámainak szikrázó játéka, a parti sziklákat zuhogva elborító nyújtózkodása mind olyan volt, amilyennek képzelte - s mégis egészen más. A Nyugatra hajló Nap aranya elöntötte a messzeséget, halványpiros meg sötétkék felhők úsztak hosszan a fölnyilalló fénysugarak előtt, a tekintet végigrohant a végtelen távolságon, s egyenest fölfutott az égre, a másik tengerre. Itt minden nyitott volt, az ember világa eltűnt, partjai a végtelenben lebegtek. Nehéz illatokkal terhes szellő fújt, s megborzongatta hűvös leheletével, de meg is simogatta becézőn. De ez a becézés olyan volt, mint a vadállat szelíd kurrogása, játékos simogatása. És az illatok! A víz mindent átható nyers szaga keveredett vérlázító halszaggal, ecetfák, narancs- és citromligetek illanó illatával, mézes édességével. Olyan volt ez az illat, mint a nehéz bor: nyelte, nyelte az ember részegen, s egyre többet kívánt belőle. Mély lélekzettel szívta. A világ lassan-lassan forogni kezdett, mintha nesztelenül rohanna Nyugat felé, a torlódó hullámok ütemesen megújuló zuhogása fölcsapott rá, habját magasra freccsentette, s a part, a mélyben elszórt sziklák tuskósora futott, rohant, úszott szüntelen. Az égbolton pedig a Nyugat felől szálló felhők hullámai vonultak Julianus feje fölött, megtörve a színeket s eltakarva a Nap nyilalló sugárkévéit.

Nemcsak Julianus, de társai is tehetetlenül szívták és itták ezt a látványt. Azok is sóhajtoztak és hallgattak. A végtelen csendet az ő szavuk sem törte meg. Csak az öszvérek ropogtatták a füvet egykedvűen, s rántottak néha a csikorgó kerekű kordékon.

Az alkonyati fényben ragyogó légyrajok táncoltak, hosszan sürögtek egy helyben, majd hirtelen tovasodródtak, mint valami szivárványszínű kísértet.

Rikácsoló sirályok csapongtak a víz fölött.

Jobbra-balra vörös sziklák ragyogtak, és sötétzöld fák reszkettek a nagy kékségben.

Mindez nekik maguknak is különös volt. Nem sokat hederítettek a természet szépségeire, minden szépséget elhomályosított a teremtés koronája, az ember. Az ember állott mindennek a közepén. Az ember e Siralom Völgyében lábával a földön áll, azt túrja arca verejtékével, abból csikarja ki eledelét, házát, ruháját, oda tér vissza, maga is földből lévén. Az ember tekintete a Mennyek Országát vizsgálja, kutatja és várja, nem a föld szépségeit. Szép a föld, ha megadja a mindennapi kenyeret, de nem szép, mert vágyakat is ád. Szép a föld, ha Jézus lépdel át rajta, elmerengvén a mezők liliomainak, az égi madaraknak báján, de nem szép, ha rabságba hajt, hatalomra ösztökél, s mások szabadságának megfosztását követeli. Szép a víz, ha a Tanítványok hálója kivonszolja belőle a hitvány halat, szép, ha vihar korbácsolja, s a hullámok majdnem elnyelik a sajkát, szép, ha Jézus int, s lecsillapodnak a sörényes hullámok - de nem szép, ha bronzorrú gályák evezői alatt csattog, rabszolgák üvöltését visszhangozza, s fegyveres hadakat hord a hátán egymás ellen. A föld arra való, hogy arcod verejtékével munkáld, sziklákat hasíts belőle, s templomot építs rá, a tenger arra, hogy kifogd mélyéből mindennapi szerény haladat, hajóra szállj, s vidd Isten igéjét távoli pogány népek közé, s hogy emlékeztessen, Jézus intése megfékezheti legborzasztóbb dühét is. Sem Julianus, sem társai, sem a hívek tömege, akik között életük útja kanyargott, nem látta a földet, a tengert szépnek. Látta a Siralom Völgyét, a benne bukdácsoló embert s fölötte a végtelen Mennyet, hová a bűnös lélek forrón sóvárog.

Ezt a szépséget, mely a dalmát partokon egyetlen pillanatban az Isten lábaihoz emelte őket, még sohasem érezték. S amikor azután Zára kanyargós, meredek, szűk utcáit járták, fáradtan kopogva saruikkal az otromba köveken, a fecskefészekhez hasonló szürke kis házak, régi római épületek, vaskos egyházak, csörgedező kutak között, a magas, zömök, roppant tornyokkal, mellvédekkel, kémlelőlyukakkal tarkázott várfalak, boltozatos kapuk tömkelegében csatangoltak, hallgatták a tolongó nép hadaró fecsegését, rikoltó kacagását, pörlekedését és édes dalait, botorkáltak halárusok, gyümölcsös kofák, vízhordó, cifra katonák, fátyolos, selyempalástos nők, mezítelen gyermekek, bánatos szamarak, egykedvű öszvérek, kordék, fölhalmozott puttonyok és tömlők között, bámulták a kikötőben horgonyzó gályák cifrán faragott, festett, bronzveretekkel díszített seregét, az első pillanat áhítatától akkor sem tudtak megszabadulni. Mindez a lárma, tolongás, tarkaság, kavargás és zűrzavar a Siralom Völgyének hangos vására volt - de a tenger, ahogy először pillantották meg a magas partról, maga a mélybe leszállott, az egész világot átölelő égboltozat.

Zára szinte forrott a Szentföldre induló hadak s mindenféle tekergők tömegétől. Mozdulni is alig lehetett benne. A fallal erősen körülvett szűk város szinte megpukkadt a beletömött embertömegtől. Pedig a sereg tulajdonképpen a sokkal délebben fekvő Spalatóban gyülekezett, oda gyűltek a világ minden részéből összeverődött keresztesek. Zára afféle átmeneti pihenő volt, s a szélhámosok, akik a keresztesek mozgalmához csatlakoztak, de eszük ágában sem volt a Szentföldön kikötni, itt rakták le batyujukat, hogy gyanús üzelmeikből hasznot csikarjanak. Tolvajok, betörők, útonállók, zsebvágók és tarisznyametszők szép számmal voltak közöttük. De lotyók is, akik a katonák s tolvajok könnyű pénzére pályáztak, s ha a város tanácsa megbotoztatta s az egyik kapun kidobatta őket, még a botozás nyomainak eltűnése előtt besündörögtek a másik kapun.

Normann, frank, német, karantán, olasz, magyar keresztesek düllesztették gőgös mellüket, csörgették tiszteletet keltő vasaikat, s mutogatták a mellükre varrott cifra keresztet. A fráterek rémülten húzódtak félre előlük, s fejcsóválva töprengtek, hogy szerzik vissza a pogányoktól Jézus urunk szenvedéseinek színhelyét éppen ezek a pimasz, pogánynál pogányabb hadfiak, hiszen semmi hajlandóságot sem mutatnak rá, hogy Spalatóba siessenek s hajóra szálljanak, olyan jól érzik magukat a jámbor polgárok között a pecsenyéstál, jóféle bor meg fekete szemű dajnák társaságában. Paulus fráter komoran mondogatta:

- Gyalázatba sillyedt a világ, s miként aranykupában a bides pocsolya, olyan e városban az élet...

Néhány napi tartózkodás után hajóra szálltak, hogy átvágjanak az Adriai-tengeren, s Ravennában szálljanak partra.

A gályán más nemzetbéli, főképp dalmát meg olasz kereskedők is voltak. Amikor a gálya megtelt, a cókmókot elhelyezték, s az izzadó, mezítelen mellű rabszolgák az árukat is berakták, a kapitány sípjába fújt. A köteleket eloldozták, a vasmacskákat fölhúzták, a fedélközön dolgozó rabszolgák nekifeküdtek az evezőknek. A gálya bronzorra nekifordult a keskeny csatorna északi kijáratának, lassú vonulással haladva a zöld, piros sziklás szigetek között a nyílt tenger felé.

Kora reggel volt, a hegyeket könnyű köd borította, s a Nap még nem emelte forró arcát a sziklás gerincek fölé. De az égen hosszú barázdákban ezüstfehér és halványpiros bodorfelhők hevertek, mintha valami régi görög isten szántott volna végig könnyedén, s vidáman az égi mezőkön. Hűvös, illatos szél fújt a város felől, egy kerek saroktornyon az Árpádok vérvörös zászlóját lengette, mintha nagy pillangó szállott volna a barna fokra, ijedten lebegtetve összecsukott szárnyát, hogy a legkisebb zajra elröppenjen. Más pillangók - sárgák, fehérek - a vízre szálltak, s lassan vonulva ittak. Hajók, vitorlás csónakok voltak.

Julianus a hajó orrában állott, mellette féltve őrzött könyvei duzzadoztak egy zsákban. Csuháját nyakán összevonva bámulta a közeli partokat, füstszerű ködbe burkolózó hegyeket, rőtszínű sziklákat, a kagylókkal s elképesztő cifra tengeri növényekkel - vagy állatokkal? - borított sziklákat, melyek csupaszok maradtak a reggeli apály beálltával, s az egyre jobban elmaradó várost, a hajókkal tömött kikötőt. A partokon cölöpökre akasztott végtelen hálók függtek, hasukkal fölfelé fordított kivénült csónakok henteregtek, mint kivonszolt, döglött, félig föloszlott halak, félmeztelen halászok, egészen mezítelen kölykök, boszorkányképű vénasszonyok ácsorogtak a gálya felé bámuldozva. A víz föltorlódott a hajó vaskos orra előtt, és forrva sustorgott, távolabb széles barázda csillogott a szokatlanul sötét tükrön.

Nem tudott betelni a látvánnyal. Társaitól félrevonulva állt, állt, és szeme mohón itta a lassan eléje forduló képeket. Végre fölbukkant a Nap, a köd eltűnt, s a sziklák úgy ragyogtak, mintha üvegből lettek volna.

A hajón hangosan tereferéltek az utasok. Úgy pergették a gyors olasz meg szláv szavakat, mint a madarak. Szenvedélyesen vitatkoztak, hadonásztak, Julianus folyton attól félt, összeverekednek, s kést mártanak egymásba. Ezt az olasz beszédet nem lehetett megérteni annak, aki eddig csak Fejérvár utcáin hallotta a betelepült olasz polgárok ajkáról. Egyszer-egyszer boldogan kapott el egy szót, de reménytelenül ejtette el ismét. Bábeli nyelvzavarodás volt ez, nem olasz nyelv.

Amikor a levegő megmelegedett, Julianus árnyékot keresett. Így jutott le egy nyaktörő lajtorján a fedélközbe. A látvány ördögi volt. Hosszú padokon, lánccal vastag karikákhoz kötözve két sorban sötét alakok ültek itt derékig mezítelenül, s ütemes kurjantásra húzták a roppant evezőket. Julianus szemére vigasztalan sötétség borult, amikor az eltorzult, szőrös arcok egyenletesen himbálózó, hol leszegett, hol fölmeredő tömegét látta, a barna mellek izzadó húsrengetegének csípős szagát érezte, a végtelen bánattal s vadsággal fölbődülő kiáltásokat hallotta. A vastag padok megláncolt rabszolgáinak pattanásig feszült törzse, kinyújtott, behúzott karja úgy vonaglott, mint egy halom irtóztató nagyságú féreg, melyre egy láthatatlan láb tapos. Minden padon a legszélső rabszolga kiáltott, hogy valamennyi mozdulat egyszerre történjék a főfelügyelők s a kormányos akarata szerint. Ez a kiáltás vontatott üvöltéssel kezdődött, s ugatáshoz hasonló kurjantással végződött. Az evezők olyanok voltak, mint az árboc. Mázsás súlyukat egy sor rabszolga is alig bírta el. Odakint, a hajó párkányán túl a hatalmas evezőtollak egyszerre csaptak a vízbe, egyszerre túrták föl, a hasas gályát egyszerre nyomták előre, egyetlen pillanatban emelkedtek ismét ki a vízből, s a hosszú, vonító üvöltés hangjára egyszerre suhantak előre, hogy az ugató kurjantás fölbődülésére egyszerre csapjanak le ismét. Mint óriási bogár lábai, emelkedtek s csapódtak az evezősorok, a nagy bogár pedig lassan, óvatosan mászott kifelé a partok között a nyílt vízre.

Julianus a pokolra gondolt, ahogy ott állott a lajtorja tövében, s a rabszolgákat nézte. Ezek a szakállas, eltorzult arcok, gennyes szemek, vörösbarna, szőrös testek, görcsösen markoló ujjak, vonító s üvöltve kurjantó szájak, a minden mozdulatnál harsogva zörgő láncok elrémítették. A fedélköznek abban a részében, ahol állt, két felügyelő járt-kelt hegyes orrú saruban, szűk nadrágban, vastag ingben, ólomgombos korbácsot szorongatva, sastekintettel figyelve az embertelenné tett embereket. Szaporán pergő szavuk rekedten bömbölt a zörgésben, csikorgásban és üvöltésben. Néha káromkodva ugrottak valamelyik padhoz, és korbácsuk megcsattant a lankadó háton. Őrjítő volt a pontosság, a kegyetlen rend, mellyel a törzsek előredőltek, a fejek lehajoltak, az arcok eltűntek, a karok kinyúltak, s a vastag dorongok lehajlottak, őrjítő a lelketlen erő, mely a testeket görcsösen összehúzta, a karok behajlottak, a derekak hátradőltek, a ronggyal takart, magas gerendára támaszkodó lábszárak kiegyenesedtek, a vörös, szakállas, gennyes szemű arcok fölszegültek, s a dorongok visszahúzódtak. Vonítás, előrehajlás, kurjantás, hátrahajlás... Újra és újra ugyanaz, újra és újra ugyanúgy... A láncok csörgése, az evezők csikorgása, a tüdőkből kizúduló sóhajtás suhogása, a nyögések nyekkenése, a lecsapó evezősor harsanása olyan pontosan egybevágott, mintha nem emberi lények lettek volna itt, hanem egyetlen százkarú, százarcú, száztüdejű állat.

Úgy érezte, vissza kell fordulnia, el kell szöknie, a tengerbe kell ugrania.

Látott rabszolgát eleget, nyomorultakat, akik roppant köveket cipeltek, ástak, szántottak, gabonát, sót hordtak, de mi volt az ő szenvedésük ehhez az égre kiáltó pokolhoz képest! Azok megkapták a kásájukat, ruhát viseltek és télen farkasbőrt, együtt éltek feleségükkel és gyermekeikkel, pihenés idején énekeltek, damboráztak, sőt táncoltak is, nevettek és mókáztak, vasárnap, ünnepen templomba mentek, gyóntak és áldoztak, gazdájukhoz panaszra mehettek, s a törvény, engedve Jézus Evangéliomának, megszabta életük rendjét. Férfit felesége nélkül eladni, gyermeket elszakítani anyjától nem lehetett, sokat pedig fölszabadítottak uraik, gyakran még életükben, gyakran pedig haláluk óráján, végrendeletükben, kikötve bizonyos munkát az egyház számára lelkük üdvösségéért. Azok, ha rabszolgák is, de emberek voltak. Ezek már nem is emberek. Hanem részei a hajónak, akár a tönk, az árboc, a vitorlarudak, a hajóorr vagy kormány.

Honnét s hogyan kerültek ide? Kik fogdosták őket össze, kik adták-vették őket? Kik ezek a pokolba vetett szerencsétlenek? Van-e nevük? Egyiknek koromfekete, göndör haja, sötétbarna arca és szénhez hasonló szeme van, a másiknak vörös haja, vörös szakálla, még a szeme is vörös, mintha égne. Egyik magas, sovány és csontos, az orra horgas, ajka lebiggyedő, a másik zömök, széles vállú, domború mellű, combja, karja rövid és vaskos, izmai ökölnyi csomókban dudorodnak ki kormos bőre alól, orra lapos, haja rövid, sötét és kemény, mint a lószőr. Az egyik szelíd és szenvedő, arcát úgy emeli az alacsony mennyezetre, mintha fájdalom nyilallna a torkába, a másik közönyös, élettelen, mintha fából faragták volna, tán szólni is elfelejtett már. Az egyik fiatal és csinos, a másiknak korán megőszült a haja, mocskos sárgás pásztákban vegyül a sötétebb kóc közé, arca barázdás, teste ványadt, patakokban csurog róla a verejték. Az egyik oldalt pillant vadállatian komor képű szomszédjára, ajka gúnyosan elvigyorodik, mond valamit, de hallani nem lehet, a másik meg kiköp, tehetetlen düh vonaglik a képén s káromkodik. Hol az apjuk, anyjuk, feleségük, gyermekük? Házuk, erdejük, kutyájuk, barmuk? Mi örömük van azon kívül, hogy napjában háromszor szárított halat s egy kupa vizet adnak nekik, és elvégezhetik testi szükségüket? Imádkoznak-e, dicsérik-e Istent, s ha dicsérik, miért dicsérik? Kérnek-e tőle egyebet, mint a hamaros halált? Mit álmodnak, ha lerogynak a büdös szalmára? Látnak-e papot, gyónnak-e, s mit gyónnak? Mi bűnük lehet, beleszorítva ebbe a pokolba, ami nem e pokol bűne?

Krisztusom, ezekért nem halál meg? - gondolta Julianus, s elszoruló torokkal fordult vissza, hogy fölmásszon a lajtorján s megkeresse társait.

Sokáig beszélgettek azután erről. Gerhardus, Paulus, Desiderius is kiment, s megnézte az evezőpadok rabjait. Összebújtak a hajó farában, nem hallották a tengert, nem látták a velencei meg római kereskedőket, nem hallották a víz locsogását, a szél dudorászó muzsikáját, az utasok hangos fecsegését, káromkodását, gyermekek visítását, asszonyok nevetését. Csak az ütemesen megfeszülő meg görcsbe ránduló testeket láttak, a vonító s kurjantó üvöltést hallották, az izzadság és húgy csípős szagát érezték. Mintha maguk is evezőpadon ülnének, megfeszültek, előredűltek, hátrahajoltak, s fogukat összeszorították, mint azok ott alattuk.

Julianus hevesen beszélt, a mindig vidám Gerhardus komoran hallgatott. Paulus meg le s föl járt a hajófar zugában, mellét vad indulatok duzzasztották, kezét ökölbe facsarta. A hajó kijutott a szorosból, balra fordult, egy nagyobbacska sziget mellett húzott el, majd nekivágott az Adriának. Északkeleti szél fújt, félmeztelen legények másztak az árbockötelekre, kiabálva kifeszítették a vitorlákat, a szellő beléjük kapott, megduzzasztotta, harsogva csapdosta. A fedélközben elnémult az ütemes üvöltés, az evezőket bevonták, parancsok csattantak odalent, a kormányos - meztelen képű, nyírott fejű, nagydarab férfi - nekidőlt a kormányrúdnak, s a gálya féloldalra feküdve hasította a hullámokat. Julianus és társai megkönnyebbültek. Isten meghallgatta forró könyörgésüket: kedvező szelet adott, a rabszolgák pihenhettek. Hátha ők is Istenre, Jézus irgalmára gondolnak, s hálát adnak a szélért? Lám, a Teremtő még a szellővel is lelkeket tud emelni a Pokolból a Mennybe...

Most hát nyugodtabban csodálhatták a tengert. Dagadó hullámokon siklottak, a víz kék volt, sirálycsapatok keringtek fölötte, s rikácsolva, kodácsolva lesték a hulladékot. A novíciusok, fölszabadulva kínzó érzéseik alól, nevetve figyelték őket.

- Olyan a hangjuk - mondta Gerhardus -, akár odahaza a tíkoké. Halljátok, hogy kodácsol az a nagy vén!

- Tám az a nagyanyjuk! - nevetett Julianus.

A hallgatag, komoly Paulus csak mosolygott. Azután kenyérdarabokat vett elő átalvetőjéből, s hajigálni kezdte. A sirályok veszekedve csaptak a zsákmányra, s röptükben kapkodták el. Majd a vízre ültek, s ringatták magukat a hullámokon. Az utasok közül néhány asszony meg egy csapat fekete, szurtos gyermek leste őket, s kacagott rajtuk. Főképp amikor vadul marakodtak.

Amint azután beljebb haladtak a tengerbe, a szél erősödött, a hullámok megnőttek. Julianus lett beteg először. Fájt a feje, gyomra háborgott, arca elfehéredett, homlokát kiverte az izzadság. Kihajolva a párkányon, visszaadta, amit reggel evett, támolyogva a padlatra ült, s keservesen nyögött. Csakhamar követte Gerhardus meg Paulus is. Mókával, kötekedéssel akarták elütni a dolgot, de hamarosan elment a kedvük. Távolabb egy-két más utas is hasonlóképpen nyavalygott, csak a tengerjáró velenceiek meg dalmátok voltak makkegészségesek, mintha szárazon járnának, szétvetett lábakkal méregették a fedélzetet, s végtelen vitákat folytattak. A gyermekek sivítva estek neki hol egy kötélcsomónak, hol egy tőkének, de mindez nem zavarta őket sem a sirályok, sem a vitorlarudakon mászkáló legények bámulásában!

Egész nap semmit sem evett a négy fráter, de azért hánytak gyalázatosan. Elgyötörve hevertek a padlón, fejüket átalvetőjükön s féltve őrzött könyveiken nyugtatva. Julianus a szálló felhőkre meredt, gondolva, így tán könnyebben elviseli szenvedéseit. Gerhardus tanácsokat adott neki, hogy feküdjék, hogy tartsa a fejét, de a tanácsok rajta sem segítettek. Paulus rendületlenül olvasta Breviáriumát, időről időre föltápászkodott, mintha fejbe verték volna, a korlát fölé hajolt, s nagy kínnal öklendezett. Azután megint visszafeküdt, s folytatta az ájtatoskodást.

Azt hitték, sohasem látják meg a partot. Leszámoltak a bolognai Univerzitással s minden tervükkel.

Lent a hajó gyomrában konyha lehetett, mert orrfacsaró ételszag szállt föl. Két hajóslegény mezítláb tocsogott végig a síkos födélen, s merítőhálót húzott föl, benne ficánkoló halakkal. Úgy az asszonyok, mint a gyermekek nagy diadalkiáltással fogadták a hálót. Egy mogorva, szakállas öregember a párkányon ülve horgászott, s mikor sikerült kifognia egy félkar nagyságú halat, elégedetten leballagott vele a lajtorján a mélybe. A sült hal és olaj szaga olyan émelyítő volt, hogy Julianusék egész életükre megutálták az evést.

De végül ezen is túl voltak, Isten segítségével megszokták. Nagy akarattal, sok fohászkodással legyőzték a tenger csúfságait, sűrűbben szóltak, föl is tápászkodtak, s lassan-lassan megint gyönyörködni kezdtek a mindig más, mindig változó tenger szépségeiben. A víz megcsitult, a vitorlák lankadtak, soványan lógtak, s a fedélközben ismét fölhangzott a felügyelők parancsa. A láncok csörögni, az evezőkapcsok csikorogni, a rabszolgatorkok vonítani és kurjantani kezdtek. És ha eddig tengeri betegség kínozta Julianusékat, most a még rettenetesebb lelki undor, gyötrő felháborodás kínja kavarta föl gyomrukat.

- Le kellene mennöm - morogta visszafojtott dühvel Paulus, és szikrázott a szeme -, korbácsot kellene fognom s kivernöm e gyalázatos gazokat a hajóról... Belé kellene hánynom űköt a tengörbe... Jézus Úr példájára kellene bánnom ez aljas kutarokkal, emböri lelket megtipró pagányokval...

- Ha megkésértenéd - csillapította a nyugodtabb, szelídebb és béketűrőbb Desiderius -, tégöd korbácsolnának meg s vetnének tengörbe.

- És ha e kis csapatot megszabadejtanád es kínjaitól - fűzte hozzá Julianus, hogy megnyugtatást találjon lelkifurdalására, igazolást tétlenségére -, mint segélnél a többin? Valahány e szélös tengörön s más tengörökön kénlódik, megmarad láncaiban s a fertelömben, hová uraik veték.

- Jézus Úr nem kérdé, vajon a többi sánta, béna, csonka-bonka, vak nyomorult megmarad-é nyomorúságában, ha azokon segélt, kik hozzá menének - válaszolta feddőleg Paulus.

Ez ellen ki szólhatott volna? Helyeslőleg bólintottak. Akkor sem volt ellenvetésük, amikor Paulus, tovább töprengvén a dolgon, kijelentette: ő bizony lemegy a rabok közé, s prédikációt tart nekik.

- Tanólánk, hogy tanejtsunk - mondta szilárd elhatározással. - Vigaszt nyerénk, hogy vigasztaljunk, épségöt nyerénk, hogy megsegéljük a gyámoltalanokat. Én tehát szólok hozzájuk, amint Isten tudnom adá.

Desiderius az egész úton kissé visszahúzódott hármójuktól, most is egy távolabb hentergő kötélcsomón üldögélt, s a sustorgó vizet nézte. A tengeri kórság is jobban megviselte, mint társait, sovány, szőrtelen arca zöldes volt, homloka egészen sárga, világoskék szeme bágyadtan merengett a hullámok örök játékán, a hajót messze elkísérő sirályok rajzásán. Most azonban halkan közbeszólt:

- De mely nyelvön szólasz, ézös felem?

- Latinul - felelt Paulus olyan hangon, mint aki ezt csakugyan nem találja vitásnak.

- Egenám, de űk bizonyosan nem értenek latinul.

- Már mért ne értenének, he?

- Ezök a nyomorultak olaszul, dalmátul, rácul, szerecsönyül, türkül, mindönképpen szólanak, csak latinul nem. Hát azki kun, avagy besenyő rab, miként értse a latint? És azki szerecsöny? Vesd el szándokodat, ézös felem. Bízd Istenre űköt.

Olyan bánatosan gunnyasztott a kötélcsomón, s bámult a tengerbe, mintha valami nagy kincset ejtett volna bele.

Paulus csodálkozva nézett rá. Julianus meg Gerhardus viszont aggódva tekintett Paulusra: bizony, fogas kérdés ez, igaza van Desideriusnak. Ám Paulust szikrát sem zavarták társai szavai.

- Vajon Pétör apostol s más apostolok, kik szólának a néphöz, nem zsidóul tudának-e csupán? S nem adaték-e meg nékik a szólás teljessége?

Erről nem is mondott többet. Elővette könyvét, s belemerült olvasásába.

Julianus el is felejtette már a beszélgetést. Amikor az este leszállt, igen megéhezett, s elővette átalvetőjéből a kenyeret. Félrevonulva a hajó farába, az árboc tövébe ült, s lassan eszegetett. Az égbolton kigyúltak a csillagok, körös-körül sötét víz terült el a világ végéig, eltűntek a sirályok is. A hajó utasai levackoltak és elcsöndesedtek. A gyermekek anyjuk ölébe bújva elaludtak. A kereskedők abbahagyták hosszas vitáikat, kihajoltak a hajó párkányán, s a sötéten villogó vizet nézték. Néhány cifra ruhás, köpönyeges vitéz a lajtorján a hajó mélyébe ment, hogy a fölszálló ételszag csalogatására körülnézzen a konyhán. Föltámadt az esti szél, a legények kurjongatva másztak a vitorlarudakra, s kifeszítették a pattogó, recsegő vitorlákat. S a fedélközön ismét elcsitult a rabok egyforma vonítása és kiáltása.

A sötét tengerről emlékek ringtak elő, körülrajzották Julianust. Torka elszorult, szemébe könnyek gyűltek. Milyen messze volt az édes szülőföld! A hajó egyre messzebb vitte megállíthatatlanul. Mögötte elmosódott az ék alakú barázda.

Vajon nem lett volna jobb örökké ottmaradni a kis faluban, ahol minden embert s minden fát olyan jól ismert?

Rettenetes magány szakadt rá. Társai után vágyódva, mint nyájba az elcsavargott állat, elindult, hogy megkeresse őket. Amint a fedélköz nyílása mellett elhaladt, mintha Paulus zengő, harsány latin szava ütötte volna meg a fülét.

Gyorsan leszállott a lajtorján.

Himbálózó hajólámpák gyér fényében az evezőpadokon ülő, féloldalt heverő, a padok közé szórt büdös szalmán guggoló dermedt tömeg tátott szájjal, csodálkozó, kimeredt tekintettel bámult Paulusra. Ő a lajtorja tövében állott, s karját fölemelve beszélt. Arca piros volt, szeme égett, teste kinyúlt, hangja ércesen zengett, mint a megütött bronz. Soha ilyen hangon nem hallotta még szólani Julianus. De a többi sem, mert megfeledkezve mindenről, mind a három szinte fölfalta tekintetével Paulust. Ott ültek a lajtorja lábánál átalvetőjükön, térdüket átkarolták, kezüket összekulcsolták, arcukat reáfektették, úgy néztek föl, mintha a Mennyek magasságába néznének. Itták, falták, nyelték Paulus csodálatos latin szavainak mézét.

A rabok fölügyelői szétvetett lábbal álltak a gerendás hodály mélyében, korbácsukat lelógatták, karjukat összefonták, fejüket leszegték.

És Paulus beszélt. A fekete vagy halovány arcok fényben égtek, s komoran rámeredtek. A sötét szemek mint parázs villogtak ki a szőrcsomók közül. A mezítelen derekak meghajoltak. Halálos, szinte rémült csend volt. Odafönt durrogtak a szélben feszülő vitorlák.

Julianus a legalsó létrafokra ült, megrendülve figyelt.

Arról szólott Paulus, hogy miként haltak meg az első keresztyén mártírok az amfiteátrumok porondján válogatott kínzások közepette. Szólott egy szolgálóleányról, aki keresztyén úrnőjét követte a fogságba, mosolyogva viselte el a kínzatást, akkor is imádkozott és énekelt, amikor bika szarvára kötözték, apja, anyja, testvérei szeme láttára meghurcoltatták, végezetül, félig már holtan, cölöphöz kötve szurokkal bekenték s meggyújtották. Szólott rabszolgákról, akik kereszten szenvedtek vértanúhalált Krisztusért, s akiket Jézus bevezetett a Mennyek országába, hogy elvegyék örök jutalmukat. És szólott az isteni Pásztorról, aki társalkodva jár a búzamezőkön, halászokat gyűjtött maga köré a tó partjára, ölébe ültette a gyermekeket, és a szenvedő szegények kenyerét s halait megszaporította. Majd átszellemült arccal a Hegyibeszéd tanítását fejtegette: kik a boldogok.

Olyan volt Paulus, amilyennek sohasem látták. Hiszen a klastromban mindig áhítattal hallgatták gyönyörűen pergő, gyöngyszemekként ragyogó latin szavait, a vízesésként zuhogó mondatokat, a dallamos hangsúlyok tökéletes elosztását, mindig csodálták, hogy suhant és ringatózott biztos lendülettel a szónoklás hullámain, mily gyorsan ragadta meg a kellő szót, s hogy adta meg mondanivalói súlyát keze intésével, karja lendítésével, ökle lehullásával, kitárt öleléssel, mint változott az arca a szavak tartalma szerint, hogy izzott át rajta harag, csodálkozás, mosoly, szelídség és komorság. Paulusra az egész klastrom úgy tekintett, mint a keresztény erkölcsök jövendő apostolára.

De mi volt az a Paulus ehhez képest, aki a gályarabok egymás hegyén-hátán hentergő, mocskos, sötét és vad tömege előtt állott teljes karcsúságában kimagasodva, öklét a magasba emelve, karját kitárva, majd összefonva, ujjával intve, megrendültségével küszködve, a hajópallóról szinte fölemelkedve s a mennyezet felé nyúlva, kámzsáját hol eleresztve, hangját ijesztően, fenyegetően megzendítve, majd simogatón elcsitítva! Mi volt a klastrom megszokott rendjében munkálkodó Paulus ehhez a szokatlan Paulushoz képest. Paulus megrázta magát, mint a mesebeli legény, s egyszerre százszor szebb, erősebb, hatalmasabb lett. Lerázta kötelékeit, most szabadon szárnyalt - Paulus meghalt, és Paulus megszületett. Lássátok csak, ugyanaz a csontos, karcsú, szikár termet, ugyanaz a kissé széles arccsontú ábrázat, keskeny, sötét fényű szem, domború, barna homlok, nyírott haj, ritkás, fiatalos szakáll és bajusz, ugyanaz a csontos, hosszú ujjú, erős és mégis gyöngéd kéz, ugyanazok a mozdulatok s ugyanaz a hang. És mégsem ismertek rá Paulusra. Annyi köze van csak a régihez, mint ragyogó pillangónak a bábhoz, melynek rovátkolt alakja mutatja a szárnyak rajzát, de magukat a szárnyakat nem.

Csuda történt - gondolta Julianus, de ezt gondolták a többiek is. Mert úgy bámulták, hallgatták Paulust, mintha életükben most látták volna először.

Az alacsony, sötét, széljárta s mégis büdös helyiséget feszülésig megtöltötte Paulus hangja, hallgatói rajongó képpel meredtek rá, görcsös ujjaik önfeledten babrálták szakállukat s rongyaikat, gennyes, szélmarta szemükből izzott az életre kapó lélek, itt-ott kövér könnyek is gördültek. Valaki rekedten nyögött, mint a megdöfött vaddisznó.

Kint locsogott a víz és suhogott a szél. A vitorlák harsogva csapongtak a szélben.

*

Julianus sohasem értette meg, hogy foghatták föl Paulus latin szavait a gályarabok. Maga Paulus ezen egyet sem törte a fejét. Elég volt, hogy szólott, Isten nyelvén szólott, Jézus tanítását hirdette, hogy megértették, abban nem talált semmi csodálnivalót. Gerhardus még mókázott is, mint mindig.

- Szöröncséd - mondta csendes mosollyal, mutatóujját feddőleg fölemelve -, hogy a korbácsos hajcsárok sem értének sömmit. Belérekkentöttek lönne a tengörbe. A nagy, tarajos kélgyó falta lönne testödet.

- Így nem esének gyilkosság bínébe - toldotta meg Desiderius.

Ez a kötekedés azonban csak bámulatukat s rajongásukat takarta. Most mind a hárman érezték: a világ végére is elmennének Paulusszal, még a római amfiteátrumba is. És eltűrnék a legborzasztóbb kínzásokat. Csak rátekintenének Paulusra, s megnyugodna a szívük.

Titkon rásandítottak, s fölfedezték arcán az isteni kegyelem különös bélyegét.

Ravennáig még gyakran volt alkalmuk, hogy a rabszolgákról és rabszolgaságról beszélgessenek. Tudták: a szolgaságot Isten rendelte, ám Isten rendelésével való gaz visszaélés volt az, amit a gályarabokkal műveltek. Hiszen rabok nélkül nem haladhatnának a gályák, nem épülnének hatalmas egyházak, mert az emberek semmit sem mívelnének, ha nem kényszerítenék őket. De összerogyásig hajszolni, lelketlen állattá aljasítani az embert: ez fölbőszítette keresztyénségüket. Mert az úr felel a szolgáért a legfelsőbb Úr előtt, s felelni fog ezekért a szerencsétlenekért is. Jézus Evangéliumához joga van minden emberi teremtménynek. Ezeknek is joguk van hozzá. Vajon szó nélkül lehet-e tűrni, hogy az Örömhírt mégsem hallhatják?

Julianus más véleményen volt. Ő azt mondta, a szolgaság nem Istentől, hanem Sátántól ered, minthogy a Sátán akarja szolgaságába hajtani az embert. Isten föl akarja szabadítani az örök életre. Például megemlítette, hogy Jézus mindig a szegények között járt, nekik hirdette Evangéliumát, a gazdagokról és urakról viszont rettenetes ítéletet mondott. A gazdagoknak tehát szét kell osztaniok mindenüket, föl kell szabadítaniok szolgáikat, hogy bejuthassanak a Mennyek országába. Így cselekedtek az első kresztyének is - bizonygatta.

- Igen, de akkor összeomlanék minden emberi község - mondták ők.

- Hát omoljék össze - kiáltott hevesen Julianus. - Nyilván ez Isten akarata. Bízzuk reá, mit épít a helyébe.

- Minden hatalom Istentől van, a hatalomnak alázatosan engedelmeskedni kell - erősítgette Desiderius. - A hatalom azért van, hogy fölmagasztalja a jókat s megbüntesse a gonoszokat. Jézus is azt akarta, adjuk meg a császárnak, ami a császáré.

- Születésünkben, halálunkban egyenlők vagyunk - állította erősen Julianus. - Ami ezt megrontja, a Sátán. Nem Istentől, hanem Sátántól való minden ilyen hatalom.

- Ez már eretnekség - vélte Desiderius aggodalmaskodva.

Gerhardus nem szólt bele a vitába, csak amikor már igen hevesen folytatták, vetett véget neki.

- Nyughassatok immár! - förmedt rájuk magyarul. - A velág úgy vagyon, ahogyan Isten megteremtővé. Munkálkodjunk hitünk szerént s igazság szerént, s a többit bízjuk Istenre. Ha a hatalom Sátántól vagyon, bizony öszvedől csúfosan. Ha kedég Istentül vagyon, megáll az ű nagyobb dücsőségére.

- Vagynak olyan népek es - fejtegette Paulus, elnyúlt a hajófödélen, s feje alá téve karját, a sötéten lebegő vitorlát, a szikrázó csillagok millióit bámulta -, azkik hirdetik, e velágon Sátán uralkodik, s űtet kell imádnunk. Valóban, ha e velág hatalmai Sátántól vagynak, úgy e velág Sátántól vagyon. Ámde ez eretnekség.

A hosszú tengeri út alkalmas volt efféle vitákra. Egyébként pontosan végezték ájtatosságaikat, éhségüket kenyérrel, fügével, szárított hallal verték el, csodálták a tenger színváltozásait - olyan kék, mint amilyen első nap volt, sohasem lett többé -, a felhőket, a hajóslegények kemény munkáját, az utasokat, majd meg a vízből fölcsapó delfinek játékát. A gályarabok egyforma üvöltései lassan-lassan megszokottá váltak. Paulus még lement egy este, hogy prédikáljon, de a felügyelők egyike sebesen pergő olasz szóval figyelmeztette, ha meg merészeli tenni, tengerbe dobatja. Paulus meg akarta győzni tévedéséről, s hivatkozott isteni megbízatására, a rabok emberi jogaira, az Evangélium parancsaira. A fickó azonban nem sokat teketóriázott, megragadta Paulus csuhájának gallérját, megrázta őt, s képébe ordította, amit az imént már mondott. Ez ellen tehát nem lehetett tenni egyebet, mint imádkozni, hogy Isten térítse más belátásra.

Egyszer egy szűk nadrágú, köpönyeges, széles kalapú veneziai kereskedő lépkedett el mellettük hegyes saruiban, s hallva magyar szavaikat, fölkiáltott:

- Csak tám nem magyeriak vagytok, tisztölendő fráterek?!

- De bizony azok - bólintott Julianus, csodálkozva az idegen tökéletes magyeri nyelvén.

- Hajjaj, hiszen azkor földik vagyunk!

- Mért, tám magyeri vagy te es, uram?

- Én az - felelt a velencei, s kényelmesen letelepedett melléjük egy tőkére, lábszárát negédesen elnyújtotta, ujja hegyével kényesen megvakarászta hegyesre nyírott szakálla végét.

Elmondta, hogy szarvasmarhákat szokott eladni Zárában a velenceieknek, a magyarországi hajcsárok hozzá hajtják a barmot, ő meg továbbítja. Most Ravennában vagyon dolga, onnét fölmegy Veneziába, összegyűjtött pénzén gályákat vásárol, s keresztes hadakat szállít Akkonba. Ez most igen jó üzlet. A baromvásárt nagyobbik fiára bízta. Így egyfelől húst ad el a kereszteseknek, másfelől szállítja is őket. Kár, hogy fegyvereket hoznak magukkal, így nem lehet még fegyverműhelyt is berendeznie.

- Immár attól tarték - magyarázta gyorsan pergő nyelvvel, mint aki már hozzászokott az olasz szóhoz, s akkor is hadar, ha magyarul beszél -, hogy végképp bedöglik a kresztös hadjárat. Kedég úgy kellött, akár a májusi eső. Ha nincs kresztös had, kiszikkad az élet. Mert mi az élet? Keresködés, nemde. Jól mondá pápa űszentsége: Istennek tetsző dolgot mível s bínbocsánatot nyer, azki fölveszi a kresztöt. Igaza es vagyon. Mert az egész velágra csak jó háramlik a hadjáratból.

S nagy hamar elsorolta az ujjain, mennyi jó háramlik a világra a hadjáratból. Íme:

- Nyernek a keresködő várasok, mert pénz folyik beléjük, a hadak esznek, isznak, mindönért fizetnek. Forog a dénár! Nyernek a hajósok, hiszen a hadak szállítása ugyancsak jó üzlet, nyernek a fegyverkovácsok, nyernek a kresztösök, tudniillik bűnbocsánatot, nyer az Egyház, mert növekszik a hit, terjed az Evangélium, de nyernek az otthon maradt népek is, mert mennyi arany, ezüst, selyem, keleti szőnyeg s mindönféle kéncs, drága fűszerszám ömlik hozzájuk szinte ingyen, elragadozván ezeket az istentelen pogányoktól. Hát csakugyan Szentlélök sugallá űszentségének a hadjáratot. Imádok is buzgón, csak tartson mennál tovább.

Végtelen örömének így hangot adva, kikérdezgette a novíciusokat, honnét jönnek, hová mennek. Ő már régóta nem volt otthon. De nem is megy. Endre úr kormányzása sehogy sem tetszik neki. Otthon csak a lézengők, gazemberek, szélhámosok, hízelgők, mindenféle ritterek, azonfelül zsidók, izmaeliták virágzanak. Pedig hívta őt Endre úr egyenest esztrigáni udvarába, amikor megtudta, milyen tisztelendő férfiú ő, mennyi vagyona van, mekkora világot látott, mennyit tanult. De hát csak nem ül otthon, abban a tetves kis elmaradott országban? Itália, az igen. Venezia, az igen. Aki itt él, nyitva előtte a világ.

Egy hajóslegény botorkált el mellettük. Az idegen ékes velencei kiejtéssel kérdezett tőle valamit. Majd egy másiktól dalmata nyelven. Egy harmadik embertől - fekete szakállú, posztóköpönyeges idős férfiútól - horvátul tudakozódott, habrigyált rá valamit, bólogatott, s közönyös pofával bámult ki azután a tengerre.

- Sok nyelvön szólasz - csodálkozott Julianus.

- Hajjaj, valaki az egész világon jár-kél, kell hogy sok nyelvön szóljon. Tudok én, fráter, némöt, latin, francia, horvát, türk, sőt szerecsöny nyelvön. Otthon, Andorás úr udvarában, nem egyször mondák, be elkelne tolmácsnak az én nagy tudalmam. De hát olyan helyön én nem maradok. Mert amék kerál megfojtja a keresködést, megrontja a pénzát, dögrovásra jut előbb-utóbb.

Hosszasan elbeszélgettek a nagy tudású, gazdag tapasztalatú úrral. Történeteket hallottak tőle, amelyek mind Endre úr tehetetlenségét, ostobaságát, szélhámosságát, a tudományokban való járatlanságát, tékozlásait, hebehurgyaságait, állhatatlanságát, hitetlenségét, hiúságát, erkölcstelenségét, elképesztő hazudozásait bizonyították. Elbeszéléséből lassan olyan alak bontakozott ki, aki rogyadozott a bűnök és hibák mázsás súlya alatt. Az idegen mindezt egy vérbeli velencés könnyedségével sorolta el. Nagy fölénnyel ült a tuskón, hegyes szakállával játszadozott, s ajkáról kecsesen hullottak a legrútabb szidalmak. A novíciusok, zárt életet élvén a klastromban, csak elvétve hallották a külvilágból beszivárgó híreket. Most elrémülve figyeltek. Hiszen, ha ez az igazság, Magyarország királyostul, urastul-népestül megérett a pusztulásra. Fejüket lehorgasztva búslakodtak, de ellentmondani nem tudtak, nem értvén a világi dolgok csínja-bínjához.

Az idegen több ízben engedelmet kért, eltűnt, s kis idő múlva visszatért. Ilyenkor borszag érzett rajta. De hát tengeren nem ihat az ember vizet.

Mire a ravennai tornyok föltűntek a látóhatáron, s a hajót ellepték az olasz part rikácsoló, mohó sirályai, Julianusék fenékig belepillantottak hazájuk életének förtelmeibe, s kétségbeesve látták, mily rozoga ország fiai ők. Amikor az iszapos ravennai kikötő sárga hullámaiba tekintettek, mintha Magyarország iszapos vizébe tekintettek volna. De nem szégyent éreztek, inkább dühös keserűséget.

Késő alkonyat volt, amikor az itáliai szelíd, lankás partokhoz értek, Julianusnak az otthoni lankákat juttatták eszébe. Ha a fák és bokrok között imitt-amott kiemelkedő mélabús ciprusok nem feketélltek volna a sötétkék égre, otthon érezte volna magát. Meg ha az illat nem lett volna annyira idegen, ez a nehéz, víznek, narancs- és citromligeteknek, babérfáknak édes-erjedt kipárolgásából összetevődő illat. Most érezte, mennyire megvan minden országnak a maga különös szaga. Ezután álmában is megismerte volna Itália földjét a szagáról.

Maga a város jól bent volt a szárazföldön, mert az egyre iszaposodó tenger évről évre kijjebb építette a partokat. Mindezt a párkányra könyökölő tapasztalt idegen mondta el. És arra is fölhívta figyelmüket, hogy ha az iszaprakódás így halad, Ravenna egykor egészen szárazföldi város lesz, a hajók számára új kikötőről kell gondoskodni. Valóban, a tenger sárga volt a hordaléktól, a víz sűrű, mint a piszkos olaj.

A gálya utasai ide-oda rohanásztak a fedélzeten. A szurtos kölykök ismét visítani kezdtek, az anyák kiabáltak, a férfiak holmijukat keresték s hordták össze, a hajóslegények macskamód mászkáltak az árbocon, s begöngyölték a vitorlákat, a kormányos ordítozott, odalent az evezők ismét kinyúltak, fölemelkedtek, a vonító, kurjantó ütemes hangok fölharsantak. Lassan siklott a nagy hasú gálya a kikötő felé. Ott ismét fürge csónakok, árbocerdők, csüngő vitorlák tömegei, cölöpökre akasztott hálósorok s lézengő csoportok várták.

Elköszönve nagy tudományú útitársuktól, a novíciusok keresztet vetettek, buzgón fohászkodtak, s hálát adva Istennek a szerencsés megérkezésért, partra szálltak. Lábuk alatt most émelyítően ingott a szárazföld. Átalvetőjüket vállukra véve szaporán nekivágtak a hosszú útnak, mely a tengertől a városba vezetett.

Késő este volt, amikor hosszas gyaloglás, tévelygés, gyámoltalan kérdezősködés után megtalálták egy klastrom vendégházát, s a bronzbuzogánnyal bekopogtattak a megvasalt nehéz kapun.

*

A kis csapat pénze Paulusnál volt. Ő fizette a hajóút költségeit, vásárolta a szűkös élelmet, ő keresett szállást, és alkudott a bérre. A Fejérvárott lepöngetett dénárokat zacskóba kötve kebelében, a kámzsája alatt viselte, s gyakorta megtapogatta, nem hiányoznak-e. Bononiában már bátran fordulhattak a rektorhoz pénzért, ha szükségük volt rá.

Első éjszakájukat a városon kívül egy útszéli fogadóban töltötték. Keveset aludtak, szívük nyugtalanságát s bánatukat buzgó imádkozással, csöndes énekszóval és társalkodással töltötték. A nyitott színben szalmán kuporodtak össze, mint szegény ember malacai. Nagy lárma, ortályozás tombolt egész éjszaka. Katonák ittak, kockáztak, daloltak, táncoltak mindenféle sikítozó, fertelmes dajnák társaságában. Előkerült egy lézengő zenész is, violát nyaggatott nagy buzgón, s veszekedett, hogy adjanak pénzt a játékáért. A részeg katonák többször eldöngették, de nem sértődött meg. Kipanaszkodva s jól kikáromkodva magát, megint csak rángatni kezdte a vonót.

A fogadó udvarán szamaras meg öszvéres kordék álltak nagy összevisszaságban. És szüntelen jöttek-mentek a részeg emberek. Sebesen pergő olasz veszekedések harsogtak mindenfelől, néha még kés is villant, Julianusék rettegve várták, mikor lesz a sok dühös pörlekedésből emberölés.

Jól bebújtak a szalmába, fejükre húzták kámzsájukat, s Istennek ajánlották éjszakai pihenésüket. Ennek ellenére is csak keveset tudtak pihenni.

Másnap bementek a városba.

Vadul fújt a szél, kavarta a port. A járókelők a házak árkádjai alatt tolongtak. De úgy látszik, Bononia lakosait a bosszantó szél és por nem akadályozta abban, hogy egész napjukat az utcákon és tereken töltsék. A kolostor csendjéhez szokott novíciusok nyugtalanul tűrték a tolongást, lármát, hadonászást, mely körülvette őket. A város egyébként tele volt pappal, mindenféle szerzetessel, a világ minden tájáról gyülekeztek az Univerzitás hallgatói. A magyar szó sem volt ritkaság. A magyarokat különben messziről meg lehetett ösmerni, többnyire egyedül, de legfeljebb kettesével-hármasával jártak, nem hadonásztak, csendesen beszélgettek. A németek viszont mindig csapatostul vonultak, mint a méhraj, a csapat élén egy öregebb barát lépkedett. Az olaszok, franciák meg összevissza rajzottak nagy zúgással, mint tavasszal a szárnyra kelt hangyák.

Julianusék egy jóravaló, jámbor kőfaragómesternél vettek szállást. Takaros házban lakott a mester, Giovanni Della Torre úr, feleségével, két fiával - akik szintén kőfaragók s apjuk segédei voltak - meg leányával. Harmadik fia is volt a mesternek, azonban katonának állott, s nem volt otthon. A ház nem volt öreg, díszeit, kapubálványait, ablakkereteit maga Della Torre mester faragta remekbe. A kapuboltozat hátul szűk udvarra nyílt, s az udvaron, néhány csenevész fügefa mellett, kőtömbök, félig kifaragott márványdarabok hevertek a kövek emeléséhez szükséges gerendákkal, csigákkal és kötelekkel. A mester és két fia ott munkálkodott kora reggeltől alkonyatig, szorgosan kalapálva, vésve és méricskélve a köveket. Olykor nehéz kordé dübörgött be a kapu alatt, s a nevetgélő, örökké fecsegő, veszekedő emberek nagy hűhóval, huzavonával márványhasábokat raktak le róla.

Julianusék az emeleten laktak. Keskeny, kanyargós kőlépcsőn kellett fölmenni. A lépcső fejénél a falba mélyesztett fülkében szépen faragott angyal állott, kezében gyertyatartót emelve. Szobájuk tágas volt, szép boltíves mennyezettel, mély ablakfülkékkel s lantornás ablakokkal. Ha kinyitotta az ember a szellőző fiókot, éppen Santo Augusto piazzájára, azaz a Szent Ágoston térre láthatott. Elég nagy, de rendetlen tér volt ez. Észak felé egészen nyitott a várfalig. A bástyák alatt patak bújt ki a városból, s a falak mentén folyt tovább, megtöltve a mély árkot lassú folyású vizével. Aposa volt a kis folyó neve.

Ez a térség egyébként tele volt fügebokrokkal, s néhány méltóságteljes, komor ciprus is suhogott benne az örökké fújó szélben.

A négy fiatal fráter tehát elfoglalta helyét Giovanni mester házában, s végre kipihenhette a hosszú út fáradalmait. Giovanni úr koravén, csúnya, ám annál beszédesebb és szívesebb felesége naponta többször is benyitott, vajon az ő kedves kis szerzetesei nem kívánnak-e valamit. Ők semmit sem kívántak, mindennel meg voltak elégedve. Nem voltak követelők és szemtelenek, akár az itáliai papok, ridegek, mint a kevély normannok, fecsegők, mint a franciák. És olyan alázatosak sem, mint a németek. Margherita asszony, Giovanni mester szapora szavú felesége el is hadarta nyomban megjegyzéseit a különböző nemzetek papjairól. Látott ő már eleget, mindig laktak nála szép számmal. Ezt a szobát úgyszólván azért építette a mester, hogy Univerzitásra járó papokat tartsanak benne. Ugye, Istennek tetsző cselekedet ez?

Julianusék alig értettek a szavából itt-ott egy szót, mosolyogva, magukat sorsuknak megadva hallgatták a szózuhatagot, s úgy tettek, mintha értenék. A franciákra igen bosszankodott az asszony, mert leánykáját, Margheritát, egy évvel ezelőtt elcsábította és rútul faképnél hagyta egy fiatal lyoni fráter. Azóta sem ő, sem kis Margheritája - röviden csak Ritának nevezte - nem állhatja a francia papokat. Náluk csak az olaszok rosszabbak - tette hozzá vélhetőleg az asszony. Ilyesféleképp kupálták ki hadaró s elharapott szavait azzal a latin tudománnyal és Fejérvárról hozott csekély olasz szókinccsel, amivel négyen együttvéve rendelkeztek.

Dobogó szívvel léptek be a világhírű Univerzitás egyik épületébe. Ez a vaskos, több részből álló palota különös méhkas volt. Szűk folyosóin, boltíves termeiben bábeli nyelvzavar kavargott, de valamennyi nyelvet, mint tarka mozaikot, keretbe foglalta a latin. A méltóságosan lépkedő német doktorok szép latinsággal szóltak, az olaszok viszont olyan kiejtéssel, amely inkább az olaszhoz, mint klasszikus latinhoz hasonlított. Még nehezebb volt megérteni a gyors beszédű franciákat, ők az u-t ü-nek ejtették, a szóvégi e-ket vagy ö-nek, vagy sehogy, hanem egyszerűen lenyelték. Volt egy öregebb ír szerzetes, nagy melegséggel szorongatta Paulus mindkét kezét, s különös nyelven, mély hangon kérdezősködött, de szavaiból csak Pannóniát értették. Kérte is Paulus:

- Szólj latinul, kedves atya, mert ír nyelvedet nem értjük.

A szakállas barát olyan ártatlanul, mint egy óriási szőke gyermek, rettentően elbámult. Valami olyast makogott, hogy hiszen ő latinul szólott. Ezen mindnyájan nevettek.

Gerhardus, aki mindig jókedvű volt, utánozta is később a derék írt. Meg az olaszokat, franciákat. Sokat nevettek ezen. Paulus pedig levonta a konzekvenciát:

- Lássátok, ézös feleim, még azon az egyetlen nyelvön sem érthetjük meg egymást, melyet az Isten az egész velágra kiterjeszte, s melyen egyházatyáink s doktoraink szólanak.

Október első napjaiban megalakították a különféle testületeket. A magyarok az Ultramontánusok Univerzitását, a többiek a Citramontánusokét. Összesen éppen harminchárom nemzet volt, ebből tizenhat tartozott az ultramománusokhoz. A két Univerzitás azután két esztendőre megválasztotta a rektorát. Az ultramontánusok rektora egy javakorbeli aacheni német szerzetes lett, bizonyos Hilbertus, akit Wulfnak is neveztek. Ő már negyedik éve hallgatta Bononia tudósait, s remélte, az ötödik év végén megtarthatja előadását egy egész dekretalisról, s baccalaureatus lehet. Hallgatag, majdnem mogorva ember volt, rendkívüli pontosságáról és szigoráról híres, hazulról javadalmat kapott, s hatesztendei szabadsággal bocsátották Bononiába.

A rektor mellé tanácsosokat - consiliariusokat - választottak. Ezek közé bekerült egy magyar szerzetes is, bizonyos Adalbertus Pozsony-ból. Ezt csak hallották, őt magát még nem ismerték. A választások lezajlása után az aulában kitették a megválasztottak névsorát. Julianusék böngészték, vajon nem lelnek-e még más magyarokat is. De nem találtak.

Nemcsak világi meg szerzetes papok jártak az Univerzitásra, hanem előkelő urak fiai is. Különösen sokan jöttek Franciaországból. De voltak más nemzetbeliek is. Julianusék hamarosan tapasztalhatták, hogy a tudományok fennkölt csarnokában nem csupa áhítatos lélek szívja az igazságok mézét, hanem egy sereg izgága fickó is. Cifrán lengő köpenyegben, félrecsapott tollas kalappal sürögtek a folyosókon s előadótermekben, belekötöttek egymásba, ordítoztak, verekedtek, káromkodtak. De amennyire nem tűrhették egymást az épület falain belül, gyorsan fölbomló s újjáalakuló szövetségeket alakítva egymás ellen, annyira egyetértettek a város polgárainak megvetésében s utálatában. Alig múlt el néhány hét a testületek megalakulása után, alig kezdődtek meg az előadások, a bőrében nem férő diákság már városszerte hallatott magáról. Az újonnan jötteket a régiek szervezték, oktatták s vezették. Franciák, normannok, németek, provansziak, kik egyébként alig állhatták egymást, a polgárok ellen koholt nagyobb vállalkozásokban gyönyörűen egyetértettek. Csatlakozott hozzájuk néhány hetyke magyar úr is.

Csakhamar szörnyű lárma verte föl a várost, Julianusék azt hitték, ellenség támad a bástyákon. Fölkapkodták csuhájukat, sarujukat, s lerohantak a lépcsőn. Odalent Giovanni mesterrel találkoztak. Éjszakai ruházatban, kezében gyertyát tartva éppen a kaput vizsgálgatta, vajon nem feledte-é nyitva. Két fia az udvar mélyéből bukkant föl, kezében testes bunkót lóbálva.

- Corpo di Bacco! - dörmögte, dühösen rázva a fejét. - Kezdődik már!

Az utcán nagy lábdobogás, rohangálás, ordítozás folyt. Valahol kegyetlenül döngettek egy kaput. Végre elcsitult a lárma, az izgága társaság a város más részébe vonult.

- Azért tartunk papot - magyarázta később a fecsegő Margherita asszony -, mert a pap mégis békésebb természetű. Ámbár velük is megjártuk már. De remélem, ti nem vagytok olyan alávalók, mint az a lyoni ördögszerzetese volt.

A rendes előadásokat délelőtt, a rendkívülieket délután tartották. Paulus egyházjogot hallgatott, Gerhardus meg Julianus etikát, logikát, Desiderius aritmetikát, geometriát az etika és logika mellett. A professzorokat a hallgatók hívták meg, de jól kordában is tartották őket. Ha valamelyik el akart távozni a városból csak egy hétre is, biztosítékot kellett letennie, hogy visszatér, s nem old kereket mindörökre. Az órák megtartását keményen ellenőrizték, mindaddig prelegálni kellett a tudós professzornak, amíg a homokóra le nem járt.

Julianus és Gerhardus professzorai valóban tudományuk pazar kincseit szórták a hallgatók áhítatos serege elé. Clementius doktor, aki etikát adott elő, német volt, ragyogóan szólott latinul. Őszülő hajú, nagy szakállú, nyugodt képű, magas homlokú férfiú volt, szeme kék, de cseppet sem álmodozó, inkább acélosan kemény és hideg. Széles, vállas alakján mint szobron omlott a fekete kantus. Orrán nagy, vastag pápaszemet viselt. Az volt a szokása, hogy a szöveget nyugodt, kimért, jól beosztott hangon fölolvasta, majd rövid, velős, átlátszó formában punctumba foglalta, hozzácsatolta a questiókat, s áttért az ellentmondásokra. Ezeket nagyjából vázolva, fölszólította hallgatóit, soroljanak elő annyi ellentmondást, amennyit csak tudnak. Vetélkedve álltak elő, Clementius sorra megcáfolta őket.

A logika professzora a messze földön híres Joannes Parvus volt. Vén ember, sovány, mint a karó, foga csak kettő, elől. Ezért arca még soványabbnak látszott, mint amennyire illett volna elképesztő cingárságához. De ha sovány is, annál magasabb volt. Ha ültéből fölkelt, mintha behajtott körzőt nyitottak volna ki. Kopaszodó madárfején itt-ott rezgett néhány vörösszőke hajszál.

Megfontolva, szinte suttogva olvasta a kiszabott textust, ujját a könyvbe dugva a könyvet becsukta, kihúzta magát, behunyta a szemét, nagyot szippantott, s kezdte a punctum kifejtését. Áttérve az ellentmondásokra, óvatosan fogalmazta meg mondanivalóját, s a scolastica szigorú szellemének megfelelően bontotta részeire a fogalmakat. Közben-közben lehunyta szemét, hogy lássa, nem tükröződik-e hallgatói arcán ellentmondás. Amint ilyesmit érzett, rögvest lecsapott. Suttogó finomsága dühös szilajságnak adott helyet.

- Te talán másként vélekedsz, atyámfia? - kiáltott a kipécézett hallgatóra.

Akit így megszólított, gyakran élemedett korú, tisztes egyházi férfiú volt. Ő azonban nem törődött ezzel. Kegyetlen gúny ragyogott föl kiszikkadt, beesett képén, apró szeme szikrázott. És a szabadkozó férfiút csúfolódása bonckésével szedte darabokra.

Johannes Parvus mester a hallgatók réme volt.

Desiderius meg volt elégedve mesterével, aki aritmetikát s geometriát adott elő. Bölcs, hallgatag, csámcsogva beszélő öreg fráter volt a professzora, valahonnét görög földről származott, de inkább örménynek látszott. Haja, szakálla koromfekete s göndör volt, orra erősen hajlott, ajka élvetegen duzzadt. A számokat úgy forgatta szájában, mintha szopogatná. Paulus meg egy Párizsból idekerült kövér francia professzornál, Orphelinnél hallgatott római és egyházjogot. Délelőtti tárgyai ezek voltak: a Digestum vetus és a Codex, a délutániak: az Infortiatum, a Digestum novum és a Volumen. (Ebben foglaltatott a lombardiai Liber Feudorum, az Institutiók és Justinianus Novelláival egyetemben.) Paulus ezenkívül retorikát is tanult Johannes Saresberiensis-nél, a messze földön híres professzornál. Az ő mondását idézték világszerte: "Si abstrahentem tuleris intellectum, liberalium artium officina peribit" - azaz: "Ha elveszed az absztraháló gondolkodást, elpusztul a szabad művészetek műhelye." Hát ő nem is vette el az absztrahálást. Értette a módját, miként kell a legegyszerűbb gyakorlati kérdéseket a legmagasabb eszmei, sőt metafizikai magasságokba emelni s belőlük elvont, általános elveket leszűrni.

*

Julianusék négyen, egy klastromból, egy városból valók lévén, minden idejüket együtt töltötték. Napjukat a klastromi rend szerint osztották be, fölkeltek vigiliára, elvégezték reggeli ájtatosságukat a város belsejében a San Stefano templomban, együtt mentek az Univerzitásra, s együtt mentek haza. Ebéddel a fáradhatatlanul fecsegő, rút Margherita asszony látta el őket. Fogásai igen egyszerűek s egyhangúak voltak: olajban sült hal, olajbogyó, hagyma, bab, gyümölcs. Ősz elején inkább füge, ősz végén, a nagy narancsszüret után narancs. A város környékén nagy gesztenyeerdők voltak, így Julianusék jó előre tudták, elérkezik a gesztenyézés korszaka is. Szegényesen, elégedetten, mint szerzeteshez illő, elfogadták, amit csekély pénzükért az idegen föld adott.

Délután rendkívüli előadásokra mentek. Majd betértek a templomba délutáni könyörgésre. Ezután sétálni mentek a városon kívül. A déli bástyáktól nem messze kedves kis tó terült el, ciprusok, babérfák, olajligetek között. Ezt a csendes, illatos ligetet Giardini Margheritának nevezték, így magyarjaink magát a tavacskát is Margaréta-tónak keresztelték. (Üldözte őket ez a név.) Itt nem volt olyan kellemetlen az örökké kavargó szél, ami a városban fölverte a port. A sötét, dús koronájú fák egyhangú zúgása, a kis tó vizének csillogása és csobogása megbékéltette, gondolatokba ringatta Julianusékat. Szép volt az ősz, az égbolt kék, mint a bársony, az alkonyat fellegei vérvörösek s a fák szinte feketék. Különösen a ciprusok voltak szépek. Mintha keservesen gyászolnának, zokogó suttogással hajladoztak a szélben.

Amint a Nap lenyugodott, Julianusék a városba siettek. Nem volt tanácsos a tó környékén lézengeni ilyenkor. A sötétség odacsalta a paráznákat, akik nem találtak alkalmas helyet a városban ördögi gyönyöreik számára. Ezekre csatangoló szökött katonák s brávók leselkedtek, hogy megsarcolják őket. Nemegyszer véres verekedések zajlottak, s emberhalál is esett.

A környéket az Isten tudósok számára teremtette. Szelíd lankáin szántóföldek, szőlők, kertek, gyümölcsösök virullak, az olaj- és babérfák nehéz illatban fürdették a munkájukból hazatérő parasztokat, szamaras kordék nyikorogtak álmosan az aranyporban ragyogó úton, lányok, legények csoportokba verődve oly édesen énekeltek, hogy az már fájdalmas volt. Az ördög részegítő mézzel telítette Bologna földjének dalait, hogy biztosan kísértse meg az elkábult érzékeket.

Odahaza örökké visszhangzott az udvar Giovanni és fiai vésőjének, kalapácsának pufogásától. Ez a hang a váradi Kovácsszeg emlékét idézte vissza Julianusban. Könyve fölött elmélkedve fölemelte fejét, behunyta a szemét s elmerengett. A falu, a klastrom, a Zengő már elmerült a feledés lassan omló vizeiben. Apjáról, mostohájáról, kisöcsséről nem tudott semmit. Hiszen oly régen volt mindez. Vajon mi lett Vajkából, Busából? És Cseperkéből? Asszony, gyermeke is van tán. Régen elfeledte őt, mint ahogy neki is csak Giovanni úr kalapácsa juttatta eszébe a gyermekkor szivárványos idejét.

A kísértések most új alakban környékezték.

Giovanni felesége a lyoni fráter gaztette óta úgy vigyázott leánykájára, mint a gyertyalángra. Nem is látták máskor, csak ha átfutott az udvaron fél csípőre tűzött szoknyában, mely alól kibukkant barna, telt lábszára. Meg vasárnap, ünnepnap, amikor a családdal templomba ment. Hosszú fátyola kéken lobogott a szélben, szemét lesütötte, barna arcán szende komolyság borongott. Kerek, húsos, kicsattanó arca, telt, vaskos ajka és éjfekete szeme volt Ritának s lassú, vonagló járása. Julianust különösen az ajka meg a járása kísértette. Mert ajkát egy kissé mindig nyitva tartotta, úgy, hogy hófehér, csipkés foga kivillant, mintha láz fűtené, járását meg az tette vérforralóvá s egyben gyermekessé, hogy térdeit kissé összesúrolva lépett, ruhái suhogtak, csípője ütemesen vonaglott.

Bár Julianus minden erejével küzdött a földi szerelem kísértései ellen, apránként mégis megfigyelte Ritát, akár akarta, akár nem. Ismét érezte azt a forró s egyben didergő rémületet, amit a fejérvári klastrom vendégházában érzett, amikor a vízhordó olasz leányt meglátta. És azt a sóvárgó kínt, ami a székesegyházban térdeplő leány hajfonatának láttán támadt benne. És tudta, ismét futnia kell, Isten tudja, hová, talán a világ végére; ahol egy asszony esztendők óta várja.

Töredelmesen gyónt, Paulust megkérve, vesszőzze meg, Paulus példákat sorolt elő szent Ágoston vallomásaiból, Gerhardus a maga módján, vidáman fitymálta ördöng korhatag hatalmát az igaz lelkek fölött, Desiderius pedig ámulva csodálkozott, mint aki semmit sem ért az egészből. Hiszen Rita semmivel sem szebb, különb, figyelemreméltóbb, mint az az ezer lány, aki Bononia utcáin s mezőin kavarog. Pedig azok sem olyanok, hogy megkísérthetnének egy igazi szerzetest. Bevallotta, ő még olyan nőt nem látott, akit megkívánt volna.

Ördöng azonban nem aludt, résen volt, tudta, hogy Julianus kerüli Ritát, s készen várja a kísértést. Ám úgy intézte dolgát, hogy Julianus éppen akkor fordult be a kapun, amikor Rita kifelé indult, akkor ment át az udvaron, amikor a leány onnét jött, akkor lépett a lépcsőre, amikor ő, gyertyával a kezében kamarájába ment pihenni. Még az utcán is összesodorta őket. Julianusék beléptek a templomba, s íme, a leány is akkor lépett be lobogó kék fátyollal, bő, puha piros selyemben, fekete szemét lesütve s duzzadt ajkát kissé kinyitva, apja, anyja és testvérei kíséretében. Fejbólintással, mosollyal köszöntötték egymást, Rita is bólintott, ő is mosolygott, nem egyedül Julianusnak, hanem társainak is szánva az üdvözlést. Julianus azonban úgy érezte, a leány éppen reá mosolygott, éppen felé bólintott. És szívében újra meg újra föltámadt az ijesztő tűzvész. Utánanézett, bár minden erejét megfeszítette, hogy ne tegye. S látta a leány lassú, vonagló járását, amint térdeit kissé összesúrolva lépked a templom homályában.

Ki hinné, de még az is ördöng ügyét szolgálta, hogy Rita ama bizonyos lyoni fráter kedvese volt. Hogy nem szeplőtelen. Mert egész alakján elömlött a romlottság ragyogása, az pedig, hogy éppen egy fráterrel vétkezett, fölverte benne a kérdést: akkor talán velem is?

Mint akkoriban Julius fráterrel a matematikába, most Paulusszal merült bele a retorikába. Tanulmányai tárgya most a dictamen volt, azaz oly írásművek szerkesztése, amelyeket ő maga gondolt ki. Paulus nekiadta Petrus Blesensis régi könyvét, a Libellus de arte dictandit, nem egyszer maga szabta meg az írásmű tárgyát, de gyakran egészen Julianusra bízta. Hexametert meg disztichont kellett írnia. Julianus könnyedén, zengzetesen oldotta meg feladatait. De tudta, amit Paulus nem tudott, hogy érzékei remegéséből, édesen kínzó, bűnös vágyaiból mennyit fojtott bele a ritmusok lüktetésébe, a hangsúlyok ringó hullámzásába.

Az Univerzitáson pedig a dialektika és logika hajszálfinom törvényeibe ölte kívánságait. Elmerült az ellentétes fogalmak kérdésébe, bőven foglalkozott a szillogizmussal, s izgalommal követte a levezetések gyönyörű játékát, a tiszta, elvont gondolkodás kristályrendjét. A gondolkodás legmélyebb titkaiba a perihermeniák vezették, míg a látható világ jelenségeinek vizsgálatából a metafizika vezette a hit isteni magasságaiba.

És mégis, ha elkészült egy szépen gördülő, méltóságosan lejtő disztichonnal, rajtakapta magát a kívánságon: hátha elolvasná Rita? Ostobaság - tette hozzá nyomban, mint aki zagyva álomból ébred -, mit ért ez az egyszerű olasz leány a disztichonhoz? Mit tud a latin nyelvről? Olyan ő, mint egy kedves, lusta kis állat. Ami áhítat van benne, önkéntelenül támad, mint madár nyelvén a fütty.

S amikor a szónoklás művészetét tanulta, hányszor érezte: most Ritát kívánja meggyőzni. Ritát arról, hogy hány légió s hány század angyal van a Mennyben, mely arkangyalok a vezéreik. Ritát arról, hogy mit jelent: "Kezdetben vala az Ige, az Ige Istennél vala, és Isten vala az ige." Ördöng oly istentelen volt, hogy Ritát az isteni tudomány tanulásával kapcsolta össze.

Julianus Ég és Föld között hányódott, egyik órában az Éghez járt közel, a másik pillanatban lezuhant a földre, egy fiatal, gyermekes és bűnös leány mellé, aki lesütötte fekete, parázsként égő nagy szemét, duzzadt ajkát egy kissé kinyitotta, s lassú, vonagló lépéssel járt előtte a romlás felé vezető nyílegyenes úton.

*

Adalbertus, a Pozsonyból ideszármazott tanítvány, világi pap volt. Sokáig elkerülték egymást, Adalbertus másfelé volt elfoglalva, tisztsége is külön munkát rótt reá, amikor meg ő kereste Julianusékat, nem voltak szállásukon. Margherita asszony elhabrigyálta néhányszor, hogy bitangoló, franciának látszó papféle kereste őket, óvakodjanak tőle, mert szőke, kék szemű, alsó ajka lebiggyed s egyébként sem szerzetes. Gerhardus nevetett: vajon nem Desiderius jött-e haza egyedül? Hiszen szőke is, kék szemű is, meg mintha az ajka is lefittyedne egy kissé. De az asszony rémülten tiltakozott. Desiderius fráter igaz ungherese, megismeri ő a franciát húsz lépésről, annak tiszteletet gerjesztő szakálla van. S az ő küszöbét ne is merje átlépni.

Cifra, ám nem éppen tiszta ruháiban elsuhogott, még hosszan méltatlankodva s dörmögve a lépcsőn s hányva a keresztet. Álla hegyén kövér, barna bibircsók, három szál szőrrel.

Egy nap vigasztalanul esett a hűvös, ködszerű eső, a szél süvöltve fújt. Julianusék otthon ültek, tanulmányaikba merülve. A homályos lantornán peregve folyt le az esővíz. Giovanni mester is bevonult a fészer alá, onnét hallatszott a tompa pufogás.

Paulus le s föl járkált a szobában, suttogva variált egy parafrázist, hogyan lenne jobb, hatásosabb, megragadóbb, hogy keltene a legegyügyűbb hallgatóban is tiszta képet. Desiderius az ágyán ült, térdén abacust tartott, s háromszögeket rajzolt a finom porondra. Gerhardus meg az ágyán feküdt hanyatt, feje alá tette karjait, lábát lóbálta, s halkan dúdolt egy motettát. Julianus egy Planctus magyarázásával bíbelődött az asztalnál, de gondolatai messze jártak.

Kínzó honvágy gyötörte mostanában. Szeretett volna a földhöz vágni mindent s hazamenni. Nem mintha vonzotta, hanem inkább űzte volna valami. Ez az örökké fújó szél, mely átjárja a házat, a kámzsát, a csontokat és a lelket. Hiába várja, a hó csak nem akar lehullani. Odahaza már hull is talán. És zúgott a feje a torlódó, csicsergő olasz hangoktól, melyeket rázúdított Itália földje.

Az ajtó kinyílt, s nagy örvendezéssel egy alacsony, kövér, erősen szőke, érzelmes arcú, tiszteletet gerjesztő szakállú fiatal pap lépett be. Alsó ajka erősen lefittyedt.

- A magyeriak? - kérdezte szépen rezgő hangon.

- Azok - fordult felé Paulus.

- Végre! No végre! - kiáltott a jövevény, kitárt karral Paulusnak lódult, megölelte, megcsókolta, megveregette a vállát.

Majd ugyanezt mívelte a többivel is. Közben beszélt:

- Adalbertus vagyok, tudjátok, Emmerich pozsonyi böcsületös kűfaragó mívész fia. Fölszentölt pap. No, be szerettelek volna látni bennetöket! - Leült, körülnézett, elismerően bólintott. - Jó kis szállásotok vagyon. S négyen vagytok magyeriak! Immár szólani is elfelejtök, különösképpen magyeri nyelvön. Hát szóljatok, mi történe otthon? Élnek-é, halnak-é? Bizony, két jó erős esztendeje rágom itt a könyveket, alig tudok hazulról sömmit.

Körülülték az asztalt, Paulus főtt gesztenyét, narancsot szedett elő a kuckóból. Adalbertus ezer kérdést vetett elébük, alig győztek felelni. S közben szelíd, érzelmes kék tekintetét hol egyikre, hol másikra fordította, megsimogatva őket a szemével. Fejét féloldalt hajtotta, mintha bánkódnék valamin. Mikor indultak, merre jöttek, hová valók, mit tanulnak, mi a szándékuk. De mohó kérdéseivel és mélabús tekintetével ellentétben volt vidám mosolya, játékos szava.

- No, hát Endre úrval mi vagyon, he? Hallánk, elméne Szentföldre processiózni.

- Hát elméne. Mondják, igön fél pápa úr fenyögetésétől.

- Osztán kit hagya odahaza maga képében?

- Joannes érsök úr űnagyságát - mondta Paulus.

- No, de most osztán nincs otthon a macska.

- Nemcsak az egerek, de a patkányok is cincognak.

- Márkedég Joannes érsök urunk nem tud a patkányokval bánni.

- Hát az országbíró kicsoda? A kéncstartó? Főlovászmestör? - firtatta a kíváncsi Adalbertus.

Ezt egyikük sem tudta.

- Hát nádrespán uram?

- Tám csak nem Kán nembéli Gyula úr? - találgatta Gerhardus.

- De bizony az - erősítette Paulus.

- Áh, nem ű. Apodfia Dénes úr - ellenkezett hevesen Desiderius.

- Az a zsivány? Hát nem ű a tárnokmestör?

- De bizony ű.

Végre mégis kisütötték, hogy Kán nembéli Gyula a nádorispán, Apodfia Dénes pedig a tárnokmester. Ezen Adalbertus igen elkeseredett.

- Hát mikor tanólja meg immár Endre úr, hogy ne bízzon kutyára hájat? No, szép kis ország, szép kis föld, szép urak! Hátszen amíg Endre úr odajár, Dénes úr megfosztja az egész birodalmat, akár a ludat!

Szótlanul rágcsálták a fügét, gesztenyét haraptak föl, s majszolták lisztes belét, homlokukat ráncolva, szemüket félig behunyva, mintha mérget ennének. Majd mind az öten csepülni kezdték Endre úr kormányzatát. Mért nem viszik nagy diadallal Béla kisebbik királyt Erdőelvéből Fejérvárra vagy Esztrigánba, mért nem teszik fejére István király koronáját? Micsoda urak azok a magyeri urak?

- Én sem megyek vissza többé - mondta komoran Paulus. - Isten földjét tapodjuk mendönütt.

- Itália, ez osztán ország! - kiáltott lelkesen Gerhardus. - Ilyen városok, mint Bononia es, meg Ravenna, hát még Róma, sohult nincsenek. Ekkora tudomány! Ekkora hit!

- Vajon mink épétünk-e valaha oly épülelöt az igaz tudományoknak, miként Bononia? Mikor leszen nékünk Univerzitásunk? Hová a velág mendön szomjas elméje öszvegyűl? - tüzelt Desiderius.

Csak Julianus hallgatott. Ő arra gondolt, hogy egyszer úgyis nekivág Keletnek, megkeresi az ottmaradt magyarokat, hazatelepíti őket, s Ottó fráterrel egyszeriben megfordítja az ország sorsát.

- No, egyél még - kínálta Paulus a vendéget. - Nem kévánsz valami olajban sült pempőt? Mink már odavagyunk e sok bides olajtól.

Erre kitört a vihar. Adalbertus kezdte. Érzelmes képe kipirult, szeme égett. S a többiek tiszteletlenül a szavába estek, összevissza beszéltek, nekihevültek, az asztalt csapkodták. Igazán nem olyanok voltak, mint a szerzetesek.

- Csicsog bennem az olaj! Olajos hordó vagyok immár! Mécsös vagyok, nyelvem a bél, ha meggyújtanám, égne! - kiabált Adalbertus. - Odaakaszthatnának hosszú láncon az egyház boltjára, ott éghetnék az oltár előtt.

- Olajval ölnek! - fakadt ki dühösen Gerhardus.

- Szégyön-gyalázat, szörzetös létötökre így szidalmazzátok az étket, mit Isten ád - korholta őket Paulus. - Vajon gyomrotokval szolgáljátok-e Jézus Urat?

- Mért, tám kedvelöd az olajat?

- Bár sohase látnám.

- Nem lehet itt élni!

- Nem ország ez! Nem nép ez! Sömmi ez!

- Olajütő malom az egész tartomány!

- Ha én ezt tudtam volna, Párisba mentem volna! - dühöngött Adalbertus.

- Fene megötte az egészet. Mért nem löhet az embör otthon? Mért nincs Univerzitás otthon?

- Ha egyször lesz, azt nézze meg a velág, mit tud magyeriak nemzete!

- Az az igazi! A magyeri!

- A többi csak tekergő, széltoló gyüttment. Nem is nemzet.

Mind ott álltak a szoba közepén, egyszerre kiabáltak, lelkesedésük nem ismert határt. Még a falakon is túlcsapott, elannyira, hogy a csúf Margherita asszony sietve benyitott, nem ölik-e már a franciának vélt szőke papot. Mert ezt látni akarta.

Adalbertust Desiderius kikérdezte, miféle Emmerich az apja, mert valami köze neki is van Pozsonyhoz. Anyja ugyanis Wentzla von Kremps kőfaragó mester unokája, Anna. Öregapjának szőlője is van vagy volt Pozsonyban.

- Vajon nem Walckhof posztómángorló mestör szomszédja vala?

- Úgy tudom, az.

Erre Adalbertus nekiugrott Desideriusnak, összevissza ölelte, majd a belét fakasztotta ki. Csodálatosak Isten útjai!

Adalbertus elmondta, hogy apjának a Fudluken utcában háza van, hetedmagával dolgozik, ő rakta a Magyar Ellenség nevű tornyot s javította ki a Vargatornyot. A néhai öreg von Kremps mester ugyancsak emlékezetes kőfaragó volt, megvette szomszédjának, Walckhof posztómángorlónak a szőlejét. Felesége Margaret volt. A szőlővétel miatt adósságokba keveredett, tartozását újabb kölcsönnel fizette ki, azt mívelte tehát, hogy egyik gödröt azzal a földdel tömte be, amit a másikkal kiásott. Mennyi év múlt el, s Emmerich mester még ma is tartozik Aserl zsidónak.

Így került sor Aserl zsidóra, majd a többi zsidókról: Muschról, Jakabról, Trötleinről, az egész Zsidó utcáról, végezetül magukra a zsidókra. Ebből pedig az sült ki, hogy megint mind az öten szidták Endre urat, a kincstartóját, a főpapokat, az egész országot. S újra elkeseredtek.

*

Adalbertus ezután naponként fölkereste Julianusékat. Együtt vitatták meg tanulmányaikat, a magisterek és doktorok természetét, együtt sétáltak a pihenés óráiban, bámulgatták a különös, ferde Torri Asinellit, melyet a három magyar csak illő távolból mert csodálni, attól félvén, egyszer csak ledől, és szörnyű pusztulást okoz. A kis tóhoz nem jártak, mióta a hűvös, esős, még az őszieknél is szelesebb téli napok beköszöntöttek.

Különösen Desiderius volt jó egyetértésben Adalbertusszal. Amikor megszállta őket a honvágy, Pozsonyról beszélgettek kimeríthetetlenül. Sorra vették az összes utcákat - az Ispotály utcát, Magyar utcát, Apáca utcát, Magas utat, Hosszú utcát -, emlegették a vár részeit - a Vargatornyot, Péktornyot, Óerődöt, Víztornyot -, hajba kaptak azon, hogy honnét hozzák a meszet, a tetőfedésre használt rezet. (Adalbertus kifejtette, hogy meszet Németóvárról, rezet Bisztricabányáról hoznak.) Emlegettek családokat, melyek Viennából, Bajorországból, Karantániából, Svábországból telepedtek be, s híressé tették a pozsonyi kőfaragó meg kőmívesi társaságot, az Oltáriszentségről elnevezett Szövetséget. Lelkesen dühös, mohó vitáikba Julianus is beleszólt, ismervén az arany, ezüst kupákat, kereszteket, láncokat és tálakat, melyeket a pozsonyi ötvösök alkottak. Ezekről a művekről igen rossz véleménye volt, meg is mondta, hogy az ötvösök szövetségében csak a magyar mesterek tudnak remekművet alkotni. Ez bántotta Adalbertus meg Desiderius büszkeségét - pedig mi köze volt már Desideriusnak Pozsonyhoz? Hiszen a köldökzsinór - Anna asszony élete -, mely családját valaha Pozsonyhoz fűzte, régen elszakadt.

Alig jelent meg Adalbertus másodszor Giovanni mester házában, máris föltámadt benne a kalapács és véső szerelme. Először csak a fészer ajtajában bámulta a három férfit, amint körzővel méregeti a szép fehér kődarabot, s nagyolgatja egy bánatos Krisztus-fej durva körvonalait, de csakhamar föltűrte egyházi köntöse ujját, vésőt ragadott, s nekitérdelt a síremlék faragásának. A mester, homlokára tolva pápaszemét s megvakarászva tarkóját, jóindulatú lenézéssel figyelte szorgoskodását, de elismerőleg hümmögött, amikor látta, hogy a magyar pap érti a dolgát. Adalbertus elmondta, hogy az ő apja is kőfaragó, méghozzá a javából. Nála inaskodott ifjúkorában, mielőtt papi életre adta fejét egy reménytelen, szomorú szerelem miatt. Erre mind a hárman bólogattak, s nagyobb tisztelettel néztek rá, mint ahogy papi férfiúra szoktak. Megnőtt a szemükben. Nemcsak egyházi ember, de félig-meddig kőfaragó is. Ez már igen!

Ha a fráterek nem voltak odahaza, Adalbertus néhány órát azzal töltött, hogy faragta, méricskélte a követ, vitázott a mesterség fogásai, a szobor stílusa fölött, ítéletet mondott, lelkesedett. Ugyancsak beleizzadt a jóleső munkába. Hüvelykujját elverte, tenyere hólyagos volt, köntöse kőporos.

- Isten a kőfaragóhoz áll legközelébb - mondogatta büszkén. - Agyagból formálta Ádámot, ahogy a jó kőfaragó formál emberi alakot. És lelket lehelt belé, ahogy a jó kőfaragó lelket lehel művébe.

Ettől a szép mondástól Margherita asszony könnyekre fakadt, s olyan bámulattal, szeretettel nézegette Adalbertust, mintha a tulajdon fia lett volna.

Mire Julianusék hazakerültek, Adalbertus már jól megizzadt, s mohó étvággyal fogyasztotta el Margherita asszony sokszor szidott olajos ételeit, melyekkel köszönet fejében megkínálta.

De nemcsak a mester, a legények meg a rút Margherita asszony csodálta Adalbertust, hanem Rita leányzó is. Beosonkodott a műhelybe, csendesen leült egy kődarabra, könyökét térdére, arcát tenyerébe támasztotta, s fekete szeme áhítatos csillogása ide-oda kísérgette a lelkesen munkálkodó fiatal magyar papot. Nem szalasztotta el egyetlen mozdulatát. Ha nekivetette vállát egy súlyos márványtömbnek, ő is visszafojtotta lélekzetét, szinte együtt emelt Adalbertusszal. Ha a véső kényes helyen járt, a kalapács óvatos, apró ütögetéssel kocogott, Rita kidugta piros nyelve hegyét kissé nyitva hagyott vaskos ajkai közül. És ha Adalbertus egy lépéssel hátrálva ragyogó arccal gyönyörködött a kőből kibontakozó szent életteljes szépségében, az ő arcát is elöntötte a gyönyörűség halvány pirossága és önfeledt mosolya.

Adalbertus immár észrevette a szép fiatal lány lelkes csodálatát, s még nagyobb lendülettel dolgozott.

- Mért nem ragadék kalapácsot, vésőt már elébb! - kiáltott föl, amikor fáradtan, de fölajzott szívvel belépett a fráterek szobájába, Desiderius ágyára dobta magát, nagyot fújt, s meztelen karját feje alá hajtotta. - Mennyével elébb megszoktam volna azt a sok olajat meg hitvány bogyót!

- Csak ügyelj, ézös felem, ördöng hozzád ne furakodjék Istennek tetsző munkád üdején - figyelmeztette Paulus.

- Ugyan hát miképpen furakodhatnék hozzám! - nevetett Adalbertus gyermeteg ártatlansággal. - Jézus Urunk képét faragom, Rotta úr leányának sírjára.

- Rotta sírjára, de Rita kedveérte - mosolygott Gerhardus.

- Gyalázatos, bínös magyeriak vagytok! - förmedt rájuk a kőfaragó pap. - Nem tudjátok-e, mi a parancsolat! Ora et labora. Én, mint pap, imádok, s mint kűfaragó: munkálkodom. Vajon miképpen férhetne hozzám ördöng?

Hogy valóban nem férhet hozzá, bizonyította az eretnekek ellen érzett rettentő gyűlölete. Kövér, gyermekes arca megnyúlt, szakálla prófétai haraggal reszketett, szeme kékje elborult, vésőt, kalapácsot simogató keze ökölbe facsarodott, vidám hangja rikoltóvá vált, ha az Egyházat fenyegető pokoli tanokra fordult szó. Ha az ágyon heverészett: nyomban fölugrott, rohanászni kezdett a szobában, ha asztalnál ült: fölrúgta székét.

- Ördöng nemzetségi! - ordította magából kikelten. - Patarénusok, albigensiek! Boszorkányokval fajtalankodó ördöngök! Bakszagú gyalázói Jézus Úr igazságainak, Evángéliom megcsúfolói! Én tudom, a patarénusok misét mondanak Belzebubnak, leborulva imádják. Hostiát sütnek gyermökök véréből. Kresztyén kisdedöket megölnek, megsütnek s azban esznek. Jézus Úr képét kötélre kötik, s kemény szidalmazások s pökdösések közötte sárban, rondaságban megvonsszák mendenök nagy örömére, Sátán gyenyerőségére. Franciában kedég várasak piacán, tűzben égetik meg a Bibliát. Olyan mondá neköm, azki maga szömével látá. De hát Honorius pápa űszentsége mazna férjfiú, s ha Isten műve, az egész Egyház vele dől is, maga alá temetvén mendön nemzetök üdvösségét, ű föl nem vétetné a kresztöt ellenük. Huzakodik, alkudozik Fredericus úrral, ama fortélyos kaiserral, közben meg eretnek uraimék mendön pereputtyukkal egyben falják e velágot, miként tűz az erdőt.

Ez a szelíd, mosolygó pap tüzet hányt, vért ivott, ezreket és ezreket gyilkolt, városokat, falvakat dúlt föl, hadakat vezetett, egész világ kerekségén prédikált, fenyegetőzött, poklot idézett, prófétált, egyszóval megszűnt Adalbertus lenni.

- Nincs már messze a nap - rikoltotta látnoki arccal -, hogy Szent Pétör utóda, velág kresztyéneinek fejödelme együtt zuhan bitangoló pispökeivel, érsökeivel, bíborba öltözött gaz ajtónállóival s trónusának oszlopaival egyben. Mert íme, mivé levének Jézus Úr szolgái, Evángéliom hirdetői? Farkasokká, azkik Jézus Úr karámjában garázdálkodnak, ölyükké, azkik ártatlan csirkéket hurcolnak el, s parázna kéjelgés közben ölik, rabolókká, azkik Szentföldre indulnak singnyi kresztökkel, csillogó fegyverökvel, s rabolják, dúlják, égetik jámbor kresztyénök falvait...! Bizony, elérköze Ántikrisztus ideje, föltámada Apokalipszis Veres Sárkánya s két Fenevadja.

- Ki ama Vörös Sárkány? - kérdezte Julianus.

- Tudhatják mendönök. Írva vagyon: "Vala egy nagy Veres Sárkány, azkinek hét feje vala és tíz szarva és az ű fejeiben hét korona. És az ű farka utána vonzá az ég csillagainak harmadát. És lőn az égben viaskodás: Mikhael és az ű angyalai viaskodnak vala Sárkánnyal, és a Sárkány is viaskodik vala és az ű angyelai..." De nem vöhetének diadalmat, és az ű helyek sem tanáltaték többé a mennyben.

Egyre tüzesebben harsogva a Jelenések Könyvét, idézte a Sárkányt és a Fenevadakat, valósággal elrémítve Desideriust meg Gerhardust. Desiderius úgy bámulta Adalbertust, mint egy prófétát, Gerhardus pedig elszomorodott, majdnem könnyezett.

- Ne szólj immár, ézös felem - kérlelte Adalbertust.

- De szólok, igenyöst - kiabált a pap, mint a megszállott, s megrázta szakállát. - Halljátok és emléközzetek. Ha pápa úr föl nem kél az eretnekség ellen, ha nem emeli föl a kresztöt, ha továbbad pispökök, érsökök paráznasága, kapzsisága, népek szöme láttára űzött fertelmes duhajkodása, hazudozása véget nem ér, elpusztul a velág. Jézus Urunk Egyháza máris recseg-ropog.

Aztán elsorolta a jeleket. A patarénusok Belzebubot imádják. A Szentföldre induló hadak nem Jézus sírját akarják visszafoglalni a pogányoktól, hanem harácsolnak. Vezéreik a maguk hatalmát nézik. A keresztyén városok meg vad mohósággal gyűjtik a kincseket, melyek Keletről feléjük áradnak roskadásig rakott gályákon. Mi ez, ha nem Sátán uralmának kezdete?

Julianus nagy izgalommal hallgatta a füsttel és korommal csapzott szavakat. Eszébe jutottak a pécsi szerzetesek, föltámadt benne a duhajkodó, ordítozó, részeg alakok kavargásának infernális képe. Azután nyomról nyomra haladva visszaemlékezett a homályos, félig már elfeledett összeesküvésre, melyet Johannes érsek is helyeselt, s melynek a királyné áldozatául esett. Azt hitte, csak Magyarország süllyedt bűnbe, csak ott paráználkodnak, kereskednek, hazudoznak a papok, csak ott vernek hamis pénzt, csak ott szövetkeznek érsekek egymás ellen. De úgy gondolta, ha Endre úr fölveszi a keresztet, jóra fordul minden. Hát íme, fölvette, el is ment a Szentföldre. És mindez nem segítene? A romlás olyan mélyre hatolt, ahogy ez az Adalbertus mondja? Olyan mélyre és olyan magasra? E világ minden részében paráznák, puffaszkodók, harácsolók a főpapok, mindenütt hazudnak, hadakoznak, lábbal tapossák az Evangéliumot? Hiszen akkor csakugyan nincs mentség. Isten szörnyű bosszúja nem egy népet büntet és javít, hanem elsöpri az egész emberiséget, pokolra teszi az egész világot! Hová tekintsen, forduljon a magyar nép, ha csakugyan olyan a világ, amilyennek Adalbertus mondja?

Tanulmányaiba merülve eddig úgyszólván semmit sem látott, ami a jámbor kőfaragó házán s az Univerzitás előadótermein kívül van. Most lassanként kinyíltak az ablakok, s itt is, ott is szörnyű látvány meredt elé.

Egyre többet vitatkoztak, egyre több hírt hallottak, a világ képe egyre fenyegetőbben bontakozott ki.

A karácsonyi ünnepek rövid időre ismét visszahozták a régi, otthoni békét, a gyermekkor édes, ringató hangulatait. Új remény, új öröm költözött szívükbe, Jézus születése megcsillogtatta a megváltás reményét. Hazulról semmi hírt nem hallottak, Endre úr nyilván a Szentföldön vitézkedett, hogy jóvátegye bűneit, otthon meg a mindenek által becsült Johannes érsek kormányzott Endre király képében, az ő megbízásából. Látták és átélték a bononiai polgárok és papok, az Univerzitás karácsonyi áhítatát is. A templomok megteltek buzgó néppel, a harangok zengtek-bongtak, a gyertyák lobogtak, az orgona búgott, az ének harsogott a boltívek alatt. De a magyarok híját érezték a karácsonynak - egyszersmind újévnek -, mert hiszen odahaza gyakran hó födte ilyenkor a földeket, a meztelen fák gallyai között szél dudorászott, varjak keringtek a sötét ég alatt, s az éjféli misére összegyűlt tömeg ujjongó éneket énekelt Jézus születésének örömére pásztorokról, bárányokról, szamárról, ökörről s az isteni Gyermeknek vitt egyszerű ajándékokról.

A karácsony azonban itt, távol idegenben is hozott nekik ajándékot, ami megvigasztalta s boldoggá tette őket.

Nagymise után a Piazza del Nettuno kavargó sokaságán törték magukat keresztül, hogy hazatérjenek, amikor nagy ujjongás támadt. A nép rohanvást indult egy irányba, mint a nekilódult nyáj. Különösen a koldusok, asszonyok és gyermekek törtettek ész nélkül. Julianus és társai ugyancsak a tömeggel tartottak, nem tudván megérteni, mért ujjong, rivallog és kacag a sokaság.

Amikor az első sorokba furakodtak, látták, hogy két szürke csuhás, mezítlábas, vígan kurjongató fráter áll a tömeg közepén, vállukon tarisznya, s abból ugyancsak osztogatnak valamit a szegényeknek. Assisi Franciscus "kisebb" fráterei voltak. Arcuk ragyogott a vidámságtól, nevetve tiltakoztak a rájuk törő tömeg taszigálódása ellen, s alig tudtak megállni a lábukon. Látva a négy frátert, a minoriták nagy szeretettel integettek nekik, menjenek közelébb. Paulus meg Julianus nagy nehezen hozzájuk furakodott.

- Segítsetek, atyafiak - mondta az öregebb olaszul. S nyomban egy marék aprópénzt nyomott Paulus tenyerébe. - Nesze, neked is - folytatta Julianushoz fordulva, s most az ő markába nyomott egy csomó pénzt. - Osszátok igazságosan.

Lassan lépkedve a téren, jobbra-balra osztogatták az aprópénzt a karácsony örömére.

Amikor mindenük elfogyott, hazafelé indultak a térről. Amerre jártak, az emberek nevetve, integetve üdvözölték, a gyermekek nyomukba szegődtek, futva kísérték őket, s keservesen kunyoráltak ajándékért. Az asszonyok meg elébük álltak, s kérték, áldanák meg karon ülő gyermeküket.

Klastromuk hitvány, szűk, alacsony kis ház volt, magas fallal körülvéve. Egyik oldalát kibontották, a földön tégla, homok és mész mutatta, hogy építkezésbe fogtak, de abbahagyták.

- Azért küldött a Pater Seraficus - mondta az idősebb fráter -, Hogy megakadályozzam az építést. Könnyebben éri el az ember Istent a kunyhóból, mint a palotából, mondta a szeráfi atya.

- Ha az építéssel föl nem hagynának - toldotta meg a másik fráter -, inkább menjenek innét valamennyien, s engedjék át a házat azoknak, kik jobban szeretik a fényt és pompát, mint Szegénység asszonyunkat.

Fény és pompa ebben a házban! Mennyivel különbek voltak otthon, Magyarországon a hatalmas kolostorok, milyen ragyogóak a faragott oszlopokon nyugvó, képekkel díszített termek, áhítatot gerjesztőek a boltívek, fejedelmiek a kapitulomház faragott, nehéz bútorai! Egy-egy kolostor valóságos kis város volt, épületek egész sorával, udvarokkal, ólakkal, kórházzal, vendégfogadóval, magtárral, mindenféle kamrával, kertekkel, pincékkel. És e kis városokhoz csatlakoztak még a mesteremberek, halászok, pásztorok, szőlőművelők tanyái, majd a messze kiterjedő földek és erdők, a falvak sokasága, várak vitézekkel, a fényes templomok. Ezek a jó fráterek pedig már ennek a kopott, majdnem roskadozó, szűk, alacsony rendháznak a fényességét is restellik. Valamelyiküket mégis megszállta az elégedetlenség, hiú gőg és puffaszkodás, rábírta társait, hogy a köveket, homokot és meszet összekoldulva, tágítsák egy kissé hajlékukat. De már ezzel magukra vonták a Poverello dorgálásait.

Julianust megrendítette ez a földhöz ragadt szegénység, ez a valóságos koldustanya. Nem hiába ült eljegyzési ünnepet a Poverello Szegénység asszonnyal! Milyen romlott lépcsők, milyen roskatag ajtószárnyak, milyen dohos, nyomorúságos szobák. Sehol egy szépen faragott oszlop, sehol egy kép, sehol egy szobor. Egyetlen dísz a feszület. Az asztalok durva deszkából valók, meg sem simították őket, a székek éppen hogy megállanak, semmi kényelmet nem nyújtanak.

Öt fráter jött elébük a rokkant ház zugaiból koszlott, derekukon kötélen átkötött csuhában, mezítláb. Volt közöttük egy deresedő, nagy szakállú fráter, nyilván ő volt a perjel. Kitörő vidámsággal köszöntötték a látogatókat, keresztet vetettek rájuk, nevettek, megölelték, megcsókolták, majd nagy szívességgel befelé invitálták őket. A nap harmadik órája - a tertia - jócskán elmúlt már, a refektóriumban használt szűk, alacsony szobában a reggeli maradványai hevertek: néhány kenyérhéj, egy cserépből készült tejeskancsó meg három cserépbögre. Nyilván ebből a három bögréből reggeliztek valamennyien.

A társalgás hol latinul, hol olaszul folyt. Fra Egidio, aki a Neptun téren odahívta Julianusékat, egyenesen a Poverellótól jött, hogy megakadályozza a rendház kibővítését. Társa, Fra Jacopo, elkísérte az útra. Az öreg fráter, Bernaldo, hellyel kínálta vendégeit, s nyomban Magyarországról kérdezősködött. Vajon nem lehetne-é oda is minoritákat küldeni? A magyar nemzet dicsősége és büszkesége a keresztyénségnek. De hírlik, hogy az ördög vetése ott is kikelt, miként az egész világon mindenütt. Francesco kövenként koldulta össze Assisiban Szent Damianus roskadozó templomának újjáépítéséhez a köveket. Vajon nem lehetne-é így, kövenként összehordani a jótetteket, hogy a magyar Egyház hatalmas, ősi épületét régi fényében föltámasszák?

Julianus és társai ragyogó szemmel, áhítattal hallgatták a perjel szavait. Az asztal körül nevető arccal ültek a fráterek. Szemükből biztatás és szeretet sugárzott. Julianus akaratlanul összehasonlította őket azokkal a szerzetesekkel, akik között odahaza megfordult. Akadt ott Jézusnak igaz követője nem egy. A néhai váradi perjel, a jó Pelbárt fráter, Stefanus, aztán itt is ült három, kik közül különösen a szívéhez nőtt Paulus, de igen szerette Gerhardust is. Jézus Evangéliumát azonban hátha ezek a szegény, foszlott, ragyogó arcú fráterek fogják megmenteni a romlásba rohanó emberek számára?

Amilyen szomorúság szállta meg, hallván Adalbertus dühös kifakadásait az eretnekek, a hatalmas egyháznagyok gőgje és romlottsága ellen, amilyen reménytelen bánattal gondolt a hazai klastromok gyalázatos bűnfészkeire, a vetélkedő, gyűlölködő, összeesküvésekben forgó főpapokra, a király könnyelműségére, melyet mindenki kihasznált, hogy gazdagodjék belőle - olyan csapongó vidámság, föllobogó remény, biztos hit és bizalom töltötte el most, ezek közt a koldusfráterek közt ülvén.

De nemcsak ő - Paulus is föllelkesült. Mindnyájuk nevében szólva leírta az otthoni állapotokat, a bűnöket, bajokat, tennivalókat. Kérte a frátereket, imádkozzanak a magyarokért, s tegyenek meg mindent, hogy alkalmas férfiak induljanak Magyarországra, újrakezdvén a térítést, a lelkek gyógyítását.

Sextáig beszélgettek, akkor megölelték, megcsókolták a Poverello kedves fiait s hazaindultak. A fráterek kikísérték őket, keresztet vetettek rájuk, s míg el nem tűntek, váltig integettek és nevettek.

Julianus lépései könnyűek voltak. Paulus azt fejtegette, hogy íme, Isten megtalálta az utat, melyen a romlásba dőlt lelkek ismét elindulhatnak felé. Ez az út nem más, mint Jézus meg tanítványai útja: a teljes szegénység. Két köntösöd ne legyen! És ha van kettő, add oda az egyiket a nálad is szegényebbnek. Jézus ólban született, jászolban feküdt, szegényeket tanított, kunyhókban gyűjtötte híveit, apostolai halászok voltak. Ismét vissza kell térni tehát a Genezáreth tavának szegény halászaihoz. Ha van még mentség a világ számára, nem más, mint a legszegényebbek Evangéliuma.

Lelkes hangulatban értek haza, s észre sem vették a hideg, apró szemekkel hulló esőt, mely átáztatta kámzsájukat...

*

Innen a távolból egyre tisztábban látta magyeri népét Julianus is. És minél tisztábban látta, annál forróbban sajnálta és szerette.

Időről időre kínzó honvágy markolta meg a szívét, nem tudott aludni, tanulni, nem ment le falat a torkán, úgy érezte: halálosan beteg. Februárban már nyíltak a virágok, illatfellegek hömpölyögtek a tavaszi melegben úszó lankákon, s ő arra gondolt: vajon odahaza a medve kibújt-e barlangjából? Vagy dermedten alszik tovább, tudva, hogy vad hóviharok, süvöltő szelek, csikorgó hidegek következnek még? Vajon az áradások mentén pelyhesednek-e már a fűzfák barkái, mint a kislibák selymes tolla? Es ha a nyugati szélben rohanó ezüstös felhőket nézte, arra gondolt, ezek most átsuhannak a hegyláncok fölött, árnyékuk ott siklik a magyar szántóföldek és erdők fölött, a falvak népe föltekint, s nem tudja: ő üzen nekik szíve egész szeretetével és hiábavaló vágyával.

Ezekről az érzésekről nem szólott, de látta, Paulus, Gerhardus meg Desiderius is türelmetlenebb, csöndesebb, hanyagabb. Még Adalbertus is megváltozott. Kerek, gyermekes képe elkomorult, szelíd kék szeme tűnődőbb lett, nagyokat hallgatott, még nagyobbakat sóhajtott. Nem elégedett meg azzal, hogy messer Giovanni műhelyében egy-két órát dolgozott, nem, Adalbertus valóságos kőfaragó lett, még az Univerzitásról is elmaradozott, hogy a vésőt, kalapácsot forgassa. A mester is meg volt vele elégedve, vésője alól megható Krisztusok, méltóságos szent Péterek, elragadtatott angyalok, bánatos Szűzanyák, virágos oszlopfők kerültek ki. Mindez igen lelkesítette Giovanni mestert, s elragadta Rita leányzót és anyját. Valóban, ilyen ügyes egyházi férfiút még nem láttak. Ha dolgozott, magasan szálló hangon zsoltárokat énekelt, vésője alól pattogtak s frecsegtek a szilánkok. Fölgyűrt papi ruhája vastagon dudorodott a vállán, zömök, szőrös, mezítelen karizmai kígyóztak. Erősen domborodó homlokán verejték gyöngyözött.

Ha fölment társaihoz, hallgatott, homlokát komoran összeráncolta, fejét föltámasztotta, tenyerébe nyugtatta, s messze elbámult a Piazza del Santo Augusto rügyező, bimbózó bokraira, sátoros olajfáira a nyitott ablakon. A távolban vonuló barna várfalat olyan sóvárogva nézte, mintha innen az ablakból át kellene ugrania, de lábát megkötözték.

És nem győzte szidni Magyarországot.

- No - mondta egy nap fölháborodva -, itt vagyon esmég egész kresztyén velág szégyöne s gyalázata. Ravennában kikötött gályák hozták hírül, hogy Endre úr megyen immár hazafelé a Szentföldről. Megyen már! Néki elég vala. Ide vonula, oda vonula, megcsörgeté kardját, megtáncoltatá kényös paripáját, meglengeté zászlóit s megyen. Most fogjon ki rajta pápa űszentsége! Most vesse interdictum alá. Hát nem vala ű Szentföldön? De bizony vala!

A fráterek elképedtek.

- Mi az, tám megvívá immár Jeruszálemöt? - kérdezte Paulus.

- Nem vívá ugyan, de halad visszafelé. Éppen üdeje is. Mert gaz uraink elkiűzék hazulról képének viselőjét, ország kormányzóját, Joannes érsököt.

Paulus fölugrott, Gerhardus hangosan nevetett, mint akivel mókáznak, Julianusban meg elhűlt a vér. Torka összeszorult, szeme előtt fekete pontocskák karikáztak. Hirtelen olyan érzés támadt rá, hogy Magyarország szakadékhoz érkezett, nincs, aki megállítsa, menthetetlenül belezuhan.

- Mit kacagsz? - kiáltott Paulus Gerhardusra. - Tám elvövé Isten az eszödet?

- Hogyne kacagnék, hiszen e kűfaragó meghibbana.

- Nem hiszitök? - bizonykodott Adalbertus, s olyan képet vágott, mintha tele lenne a szája. - Böcsületös kalmár hozá a hírt, maga es most jöve Ravennából. Vagyon néki itt egy öccse az Univerzitáson, azzal szóla. S mikor hallá, hogy én magyeri volnék, elmondá az egészet. Ott vala Akkonban. Endre úr fölszedé sátorfáját s megindula. De még valami menyasszonyt is viszen haza, görög leányzót dajkástul, fiának, Béla úrnak, a küsebbik kerálnak.

- Ne ezt mondd, hanem Joannes érsököt s urak lázadását - szakította félbe izgatottan Paulus, majd néhány lépést járt a szobában, meg megint megállt, szemközt Adalbertusszal.

- Úgy vagyon, ezt mondd - nyögte Julianus is egészen megsemmisülve.

Hát elmondta újra, sokkal részletesebben, bár maga sem tudott mindent. Azt nem tudta, mikor s hová kergették Joannes érseket Esztrigánból. Csak annyi bizonyos, hogy már jó ideje nincs otthon, az urak vérét vették volna. Most aztán csakugyan rabságra vetik a szabad telepeseket s a királyi földek népét, s e törekvésükben versengenek velük az egyház nagyjai. Azzal az ürüggyel, hogy Jézus egyházát mindenáron gazdagítani kell, mert csak így menekedhet az ország zavaros helyzetéből, húzzák-vonják a királyi vagyont, ahogy csak bírják. Joannes érsek ennek ellene szegült, ezért kellett takarodnia. A király meg bizonyára meghallotta a baj hírét odalent a Szentföldön, s mert úgysem buzgólkodott túlságosan a hadjáratban - ha interdictummal nem fenyegetik, el sem indult volna -, kapta magát, visszafordult. Vívott egy kisebbfajta ütközetet a Tábor hegye ellen, azt is eredmény nélkül. Azonban nem vágyik több dicsőségre. Vívja vissza a Szentföldet, aki akarja, akár Fredericus császár, neki mindegy. Ígéretét megtartotta, most siet haza rendet teremteni. Ha ugyan tud. Eddig sohasem tudott.

- Nem ország Magyarország - legyintett keserűen Adalbertus.

- Nem ország - tette hozzá csendesen Desiderius.

- Urak prédája - folytatta Adalbertus.

- Pispekek, klastromok vadászhelye.

- Osztán béfalják az idegönök.

- Hallgass, magad sem vagy magyeri nemzet - hörrent rá Gerhardus.

- Feleim, feleim - dorgálta őket Julianus fölemelt kézzel. - Még itt is faljuk-marjuk egymást? Gondoljunk inkább arra, vajon nem kellenék-e hazafelé mönnünk.

- Ha baj vagyon, haza kell mönnünk - helyeselt izgatottan Gerhardus.

Járkáltak, leültek, megint fölkeltek, töprengtek és vitatkoztak. Nagy fekete árnyék szállott reájuk Keletről, s elsötétítette kedvüket. Aztán Albertus dohogva elment, s ők ott maradtak tépelődéseikbe, keserűségükbe süllyedve.

Paulus kemény böjtöt rendelt, hogy megerősítsék Istenbe vetett bizalmukat. Ezután letérdeltek, s buzgó imádságba merültek. Amikor ezt elvégezték, Paulus még egyszer végiggondolta, hogyan is fogadták a rossz híreket. És megállapította, hogy szerzeteshez méltatlanul viselkedtek.

- Az engedelmesség parancsolatának nevében - mondta minden szót jól megnyomva és szinte tagolva - kérlek, feleim, vegyünk egymástól kemény bíntetést viselkedésünkért. Mert kicsinyhitűek vagyunk, s megrémülénk, vajon Isten nem hagy-é el mindnyájunkat, Magyeriországval egyben.

Ezt mindnyájan helyeselték. Levetették kámzsájukat, letérdeltek, s Paulus kezéből a vesszővel mind a hárman kemény disciplinát vettek. Majd Paulus térdelt le, mélyen a földre borult, s hangosan imádkozva, nagy alázattal fogadta a verést Gerhardustól.

*

Mindamellett békés munkájukat erősen megzavarták Adalbertus hírei. Az Univerzitáson is mind csak azt tudakolták, mi hírek érkeztek Akkonból. Amit hallottak, úgyis tudták. Hogy Venezia, igazi kalmárvároshoz híven, csak azt nézi, mi hasznot húzhat a keresztes hadjáratból, s hogy huzakodik a pápa a császárral. De Magyarországról nem tudtak meg semmi újabbat.

Lassanként visszazökkentek a rendes kerékvágásba, s hozzáláttak szorgos munkájukhoz.

Hogy ezt megtehették, abban részük volt a Poverello szegény kis frátereinek. A "Kerekasztal szerény lovagjai" - mint Francesco nevezte frátereit - annyi hitet öntöttek beléjük emlékezetes találkozásukkor, s úgy megszégyenítették őket vidámságukkal és koldusszegénységükkel, hogy nevetésük csengése egyre erősebben visszhangzott a szívükben, mezítlábas, koszlott alakjuk egyre dicsőségesebben ragyogott előttük. Megtudták, hogy fra Bernaldo, a perjel, ugyanaz a fráter, aki elsőnek csatlakozott Francescóhoz, eladván tekintélyes birtokait és vígan szétosztva a szegények között. Ő alapította ezt a szegényes bononiai rendházat. Bononiába érkezve, a piactérre ült, s két napig békésen tűrte az utcán tekergő kölykek csúfolódásait, bántalmazásait. Hajába homokot szórtak, kavicsokkal dobálták, gúnyáját húzták-vonták, taszigálták - ő csak mosolygott. Ezt látva a város tanácsának egyik tagja, hozzálépett, s fölajánlotta a házát. Bernaldo Jézus nevében elfogadta, s betelepítette Isten szegénykéit. Ő volt az, akit Isten angyala átvitt a folyón, amikor zarándokúton járt Santiagóban. Amikor Julianus mindezt megtudta, igen szégyenkezett. Lám, mi az ő indulatos háborgása ennek a krisztusi koldusnak a bölcsességéhez képest!

A magisterek és doctorok pedig méltóságosan méregették az Univerzitás hatalmas épületének folyosóit, fölültek a katedrára, s bölcsen prelegáltak a könyvekből, melyeket rég meghalt tudósok s egyházatyák írtak. Az igaz tudomány képében jártak-keltek a város utcáin, megkívánva a kavargó tömegtől, hogy mély áhítattal nyisson utat, mint Jeruzsálem népe a farizeusoknak és írástudóknak. Roppant bölcsességük tudatában lebegtették bő palástjukat, fejüket fennen hordták, az egyházban az első sorban ültek, suttogva beszéltek, ha pedig vitáztak, arcuk kigyúlt az első ellentmondásra. Julianus lassan-lassan elidegenedett tőlük, mióta Isten szegényeinek gyermeteg vidámságát, szánalmas rongyait s igaz bölcsességét látta. Tulajdonképpen csupa Georgius fráter volt ez a sok bononiai magister, baccalaureatus és doctor.

Nemegyszer látta, amint a város piacán visító gyermekhad nyargalja körül fra Bernaldót, fra Egidiót vagy fra Jacopót. A fráterek mosolyogva haladtak a csúfolódó, kacagó gyermekhad közepette, boldogan, hogy Jézus Úrért szenvedhetnek. Az volt igazi ünnepük, ha bántalmazták őket. Julianus és társai nemegyszer fölforrott epével ripakodtak a zsiványhadra, de fra Bernaldo szelíden legyintett, Egidio keresztet vetett rájuk, s megáldotta őket. Hiszen ők voltak ama kisdedek, akiket Jézus magához hívott s akiké a Mennyek országa.

Egyszer magányosan haladt Julianus a városból kifelé. Szelíd tavaszi alkonyat volt, az égen hosszú sötétkék felhők úsztak, a mezők bódultan ontották illatukat. Julianus kíváncsi volt a kis tóra, ahol eleinte minden este sétáltak s elmélkedtek Istenről. A bástyákon kívül fra Jacopo jött vele szemközt a kanyargó gyalogúton. A fráter lassan lépegetett, s tekintetét gyönyörködve legeltette a lankás tájon. Csuháját az örökké fújó szél pajkosan cibálta. Barna arcát elöntötte az esti pirosság, egyenes orra tágult az illatoktól.

Julianust meglátva már messziről integetett, s vetette rá a keresztet. Vidáman köszönt:

- Békesség legyen veled, Isten embere!

- Isten lelke szálljon reád, jó fráter!

- Mi járatban vagy?

- Gyönyörködöm az estében. Hát te?

- Én pedig haragomtól kívánok szabadulni - nevetett a minorita.

- A harag megöli a bölcsességet.

- Igazad van, fiacskám. De vajon lehet-é harag nélkül állani, amit az a jó Egidius mível? Vajon lehet-e?

Szelíd méltatlankodással, kedves mosollyal, itt-ott jóízű nevetéssel mondta el, hogy fra Egidio nem tud különbséget tenni az enyém és a tied között. Most is mit mívelt? Belépett egy bársonykereskedő kalmár házába, mert látta, mennyi arannyal átszőtt bársony van nála polcokra halmozva súlyos végekben. Istent dicsérve egyenest a polcokhoz ment, kiemelt egy véget a drága bársonyból, vállára vetette, s dalolva távozott. A Nettuno sarkán nyomban eladta az egészet egy bitangoló kalmárnak, aki szamaras kordéjával ott ácsorgott. Jó üzletet kötött, mert a jámbor fráternek sejtelme sincs róla, mennyit ér egy vég arannyal átszőtt keleti bársony, amit a Szentföldön zsákmányoltak, Akkonban tettek hajóra, s Velencéből továbbítottak Bononiába. Hány márka ezüstöt ér egy vég ilyen ritka kincs! Hiszen királyok, királynék viselik. Szultánok földjéről hozták! Fra Egidio tehát nyomban eladta néhány ezüstért, a pénzt pedig elvitte egy szegény asszonynak, aki a nyugati bástyákon kívül putriban lakik, hat gyermeke van, himlőben megbetegedett, orvost pedig nem tudott hívni.

- Hol van fra Egidio?

- Vajon hol lenne, édes fiacskám? Jézus Urunk parancsához híven a szegény asszonynál, gondozza gyermekeit, ápolja a beteget, orvost kerített, s veszekszik az orvossal. Ez mind úgy van jól, ahogy van. De meg kell rónom Egidio testvért a bársony elhurcolása miatt. Hallottad volna, hogy kiabált, átkozódott a jóravaló kalmár, amikor ma elmentem a háza előtt. Még most is a haragomat fújom ki.

Julianus átölelte fra Bernaldo vállát, fejét elfordította, mert két könnycsepp szökött a szemébe. A két könnycsepp szivárványba merítette az egész vidéket. Sokáig nem szólt, azután megállt, leborult a fráter előtt.

- Büntess meg, édes atyámfia - kérlelte a minoritát. - Az engedelmesség parancsolata szerint kérve kérlek, büntess meg.

- Kelj föl - szabadkozott a perjel ijedten, lehajolt, s fölemelte Julianust. - Mi a bűnöd, fiacskám?

- Nekem az, hogy kishitű vagyok. Attól félek, Isten elveszi magyeri nemzetem országát, mert fejedelmünk könnyelmű, papjaink pártoskodók, kapzsik és uraink erőszakosak.

- És te szeretnéd ledönteni őket - mosolygott a perjel.

Julianus bólintott.

- Tehát úgy gondolkozol, mint ama Waldo, az eretnek, ki le akarja dönteni a pápát s az Egyház minden hatalmasságait. Bízd Istenre őket, te pedig végezd a magad kötelességét.

- Igazad van, atyámfia. De hát ez az én bűnöm.

- Jól van, hát megbüntetlek, mert az engedelmesség parancsolatja szerint kívántad. Gyónd meg bűnödet annak a papnak, akit a legkevélyebbnek tartasz. És lásd, hogy a legrosszabb szolga is Istent szolgálja. És nem az a szolga kötelessége, hogy a másik szolgát becsmérelje, mert a feleletre vonás egyedül az Úr dolga s nem a szolgáé.

Pedig nehéz volt feleletre nem vonni a szolgákat. Bármennyire is elzárkózott is Julianus a külvilág huzavonái, marakodásai elől, heves fiatalsága minduntalan bujtogatta: álljon ennek vagy annak az oldalára, s ítéljen, még ha ítéltetik is. Bononia lüktető, hangos életet élt, polgárai kalmárkodásuk révén kapcsolatban álltak az egész világgal, Firenzén s Genován át Dél-Franciaország eretnek mozgalmaival, Ravennán, Spalatón és Akkonon át Kelet müszülmén világáról, Rómán, Palermón át a szicíliai királyság istentelen új rendjéről, Venezián át Magyarországról kaptak egymást kergető híreket. Julianus benne állt a világ közepében, s a zavaros örvény a magányába is becsapott. Mohó kíváncsisággal nyitott utat neki, de újra meg újra megrémült s bezárkózott.

Messer Giovanni házát fölverte a vitatkozás. A magyarok szobájában mindennaposak voltak a végtelen szóharcok. Ezek a körül az igazság körül kavarogtak, amit maga a pápa jelentett ki: "Csekély bölcsességgel kormányozzák a világot." S abba a kérdésbe torkolltak: "Mit kellene tenni?" Adalbertus házigazdája, akinél a szász pappal lakott, selymekkel, keleti szövetekkel és szőnyegekkel kereskedő kalmár volt, gyakran megfordult Magyarországon, újabban pedig fia, Wilam forgolódott Endre meg Béla ifjabb király udvarában. Ő szórta el a hazai hírek magvait. Ki is keltek, s igen mérges gyümölcsöket termettek. E keserű gyümölcsöket falta Adalbertus, s adta társainak is. De nemcsak Magyarországról, hanem Konstantinápolyból, Akkonból, a jeruzsálemi királyság kicsiny maradékföldjéről, Egyiptomból, Szicíliából is busásan kerültek hírek, melyek felbőszíthettek minden igaz keresztyént. A lombardiai városok oly közel voltak, hogy a hírek egyik napról a másikra, még azon melegében eljutottak Bononiába. Nemcsak azt tudták Wilam kereskedő házában, minek mi az ára, honnét miféle áruk érkeznek s hová küldetnek, nemcsak azt, hogy egyik-másik nevesebb professzornak mennyi tiszteletdíjat kínálnak, hanem azt is, hogy az alávaló Fredericus milyen háremet rendezett be Luceriában, melyik ördögi tudományú müszülmén szerecsennel folytat levelezést matematikáról és asztrológiáról, miként nyilatkozott a gyámoltalan pápáról, minő regulákat rendelt el Szicíliában a lázadó normann városok ellen, miként törte le a normann urakat s romboltatja váraikat, mily kegyetlen törvényt hozott a gabona, só, vas, réz, selyem egyedárusítására, s hogyan akarja megvalósítani gonosz tervét a pápa ellen: Itália és Németország egyesítését. Még az is bosszantotta Adalbertust, hogy Fredericus, aki elszánt kereszteseivel oly rettentő mészárlást míveltetett a délfrancia albigensek tartományában, most inkább Lombardia ellen tartogatja fegyvereit, ahelyett, hogy a jól kezdett munkát folytatná.

E keresztül-kasul keringő hírekből zagyva, elszomorító kép alakult ki a világról. Julianus és társai előtt napnál világosabb volt, hogy az ördög végképp hatalmába hajtja a földet, szörnyű pusztulást hoz az emberiségre, s kétségbeejtő művét aligha lehet immár megakadályozni - hiszen Jézus helytartója maga is tehetetlen.

Különösen Julianus szorongott erősen. Az ő szíve mindig hajlott a szomorúságra. Talán mert csecsemőkorában elvesztette anyját, s azt sem tudta: miért, hogyan történt. Talán mert ez a titok rávetette árnyékát, s mennél jobban múltak az évek, annál jobban nőtt. Hirtelen lobbanó indulatában rögtön cselekedni akart, de ha nem cselekedhetett, rázuhant az árnyék, és szomorúságba borította. Ilyenkor elbújt, alig szólt, tanulmányaiba merült. Vagy mindent el akart végezni, vagy lemondott mindenről.

Gerhardus jókedvét semmi sem ronthatta el, bár látta a bajokat s az ördög műveleteinek aggasztó sikerét. Lesújtó véleményeit azonban vidáman mondta el, s kerek, piros, gyermekes arca úgy ragyogott, miközben sötét aggodalmait elsorolta, mintha virágénekeket mondott volna. Ő a romlásban is bizakodó volt. Ha Isten úgy akarja, hogy a világ belefulladjon önmaga gyalázatába, bűneibe, ördög rondaságába, nyilván helyesen akarja. Ha elkövetkeznék a világ vége, az sem lenne baj, mert eljönne Jézus az ég felhőiben, jobbjára állítaná a jókat s baljára a gonoszokat, ő pedig hiszi, ha nem bűntelen is, az örök kárhozatra mégsem vettetik.

- Mért aggodalmaskodtok pápa atyánk űszentségéért? - kérdezte csodálkozva. - Vajon nem Krisztus helytartója-e? No, ha kedég az, ne aggódjatok.

Paulus azonban aggódott. Aggódott az Egyházért, a pápáért, aggódott Itáliáért, Magyarországért, az egész világért. Csendes, mély aggodalom volt ez. Mert Paulus mindent számba vett, s mindent könnyűnek talált. De ő is bízott. Mégpedig két szent férfiúban: Francescóban és a tolosai Dominicóban. E két férfiú fogja visszaadni a meghasonlásba süllyedő világ hitét, mondotta.

A tolosai Dominico nevét hallották már. Az Univerzitáson emlegették, hogy Bononiába készül, prédikálni akar itt is a népeknek. Híveit magukat is prédikátoroknak nevezték, mert Dominico feladatukul tűzte ki, hogy menjenek szerte a világba, s tanítsanak minden nemzetet, megkeresztelvén őket az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében. Életüket pedig koldulásból tartsák fönn, útjaikra még botot se vigyenek magukkal.

Ez a két férfiú lobbantotta napról napra magasabb lángra Paulus s rajta kívül még oly sok igaz férfiú bizodalmát.

Francesco frátereit már ismerték. Ott jártak-keltek a város lebujaiban, koldusai között, mezítláb baktattak hitvány csuhájukban, egész gyermekhadat vonszolva maguk után. A gyermekek ordítoztak, port és köveket dobáltak, s a szelíden mosolygó frátereket nekilökték a falnak. Öten-hatan voltak, olykor-olykor némelyik eltalpalt a spoletói völgybe a szeráfi atyához, s másik jött helyette. Kis család a régi, alacsony házban, de ott voltak mindenütt, ahol baj, nyomorúság, kétségbeesés, betegség, siralom támadt.

De nem ismerték a hírneves doctort és prédikátort, Dominicust, a tolosai atyát. Csak a hírét hallották. Igaz, a nagy tudományú professzorok óvatosan nyilatkoztak róla, megemlítették, hogy hír szerint tökéletesen járatos az isteni tudományban, de a csodákat, melyeket szájról szájra adtak, kételkedve emlegették. Járt Párizsban, megfordult Rómában, tanácskozott a pápával és kardinálisokkal, ez pedig tiszteletreméltó dolog. Ennél többet nem tudtak róla. Paulus azonban hitt benne. Minden hírt számon tartott, egymás mellé rakott, gondosan mérlegelt. Óvatos ember volt, de ha az igazságról meggyőződött, életét tette rá.

Így tudta volna életét lenni Francescóra és Dominicóra.

A pihenő óráiban kint sétálgatva a városon kívül a kis tónál s gyönyörködve a szelíd dombok, ernyős olajfák, sötétzöld babér- és fügefakertek, komor ciprusok látványában vagy otthon üldögélve szobájukban, beszélgetéseik főtárgya ez a két szent ember volt. Tele voltak irányukban várakozással. Hitték, mind a ketten Isten választottai, a sors küldöttei. Csak az volt a kérdés, melyik milyen módon tölti be hivatását. Milyen eszközöket választ az igaz hit, krisztusi alázat és szeretet hirdetésére. Mert Krisztust hirdetni és követni sokféleképpen lehet. Az utánzásnak is számtalan módja van. Minden szent és vértanú másképp és másképp valósította meg ugyanazt a krisztusi tanítást. Vajon Francesco vidám együgyűsége, koldus gondtalansága, gyermeteg költészete fogja-e jóra fordítani a vesztébe rohanó emberiség sorsát, avagy Dominico komoly tudománya, egyházatyák és doctorok bölcsességén táplálkozó, az értelmet érvekkel is megragadó igehirdetése? Egyikük olyan, mint a gyermek, érzésein át közelíti meg Istent, s alkotásaihoz olyan közel áll, hogy szinte azonosítja magát velük. Hallották, hogy prédikált Francesco a madaraknak, hogy kelt versenyre a fülemülével Isten dicséretében, hogy feddette meg a kora hajnalban fecsegő fecskéket, mert túllármázták imádságait, hogy hívta ujja hegyére a kabócát, kérve, ciripeljen Isten dicsőségére, s hogy intette meg a farkast, jámborabb életre utasítva őt. Ő az, akire Jézus figyelmeztetése vonatkozik: "Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, mert övék a Mennyeknek országa." Gyermek ő, s gyermekek "kisebb" testvérei is. Dominicusról viszont hallották, mily nagy tudományban nevelkedett, mint hatolt a doctorok és egyházatyák nehéz műveinek leglelkébe, s mint prédikál a népnek a legmagasabb bölcsesség katedrájáról. Ő a szelíd, bölcs, tapasztalt és tanult atya, aki tudja, miként kell gyermekeit jó útra terelni s azon megtartani. Róla nem tudtak egyelőre többet. De hallották, hogy Dominicus Bononiába készül, s izgatottan várták megérkezését.

Türelmetlenségük egyre nőtt. Paulus meg is jegyezte, hogy ez a türelmetlenség már majdnem bűn, hiszen Istenbe vetett szilárd hittel nyugodtan kellene bevárniok az ő kifürkészhetetlen akaratának érvényesülését. A jelek valóban lesújtóak: mindenfelé eretnekségek tépik az Egyház testét, a tévelygők elleni harc szegény emberek ezreit veti pusztulásra, vér folyt és folyik mindenütt, látható eredmény nélkül. A keresztes hadjáratok silány üzleti vállalkozásokká süllyedtek, kalmárok számítása mozgatja őket. Akik kibontják a keresztes zászlót, a maguk pecsenyéjét akarják megsütni a lelkesedés tüzénél, Krisztus jászola uralkodók, rablók és kereskedők üzelmeinek tárgya. Most már csak az hiányzik, hogy az ifjú szicíliai király, Fredericus is hadba menjen, a Golgota visszafoglalásának ürügyén hatalma alá hajtsa az egész világot, elterjesztvén istentelen uralmát mindenütt s végezetül ledöntve pápát is trónusáról. A pápa pedig gyámoltalan, nem tud szembeszállni a romlással. Odahaza meg, Magyarországon, nagy és szent királyok utódaként könnyelmű, az élet élvezeteit kergető, ősi királyi javakat hízelgőknek osztogató, önerejét ostobán szétdaraboló király uralkodik, s vele a népet eltaposó, maga erejét minden módon gyarapító, kétszínű, erőszakos urak, Jézust megcsúfoló, kincseket gyűjtögető, világi dicsőségre mohón szomjazó főpapok serege.

Adalbertus lakótársa, a szász, kiszámította néhány város, püspök és uralkodó horoszkópját. E horoszkópok kevés jóval biztattak. A csillagok konstellációja fenyegető volt. És mert nemcsak Adalbertus szász papja készített horoszkópokat, hanem sok más csillagvizsgáló vagy aritmetikával foglalkozó tudós is, tudja Isten, honnét, miképpen, számtalan horoszkóp keringett közkézen, nemcsak fejedelmekről, püspökökről, hanem városokról, sőt országokról is. Ezek megerősítették Adalbertus papjának aggasztó jóslatait.

Egy nap Adalbertus valami finom hártyát hozott, melyre nagy gonddal írt körök, a körökben átlók, a körszeletekbe pedig bolygók és álló csillagok jelei voltak gondosan fölírva. Ebből egyikük sem értett semmit. Csak az volt világos, hogy a legbelső körben Béla kisebbik magyar király neve olvasható, születésének pontos helyével, évszámával napjával és órájával. Adalbertus kitette a hártyát az asztal közepére, s mindnyájan körülállták, mohó kíváncsisággal rákönyökölve az asztalra.

Ezután Adalbertus nagy vígan magyarázni kezdte az ascendenseket és descendenseket, bátor ő sem értett semmit. De arcát fölpuffasztva mégis úgy adta elő, mintha kisujjában lenne az egész misztikus tudomány, Naburimannu és Kidinu, Nechepso, Petosisir és Hipparchos, Hermes Trismegistos és tanítványa: Claudius Ptolomeus, Pythagoras, Xenokrates, Herakleitos, Hypokrates, valamint Platon és Thales, de nemkülönben Lucius Tarucius Firmanus, aki Róma horoszkópját készítette, Marcus Manilius Astronomicája, nemkülönben a fénylő Firinicus Maternus, Nagy Konstantinus híres csillagásza, hogy ne is említsük a kisebbeket, akik Vespasianus, Nero s mások udvarában jósolgatták az eseményeket. Julianus most visszaemlékezett különös mesterére, Juliusra, aki átalvető és bot nélkül vágott neki a világnak, betöltve bűnös életének törvényeit. Valóban, a matematika, aritmetika és geometria a lépcsők, melyeken az értelem megközelítheti Isten trónusát. Miközben Adalbertus gyors és izgatott magyarázatát hallgatta, lelki szeme előtt megjelent a számokkal s ábrákkal teleírt abacus, s fölrajzottak benne a sokatmondó matematikai képletek.

Hogy lengett Julius fráter ég és föld között! Vajon merre jár, boldog-e vagy boldogtalan? Megállt-e a vad lengés, amikor a harang ütője megáll? És a harang elnémul örökre? Julius fráter meghasonlott lengedezésében látta most ezrek és százezrek meghasonlott lengését, akik Ég és Pokol között vergődnek, darócba öltözve mezítláb járják a városokat, elbújnak virágos völgyekbe, barlangban, kunyhóban laknak, s az ég madarainak prédikálnak. S akik fegyverrel hajóznak a Szentföldre, hogy rabokat, kincseket, drága szöveteket s betegségelhárító köveket harácsoljanak, meggazdagodjanak s jóllakassák magukban a kevélység, fösvénység, bujaság, torkosság ördögét. Az asztal közepére terített körökön, átlókon és jegyeken a félelmes emberi sors szele süvöltött, olyan volt, mint valami kerek lyuk, amit a világmindenség acélkemény boltozatán ütöttek, s most a vihar előszele zúg ki rajta.

- Az én papom, ama szász Hilbertus - mondta fölhevülve Adalbertus -, azt is mondá, mert ű előre lát a jövendőbe, hogy Kelet felől ösmeretlen nép támad, Isten ostorának nevezi magát e nép, s bíneinek miatta vérbe tiporja magyeriak földjét, földönfutóvá teszi kerálát, s követ kövön nem hagy. Így mondá.

Paulus felbőszült.

- Nem átallod, ézös felem, Adalbertus - kiáltotta kiegyenesedve s karját összefonva -, istentelen, hitükhagyott papokval öszvedugni ostoba fejedet, s fürkészni a sors útjait, melyek egyedül Istenre tartoznak? Nem átallod elvönnöd e jólelkek bizodalmát, s hitünk tanejtását Isten milosztjáról s akaratunk szabadságáról? Vajon nem állhatunk-e meg Isten kögyelméből bínnek útjain, s nem kerülhetjük-é el a szernyő bíntetést?

- Lásd, azok es megtérhettek volna, azkiket Isten özönvíznek áradatával pusztejta el, írmagnak csupán Noét hagyá állataival egyben, a magányos bárkában - vetette ellen Desiderius.

- Hallgassunk ama Francescóra s Damankosra - folytatta Paulus. - A többit kedég bízjuk a mi mennyei Atyánkra. Az ű akaratán kül egy verebecske sem hullhat el, s hajunk szála sem görbülhet.

- Ússzunk, s a többi a tengör dolga - nevetett Gerhardus.

Julianust mégis fölzaklatták Adalbertus szavai. Amikor elköszönt, kikísérte a lépcsőre, s megkérdezte, nem szólhatna-e a szász Hilbertusszal.

- Jöjj holnap estve, vesperae után - mondta gyorsan Adalbertus, és csattogó sarukkal lesietett a lépcsőn.

*

Rossz éjszaka után másnap Julianus elment Adalbertus szállására. A Palazzo Comunale közelében lakott egy kis sikátorban, melynek két oldalát elérhette az ember karjaival. A házak között kifeszített köteleken mosott ruhák lengtek. Fülsiketítő gyermekzsivaj zúgott utca hosszat, s a házak elé kidobált szemét szinte térdig ért. Julianus csak nehezen találta meg Wilam kereskedő emeletes, árkádos házát, mert noha nagyobb volt a többi magas, árkádos háznál, egészen elbújt a lengő ruhaneműk mögött.

Fölmászva a keskeny, kanyargó lépcsőn, boltíves, tágas szobába lépett. Itt már látszott, hogy a ház gazdája egyike nemcsak Bononia, de egész Észak-Itália leggazdagabb polgárainak. Mert remekbe faragott, rézveretes, súlyos bútorok díszelegtek a szobában, sőt az egyik ablakkal szemben, a sarokban arannyal átszőtt bársonytakaróval borított keleti szófa állott. A szófa fölött rézkalitkában csíz ugrabugrált.

Az asztalnál, vaskos könyvek mellett, vörös hajú, puffadt képű, tagbaszakadt világi pap üldögélt, s azzal bíbelődött, hogy hollótollal jegyzeteket kapart egy papírlap margójára.

Adalbertus a szófán üldögélt, s Breviáriumát olvasta. Úgy látszik, megkésett vele, mert vesperae már elmúlt.

Mind a ketten fölálltak, s a vendég elé mentek.

- Ez a magyeri szólani akar veled - mondta a nagy vörösnek Adalbertus, s rábökött Julianus mellére. - Novícius, ő az, aki Alba Regalis-ról jött három társával, s messer Giovanni házában lakik.

- Isten hozott - mondta olyan mélyen zúgó hangon, latinul a szász, mint valami öreg dongó. - Ülj le.

Julianus már akár vissza is fordult volna, de leült. Sokáig értelmetlenül bámulták egymást, s nem tudták, mit mondjanak.

- Sokan azt hiszik - szólalt meg végezetül a vörös nagy tohonya szász, s olyan képet vágott, mint aki mosolyog, de csak bronzvörös szakálla rezgett egy kissé -, hogy mindenki istentelen bűnös, aki a sorsot kutatja.

Julianus bólintott.

- Noha azt mondja fra Bernaldo is, hogy Isten útjait kutatni s azokban megnyugodni, méltó az igaz keresztyénhez. De van itt egy kisebb fráter, még egészen ifjú, Bertholdusnak hívják, Regensburgból jött ide, az maga is kiválóan készít horoszkópokat. Odahagyta az Univerzitást, és elgyalogolt a spoletói völgybe, hogy Franciscust hallgassa. Hát vajon Franciscus nem kergette volna már el, ha bűn lenne a jövő kutatása?

Föltekintett, s összeráncolta kidudorodó, alacsony homlokát. Vörös hajkoszorúja olyan volt, mint a gyapjú. Szemhéja széle is vörös volt, arcát s nagy kezeit sűrű szeplők lepték.

Még hosszasan magyarázta, hogy a sorsot már csak azért is ismernünk kell, hogy Isten akaratának megfelelően a rosszat hátráltatni, a jót segíteni tudjuk. Julianus ezzel már leszámolt és megbékélt, inkább holmi horoszkópot szeretett volna látni Endre úrról, talán Johannes meg Kobertus érsekről vagy más magyar úrról, sőt egész Magyarországról. Csontja velejében érezte, egyszer, előbb vagy utóbb, nagy összeroppanásnak, pusztulásnak, sírásnak és jajgatásnak kell bekövetkeznie, mert bűnös emberek bűnös építménye sokáig nem állhat meg. Márpedig Magyarországon bűnös ember volt elegendő s az egész ország bűnös építményhez hasonlított.

A vörös pap nagyon óvatosan szólott, s csak amikor látta, hogy Julianus tökéletesen nyugodt, tért át izgalmasabb dolgokra.

- Ne szólj senkinek - hajolt hozzá közelebb az asztalon át, vörös héjú szemét Julianus szemébe meresztette, s még jobban összevonta homloka redőit. (Így közelről olyan volt ráncot vető homloka, mintha nem csontból, hanem csupa vastag húsból való volna.) - Ne szólj arról, amit én tudok, mert lesznek, akik istentelennek mondanak. Tudod, hogy a Föld nem kerek, hanem gömbölyű?

Julianus elképedt.

- Göm... bölyű... - hebegte csodálkozva s kissé rémülten.

- Az. Gömbölyű - bólintott Hilbertus. Adalbertus meg úgy nézett rá, mintha mondaná: látod, milyen nagy férfiú, milyen csudálatos tudós az én társam! Most kukkanj! - Gömbölyű, édes öcsém. Ámbátor nagy tudósaink azt tanítják, hogy kerek, miként a tányér, széleit tengerek mossák, s azokon túl vége a világnak, a Nap, Hold, a bolygók és más csillagok reggel fölkelnek, átsétálnak az égbolton, s éjszakára a Föld alá kerülnek, ahol semmi sincsen, csak üresség meg feketeség. Én azt mondom, a Föld gömbölyű. Olyan, mint egy golyó. És a tengerek, amik a szárazföldet körülveszik, ott alant mindenütt elborítják a Földet, és sárkányok, kígyók, mindenféle szörnyetegek élnek ott, ámde rájuk is süt Isten Napja, rájuk is ragyog a Hold meg a csillagsereg.

Julianus a fejét rázta.

- Lehetetlen.

- Ezt mondják a tudósok - folytatta megvető hangon a szász. - De mit ír vajon erre nézvést Platon, a régi nagy görög doctor? Nem mást, mint hogy a Föld gömbölyű. És mit mutatnak a számítások? Ugyanezt.

- Állj meg csak - vágott közbe ragyogó ábrázattal Adalbertus. - A bolygókat mondd neki. Az ám csak a nagy tudomány!

- Meg sem érti - legyintett nagy, szőrös, szeplős kezével Hilbertus. - Magyar koponya, hun koponya, mit ért ebből?

Julianust elöntötte a harag pirossága, s egyszerre igen melege lett. De meggondolván a harag kárhozatosságát, magában Istenhez fohászkodott bocsánatért, s keresztet vetett. Hilbertus pedig, látva jámborságát, nagy méltósággal és nyájassággal, mintha előkelő úr lenne, folytatta előadását.

- A bolygók... Tudnod kell ám azt is, hogy a bolygók éppen olyan égitestek, mint a Föld vagy Hold, s azokon is élnek emberek. Azok is gömbölyűek.

- Emberek?!

- Emberek. De azt is tudnod kell, hogy azok az emberek nem olyanok, mint mink, földi teremtmények. Mert, példának okáért, s marsbéliek még a falon is átalmennek, mintha ott sem volna. A holdbéliek pedig vízben élnek, mint a tengeri kígyók. Venus emberei olyanok, mint a virágok. Fejük helyén nagy, illatos, piros, kék, sárga meg fehér szirmok vannak.

Palástjába burkolózott, képét fölpuffasztotta, hátát hátravetette, s igen magasról nézett le Julianusra.

- Hát ha kígyók meg virágok, akkor mégsem emberek - nyugodott meg Julianus. - Mert ha azt mondanád, hogy valóságos emberek azok, eretnekséget mondanál.

- Miért?

- Mert a világ teremtése írva vagyon Mózes könyvében.

- Az emberek sok olyat mondanak eretnekségnek, ami nem az - legyintett Hilbertus fitymálva. - Példának okáért istentelennek bélyegzik Fredericust, a szicíliai királyt is. Holott nem az. És miért mondják istentelennek? Mert nagy tudós. Levelez a keleti bölcsekkel. Olvassa könyveiket. Noha bennük van az igazi tudomány. Most is mit mívelt Fredericus? Elküldte Aristoteles latin fordítását a bononiai Univerzitásnak, s levelet írt mellé. A levélben ezt mondja: "A tudománynak együtt kell haladnia a fegyverekkel és törvényekkel, hogy együtt indítsák vagy szabályozzák a szellemnek mozgalmát. Ifjúságunktól fogva szerettük a tudományt. Ma is, midőn a királyság gondja ránk van bízva, és az ügyek sokasága minden időnket lefoglalja, igyekezünk az állam ügyeitől szabadulni néhány pillanatra, s ezeket az olvasásnak szentelni, hogy a lélek ébersége erősödjék a tudomány által, mert e kincs nélkül az ember nem használhatná fel méltóan életét. E célból fordíttattuk le Aristoteles munkáit, de mert a szellemi kincs élvezete nem kisebbedik azáltal, hogy többen részesülnek benne, mert a tudomány megosztása annak nem kárára, hanem hasznára van, minél jobban el van terjedve, nem akarjuk fáradságink gyümölcsét elzárni, és azt gondoltuk, hogy csak akkor élvezhetjük igazán, ha másokat is részesítünk benne." - Megállt, kifújta magát, diadalmasan tekintve Julianusra meg Adalbertusra.

Adalbertus hallgatott, Julianus azonban Aranyszájú Szent Jánosra gondolt: "A gonoszság, ha ékesszólásban való jártasság párosul vele, sokkal szörnyűbb veszedelmeket okoz, mint a tudatlanság... Az igazi bölcsesség és az igazi műveltség semmi más, mint az Isten félelme..."

- És vajon mit mond Isidorus sevillai püspök? - mondta most már hangosan Julianus. - Ezt mondja: "Vannak, kik a dagályos és ékes előadás miatt jobban szeretnek elmélkedni a pogány írók mondásain, mint a Szentíráson, melynek nyelve egyszerű. De mit használ a világi tudományokban előrehaladni s az isteniekben elmaradni?"

- Azért jöttél-e hozzám - kérdezte sértődött hangon Hilbertus -, hogy az igaz tudományokról vitázz? Mert ha ezért, úgy kár volt fáradnod. Sárga csőrűekkel s holmi barbár országok tanulatlan fiaival nem vitázhatom.

Elfordult, ujjával könnyedén dobolt az asztalon, mint aki befejezte szavait, s roppant unja a nyűgösködő vendéget.

Julianusban rettenetes indulat dagadozott. Mély lélekzetet vett, kezeit a kámzsa ujjába dugta, s beharapta az alsó ajkát. Homlokán lüktettek az erek. Egy pillanatig úgy érezte, föl kell ugrania s öklével szétvernie ezt a vörös hajú, vörös szakállú, vörös képű tohonya alakot. De uralkodott magán, s még nagyobb alázattal szólt, mint eddig.

- Azért jöttem, hogy halljam, mit mutatnak a csillagok Magyarország sorsáról.

Hilbertus ismét felé fordult.

- Semmi jót, semmi jót, gondolhatod. Ámbátor pontosan nem tudjuk megállapítani, mikor jött létre a te barbár hazád, mert némelyek szerint ama förtelmes, gyalázatos, kutyapofájú Etzel király alapította, a ti első királyotok, mások szerint Baján, az ugyancsak kutyapofájú rablófejedelem, ismét mások szerint valami Arpadus nevezetű hitetlen pogány rabló, a csillagok konstellációja mind a három esetben rossz. Csúful omlott össze Etzel becstelen birodalma a tisztességes népek örömére, csúful Bajáné, s csúful fog összeomlani Arpadusé is. Idenézz.

Kiteregetett egy nagy hártyát, melyen cikkekre osztott hatalmas kör díszelgett, a cikkekbe írt csillagászati jelekkel és számokkal. A kör közepén, egy kisebb körben, ezt olvasta Julianus: Turkia. Előredőlt, mohón nézte az ábrát.

- Látod? - kiáltotta szinte diadalmas hangon Hilbertus. - A bolygók aspektusai rosszak. Vér és vas támad Keletről, s lerombolja s megemészti országotokat.

Julianus szorongva tekintett Adalbertusra.

- Te ezt elhiszed? - kérdezte magyarul.

- Tudja fene - vont vállat Adalbertus. - Isten akaratjára kell bíznunk.

- De hát azkor, azkor nyomban haza kell mönnünk! - suttogta Julianus s fölállt.

- Mért?

- Hogy segéljünk... Ellenálljunk... Hirdessük az igazságot, a bínbánatot! Hogy megfordétsuk a sorsot... Hogy Isten milosztjáért esedözzünk mindnyájan, azkik magyeriak vagyunk!

- De ha meg vagyon írva...

- Azkor is! Hogy vesszünk, ha vesznünk kell, valamennyien, mind egyben!

Adalbertus lassan ingatta a fejét.

- Nézd - mondta csöndesen, egy kis bánattal gyermeteg, gömbölyű képén. - Én immár nem akarok hazamennöm. Jó neköm itt. Megszokám ezt a sok olajat. Nem hiányzik az otthoni tehénhús, bürgepecsönye, szalánna meg bor. És főképp nem hiányzik a kancatej. Löhet, hogy lelépök az Univerzitásról is. Elmegyök messer Giovannihoz kűfaragónak...

Julianus úgy bámult rá, mint a bolondra.

- Hogy nem jössz haza, ha indulunk? Itt maradsz kűfaragónak? Mert megszokád az olajat? Hogy volna lelköd innen a távolból nézni, müként rohan pusztulásba magyeriak országa?

- Ne tekénts reám, mint a szigony - vonakodott kelletlenül Adalbertus. - Kerek ez velágon embörök s kresztyénök vagynak. Ahová Isten rendöl, ott kell élnünk. Magyeriak országát kedég sem te, sem én, sem valamennyien meg nem állétjuk, ha valóban rohan.

Julianus valami retteneteset akart mondani fölháborodásában. De nyelt egyet, keresztet vetett, s megint Hilbertushoz fordult.

- Az én horoszkópomat is föl tudnád állítani?

Hilbertus bosszankodva hallgatta a két férfi magyar szavait, s minduntalan elfordult, hogy sértődöttségét mutassa. Most nyersen vetette oda:

- Vagy tud az ember, vagy nem tud horoszkópot készíteni. Én tudok.

- Hát akkor készítsd el az enyémet is.

- Mikor születtél?

Ezt Julianus nem tudta. Hogy is tudta volna, nem származott ő olyan jeles úri családból, hogy születése napját számon tartották volna.

- Akkor mit akarsz? - legyintett Hilbertus, s unottan fölállt, a kalitka elé ment, s cuppogni kezdett a pálcikán ugráló rab csíznek, mintha ő ott sem lett volna.

Hosszú, kínos hallgatás következett. Adalbertus olyan képpel nézegette Julianust, mintha bocsánatért könyörögne, s egyben mondaná, nem tehet semmiről, sorsával szemben tehetetlen, azt a helyet kell a világban elfoglalnia, amit Isten a számára kijelöl. Julianus összevont szemöldökkel bámulta a horoszkóp köreit és titokzatos számait meg a mágikus jeleket, amelyekből egyet sem értett. Nem nézett Adalbertusra. A hatalmas termetű vörös Hilbertus meg hátán összefont kézzel állott a kalitka előtt, s elmerült a madárral folytatott játékba.

- No, végre is beláthattad már, hogy Isten maga sem tartja szükségesnek Turkia létezését - mondta, mint egy ítéletet, Hilbertus. - Hunok, avarok, turkok... Még örvendezzen a szívetek, hogy egy-két szentet adtatok a világnak rövid virulásotok idején. Ennyit sem igen várt tőletek senki.

- Ösmered ama Fredericus király horoszkópját is? - kérdezte Julianus.

- Ösmerem hát.

- No és mit mond?

- Jót is meg némi rosszat is. De az az igazi nagy ember, aki uralkodik csillagain, s nem hajol meg előttük.

- És a te néped? A te országod?

- Az én népem s az én országom nagy lesz! - kiállott föl szinte lázasan Hilbertus. - Mert egyesül a németség minden törzse s minden népe Itália népeivel s egyesül Karantániával s a ti inaszakadt Turkiátokkal is. Hatalmunk a frankok földjétől Kunföldig s Halicsig terjed majd. Sőt még azon is túl. Ez van írva a csillagokban, s ezt viszi véghez Fredericus, akit ti istentelennek mondotok.

Julianus egyszerre olyan nyugodt s hideg lett, mint a megdermedt vas. Végignézett a lelkesedésével s gőgjével nem bíró Hilbertuson, apróra vizsgálta vastag vörös haját, duzzadt képét, vörös szemhéját, világoskék szemét, egész vállas, roppant alakját.

- Úgy hát mindez írva van a csillagokban - mondta csöndesen.

- Írva van - bólintott kevélyen a szász, mintha a csillagokat azért teremtette volna Isten, hogy a németek nagyságát hirdessék.

- De lásd, az igazi nagyság uralkodik a csillagokon, s nem hajlik meg előttük.

- Ez így is van. Fredericus uralkodik, s nem hajlik meg.

- No, hát mi, nyomorult turkok sem hajlunk meg, hanem uralkodunk.

- Hol lesztek ti már akkor! Szétvert barbár horda lesztek ti.

- Az a szétvert horda az igaz Istenhez fog imádkozni - fejezte be Julianus. - Isten megáldjon.

Csak akkor jutott eszébe, hogy hazai módon köszönt - azaz ujjait homlokához emelte s meghajolt -, amikor már odalent járt az utcán.

*

Sokáig csak magában évődött azokon, amiket Hilbertustól hallott. Desideriusnak nem szólt, mert hiszen Desiderius is német eredetű volt. Bár bűnt követett is el, mégsem tudott megbízni a német eredetűekben. Gerhardus olyan vidám volt, hogy nem tudott ilyen keserves ügyben beszélni vele. Paulus előtt meg talán röstellte magát. Mert Paulus fölbőszült volna Hilbertus horoszkópjain, ördög művének nevezve azokat.

Igen, Paulus csodálatos férfiú volt, s mély elméje az asztrológiai jóslatok dolgában is megtalálta a maga ítéletét. Paulus azt mondta: "A bolygók s mindenféle égitestek sugárzása hatással van ugyan minden létezőre, de nincs hatással az emberi lélekre, mert az isteni eredetű, s így a maga szabad akaratát megőrzi." Julianusnak, mint gyakran kételkedő ifjúnak, fölmerült ugyan az a gondolata, hogy minden isteni eredetű, s ha mindenre kényszerítő hatásuk van az égitesteknek, akkor az emberi lélekre is kell lenniök, de ezt nem mondta, rábízva tanulmányaira s az időre kételyei eloszlatását.

Eddig jóformán nem ismerte a hazavágyódás kínzó gyötrelmeit. Természetesnek tartotta, hogy Fejérvárról Bononiába kellett jönnie, s mindaddig itt kell maradnia, amíg az első tudományos fokozatot el nem éri. Bononiai élete majdnem úgy folyt, mint odahaza a klastromi: szigorú regula szerint, egymás iránti szelíd engedelmességben, szorgalmas munkában s tanulásban. Ami idegen volt: a város képe, az Univerzitás nyüzsgése, a nyelv, az ételek íze, voltaképpen semmit sem változtatott azon az érzésen, hogy bárhova szakad is, élete, sorsa összekapcsolódik szerzetestársai életével, sorsával, a közös hit és közös munkálkodás köldökzsinórja által. Ha itt él Bononiában, majdnem annyi, mintha ott élne Fejérvárott vagy Váradon vagy akár Sanct Gallenben. A vágy azonban, mely most megszállta, fölért egy súlyos betegséggel.

Éjszakáról éjszakára álmatlanul feküdt agyán, belebámulva a sötétségbe, s az utca zaját meg az alvók mély lélekzéseit hallgatta. Néhány órai nyugtalan álom után mintha hideg vízzel mosták volna meg a szemét, többé nem tudta behunyni. Kint gyakran megvadult tanulók rohangáltak s ordítoztak vagy egymással csatázva, vagy a bezárt kapukat döngetve s az alabárdos éjjeli őröket szalasztva, már ahogy többnyire szokták, amikor nem fértek a bőrükbe. Társait mindez már nem háborgatta. A sötétség megtelt az otthon fájóan éles képeivel. Sohasem látta Váradot, Farkast, Hajnalt s a falubélieket ilyen közelről, ilyen tisztán. Vagy Fejérvárt. Házak, utcák s tájak jelentek meg előtte, amelyeket akkor, amikor ott élt, meg sem látott. És hangokat hallott, melyek már régen elpengtek a felejtés messzeségében. Azután fölrémlettek benne elkövetett hibái, kisebb-nagyobb bűnei. Régen meggyónta s megbánta őket, és íme, mégis ott fúrtak benne, mint a szú, s egyszer csak a szíve gyökeréhez értek. Egy ízben utálattal nézte a kapus frátert, amikor két ujja közé fogva kifújta az orrát. Most ez a kis esemény, melyet régen elfelejtett, föltámadt, s rettenetesen gyötörte. Vagy a düh, amit érzett, mikor Georgius vérig sértve hangoztatta: neki rosszabb s kevesebb húst adtak, mint a többinek. Szikrázó fénnyel lobbant föl benne a vendégház udvarának képe, ahogy a barna arcú olasz lány áthalad rajta, szemét lesüti, s karját magasra emelve vizet visz a kútról. És a székesegyház magas, bordás mennyezete alatt a színes mozaikon térdeplő ismeretlen leány, akinek olyan vastag, fekete hajfonata volt s olyan gömbölyű, barna nyaka. Hogy várt a kapuban, vajon megláthatja-e. Ördöng ezer alakban bujkált körülötte, hogy eltérítse vállalt kötelességeitől. Hol a fejérvári klastrom refektóriuma bukkant föl, duruzsoló fráterekkel, a fölolvasó fráter reszelős, kehes hangjával, a máriaüveges ablakokon szikrázó nyári napfénnyel vagy a téli nap borongós, szelíd, bús hangulatával, hol a város körül elterülő végtelen mocsarak vidám madárhangja és az alkonyatban kékesen reszkető köde, a lenyugvó Nap máglyaként lángoló vörös lobogása. Majd meg a szigeten töltött idők emléke, Filetlen Pál s a többi éjjelbátor vidámsága s gondtalansága. Julianust még az is szorongatta, hogy valamikor Györknek hívták, Farkasfia Györknek, s élete akkor csupa napfény, gondtalanság és könnyűség volt. Mintha szárnyai lettek volna akkoriban, amikor még Magyarországon élt. Könnyebben járt, könnyebben szólt, tanult, könnyebben virrasztott s könnyebben aludt.

Sohasem hitte, hogy egy csapásra, ördöng mágiájának egyetlen szavára így megszépüljön, megédesedjék minden, ami odahaza maradt, így meghomályosodjék, megrútuljon minden, ami most körülvette. Ha csak elsuttogta: magyeriak országa, megelevenült az idegen ház, az idegen utca, az éjszaka sötétsége, s megtelt az otthoni világ ragyogó képeivel. Ha csak egy falatot falhatott volna a köleskásából, melyet Hajnal főz Váradon, a ház közepén, mikor Farkast az erdőből hazavárja! Ha csak egy kortyot ihatott volna a vár alatt csordogáló patak vizéből! Ha csak egyet szippanthatott volna a Zengő levegőjéből a Réka mellett, ahol Majs apa kunyhója áll, ha csak egy hangot csíphetett volna el a tölgyes madarainak hangjából! Ha csak egyszer dőlhetett volna nyugovóra a fejérvári kolostor dormitóriumában, beburkolózva az avas illatú pokrócba, ha csak egyszer hallhatta volna a kápolna kis harangjának csengését, a székesegyház vén harangjának messze búgó zúgását, orgonájának sípszavát! Úgy érezte, mindjárt Istennek tetszőbb egyházi férfiú válnék belőle, tanulásban szorgosabb, fogósabb elméjű, imádságban, psalmusok éneklésében buzgóbb s vidámabb, társai iránt békességesebb és tűrőbb, szegénység, elesettség iránt résztvevőbb.

De még ebben is ördöng ravasz fondorkodása kerülgette. Mert hiszen az is megtörtént már, hogy Isten jámbor emberét ördöng a Megfeszített képében kísértette meg.

Az átkozott horoszkóp azonban szüntelen a szeme előtt forgott, mint valami szörnyű kerék, melynek nincs tengelye s nincs forgatója, de forog, forog időtlen időkig: Küllőin a magyarok sorsát pörgeti. Király bukdácsol rajta nádorispánnal, püspökökkel s érsekkel, vértes vitézek fölbukkanó s alázuhanó serege, urak és parasztok, rabszolgák és papok, hegyek, völgyek, síkságok, városok, templomok és klastromok, szőlővel beültetett lankák, sóval rakott hajók, ménesek, gulyák és falkák... Mégis haza kellene menni, szertejárni az országban, könyörögni a népnek, szegényeknek és gazdagoknak, gyengéknek és hatalmasoknak, hogy tartsanak bűnbánatot, fordítsák jóra minden erejüket, mert közeleg az isteni bosszú ideje. És hirdetni kellene azok előtt, akik a birodalom ügyeit intézik, hogy ilyen örökkön forgó kerék emeli magasra az istentelen Fredericust, a teutonok minden törzsét és országát, fejedelmeit és hadait, hogy vassarkú csizmájukat rátegyék a magyeriak földjére, s eltapossák minden nemzetségüket, melyek Árpáddal bejöttek, Istvánnal templomot emeltek Isten dicsőségére, szűz Mária gyönyörűségére.

A vágy, hogy itthagyjon Univerzitást, tudós professzorokat, Piazza del Nettunót, Giardini Margheritát, messer Giovannit műhelyestül, fiastul-lányostul, Adalbertust, akár Desideriust, sőt Paulust is, itthagyja Emilia szőlődíszes, babérligetes, narancsfás, fügebokros lankáit, a sátoros olajfák csendes árnyait, a komor ciprusokat, a tikkasztó napfényben legelésző nyájakat, bölcs szamarakat, vasas lovakon ügyetlenül ügető vitézeket, a podesta és tanácstagjai méltóságosan puffaszkodó, prémes palástban tetszelgő alakjait, a piszkos, szűk, gyönyörű utcákat, a magas, vaskos várfalakat, a templomok harangszavát, mindent, mindent, ami Itáliát jelenti, olyan erős volt benne, hogy óvatosan megemlítette Paulus előtt is. Paulus erősen belemerült a tudományokba, különösen a retorikába, mert erősen készült első előadására. Kitanulta már a szavak varázslatának minden csínját-bínját. Nem hiába volt már odahaza is különösen ékesszóló, itt is az elsők közé emelkedett az Univerzitásra egybegyűlt mindenféle nemzetek között. Tudta, hogyan kell a prédikációt fölosztani, mit kell előre, mit középre s mit hátul tenni, miképpen kell szólani tanult emberekhez és szegény gyámoltalanokhoz, akik könyvet látásból sem ismernek, miképpen kell megrendíteni, elandalítani, rémületbe ejteni vagy lelkesedésre gyújtani a hallgatókat, hogy kell a szavakat hol kellemesen gördülő, hol keményen ropogó, hol meg édesen ringató sorba szedni, a hangsúlyt szépen elosztani, a konklúziót, mint az ostor csapóját, messze hangzóan kiereszteni, s a népet Istenhez emelni vagy lesújtani a bűnbánat porába. Előadását csiszolgatva órákat töltött a szobában vagy a Giardini Margheritánál csöndes elmélkedésben, gesztikulálásban s járkálásban. Amikor Julianus félénken kijelentette, hogy haza kellene menniök valamennyien, mert rossz horoszkópot látott, Fredericus csillaga emelkedőben van, s hatalma alá akarja hajtani az egész világot, eltörölvén Magyarországot az önálló birodalmak sorából, Paulus komoran nézett rá, mintha nem ismerné, majd fölcsattant:

- Mit féltök, kicsinyhitűek?

Jézus szavaira Julianus szégyenkezve, lehajtott fejjel hallgatott. Paulus megsajnálta, fejére tette kezét, s megszokott, szelíd hangján folytatta:

- Emléközzél, fiam, mely szernyő viheder hányá-veté az apastolok hajóját, s mely rémületvel könyörgének, szabadejtaná meg űköt a haláltól. S ő fölemelködék, s kezeit kiterjesztvén a háborgó vizek fölé, lecsitítá azokat s megmöneködének.

- Úgy, de Hilbertus horoszkópjában az vagyon, hogy a hullámok nem csillapodnak, sőt neveködnek, s magyeriak országa meg nem meneködik. Hilbertus gőgjében fölpuffaszkodék, s rámutat a csillagok állására - bizonykodott Julianus.

- A csillagok sömmik! - kiáltott Paulus izzó tekintettel, s fölvetette a fejét. - Isten szándoka vala, hogy magyeriak mendön nemzetségét letelepété a Duna s Tisza közén, ada nékik nagy fejedelmöket, kerálokat, s űk fölépéték Isten hajlokát. Szűz Mária anyánk leteként reánk s ügyel. Ha bíneink reánk vonsszák Isten bosszuló kezét, majd görnyedünk alatta, s megbánjuk bíneinket. Ha kedég meg nem bánjuk, nem vagyunk méltók az életre, s úgy vesszünk az ű bölcs akaratja szerént.

- De prédikálnunk kellenék odahaza a népöknek, szegényöknek s gazdagoknak, prosztoknak s uraknak, pispekeknek s legeltető pásztoroknak...

- Hogy kedég prédikálhassunk s tanéjthassunk - vágott közbe erős hangon Paulus -, tanólnunk kell. Azérte vagyunk itt. Tanólj tehát, s a többit bízjad Istenre.

Julianus némileg megnyugodott. Bizalmat öntött bele, hogy Paulus meg sem rettent, még csak a horoszkópot sem kérdezte. A csillagok járását Isten igazgatja. Vajon az a bolygó, mely eddig ugyanazt az utat lette meg, nem tér-e holnap más útra?

Gerhardus hallott valamit Julianus aggodalmaiból, de csak legyintett.

- Mi nékünk az az egynehány nyevolyás bolygó? - kérdezte nevetve. - Egy magyeri kiteszen öt teutont, számold hát, hány milliom magyeri vagyon eszerént a Kárpátok alatta.

- Így vagyon vagy tizenöt, ha több nem - nevetett Julianus is.

- No és Fredericus - folytatta ajkát biggyesztve Gerhardus. - Mindön csillaga fennen ragyog. Tud előre mindönt. Igazi teuton. De ha egy kis csillag, egy a legkisebbek közül, másfelé hajol, s néki fejére esik egy kű? Hányszor akarának fölfalni münket, s mindég fejükre esött egy kű. A Vértesben meg sok is. Hát én magyeri vagyok, s számot vetök azval a kis küecsegvel.

Így fölvidultak ismét, s magasan lobogott a bizakodásuk. Csak Desiderius lógatta a fejét. Ő nem tudta, mit mondjon. A csillagokkal nem lehet vitázni, kezdettől fogva a végítéletig forognak előre megírt útjukon. Az ő öregapja Karantániából költözött Pozsonyba. De mit tehet ő róla? Pozsonyban is kresztyének élnek, meg Esztrigánban, Budán, Fehérvárott is. Meg Karantániában, Bajorföldön s Itáliában is. A többivel ő nem törődik. Egy lelke van s az Istené. Ha ördöng nem győz fölötte, akármelyik király vagy császár uralma alatt is nyugodtan hajtja örök álomra fejét. Az igazság koronája a Mennyek országában adatik át s nem ezen a földön.

Adalbertus pedig egyre kevesebbet töprengett effélén. Majdnem naponta megjelent messer Giovanni műhelyében, estig mérte, véste, emelgette a követ, a rút vénasszony szinte fiának fogadta, Rita pedig nem győzte csodálni a műhely sarkából, ahol arcát tenyerébe hajtva lustán üldögélt, s nagy lomhán tápászkodott, ha az anyja rikácsolva hívta. Adalbertus úgy nevetett, mintha pecsenyével lenne tömve a szája, s annak zsírja csurogna kétfelől, amikor Julianus a horoszkópokat említette. Bánja is ő, mondta, legalább egy akol lesz és egy pásztor. Az északi hideg tengerektől a kunok földjéig s le Szicília csücskéig egy ország lenne az egész világ. Lóra ülne az ember valahol Alba Juliában, német földön jutna el egészen a nyugati óceánig. Neki egyébként ez is mindegy. Ő itt marad, és kőfaragó lesz.

Paulus úgy nézte, mintha a veséjéig látna.

- Ügyelj, ördöng el ne térejtsen régi jó szándékodtól.

- Inkább leszek jó kűfaragó, mint rossz pap - mondta hevesen Adalbertus.

- Óvakodj az asszonyi állattól.

- Anyám is asszonyi állat - vágott vissza mérgesen.

- De te Isten szolgálatára szánád magadot.

- Atyám is Istent szolgálja. Megfaragá szent Sebastianust, amint cölöphöz kötözék s agyonnyilazták. Úgy megfaragá, hogy szinte vér csordul belőle.

Paulus nem vitázott tovább, de amikor Adalbertus elment, aggodalmasan nézett az ajtóra, mintha még egyre Adalbertust szemlélné.

- Erős késértésben vagyon - mondta csöndesen.

Egy este Julianus esti ájtatosságról tért haza a kápolnából. Amint benyitott a kapun, a sötétben két árnyék ugrott kétfelé. Az egyik árnyék lábujjhegyen elfutott a műhely irányában, a másik meg zavartan köszörülte a torkát. Julianus védekező állásba helyezkedett, mert azt hitte, valami szövetkezés van ellene, két vagy talán több berúgott fickó lesi, hogy elverje.

- Éppeg most akarék hazamennöm - szólalt meg a sötétben Adalbertus hangja. - Te vagy, Julianus?

- Te vagy, Adalbertus?

- Már attól tarték - nevetett Adalbertus -, valaki meg akar verni.

- Én es.

Mind a ketten nevettek.

- No, adjon Isten jó éjszakát.

- Neköd es.

Gyorsan kifordult a kapun.

*

Paulus előadása fényesen sikerült. Az Univerzitás nagy tudományú, híres professzorai elismerően bólogattak, amikor könyvüket a hónuk alatt szorongatva s palástjukat méltóságos redőkbe vonva elhagyták az aulát. A hallgatók lelkes hangulatban tódultak ki a szűk, homályos folyosóra. Paulust egész karéj vette körül.

Julianus meg Gerhardus lelkesedése olyan nagy volt, mintha csatát nyertek volna. Megölelgették, arcul csókolták Paulust, megsimogatták a csuháját, rajongva nézték szép barna arcát, okosan csillogó szemét, büszke, egyenes alakját.

- Paulus Pannonius! - kiáltotta Gerhardus, nem bírva magával s egyre Paulus vállát csapkodva, mintha a fia lenne.

- Mindég mondám! Mindég!

- Hagyjátok, Isten milosztja van vélem - szabadkozott kipirulva Paulus.

- Ez az éppeg! - kiabált Gerhardus boldogan. - Ó, bár rajtam, szegény fejemön lenne Isten milosztja!

- No, ha mindnyájan úgy megtesszük a magunkét, miként te, Paulus fráter, tám fordejt Isten azon a rossz horoszkópon - bizakodott Julianus is.

- Áldomást kéne tartanunk - lelkendezett tovább Gerhardus.

- Tám csak nem innád le magadot? - korholta a győztes.

- Tudod, ézös felem, áldomás nélkül nemsokat ér a diadalom.

- Áldomás leszen, hogy magunkhoz vösszük Jézus Urunk testét, kimegyünk a tóhoz, és psalmusokat énekölünk - ajánlotta Paulus.

- Engöm ki ne hagyjatok - kérlelte őket Desiderius egy kis szomorúsággal. - Tám csak nem soroztok ama Fredericus hívei közé?

Így is lett. Másnap ájtatosan megáldoztak, kimentek a tóhoz, s teli torokkal zengedezték Dávid zsoltárait. Könnyű, vidám szívvel énekeltek, mint a madarak. Szárnyuk is nőtt, úgy érezték, nagy magasságban szállnak, s látják messze-messze, a tengeren és hegyeken túl Magyari országot, benne Fejérvárat, abban is a klastromot, annak is a szakállszárítóján a rekkenő nyári melegben lustán hűsölő Georgius frátert. Kergetőzni tudtak volna, mint a gyermekek.

Amikor estefelé bevonultak a város déli kapuján, mint valami győztes had, nagy sípszót, dobpufogást hallottak. A népek apraja-nagyja pedig kanyarogva tódult a szűk utcákon a zenebona irányába.

- Ugyan mi történik? - kérdezte megállva Gerhardus. - Csak nem a mü dücsőségünkre zenélnek?

Egy utcasarkon két franciskánus szerzetest pillantottak meg. Ugyancsak törekedtek a tömeggel a sípszó felé. Fra Bernaldo meg fra Jacopo volt. Amikor meglátták Julianusékat, megálltak, s ragyogó ábrázattal integettek.

- Mi az, tán a despota leánya megy lagziba? - kérdezte Gerhardus fra Bernaldót.

- Isten dicsősége betelt a városon! - rikoltott a fráter, s nagy örömében szinte kibújt rongyos condrájából.

A komoly Bernaldo szakállában tollpihe volt, s ez egészen kiforgatta mivoltából. Ha csak rápillantott az ember, már csiklandozta szívét a földön túli boldogság. Mintha bortól lett volna részeg a két rongyos fráter.

- Beteltek az idők! - rebegte Bernaldo, s mellén összetette a kezét, mintha a szíve ki akarna szökni a melléből. - A sánták táncolnak, a bénák járnak, a vakok látnak, s a pogányoknak az Isten Igéje hirdettetik.

- Oda nézzetek - vette át a szót Jacopo. - Ott a bizonyság!

Két szolga egy rokkant férfiút cipelt hordágyon. A férfiú fél könyökére támaszkodott, rázta a szakállát, s szüntelen hányta a keresztet. Mellette loholt a családja: kék palástban öregedő felesége, pirosban a lánya, mezítláb az unokái, kardosan, tollas kalappal a fiai. Hogy hányan lehettek, Julianus nem tudta megszámlálni, akkora kavarodás volt a hordágy körül. Ujjongó, ordítozó, keresztet vető tömeg kavargott körülöttük. Majd egy vak asszonyt láttak, kutya vezette a ruhájánál fogva, kezei tapogatózva nyúltak előre. Őt is sokan örvénylették körül. Majd meg egy fiatal asszony bukkant elő, karján tartva sárga, fonnyatag gyermekét. Úgy lógott a feje szegénykének, mint a rothadt körte.

Megszólaltak a harangok. A tömeg nőtt, minden utca torkolatából újabb meg újabb emberáradat duzzasztotta. A rikoltozó sípok s pufogó dobok zengésébe kürtök harsogása vegyült.

Julianusék nem tudták, miért ez a váratlan fölfordulás. Vajon miként teltek be az idők? Miként telt be Isten dicsősége? Miért döntik föl a kofák kordéit és kosarait, miért kapaszkodnak a szamaraskordék tetejére, miért nyílnak meg az ablakok, miért lepi el a nép nemcsak az utcákat, de még az alacsonyabb házak tetejét is? Miért húzzák a harangokat, mintha fejedelem vonult volna a városba?

Jacopo fráter nem tudott szólni, torkát csak tagolatlan ujjongás hagyta el. Arca könnytől ázott. Csak azt nyögte egyre, hogy Isten dicsősége betelt. De Bernaldo összeszedte magát, kifésülte szakállából a pelyhet, s amennyire a mellét dagasztó öröm engedte, megmagyarázta a szokatlan események okát.

- Megérkezett fra Domenico Rómából - mondta pihegve.

- S mit mível?

- Prédikál a Piazza del Nettunón a népnek.

Erre már ők is gyors futásnak eresztették lábaikat, s majd agyonnyomva a törtető néptől, a Nettunó felé sodródtak.

Ott már tengerré nőtt a tömeg. Ember ember hátán szorongott. Prémköpönyeges, tollas urak, fátyolos hölgyek, rongyos csavargók, mezítelen mellű szolgák, festett dajnák, sivalkodó gyermekek, szakállas aggok, vasas vitézek, taláros doktorok, papok, szerzetesek, méltóságuk nyakláncát viselő tanácstagok, ökörhajcsárok, széles szalmakalapot hordó félmeztelen parasztok, koldusok, akik a földön csúsztak, kivénült ringyó, akinek lerothadt az orra s kihullottak a fogai, ész nélkül szökdécselő sánták, rikoltozó vakok, mind-mind a tér felé törtettek, egymást szinte legázolva, hogy egy alig látható alak közelébe juthassanak s ruháját érinthessék. Katonák lökdösték a népet, s megkísérelték hátrább szorítani, de sikertelenül.

A tér sarkán pedig széles, magas kövön, ahonnét a néphez szoktak szólani a tanács rendeletének kihirdetői, ott állott az a magas, elég vállas, szakállas, tonzúrás, szürke csuhás férfi, akit fra Domenicónak neveztek, s akinek érkeztére őrület szállta meg egész Bononiát. Julianus az emberek feje között kitekintve jól megnézte a nagy hírű férfiút. Első tekintetre igénytelen, megszokott szerzetesnek látszott, mint a többi száz vagy ezer, aki a kolostorokat szerte a világon lakja. Meghajolva állott a kövön, kezeit kinyújtva szólott valakihez, akit nem lehetett látni. Pilisén csillogott a leáldozó Nap piros fénye, mintha tűz hullott volna kopasz koponyájára. Fejét vörösesbarna hajkoszorú övezte, melyen dér csillogott. Csuhája szürke, majdnem fehér volt, azon kopott fekete skapulárét viselt. Arcát nem lehetett jól látni, csak a szélben lengedező szakálla bukkant elő a vállak közül.

Szerte az utcákon elszéledtek a síposok, dobosok és kürtösök, hogy mindenüvé hírét vigyék a fráter megérkezésének. Nem kellett annak hírét vinniök! Egyre áradt, tódult a nép minden irányból, s mind azon a kis helyen akart megférni, ahol a fráter állott. A püspököt, akinek palástos alakja a fráter mellett szintén fölbukkant, majdnem elsöpörték helyéről. Katonáknak kellett körülvenniök, hogy le ne tiporják.

S ez a sok ezer ember mind ordítozott, ugrált, tülekedett, fél lábon láncolt, kezét a magasba emelte, keresztet vetett, énekelt, imádságokat gajdolt. Istenhez kurjantott, szidta egymást, utat könyökölt magának és csodát várt.

- Meggyógyult! Jár! Lássátok, jár! - ordított a tömeg a fráter közelében. Mintha sziklát zuhintottak volna tengerbe, az ordítás hullámai gyorsan szétgyűrűztek mindenfelé: - Jár! Lássátok! Betelt az idő!

- Jár! - hörögte elragadtatva, vérpirosan fra Egidio Julianus mellett, s szaporán vetette a megszámlálhatatlan keresztet. - Isten! Jézus! Dicsőség!

- Nagy jeleket látunk, feleim - mondta megrendülten komor arccal Paulus. - A béna csakugyan jár...

A tömeg magasra emelt egy rongyos férfiút, aki keresztbe tette mellén a kezét, sovány arcát az égre emelte, szakállán könny csorgott, s olyannak látszott, mint aki sem lát, sem hall, nem tudja, hogy került a magasba.

Most egyszerre elcsitult a zsivaj, a nép visszafojtott lélekzettel figyelt. A fráter körül kavargás támadt, néhány halk szót sodort felőle a szél. S egyszerre fölcsattant a diadalordítás:

- Alleluja! Alleluja! Domenico! Domenico!

Mindenki térdre esett.

Domenico fölegyenesedett, arcán szelíd mosoly ragyogott. Most úgy érezte Julianus, magát Jézust látja, nem azt a szürke csuhás szerzetest. Magát Jézust, mennyei fényben ragyogó arccal, szelíden és vidáman, részvéttel teli nyugalommal, amint a háborgó vizek fölött áll, kiterjeszti kezét, mosolyog, s a hullámok lecsöndesednek. Néhány szófoszlányt hallott, de érteni nem lehetett. A térdeplő tömeg között pedig elindult egy kislány, eleinte félő, gyámoltalan léptekkel, arcába csapzott haját kisimította, megállt, mint aki attól fél: álmodik, s most, most fölébred s összeesik. De nem esett össze, nem ébredt föl, ismét elindult, egyre szaporábban lépkedett, majd ujjongva fölnevetett, és szaladni kezdett a szűk embersorok között.

- Jár! Jár! Lássátok! - bömbölt a tömeg olyan irtózatos erővel, mintha meg akarná hasítani a város falait hangjával.

A kislány erre megrémült, sírva fakadt, s odafutott egy asszonyhoz, aki ölébe emelte, s fölmutatta a népnek.

- Három év óta nem tudott járni - suttogta fra Bernaldo, s reszkető kézzel simogatta a szakállát. - Ismerem.

- Betelt Isten dicsősége mirajtunk! - hörögte fra Jacopo.

Valóban betelt... Ezt mindnyájan érezték. A levegő ritkább s könnyebb volt, mint máskor, a Nap sohasem sütött ilyen bíborfénnyel. A háztetők, az ablakok lantornái, máriaüvegei s üvegszemei lobogtak, mintha a Szentlélek tüzes nyelvei hintették volna be a várost. Lángnyelvek lobogtak a katonák sisakjain és alabárdjai hegyén. Tüzes sugarak izzottak föl az égbolt közepéig. Ilyet még nem látott a legöregebb bononiai sem. Az emberek mintha nem a földön álltak, térdeltek volna, hanem a föld felett, Julianus maga is olyan súlytalannak érezte magát, mintha a lelke elvált volna a testétől. Boldogság s elragadtatás szele suhogott a hatalmas tömeg fölött, minden arc megváltozott, mindenki kikelt magából, s összeolvadt a csodában. Jézus ott lebegett a város falai között, ájult örömmel töltögetve meg a szíveket.

Julianus a társait vizsgálgatta. Paulus arca komor fényben ragyogott, szeme olyan volt, mint az eleven szén. Tekintetével szinte átfúrta a távolságot s a tömeget, annak a szürke ruhás fráternek az alakján csüngött, aki a kövön állt, időről időre lehajolt, kiterjesztette kezeit, arcát a ragyogó égre emelte s mosolygott. Gerhardus mindig vidám arca vidámabb volt, mint valaha. Száját elhúzva hangtalanul nevetett, néha apró rikkantásokat hallatott, s elragadtatásában legyintett egyet-egyet, mintha csodálatos pillangó után nyúlna. Desiderius arca áhítatos és szelíd volt, szeme rebegett, ajka hangtalan zsolozsmát morzsolt, finom kezével néha-néha keresztet vetett, s amikor a tömeg térdre borult, úgy zuhant a földre, hogy szinte összezúzta a térdkalácsát. Fra Jacopo egészen elvesztette az eszét, hadonászott, ugrált, mint az izgatott gyermek, keresztet vetett, sírt, nevetett, kiabált, fra Bernaldo pedig szinte összeomlott a csodálatos pillanat nyűge alatt.

Julianus szégyenkezett.

Íme, Isten kegyelméből megérhette az "idők betelését", szeme láttára történnek a csodák, mint valamikor, több mint ezer esztendővel ezelőtt, Jeruzsálem falai között, a Genezáret tava mellett, a Jordán partjain. És ő elvesztette bizodalmát, kétségbeesett egy rőt szakállú szász hitvány horoszkópjai miatt - pedig hamisak is lehettek -, megijedt egy istentelen földi király hatalmától, haza akart szökni, hogy népét a közelgő pusztulásra figyelmeztesse... Isten él, porba sújtja az emberek ezreit, megalázza a hatalmasokat s fölemeli a szegényeket, megcsúfolja a tudósok tudományát, az orvosok szereit, lábra állítja a bénát, útnak bocsátja a sántát, föltámasztja a félholtat... Éppen most furakodnak a hordágyat cipelő szolgák a fráter elé, béna urukat a földre teszik... A szürke fráter lehajlik, kezét kiterjesztve, szemét az égre függesztve mosolyog, imádkozik, megsimogatja a szakállas embert ott a hordágyon...

A tömeg rekedt ujjongással fölüvöltött, egyetlen lelket rázó zokogás rohant végig rajta, mintha földrengés támadt volna, ezer és ezer fej lehajlott, ezer és ezer száj sóhajtott, aztán elnémult minden... És az az ember ott a szürke fráter előtt lassan fölkelt, fél térdre tápászkodott, fölemelkedett, inogva megállt... lépett egyet... még egyet... Majd sírva összecsuklott, s vadul csókolta fra Domenico szürke csuháját...

És ő, Julianus, bűnt követett el. Titkon úgy érezte, Isten hatalma semmi annak az istentelen szicíliai királynak a hatalmához képest!

Melle elszorult, mintha óriási marok ragadta volna meg, akár macskakölyket a kíváncsi férfi keze, fölemelte a magasságban egy szintre arcával, betekintett vaksi, csipás, nyiladozó szemébe, ráfújt, majd - visszahelyezte ismét a földre: eredj, járj, gyenge kis féreg, aki azt hitted, te vagy a föld legerősebb ragadozója...

Megindultság hulláma áradt föl a szívében, tekintete előtt fénybe borult a világ, mintha szivárvány karikázott volna előtte.

*

A város égett. Mindenki az utcán volt. Ezrek hömpölyögtek a szűk sikátorokban s a széles tereken. A mesterember odahagyta műhelyét és szerszámait, a katona belökte alabárdját a kapufülkébe, s elhagyva őrhelyét, szanaszét lézengett a városban. A papok, szerzetesek, elvégezvén ájtatosságukat, kitódultak az utcára. A gyermekek elfelejtették játékaikat, s nem győztek betelni a különös események látásával, a forrongó tömeggel, lármával. A koldusok ujjongva vánszorogtak a porban, mert iszákjuk s kebelük tele volt alamizsnával. A kórház betegei gyógyultan ténferegtek, az Univerzitás sok ezer hallgatója, klerikusok, távoli országok gazdag, vitézlő fiai odacsapták a könyvet, kalamárist, eldobták a hollótollat. Terhes asszonyok roskadásig rótták a várost, hogy láthassák Isten emberét, szép fiat szüljenek... Megállt a város élete, hogy annál izzóbb életet éljen.

A piacokon ingyen hajigálták a tömeg közé gyümölcseiket és zöldségeiket a kofák.

Paulus mesélte, hogy a tömeg megtámadta a kalmárok, pénzváltók házait, a kapukat betörte, a bársonyt, aranyos szöveteket, drága prémeket és ötvösremekeket kiszórta, a pénzt seprővel takarította ki, a bútorokat összetörte. Julianus maga is látta, amikor egy katona vezetésével néhány száz férfi meg nő megtámadott egy kereskedőházat. A derék kalmár kezét tördelte, rimánkodva állt a küszöbön, s vállig hangoztatta, hogy sohasem csalt, nem lopott, a megengedettnél nagyobb kamatot nem számított, adósait nem sanyargatta - de senki sem hederített rá. Különösen az asszonynép volt vad, akár a farkascsorda. Bőszen rikoltották:

- Elég, hogy kalmár vagy!

- Nincs törvényes kamat! Semmilyen kamat sincs!

- Pénzváltó! Pusztulj Isten templomából!

- A keresztesekből gazdagodtál meg!

Messer Giovanni vén felesége ott rikoltozott a csapatban. Képe vörös volt, szeme szent lángban égett, állán a kövér bibircsók parázsként izzott.

- A pénzváltók asztalait fölborogatta! A pénzváltók asztalait fölborogatta! - rikácsolta görcsösen százszor is ugyanazt, s a tömeg egy szívvel ordítozta a visszhangot.

Fra Domenico pedig némely püspökök és szerzetesek társaságában, akiket sem Julianus, sem társai nem ismertek, hol ebben, hol abban a templomban jelent meg, prédikált, gyóntatott, s a tömeg szinte szétfeszítette a falakat, de még a templom előtt is ott csúszott a porban, imádkozva, énekelve. Jártában-keltében ezrek vonultak utána, s aki a közelébe került, megérintette csuháját, hogy szerencsés legyen, s megbocsáttassanak vétkei. Amikor pedig a Nettuno téren prédikált, Bononia s a környék polgárai egymásból szorongatták ki a lélekzetet.

Julianusnak nem sikerült fra Domenico közelébe jutnia. Amikor a fráter az Univerzitáson beszélt, Julianus nem tudott bejutni a terembe, s azokkal az ezrekkel kesergett, akik vele együtt szintén kiszorultak. Nem volt szerencséje Gerhardusnak sem. Desiderius hallott valamit, mert sikerült jó előre helyet foglalnia egy keskeny, igen magas ablak párkányán, ahová körmei árán mászott föl, s akkor sem szállt le, amikor lábánál, csuhájánál fogva húzták. Paulus azonban ezúttal is Isten választottjának bizonyult. Mert meghallgathatta fra Domenicót, sőt ott állhatott mellette, olyan közel, hogy a kámzsája égi illatát is érezte. Amikor pedig a prédikációnak vége volt, s a tömeg térdre vetette magát, hogy a fráter áldását fogadja, Domenico hozzáfordult, s kedves, atyaian szelíd mosollyal megkérdezte, mely nemzetből való, hogy olyan idegen az ábrázata. Amikor Paulus megfelelt, Domenico fölkiáltott:

- Nagy nemzet fia vagy, országod ragyog Szűz Mária orcája előtt, apostoli királyaitok az igazsás koronáját viselik a Mennyek országában!

Paulus ezután Isten emberéhez csatlakozott, elkísérte a püspök házába, ahol szállása volt, s csodálattal hallgatta a fáradtságtól alig pihegő Domenicót, mint sugárzik szavaiból az egyszerű jóság, végtelen szeretet és isteni szelídség, mint jó atya társalkodván híveivel. Éjszakára sem tért haza Paulus, csak másnap délfelé. Nem evett, nem ivott, megfeledkezett a földi élet minden követeléséről, csak mosolygott ragyogó arccal, s beszélt, beszélt, újra elmondva Domenico szavait, újra leírva krisztusi alakjának fenségét és báját.

- Én leszök az - mondta Paulus, s nem bírva türelmetlenségével, le-föl járt a szobában, mint akinek ezer tennivalója van, de nem kaphat belé -, én vagyok, azki Damankos atyánk szörzését magyeriak országába ültetöm, nyesögetöm, öntözgetöm, s terebély fává nevelöm.

Mély tisztelettel néztek reá.

- Mert ha vagyon amaz országban bín, s kedég vagyon, továbbá ha vagyon hatalmaskodás, szegényök sanyargatása, árvák tiprása, gyámoltalanok megfosztása, kedég vagyon, s ha továbbad vagyon Jézus Úr igéinek megcsúfolása, papi ruha sárban való vonszolása, kedég vagyon, s ha vagyon még némely égre kajáttó dúlás, szipolyozás, ortályozás, kedég vagyon, hát Damankos atyánk prédikátor szörzése gyomlálja ki s teszi magyeriak földjét Isten szőlőjévé!

- Vágj neki! - zúdult közbe Gerhardus nagy vígan.

- Ha Damankos atyánk káptalanja elfogadja s helyösli - folytatta vad jártában megállva s komoly tekintetét társaira szögezve Paulus -, hogy szörzését fundáljam, vajon vélem tartanátok-é, ézös feleim?

- Testöstül-lelköstül!

- Akár halálig!

Mindnyájan érezték, hogy nagy pillanat következett el életükben. Valami megszületett, nem a maguk, hanem Isten akaratából. Szemük szikrázott, arcuk kipirult, versengve szorongatták egymás kezét. Azután keresztet vetettek, mint munka előtt szokták. Paulus le s föl járt a szobában, Julianus leült, térdére könyökölt, s állát tenyerébe támasztva erősen gondolkozott. Gerhardus hanyatt vágta magát ágyán, s lelkesedésében fölrikkantott, Desiderius pedig, egészen ellágyulva, mellette ült az ágy szélén, olykor-olykor könnyet törölve ki szeméből.

Paulus egyre lelkesebben szólott. Elmondta, most végre megtalálta a helyet, ahová Isten rendelte. Sokáig töprengett, Franciscus hívéül szegődjék-e avagy Dominicuséul. A Poverello élete, szent szegénysége, bámulatos együgyűsége, jámborsága, a csodák, melyeket róla és frátereiről városszerte beszélnek, lelke mélyéig megragadta, akár édes feleit is. Már habozott, ne lépjen-e a kisebb testvérek közé. De meggondolta, hogy Magyarországon végzendő munkáját akadályozná a minoriták életrendje. Nálunk - mondta - teljes hatalmukkal uralkodó fényes urak s az urakat csodáló szegények élnek. Az urak megvetik a koldusmód élőket, a népek pedig varázslókat látnának a rongyos, vándorló szerzetesekben. Isten igéjének hirdetésénél számolni kell az országgal. Ő megmondta fra Bernaldónak is, ha Magyarországra kívánnak minoritákat küldeni, készüljenek rá, hogy a nép fütykössel kergeti vissza őket a határról. Dominicus társai mégsem koldusok, ha szegények is, ha kéregetésből tartják is fenn magukat. Dominicusban több az erő, a Poverellóban több a báj és gyermekes poézis. Magyarországon inkább kell az erő, mint a poézis. Így hát prédikátor rendbéli fráter kíván lenni, ezt a rendet kívánja Magyarországon elültetni. Misszióra van szükség, főképpen a kunok között, ha nem tudjuk tétlenül nézni, mint megy veszendőbe Szent István műve. De már István úr tudta, hogy kellő hatalom s erő nélkül Magyarországon a misszió hiábavaló. Nagy őseink erejét kívánja a nép még a szelíd Jézusban is. Így hát Dominicushoz csatlakozik, s igen boldog, hogy édes felei egy szívvel követik őt.

Majd Dominicusról beszélt, ő, aki nemcsak látta, de közelében is volt, sőt szólhatott vele, nem tudott betelni a szent életű atya dicséretével. Társai mély csendben, áhítattal hallgatták.

- Vagyon űbenne elmének igön nagy egyenlősége, csak könyörületre és jorgalmasságra szomorodik meg - mondta rendkívüli csodálat hangján, mint aki közelről látta, hogy szomorodott meg a nyomorúság és szenvedés alatt. - És mert a víg szűv megvigasztalja az orcát, orcájának vigasságával kívül megmutatja szüvét. És mikoron e szent atyának orcájában kifénylenék a vidámság, mendön embörök szerelmét meghódejtja. Mert legottan, hogy az embörök e szent atyára tekéntenek, az ű szerelmökbe bémegyen. Valahol e szent atya nyájaskodik avagy szól, akár társival, akár házban a gazdával és szolgákkal, akár nagy urak között, egyházi fejödelmek között, mendönkoron bővölködik épétő szavakval és jó példákval.

Elmondta, hogy éjszakáit kesergéssel, imádkozással tölti, de reggel vígan kel, mert a vidámság a reggelé, a keserűség az éjszakáé. Az is jó szokása e szent atyának, hogy éjszakára bent marad az egyházban, annyira, hogy állandó nyugvóhelye nincs is. Amennyire testi erői engedik, ébren vigyáz, imádkozik és hangosan énekel. Amikor pedig elnyomja az álom, ott dől le az oltár előtt, s mint valaha Jákob, ő is kőre hajtja a fejét. Minden éjjel tulajdon kezével disciplinát veszen, egyet ő magáért, egyet a bűnösökért, egyet meg azokért, akik a Purgatóriumban szenvednek. E szent atya tud sírni a sírókkal és nevetni a nevetőkkel.

- Együgyű úton járván - mondta Paulus - soha senkit igével avagy mívelködettel, soha sönkit kettős beszéddel avagy csalárdsággal meg nem csal. E szent atya szegénységnek bizony szeretője, öltözvén hitvány ruhákval. Mondá némely Istefanus fráter, hogy e szent atya az egész nagyböjtben egyebet kenyérnél nem ött, egyebet víznél nem itt, sem ágyába bé nem mönt.

- Vajha én löhetnék ily bódog! - sóhajtott keservesen Gerhardus.

- Hát én még azt es hallám - folytatta Paulus -, miként bánt el ördögvel e szent atya. Némely éjvel az oltár előtte imádságban elterjeszködvén, akará űtet az imádságtól megvonni a pokolbéli ördöng. Ezért az egyháznak héjjazatjáról egy nagy küvet hagyíta alá, oly nagy zöngésvel, hogy mend a teljes egyház zöngött bele tűle. És oly közel került e kű Damankos atyánk fejéhez, hogy a kapuciumot es megilleté. Ámde ű az imádságban indulatlan marada. No, pokolbéli ördöng ordéta rettenetösön! De megszégyönülvén, elméne.

A fráterek ámulva figyeltek. Valóban rettenetes lehetett az a templomzengető nagy kő. S valóban rettenetes erő s hatalom lakozik Dominicus szívében, ha még ezen sem indult föl! Lám, még az oltár előtt, imádság közben sincs biztonságban az ember ördöng incselkedetei elől.

- Mikoron pokolbéli ördöng Damankos atyánkat meg nem ijesztheté - folytatta Paulus olyan halálos csendben, hogy az ablak lantornáján zümmögő legyet is hallani lehetett -, késérté, hogy űtet megcsúfolja. Ennek okáért, mikoron Dominicus atya imádkozék kompléta után, mögjelönék neki pokolbéli ördöng némely oltár előtt imádkozó fráter képébenne. Dominicus atya kedég kézvel inte neki, hogy mönne immár nyugodnia. Ördöng fejet hajtván, elméne. No, de később e csalárd ördöng mégis visszajöve. Dominicus atya esmég elküldé nyugalmára. Immár a küs harangval harangoza a versicularius, de a pokolbéli esmég megjelönék, ama fráter képében. Tehát e szent atya hozzáméne és mondá: "Mennyi nagy engödetlenség vagyon ezben, hogy ennyiször megtiltálak tégödet, s immáron háromszor lelélek tégöd engödetlennek!" Nosza, hahotála erre az álnokságos ördöng s mondá: "Mastan a szilenciumot megszegetém veled!" Ám e szent atya megfelele, mondván: "Ne akarj vigadnod, nyevolyás, azban, mi neköd nem használ. Én vagyok a sáfár vagy fejödelöm a szilenciumon, és szólhatok, mikor alkalmasnak láttatik!" Így osztán szégyönben marada az ördöng. De lásjátok, esmég az egyházban, oltár előtt szorongatá, s késérté e szent atyát.

Az alkonyat leszállott, s a négy fráter, megfeledkezve a világ folyásáról s a maga dolgáról, mélyen elmerült Domenico fráternek az ördönggel folytatott vitáiba, s bár bizonyosak voltak benne, hogy e szent atya minden esetben győz a sátán fölött, mégis visszafojtott lélekzettel lesték, vajon nem fog-e ki rajta a pokolbéli kísértő. Hiszen annyi fortélya vagyon!

- Egykor kedég - mesélte tovább Paulus, mintha maga szemével látta volna a Pokolbélit különféle alakban a szent fráter körül csellengeni -, látá Damankos atya ördöngöt némely éjvel, olyha vasas kezekvel cédulát tartana, és a gyertya velágénál olvasna. Mikor kérdöznéje e szent atya, mit olvasna, felelé az ördöng: "A te frátereid bíneinek lajstromát olvasom." Akkor megparancsolá ördöngnek, hogy adnája neki a cédulát, Krisztus nevében. És íme, látá a lajstromban az ö fráterei némely vétkeit. Ezökért kedég megfeddé a frátereket, így ördöng esmég megfogatott az álnokságban. De ezt hallgassjátok! - kiáltott föl elragadtatva. - Ezből es okulhatunk! Mert ördöng, miképpen oroszlán, a klastromnak mendön helyeit megbujdosván, eljuta a dormitóriumba es. Monda kedég Dominicus atyánk a pokolbéli ördöngnek: "Mit nyersz a dormitóriumban?" Felele ördöng: "A szükségös álmot elveszöm, a nyugodalmot megbontom. És röstté teszöm frátereidet, tanálcsozom, maradjanak el az isteni szolgálattól. Ennek fölötte mikoron bébocsáttatom, testnek ösztönét és csalárdságát bocsátják bé." Ezután Dominicus atya ördöngöt a kórusban bévoná s kérdé: "Mit nyersz ilyen szent helyön?" Felelé ördöng: "Azt teszöm, hogy későn jöjjenek ide az isteni szolgálatra. És hamar kimönjenek, s magokat hamar elfeledjék." Ezután vivé a refektóriumba, és monda neki. "Mit nyersz itt?" Felele ördöng: "Én teszöm, hogy ki kevesebbet öszik, ki többet." No, viteték ördöng a locutoriumba: "Mit nyersz itt?" Felele kedég ördöng nagy hahotával: "E hely teljességgel enyém! Itt vagynak nevetésök, itt mondanak hírök, itt tétetnek hévságos beszélgetésök!" Ám mikoron Dominicus atyától vontatnék ördöng a kapitulomházba, kezde ördöng rettögve elfutnia, mondván: "E hely énneköm poklom, mert valamit egyébütt nyerök, azt e helyt mind elveszítöm! Mert a fráterek itt intenek jóra, itt gyónnak, itt verettetnek meg, itt oldoztatnak meg bűneikből. Ennek okáérte ez helyt rettegöm és utálom az egyéb helyeknél." Ekképpen kényszerétteték ördöng e szent atyától, hogy kimutatja csalárdságát.

Gerhardus harsányan nevetett. Desiderius mosolygott, Julianus lelkesen ütögette a térdét az öklével.

- Így kell elbánni ördöngvel! - kiabált győzedelmesen Gerhardus. - Bezzög megtanéjt Damankos fráter, hogyan ragadjuk meg ördöng szarvát, akár a garázda kosét!

- De hát azmikor veréb képében jelönék meg ördöng e szentségös atyának! - kiáltott föl Paulus is. - Ezt hallgasjátok, feleim. E meg Rómában történe, mikoron e szentségös atya ott prédikála az apácáknak szent Sixtus egyházában. Ördöng veréb képében az apácák fejére szálla, s ugrándoza csúfkodva, hogy ájtatosságikban háborgassa űköt. Dominicus fráter, látván, hogy az ördöng veréb képében igen háborgatja az apácákat, mondá egy szolgálónak, fognája meg a verebet s adnája át neki. Az meg es fogá, s át es adá. Atyánk vevé a verebet, s teljességgel megmejjezé, mondván: "Istennek ellensége, mire bántod Istennek igéit!" Mikoron ördöng keservesen ordétana a nagy fájdalomért, földre veté, mondván: "Menj el, Istennek ellensége, repölj mastan, ha tehetöd, nagy zendületöt téssz, de kárt nem töhetsz." Így ördöng nagy kénjában Bódogasszony lámpásának láncán fölmásza, a láncot nagy zajval öszvezörgeté, a lámpást megfordejtá, de csodák csodájára az üveg, noha elesék, nem töre meg, sem az olaj ki nem ömle.

Már egészen beesteledett, s Paulus még egyre mesélte, milyen úton-módon akarta megcsúfolni ördöng a szent férfiút, s hogy fogott ki rajta a fráter. Gerhardus ismét hangos nevetésre fakadt - noha Paulus gyakran megrótta érte -, hogy ördöng majom képében is kísértett, de a fráter megégette kezét a gyertya lángjával, majd mikor ördöng jajgatott, alaposan elverte istápjával s kikergette. Máskor meg egy szegény frátert kínzott az ördöng, ide-oda vonta a földön, míg Damankos atya el nem űzte. Végül kifogyva történeteiből, Paulus ismét azt fejtegette, mi különbség van Damankos meg Franciscus között.

- Azt azért nem javallom - mondta szelíd fejcsóválással -, azmit Assisiben mível Rufinus fráter. Mezejtelenre vetkőzék, békené testét olajval, s tolluban meghengergőzék, hogy a nép előtt megalázza magát.

- Amaz együgyű fráter Juniperus bizonyára Istennek tetsző életöt él - toldotta meg Gerhardus vidáman -, de ű es mezejtelenül tére haza a klastromba. S mikor a perjel megfeddé, azonmód visszaméne, ahonnét jöve, mezejtelenül.

- Ámde fra Egidio csak szent embör - szólt közbe meghatottan Desiderius. - Mert mondják, Rómában elvállalá egy diófa termésének leszödését, föl is másza a fára, el es végezé, de a dió nem fére el másképp, csak levetött csuhájában, mint valami iszákban. Így cipelé a diót bé Rómába, s nyomban a szegényöknek elosztogatá.

- Aznak vagyon igazsága, azki szerént Francesco "tutto serafico in ardora", míg Damankos atya "splendere di cherubica luce" - vonta le a következtetést Paulus. - Szeráfi szeretet az egyikben, bölcsesség kerubi fénye a másikban. Én a másik mellett maradnék.

Most kitűnt, hogy a csodák első megrendítő hatása kissé múlván, Desiderius inkább a Poverellóhoz húzott. Különösen tetszett Desideriusnak, hogy úgy elgyönyörködött a szép tájban, hogy Vernia hegye, Spoleto völgye, Assisi virágai oly költői érzésekre indították. Hát még prédikációi, melyeket a madarakhoz intézett! És hogy hallgatták szavait a madarak! hogy köréje sereglettek, hajtogatták a fejüket, verdestek szárnyukkal! Végezetül a farkas történetére hivatkozott.

- Nemcsak az égi madarak engednek az ártatlan embörnek, de még földi fene bestyék es - szólott szelíden, fejét szokása szerint kissé félrehajtva s gyér szakállát simogatva Desiderius. Kék szeme majdnem könnybe lábadt a megindultságtól. - Így némely Gubbo nevű városban nemrégiben vala egy fene farkas, ki nemcsak barmot, de még embört es megmart és megevött, úgy hogy a várasból sönki nem mere vala kimönni. Hallá ezt a bódogságos atya - szórul szóra így mondá el neköm fra Jacopo -, a mondott városba méne, s maga szömével látá s hallá a farkas mívelködeteit. És megmondá, hogy néki Isten s Jézus Úr nevében a fene farkas ellen kell mönnie. Nosza, meghallák a polgárok, s legottan hozzá csatlakozának, s mondák: "Fra Poverello, a várasból ki ne menj, mert a gonosz farkas igen sok embört megmara, ha te kimégy, megöl." Ám a bódogságos atya, magát kresztnek jegyével megjelölvén, kiméne nagy bátorságval az úton, hol a farkas félelme miatt sönki sem szokott járni. A váras népe kedég fölfuta a falakra, hogy lássa a csudálatos dolgot, mit mível e szent atya a fene farkasval. És íme, mendenök láttára a rettenetes farkas futamék Franciscusra. Ő kedég a kreszt jegyét veté reá. És legottan a farkas feneségét mind ű magától, mind társától tiltván, megenyhíté, és Isten hatalmával futását megállétá, dühödt száját bérekeszté. És a farkas őtőle távol megálla. Monda neki Franciscus: "Krisztus nevében parancsolom, hogy se énneköm, se egyeböknek ne árts." Íme, lássjatok csodálatos dolgot! Legottan e kemény fene bestye nagy alázatosságval fejét lehajtván engede. És miképpen szöléd bárány, az atyának lába előtte magát földre bocsájtá. És monda neki Franciscus: "Fráter farkas, te a tartományban igön sok gonoszt s nagy kárt tevél, mert nemcsak oktalan barmokat, de ki még eznél es nagyobb, okos emböröket, kik nagyságos Istentől vagynak terömtve, az ő szömélyére, megszakgatál, megmardosál, megöldösél nagy kögyetlenül, mendön jorgalmasság nélkül. Azért méltó vagy mendön kénra, nagy szernyő halálra, miképpen tolvaj s gonosz gyilkos. Te gonoszságodért mendön embör reád kajátt, ellened zúgódik, morgolódik az eb is. E várasnak halálos ellensége vagy. De atyámfia, farkas, én tudom, hogy valami gonoszt tevél, mind éhségöd szükségéért tevéd. Azért én ím ma eljövék hozzád, hogy közted és ellenségeid között örök békességöt szerözzek, de úgy, hogy miattad sönki meg ne bántassék. És én fogadom neköd, hogy mit vétközél, teneköd mind megbocsájtják. Tégöd többé sem embörök, sem ebök nem háborgatnak." És a farkas testének mindön intésével, farkának csavargatásával, léppögetésével, fejének lehajtásával azt mutatá és fogadá, hogy valamit Franciscus kéván s mond, megtészi.

Gerhardus nem tudta tovább békén hallgatni a csodálatos történetet. Fölugrott az ágyról, harsányan nevetett, elannyira, hogy Paulus igen keményen tekintett rá. Így aztán Desiderius befejezhette történetét, melyet fra Jacopótól hallott. És elmondhatta, mint adott kezet a farkas Francescónak, hogy intelmei szerint él, mint jár házról házra ma is, akár valami kápsáló szerzetes, mint elégszik meg a kapott alamizsnával, s nemcsak az emberek, még a kutyák sem morgódnak többé vele. Jámbor, alázatos, istenfélő farkas vált belőle. Aki nem hiszi, járjon utána, menjen el Gubbóba, láthatja. Vén farkas pedig, ősz csomók is vannak bundájában. Mégis olyan szelíd, mint a ma született együgyű bárányka.

Napokon, heteken át Francescóról meg Domenicóról folyt a vita. Úgy hordták róluk a történeteket, mint méhek a mézet. Paulus terve napról napra világosabb, tisztább lett. Magányos töprengései során elgondolta, kiket venne még maga mellé. Azután megbeszélte társaival. Szóba került a fehérvári perjel: Aloisius, továbbá a fiatal Paulus, a vén Istefanus, valamint Ottó fráter, sőt még Georgius is. A váradi klastromból Pelbárt fráter meg a fiatal Johannes, aki valamivel idősebb volt Julianusnál, s valaha igen okos fiúnak látszott.

- Mely nagy kár Julius fráterért - búsult Julianus. - Mely remek elméje vala, s mint szeretött nagy utakat béjárni.

- Nyugtalan vala a véri - bólintott Paulus.

Desiderius ismét a "kisebb fráterek" mellett kardoskodott. Megint a madarakat meg a farkast emlegette, Paulus azonban keményen megállapította véleményét:

- Hogy lelkes állatokval, jámbor madarakval, bestye vadakval társalkodik ama Franciscus, még nem oly igön nagy csuda.

Megmagyarázta a lelkes állatok természetét, s hogy miben különböznek az embertől. Az állatnak is van józan esze, tudja, mi válik javára, kárára, mit míveljen, hogy ösztöne parancsát kövesse. Nézzük például a hangyát avagy méhet. Mily tökéletes lakást épít, tudja, miből építse. Hát még a kutya, macska, ló vagy a szamár. És a madarak mily csodálatos tudománnyal repülnek. Azért a náluk erősebb akarat előtt valóban meghajolnak. De az ember felismerte lelke méltóságát, isteni eredetét s azt a kapcsolatot, mely Istenhez köti. És az ember olyat is tud akarni, ami testének, sőt lelkének kárára van. Az állat nem hallgat ördöng incselkedésére, mert nem ismeri Istent. De az ember hallgat! És tudván akarja a rosszat. Mit mível ördöng? Azt, hogy állathoz hasonlóvá teszi az embert. Rábírhatja, hogy ösztönének engedjen, s a hideg állati ész szerint cselekedjék. Mert az ördöng: Lucifer, azaz: Fényhozó. Hozza a hideg ész fényét. Öld meg embertársadat, mondja, mint ahogy az állat megöli állattársát, ha éhes. Rabolj, mondja, mint ahogy az állat rabol. Örülj, mondja, de állat módjára örülj, ahogy ő elégíti meg étvágyát s párosodási vágyát. Már a Paradicsomban azzal kísértette Ádámot és Évát Lucifer, hogy tudni akarják, amit csak Isten tud. Fényt hozott nekik, de a hideg állati ész fényét. Az állat nem érzi a bűnt, mert nem érzi Istent. Az ember attól fogva érzi a bűnt, amikor engedett Lucifernek, s a megismert Isten akaratát megszegte.

- Azkor győzedelmesködik ördöng - mondta Paulus látnoki tűzzel -, mikor úrrá válik rajta Lucifer fénye, az állati ész fénye. Amikor e pokoli velág tűzsugara mellett öli, rabolja egymást, és ösztöne vágyát megelégéti. Azmikor fűben, fában, lelkes vagy lelketlen állatokban nem látja többé Isten szándokát, hanem a maga éhének, szomjának, kapzsiságának, hatalmának megelégítöjét. S azkor úgy jár, mint ama farkas, kit megragadván, hurokval a fára akasztattak, s mint tolvajt, rablót s gyilkost megölnek. De míg a gyilkos farkas nem vettetik bínei miatt örök kárhozatra, odavettetik az ember, ki enged ördöng csalárdságának, s rideg észvel rablóvá, tolvajjá, gyilkossá lesz. Mert míg az oktalan farkas csak a testet öli, addég az oktalan, állattá vált embör a lelket, Isten szándokait s önmaga üdvösségét öli.

Senki sem tudott olyan szépen s okosan szólani Istenről s ördöngről, mint Paulus. Még Desiderius is, jóllehet nem győzte csodálni Francesco társalkodását a madarakkal, kabócákkal és farkassal, belátta, hogy Magyarországon inkább van szükség a bölcsesség odaadó elszántságára, mint a szeráfi szeretet gyöngéd bájára. Mert például mire mégy a vad s okos kunok közt puszta szeretettel?

*

Paulus, amikor Domenico elment, elkísérte őt egy darabon, s a három ifjú fráter magára maradt. Úgy érezték, mintha elvesztették volna a perjelüket. Kis közösségük klastromhoz hasonlított, melynek fejedelme Paulus volt, anélkül, hogy megválasztották volna. Akaratának mindig zúgolódás nélkül alávetették magukat, s most, hogy elment, valósággal árváknak érezték magukat.

Julianus egy kissé el is feledkezett Magyarországról. Az események, melyek körülötte örvénylettek, a Domonkos és Ferenc egyre szélesedő működése nyomán támadt izgalmak, a csodák szájról szájra terjedő hírek az Egyház sorsára irányították figyelmét. Ezenfelül a pápa és Fredericus közötti vetélkedés, a ravasz és kíméletlen szicíliai király hatalomra törése is nyugtalan éjszakákat szerzett nemcsak neki és társainak, de a városnak is. Frigyes valóban el akart menni Keletre, de nyilván összejátszott a gyalázatos pogány szultánnal, mert nem a keresztes hadjárat célját, hanem a maga érdekét nézte. Fiát, Henriket, a pápa beleegyezése nélkül német királlyá tette, s Napnál világosabb volt, hogy egész Itália ura akar lenni, hogy azután a világ ura legyen. Szegény Honorius pápa ugyancsak sok keserűséget nyelhetett. Mert például Briennei János keresztes hadainak sikerült ugyan hosszas ostrom után elfoglalnia Egyiptom kulcsát, Damiettet, de csakhamar csúfos vereséget szenvedett a pogánytól, s az egyiptomi szultán ismét beleült Damiettbe. A pápa Frigyest okolta a bukásért, átokkal is fenyegette, de Frigyes ördögi csalárdsággal ismét lépre vitte. Addig ígérgetett, míg kétévi haladékot kapott a pápától a keresztes hadjáratra. Még arra is kötelezte magát, hogy feleségül veszi a jeruzsálemi király leányát. A szelíd, gyönge Honorius ebben megnyugodott, ám Fredericus egyszerre eldobta az alázat álarcát, s olyan követeléseket támasztott, hogy minden igaz, pápahű keresztyén fölháborodott. Például hadi szolgálatot követelt Spoletótól, noha Spoletó a pápa uralma alá tartozott. Honorius tiltakozott, kesergett, panaszkodott, hálátlannak nevezte Frigyest, ez azonban füle mögé hányta a pápa jajszavát, s most már Lombardia felé nyújtogatta karmait.

Bononia polgárai annyi időt töltöttek az utcákon és piacokon, amennyit csak lehetett. Ha Julianus végigment a városon, mindenfelé hevesen lármázó, hadonászó, az olasz szót szélsebesen pörgető csoportokat látott. Lelkesedésből, elragadtatásból dühbe, elkeseredésbe zuhantak. Hol ámulva dicsőítették Francescót s Domenicót, hirdetve, hogy Isten megújítja uralmát e földön, s megtöri ördöng gyalázatos hatalmát, hol kétségbe estek a pápa gyöngeségén s a király erőszakosságának sikerén. Hol a csodákat emlegették, melyek szerte a világban egyre sűrűbben történtek, hol az eretnekség újabb és újabb föllángolását és terjedését. Egyik nap ezrével vonultak az országúton, hogy zászlókkal s énekszóval fogadják Francesco valamelyik nagy hírű fráterét - aki azután elbújt előlük, s mellékutakon szökött be a városba, hogy fölmagasztaltatását elkerülje -, hol véres verekedéseket rögtönöztek a szicíliai király istentelensége vagy istenessége miatt.

Amikor megérkeztek a hírek Briennei János jeruzsálemi király hadának egyiptomi győzelméről, részegek voltak az emberek, táncoltak, énekeltek, processzióztak. Verték a vasat nagy fennhéjázással, hogy csak most, most ne engedjenek a szultán ígéreteinek. Hiszen csupán pénzben négyszázezer aranyat zsákmányoltak! A pogányok kétségbe estek romlásukon, érezték, itt a vég. Honorius második Jósuának nevezte a spanyol Pelagius pápai legátust, s ez a név villámgyorsan elterjedt egész Itáliában. Igaza van Pelagius atyának! Most kell egész Egyiptomot elfoglalni, s a pogányok hatalmát örökre eltörölni a föld színéről!

De azután megnyúltak az orrok. Újabb hírek érkeztek az Akkonból Ravennába, Veneziába vitorlázó hajókon. A keresztesek öt hónapig kotlottak Damiettben, ahelyett, hogy melegében nekivágtak volna Kairónak. Ördöng bujtogatta őket egymás ellen, hogy azon fenekedjenek, ki mit bírjon az elfoglalt tartományból. Hiába tüzelt a "második Jósua", Pelagius, a pogány elleni harcra. A keresztesek tépázták egymást, a szultán szorgosan gyűjtögette seregét Kairó védelmére, s új erősséget épített, melyet Manzurahnak, azaz "Győzedelmesnek" nevezett el.

Azután kiáradt a Nílus, Damiett szigetté vált. A hadjárat sorsa megpecsételődött.

Mit tehet az igaz hívő ilyenkor, ha látja, hogy messze, ahová sóhaja, segítő keze nem, csak imádságai érnek el, veszendőbe megy a szent ügy? Toporzékolhat, hirdetheti, hogy ő ezt előre látta, meg is mondotta, szidhatja az emberek bűnös ostobaságát, sötét vakságát, ököllel verheti homlokát, sírhat, ha gyenge a természete, leborulhat az oltár elé, s könyöröghet az ügy sikeréért, adakozhat és alamizsnálkodhat azzal az érzéssel, hogy így hozzájárul azoknak az erejéhez, akik távol, a sivatag szélén, csüggedten gondolnak haza - vagy legyinthet, mondván: Isten cserbenhagyta bűnös szolgáit, jobb, ha az ember nem emészti magát értük.

Ezt az utóbbi véleményt Gerhardus hangoztatta. Desiderius emésztődött, Julianus meg lázadozott. Valóban "csekély bölcsességgel kormányozzák a világot" - mondta -, az emberek nem tudják fölfogni Isten szándékait, minduntalan engednek a rablás, a hatalom éhségének, s egymásnak esve elvesztik Isten útjait. Igaza van Paulus fráternek: ördöng állatokká teszi őket, hogy így megsemmisítse Isten művét.

Paulus meg Rómában járt, majd a "kisebbik fráterek" májusi nagykáptalanjára ment. A világ minden tájáról Assisibe, a völgyben lévő Santa Maria degli Angeli - Angyalos Boldogasszony - régi, meghatóan kopott, viharvert kápolnájához hívta Francesco gyűlésbe a minoritákat. Bononiából is többen oda iparkodtak, a minoriták kolostorának képében Bernaldo fráter gyalogolt el. A pápa ekkoriban Perugiában székelt, s ott volt Ugolino histiai bíboros püspök is. A bíboros mindig boldog volt, és épült, valahányszor szemeit e jámbor rend tagjain, különösen Francescón legeltethette. A nagykáptalan megkezdődvén, naponként átrándult Assisibe, misét celebrált, prédikált, s boldogan forgolódott a hatalmas tömeg között. Így most Paulus ott lehetett Dominicus meg Francesco közelségében, szemtanúja lehetett, amikor néhány gyengébb, öregebb fráter a kámzsája alatt hordott vasöv szorításától megbetegedett s Francesco több mint ötszáz ilyen vezeklőövet hordatott halomba, megtiltván azok viselését. Boldog napokat élt. Ez vigasztalta a Bononiában maradt három magyerit is. Keserű érzéseik és fájdalmas gondolataik elhalványodtak, ha eszükbe jutott Paulus, mindnyájuk forrón szeretett társa, édes fele. Naponta imákat szenteltek fáradozása sikeréért.

Adalbertus meg mintha kerülte volna őket. Pedig napról napra megjelent messer Giovanni udvarán, szorgos kőfaragóként fölgyűrte egyházi köntöse ujjait, s dolgozott, hogy csak úgy pergett róla a verejték. A négy férfi - Giovanni, a két legény meg Adalbertus - kalapácsa vígan csattogott, ajkukról harsány énekek zengtek. De míg azelőtt psalmusokat énekelt Adalbertus, mostanában egyre gyakrabban hallották a magyarok, hogy édes olasz dalokat zeng, melyekben ördöng méze csorog. E dalokat Julianusék illő irtózattal hallgatták. Nem így Rita leányzó! Házimunkában sürögve, minduntalan alkalmat lelt, hogy a dolgozó férfiak körül lebzseljen, és szokása szerint egy kőre - gyakran holmi kifaragott márvány angyalkára - ülve, arcát föltámasztott tenyerébe hajtva, duzzadt ajkát kissé nyitva felejtve s apró fogait kimutatva, órákig elgyönyörködjék a művészek munkájában. A zömök, kerek képű, gyermeteg tekintetű pap különös mesterember volt egyházi ruhájában, fölgyűrt ujjakkal, kezében vésővel-kalapáccsal, ajkán hol psalmusok, hol meg érzelmes olasz virágénekek zengésével. Ha valaki jobban figyelte volna, láthatta, amint rejtett mosolygós pillantásokat vált a lustán bámuló Ritával. A leány duzzadt piros ajka ilyenkor egy hajszálnyival jobban megnyílt, s apró foga csipkéi között kibújt a nyelve hegye.

Desiderius annyira rajongott Adalbertusért, hogy mindenáron föl akarta venni azok közé, akik az első magyar dominikánus klastrom lakói lesznek majd. Gerhardus nevetve legyintett, Julianus kikelt a szándék ellen. Ha Adalbertusról esett szó, mindig nyersen szólott, bárhogy iparkodott is uralkodni magán. Eleget szégyenkezett ezért. De mióta Hilbertusnál volt, lappangó ellenszenve Adalbertus iránt nyílttá lett. Nemegyszer álmodott róla olyasmit, hogy kerek, vidám, gyermekes képét megüti, szidalmak özönét zúdítja rá, noha e szidalmakat mindig elfelejtette.

- Éppen elég gyakran halljuk kalapácsa zuhogását s ördöngi dalait - mondta most is haragosan -, hogy lássuk, elveszött ű immár a mü munkánk számára.

- Vagynak papok, sőt szerzetösök - tiltakozott fájdalmas szelídséggel Desiderius -, azkik küet faragnak, képet írnak, s méges jó szolgái Jézus Urunknak. Sőt ez a szolgálatuk.

- Verágéneköt ordéjtva? - kiáltott föl keserűen Julianus. - Soha!

- Azokat a verágéneköket tám nem is egészen érti. Lásd, olaszul dalol.

- Adalbertus úgy szól olaszul, mintha itt születött volna.

- Azért az mégsem olyan, mintha magyeri nyelvön szólana s dalolna.

- De tudja ű, mi vagyon a dalokban. Leányi szépség, testi bínök, szerelmetös apolgatások, hódvelág, szellő, ézös érzés, ezök vagynak bennük.

- Psalmusokat es éneköl.

- Igenyöst közéjük keveri a bínös daloknak. Hallgassátok most es.

Az udvarról áhítatos ének hangzott. Adalbertus jól fölvitte a hangot, hosszan rezegtette. Dávid király egyik zsoltára volt. A szép énekszó közé a véső csengésének, a kalapács zuhogásának ütemes hangjai vegyültek. Julianus arca elkomorult. Szeme sötéten szikrázott. Mindkét kezét ökölbe szorítva előrelökte az asztalon, s mereven nézte. Majd elszégyellte magát, sóhajtott, keresztet vetett, s könyvét elővéve, hártyát, tollat húzott ki az asztalfiából. Már hosszabb ideje egy Planctus magyarra fordításán dolgozott üres óráiban. Immár negyedszer másolta le szépen kisimított hártyára az első három verset, különös gonddal írt kalligrafikus betűkkel. A munkával Paulusnak akart örömet szerezni. Úgy gondolta, a megalapítandó dominikánus klastromban ezt énekelhetik, sőt több példányban lemásolva más klastromoknak is elküldhetik majd.

Nekikészülődvén, bele akarta magát vetni a költői munkába. Ötször is elolvasta a letisztázott részt, mérlegelve a szavak hangzását. Nem ragaszkodott az eredeti latin szöveghez, inkább a maga érzéseit kívánta versbe önteni, de a latin alapján. Merengve nézte a betűket.

Félig suttogva el is mondta újra meg újra:

Fejével bólingatott, ujjával az asztalon koppintgatott a szavak ütemére.

De az udvarról fölhangzott a munkálkodó férfiak szerszámainak csattogása, zuhogása, a kövek dobbanása, Adalbertus éneke, messer Giovanni dörmögő hangja, fiai tereferéje, Julianus feszülten figyelt. Valóban, csak az hiányzik, hogy az a lusta, szemérmetlen s mégis állatian ártatlannak látszó leány is daloljon. Együtt daloljon Adalbertusszal. Dalolva menjenek a bűn felé vezető nyílegyenes, virágokkal szegett úton.

De Rita nem dalolt, csak Adalbertus hangja harsogott ájtatosan, mintha oltár előtt dicsérné Istent Dávid szavaival.

Azért énekel - gondolta egy kis keserűséggel Julianus -, hogy a leány gyönyörködjék benne. Azért énekel, mert gyönyörködik a leányban. Latinul énekel, mintha bizony Rita megértené. Ez a lusta macska, kinek képében ördöng már elveszített egy francia szerzetest, s most egy magyar papot is el akar veszteni. S kinek képében, íme, őt is kísérti, akadályozza Istennek szánt munkájában. Ördöng, távozz, távozz a képpel, mely előttem lengedez - gondolta komoran. - Távozz szép, vaskos lábaddal, ringó derekaddal, széles csípőddel, lassan vonagló lépteiddel, az ing vásznát szemérmetlenül duzzasztó emlőiddel, duzzadt, kissé mindig nyitott ajkaddal, mintha folyton részeg lennél az öröm és vágy mézétől...

Gerhardus meg Desiderius még egyre azon vitázott, vajon Adalbertus megfelel-e majd a rend reguláinak, el lehet-e őt küldeni távol országokba, pogány népek térítésére.

- Te sokat remélsz Adalbertustól - mondta végezetül bosszúsan Gerhardus. - Miért? Mert mind a ketten Pozsonyból valók vagytok. Mind a kettőtök apái ugyanaztól a zsidótól vevének kölcsön, s tartozának idők végezetéig.

- Mintha bizony a te atyád, öregatyád tám nem kölcsönzött volna egy-két dénárt zsidótól! - vágott vissza Desiderius.

- Igenyöst, de nem aztól a zsidótól.

- Hallgassatok - szólt rájuk Julianus.

Erre megcsöndesedtek, látván, hogy Istennek tetsző munkájába merült.

A kalapácsok csattogtak, a vésők csengtek, a psalmus harsogott.

Végre elhallgatott az énekszó, a kalapácsok is elnémultak, s amikor ismét dolgozni kezdtek, egy kalapáccsal kevesebb szólt bele a zajba. Mindnyájan tudták, ilyenkor hagyja abba a munkát Adalbertus. Vajon följön-e? Vagy, mint mostanában szokta, egyenesen hazamegy?

Följött. Lépései a lépcsőn csoszogtak, s egykettőre benyitott ő maga. Arca piros, homloka izzadt, ruhája kőporos, keze foltos volt, kék szeme nevetett. Desiderius nagy örömmel fogadta, elébe ment, megölelte, vállon csókolta. Gerhardus nem volt oly szíves, Julianus meg éppen hogy biccentett, s tovább böngészte írásait.

Adalbertus nyugtalan volt, mihelyt Julianusékhoz betette a lábát. Ide-oda járt a szobában, megállt, és hallgatózott az ablak előtt, panaszkodott, milyen drágán s főképp rosszul dolgoznak a könyvmásolók, mit sem konyítanak a helyesíráshoz. Ő odaadott egy latin jegyzetcsomót, hogy írják le, kössék be, de uramfia, el sem lehet olvasni, bár a kötése gyönyörű. Már csakugyan tenni kéne valamit ellenük, Hilbertus is panaszkodik. Majd az időjárásról beszélt, a május szépségéről, a virágzó rétekről. Desiderius megbocsátó képpel hallgatta, Gerhardus mókás megjegyzéseket tett, Julianus bosszúsan töprengett a Planctus fölött. Végre Desiderius kibökte:

- Paulus fráter klastromot akar fundálni Dominicus regulái szerént.

- Hol? - kérdezte odavetőleg Adalbertus, s kinyitva az ablak szellőző fiókját, kitekintett a Szent Ágoston tér felé.

- Odahaza, magyeri földön.

- Bene. Kévánom tiszta szüvemből, sükerödjék néki.

- Mink valamennyien benne leszünk a községben.

- Isten áldása legyön rajtatok.

- Hát te nem akarnád?

- Én? - tűnődött el Adalbertus, beszopta puha szőke bajuszát s hosszan rágicsálta. - Én? Nem neköm való az.

-Mért?

- Hát... hát mert jonkább vagyok jámbor férjfiú Itáliában, mint...

Elhallgatott.

Julianus föltekintett Planctusából, melyből amúgy sem látott egy betűt sem, s komor képpel, de szelídre fordított szóval kérdezte:

- Hogy értöd a férjfiút, atyámfia?

- Hát... hát csak úgy - dadogta Adalbertus kelletlenül, s megint járkálni kezdett. - Mert látjátok, feleim, a velág nem úgy forog, ahogyan az embör gondolja. Itt vagyon ez a Fredericus. Én elismeröm, istentelen férjfiú is löhet, de Isten útjai titokban tartatnak. Hátha nem az? Osztán a pápa úr. Hátha nincs igaza? Elvégre Fredericus úr csak reáméne az eretnekökre, dúlá, égeté, irtá űköt, nem igaz? Meg osztán a Szentföldre es elmegyen. Mendön olyan zavart, háborodott manapság. Olyan zavart...

Elhallgatott, s a három fráter kíváncsian, csodálkozva, bosszúsan várta, mi lesz ebből. Mi köze mindennek ahhoz, hogy jámbor férjfiú kíván lenni Itália földjén.

Adalbertus hümmögött, vakargatta az állát, leült, fölkelt, járt, megállt, kitekintett, sóhajtott. Aztán gyorsan minden jót kívánva elment.

- Imádjatok érettem - szólt vissza a küszöbről, egy kissé fátyolos hangon.

- Utóbb es halálát érzi - jegyezte meg rosszkedvűen Gerhardus. - No, látjátok, nem akar ű maga sem klastromot fundálni.

*

Julianus álmában ismét nagy viaskodásban volt Adalbertusszal. Arcul verte a papot, szidta, dorgálta, de megint nem tudta, mily szavakkal. Amikor kora reggel mind a hárman a San Stefanóba mentek misére, a kapuban Ritával találkoztak. A leány kopott, dísztelen ruhában volt, fejét fekete fátyol takarta, kezében kis batyut tartott. Homlokáig elpirult, amint a három frátert meglátta, s mintha megijedt volna. Gyorsan biccentett, kifordult a kapun, meglepően gyors lépésekkel haladt a legközelebbi utca sarkáig, ott visszapillantott s eltűnt.

Mise után az Univerzitásra mentek s elvegyülvén a hallgatók zajosan kavargó tömegében, ki-ki a maga mesteréhez indult. Julianus egy ismerős olasz baccalaureatussal találkozott, aki csak úgy ragyogott a boldogságtól. Pergő szóval, heves hadonászással mondta el, hogy több mint ötezer minorita atyafi gyűlt össze a nagykáptalanon, ilyen jámbor gyülekezetet még nem látott a világ. Ugolino bíboros könnyekig meghatva nézte ez Istennek tetsző népet, amint százas vagy ötvenes csoportokban, ájtatos társalkodásba merülve, imádkozva, könnyezve, a szeretet cselekedeteit gyakorolva oly csöndben ülték körül Angyalos Boldogasszony templomát, hogy soraikból a legcsekélyebb lármát sem lehetett hallani. Ugolino bíboros csudálkozott e sokaságon, s elérzékenyülve kiáltott föl: "Valóban, ez az Isten leventéinek tábora és serege!"

Julianus emelkedett lélekkel hallgatta. Az olasz meg szünet nélkül beszélt, míg csak mindent el nem mondott, amit hallott. Sem könnyelmű mese, sem móka nem járta ebben az alázatos tömegben, ha néhány atyafi összeverődött, hát imádkoztak, psalmusokat énekeltek, a maguk vagy ellenségeik bűneit siratták, lelkük üdvösségéről tanakodtak. Tartományok szerint tanyáztak gyékény- meg zsúptetők alatt, el is nevezték ezt a káptalant gyékényes vagy zsúpos káptalannak. Ágyuk a puszta föld volt, vánkosul követ, fadarabot használtak. Hírük úgy elterjedt, mint a virágos tavaszi rét illata! A pápai udvarból, Perugiából meg a spoletói völgy sok más városából számtalan gróf, báró, lovag, nemesember, tömérdek paraszt, ezenfelül sok kardinális, püspök, apát és másféle pap zarándokolt az alázatos gyülekezethez. Főképp, hogy lássák a szentséges Poverellót, aki ily szép nyájat terelt össze Jézus Krisztusnak, a Pásztornak követésére.

Szólott még a gyönyörű prédikációkról, melyek ott elhangzottak s a csodálatos vendégelésről, melyben a sok fráternek része volt. Francesco ugyanis kijelentette a tömeg előtt: "A szent engedelmesség nevében parancsolom, hogy valahányan vagytok, egyikőtök sem törödjék azzal, mit esztek, mit isztok, mire van szüksége testeteknek. Imádkozzatok háborítatlanul, testi ellátástokat pedig bízzátok egészen a mennybéli Atyára, mert neki különös gondja van reátok!" A tömeg vidáman fogadta a parancsot, csak Domenico csodálkozott módfölött, mondván: hebehurgyaság ekkora tömeget a legcsekélyebb gondoskodás híján rendben tartani. Ám nem volt igaza, mert Jézus megmutatta, mennyire szereti az ő szegényeit! Megihlette Perugia, Spoleto, Foligno, Spelle s a többi szomszédos helység lakóit, s íme, ki lovon, ki szamáron vagy öszvéren, ki meg gyalog, kenyeret, bort, babot, sajtot s más eleséget cipelt a gyülekezetnek, sőt még bögréket, kanalakat, korsókat is. Még a grófok, lovagok, püspökök is ájtatosan inaskodtak a fráterek körül. Be is látta Dominicus tévedését, letérdelt Francesco előtt, s kijelentette, átokkal fogja sújtani rendje tagjait, ha a szerzetben a legcsekélyebb tulajdonra is kívánkoznak.

Megemlítette a vezeklő övek és vasak esetét is, mint kobozta el azokat a Poverello.

Ezek az épületes hírek ismét fölvidították. Kellemetlen álma és nyugtalan érzése elmúlt, mintha kútba süllyedt volna. Fölül vidáman, tisztán csillogott a víz. A baccalaureatustól elválva azon örvendezett, hogy hamarosan megérkezik Paulus, együtt lesznek ismét, akik esztendőkön át, jóban-rosszban, szorgalmas tanulásban s ájtatosságban együtt voltak ezen az idegen földön. Mégsem lesznek olyan gazdátlanok. Sietett haza, hogy folytassa a Planctus leírását. Mennyire örül majd Paulus, ha megmutatja neki.

Egyedül volt otthon, társai még nem tértek haza. Nyomban elővette jegyzeteit, tollát, téntáját s a gonddal őrzött hártyát. Alig merült el azonban áhítatos munkájában, amikor az ajtó recsegve kinyílt, s a küszöbön Margherita asszony jelent meg. Julianus megdöbbenve pillantott föl.

Mert ilyennek csak akkor látta Margherita asszonyt, amikor a kavargó tömegben egy csapat rikácsoló asszony élén megostromolta a kalmár házát, s azt rikoltozta, hogy "a pénzváltók asztalait fölborogatta". Most is úgy tört be, olyan vércse tekintettel, tátott szájjal, mintha föl akarná falni Julianust.

- Hol van az az Adalbertus? - rikácsolta s előremeredt, mintha Julianus dugta volna el Adalbertust, s nem akarná előadni. Cifra, de piszkos ruhája úgy csüngött rajta, mintha rádobálták volna, vagy mintha megtépte volna bánatában és dühében. Hegyes állán piros volt a bibircsók, a három szőrszál úgy meredezett, mint három fullánk.

- Bizonyosan az Univerzitáson van - felelt ámulva Julianus.

- Nincs ott! A szállásán sincs! Tudd meg, hitvány fráter, hogy Hilbertus sem látta!

- Tegnap még itt volt és dolgozott.

- Láttam, tört volna le a keze, amikor először vett kalapácsot, a lába, amikor először lépte át a küszöbömet! És én hittem neki! Az alávalónak, a gyalázatosnak, a hitvány tekergőnek, a disznó ungheresének, a hunivadéknak! Ó, én ostoba fejem! Hol van Adalbertus? - kiáltott ismét fenyegető tekintettel, s két lépést előreugrott, mint aki nyomban kikaparja Julianus szemét, letépi orrát és fülét, lehúzza arcáról a bőrt.

Mindebből egy szót sem értett Julianus. Megijedt, szívét szánalom szorongatta: nyilván ördöng szállta meg az asszonyt. Ez látni való volt. Fölemelkedett ültéből, gyorsan keresztet vetett rá, s néhány ördögűző szót mormolt, Jézushoz fohászkodván.

- Nyugodj meg, jóasszony - mondta csöndesen, s kezét rátette Margherita asszony vállára. - Én nem tudom, hol van Adalbertus.

Erre hosszú, kétségbeesett, könnyekkel, zokogással és káromkodással vegyes fülsiketítő szóáradat következett. Julianus csak annyit értett, hogy valaki eltűnt, nagy gyalázat szakadt a házra, Isten verése beteljesedett, milyen szégyen, meg hogy valakit elő kell keríteni, a piacon mezítelenül, tollba hengergetve szégyenfához kötözni, megkorbácsolni, továbbá valakik lovat szereztek, s mindenfelé keresik Adalbertust, meg hogy a magyarok éppen olyan disznók, mint a franciák. És befejezésül: bár szakadna le a ház teteje, legfőképp ezé a szobáé, ahol eddig papok képében ördögök laktak, de kifüstölteti ő tömjénnel, hadd tekeregjenek kínjukban, mint a férgek.

Aztán lerogyott egy székre, arcát tenyerébe takarta, s vinnyogva bőgött, mint akit csakugyan az ördög őrülete ráz.

Julianus tehetetlenül várt, míg némileg megnyugszik, háta mögött állva sűrűn vetette rá a keresztet, s buzgó imádságot mormolt, vajha visszaadná neki Isten a lelkét. Mikor úgy vélte, hogy immár értelmesen szólhat, békés, szánakozó hangon kikérdezte. Az asszony sűrű csuklások között válaszolt. Így lassanként kiderült, hogy nem ördöng szállotta meg, ellenkezőleg, éppen a tisztesség dühe. Mert Rita leányzó kora reggel, amikor a fráterek misére mentek, összeszedett néhány ékszert, s mintha ide menne a szomszéd utcába - pedig sohasem járt az utcán egyedül -, elhagyta a házat. Ő nyomban sejtette, hogy Adalbertus ördögi, szőrös keze van a dologban, neki sohasem tetszett az a puffadt, vigyorgó, éneklő fickó, csak a márványt rontotta a műhelyben, régen észrevette, hogy rosszban sántikál, nem is pap, hanem ördöng unokája, egyenes ágon magáé Belzebubé... Hát ma reggel azt akarta megtudni Ritától, hová tette a sót. Kereste, hívta, nem találta. Messer Giovanni még ostobának is nevezte őt, mondván, majd megkerül. Nem is apa ő! És ezek a nagy fiúk, hát vér szerinti fiai ezek? Hogy csak nevetnek Rita eltűnését? No, végre mégis elkezdték keresni, szétfutottak a városban, az Univerzitásra maga Margherita asszony ment, személyesen. Dőlne össze az Univerzitás, a világ minden tájáról idegyűjtik a bitang gazokat, tekergőket, palástban lézengő naplopókat, pogány könyvek magolóit...

Rita nincs, Adalbertus nincs, jól sejtette ő, figyelmeztette az urát már régen, mert mindig utálta Adalbertust... De hiába. A férfiak ostobák és gazok. Mindben ott bujkál az ördöng.

Végre kiderült minden.

Messer Giovanni szamárra ült, a fiai lóra. Kinyargaltak a városból, más-más kapun. Ha meglelik a szökevényeket, Adalbertust nyomban agyon kell ütni. Ló farkára kötve kell a városba behurcolni. Pellengérre kell kötni. Karóba kell húzni. Ritát pedig klastromba adja. Sohasem hitte volna, hogy az ő lánya, az ő jó, édes kis Ritája ördöng szerelmére jut. S immár másodszor!

Ismét zokogott, tenger könnyet sírva a kőkockákra.

Julianus szánta is, meg utálkozott is. A Planctus meg a magyarul írt szép hártya ott feküdt az asztalon s hívta őt. De ugyancsak ott volt az asszony is, ráborulva az asztalra, s rá sem hederítve hártyára, tollra, tétára. Míg ismét föl nem állott, szoknyájába nem fújta orrát, s visszanyerve hideg dühét, vádolni nem kezdte Julianust meg valamennyi magyart, aki a világon van.

- Ne vétkezz, asszonyom - csitította Julianus, borzadva a bűnöktől, melyeket keserűségében szóval s gondolattal elkövet. - A harag megöli a békességet. Bízzál, leányod visszatér, mint tékozló fiú, a házhoz. És kedvesebb lesz mind neked, mind Istennek a réginél. Új alakban látod viszont, imádkozz érette.

De beszélhetett annak. Szikrázó szemmel hallgatta, anélkül, hogy egy szót is észbe vett volna, majd újra zokogásra fakadva s Rita meg Adalbertus nevét rikoltozva kiszaladt.

A békesség odavolt.

Délután előkerült Gerhardus meg Desiderius. Az utóbbi hallott már valamit Hilbertustól, aki elmondta, mily rettenetes nőszemély kapta elő, rajta keresve halálra Adalbertust. A ház üres volt, a műhely néma. Szanaszét hevertek a félbemaradt kövek, kalapácsok és vésők között. Margherita asszony hol hazarohant nagy sivalkodással, hol az ismerősöket, szomszédokat és rokonokat járta, hol meg az Univerzitáson csellengett, keresve Adalbertust, hátha mégis visszatér. A három magyar úgy ült szállásán, mintha halotti tort ülne. De mégis inkább böjtöt, mint tort ült. Mert Adalbertus bűneinek bocsánatáért, tévelygő lelke megtéréséért buzgón böjtöltek, imádkoztak és sóhajtoztak.

Különösen Desideriust sújtotta le nagyon a gyalázatos eset. Nehezen hitte, s amikor elhitte, akkor is mentségeket keresett Adalbertus számára. Gerhardus elvesztette szokott vidámságát, s ezt mondta:

- A jó papnak szüve Krisztus kertje. Mert benne plántálta verágoknak szépségét, mert szent alázatosság verágozik benne, mint kék viola, szeretetnek rózsája, tisztaságnak lilioma. De a te szüved, Adalbertus - kiáltott föl, mintha Adalbertus ott lenne közöttük -, teljes mérögvel és nagy álnokságval. Mert az engödetlenség és a gonosz vágyakozás tégöd mind elgyőzött, a kevélység meghatott, és ekképpen ördöng bír, ki immár viszön nagy kénra!

Julianus arca szégyentől égett.

- Íme, Adalbertus mindön magyeriak fejére nagy gyalázatot zúdíta - mondta keserű haraggal. - Ez asszony, Margherita asszony, hasonlatosnak nevez münket ama franciához! Mért hogy valahol külországban magyeriak vagynak, nem gondolnak nemzet dücsőségére, tisztösségére, böcsületére? Mért hogy társi orcájának kell égnie miatta?

- Nem es magyeri! - fakadt ki dühösen Gerhardus.

- Mért, azkor én sem vagyok tám magyeri? - fordult felé fájdalmas sértődöttséggel a szomorú Desiderius, s szakálla reszketett, szelíd kék szeme megtörten pislogott.

- Ne marjátok egymást, feleim - csitította őket Julianus. - Desiderius jóban-rosszban híven velünk vala, s tiszta szüvét nekünk ajándékozá Jézus Úr nevében. Ám Adalbertus nem magyeri, nem jó kresztyén. Bínös férfiú. Azok közéje tartozik, kik fejök megnyírettetésével és ruha viselésével esmertetnek Isten szolgáinak, de szüvük hazug. Kik ő testöket meg nem tartóztatják tisztátalan dolgoktól, kik undok bujaságval magokat fertéztették, s majdan ként szenvednek a Pokolban.

- De milyen ként! - tódította harsány dühét nem tudva fékezni Gerhardus. - Egy tó vagyon a Pokolban közép aránt, s e tó bé vagyon fagyva! Ez fagyon ül egy bestye, kinek két lába vagyon, két szárnya, hosszú nyaka, vas orra, vas körme, szájából olthatatlan láng jő ki. Ez bestye kedég lelköket eszik, kik az ű gyomrában kénnak miatta sömmivé lösznek, s esmég megszülik őket a jegön, ott ők megújulnak esmég a kénra. És a lelkök mind férfiaknak, mind asszonyállatoknak lelkei. A tóban alászállnak, meghasasulnak, s nagy nehezen várják a szülésnek üdejét. Belül mardostatnak mérges kélgyónak módjára azoktól, kiket szülniök kell. Ott élnek nagy nyevolyásul a hideg vízben. Hát ilyen lélök leszen Adalbertus es.

Hevesen rázta a fejét, mintha darazsak zúgnának körülötte, legyintett, néhány lépést járt a szobában nagy, döngő léptekkel, majd levágta magát ágyára, s komor képpel a boltozatra meredt. A házban csakugyan siket csend volt, mintha ravatal állott volna benne. Desiderius az asztalnál ült, tenyerébe hajtotta fejét és sóhajtott. Julianus a könyvei között turkált, arca sötét volt, mint akit a saruja szorít.

- Mikort az üdő elérközik, hogy szüljenek - folytatta kongó hangon Gerhardus, belémelegedve a kínok elképzelésébe, melyek a Pokolban az ilyen Adalbertus-féle papokat várják -, üvöltésökvel bétöltik a Pokol helyeit, és ezképpen kélgyókat szülnek. Nemcsak asszonyállatok, de még a férfiak es szülnek. És nemcsak tagjaiknak szülésre természet szerént való helyein, de mind karjokon, mind mejjökön, kijőnek mindön tagjaikon a bestyék, kiknek tüzes vas a fejök és hegyös az orruk, kikkel a tagokat, honnét kijőnek, szakgatják. Farkukon sok szömük vagyon, miként hátrahagyott horgok. Az bestyék kedég, mikoron farkukat ki nem vonhatják, vasas, tüzes orrukval vagdosják, míg azokat mind az inakig és a csontig meg nem emésztik...

Íme, erre a sorsra jut Adalbertus, mert engedett a duzzadt ajkú, lassú járású, fekete szemű leány képében kísértő ördöng incselkedésének, a bujaság lázának.

- Három fő ellensége vagyon az embörnek - suttogta lesújtva Desiderius -, kikkel éjjel-nappal vívnia kell mind holtáiglan. Kiket ha meggyőz, Mennyországot vészi, ha kedég tőlük meggyőzetik, Pokolban lesz helye. Első ellensége ez velág. Másod a test. Harmad az ördöng. Milyen jó, hogy engöm sem a velág, sem a test, sem ördöng nem késért.

Julianus szíve ijedten összeszorult. Mert bizony, ha a világ nem is, de a test erősen kísértette nemegyszer. Éppen Rita leányzó ébresztette föl benne a bujaság sóvárgását. Hiszen még arra is gondolt, ha a francia pappal bűnt követett el, mennyivel inkább elkövetné vele! És hányszor gyötörte álmaiban, hányszor nézte sóvárogva lassú, vonagló járását, duzzadó keblét, puha karjait, kissé nyitva felejtett vaskos ajkát és sötéten sütő szemét. Hányszor találkozott vele a kapuban, udvaron, utcán, még a templom küszöbén is. Hányszor gyónt töredelmesen bűnöket, melyeket gondolatban követett el. Most eszébe jutott a példabeli vitéz, ki minden idejét és kincsét a világi életre s paráznaságra költötte, s kinek megjelent egyszer egy égi szépségű asszonyállat s mondá: "Én vagyok az velág, kinek oly nagy buzgósággal szolgálsz!" És a vitéz fölkiáltott: "Immár nem bánom, hogy ilyen szépséges asszonyállatnak szolgáltam!" De akkor azt mondta neki a gyönyörűséges asszony: "Láttál engemet arcul, most már láss hátul is." Mikor pedig megfordult, a vitéz különb-különb kínoknak és förtelmeknek ijesztő nemeit látta rajta. És legott földre esett a vitéz s fölkiáltott: "Jaj, jaj, átkozott, mily sokakat csalsz te meg!" Mert megvilágosodott előtte, hogy a világszép asszony csak elöl mutatja magát szépnek. Ilyen asszonyállat volt most Julianus szemében Rita.

A térdeplőhöz ment, keresztet vetett, s mélyen leborulva buzgó hálaimádságot mondott, mert megszabadult a kísértéstől, s lelkét nem annyira a maga ereje, mint inkább Isten kegyelme megőrizte a tisztaság és örök üdvösség számára.

*

Néhány nap múlva hazaérkezett Paulus. Arca túlvilági fényben ragyogott, s úgy megszépült, mintha újjászületett volna. Bőven megfürdött az isteni malasztban, épületes szavakat hallott, szent férfiakat látott, lelkesítő események tanúja volt. Úgy lépkedett, mintha nem a földön, hanem egy arasszal a föld fölött járt volna, szeme ragyogott, ajka sejtelmesen mosolygott, fejét lehajtotta, mintha túlvilági álmok lebegnének fölötte, s azok ragyogásába nem tudna beletekinteni. Még a hangja is zengőbb, tisztább, légiesebb volt, noha azelőtt is gyönyörűen szólt, akár egy harang. Mozdulatai méltóságosabbak, kerekebbek lettek. A szeráfi környezet, melyben Assisiben volt, szeráfivá tette.

Társait nagy szeretettel megölelte, megcsókolta, s azok könnyes szemmel üdvözölték. Gerhardus nyomban elrohant, hogy kenyeret, sajtot meg gyümölcsöt szerezzen, Desiderius szüntelen azt hajtogatta: "Hála Istennek, hála Istennek!" - mintha most már minden bajnak vége lett volna. Julianus olyan boldog volt, hogy szinte táncra perdült, mint egy gyermek. Ezer kérdéssel halmozta el Paulust.

Amikor Gerhardus előkerült, mindnyájan asztalhoz ültek s ettek. Hasonlított ez az ebéd azokhoz, melyeket Jézus tanítványai tartottak a szeretet meleg családiasságában, nemcsak testüket táplálva az egyszerű ételekkel, de lelküket is jámbor, vidám beszélgetéssel. Ők is, miközben a kenyeret, sajtot, narancsot eszegették, nem győzték hallgatni Paulus szavait az Assisiben tartott csodálatos nagykáptalanról, a perugiai udvarról, a szentatya szelíd jóságáról és szomorú napjairól, melyeket csak a Poverello meg fra Domenico Istennek tetsző munkája vidított föl. Továbbá Róma nagyságáról és fényéről, ősi romjairól, lakóinak gazdagságáról és harciasságáról, de bűneiről is. Paulus nem rajongott Rómáért, noha nagysága megdöbbentette. Jobban tetszett neki Perugia, a kicsiny Assisi, melyet Betlehemhez hasonlított, továbbá a spoletói völgy májusi szépsége, illatozó bája, virágzó hegyoldalai és lankái, a kicsiny kolostorok, régi kopott templomok és kápolnák, s az útfélen álldogáló szelíd kőszentek annyira elragadták, hogy még ő is csak dadogva talált szavakat leírásukra.

Végre amikor túl voltak a szerény ebéden, s mindent elmondtak és meghallgattak, ami a szent dolgokat illeti, Paulus körbenézett s megkérdezte:

- Mért vagyon e házban oly igön nagy, síri csönd?

A három fráter lehajtott fejjel hallgatott. Egyik sem akart rosszat mondani. Paulus a régi, élesen firtató tekintettel vizsgálgatta őket, majd sorra fölszólította mindnyájukat név szerint, beszéljenek. De ekkor sem beszéltek.

- Azki a rövidebbet húzza, szól - mondta szigorúan Paulus.

Késével három szilánkot hasított az asztal széléből, markába fogta, elébük tartotta. Gerhardus húzta a rövidebbet. Ekkor elmondta, mi történt. Paulus megdöbbenve hallgatta.

- Megyünk haza, Magyerországra - mondta határozottan s fölállt. - Még három ízben prelegálok az Univerzitáson s megyünk. Úgy készüljetök, atyámfiai.

Mindnyájan megkönnyebbülve föllélegzettek.

Amikor messer Giovanni fáradtan, sárosan-porosan megérkezett, botorkáló szamarán úgy ülve, mint macska a sövényen, Paulus nyomban lement hozzá, s jelentette tervüket. Azt is hozzátette, hogy a történtek után bizonyára nyomban kivetnék a házból társaival együtt, de a kőfaragó művész csak legyintett, s mérgesen mondta:

- Corpo di Bacco! Dehogy kergetnélek én el titeket, jó fráter. Nem vagyok én asszony. Miért? Mert az a bolond atya megszöktette a lányomat? Lelke rajta. Ő bánja meg.

- Nem sikerült megtudnotok, merre szöktek?

- Nem. De bánja is az ördög. Ha a feleségem nem hajkurászna, egy lépést sem tennék utána. - Sóhajtva körülnézett az elhagyott műhelyben az elárvult szép darab márványokon, félig kifaragott szenteken és záróköveken. Köpött. - Hej, hogy az ördög vinné el, valahány asszony erre a gyönyörű világra született! Nézd, itt a munkám félbehagyva. A ház üres, a tűzhely hideg. Most is azért fordultam vissza, hogy lássam, nem túrták-e még széjjel műhelyemet az Univerzitás bitangoló gazemberei. Aztán indulok megint. Ahányan vagyunk, annyifelé. Mindez miért? Mert van egy lányom, aki megvész a papokért, s akiért főképp a papok vesznek meg. Mondtam a feleségemnek, nézd, te dühödt boszorkány, hadd őket, első a márvány meg a véső, de beszélhetsz annak. Hogy ilyen gyalázat, olyan gyalázat... Hogy az ördöng vinné el, valahány asszony van a világon!

Paulus kelletlenül hallgatta ezt a pogány káromkodást, tiltólag emelte föl a kezét, hogy ne vitessen el senkit az ördönggel, főképp ne a tulajdon lányát meg feleségét. De a mester nem törődött vele, hanem az ördögöt hosszan idézgetve így fejezte be mondókáját:

- Ha a te feleséged meg lányod lenne ez a két Margherita, majd másként beszélnél. De hát te a jobbik részt választottad. Hogy mi lesz Adalbertus sorsa a másvilágon, nem tudjuk. De hogy ezen a világon mi lesz, azt tudom. Mert az én feleségem szakasztott olyan leány volt, mint Rita, amikor még ő is csak tizenhét tavaszt látott.

Rendbe tette a műhelyt, evett valamit, mindent bezárt, még egyszer megnyugtatta Paulust, éljenek csak nyugodtan Isten nevében, mint eddig, s ne törődjenek Margherita asszony szidalmaival. Azután elügetett az északi kapu irányába.

Julianus nem sokat törődött mindazzal, ami a házban történt. De nemcsak ő, társai sem. Naponta elmondták imádságukat a bűnbe esett Adalbertusért, de lelküket az a nagy izgalom töltötte be, amelyet Paulus szavai keltettek: "Megyünk haza!" Haza...

És otthon új föladatok várják őket.

Gerhardus egész nap énekelt, mókázott, még olyanféle mozdulatokat is tett néha, amikből valami rosszindulatú szemlélő kisüthette volna, hogy táncol. Gyakran fölkiáltott:

- Majd megmutatjuk mink a nagyuraknak, kunoknak, mendönféle pagányoknak!

Desideriust az eddiginél is nagyobb szelídség szállotta meg. Alig szólt, áhítatosan jött-ment, igen szelíd volt, még a beteg legyet is kieresztette az ablakfiókon: menjen békével, Isten dicsőségére.

Julianus alig bírt magával. Néha lesújtotta valami, maga sem tudta: mi. Ha a városon kívül sétálva elmélkedett, vagy az utcákat róva a szép árkádos épületeket nézegette, az Univerzitáson a folyosókat, keskeny lépcsőket járta, elszomorodott. A vidék képe összefolyt a magyar vidékek képével, az épületekben a pécsi, fejérvári székesegyházat, a Budai palotákat látta, az Univerzitás lépcsőin úgy lépkedett, mintha a hazai klastrom lépcsőit taposná. Itália is, Magyarország is volt ez egyszerre. Néha a sebesen hadaró olasz beszédből magyar szavakat hallott ki. Egy szamarát hajtó paraszt mozdulataiban otthoni parasztot látott. Ellentétes érzések voltak ezek s oly kínzóak, hogy alig tudta elviselni. Itália - gondolta, s fájt a szíve. Magyarország - gondolta, s a szíve összefacsarodott.

Emellett alig várta már, hogy készüljenek, induljanak, mint a toporzékoló paripa, amely hallja már, hogy a lovász csörgeti a szerszámot, készíti a kengyelt, zablát. Minden, amit valaha elgondolt, megrohanta. Paulus új klastromot alapít, Domonkos rendje szerint. Azután munkához látnak. Domonkos egyszer álmot látott: az Egyház hatalmas épülete düledezett, Domonkos odafutott, s vállával megtámasztotta az épületet. Így kell cselekedniök nekik is. Olyan rendre van szükség, amely látja, hogy Magyarország épülete düledezik, patkányok lepték el. Emberekre, akik odafutamodnak, s vállukkal támasztják meg az épületet. Mert, ha összedől, az istentelen Fridericus ráteszi csizmáit, s többé nem lesz föltámadás.

És vannak más feladatok is.

A kunokat, akiket Robertus érsek megkeresztelt, s a Tiszán túl letelepített, sürgősen meg kell ismertetni Jézus Evangéliumával, mert a puszta keresztvíz senkit sem tesz igaz keresztyénné. Márpedig ha még ők is duzzasztják a pogányok tömegét, ki mentheti meg az országot, ha vér és vas megpróbáltatása szakad reá?

S van még más feladat is.

Elérkezett az ideje, hogy a Magna Hungariában maradt magyarokat megtérítsék, s hazavezéreljék, mint eltévedt juhot a nyájba.

Ezt csak ő, Julianus viheti végbe.

Vajon mi ennek a módja? Társakat kell-e keresnie, vagy egyedül hajtsa végre kötelességét? Utazzék Esztrigánba, a királyhoz, boruljon előtte térdre, győzze meg a gondolat nagyságáról, hasznáról, Istennek tetsző voltáról? Mondja neki: "Nagyúr, elmentél a Szentföldre, de eredmény nélkül tértél haza. Mennyivel nagyobb eredményt érnél el, ha megnyitnád az Evangélium forrását távoli véreink számára, az ország kapuit kitárnád előttük, s a magad számára is nyitott kaput biztosítanál Mennyek országába?" Vagy ne szóljon semmit senkinek, ne menjen sehová, hanem induljon missziós útjára mezítláb, bot és tarisznya nélkül, ahogy Dominicus parancsolja, s mindaddig vándorolva, míg Magna Hungariába nem ér, álljon élükre, mint darucsapatnak a vén daru vonulás idején? Ha így cselekszik, gyönge erői beletörhetnek. Ha amúgy: meghiúsulhat a szándéka...

Tele volt tettvággyal, izgalommal, bánattal és örömmel.

Társainak egyelőre nem szólt. Előbb amúgy is a klastrom ügyét kell sikerre vinniök. És ha a klastrom már áll, benne a válogatott atyafiak szigorú regulák szerint jézusi szeretetben együtt vannak, akkor kerülhet sor a missziók megbeszélésére.

Vajon Ottó fráter mit mível? Él-e, hal-e? Ha él, egészséges-e? Nem esett-e jóra való restségbe? Ellene állott-e a nehéz élet kísértéseinek? S ha ellene állott, melengeti-e még szívében a nagy gondolatot, melyről annyit beszélt Julianusszal?

Repült volna már Julianus, hogy Ottó frátert lássa, s bizonyosat tudjon terveiről.

Így hányódva hol a szorongató szomorúság, hol a tüzelő, csiklandozó nyugtalanság érzései között, minden reggel számolva, mennyivel jutottak közelebb az indulás idejéhez, minden este fölsóhajtva, hogy Itália földjét, Bononia szépséges városát, az Univerzitást, Francesco s Domenico tevékenységének viruló kertjét el kell hagynia, lassan-lassan elközelgett a forró nyár. Paulus közben még tartott néhány előadást mind a tudósok, mind a hallgatók nagy elragadtatására, de hozzálátott, hogy bononiai tartózkodásuk befejeződvén, rendbe tegye ügyeit. Különösen nehéz feladat volt ez magával a házigazdával. Mert bizonyos idő múltán messer Giovanni végképp hazatért, a sok hasztalan lótás-futás közben viszont elveszítette rendelőit, elszalasztotta munkaalkalmait. Amikor azután a fiai is előkerültek, mindennapos volt a veszekedés. Margherita asszony nem tudott belenyugodni, hogy a leányszöktető bitang pap büntetés nélkül ússza meg tettét, hogy pedig megúszta, Giovanni úr s két fia bűne volt. Más apa mozgósította volna az egész atyafiságot, bosszút esküdött volna, nem nyugodva, míg a bosszú be nem telt. Más apa, más testvér talpig fegyverben járta volna egész Itáliát, sőt még a távoli országokat akár élete fogytáig, csak hogy előkerítse a gyalázatos papot. De hát a Della Torre-ivadékokat nem ilyen fából faragták. Nem is fából, egészen másból.

A bosszútól lihegő nőszemély csapás volt Giovannin és fiain. Csapás az egész rokonságon, a város tanácstagjain, a katonaság vezérein, a kapuőrségek kapitányain, sőt az Univerzitáson is, mert Hilbertust hiába ölvén Adalbertus holléte miatt, valamennyi hatóságot végigszaladozta és nyakgatta. Tenger könnyet ontott a folyosókon, tenger mérget zúdított a tudós férfiakra.

Julianusékat naponként ki akarta dobni a házból. Éles rikácsolása hol az udvarról hangzott föl, megcsúfolva a vastag falakat, hol a lépcsőről, hol meg ott vijjogott a szobában. Paulus megértette társaival, hogy az asszony képében Isten a türelmüket teszi próbára. Így azután békén hallgatták szidalmait, fenyegetéseit, szörnyű káromkodásait, ördögidézéseit, tűrték zokogását és könnyeit. Újra meg újra előkeresték a legszebb, legkeresztyénibb vigasztaló szavakat, citálták az Evangéliumot, az Egyház bölcseinek igazságait, aranymondásait - hasztalan. Ilyenformán fél lábukkal kívül kerülve, fél lábukkal a megszokott kedves otthonukban várták az időt, amikor végképp Istenre bízhatják a bibircsókos asszonyt.

Desiderius bánatos képpel tűrte a békétlenséget, ájtatosan imádkozott Adalbertusért, Ritáért s a kőfaragó családjáért, Gerhardus ellenben alig tudta visszafojtani haragját. Ha már nagyon kikívánkozott belőle, egy-egy szelíd mókát eresztett meg. Paulus azonban, ha hallotta, szigorúan megrótta. Figyelmeztette, hogy Dominicus példája szerint tudnunk kell a nevetőkkel nevetni és a sírókkal sírni. Margherita asszony sír, tehát részt kell vennünk szomorúságában.

Hazulról pedig nem hallottak semmi hírt. Mióta Adalbertus kereket oldott, Hilbertus szállásáról, Wilam kalmár házából semmi sem szivárgott ki. Hilbertus emelt fővel, összeráncolt homlokkal, hosszú lépésekkel suhant végig az Univerzitás néptelenedő folyosóin, s ha valakivel szóba ereszkedett, az nem magyar volt. Paulusnak akadt ugyan dolga nála, tőle vette át a Fejérvárról küldött pénzt, de Hilbertus rideg zárkózottságot mutatott, s ezt még Paulus rendkívül előkelő, nemes viselkedése, szelíd magatartása sem tudta megtörni.

*

Abban az izgatott állapotban, amelyben Julianus élt, ördöng sem maradt nyugton. Julianus mindig eleget bajlódott a testi kísértésekkel. Tudta, hogy nemcsak ő szenved. Klastromi társai között nem egy vergődött kétségbeesetten ördöng karmai között, imádsággal, ostorral, ciliciummal védekezve, gyakran hiába. És a szeme láttára bukott el a kísértővel vívott harcban a nagy elméjű Julius fráter meg a vidám, gyermekien fecsegő, márványért-kalapácsért lelkesedő Adalbertus. Julianus megkísértetésében azonban hullámok voltak. Néha hosszú időn át oly nyugodtan, vidáman végezte dolgait, ájtatosságait, mintha ördöng beléunva a hasztalan fáradozásba, végképp lemondott volna lelkéről. De nemhiába mondja a közmondás, hogy az ördög sohasem alszik, majd amikor úgy vélte, hogy Julianus elbizakodott, nyomban ismét megrohanta a csalárdság ezer fortélyával.

Amíg Rita itthon volt, s korcába tűzött szoknyájában, vastag lábszárát mutogatva, lassú, vonagló járással vitte a vizet a kútról, vagy ünneplőbe öltözve suhogó selymei virulásában, lengő fátyollal a templomba ment, úgy kísértette, hogy lépten-nyomon elébe hozta. Ezért nemcsak ébren, gondolatban, de álmában is nemegyszer vétkezett. És csudálatosak az ördög furfangjai: most, hogy Ritát Adalbertus elszöktette, Julianus gyakran rajtakapta magát, hogy nem arra figyel, amit olvas, amit mond, hanem gondolatban a szökevényeket kíséri. Látta idegen városok szűk utcáin lépegetni őket, Adalbertuson polgári ruha, a lányon az az egyszerű munkaöltözet, amiben elment, fejét még fátyol sem díszíti, de járása kéjes, ajka kissé nyitva, s nyelve hegye kipiroslik ragyogó csipkés fogsora közül. Látta, amint az úton gyalogolnak, fáradtan leülnek az olajfák árnyékába, sarujuk poros, arcuk izzadt, de egymást nézik és nevetnek. Ördöng még más képeket is lebegtetett elé. Olyanokat, melyektől elpirult s megrémült. És látta a vágtató lovasokat is, messer Giovanni fiait és az apát, mogorván, fáradtan s unottan. Hol járhatnak az ördög bájolásától megszédült szerelmesek? Hol van szállásuk, ágyuk, ételük? Bemennek-e akár az útféli vén kis kápolnákba, hogy bűneikért bocsánatot esedezzenek?

Julianus úgy érezte, a méreg lassan-lassan a csontjaiba szivakodik, s átjárja testét-lelkét pokoli tüzével. Rettegve csodálta Adalbertust, mint annak idején Juliust is. Ők megízlelték a részegítő mézet. Jaj, neki is meg kellene ízlelnie, csak egyszer, egyszer ebben a rövid életben! Hogy tudná, mi az asszonyi test!

Nyomban imádságaiba menekült, hosszan térdepelt a feszület előtt, míg csak el nem fásult a csontja, s fáradt testében el nem csitult az ördög bujtogatása.

Most már tudta, miért nem szerette soha Adalbertust. Miért álmodta annyiszor, hogy arcul veri, szidalmakkal illeti. Ördög uszítása volt ez, hogy hárítsa el Adalbertust, ne álljon közé és Rita közé, ne akadályozza meg saját üdvössége árán is kettejük egyesülését. Ördög most hahotázna: "Julianus, Julianus, markomban vagy! Hurcollak az öröktűzre!" Így hahotáz Adalbertus mellett is. De Isten kegyelme volt Julianuson, s ördög beérte a másikkal, a gyöngébbel és veszendőbbel. Elfogadta tőle a márványt, kalapácsot és vésőt, abban a hiszemben: Isten dicsőségére dolgozik. Holott a maga kárhozatán dolgozott...

Elment a Santo Stefanóba, hogy gyónjék. Amikor a templom furcsán egymás mellé rakott épületcsoportja elé ért, eszébe jutott, hogy itt látta egyszer Ritát piros selyemben, fején kék fátyollal, amint arcát szemérmesen lesütve anyja-apja között a templomba ment. Járása kéjesen lusta s vonagló volt, dereka kígyózott. Amikor a kapun belépett a homályos, hűvös templomhajóba, arra gondolt, itt találkoztak a kapuban, a leány megbiccentette fejét s elmosolyodott, mintha őt üdvözölné.

Mindennek vége, Istennek hála adassék! Rita lábnyomai elvesztek a port kavaró tikkasztó szélben, képe elenyészett. Ördög dühösen lába közé kapta a farkát, s úgy tesz, mintha eloldalogna. De csak azért, hogy másfelől közelítse meg. Mert íme, látja a leányt és a férfit, amint mennek, pihenés nélkül egyre mennek az úton, majd leülnek az árnyékba, egymásra tekintenek és nevetnek. S ha jól a szíve mélyére néz, be kell vallania: sóvárogva irigykedik rájuk.

Töredelmesen, hosszan gyónt egy táskás szemű, igen piros arcú, ősz hajú papnak, alázatosan meghallgatta dorgáló szavait, tudomásul vette a pönitenciát, s bizakodva fogadta: többé nem vétkezik, a bűnre vezető alkalmat elkerüli.

Ismét érezte a megkönnyebbülést, amit csak a töredelmes, áhítatos gyónás adhat. Fölszabadult, szárnyai nőttek, szíve vidám volt, szinte muzsikált. Isten láthatatlan keze ismét lenyúlt a magasból, megsimogatta, mint jó atya a fiát, s hangtalanul biztatta: "Ne félj, csak higgy!" A templom bordás kupolája kitágult, aranyozása, festése ragyogott a félhomályban, a hatalmas, kerek, rózsa alakú ablak ólomkereteiben szikrázott a színes üveg, s az örökmécses lánca úgy villogott, mintha arany csorogna a Mennyből. Amint kifelé ment a hűvös templomból, lábai könnyedén mozogtak, saruja nem kopogott a kövön, de mintha tánc ütemére csengett volna. Diadalérzés feszítette Julianus mellét, ajka mosolygott, szeme a magasba tekintett. Oly bátran lépett ki a kapun, mintha sérthetetlen vasingbe öltözött volna, vasingbe, melyet látni nem, csak érezni lehet. Vasingbe, mely könnyű, mint a pehely.

Amint az egyház hűvös homályából a küszöbre lépett, s szemébe belevágott az izzó napsütés, hirtelen, mintha nem az utcáról, hanem az égből suhant volna alá, csodálatos nőalak ragyogott föl előtte. Első pillantásra is megdöbbenve látta, hogy nem közönséges földi teremtmény, hanem földi alakot öltött égi lény. Ahogy Lótnak ifjú férfi alakjában jelent meg az angyal, ahogy ugyancsak szép férfi képét öltötte fra Bernado előtt a folyóparton, úgy öltötte most Julianus előtt egy szépséges nő alakját.

Mintha égi tűz nyilallott volna alá a kék, vakítóan fényes égből, úgy állt meg Julianus kőbe gyökerezett lábbal. Lélekzete elakadt, ajka megnyílt, szeme kitágult, keze lehullott. A nő olyan magas volt, mint ő, tán néhány ujjnyival alacsonyabb. Hajlékony teste vonalai földön túli zengéssel zengtek. Talpig eltakarta az égszínkék selyempalást, fején magas fejéket s derekáig omló, lágy redőkben lengedező vékony, selymesen fénylő, ugyancsak égszínkék fátyolt viselt. Derekán bíborpiros selyemöv feszült, palástja alól kibukkant ugyancsak bíborpiros, arannyal hímzett saruja. Elefántcsonthoz hasonló, puhán hajló bal kezével ruhája redőit fogta össze, jobbjában drágakövekkel ékesített, bőrkötéses imádságoskönyvet tartott. Amikor Julianus megállt, ő is megállott s rátekintett.

Csak ekkor mert Julianus a nő arcába pillantani. Hosszú, tojásdad arc világított rá a napfényben, oly fehér, mint a tej, s oly leheletpiros, mint a tejben úszó vadrózsaszirom. Orra egyenes volt s nem túl rövid, szeme pedig a szempillák sugaras sötétjéből szelíden, mégis sötéten ragyogott. S ami a legcsodálatosabb, a fejék és fátyol alól dús hullámokban aranyszőke hajfürtök buggyantak elő, aranyszínűek, amilyeneket Julianus még sohasem látott. Váratlan volt ez a csillogó, lenge szőkeség itt Bononiában. Ennyi idegenség nem lehetett itáliai nőben, sőt földi nőben sem. S milyen meghökkentő volt a szőke hajfürtökkel ellentétes fekete szem! A szempillák hosszú, fekete sugárzása!

Hogy mennyi ideig állott Julianus a templom küszöbén, szemközt a vakítva omló napfény sárga ragyogásával s a tetőtől talpig égszínkék nővel, nem tudta. Eszébe sem jutott, hogy szerzetesnek nem illő ily elragadtatással állni nővel szemben, bámulni rá rajongó csodálattal, betelni nem tudón. Nem jutott eszébe, mert első pillantásra látta, nem asszonyi állat ez a csodálatos jelenés, nem ér föl hozzá testi kívánság. Komoly, nyugodt, áhítatos fehér arcán nem a bujaság hamiskás ördöge mosolyog, szemében nem a kísértés parazsa ég. Távol van minden vágytól, s távol attól, hogy vágyat keltsen. Hűvösen ragyogó mosollyal lépdel a földi téreken, átnézve mindenkin, de az égi szépség glóriáját sugározva maga körül. Ki lehet vajon? Szent Katherina? Avagy a három szépséges szűz egyike, akit a pogányok a császár elé hurcoltak, kemény próbára téve Jézusért lángoló szerelmüket? Agapes, Zionia avagy Irene? Tán angyal ő, egyike az égi légiókban Istent énekszóval dicsőítőknek? Az angyal, aki Julianus jobbja felől halad, s óvja ördöng csalárdságától?

Bizonyos, hogy azért jelent meg, mert már-már a bűn szakadékához érkezett Rita csábítása miatt. Megjelent, hogy szemtől szembe lássa, ki az, aki láthatatlanul kíséri élete fogytáig, s ki volt az, aki Adalbertusszal világgá ment. Hogy nyilván lássa, ki után vágyódott, s kit veszíthetett volna könnyelműen. Ó, ha ezt a kék leányzót láthatná Adalbertus! Hogy térdre borulna, hogy verné a mellét, hogy sírna, hogy könyörögne az elvesztett üdvösségért! Hogy rimánkodnék megtestesült jó angyalához, emelje föl a porból, mentse ki a pokolból, ahová a bujaság taszította!

Mire Julianus észbe kapott, a nőalak nesztelenül besuhant a kapun, s eltűnt a templom sötétjében. Nyomban utána egy fekete ruhás öregasszony lépett be nagy alázatosan, ahogy a földi leányokat kísérik öreg dajkák. Julianus pedig ottmaradt a küszöbön, izzón omlott rá a napfény, előtte kavargott a nagy város utcája, zsivajgott lüktető lármája.

Hirtelen megfordult, hogy csak egy pillanatra lássa még a kék leányt. Belépett a templomba. Mohón körülnézett. Elhatározta, megvárja, míg leborulva imádkozik, azután elkíséri, megszólítja, nevét kérdezi, s megkéri, szóljon Istennél, Jézus Úrnál, szűz Mária anyánknál az ő esendő lelkéért. Feledjék el bűnös vágyakozását az olasz leány után, sőt azt a régi-régi olasz leányt is feledjék, aki a vendégház udvarán vízzel telt korsóval jött vele szembe s azt a harmadikat is, aki a székes-egyházban imádkozott. Megkérdi jövendő sorsát is. Nyissa meg előtte elefántcsont kezével a homályban rejtőző esztendőket, biztassa csak egyetlen mosollyal. Csak bólintson, amikor megkérdi, fennmarad-e magyeriak országa, csak mosolyodjék el, amikor az égig érő hegyek közt maradt testvérekről szól. Ez is elég. És lássa még egy pillanatig halk zengéssel suhogó égszínkék ruháját, lebegő fátyolát, bíborpiros övét és aranyos saruját. Csak egy pillanatra tekintsen még éjsötét szemébe, aranyosan szikrázó hajára, vadrózsaszirom arcára, hűvösen komoly ajkára...

Remegett az izgalomtól.

A sötét hajóban néhány csöndesen imádkozó asszony, egy-két férfi térdepelt, a Boldogasszony oltára előtt a kövön elterülve ájtatoskodott egy rongyos franciskánus fráter, a nap ragyogott a rózsa alakú ablak színes üvegein, s az arany hangtalanul csurgott az öröklámpa láncán. De a kék leányt nem látta sehol.

Lábujjhegyen végigsietett az oszlopok között, hátha valamelyik zugban imádkozik.

De a zugokban sem lelte.

Benézett a kápolnába. Ott sem volt.

Eltűnt nyomtalanul.

Az oszlopok faragott kőlevelei, az aranyozás cirádái, a falfestmények ragyogó színei hűvösen virágoztak. És csend volt, csak az ájtatoskodók sóhajtásai, fájdalmas, bűnbánó nyögései neszeztek. Semmi sem mozdult. Nem bukkant elő a homályból a kék köntös, nem libbent a kék fátyol, nem koppant az arannyal hímzett saru.

Hiszen ez magától értetődött, csakhogy Julianus nem tudott belenyugodni. Isten kegyesen megengedte, hogy lássa az égi lelkek egyikét földi nő alakjában - talán éppen jó angyalát. És ő nem borult le előtte, nem kérdezett semmit, nem kérte segítségét. Ránézni is alig mert, szinte vakította túlvilági szépsége, mennyei ragyogása. Megdöbbentette a kék palást, melyet nem földi kezek szőttek, a bíborpiros öv és saru, melyet nem földi asszonyok hímeztek. A zengő test betakart s mégis nyilván sugárzó gyengéd tagjai, melyeket nem földi anyaméh termett. És mégis látta, ahogy Isten kiválasztottjai látták már az egek lakóit. Miért keresi mégis, miért gondolja, hogy ott kell lennie az oltár előtt, imádságba merülve, drágaköves könyvét forgatva, mögötte a fekete ruhás dajkával? Hiszen az a dajka sem földi dajka. Talán maga szent Örzsébet...

Vontatott lépésekkel ment ki ismét a templomból, s mint holdkóros, aki magas paloták peremén is biztos nyugalommal lépked, ment az utcákon. Álomvilág vette körül. A napsütés úgy lángolt, hogy többször be kellett hunynia a szemét. Elözönlötte, körüllobogta a sugárzás, mintha égi fényben lépkedett volna. Az utcák zsivajából, árusok kiabálásából, járókelők taszigálásából semmit sem vett észre. Mindez úgy hatott el hozzá, mintha magas hegyen járna, alatta a világ, fölötte a fényt árasztó, megnyílt égbolt. Egy lovas katona majdnem eltiporta. Julianus riadtan ugrott félre, a katona ordítozott, az emberek kacagtak. De Julianus csak mosolygott. Valaki hozzáért, megsimította kámzsája ujját - Julianus rátekintett s mosolygott. Mosolyogva haladt végig a városon, mintha hullámokon járna. Magasan kiemelkedett az emberek feje fölül, túl a házakon és tornyokon is. Amikor a Torri Asinelli mellett elhaladt, fölpillantott, újra mosolygott. Eszébe jutott, milyen idegenkedve nézték eleinte ők, magyarok, ezt a megdőlt épületet. Attól féltek, rájuk szakad. Most úgy érezte, ha akarná, ki tudná egyenesíteni. Vagy ha csakugyan rádőlne, sértetlenül maradna. Az Asinelli mellett álló másik, magasabb, karcsúbb torony, a Garisenda egyenes volt, csúcsán a körcsipkék fogazata élesen rajzolódott a sötétkék égre. Ha akarta volna Julianus, ha nagyon akarta volna, ez a torony is elferdült volna, mint kisebb, zömökebb testvére. Ilyen ferde torony volt ő eddig, így kellett félnie, hogy leomlik. S ilyen szálegyenesen, régi voltánál magasabb, büszkébb, égre törőbb most, hogy a kék asszonyt látta.

Kiballagott a Porte Maggiore óriási, széles boltíve alatt, s ment, ment könnyedén, szinte testetlenül a szabad tájban. Egy vén pínia mint széles ernyő állott az útfélen, madarak százai röpdösték körül. Ha most szólana a madaraknak, bizonyosan elcsitulnának, s veszteg hallgatnák szavait. Mosolygott, könnyek szöktek a szemébe. Boldog volt, olyan boldog, mintha valaki, valaki, akit eddig nem ismert, nem látott soha, szerető ölébe emelte, lágyan ringatta volna. Fújt a szél, de halk zene zengett a szélben.

*

Attól a naptól fogva annyira megváltozott, hogy társai csodálkozva bámulták. Járása nyugodtabb lett, mozdulatai takarékosabbak, szelídebbek. Míg azelőtt a harag föllobbanása, a kedvetlenség fanyalgása, a vidámság kitörő kuszasága torz vonásokat rajzolt nem szép, de kedves arcára, most egyszerre kisimultak, megszelídültek, tisztákká váltak a vonásai. Mintha varázslatos kendővel törölték volna meg, a régi arc átalakult, s előbukkant Julianus igazi ábrázata, amit eddig a lelke mélyén hordozott, amire rárakódott a zavaros indulatok kérge.

Hangja tele volt sok szeretettel, melegséggel, nyugalommal. Gyakran énekelt. A psalmusok elragadták társait, némán ültek a szobában, vagy csöndesen ballagtak mellette a városon kívül, s hallgatták, hallgatták, itták az énekét, mint a csillogva buggyanó forrásvizet.

Paulus erősen figyelte, attól félt, ez a természetével ellenkező változás ördög műve. Talán testi szerelembe esett, s hosszú, titkos küzdelem után megadta magát. Hiszen gyakran azok viselkednek így, akik a szerelemben Isten jóságát vélik föltalálni. Mily szörnyű tévedés! Nem veszik észre, hogy érzéseik, vágyaik alján a Pokol mélysége tátong! Megnyugtatta némileg, hogy Julianus oly buzgón ájtatoskodik, s oly sokat és szépen énekel. De azért egy nap, amikor kettesben voltak odahaza, mégis megkérdezte:

- Mondd, ézös felem, mely csuda történék veled, hogy úgy megváltozál? Ezelőtt hibáid közé tartozék, hogy könnyen haraguvál, nehezen féközéd indulataidat, de csakoly könnyen lelkesödél és vidulál es, bátor egy pillanatról a másikra le es lohadál. Szüvedben gyakorta vicsorga Istennek nem tetsző bánat s komorság. Mi történék veled?

Julianus szelíd mosollyal, ragyogó szemmel nézett Paulus éles szemébe.

- Valóban csuda történék velem, atyámfia - mondta. És elmesélte, mint jött ki megkönnyebbült szívvel, szinte súlytalanul a gyónás után az egyházból, mint dobta le egy kínzó vágy terhét Isten lábai elé, s mint jelent meg előtte ragyogó fényben, feje körül sugárkoszorúval a jó angyala, kék köntösbe öltözött, kék fátyolos gyönyörű leány képében. Paulus az első szavakat összevont szemöldökkel, aggodalmas képpel hallgatta, s arra gondolt, mégis jó nyomon tapogatózik, de csakhamar földerült, ábrázata ragyogni kezdett, szája ámulatot fejezett ki.

- Bódog vagy, bizony, ezörször bódog vagy! - kiáltott föl s keresztet vetett. - Mert a jelek csakugyan azt mutatják, hogy nem földi asszonyállatot látál, hanem égi jelönést, asszony képébenne!

- Most immár mindég vidám és bizakodó leszek - fogadkozott Julianus szilárdan. - Mert ama pillanattól fogvást, hogy amaz égi asszonyt látám, mindég magam mellett tudom. Fogja a kezemet, kísér jártomban-keltömben, emel, hogy lábamat meg ne üssem, megsózja ételömet, megézöséjti italomat, kezébe vöszi s Istennek nyújtja gondolataimat, miként gyönge madarakat, mosolyog reám, s tekéntetével biztat... Ha kedég magányosan járkálok s elmélködöm, csudálatos zenével gyenyerködtet.

- Bódog vagy, bódog vagy - tört ki ismét a lelkesedés Paulusból. - Mert ily látomása csak aznak vagyon, akit Isten különös munkára kiválaszta, s kire nagy terhet kíván rónia. Lásd, neköm csupán ördöng jelönék meg egyször, amikor magányosan imádék az egyházban, s igen fáradt valék. Úgy jelenék meg, miként furfangos gyermek, s homokot szóra szömömbe. Hogy ördöng vala, azból es látám, mert fekete vala.

Majd elmondta, mint jelent meg egyszer imádkozás közben Dominicus atyának is az égiek egész serege, párosával szállva alá a nyitott Mennyekből, nagy fényességben, énekszóval, vakító ruhában, drágakövekkel, aranykoronával ékesen. Maga Dominicus mondta el a jelenést Assisiben, fráterei unszolására. Hogy Julianus nem dicsekedett látomásával, mutatja, jó úton jár. Mert Dominicust is hosszan kellett unszolni, hogy elmondja.

Paulus azonban nem tartotta véka alatt Julianus esetét az angyallal. Amint valamennyien együtt voltak, megköszörülte torkát, méltóságteljes arcot öltött, szakállát gonddal megsimogatta, s halk, megrendült hangon szólt:

- Tudjátok meg, atyámfiai, hogy ézös felünknek, Julianus fráternek látomása vala. Mindnyájan csudálánk a változást, azmi végbemene űbenne. Arca megszépüle, ragyog rajta a szölédség, jóság, engödelmesség s megbékélés fénye, példát mutat ájtatosságával, s gyönyörködtet psalmusaival, mert íme, még a hangja es zengőbb, tisztább lött. Isten különös milosztban részelteté. De az ű milosztja müreánk es kiáradt, mert Julianus a mi ézös felünk, atyánkfia Istenben, Jézus szeretetében. Azért szeressük őt még jobban, mint eddig. S kérjük, ha esmég jelönése lönne, s jó angyela földi alakot öltözne, szóljon néki érettünk vagy egy jó szót, tolmácsolná Istennek...

Gerhardus, Desiderius elámulva hallgatta ezeket a nagy megfontolással kimondott szavakat. Úgy néztek Julianusra, mintha nem az a sovány, csontos, barna hajú, gyér szakállú, kissé hajlott orrú, könnyen indulatoskodó, könnyen lelkesedő, gyakran tépelődő, órák hosszat könyvei és írásai fölött görnyedő fiatal fráter volna, akit egy nap Aloisius atya bevezetett a klastrom tanulóházába mint rongyos, sáros, sovány, koldusnak látszó fiút. Mintha nem egy dormitóriumban aludtak volna esztendőkig, nem egy asztalnál ettek volna a refektóriumban, nem együtt csodálták volna a vén Stefanus fráter tiszteletreméltó terveit, rongyait, nem együtt rettegtek volna a perjel harsányan fölcsattanó hangjától, nem együtt dolgoztak s tanultak volna a fejérvári klastrom képekkel írt, faragott oszlopokkal díszes termeiben. Mintha nem együtt énekeltek volna a négytornyú, hatalmas székesegyház kórusán, csodálva az arannyal, onixszal, pazar mozaikkal és a németektől elvett zászlókkal díszített templomhajót. Valóban ugyanaz a Julianus volna ez? Lám, így röppen ki a gubóból a lepke, magasan szállván a napfényben!

Először Gerhardus ocsúdott föl bámulatából. Fölugrott, Julianushoz lépett, megölelte, megcsókolta, hevesen veregette a vállát, s elragadtatva kiáltott:

- Ézös felem! Ézös felem! Most immár csak menjünk haza, s fundáljuk azt a klastromot, azután majd meglátják némöt uraimék, mire mönnek amaz istentelen Fridericusukval!

Desiderius ugyancsak megölelte, s kétfelől megcsókolta Julianust. Halkan kérte:

- Imádj érettem is, bínösért, ézös fráter. Ha kedég azt akarod, hogy szolgáljak néköd, csak mondd. El nem hagylak, segétlek, Isten dücsőségére.

- Ó, mely igön szégyönközöm, feleim! - tiltakozott vérpiros arccal Julianus, megölelgetve s arcul csókolva társait, miközben szemébe könnyek szöktek, s szíve megtelt a szeretet áradásával. - Nem tevék sömmit. Isten kezében vagyunk, ű akará, hogy lássam, ki hagyna el engöm, ha engednék véröm bujtogatásinak. Kiválaszta bizonnyal, noha gyönge vagyok. Tudom es, mire választa ki. Ámde én azt mondom, vagyon közöttünk nagyobb es, hivatottabb es, kinek szavát kövessük. Mégkedég Paulus fráter. Én űalá rendelöm magamat.

- Én meg alád! - kiáltotta lelkesen Paulus.

- Nem, nem, atyámfiai - tiltakozott hevesen Julianus. - Miként jó bátyánk, úgy törőde mivélünk jóban-rosszban, gondunkat viselé, bölcsessége óvott idegen földön. S ő szóla Dominicus atyával, Franciscus fráterrel s pápa urunkval es. Az ű kemény kezének kell fölépítenie az új rendházat s az új szerzetöt. A szent engödelmesség nevében csak kövessük őt.

Így tiltakoztak, szabadkoztak nagy hevesen, s ha valaki hallgatta volna őket, hát azt hitte volna, pörlekednek. Bizonyára Istennek tetsző pörlekedés volt, mert arcuk egyre jobban megszépült, szemök egyre fényesebben ragyogott, lelkesedésük túlcsapott minden határon, s végezetül annyira átérezték a pillanat ritka nagyságát, hogy elnémultak, egymás vállát átkarolva nyeldesték könnyeiket, majd meg Paulus tanácsára fennszóval zengeni kezdték a Te Deum laudamust.

A nagy lelkesedésben és szeretetben szinte eggyé forrtak, egy test, egy lélek tagjaivá váltak.

Amikor az éneket befejezték, imádkoztak, s jó szívvel hozzáláttak vacsorájukhoz. Kenyeret, sajtot, olajbogyót ettek, a korsóból vizet ittak rá, ismét imádkoztak, és szanaszét ülve, heverve szállásukon, tökéletesen elfelejtették, hogy még Itáliában vannak. Paulus elmondta, mi lesz a teendőjük, ha hazamennek. Ő fog elmenni a királyhoz, s előadja, hogy Dominicus atyával s a pápával meg Ugolino kardinálissal egyetértésben új szerzet szőlővesszejét akarja ültetni a magyar földbe, új klastromot fundálni Dominicus regulái szerint. Kéri majd a királyt, érseket, az udvarban lévő hatalmas püspököket és urakat, támogassák tervét. Az ő dolguk meg az lesz, hogy hirdessék az új rend törvényeit, s lelkeket halásszanak. Azután fölépítik a klastromot akár kövenként. Ha nem nyernek segítséget, összekoldulják a követ, homokot, márványt, gerendát és zsindelyt. Maguk kezével faragják a köveket, rakják a falakat, mint ama régi szerzetesek, akiket Istefán úr hívott be külföldről. Ha azután minden megvan, első dolguk lesz a kunok közé menni. Bent az országban is vannak egész vidékek, ahol régi vad pogányságukban élnek, rabolnak, isznak, verekednek és öldösnek.

Így beszélgettek, míg csak egészen be nem sötétedett, s el nem érkezett az esti ájtatosság ideje. Úgy érezték, minden ragyogó világosságban áll előttük. Útjuk tiszta és egyenes. Alapjaiban újítják meg Magyarországot. Isten előtt bizonyságot tesznek: a magyeri nép Isten népe, méltó a kegyelemre és megmaradásra...

Vajon van-e hatalom a földön, mely elsöpörje a népet, ha Istennel tart szoros kapcsolatot? Ha Isten akaratát nyilván fölismeri, s annak aláveti magát? Ha része Isten Országának?