Ötödik rész

Itt voltak tehát ismét Fejérvárott, ahonnét esztendőkkel előbb idegenbe mentek. Milyen ismerős és mégis milyen idegen volt most minden! A város mintha összezsugorodott volna. S mily szánalmasak voltak a néhány kőházat és templomot körülvevő alacsony, hitvány, szegényes faházak és vert falú paticskunyhók. Mint jégverte, tolluk fosztott, földhöz lapuló éhes madarak.

Julianus Bononiához szokott szeme ijedten rebbent meg, amikor az éveken át megszokott hatalmas falakat, árkádos kőházakat kereste. Anélkül, hogy tudta volna, mély változás ment végbe benne. Csak most látta Magyarországot a maga valóságában, csak most szomorodott el igazán - csak most érezte a lelke mélyéig, mily forrón s fájdalmasan szereti.

Valóban, mindent elölről kellett kezdeni, mint István király idején. De most István székén Endre ült.

A régi klastromban is nagyot változott a világ. Aloisius fráter most is az a tagbaszakadt, vasgyúró öklű férfiú volt, de haja megderesedett, hangja megtompult, nagy természete megcsitult, s ez látszott a klastromon is. Már nem rebbentek föl a növendékek és fráterek, a kertben, ólak körül s udvarokon dolgozó parasztok, mint régen, amikor kürtszóra emlékeztető rikkantása fölharsant a kerengőn, mert Aloisius fráter nem rikkantott, nem rohant egyik folyosóról a másikra, egyik udvarból, házból a másikba. Nyilván belátta, hogy a fráterekből sem lehet angyalokat teremteni, ha egyszer földi anya szülte őket, jobb, ha kisebb hibáikat elnézi, észre sem veszi. Vad szidalmai szelíd, keserű korholássá csitultak.

A kis növendékek megnőttek, novíciusok meg nagyfogadalmas fráterek lettek, az ifjú fráterek bejutottak a férfikor delébe. Amint sorra ölelgették, csókolgatták a megérkezetteket, Julianus bizony nem mindeniket ismerte meg első látásra.

A vén Istefanus fráter már nem volt a klastrom lakója. Aloisius elmesélte, hogy egy szép nap odahagyta celláját, elköszönt társaitól, s egy szál csuhában, mezítláb, semmit sem véve magához, kicsoszogott a távoli Vértes rengetegébe, valami barlangba. A barlang elé szilkét tett alamizsna számára, maga pedig Istennel társalkodott még egy nyáron meg egy télen át. Ott találták meg az odúban tavasszal holtan a puszta földön. Már a farkasok is kikezdték. Arcát összemardosták, fél kezét lerágták. Nyugodjék Isten nevében, et lux perpetua luceat ei...

Előcsoszogott a nagy lármára és örvendezésre Georgius fráter is. Természetesen a szakállszárítón tanyázott most is, ezen a szép, bánatos, aranyfényben fürdő őszön. A környék nádtengere már éretten hullámzott, a falevelek sárgák, vörösek s barnák voltak, a Vértes sötétkék s a felhők ezüstfehérek. A levegőben ökörnyál úszott. Ez volt az az évszak, amelyet Georgius Fráter különösen kedvelt, a gyümölcs, a bor, a kellemes meleg évszaka. Mert Georgius nehezebben tűrte a nyári forróságot, mint valaha. Pocakja meglepően megnőtt, orcája is elhájasodott. Szeme már alig tudott kidülledni a nagy táskák közül. Bizony, az ő haja is ősz volt már, s noha örömében nagy rivalgást csapott, s szakadozott csuhájával valóságos forgószelet verve sietett az idegenből hazaértek üdvözlésére, mégis rokkantnak, kivénültnek látszott. Julianust, Paulust, Desideriust s Gerhardust sorban megölelgette, közben a könnye kibuggyant örömében.

- Hát megjövétök! Megjövétök azból a távoli tartományból! - kiabálta. - No, lássalak! Bizony, igazi férjfiak vagytok. Hát tudományt töltöttek-é kemény fejetökbe? No, majd megnézzük, megnézzük... Látjátok, én meg hogy megvénülék! Miként amaz Anakreón mondja: "Fogaim megodvasodának, fejem őszbe csavaroda, oda már az ifjúság!"

Julianusnak nyomban eszébe jutott Máté evangéliuma. Vajon elkészült-e már a magyarázattal? De későbbre hagyta a kérdezősködést. Annál inkább, mert Georgius ezer kérdést zúdított rá, s a többiek is alig, győzték a faggatást.

És ott volt a fiatal fráterek között a medvebocshoz hasonló zömök kis Paulus. Meghatottan pislogott sötétbarna szemével. Ott volt Ottó fráter majdnem úgy, mint régen, alig változott. Most is hűvösen mosolygott, s amikor Julianus hozzálépett, besenyő nyelven mondta:

- Hát a régi tervek füstbe mentek-é, fiaim?

- Nem - rázta a fejét nevetve Julianus, mire Ottó fráter erősen megszorította a kezét.

Kiderült, hogy a növendékeken s néhány novíciuson kívül, akiket Julianus nem ismert, két meglett korú fráter is került azóta a klastromba. Mikhál fráter volt az egyik, Blasius a másik. Mikhálon nyomban látszott, hogy besenyő. Sovány, csontos, horgos orrú, széles arccsontú, fekete szemű, hallgatagon a háttérbe vonuló férfiú volt. Úgy is nevezték, hogy Besenyő Mikhál. A másik, mint Ottó fráter mondta, Kenderesről került ide, s ezért Kenderesi Balázsnak nevezték. Valószínűtlenül hosszú, póznaszerű ember volt ez a Balázs fráter, magas, előredűlő homloka alól egyenes, a tövénél erősen benyomott, kissé lapos orr meredt előre, szája oly széles volt, mintha szétrepesztették volna, s kámzsája nyílásából szinte ökölnyi ádámcsutka ugrott ki. Csontos, hosszú ujjai nyugtalanul babrálták az öv csomóit. Julianus észrevette, hogy gyanakodva, kelletlen képpel nézi őt, ám amikor felé fordult, egyszerre szíves mosoly áradt el hosszú, árkokkal szabdalt képén, s mélyen zengő, igen méltóságos hang tört elő a roppant szájból:

- Örülök... örülök, fráter... Sok szépet, jót szólának immár rólad...

Julianus, nem tudta, miért, de nyomban máshoz fordult. Kenderesi Balázs arca hirtelen eltorzult, mintha a gyomrát csikarta volna valami, szeme irigyen vizsgálta Julianust.

Paulus csakhamar összeült a perjellel, s közölte vele tervét. Hosszasan tartózkodott a cellában, s amikor kijött, arca piros volt. Látszott rajta, csak nehezen tud uralkodni magán. A tanácskozás másnap, harmadnap újra megismétlődött, de míg első alkalommal egyetlen hang sem hallatszott a cella vastag ajtaja mögül, a második, harmadik alkalommal egyre hevesebb szóváltás ingerült hangjai verődtek a folyosóra. És most már nemcsak Paulus, de Aloisius fráter arca is piros volt, ajka indulatosan reszketett, lépései pedig emlékeztettek a régi, döngve járó perjelre, akitől mindenki félt.

Paulus magához hívta a cellájába Julianust, Gerhardust meg Desideriust. Nyugodt, egy kissé sápadt volt. Amikor mindnyájan leültek, s várakozón tekintettek rá, szokása szerint megvakargatta szakálla tövét, megköszörülte torkát, s csak nehezen szánta rá magát a szólásra.

- Baj vagyon, feleim - mondta csöndesen. - Isten gátakat vete munkánk elejbe. Mert a nagy tudományú, jelös elméjű Aloisius atya nem akarja megösmerni kötelességét. Azt mondja, eleinket eme klastrombéli atyák tevék kresztyénné s nevelék nagyra. Hát ezután sem kell új regulákat hozni s azok szerént élni.

A három fráter elképedt. Mindenre elkészültek, csak arra nem, hogy éppen Aloisius akarja meggátolni az új rendház alapítását. Hiszen oly szigorú volt mindig, oly bámulatos akarattal tudta megtartani nyáját a helyes úton. Oly kemény szavakkal ostorozta a züllött klastromokat, a papi ruhát megcsúfoló papokat, a hatalomért, kincsért, földért, falvakért sóvárgó főpapokat. S éppen ő kel ki az ellen, hogy Dominicus fráter szerzetét magyar földbe plántálják.

Szomorúan töprengtek, s nem tudták megmagyarázni Aloisius viselkedésének okát.

Amint így töprengtek, Balázs fráter lépett be nagy csöndesen a cellába.

- Min töritök fejetöket, fráterek? - kérdezte öblös, kimért hangon, mintha hordót kongatna.

A könnyen beszélő Gerhardus kifakadt. Hogyne törnék, amikor Aloisius fráterre számítottak legerősebben, s most éppen ő akarja nyakát szegni terveiknek. Balázs fráter bólogatva, szemét a beszélőre meresztve s gondolatait szinte kiolvasva figyelt, majd hevesen méltatlankodott.

- Én is kérni akarálak, fráterek, vegyetök az új szörzésbe magatok mellé - kiáltotta minden szót jól megnyomva, igen öblös hangon. Nagy ádámcsutkája bámulatosan futkosott le-föl a nyakán, elannyira, hogy Julianus alig győzte csodálni. - Hallám, ki az a Dominicus fráter meg a másik is, Franciscus. Magam is töprengék immár, miként lehetne klastromot fundálni akár egyik, akár másik szörzés szerént. De magam sem szólék, mert én ösmeröm Aloisius frátert. Kivénüle, nem csuda. Már elkelne egy új perjel. Mondám is, de sönki nem meré hangoztatni, csak én... Félnek tűle...

- Ne táplálj haragot a perjel atya eránt - korholta Paulus.

- Hogy táplálnék, ézös fráter! - kiáltotta ismét Balázs nagy méltatlankodással. - Sőt mondhatnám, úgy szeretöm, kedvelöm s böcsülöm, akár vér szerént való atyámat. Mert az ű érdömei nagyok az Úr előtt, ezben a gyalázatos velágban. Hogy én haragot táplálnék!

Ez megnyugtatta Paulust.

- Vajon nem segélhetnél te is, ézös atyámfia? - kéne Gerhardus Balázst.

- Segélhetnék hát! De mennyire! Éppen akarám mondani. Mert Aloisius fráter mindönben kéri tanálcsomat, tudja, én szömébe mondom az igazságot akárkinek, még neki is. Hát majd módját ejtöm, hogy szólhassak véle. Magam is tudom, ki az a Dominicus meg Franciscus fráter, a Poverello... Igaz? Így nevezik?

Ezután nyomban lelkesen dicsérte a két szent atyát, éreztetve, hogy tisztában van tanításukkal, s hallott a csodákról is, melyeket Isten az ő érdemükért mívelt. Balázs fráter okos, tanult, kemény, szívós, bátor férfiúnak látszott, arcáról elszántság sugárzott. Amikor kiment, Desiderius meghatottan mondta is, hogy ebből az emberből még mártír lesz. Julianusnak is tetszett tűzzel átfűtött kimért beszédmódja, a láz, mely látszólagos nyugalmán átsütött. Gerhardus hallgatott, nyilván azon törte a fejét, hogyan lehetne megnyerni az ügynek Aloisius atyát. Csak Julianusban csiklandozott valami kellemetlen érzés.

Azonban Istenre bízva az ügyet - meg Paulus bölcsességére - nem avatkozott semmibe, hanem bevette magát a könyvesházba, s hozzálátott, hogy most már a Bononiában szerzett tudomány segítségével utánanézzen a kintrekedt magyarok ügyének.

Világosan látta, hogy bizonyos rendszert kell követnie. Csak akkor áll előtte tisztán az egész kérdés, ha nyomról nyomra követi a magyarok történetét, vissza azokba az időkbe, ahová a krónikáknak csak egy-egy mondata vagy szava, öreg embereknek egy-egy homályos mende-mondája, hagyománya mutat. Latin, görög, kun meg besenyő nyelvtudása, az Univerzitáson szerzett pragmatikus módszere, a logika körmönfont finomságaiban való jártassága talán lehetővé teszi, hogy a múltak homályából kiválogassa a fontos vonásokat, s összeállítsa belőlük azt a kanyargós utat, mely az Ugor hegyeken át a Duna-Tisza közére vezetett, s melynek másik vége ott van valahol, amaz égig érő nagy hegyek között.

Most azután Julianus elveszett a klastrom tereferélői számára. Napokon át ott ült a magas széken az írópulpitus előtt, hatalmas bőrbe kötött kódexekre meredt, keze ügyében papirost, tollat tartott, hogy nyomban jegyezhessen. Olykor-olykor fölállt, létrára mászott, s a falmélyedés öbléből innen is, onnan is újabb köteteket emelt ki. Először a görög forrásokat böngészte végig, mit tudnak eleinkről s azokról az időkről, amelyeket Etilköz meg Levédia síkságain töltöttek. Talált is nyomokat. De csakhamar belátta, hogy az arab nyelv ismerete nélkül ezt a munkát alig folytathatja, mert hiszen az arabok jártak már időtlen idők óta az Etel s a Kazár-tenger vidékén, hogy áruikat e nagy vizeken Északra szállítsák, s onnét új árukat vigyenek Perzsiába, Chorezmbe s más déli tartományokba. Nyilván így volt ez évszázadokkal ezelőtt is. Látnia kellett tehát, mit írtak ők a magyarokról s más, azon a tájon élő népekről.

Munkájából csak egy-egy órára zökkent ki, amikor ájtatosságait végezte, elköltötte ebédjét, vacsoráját vagy Georgius fráterrel társalkodott. Mert Georgius fráter hamarosan fölbukkant a könyvesház homályában, hogy lássa, mit mível az ő kedves, régi fiacskája. Hatalmas pocakját büszkén kidüllesztve s pufók kezeit a hátán összekulcsolva, hadaró szóval ki is fejtette nyomban, hogy a történet meddő dolog, kár az időt pazarolni rá, hiszen úgysem tudjuk, nem hazudott-e az író. Semmi különbség nincsen a krónikák meg a fecsegő parasztok mendemondái között - mondta lebiggyesztett ajakkal, s vizes szemét kidüllesztve arca párnái közül, ahogy csak lehetett. - Hiszen lám, ő is ott volt mindég, ahol a kresztyénségért meg kellett állni a sarat, de vajon fognak-e róla szólni a krónikák? Nem, holott nagy idők voltak azok, a mai fiatalok nem is értik. A mai fiatalok csak azt tudják, mint kell valakit érdemeitől megfosztani, mint kell ráhúzni, hogy "német", s ezzel örök időkre bezárul a tehetetlenség tömlöcébe. De Isten mindent lát. Ami itt történik e földi téreken, nem számít. Csak az számít, ami odaát történik, a másvilágon, márpedig ő büszkén s nyugodtan áll az Örök Ítélő elé, mert tudja, jó helyet készített számára az igazak között. Egyébként azt is megmondhatja Julianusnak, hogy atyjafia, Ják nembéli Ivánfia Nagy Márton immár elkészült az apátsági templom építtetésével, meg is nézheti akárki, francia kőfaragók dolgoztak rajta. Ő ugyan nem látta, de hallotta. Nem holmi fatemplom az, hanem hatalmas kőegyház, amilyet első királyunk, István úr sem sokat emeltetett. Kérte Julianust, ne hirdesse ezt a dicsőséget, ő sem kevélykedik vele, sőt nem is szól senkinek.

Mire mindezt elmondta, hatalmába kerítette a keserűség. Méltatlankodva rázta a fejét, bajuszát rágicsálta, s hátán összefogott ujjai izgatottan billegtek, amikor megfordult, hogy hosszú, csoszogó léptekkel kiballagjon a könyvesházból.

- Mennyire jutál az Evangélium magyarázatában? - vetette utána Julianus.

A fráter mérgesen megfordult.

- Most immár nem bánom, ha erőszakval hátráltatnak es, most immár megcsinálom! - kiáltott fojtott hangon. - Nem bánom, ha az egész klastrom öszvefog ellenem. Mert te... te nem tudod - suttogva gyorsan körülpillantva az üres teremben, s fölháborodásában reszketett az álla -, hogy mit mívelnek velem! Nem es tudhatod, csak most jövél haza. Hát tudd meg... tudd meg, hogy most már alig adnak ennöm. Vásárnap es csak mócsingot ada a hetes fráter. Tejet alig. Hogy azt mondja a gárgyán, jobb es, mert akkora háj vagyon hasamon, képedön... Akkora farom vagyon... Mintha ugyan nem böjtölnék! S ez nem es háj, hanem csont.

Fáradtan legyintett, hatalmas szőrös kezével, mint aki mindenről lemond, s igazát Istenre bízza. Szeme álmosan, bágyadtan pislogott:

- No, de azért sömmi, ézös öcsém. Az Evángéliom megleszen. Most még kifújom egy küssé magamat, mert az idei nyár oly forró vala... Sömmi eső nem vala... Gyakorta guta kerülgete, bizony... Egyször meg es szédülék. De nyomban hozzálátok, mihelyt enged a hőség. Mert ilyenkor, ha tudományos mívelködetbe merül az embör, nagy vértódulás vagyon, fejünkben megbúsul a vér, s osztán nem segél az orvos fráter többé.

Míg Julianus új ember volt a klastromban, Georgius atya sűrűn kitüntette bizalmával. Fölkereste a könyvesházban, fél szemmel nézegette a jegyzeteit, majd elmondta a sérelmeket, melyek naponta érték. Nem is annyira a perjel furkált ellene, mint inkább az az új fráter, Blasius. Isten tudja, kik lépnek manapság a szerzetbe. Régente nem így volt. Jól megnézte a perjel az emberét. De Aloisius fráter gyönge férfiú lett, félnapokig ül cellájában, s tanakodik ezzel a Blasiusszal. Holott ő nem sok jót néz ki belőle, a kenderesiek híres hazugok.

Julianus krónikáiba merült, mint aki nem szívesen hallja a szidalmat. Mire Georgius megsértődött, elhallgatott s kiballagott.

Ottó fráter nyugodt, hűvös mosollyal kérte Julianust, mondaná el, mennyire jutott munkájában. Amikor elmondta, titokzatosan az asztalához ment, kihúzta a fiókot, s hatalmas nyaláb jegyzetet vonszolt elő. Odatette Julianus elé.

- Súlyra es szép, mi? - kérdezte büszkén. - S ez mind a régi magyeriakról szól. De rábukkanék az igazságra. Tudod, mi az igazság?

- Türelmetlen vagyok, ézös fráter!

- Az, hogy el kell temetnünk az álmokat - mondta csöndes szomorúsággal Ottó. - S azt kell néznünk s mívelnünk, azmi előttünk vagyon. Mert a régi magyeriak útját megtalálni immár nem lehet, s ha valának es egykor, elveszének régön. Beléfulladának más népek tengörébe. Annyi évszázada már! Vajon hol lelhetnénk meg őket, s ha meglelénk es, vajon magyeriak-e? Ezt a nevet már régön elfeledték. A mi dolgunk, fiam, az, hogy kresztyénöket faragjunk az ugyancsak kemény fából való kunokból, azokból es, azkik itt vagynak, s megöntözék fejöket kresztvízzel, azokból es, kik Kunországban, Erdőelvén túl mint pagányok bitangolnak.

Julianus mindig rendkívüli tisztelettel tekintett Ottó fráterre. Hogy most így beszélt, egészen megdöbbentette.

- Nem hihetöm, hogy azmiben hívék...

- Szép vala, mese vala - sóhajtott Ottó fráter. - De azért, nem mondom, ha a szent engödelmesség nevében elküldenek, én megyek. Ám hogy űk, a mü ézös feleink még volnának, én nem hiszöm.

*

Hosszú esztendőkön át úgy gondolt Julianus Magyarországra, mint valami távoli, álomban látott földre. Ahogy múltak az évek, úgy lengett egyre távolabb az álom, s úgy szépült, ragyogott s vonzotta őt. Most, hogy újra itthon volt, s az első boldog napok után egyre gorombább valóság lett az álomból, Itália földje vált álommá. Ahhoz hasonlítgatta önkéntelenül a hazáját, oda vágyott vissza, messer Giovanni házába, ahol minden kolostornál csöndesebb kolostorban voltak, s minden szerzetnél igazabb szeretetben éltek.

Julianust, mint társait is, alig érdekelte más, csak a regulák által megszabott élet s a föladat, amit vállalt. A külvilág hercehurcáit, torzsalkodásait, alacsony hiúságát megvetette, mert tudta, hogy "csak a cellában vagyon békesség, azon kül háborúság és hívság vagyon". De akár akarta, akár nem, naponta új híreket hallott. S ha azt akarta, hogy nagy terve valóra váljék, számolnia kellett az emberekkel.

Még a klastromban sem volt békesség, hát akkor hogy lett volna kint, a kavargó világban! Ki gondolt volna arra, hogy Aloisius fráter minden erejével meg akarja akadályozni az új rendház alapítását. Ki hitte volna, hogy Georgius fráter is valósággal tüzet fúj, amikor meghallja a tervet. Ki sejthette volna, hogy még Isten szolgálatában is gyűlölködve vetélkednek azok, akik régóta ismerik egymást, s tudják, hogy szándékaik tiszták. Mert a tanakodások a perjel cellájában meg nem szűntek, sőt egyre gyakrabban hallatszottak ki a vastag ajtón haragos pörlekedések zajai. A fráterek egy része nagy alázattal járt négyszemközti beszélgetésre a perjelhez, a másik rész meg elkerülte még a látszatát is, hogy bele kíván avatkozni a dologba. Voltak azután olyanok, akik hízelegtek Paulusnak és híveinek, de vigyáztak a perjel jóindulatára is.

Balázs fráter naponként órákat töltött bizalmas kettesben a perjelnél. Az ő társalkodásukból azonban nem hallatszott ki semmi. Amikor Balázs fráter kilépett a cellából, mindig igen elégedettnek s kissé titokzatosnak látszott.

Georgius a csendes sértődöttség és neheztelés állapotában csoszogott ide-oda, úgy látszott, reménytelennek tartja érdemei elismertetését. De nem is akart érte nyíltan, erőszakosan küzdeni.

Majd egyszer nyilvánvaló lesz mindenek számára, mily nagy, erős oszlopa ő a kereszténységnek, s akkor is ott volt az első sorban, amikor mások még azt sem tudták, mi az Evangélium. Bele kell törődni, hogy a mai világban olyanok uraskodnak, akiknek semmi érdemük nincs.

Egyszer azonban elbődült benne a bika. Julianus napokon át figyelte, mily komoran, szótlanul jár-kel, a hozzá intézett kérdésekre alig válaszol, nem eszik, a járása pedig olyan, mintha kiszállott volna térdeiből a köszvény. De nem háborgatta. És csakugyan, Georgius nem bírta sokáig a némaságot. Intett Julianusnak, kövesse a cellájába.

Ott Georgius gondosan betette az ajtót, szembeállt Julianusszal, megragadta a vállát, s fojtott hangon kérdezte:

- Mondd, ücsém, mi igaz abból, hogy Paulus fráter új klastromot kéván fundálni, valamely új szörzés regulái szerént?

- Így vagyon - felelt Julianus, fölkészülve a legrosszabbra, mert Georgius kidülledő szeme különös merevséggel bámult az ő szemébe.

- Osztán mely szörzés lönne az, he?

- Damankos atya szörzése.

- Hallék már valamit amaz atyáról. Ott lakozik valahol olasz földön, valami Venia nevű hegyön.

- Az nem Damankos, hanem Franciscus atya.

- Ne oktass te engöm! - kiáltott föl sértődötten. - Nézd csak! Maholnap a verebek tanejtják a baglyot.

Julianus szerényen elhallgatott.

- No, hát osztán kivel akarná fundálni Paulus fráter azt a klastromot? Hallom, te es benne vagy a nagy fundálásban.

- Én benne.

- Hát neköm mért nem szóltok, he?

- Paulus fráter dolga ez, nem az enyém.

Georgius fújt, eleresztette Julianus vállát, az ablakocska elé állt, háttal Julianusnak, kezét összekulcsolta a hátán, ujjai szaporán billegtek. Saruja hegyével a kövezetet ütögette. Julianus ismerte ezt a szokását, tudta, akkor tesz így, ha nagy harc dúl a szívében. Azt is bizonyosra vette, hogy Georgius erősen rágja most a bajuszát. Sajnálta, de tehetetlen volt. Georgius maró hiúsága, úgy látszik, korával egyre nőtt.

Végre hosszas töprengés után megfordult az atya, s reszkető szájjal hadarta:

- Látom, egyre-másra jönnek új embörök, ezt mívelik, azt mívelik, csak az nem jut eszükbe, hogy él itt egy Ják nembéli Ulrik fia Georgius, azkit nem a gólya költött. Azkinek érdömei vagynak kresztyénség diadalmában. Azki ott álla mindég a helyén, ha Jézus Úr hitéről vala szó. Miérte? Meg tudnád mondani, miérte? Én nem vagyok hiúságtól elkapatott férjfiú - kiáltotta bőszülten, s úgy remegett az ajka, mintha valami csípné. - De azmi sok, sok! Az embör tűr, hallgat, remél, vár. Vár egy életön át. De végezetül meg kell mondania, azmi a szüvét nyomja.

Nekilendült, s két-három lépéssel végigméne a szűk cellát. Majd odacövekelte magát Julianus elé s folytatta:

- Ják nembéli Iván fia Nagy Márton kűegyházat rakatott, nem amolyan fatemplumot. Nagy egyházat, kűfaragó mestörökvel, képírókval, csudájára járhat az egész ország. Én magam Isten szolgálatára adám magam. Hogy mindég én húzom a rövidebbet, neköm lökik oda a legrágósabb húst, legszálkásabb halat, legszárazabb kenyeret, legégöttebb kását, legkevesebb tejet, legsavanyúbb bort, csak hagyján. Nem vagyok az az embör, aki a gyomrának él, miként némely falánk szerzetösök. De hogy kihagyjanak, valamikor Jézus Urunk igazáért kell mívelködni, méges sok. Sok!

- Nem akar kihagyni senki, ézös fráter - csitította Julianus.

- Ne szólj! Ne szólj te belé! Taknyos! - rikkantotta Georgius. - Látom! Mit vélsz, tám vak vagyok? Mert bédugtad orrod a bononiai Univerzitás épületébe? Szagoltad a tudományok poros pergámenjeit? Letevél néhány egzáment? Látál néhány nagyobbacska egyházat meg falat? Ha nem valék es Bononiában avagy Párisban, nem magolám a bötűt valamely nagyszájú professzor ujjmutatása szerént, tám tudok annyit, miként te. De mindegy. Nem bánom. Megmondhatod Paulus fráternek meg a többinek, azki összvebújva pusmog, s csak azt nézi, miképpen törtethet följebb, hogy Georgius fráter nem alkuszik. Georgius frater tudja, ki ű, s mit ér. Tudja, hogy Isten leteként a Mennyekből, s fölíratja szenvedésimet érdömül. Mert Ű nyilván látja, miért szenvedök. Azért, mert kimondták, hogy némöt vagyok! Nyomnak, szorejtanak, tipornak. Megcsúfolják Jézus Evángéliomát, első szent kerálunk, Istefán parancsolatjait. Romlott kor, böcstelen üdők! Tombolnak a hitványak, csak mert magyeriaknak neveztetnek, kénlódnak az igaziak, csak mert eleik ide települének magyeri kerálok hívására, hitnek védelmében. Hol lönnétek, he? Hol lönnétek a Jákok, Poznanok, Huntok, Geroltok, Haholtok, Rátoldok s a többi némötök nélkül? Az ű erős karjuk, hű szüvük nélkül? Elsöpört volna nagy nemzetök haragja, s pagány lelketökre Pokol torka ásejtana!

Julianus régebben nem tűrte volna düh nélkül ezeket a fennhéjázó szavakat, de Hilbertusra s horoszkópjaira gondolt s haragja elpárolgott. Ahogy elnézte a méltatlankodó, kiabáló Georgiust, csak ősz haját, szakállát kellett volna vörösre cserélni, csak a viselkedését gőgösebbre s hidegebbre egyengetni, szavait kordába szorítani, s olyan Hilbertus lett volna belőle, hogy az anyjuk sem tudná őket megkülönböztetni.

- Hát ha immár szólana es Paulus fráter vagy akárki, nem megyök - fejezte be nagyot fújva s magát ágyán hanyatt vágva Georgius. - Ezt megmondhatod. Eredjetök Isten hírével. Látani sem akarom az ilyen képmutató kresztyénöket. Vale!

Ez után a beszélgetés után Georgius ismét némaságba burkolózott, képét fölfújta, nagy, széles homlokát összeráncolva törtetett a folyosókon, hátán keresztbe tett kézzel bámult le a szakállszárítóról a sárga őszi színekben úszó vidékre, s ügyének igazságos elintézését végképp Istenre bízta.

Balázs fráter hordta a külvilágból rejtélyes úton-módon beszivárgó híreket, s hordódöngésű mély hangján fölháborodva magyarázta a pihenőre összegyűlt frátereknek, milyen tehetetlen uralkodóval verte meg Isten a magyar nemzetet. Endre úr elprédálta Halicsot is - mondta Balázs fráter, minden szót megnyomva, miközben hosszú, csontos arca elkomorult, kis sötét szeme tüzelt, ádámcsutkája vadul futkosott le-föl a kámzsa nyakában. - A halicsi ruszok két esztendővel ezelőtt csúful elbántak Érmelléki Füle úrral, de meg is érdemelte. Mert Füle rátarti, pimasz ember volt. Szabad folyton hangoztatni, hogy "egy kő sok cserepet tör" meg "éles szablya, jó paripa, jöhet aztán az orosszal"? Mert Endre úr őt küldte, már azt hitte elkapatottságában, hogy az egész világot elfoglalhatná, a tengert kimeríthetné... Neki köszönheti Endre úr, hogy Kálmán királyfit meg hétesztendős feleségét, a kis Salomét fogságra vetették, hű embereivel: Dömötörrel, Mikolával, Lászlóval rútul elbántak, Abát, az Abafiak más néhányát, így János fia Tamást, Ottó fia Júdást, Vid fia Mátyust, Pézsa fia Majsot kegyetlenül fölkoncolták. Hát még a szép fényes sereg! Most azután le kellett mondania Halicsról, csak hogy visszakapja Kálmánkát és Salomét. Ladomérban sanyargatták őket, Aba fia Dömötörrel és sok derék magyarral talpig vasban másfél évig. Most végre hazajöttek. Íme, ide jutott magyeriak birodalma.

- Hát pápa urunk? - kérdezte öblös, kongó hangon Balázs fráter, s körülpillantott a bólogató fráterek csoportján. - Most föloldozá hite alól a kerált, hogy azt mondja, nem kell bétartania szavát, visszavöheti adományait, ha ország kárára tevé. No, de hitet teve, hogy nem követeli vissza. Már most követeli, avagy nem követeli? Meri, avagy nem meri? Kiküldi vármögyénként a négy bírót, nosza vegyétök vissza a várföldeket, gyűjtsétök összve a szertefutamodott várnépöket, mint kotló a csirkéket, tegyetök igazságot. Tudjátok, hogy a várjobbágyok, hadnagyok követelőznek is, bíró uramék igazságot tésznek, de bizony mondom, sömmi sükerre nem viszen. Most es mit hallunk? Solt fia Solt Békésben a méhesi várnépek s várjobbágyok élén erővel foglalá el Szilast. Tibor úr, Gyula úr, Illés úr meg Sándor úr, mind bíró urak, küldözik ám Solt fia Solt urat Váraddá tüzes vaspróbára. No, hogy megyen-é, más kérdés.

A pihenőkön többnyire Balázs fráter vitte a szót, ha mint fiatalabb férfiú, csöndesebb is lehetett volna. Ezt mindenki mondta, de a kíváncsiság úgy fúrta az oldalukat, hogy alig győzték hallgatni örökké dohogó kifakadásait. Csudálták Balázs frátert, ugyan honnét veszi értesüléseit. Azt is meg kellett hagyniok, nagy erkölcsi fölháborodással ostorozta a bűnöket, s mindig a szegénység ügyéért szállt síkra. Amikor azután kiöntötte mérgét, s még mérgesebb lett, közbeszólt Georgius fráter, aki összevont karral, a háttérben állva, mogorván figyelte a szóbeszédet:

- Végezetül kinek a javára uralkodik Endre úr? A zsidóéra meg az izmaelitáéra. A zsidó: zsidó. Azért zsidó, mert nem híve Jézus Urunknak, hanem megfeszejté s megtagadá. Az izmaelita meg űnála is rosszabb.

- Némöt, zsidó s izmaelita! - kiáltott döngő hangon Balázs fráter.

Erre Georgius vérvörös lett, szeme kidülledt, karját meglendítette:

- Zsidó meg izmaelita!

- Némöt, zsidó meg izmaelita! - hangoztatta nyomatékosan, bár az idősebbnek kijáró tisztelettel Balázs fráter.

A fráterek zúgtak.

- Úgy megeszik egymást, sömmi sem marad belőlük - szólt a vitatkozókra Gerhardus.

Amikor ehhez a kérdéshez érkeztek, a nyugalom, békesség fölborult. Idős fráterek, akik a nyugodtság példaképei voltak, ugyanúgy zabolátlanná váltak, akár a sihederek. Paulus komoran szemlélte őket, Gerhardus nagy vígan németgyalázó szavakat kiabált, Julianus megundorodott. Ilyenkor látszott meg igazán, mennyit süllyedtek a klastrom erkölcsei. Régen mukkanni sem mert volna senki. Most is előkerült a perjel, rájuk is ripakodott, egynapi szilenciummal és külön böjttel fenyegette meg őket, de a morgódás, zúgódás azért tovább örvénylett. Különösen Georgiusszal nem lehetett bírni. Ha már átszakadt benne a gát, mindaddig ömlöttek méltatlankodásai és szidalmai, míg csak bele nem fáradt. Akkor kapta magát, hátracsapta kezeit, s leszegett bús fejjel elrohant, hogy bezárkózzék magányába.

Igaz, Julianus is belátta, amikor Paulusszal, Gerhardusszal s Desideriusszal, a régi kenyeres bajtársakkal együtt volt, hogy Endre úr kormányzása ijesztően romlik. Elképedt, amikor hallotta, hogy maga a pápa is levélben kérte a királyt, ne engedje, hogy a szerecsenek keresztyén rabszolgát vagy akár szabadot tarthassanak, mert "azok társaságában maguk is pogányságba süllyednek". Endre úr azonban tehetetlen volt ezen a ponton is, mert a legtöbb szerecsen alattvalója éppen a feleségének, Julis nagyasszonynak volt, s ő mindenképpen megakadályozta a pápa kérésének teljesítését.

A zsidók csöndesek voltak, az igazi vérszívók az izmaeliták meg szerecsenek. Még itt is elszaporodtak Fejérvárott. Ha Julianus kiment a városba, nemegyszer látta, amint egy-egy szerecsen gazdagon hímzett selyemkabátban, piros csizmában, arany fülbevalókkal díszítve feszített a sokadalomban, nyíltan leterítette imaszőnyegét, s Keletnek fordulva leborult, hogy imádságait elvégezze. Olyan is volt, aki Aleppóban, a medreszében végezte tanulmányait ugyanakkor, amikor a király a pogánysággal hadakozott, s az egész keresztény világ lélegzetfojtva várta a müszülmének elleni harcok kimenetelét. Ilyen orcátlanok voltak a szerecsenek. Andorás urat pedig nem nagyon ingerelték a nép bajai. Sokkal többet törődött a konstantinápolyi császársággal, mint a magyar királysággal. Eljegyzéseket bontott és kötött, s kétségbeesett viaskodást folytatott a pénztelenség ellen.

Mindenki abban bizakodott, hogy Béla ifjabb király, aki már tizenöt éves volt, s apja kívánsága szerint feleségül vette a görög Laszkarisz Máriát, egyszer csak átveszi a kormányzást, és rendet teremt a jobb sorsra méltó országban.

Paulus egy hetet töltött Esztrigánban, beszélt az érsekkel, s amikor hazatért, bejelentette, hogy klastromot épít.

Aloisius atya föladta a harcot. Tegyen Paulus fráter, amit jónak lát. Ha a fiatalok új regulák szerint akarják berendezni a világot, ha azt hiszik, jobban segít az új, mint a régi, menjenek az új úton. Ő tudja, nem a regulákban van a hiba, s nem bennük van a győzelem. Az emberekben egyedül, akik a régi regulák szerint is tudták Jézust híven követni, Isten Országának építésén tudtak törhetetlenül fáradozni, szentek lenni, példát mutatni... Az emberekben lesz a hiba, ha az újak szerint sem diadalmaskodnak.

Szegény Aloisius frátert sajnálni kellett. Ő most úgy érezte, nagy sérelem esett rajta. Mintha bizony hűtlenek lennének hozzá, s nem Jézus hitéhez hívek.

Egy nap Paulus, Julianus, Gerhardus, Desiderius, Ottó, Besenyő Mikhál, Kenderesi Balázs kámzsáján kívül semmit sem véve magához fölkerekedett, s kivonult a klastromból. A búcsú igen érzékeny volt. Sorra megölelgették, arcul csókolták egymást. Még a perjel is elérzékenyült, s Isten áldását kérte reájuk, erősen fogadva, hogy naponként imádkozik értük az egész község.

A város nyugati határában, egy a mocsárból kiemelkedő lapos dombon ütöttek tanyát. Nyomban hozzáfogtak, hogy nádból kis kerek kunyhókat építsenek, mert amíg a klastrom első cellácskáit föl nem építik, kunyhóban kell lakniok. Víg énekszóval, nagy serénységgel láttak munkához. Amikor az éneklésbe belefáradtak, mókás szavakkal vidították egymást. A városban zengtek a harangok, mintha az ő kezdeményüket ünnepelnék, az őszi ég sötétkéken, ezüstfelhőkkel díszesen tágult ki fölöttük, a halálos nagy csendben csak a szélben hullámzó nád zörgése, susogása, vízimadarak jajgatása, kurrogása és hápogása hallatszott. Mindnyájuk ereiben gyorsabban pezsgett a vér, késük szaporán dolgozott, s csakhamar nagy halom nádat gyűjtöttek össze.

Első nap Gerhardust küldte ki eleségért a városba Paulus fráter, mert ő volt a legvidámabb, neki adtak az emberek legszívesebben. A fráter nekivágott a nádtengernek, s csakhamar eltűnt benne. Csak rikkantó szava hallatszott a távolból:

- Hej, szoktassuk magunkot a pusztához!

- Pusztán éltek eleink - kiáltott vissza Mikhál.

Valóban úgy éltek most, mint eleink Levédiában vagy a beköltözés után egy-kétszáz esztendeig az új hazában is. Belevették magukat a nádrengetegbe, irtották, vágták, tisztogatták a dombhátat, s tekintetük elégedetten járt körül a széles látóhatáron. Madárhangok zenéje, nádasok halk sziszegése ölelte körül őket. A kunyhókat úgy alkották, ahogy a szegény nép szokta, s ahogy sok ezer év óta alkották őseink. Csúcsosra, kerekre. Sással fonták össze a nádcsomókat, s olyan ügyesen, szilárdan s csinosan fűzték, kötötték, hogy a legvénebb halász vagy pásztor is megirigyelhette volna. Csak Desiderius volt egy kissé ügyetlen, folyton igazgatniok kellett, de ennek is örültek, együtt nevettek vele a sutaságán.

Balázs fráter szüntelen magyarázott, rendelkezett, s közben sort kerített az ország állapotának bírálatára is. Mélyen döngő hangja most szabadon harsoghatott. Így beszélhetett Kleon Athén piacán a tömegnek. Minduntalan abbahagyva a munkát, késével hadonászott, arca, szeme égett, haja, vékony szakálla lengett. Nyilván nem is azt az öt frátert látta, aki csodálkozva bámult rá, hanem azt az ötszáz, ötezer pogányt, aki szerteszét a gyepűk mentén csak a kellő pillanatot lesi, hogy rárontson a keresztény magyarok falvaira. Csakhát Balázs fráter nem prédikált, hanem az állapotokat szidta. Paulus meg is jegyezte:

- Ha fölhagysz ország állapotának meddő szidalmazásával, s erődet az Evángéliom hirdetésére fordejtod, nagy sükert érhetsz, ézös atyámfia.

Este megérkezett kápsáló útjáról Gerhardus. Vállán tömött átalvetőt cipelt. Büszke ábrázatot vágott, erősen törölgette megizzadt homlokát, mintegy jelezve, milyen teher nyomta a vállát.

Kitörő örömmel fogadták, Paulus szétválogatta az adományokat, s kinek-kinek kiosztotta a részét igazságosan. Millió csillag ragyogott fölöttük, a Hold sápadtan emelkedett a város fölé, s körös-körül vad zenebonába kezdtek a békák.

Minden pompásan ment, másnapra elkészült a három takaros nádkunyhó.

Azután hozzáfogtak, hogy összekéregetett ásóval-kapával megássák a leendő klastrom alapjait. Szerény kis kolostort terveztek, de majd kiegészítik, ha fölviszi Isten a dolgukat. Naponként bement valamelyikük a városba, hogy ékes szóval meggyőzze az urakat, mesterembereket, mennyi érdemet szereznek a túlvilágon, ha segítik őket. Össze kellett koldulniok a követ, téglát, gerendát, zsindelyt, homokot, meszet. És kocsit, lovat, ökröt is kérniök kellett. Nem volt semmijök. De Paulus büszkén mondta: lám, mindenük megvan, mert velük Isten segítsége.

Vígan dolgoztak, ájtatosan imádkoztak, s éjszakánként olyan mélyen aludtak a szellős kunyhókban, hogy ördöng fancsali pofával kullogott el a környékükről.

*

Télen már kőházban, zsindelytető alatt laktak szűk cellácskáikban, s volt kapitulomházuk meg refektóriumuk is. A kis klastromot palánkkal kerítették, kapuval látták el, a kapura kopogtató buzogányt is akasztottak - igazi klastromuk volt, semmiből. S volt egy kicsinyke kápolnájuk is, a kápolna bejárata fölé harangocskát is szerzett Gerhardus. Hajnalban, ebédidőben, matutiumkor ő maga csendítette meg, s olyan büszkén hallgatta a hangját, mintha Bononia legöregebb harangja szólt volna.

A szél besivított ugyan a bekötözött ablaktáblák résén, s nappal is gyertyavilág mellett vakoskodtak, mert ólomkeretes üvegablakot vagy akár lantornát egyelőre nem tudtak kimesterkedni. Ha a refektórium ajtaját kinyitották, a hó bezúdult, hiszen pitvaruk sem volt. Kegyetlenül hideg, szeles ház, de ház, s ők teremtették. Az is igaz, hogy sem kép, sem holmi faragás nem díszítette falait. Sőt kilátszottak a meztelen kövek és téglák, mert már bevakolni sem tudták. Nem sokkal volt nagyobb és szebb fra Bernaldo bononiai klastrománál. De az udvaron nádból eszkábált kis ólban hat tyúk meg egy kakas várta türelmetlenül a tavaszt, s egy fészer alatt gubancos szőrű csacsi ropogtatta türelmesen a sovány, sással kevert szénát. Rossz időben ezzel járt a soros fráter a városba alamizsnáért meg egy tömlő ivóvízért.

Bútoraikat ők maguk eszkábálták, vagy ajándékba kapták jámbor polgároktól. Még farkasbőröket is kaptak, hogy meg ne fagyjanak. Volt ezenkívül egy hatalmas medvebőrük, erről úgy rendelkezett Paulus, hogy mindennap más aludjék alatta.

Mostanában, ha Balázs fráter ment a városba, különös hírekkel tért haza. A kormos, sápadtan lobogó gyertyavilágnál nagy tűzzel, a kis házat szinte szétvető harsogással mesélte, miként szorították sarokba Andorás urat bárói, ország nagyjai és előkelő jobbágyai.

- Vajon kerál ez? - tört ki villogó szemmel, s erősen kiülő szemöldökét levonta, csontos kezét ökölbe fogta, hosszú termetét kihúzta, szinte fejével verte a boltozatot. - Nem kerál, ézös atyámfiai! Ország nyomorejtója, elveszejtője. Most immár torkán az urak marka. Kapkod fűhöz-fához, könyörög, rimánkodik, hogy trónusát megtarthassa. Tudjátok, miben fáradoznak? Hát azban, hogy ezután csak a nagyurak, a keráli jobbágyok parancsolhassanak, nagy papi fejödelmök tölteközhessenek, ű kedég, Andorás úr, belé se szólhasson ország dolgába. Sőt még kardot es vonhassanak ellene, ha akarják.

Ezt már egyikük sem hitte. Hogy fölkent királyát karddal támadhassa meg az ország, s még csak zendülés bűnébe se essék, hogy maga a király egyezzék belé hatalma megnyirbálásába, mégsem hitték. Zúgódva hallgatták Balázs fráter kijelentéseit, s olyan képet vágtak, mintha mondanák: a kenderesiek híres hazudozók... De Balázs fráter olyan dühösen erősködött, hogy végül is el kellett hinniök. Fejcsóválva, sóhajtozva hallgattak. Már csakugyan fejjel fordul lefelé az ország. Hiszen a király felel a népért!

Tavasz felé újabb hírrel állított haza Balázs fráter. Aggodalmas képpel dobta le a kápsáló átalvetőt, s nyomban megszólalt:

- Valóban el kell vesznie e nyevolyás nemzetnek. Úgy hírlik, tavasszal összehívják ország gyűlését Fejérvárába, s kihirdetik az írást, hogy Andorás úr hatalma immár füst és pára.

- Nem löhet az! Ne szólj badarságot! - zúgták összevissza a fráterek.

- Ézös fráter - fordult Balázs felé Paulus rendkívül komoly ábrázattal, s fölemelte figyelmeztető ujját -, ügyelj, hogy ördöng meg ne közelejtsön. Szavaidat tödd gondosan mérlegre.

Erre Balázs fráter hevesen tiltakozott, mintha ördöng csak meg is környékezte volna. Ország gyűlését csakugyan összehívják, s a király ünnepélyesen kihirdeti, arany bullájával megerősíti, hogy már ezután semmi szava sincs az országban, az történik, amit a nagyurak, egyházi fejedelmek akarnak. Vége Magyarországnak. Íme, ide jutottunk annyi dicső évszázad, annyi hatalmas, kegyes király uralkodása után. Most már csak az hiányzik, hogy sírjaikból kiemeljük s a szélbe szórjuk szent tetemeiket.

Paulus megsokallta a szüntelen károgást, s kemény szavakkal elnémította Balázst. Ez duzzogott, morgódott, de a szent engedelmesség parancsára mégis meghúzta magát. Azonban ő is gondolkodóba esett, csakúgy, mint társai. Julianust tehetetlen harag kínozta. Lassan halad az ügyük. Már újabb kolostort kellene alapítani, azután gyorsan, mennél gyorsabban a többit. Hátha szörnyű összeomlás lesz Endre uralkodásának a vége? Hátha csakugyan Fridericus hatalma alá kerül az ország, s akkor hiába minden?

Az általános zűrzavar, mely az országban uralkodott, nem állott meg az urak kapuinál, a város falainál, hanem szétáradt, mint mocskos, miazmás hullám, és áthatott a kis klastrom palánkjain is. Ők, akik szemüket az égre szögezték, s elfordultak a világi élet gondjaitól, mocskos harcaitól, kénytelen-kelletlen belekerültek a hullámverésbe, s nagy magányukban akkor is az ország jövőjén rágódtak, ha nem váltottak egymással egy szót sem. Buzgón imádkoztak, világosítsa meg Isten a király és urai elméjét, ne hagyja az országot ebek harmincadjára jutni, hiszen Magyarország ügye az Egyház s így Isten ügye is.

Amikor azonban elérkezett a virágillatos május, a vándormadarak hazajöttek, s fészket raktak, a nádas kizöldült, a város körül fehérben, halványpirosban pompáztak a gyümölcsök, és a földet meleg esők áztatták, a város forrni kezdett. Már nemcsak Balázs fráter vette észre, valamennyien látták, amikor kápsáló körútjaikon megfordultak a falakon belül. Valami nagy dolog készült. A mocsarak északi részén túl, a Királykút környékén, ahol dombosabb s így szárazabb, füvesebb a vidék, sátrak nőttek ki a földből, mint a gombák, s egyre szaporodtak. A kolostorok, káptalani házak, vendégfogadók megteltek az ország minden részéből szállingózó urakkal, papokkal. Lovas vitézek sürrtek-forrtak az alacsony fa- meg vályogházak között, esténként a síkságon őrtüzek lobogtak, mintha hadra kelt volna a nemzet. Piros, kék, meggyszín, zöld, violaszín bársonyruhákat, hölgyprémes kucsmákat, zászlós dzsidákat lehetett látni midenütt, csak úgy kavargott a sok cifraság. Arany, ezüst lószerszámok, tarsolyok, tegzek, kardok, csatok kápráztatták a bámészan sereglő polgárokat, s a nők szája tátva maradt az előkelőségek ilyen nagy tömegének láttára.

Beszélték, hogy csakugyan meglesz az országgyűlés, eljön Esztrigánból maga a király is fényes kíséretével. Eljön Joannes - akit már visszahoztak - esztrigáni, Ugrin kalocsai érsek, Desiderius csanádi, Robertus beszpörimi, Tamás egri, Istefán ágrámi, Alexander váradi, Bertalan pécsi, Kozma győri, Bereck váci püspök, nem szólva a kanonokok s más egyházi férfiak sokaságáról s fényes kísérétéről.

Balázs fráter diadalt ült. Hol azzal az ürüggyel, hogy vállalja a koldulást, hol azzal, hogy a klastrom bővítése érdekében kőfaragóval, áccsal, téglarakóval akar beszélni, beiramlott hosszú lábán a városba, estig kódorgott, s újabb hírekkel megrakodva tért haza. Hiába, megbetegedett volna, ha saját szemével nem látja az országgyűlés leendő színhelyét s a városba özönlő előkelőségek hadát. Így napról napra közölte társaival, ki érkezett aznap. Most ez a püspök, most az jött meg, ennyi meg ennyi vitézzel. A kanonokok házában szálltak meg. Az egri, csanádi meg váci püspök számára díszes sátort emeltek, cifra szőnyegekkel s bíborkárpitokkal. Ugrin érsek is megérkezett talpig fegyverben, száz vasas vitézzel, zászlókkal, rogyásig rakva arany meg ezüst ékszerekkel s drágakövekkel. Csak a nyakában függő kereszt megér egy vármegyét, az ujjain díszelgő gyűrűk mindegyike öt-tíz falut. Olyan ez az Ugrin érsek, hogy a német, ha meglátná, már az ábrázatától hanyatt-homlok menekülne az óceánig.

Végre annyi vendég érkezett a városba, hogy a falak szinte megpukkadtak. Ember ember hátán tolongott, a paripák majdhogy le nem tiporták az asszonyokat s gyermekeket, a sátrak tömege ellepte a dombot, szekerek csikorogtak éjjel-nappal, szállítva a rengeteg húst, lisztet, halat, sót, szénát és zabot embernek-lónak. S még egyre jöttek, csapatosan vagy kettesével-hármasával, magyeriak, besenyők, székelyek, németek, itt-ott franciák s olaszok is, Amennyire ábrázatukról s címerükről látni lehetett. Még kunok is jöttek.

Most már Julianus sem maradhatott nyugton. Útja azon a területen át vezetett, amelyen egykor azon a bizonyos éjszakán járt, amikor világgá akart menni. Jól emlékezett most is, hogy ült a gémberedett fűzfa tetején s hogy bámulta a fölkelő Napot.

Hallgatag kunokat, hegyes tekintetű besenyőket, hetyke, cifra magyarokat, mindenféle szerzeteseket, papokat, városi bámész polgárokat kerülgetett, úgy járva-kelve a sokaságban, mint valami zúgó erdőben. Nem szerette a nagy tömegeket. Valami ördögit érzett benne. Tudta, az ilyen gyülekezet gyakrabban végez ördögnek, mint Istennek tetsző cselekedetet, dühe, jókedve távol van a keresztyéni szelídség és alázatosság erényeitől, mindig a legnagyobb szájú kolompos uszításainak enged, szívesebben pusztít, mint épít, s roppant ereje elnyom, legázol minden jó szándékot. A hetyke, kevély, dagályos és puffaszkodó urakról egyébként is lerítt, hogy most aztán megnyergelik a királyt, s örök időkre úgy rángatják a zabolát, ahogy nekik tetszik. Julianus ugyan nem értett országos dolgokhoz. Hogy a hatalmasok mit akarnak, inkább érezte, mint tudta. Nyugtalanul leste hát, mit hoz az országgyűlés, mi lesz abban az okiratban, amit a király ki akar hirdetni.

A templomok zsúfolásig megteltek. Szent István székesegyházában díszes nagymisék voltak naponként, s a klastromok énekkarai vetélkedtek az éneklésben. Szüntelenül zúgtak a harangok, mintha vége-hossza nem lenne a processziózásnak.

De nemcsak a templomok, a csapszékek is tömve voltak. Julianus elszomorodva látta, hogy tolonganak a sebtében fölütött félszerek környékén a dorbézoló vitézek, mint nyakalják a bort, falják a sült húst, ropják a táncot, mint fenekednek egymásra ki-kivonva kardjukat, csákányukkal hadonászva, mint terül el a sárban egy-egy befakasztott fejű férfi, mint forgolódnak a négy égtáj felől Fejérvárra rajzó szajhák. Korántsem volt épületes látvány, ahogy ezek a nőszemélyek farukat riszálták, szoknyájukat emelgették, ittak, daloltak és veszekedtek. Itt-ott fülön fogtak egyet, haját lenyírták, ruháját letépték, testét olajjal bekenték s tollban meghentergették, azután zsuppra ültették s kikocsikáztatták a kapuba, ott még alaposan megvesszőzve a sikoltozó nőszemélyt. Julianus undorral fordította el fejét ezektől a förtelmes képektől. Íme, az ország - gondolta, amint lehajtott fejjel bandukolt a tömegben. Aranyas-ezüstös urak és papok, részeg vitézek, rikácsoló dajnák, bámész olaszok, kéregető koldusok, csatangoló gyermekek, zúgó harangok és csöndesen meghúzódó szerzetesek. De hol a nép? Hol a földtúró paraszt, aki búza, hal, hús, prém, fa képében véres verejtékkel szállítja az adót, hol a kőfaragó, ács, kádár, kerékgyártó, fegyverkovács, hol a pásztor, a halász?

- Hát te mért lógatod az orrod, ézös atyámfia? - szólította meg egy reszelős férfihang.

Julianus fölpillantott. Különös alak állott előtte. Zömök, vállas, dús barna szakállú férfiú, csizmában, bőrzekében, de a zeke alól nem szokmány, nem is nadrág, hanem papi ruha csüngött nagy piszkosan, szakadozottan, félig eltakarva a csizmát. Haja is körül volt nyírva, feje búbján tar folt látszott, amikor lehajolt, hogy lova lábát kiszabadítsa a kantárból, mely rábonyolódott. Sötétpej, kosorrú, sovány paripája volt. Első pillantásra szegényebb katonának látszott valamelyik vidéki úr csapatából, de mit keres rajta a papi ruha? Meg nyakában a vasból vert kereszt?

- Isten áldjon, atyámfia - köszönt neki Julianus zavartan.

- Bámulod, úgy-e, ezt a gyalázatos hadat? - folytatta a reszelős hangú ember. - No, de hát dicsérjük Jézus urat.

Vállára akasztva jófajta íjat, oldalán ezüstveretű tegezt viselt, s amikor fordult egyet, Julianus látta, hogy könnyű görbe kard is függ az övén.

- Mit csudálsz? - kérdezte az idegen. - Nem látál még papot?

- Papot láték, de olyat, azki bőrzekét visel meg íjat, tegezt, kardot, még nem láték. S azt csudálom.

- Nézd, ézös fráter, valamikor Ugrin érsök urunk űnagysága, avagy Bertalan pispek úr, avagy más pispekek lóra ülnek, hadba mönnek, tám a puszta csuhájuk vagyon rajtuk? Van bizony jó íjam, tegzöm, kardom, de még késöm es.

Azzal az övén fityegő rövid hüvelyből hosszú, hegyes kést húzott elő.

- Sőt még csákányom es vagyon - dicsekedett tovább, leakasztva a nyeregkápáról egy csákányt s meglóbálva annak rendje-módja szerint. - De szükségös es. Vajon hol valál eddig, hogy csudálkozol rajta?

Julianus elmondta, hogy Bononiában volt évekig, az Univerzitáson. A pap füttyentett.

- Az már töszi! Osztán mért nem maradál ott? Mégiscsak más.

Haza kellett jönnie, mert, amint látja, az aratnivaló sok, de az arató kevés.

Elindultak a városban. Kiderült, hogy a papot Eusebiusnak, azaz Özsébnek hívják, lent a Mezőségen terelgeti nyájait az üdvösség felé.

- De azok oly igön kutya népek - panaszolta -, hogy kard meg csákány nélkül nem bódogul vélük a pap sem. Tudod te, hányszor gyújtának föl a híveim? - Diadallal fölkiáltott repedt hangján, mely úgy zörgött, mint egy meghasadt tülök. - Nem es alejtod! Négyször! Mindönt! A faházat, ólakat, szénát, szómát, gabonát, mindönt. Négyször égék le én magam, kétször az egész falu. Templomostól!

Julianus elképedt.

- Vajon kresztyénök-e hát a híveid, atya?

- Mernéd csak mondani nékik, hogy nem kresztyénök. Majd béfakasztanák a koponyádat. Én es kiprédikálám pagányságukat, ez lött a vége. De a hívek még hagyján. Nagyobb baj, hogy a szomszéd parókia papja feneködik reám. Tavaly példának okáérte alig kaszála valami szénát. Megparancsolá tehát híveinek, vönnék el az én szénámat. Hát ezbül oly igön szernyő vereködés támada, hogy négyen maradának hóttak az hívei közüle, hárman meg az enyémek közüle. Egy sereg meg nehezen megsebösödött. Vala dolga a javosembörnek.

Ez még semmi. Azt is elmondta Özséb atya, hogy nemcsak a szomszéd kurafi pap, de ő is fegyverbe állította híveit, s elvette egy Ákos nevezetű besenyő disznó barmait. Kénytelen volt ezt mívelni, mert hívei egy véka búzát, egy marék kölest, egy fiabárányt, egy fickóhalat, egy egérprémet sem adtak neki. Étlen meg csak nem fordulhat föl. Ákos úr kresztyén ugyan, de titkon bálványt imád, ördönghöz fohászkodik. Azt mondják, lóhúst is eszik. Lelke rajta.

Julianus nagy hévvel fejtegette, ez egyenest a Pokol mélységébe visz. Vajon nem olvasta-e, mire jutnak az erőszakos, rideg, elvadult papok? Özséb nem olvasta. Legyintett.

- A misekönyvet elolvasom, mert fejembe veré mestöröm, de más írást olvasni én bizony nem tudok. Vagyon még pispek is, azki nem tud olvasni. Hát az a pécsi pispek, aki ellen még pápa urunk űnagysága es tiltakoza? Megmondák, hogy olvasni sem tuda. Mért lönnék én okosabb?

Harsányan nevetett.

Julianus elköszönt tőle, ő meg lovára vetette magát, s úgy elügetett, hogy csak úgy porzott. Fegyverei kackiásan csörögtek.

*

Nagyot dobbant Julianus szíve, amikor a püspöki palota kapuálló vitézétől megkérdezte, ugyan szólhatna-e Ugrin tisztelendő érsek úrral, s a nagy bajuszú mokány biccentett, s tisztelettel félreállt az útból.

Hosszú töprengés után szánta rá magát Julianus, hogy fölkeresi az érseket. Elérkezett az ideje, hogy nagy tervéről szóljon! Hallotta hírét nagy okosságának, igaz magyeri szívének, minden tudomány és művészet iránt való lelkesedésének. Bízott benne, hogy a nagy hírű, nagy hatalmú érsek fölkarolja ügyét, még tán a királynak is szól. Dobogó szívvel, izgatottan lépkedett föl a palota keskeny kőlépcsőjén, s megbámulva a faragott oszlopokat, belépett egy szemközt nyíló terembe.

Ez a fogadóterem volt. Körös-körül csodálatos falfestmények díszítették, indák, levelek s virágok közé foglalt szentek, továbbá Jézus mint halász, amint Péternek éppen mondja, hogy elküldi őt lelkeket halászni. Szemközt a falmélyedésben keskeny, ólomkeretes színes ablak bocsátotta be a megtört napfényt. Gyönyörűek voltak a bútorok is, nagy, nehéz, öblös székek, súlyos asztal. A székeken aranysárga, feketével pettyegtetett tigrisbőrök hevertek. Egy hatalmas széken, melybe nyilván a püspök szokott ülni, óriási tigris most is félelmet keltő bőre, a kisebb székeken afféle kölyöktigriseké. Vörös márvány volt a padlózat.

Csakhamar benézett egy szolga, s idegenes kiejtéssel mondta, hogy az érsek úr nyomban jön.

Csakugyan nyomban jött is.

Julianus most látta először a nagy hírű, országszerte tisztelt érseket. Valóban fejedelmi alak volt. Látszott rajta első pillantásra, hogy a délceg Magyeri törzs sarjadéka, nemhiába nevezik Ugrinnak. Csák nemzetsége büszke lehetett rá.

Már ahogy belépett, parancsoló volt. Magas termetű, széles vállú, boltozott mellkasú, nyugodt lépésű, feszülő tartású. Parancsoló volt erős, hajlott orra, égő fekete szeme. Lekonyuló fekete bajusza fenyegető lomhasággal vegyült sötét, dús szakállába. Orcája barnaságából, szakálla sötét fürtjeiből kivilágított ajka különös pirossága.

Julianus az első pillanat megilletődöttségében csak azt az erős, lenyűgöző sugárzást érezte, ami az érsekből felé áradt. Csak amikor meghajolt, köszönt, s megcsókolta a súlyos kezet díszítő halászgyűrűt, vette számba az érsek méltóságának egyéb díszeit is. Elsősorban a papi paláston ragyogó nagy aranykeresztet. Gyöngyök keretezték, középen szikrázó kristály villogtatta kék-zöld fényét. A súlyos aranyláncot, mely a keresztet tartotta. Mely régi, hírneves magyar ötvös készíttette ezeket a remekeket? Első pillantásra látszott, hogy igen régiek. Julianus gyakorlott szeme fölismerte rajtuk az ősi levélalakzatot, mely a két-háromszáz esztendős ékszereket különössé teszi.

Csák nembéli Ugrin nyomban látta, hogy Julianus szakértő módjára vizsgálgatja a nagy keresztet s láncot.

- Tám csudálod e kresztöt, atyámfia? - kérdezte szépen zengő hangon.

- Csudálom, tisztölendő atya.

- Értösz tám hozzá?

- Sokat láték s forgaték. Valamikor a klastromba ékszerszámok, kupák, tányérok s ezfélék kerülének, neköm adák, nézném meg.

- Kerek kétszáz esztendős - emelte föl a keresztet az érsek büszkén, megcsókolta, s meghatott szeretettel szemlélte. Arca most álmodozóvá vált. - Még ama Csák úré vala, azki fölvevé a kresztyénségöt. De már azkor megvala néki, noha nem vala kresztyén. Mert, mint tám tudod, pagányok is öntének néha ily kresztöket. Én láték egy tarsolydíszt, mely még Levédiában készüle, s azon is rajta vagyon már a kreszt.

Julianus kezébe adta a keresztet. Ő hosszan forgatta, csodálta, s elragadtatott cuppantásokat hallatott, mintha csemegét ízlelgetne.

- Ülj le, ézös atyámfia - kínálta székkel az érsek. Maga beleült a nagy tigrisbőrrel takart székbe, piros csizmás lábát előrenyújtotta, szemöldökét fölhúzta, s érdeklődve várta, mit mond Julianus.

- Örvendezök, atyám - mondta csöndesen -, hogy ily nagy hozzáértésvel forgatod ötvöseink mívét. Mert ezbül es reménylöm, szeretetvel s megértésvel hallgatod szavaimat. Én ki akarnék menni amaz égig érő nagy högyekbe, hol eleink egy része marada, s hitöm szerént ma es él sötét pagányságban s nagy árvaságban. El akarom vinni nékik Jézus Urunk velágosságát, meg akarom nyitni előttük az idvességre vezető utat... s haza akarom hívni űköt.

Félénken pillantott a hatalmas egyházfejedelemre. Az még jobban fölhúzta sűrű szemöldökét, erősen Julianusra tekintett, majd megint lebocsátotta szempillái függönyét, mint aki képekben akarja látni, amit hallott.

- Tahát el akarsz menni - ismételte lassan.

- Tudjuk - folytatta hevesebben Julianus -, hogy eleink egy-két törzse esmég Észak felé vonula s ottmarada. Nemcsak együgyű öregök, nagyatyáink, nagyanyáink szólnak errűl, hanem régi írások es. Nyoma vagyon még eleink levédiai dolgának görögöknél s arabusoknál es.

Ugrin érsek helybenhagyólag bólintott.

- Azmit tudék, megolvasék, megvizsgálék, meggondolék.

- Idegön nemzetök nyelvét es érteni kell ám - vágott felé az érsek.

- Értek kunul s besenyőül.

- Jól vagyon. S hát a többi tudomány?

- Bononiában valék. Jártas vagyok latinban, görögben, olaszban, némötben.

- Ez már töszi! - csapott a térdére elégedetten az érsek. - No és hát ti, ama Dominicus atya regulái szerént klastromot rakátok, s prédikálni akartok idegön nemzötök között?

- Így vagyon.

- Azt kévánod hát, hogy én donációkat tögyek s tétessek klastromotok számára, hogy új klastromokat rakhassatok szerte az országban s prédikálhassatok...

- S valakik alkalmatosak, útra övezhessék magukat, s fölkeressék feleinket ama távoli hegyek közötte.

- Nagy dolog, nagy dolog, Istennek tetsző dolog! - ismételgette Ugrin érsek merengve.

Julianus boldog volt. Kigyúlt arccal, ragyogó tekintettel nézett az érsek arcába. Tudta, nyert ügye van. Szíve oly gyorsan vert, hogy a kezét rá kellett nyomnia. Talán még ma kezébe veszi a dolgot az érsek. Nagy ember, okos ember. Mély tüzű szeme ellát egészen a magas hegyekig, ahol magyeriak várják már évszázadok óta a megmentő isteni küldötteket.

Hogy ne rabolja az érsek bizonyára drága idejét, fölállt. Ugrin is fölállt, egy fejjel magasodva Julianus fölé.

- Bízd ügyedet reám - mondta bátorítón, s roppant súlyú kezét a vállára nyugtatta. - Látom, igaz ügy, kresztyéni parancs, hogy feleinket megmöntsük, ha még vagynak. Bátor én úgy vélöm, nincsenek. Magunk vagyunk, s feneködnek reánk a gaz teutonok. No majd gondolkozom, mit töhetnék.

Julianus alig tudott lebotorkálni a keskeny lépcsőn. Amikor kiért a szabadba, nem látott semmit. Csak ment, ment mintegy álomban, alig bírva túláradó izgalmával. Most itt jár mellette láthatatlanul a kék asszony, a jó angyal, ki Bononiában megmutatkozott. Minden lépésére vigyáz, ügyeit jóra fordítja.

Rohanvást ment haza a klastromba. Amint belépett a kopár udvarba, nyomban Ottó fráterhez futott. Ottó a kora tavasszal ültetett csenevész kis gyümölcsfákat tisztogatta, vizsgálgatta, kapával a tövüket lazítgatta. Ajándékba kapott csemeték voltak, amiket az ispotályosok kertésze kidobott az útfélre. Desiderius azonban fölszedte, elkérte, alázatosan megköszönte s hazahozta. Ottóval ketten ültették el aztán.

A fráter szokott hűvös, zárkózott mosolyával hallgatta Julianus lelkes szavait az érsekről s a megígért segítségről.

- Nagy férjfiú, igön nagy férjfiú! - tüzelt elragadtatott hangon Julianus, s nem találva helyét, körültopogta a kis almafát, mellyel Ottó éppen bíbelődött. - Hallottad volna, mint szóla ötvösökről, kresztöktől, tarsolydíszről. Első pillantásra meglátszik, mely nagy elméjű, művészetöket tudó és szerető férjfiú. Már az alakja es...

- Ösmeröm, látám - hűtötte le Ottó fráter.

- No, úgy hát tudhatod magad es. Ézös fráter, érsök atyánk még ma utánajár ügyünknek. Hamarosan új klastromunk lesz, meg esmég új, teliépítjük az országot. S kimegyünk ézös feleinkhöz. Te es, én es. Utánunk a többiek. Egyre-másra mönnek mindaddig, míg ama távoli magyeriek kresztyénökké nem lösznek, s végezetül haza nem térnek.

- Ezből a kevésből, mit az érsök monda? Elegendő, ha csak a kunokat megtérítjük - sóhajtotta Ottó fráter egy kis lemondással a hangjában. - Meg azt a sok kresztvízbe mártott pogányt, azki idebé rontja az országot.

Julianus kedvét nem rontotta Ottó fráter kételkedő hűvössége. Nem bírt magával, nem látott mást, csak Ugrin érseket, nem hallott mást, csak az ő biztató szavait. Jó angyala, a kék ruhás égi asszony megsegíti. Hiszen most csődül össze az egész ország Fejérvárott. Mindazok a nagy hatalmú, gazdag urak, akik egyre-másra adományozzák a földet, falut, halászhelyet, kincset a klastromoknak, építik az egyházakat, itt gyülekeznek. Most kell kiválasztani s Jézus Úr ügyéről meggyőzni azokat, akik a kavargó, dorbézoló, verekedő, bűnös pogány tömegben igaz férfiak. S ez könnyű föladat, hiszen maga Ugrin, a jeles érsek támogatja az ügyet.

Mégsem állhatta meg, hogy vacsora után el ne mondja, hol járt, mit végzett. Ki kellett öntenie túláradó szívét, mint valami gyermeknek, aki csodálatos ajándékot kapott. A fráterek nem tudtak hová lenni örömükben. Paulus ugyan hümmögött: kár volt a maga szakállára beleavatkoznia a rend dolgába, hiszen ő már mindent elintézett az esztrigáni érsekkel. Igen, szólt közbe Julianus, de annak már egy esztendeje, s az új rend semmi adományban nem részesült.

- Vajon azért fundálánk-é a klastromot, hogy donációkat kapjunk? - feddte szigorúan Paulus.

Julianus elszégyellte magát. De Balázs fráter védelmére kelt:

- Jót akara s jót mívele.

Ez meglepte Julianust. Furdalta a lelkiismeret: lám, mindig gyanakodva nézte Balázst, óvakodott tőle, pedig vele is úgy van az ember, mint a vörös kutyával, vörös emberrel. Olyan jámbor lehet, mint a kezes bárány, de mert vörös, mindenki kerüli. S éppen ezért válik harapóssá.

Hogy hibáját jóvá tegye, bizalmasan elmondta, mint vélekedett az érsek a Keleten maradt magyarok megtérítéséről, hazahívásáról. Hogy, azt mondja, Istennek tetsző dolog. Nagy dolog. S ezt kétszer is mondta. Nem hiszi ugyan, hogy még megvolnának, de nagy dolog. Istennek tetsző dolog.

Balázs fráternek az volt a szokása, hogy a bal szemöldökét erősen rángatta, amikor izgalmas dolgot hallott. Most pillanatonként fölrántotta, meg megint lesüllyesztette, kis szeme szinte belefúródott Julianuséba, dörmögő hangon helyeselt, s ádámcsutkája a szemöldökével egyszerre ficánkolt.

- El kell menni! El kell menni! - ismételgette minden szemöldök-rántáskor s ádámcsutka-ugráskor. Hevesen biccentgetett a fejével.

Julianus igen meg volt vele elégedve.

Könyveket a régi klastrom könyvesházából szoktak hozni. Amikor Julianus legközelebb átment könyvekért, Aloisius fráter azzal fogadta: no, mikor indul Keletre, azokhoz a bizonyos magyeriakhoz? S reméli, őt is elviszi magával. Nem bánná, mert ezeket az itteni magyeriakat egyre nehezebb elviselni...

A könyvesházban egy másolgatásba merült atyával, bizonyos Benedekkel találkozott. Ott ült az írópulpitus előtt, s hollótollával csikorogva szántotta a hártyát, tűhegyes ecsetjével szaporán írta a szép piros kezdőbetűket. Amikor Julianus belépett, az atya nyomban felé fordult, s nagy méltósággal mondta:

- No, te vagy az, akinek kicsi az ország? Jóllöhet még ezt a kicsit sem tudjátok röndbe tönni?

Akármilyen szerzetesi szeretettel s kedvességgel mondták is ezeket a szavakat, mégis volt bennük némi csípős gúny. Klastromi hangokhoz szokott füle megérezte a kenetteljes szavak mélyén ülepedő parányi aljat. De olyan boldog mámorban élt, hogy csöndes mosollyal megbocsátotta. Fölírja ezt a kék ruhás asszony, aki láthatatlanul ott áll a balján, mindent hall és tud.

Balázs frátert csak két dolog izgatta ezekben a napokban. Csak kettőről beszélt, elmellőzve Ottó fráter véleményeit a kunok megtérítéséről, Paulus komoly intelmeit a világ fenekedéseiben való részvételtől, Desiderius franciscusi történeteit a klastrom csacsijának eszességéről, Gerhardus mókáit, Mikhál csendes zsörtölődését a városbeliek gyalázatos istentelenségei s iszákossága miatt. Egyik az országgyűlés volt, a másik Julianus nagy terve. Kigyúlt orcával fejtegette az urak szándékait, a király helyzetének tarthatatlanságát, tudni vélte, mi van a már megfogalmazott s ékes hártyára leírt, aranypecséttel megerősített levélben. Ha ez így folyik tovább, mondta keserű haraggal, meghúzhatják az ország fölött a harangot, szent István, László, Kálmán, az öreg Béla foroghat koporsójában. Amit a nagy ősök teremtettek, széthúzzák-vonják a patkány-utódok. Ugyancsak sokat beszélt a keleti magyarokról. Ő maga nem olvasta a krónikákat, nem ismerte a nagy Gestát, nem hatolt bele a honfoglalás előtti idők történetébe, de, mint mindenki, ő is eleget hallott gyermekkorában a levédiai szétválásról s az égig érő hegyek között élő törzsekről. Gyakran nem volt benne bizonyos, vajon kétfelé vagy háromfelé szakadtak a magyarok, összekeverte "Csoba magyarjait", a sabirokat az Észak felé vándoroltakkal, s a szétválást is úgy képzelte, hogy a besenyők nagy erővel rátámadtak eleinkre Levédiában, a férfiak kivételével mindenkit megöltek, s szétverték az egész szállást, szörnyű vérengzést, gyújtogatást míveltek, a barmokat egy lábig elhajtották, az egész népet koldussá tették. Julianus is, Ottó fráter is más véleményen volt, de Balázs frátertől nem is lehetett várni, hogy lépésről lépésre kísérgesse tanulmányaikat, amikor annyira elfoglalták az országos események. Szép volt tőle, hogy amit Julianustól, Ottó frátertől imitt-amott hallott, bevette, s úgy viselkedett, mintha maga is régóta tudta volna.

Végre egy nap azzal rontott Balázs fráter a klastromba, hogy megérkezett a király. Ő látta is színről színre. Gőgösen ült paripáján, rogyásig rakva arany- meg ezüstmarhával. Lova szerszámjából sem látszott egy ujjnyi szíj, az mind ezüstveret, aranydísz. Különben szép férjfiú Andorás úr, meg kell hagyni, jól ül a lovon, vidám ábrázatú, úgy külsőre igazi Árpád-vérnek látszik. Azért ha valaki király létére urai hűségét csak úgy tudja megtartani, hogy nyakra-főre adományokat szór közéjük, hasztalanul jár a Szentföldön, feleségét meggyilkolták, Halicsban csak csúfság érte, s végül az urak rátették markukat a torkára, szomorúbb, alázatosabb is lehetne. Ülhetne egyszerűbben szerszámozott lovon, viselhetne egyszerűbb ruhát, kevesebb ékszerszámot. A haja, szakálla is lehetne egy kicsit szürkébb. De olyan szép dióbarna most is, mint valami ifjú. Még a vason is fog a rozsda, csak őrajta nem az ország rengeteg könnye. Nem rokkantotta meg a csapások és kudarcok szörnyű súlya.

Andorás úr megérkezését abból is tudni lehetett volna, hogy a harangok szünet nélkül zúgtak. A város felöl állandó zsongást, zümmögést hozott a szél, mintha óriási darázsfészek forrt volna ott a falak között.

Paulus úgy intézkedett, hogy amíg a királynap tart, a készből élnek, a klastromban egy-egy napos marad házőrzőnek meg szakácsnak, a többiek bemennek a városba, hogy amint illik, a többi szerzet frátereivel s a világi papokkal együtt részt vegyenek az egyházi szertartásokban és ünnepekben. Ha már a király a városban van, ha már összegyűltek az egyház és ország nagyjai, ha már ünnepélyes nyilatkozat lesz az országgyűlésén, kell, hogy Isten áldását kérjék a gyarló emberi munkára.

A város belsejében mozogni sem lehetett. A tavasz különösen forró volt, az utcák szemetjét, porát forgószél kavarta, s szórta emberek, lovak szemébe. Növelte a port s piszkot még a vadul nyargalászó vitézek új meg új csapata, mert az mind táncoltatta a lovát, mind rohant, mind rúgtatott.

Szent István négytornyú vén székesegyházában óriási papi segédlettel misét celebrált Joannes esztrigáni érsek. A király széke a szentélyben állott. A templom hosszú, két oszlopsorral három hajóra osztott térségében egymást nyomták-szorongatták a hívek. Elöl a kíséret előkelői, hátrább a város nagyjai, egészen hátul a vitézek, polgárok. Még kint, a templom előtti térségen is ezrével tolongott, térdepelt, énekelt s imádkozott a nép, a nagyajtón kiharsogó énekszó, orgonazengés, zúgó imádság hangjai szerint igazodva. Sok asszony rosszul lett, egy öregember meghalt, néhány kisgyermek visított, mert legázolták.

A mise órák hosszat tartott. Julianus a karban állott, onnét láthatott-hallhatott mindent. Paulus állott mellette, a másik oldalon Gerhardus. Mindnyájuk torkát meghatottság szorongatta, Julianus alig bírt megküzdeni könnyeivel. A magasból alátekintve a székesegyház mélységébe, a hullámzó emberáradatra, mely elöntötte a templom minden talpalatnyi helyét, hallva a szárnyaló, tömött énekszó falrengető zúgását, mely mint tenger hullámverése dübörgött körös-körül, szinte megsemmisült. Az énekesek kopasz koponyái között látta a királyt, amint aranyabronccsal a fején, bíborpiros palásttal a vállán, egyenes, aranyveretű kardját a térde közé állítva s összekulcsolt kezét a markolatra nyugtatva komor arccal fordult a miséző érsek felé. Milyen kicsi volt innét a magasból Andorás úr! Milyen sajnálnivalóan kicsi. Szinte szánalomra méltó. Szép arcán megrendültség felhőzött, dióbarna haja a hölgyprémre omlott, dús, ápolt szakálla eltakarta a palást csatját. Olyan nagy volt a király, mint a mellette ülő Ugrin érsek, igazi Árpád-ivadék, az orra kissé hajlott, a keze nagy. S mégis milyen kicsi, milyen árva volt ebben a roppant tömegben, a templom mélyén.

Körös-körül lengtek az egyházi zászlók, komoran meglibbentek a kemény csatákon zsákmányolt teuton harci lobogók. Mintha évszázados álmaiból ébrednének ezen az országra szóló ünnepen, mintha megremegnének a gyűlölt magyarok ragyogásának, sokaságának láttán. A király egyszer tétován körültekintett, s a magasba fordította arcát. Talán ősi diadalmi jeleit nézte. Talán arra gondolt, hogy verte szét Konrád császárt István ispánja, Sebös, hogy fullasztotta a Fertő, a Rábaköz mocsaraiba a vasas népet, hogy futtatta a Vértes lankáin. Új zászló is volt a templomban, az a keresztes Árpád-zászló, mellyel Andorás úr a Szentföldre vonult. S néhány lófarkas, aranyfélholdas kopja is, új vastartóba szúrva, a táborhegyi ütközetből.

Johannes érsek, messze zengő szóval olvasva a szent leckét az elébe tartott hatalmas könyvből, megkerülte az oltárt, mely mögött a királlyal s a hívekkel szemközt misézett, előrejött, s belekezdett az ünnepi prédikációba. A tömeg mozgolódott, susogott, mint szélben az erdő, majd elcsöndesedett, mert Johannes érsek körülhordozta fennkölt, szigorú tekintetét, őszbe csavarodott szakállát megsimogatta, hajlott derekát kihúzta. A király is hátravetette derekát székén, jól megtámaszkodott, s elszánta magát, hogy ezen a nagy napon jól elméjébe vési az érsek szavait.

Johannes csöndesen kezdte szavait. A húsvéti ünnepekről szólott, amikor megújul a természet, föltámad álmából az erdő, illatoznak a virágok, hirdetve, hogy itt az újjászületés ideje. Példát kell vennünk a természetről, s nekünk, kresztyéneknek is meg kell újulnunk lélekben. A nagy tragédia lejátszódott, a Megváltó levétetett a keresztről, melyre a világ hatalmasai szegezték, sírba tétetett, de hiába volt a síron nehéz kő, íme az angyalok elhengerítették, s Jézus előjött dicsőségben és fényben, hogy lábbal tapossa a bűnt, fölszabadítsa a szenvedőt, fölmagasztalja a megalázottakat, letörölje a könnyeket, melyeket érette ontottak.

- Ó, kresztyéni lélek! Ó, bínös lélek! Ó, bódogtalan és szomorú lélek! Ó, balga, tisztátalan lélek! - kiáltott az érsek hatalmas, zengő szóval, kitárta karjait, s megremegtette az óriási templom falait, a hívek szívét. - Ösmérd meg magadot és a veszödelmeket körülted! Ó, kedves lélek, fordulj el most vétkeidtől. Íme, mindön vétködet megbocsájtom bínbánatodért. Ó, drága lélek, ne szánd magad a kárhozatra, íme, ízös szóval hívlak tégöd, félreteszöm a bosszút, jorgalmamba fogadlak, és égi dücsőségvel jutalmazlak!

Kifejtette, hogy Mária Magdalénához szólott így Jézus, de így szól mindnyájunkhoz e világ végezetéig, amíg csak bűnösök lesznek e Siralom Völgyében.

Ezen a tavaszon azonban még nagyobb nyomatékkal szól hozzánk Jézus, mint amikor Mária Magdalénához szólott. Mert a király, Andorás úr, ez ország fölkent nagyura, dicső őseinek ivadéka, értekezvén az ország és egyház uraival, bölcs belátásra jutott. Elhatározta, hogy kiemeli nemzetét bűneiből, a zavarokból és nyomorúságból, melybe az emberi természet hibájából s a nehéz esztendők miatt süllyedt. Hasonlatos magyeriak országa Mária Magdaléna állapotához. Mert ez az ország is befestette orcáját, mint a ringyók, hogy ne láttassanak a szörnyű nyavalyák sebhelyei, áruba bocsátotta szemérmét, magára aggatta cifraság jeleit, hogy hivalkodhassék a világ előtt, illatos olajjal keni magát, hogy bűnei bűzt ne árasszanak. Ortályozásba, kalmárkodásba, szegények bőrének lenyúzásába esett, mint szörnyű bestye.

Ezek már kemény szavak voltak. A fejek meghajoltak súlyuk alatt, itt is, ott is nyögés hallatszott. Pedig az érsek csak most vette még elő a keményebbeket. Jussa volt e szavakhoz. Jussa volt, mert mindenki tudta, igaz magyeri férfiú, szembeszállt a merániak puffaszkodásával és rablásaival, Endre király képét viselte, mialatt a Szentföldön járt, gátat vetett az urak harácsolásainak, el is űzték idegenbe, még jó, hogy fejét nem vették. Ki mert volna a szemébe nézni, amikor kezében az Evangéliummal az emberek fejére olvasta bűneiket? A király tisztelte, s félt tőle. Mindenki félt tőle, csak a háta mögött morgott, mint a megrugdalt kutya. Sokak reménysége volt Johannes érsek, s éppen az igaz magyaroké. Ha nem tekinthettek volna föl reá, mint aki az igazat a királynak is szemébe meri mondani, senki sem hitt volna többé az igazságban.

Az érsek a királyhoz fordult, mintha egyedül hozzá intézné szavait. Endre úr merev arccal hallgatta, amint megmagyarázta az érsek, hogy jó fejedelemnek miről kell számot adnia Istennél. Miként kell a nemzetet, ezt a szerencsétlen, nyomorult, szánalomra méltó Mária Magdalénát bűneiből fölemelnie, s Jézus lábai elé vezetnie. Miként kell a lelkek tavaszi megújulásáért munkálkodnia. "Igazságos király - kiáltotta -, légy ellensége a kapzsi foglalóknak, özvegyek, árvák kiforgatóinak, a zabolátlan, erkölcsöt s törvényt nem ismerő uraknak!" Majd a szent magyar királyokról szólott. István törvényt hozott, hogy senki ne törjön szomszédjára, ne tiporjon az özvegyeken és árvákon, s gondja volt a törvények megtartására. Kemény volt az ökle, éles a kardja, rettenetet nem ismerő a tekintete, amikor ellenségeivel került szembe, a kresztyénséget fitogtató teuton császárral, midőn meg akarta hódítani az Árpád által elfoglalt földet. Így cselekedett Szent László is.

- De, ó jaj - kiáltott üvöltő hangon, s szakállas arcát a színes berakásokkal díszített padmaly felé fordította -, a mai fejödelmek, bárók, sőt egyházi férjfiak könyörtelen szívűek, zsarolják a szegényöket, szeretik az ajándékokat, megkövetelik a bírságpénzát, elragadozzák egymás és az egyház javait. Bódog emléközetü László kerál bizony nem így cseleködött vala!

Zúgás, morgás, nyögés suhant végig a templomon. Endre úr lehajtotta fejét s elvörösödött. Julianus ismét nagyon megsajnálta. Olyan volt, mint egy gyámoltalan gyermek, akit erősen dorgál a nála erősebb, tudósabb, becsületesebb, hatalmasan felnőtt apa.

- Nem engedik - vagdalta tovább a szavak ostorával a hallgatóságát Johannes érsek, s szakálla reszketett, alsó ajkát előreduzzasztotta, szeme szikrázott -, hogy alattvalóik tetszésök szerént hagyakozjanak javaikról, azok hagyatékát, kik maradék nélkül halnak meg, maguknak ragadozzák, holott ez nyilvánvaló rablás... Időről időre fényös vadászatokat tartanak, s odakényszeröjtik a munkában fáradozó, megszakadó szegényöket, holott ki-ki rendöl magának vadászokat. Letapossák vetéseiket, szőlőiket, megtépik gyimelcsfáikat, s ha zúgódnak, meggyújtják kunyhóikat... Egyre súlyosabb adókat vetnek ki, eladják zsidónak, izmaelitának, s rábízzák, hajtsa bé a maga erőszakával, ahogy bírja... Tervény ellen munkára, szolgáltatásra kényszöréjtik a szegényöket, aratást, kaszálást, szüretölést, halászatot, favágást, lovat, szekeret követelnek tőlük, sáncokat ásatnak váraik körül, falakat emeltetnek, hogy kéncsüket védelmezzék, elannyira, hogy szegényök a fáradtságtól s éhségtől elgyötörve bosszúért ivöltenek az Úrhoz! Itt állotok az egyházban, melyet első kerálunk, Istefán emelt. Ösméritök a tervényöket, melyeket ő hozott, s szent ivadéka, László úr más fejödelmekvel egyben megtartott. Ti vagytok azok a bínösök, azkik megakasztjátok e tavaszon a nép föltámadását, megújhodását, Mária Magdaléna bínbánatát s megtisztulását! Feleltök érte!

Julianus megrendülten hallgatott s figyelt. Látta, hogy néhány gazdagon öltözött, csillogó-villogó előkelő úr összesúg. Általános torokköszörülés támadt, s úgy visszhangzott a templomban, mintha fák dőlnének ki recsegve.

A prédikáció folyt tovább. Az érsek arca kigyúlt. Keze le-lesújtott, mintha nem az isteni igazság szavait suhogtatná, hanem ősei kardját. Szeme égett, mintha csatán forgolódnék. Egyre keményebb csapásokat mért hallgatóira. Valaki hangosan fölzokogott, mintha csuklanék.

Fölsorolta az érsek azokat az igazságtalanságokat, rablásokat, erőszakoskodásokat, melyeket az urak, sőt papok is, szerte az országban elkövetnek. A díszes dolmányban feszengő hatalmasok elé idézte azokat az időket, amikor a király a Szentföldön járt, s ők idehaza mindent elkövettek, hogy elharácsolják egymástól is, a királyi birtokokból is, amit csak lehet. Néhány fájdalmas, de büszke szóval megemlítette saját száműzését, mert a király képében ellene állott a gonosz szándékoknak. Végzetül fölhívta őket ezen a napon, amikor a király, bölcsen mérlegelve kívánságaikat, örök időkre szóló szabadságot ád nekik, kövessék a jó példát, adakozzanak szegénynek, özvegynek, árvának, építsenek templomokat, klastromokat, lépjenek nagy őseik nyomdokába, munkálkodjanak Isten Országának fölépítésért a magyeri nemzet földjén.

Amikor kimentek a székesegyházból, a roppant tömegben csoportok verődtek össze, s élénken tárgyalták az érsek prédikációját. Magyar, latin, olasz, német nyelven vitatkoztak. Vajon az érsek helyesli-e, hogy a király kicsúsztatja kezéből a korlátlan hatalmat? És ha nem helyesli, miért történik meg mégis? Nem kell-e attól félni, hogy a sok kis hatalmasság inkább enged ördög mívelkedéseinek, mint az egyetlen nagy hatalmú király? Mert a király, ha rossz is, csak meghal, s következik utána jobb, hívebb, igazabb. Ám a kis hatalmasságok soha meg nem halnak, egyre nagyobb hatalmasságokká válnak. A királyt kínozhatja a lelkiismeret, de kínozhat-e száz vagy ezer kiskirályt egyszerre?

Két csöndes, totyakos, szőke szakállú, nagydarab német polgár ballagott el Julianus mellett. Egyikük éppen ezt mondta:

- Gerechtigkait, mässigkait, güetigkait, parmhertzigkait...

*

A király fenn ült a domb legmagasabb helyén gyönyörűen faragott, oroszlánfejekkel díszített székén. A szék fölött bíborpiros ernyő volt, hogy a melegen tűző napfény ne bántsa a királyt. Így a bársonyon átverődő sugarak piros ragyogással öntötték el Endre úr megilletődött, szakállas arcát. Homloka egészen piros volt, fején a sárga aranyabroncs szinte parázslott.

Julianus mindent igen jól látott arról a helyről, ahol a fráterek állottak. A király széke mellett állt jobbról az esztrigáni, balról a kalocsai érseké. A nádor, Szák nembéli Barsz fia Miklós, sötétkék dolmányban, ugyancsak sötétkék tetejű kalpaggal, ezüstveretű kardjára támaszkodva állott egy kissé oldalt. Alacsony, zömök, széles arcú, mogorva, szakálltalan, de fenyegető bajuszú és tekintetű férfiú volt. Szótlanul, mogorván állott, s a szemközt sereglő urakra bámult, de a fejét még sem mozdította, csak tőrszerű éles szeme pillantott fürgén erre-arra. Vele szemközt Apod fia Dénes állott nyugtalanul mosolyogva, ápolt szakállát negédesen babrálgatva, fejét, mint a madár, szüntelen ide-oda forgatva. Rendkívül fényesen öltözött, meggypiros szokmány takarta sovány termetét, piros csizmájának csak a feje látszott ki. Majdnem tíz esztendeje tárnokmester volt már. Meg is látszott rajta, hogy hosszú ideje forgolódik a király legégetőbb ügyei: pénzügyei körül, mert igen otthonosan érezte magát. Mellette állott az udvarmester s egyúttal udvarbíró, Negol nembéli Batiz, táblás képű, szalonnás, nagy hasú ember, ugyancsak szakálltalan, mint a nádorispán, de ebben a fényes gyülekezetben meglepően szerény, egyszerű galambszürke szokmányban. Még nála is egyszerűbb, szerényebb volt az öregebb Tomaj nembéli Dénes, mert az ő dolmánya fekete volt, csak az övén csillogott egy szép ezüstcsat, meg a kardja markolatja volt ezüstös.

Hogy melyik úr kicsoda, azt Balázs fráter mondogatta el, s Julianus meg társai csak bámultak s várakoztak a forrón tűző május végi napsütésben. A többit már nem is tartották számon. Olyan tömegben álldogáltak, tereferéltek, zúgtak szebbnél szebb dolmányban, kalpagban, fényesebbnél fényesebb fegyvereket csörgetve, hogy meddő kívánság lett volna mindnyáját ismerni. Belepték a hegytetőt. S ha innen alátekintett Julianus, nem kevésbé csodálatos képet látott, mert odalent, a lapályon, sátor sátor mellett állott, lovas vitézek hemzsegtek, mint egy óriási hangyaboly, vasasok tolla lengett, vértje csillogott, királyi lovasok skarlátpiros dolmánya égett, dzsidazászlócskák lebegtek vérpirosan, tűz lobogott, kék füst kanyargott a tavaszi ég felé, vendégelő sátrak előtt katonák, polgárok, papok tolongtak, rabszolgák hatalmas tömlőkben bort cipeltek...

Az esztrigáni érsek harsány szóval imádságra hívta a tömeget. Zúgó robajjal s csörgéssel borult térdre mindenki, s a tág világban mint madárrikoltás hangzott föl a latin imádság az érsek ajkáról. Majd magyarul imádkozott a roppant tömeg, olyan zúgással, mint a mennydörgés.

Most mély csend lett. Csak messziről hallatszott a tömeg zsongása, lovak nyerítése, lovászok kiáltozása. S ebben a csendben Endre király elszántan kihúzta derekát, homlokát megsimította meglepően erős, hosszú, fehér ujjaival, torkát megköszörülte, s minden szót lassan tagolva, sűrű szünetet tartva, fejével néha nyomaték kedvéért biccentve, szemét kissé riadtan hordozva a feszülten figyelő, mintegy megfagyott embererdőn, latinul mondta:

- Nos itaque, qui ex suscepto regiminis nostri officio circa commodum... et tranquillum statum regnicolarum nostrorum... cum solercia debemus invigilare...

Julianus nagyon fáradtnak, riadtnak látta a királyt. Most ismét úgy érezte, hogy árva, magányos, gyámoltalan ember, nem tehet róla, hogy gyönge, hiszen egyedül van... Erőltetett hangja oly reménytelenül küzdött az illatos tavaszi szellővel, hogy Julianus segíteni szeretett volna neki.

- Nos igitur - hangzottak a nyomatékosan, megfontoltan, de gyámoltalanul kimondott szavak -, dignum arbitramur... et congruum quod cuin exordio omnes homines prima parens aequaliter produxerit... hi liberi habeantur... quos non natura... sedhumana potentia sibi ipsi jugo subiicere conaretur servitutis...

Földrengés zúgó robaja viharzott át a tájon:

- Vivat! Vivat! Vivat! András! Vivat rex!

- Ez tetszik nékiek - dörmögte Balázs fráter.

- Vivat rex! - kiáltotta Julianus akaratlanul, majd gyorsan szájára tapasztotta a kezét, s körülnézett, nem viselkedett-e ildomtalanul. De csak Balázs fráter hallotta s látta, az is elkapta a szemét, s magas, meredek homlokát szigorúan összeráncolva hidegen nézett a zúgással s messzeséggel küszködő királyra.

Endre szavai elvesztek a nagy hullámverésben. Mint a méhdöngés, úgy hallatszottak csak imitt-amott. Így Julianus nem is értette, mit mond. Pedig egy jómódú polgár, aki almazöld szokmányt, félrecsapott olasz kalapot viselt éktelen keverékben, s lábujjhegyre ágaskodva leste a nagy ceremóniát, éppen hozzá fordult, magyarázná meg neki a király szavait, mert nem tud latinul.

- Szépen s igazán szól a kerál - lelkendezett Julianus. - Azt mondta, hogy ű, mint kerál, alattvalói békéjén s nyugodalmán tartozik őrködnie... s hogy mindön embör egyenlőnek születvén, szabadnak tekéntessék, mert nem a természet, hanem az emberi erőszak késérti szolgaság igájába hajlétania...

- Hát ez igön szép, te brát - ámuldozott a polgár, s nyomban szomszédjához fordult, hogy Julianus tolmácsolását továbbadja.

Egyszer csak a mogorva, zömök, sötét arcú nádorispán hártyatekercset vett át egy fekete kámzsájú, borotvált arcú öreg paptól, s reszkető kézzel kezdte kibontogatni. A tekercsről nehéz, hatalmas aranypecsét csüggött alá. Ő is megköszörülte a torkát, s recsegő, messze hangzó, rettentő erejű nyers hangon olvasni kezdte a latin szöveget. Nyomban látszott, hogy nemigen érti, amit olvas, de a betűt megtanulta. Néha megzavarodott, bosszúsan húzogatta a hártyát, egészen közel vitte a szeméhez, a tömeg azonban síri csendben hallgatta, türelme kifogyhatatlan volt. Ámbár a papokon s némely tanult urakon kívül aligha értett egy szót is.

Azzal kezdte, hogy a király bevallja, közte s a nemzet között már korábban nem csekély keserűségek támadtak, s ezeket illik eltávoztatni, hogy a királyi tisztesség megtartassék, ez pedig senki által jobban nem leszen, mint a hazafiak által. Megerősíti tehát az ország nemeseinek s egyebeknek szabadságát, melyet a szent királytól nyertek, de némely király miatt, aki bosszút állott tulajdon haragjából, némely király gonosz emberek tanácsára, némely meg tulajdon hasznát kereste, nagyon sokban megkisebbült... Harsány hangon hirdette ki, hogy minden évben a szent király ünnepét Fejérvárott üli meg, ha pedig nem lenne jelen, a nádorispán lesz ott az ő képében, hogy minden ember dolgát meghallgassa, s a nemesek is, ha akarnak, szabadon idegyűlhessenek.

Nagy tetszés moraja indult azok közül, akik a szavakat értették, s széthullámzott a tömegen, mint mikor követ dobnak a tóba. A nádor ezzel nem törődött, hanem haladt a maga útján, föl-fölkiáltva, recsegő hangját meg-megerősítve. Sötét arca egyre komorabb lett.

Most azt jelentette ki a király levele, hogy a nemes embert semmi hatalmasság parancsára meg ne foghassák, meg ne nyomoríthassák, ha csak törvény elé nem idézik s el nem ítélik. S hogy a nemesek jószágain semmi pénzszedést - collectát -, a szabadok adóját, dénárját meg nem vehetik, falvaikra, hacsak nem hivatalos, a király meg nem száll, s az egyház jószágán sem vehetnek meg semmi pénzszedést. Majd a nemesember örökösödéséről szólott, kimondva, hogy csak akkor szállhatnak javai a királyra, ha semmi nemzetsége nem marad. A bíráskodásra áttérve rendeli, a megyei udvari ispánok csak váruk népei fölött ítélhessenek, a tolvajok s latrok bírái a királyi billogok legyenek, de csak ispánjuk ügyelete alatt. A nép közös vádja tolvajnak senkit se bizonyíthasson.

- Ez mind igazságos és okos tervény - mondta csodálkozva Julianus a feszülten s mogorván fülelő Balázs fráternek.

- Várj csak sorára - legyintett bosszúsan Balázs.

Ám igazságosnak kellett mondani azt is, hogy ha a király sereget akar vinni az országon kívül, a nemesek ne tartozzanak elmenni fizetés nélkül, ellenben, ha idegen sereg jönne az országba, mindnyájan tartozzanak elmenni. Meg azt is, hogy a nádorispán minden ember fölött bíráskodhat, de a nemesek oly perét, mely jószág-, fejvesztés veszedelmével jár, a király híre nélkül el ne dönthesse. És hogy az országbíró ne idéztethessen senkit maga elé, ha a jószágán lakik. Az is igazságos volt, hogy a király annak fiát vagy testvérét, aki tisztsége folytán hadban esik el, megajándékozza. S amikor arról szólott a nádor - különösen megrágva minden szót s fölemelve recsegő hangját -, hogyha vendégek - hospes - jönnek idegenből az országba, azok az ország tanácsa nélkül tisztséget ne nyerhessenek, itt a helyeslés, vivátozás megint kitört, s végigzúgott a tömegen.

- Gertrudis... a merániak... Bor nembéli Bánk úr... mégsem vala heában... - hallatszott itt is, ott is a sokadalomban, s a nagy pusmogás elnyomta a nádor szavát.

- Ez is jól vagyon - mondta Julianus a nyugtalanul izgő-mozgó Balázsnak.

De az megint ráripakodott:

- Mondám, várj sorára!

Julianus tehát elhallgatott s várt. De csak megint helyes és igaz rendelkezést hallott. Hogy a nemesasszonyok, ha uruk meghal, hitbérüktől meg ne fosztassanak. Ez csakugyan az özvegyek javára szól, s István úr lelke sugallta. S ugyancsak az is, hogy: "A jobbágy urak úgy járjanak a király udvarában, s amikor mennek, egyebütt is, hogy a szegénységet meg ne fosszák, ne nyomorgassák." Julianus helyeslőleg bólintott, s megrángatta Balázs fráter kámzsáját. Az csak felé pillantott, s gúnyosan lebiggyesztette száját: várj csak sorára. Majd nem bólogatsz olyan elégedetten. De Julianus ugyancsak bólogatott a következő rendelkezésnél is, amely szigorúan megparancsolja, hogy a vármegye ispánját, ha nem viselkedik tisztességesen, s vármegyéjét nyomorgatja, az ország színe előtt csúfosan meg kell fosztani tisztétől, s kényszeríteni kell, hogy amit elvett, visszaadja. Meg hogy lovászok, vadászok, pecérek, madarászok, királyi emberek ne merjenek a nemesek falvaira szállni.

Amikor a nádor a következő bekezdés olvasásához érkezett, krákogni kezdett, dolmánja ujjával megtörölgette kiizzadt homlokát, s kétszer is belefogott az olvasásba. Mert ez a szakasz igen súlyos volt: "Örökbe nem adunk egész vármegyét, sem egyéb királyi tisztet." A tömeg mozgolódni, zúgni, morogni kezdett. Néhányan csodálkozva fölrikkantottak.

- Ezt hallgasd! - lelkendezett Julianus.

- Még nincs vége! - szólt hátra Balázs fráter egyre bosszúsabban.

És máris gúnyosan mosolygott, mert a következő szakasz már a királyi adományosokat védte, kimondván, hogy az adott jószágot soha visszavenni nem lehet. Még inkább mosolygott akkor, amikor a törvény nemcsak a várjobbágyok szabadságának megtartásáról rendelkezett, hanem a vendégekéről is, bármiféle nemzet legyenek.

- No látod! - kiáltott föl Balázs fráter. - Mit mondék? Csak most következik a java.

A Nap túlhaladt a delelőn, a városban a klastromok kicsiny harangjai ebédre csöngettek. Hangjukat idáig sodorta az illatos májusi szél. Tikkasztó meleg volt, a nyár korán megmutatta erejét, noha még itt sem volt. Körös-körül dúsan zöldellt a vidék, s a Fertő fölött reszketett a levegő. A Vértes oly közel látszott, mintha egy szuszra föl lehetne rá szaladni. Erdei harsány zöldje ragyogott. Eső készült. De a tömeg oly türelmesen várt, lesett, hallgatott, mintha csak az imént verődött volna össze. Az öregebbek, akiknek csontját hasogatta a köszvény, leültek a fűbe, s bölcsen maguk elé bámultak, tenyerüket fülükhöz emelve figyeltek.

És a nádor recsegő szavai messze hallhatóan hirdettek néhány nem nagyon fontos rendelkezést - mármint Julianus és társai számára nem fontosat - mert a tömegben sokan voltak, akik most füleltek kíváncsian, s azzal nem törődtek, ami eddig elhangzott. A püspökök a király lovainak dézmát ne adjanak a nemesek jószágairól, embereik ne tartozzanak a dézmát behordani a királyi jószágokra. A király disznait a nemesek erdeire, rétjeire nem eresztik többé kényük s akaratuk szerint. Az új pénza esztendeig tartson, húsvéttól húsvétig, s a dénár olyan legyen, aminő Béla király idején volt, mert Béla igaz értékű pénzát veretett a legtisztább ezüstből, s mindaddig, amíg élt, a pénza nem változott.

Harsány helyeslés zúdult ki a hallgatóságból. Nyomban összehajoltak a fejek, rokonok, jó ismerősök sorra adogatták örömük ajándékát, hevesen rázták fonott hajukat, s mosolyogtak busa bajuszuk alatt. Hát még ami ezután következett! Kamaraispánok, pénzaváltók, sótisztesek és vámosok nemesek legyenek, zsidók és szerecsenek ne lehessenek.

- Vivat! Vivat! Vivat rex! - bömbölt a tömeg eget verő mámorban. A kalpagok, süvegek leröppentek a fejekről, s fenn kavarogtak a napsugárban. Csörögtek a boldogan rázott kardok. Vijjogott, zúgott, zengett, bömbölt a boldog üvöltés. Mint kőáradat, zúdult le a hegyoldalon, továbbhömpölygött a síkon, ahol a lovászok, urukat kísérő vitézek, sütéssel bíbelődő asszonynépek táboroztak.

- Hála az Öregistennek! - ordította egy ősz hajú úr Julianustól nem messze. - Ezt is megérém!

Julianus látta, hogy lassú mozdulattal, öreges hévvel megöleli társát, egy kackiás, dali férfiút, s könnyei leperegnek barnára cserzett képén.

- A sót ne tartsák az ország közepén, hanem csak Szalacson, Szegeden s a végekben - hangzott Miklós nádor szava, de elveszett a nagy ujjongásban. - Jószágot külországbélinek ne adjanak, ha adnak vagy eladnak, az országbéli ember visszaválthassa.

Nyestbérről, adókról rendelkezett ezután a nagy hártya, de a tömeg még egyre az előbbi rendelkezést hajtogatta, forgatta, ízlelgette, s a nádor szavai szinte elfulladtak. Julianus a királyt nézte. Endre mosolyogva bámult valahová messze, mintha győzedelmet ülne. Körülötte az érsekek, az országbíró, a lovászmester mind mosolyogtak, s egymáshoz hajolva suttogtak. Még Apod fia Dénes, a tárnokmester is elégedetten simogatta gyönyörű szakállát, fejét madár módjára forgatta, majd meghúzogatta gyönyörű dolmányát, megigazgatta pazar díszű övét.

- A négy jobbágy úron - reccsent meg ismét a nádor hangja, s a tömeg elcsitult -, a nádoron, bánon, a király és királyné udvarbíráján kívül senki két tisztet ne tarthasson.

Julianus s a fráterek nagy meglepetésére most a kihirdetett törvények záradéka következett. A nádor ünnepélyesen hangoztatta, hogy a rendelés mind Endre király, mint utódai idejében örökre érvényes legyen. A király a törvényt hét párban íratta le, arany pecsétjével megerősítette, egy pár küldessék a pápának, hogy írassa lajstromába, egy a hospitaléban őriztessék a János-lovagoknál, egy a templomban a templáriusoknál, egy az esztrigáni káptalannál, egy a kalocsainál, végül egy a nádorispánnál, "aki idő szerint leend, hogy az írást mindenkor szeme előtt tartván, sem ő ne tévedjen, sem a király, sem a nemeseket vagy másokat ne engedjen tévedni, hogy ők is örvendjenek szabadságuknak, s ezért nekünk és maradékunknak mindig híveink legyenek és a királyi koronának azzal, amivel tanoznak, szolgáljanak".

Balázs fráter nyilván kudarcot vallott jóslataival. Julianusnak azonban eszébe sem jutott emiatt diadalt ülni. Eltelve az ünnepi esemény áhitatától, csak arra gondolt, amit Gerhardus mondott Bononiában, amikor a horoszkópokról beszéltek. Íme, a kavics elröppent, ezen a kavicson elbukhat az istentelen Fridericus szerencséje. Mert ugyan mi állhat már útjában, hogy Magyarország ismét olyan erős, hatalmas, rendezett ország legyen, amilyen a múltban volt? A király törvényeket hozott, megerősítette a nemzet szabadságát, gátat vetett a ragadozásoknak, megzabolázta a féktelen urakat, elrendelte, senkinek két tiszte ne legyen, rendezte az adókat, megszabadította a szegény falvakat az igazságtalan megszállásoktól és dézsmáktól, kordába fogta az ispánokat, biztosította a jó pénzt, amint I. Béla idejében volt, kiragadta az adót, vámot, sókamarát, pénzverést a zsidók, müszülmének, izmaeliták kezéből... Hálával eltelve Isten gondviselő kegyelme iránt, Julianus mint égi zengzetet hallgatta az okirat zárószavait, melyeket a nádor meghatott akadozással recsegett el:

- Kelt Keled keze által, ki egri prépost és udvarunk kancelláriusa, a megtestesült Ige után az ezerkétszázhuszonkettedik esztendőben, midőn tisztelendő Johannes strigoniumi, tisztelendő Ugrin kalocsai érsekek, Desiderius csanádi, Robertus beszpörimi, Tamás egri, Stefanus ágrámi, Alexander váradi, Bertalan pécsi, Kozma győri, Bereck váci püspökök voltak. Királyságunk tizenhetedik esztendejében...

Endre úr lassan, kissé nehezen fölállott, mindkét kezével megragadva széke oroszlánfejes karját, s a tömeg fülsiketítő rivalgásban tört ki.

Látni való volt, hogy itt a keleti magyarokról nem lehet szólni senkivel.

Amikor Julianus és társai hazafelé mentek a fülledt melegben, Balázs fráter haragosan dohogni kezdett:

- Ti, lám, örvendöztök az örvendözőkvel, noha sömmi okotok.

- Rakonca közé szorejtá Andorás úr az urakot! - kiáltotta Julianus. - Noha mást vártunk.

- Majd egy esztendö múltán szólj - intette le Balázs. - Mert hogy az urak ebbe nem nyugosznak belé, arra fejemet teszöm. Nem különös dolog-é, hogy érsekökön s pispekökön kül egyetlen úr neve sem vala a hártyán?

- Mert nem írák reá nevöket - mondta bölcsen Gerhardus.

- De mért nem írák reá?

- Mert ellenök hoza a kerál a tervényt - felelt Paulus.

- No, kedég ha nem írák reá nevöket, nem es leszen belőle törvény.

- Johannes érsök urunk míve vala - dicsérte a törvényt Mikhál áhítatosan. - Azért szól Apod fia Dénes, cinkosai ellen.

*

Julianus most már elhatározta, hogy fölmegy a királyhoz, elébe járul, s elmondja nagy tervét. Jó angyala, aki egy pillanatra sem engedi el a kezét, s bizalmat önt belé, sugallja ezt a gondolatot is. Ő súgta, menjen Ugrin érsekhez, s vajon Ugrin nem dicsérte-é, nem mondogatta-é többször: "Nagy dolog, nagy dolog, Istennek tetsző dolog?" Bizony mondogatta, s Julianus még most is úgy hallotta szavait, mint akkor a püspök palotájának fogadótermében.

Mikhál meg Balázs azon tanakodott, hogy Pestre kéne menni s megalapítani a második klastromot is. Jó alkalom volt ez Julianusnak, hogy velük tartson Budára, s onnét a királyhoz menjen Eszirigánba.

Még be sem köszöntött a nyár, s Balázs fráternek mintha máris kezdett volna igaza lenni. Mert egy nap azzal rontott haza hogy a jobbágy urak Miklósnak estek a törvények miatt, mért nem akadályozta meg. Ha a dolgok így mutatkoznak, bizony írott szó marad a nagy hűhóval kihirdetett törvény. A király hiába hajlik a jóra.

Egy nap elbúcsúztak Paulustól s a kis klastromban maradt fráterektől s buzgó imádkozás és Paulus áldásának vétele után útnak indultak a régi római hadiúton Budára.

Kora reggel volt, a Nap még föl sem kelt. A nádasból kijutva ott haladtak el, ahol a király ült a dombon püspökök, jobbágy urak karéjában s büszke mosollyal tekintett végig a rivalgó tömegen. Jó hűvös volt, erősen hullott a harmat, az ég acélkék volt.

A szántóföldeken sorakozó kepék látása megint kételkedő gondolatokat sugallt az örökké zúgolódó Balázsnak.

- Bizony, ézös atyámfiai - dörmögte a nagy csendben mélyen döngő hangon, mintha üres tömlőbe huhogna -, fejem teszöm, hogy pápa urunk sem egyezik belé a nagy garral kihirdetött tervénybe. Mert eleddig mindön kepe után egy nehezéket fizetének dénárban az eklésiának, de most immár eznek vége. Elszegényül, nyomorodik az eklésia.

Julianus nem türtőztette magát tovább. Kint jártak a szabadban, hűvös, harmatos fű verte mezítelen lábukat, édes levegőt szívtak, a lassan világosodó égen nehéz szárnyalással egy gém szállt Nyugat felé. A távolban látszottak a zömök fűzfák fekete boglyái. Igen, Julianus elveszítette türelmét s kitört:

- Mért hirdetöd mindég a bajt? - kérdezte megállva s élesen Balázs szeme közé nézve.

- Mert nem vagyok vak, nem hazudozom, csak mert kresztvízbe mártának - vágott vissza Balázs gúnyosan.

- Szerénted sömmi sincs jól, sömmi nem sükerödik - folytatta egyre hevesebben Julianus, maga is csodálkozva hirtelen kibuggyanó indulatán. - Hirdetöd a romlást, csúfolódsz, ha tiszta szüvek jót akarnak, s előre halotti tort ülsz mindön jószándokon. Nem szégyönközöl, he?

- Nyomorult! - sziszegte váratlan gyűlölettel Balázs fráter s elsápadt.

Julianus megdöbbent.

- A szent engödelmesség nevében... - kezdte fojtott hangon.

- Nem vagy Paulus - vágott közbe gyorsan, meglepő hangosan Balázs. - Ki vagy te, hogy a szent engödelmességöt veszöd ajkadra?

Mikhál dermedten állott mellettük.

- Jaj, ézös feleim - csitította őket, s kinyújtotta közéjük a karját, félvén, hogy egymásnak esnek. - Jézus urunk nevében! Türtőztessétök magatokat!

De Balázs fráterből folyvást ömlöttek a szavak. Harag, gúny, gyűlölet sistergett a hangjában.

- Ne ártsd belé magad, te gyámoltalan! Nem reád tartozik. Vajon tűrjem-é, hogy mert kámzsa kötél vagyon valakin, mezejtelen lábbal jár, s haját körülnyíreté, engöm küsebbejtsön? Hát nem vagyunk egyenlők Jézus Úr előtt? S méges, mit kell hallanom, mióta Fejérvárra visszajöve? Fitogtatja magát, kérködik tudományával, kun, besenyő nyelvön vartyog Ottó frátervel, jár-kél, miként álmában kevélykedő holdkóros, égig érő högyekről, elveszött magyeriakról fecseg, érsök úrhoz szaladoz, híröli, mint dicsérgeté érsök úr... Gaz urakban bizakodik, végezetül... végezetül kedég mért van itt most is? Hová megyen? Kerál udvorába, kerál elébe... hogy az a keverödött kerál küldje őt Keletre, mert ű hazahozza ottrekedt feleinket... Haha! - nevetett harsogó, de hideg, cseppet sem vidám hangon, s nevetése végigdöngött az elhagyott tájon. - Ű Keletre akar menni! De nem látja a sok munkát, melyet Isten elébe szabott az orra előtt!

Most, most rá kell rohanni, le kell ütni, szét kell verni hosszú, szikkadt ábrázatát, nagy széles szájára kell taposni, le kell hasítani bal szemöldökét, melyet szüntelen rángat, összetörni vastag ádámcsutkáját, mely a kámzsa nyakában rángatózik... - gondolta vagy inkább érezte Julianus. Rettenetes, hirtelen támadt düh szállott föl dagadozó mellében, szinte a szíve is megállt. Vére elöntötte az agyát. Keze ökölbe facsarodott. Szeme szikrázva fúródott a rámeredő horgas szembe.

- Fráterek! - kiáltott kétségbeesve Mikhál. Csodálatos volt, hogy ekkorát tudott kiáltani, hiszen a hangját is alig hallották, olyan jámbor, egykedvű, csendes férfiú volt.

Julianus teste elernyedt. Mély szomorúság szakadt rá. Jézus, bocsáss meg - gondolta szégyenkezve. S már olyan távolról, olyan idegenül nézte Balázs frátert, mintha most látná életében először. Hogy is jutottak idáig?

Balázs elfordult, s komoran útnak indult ismét. Jól előrement, fejét leszegte, mezítelen lábát szaporán szedegette. Mikhál majdnem sírva fakadt.

- Gyónjátok meg mind a ketten - hajtogatta többször is -, gyónjátok meg mind a ketten... Ördöng a harag tüzes ösztökével döfköde bennetöket egymás ellene. Békéljetök meg.

Julianus nem válaszolt. Sötétbe borult előtte a világ. Fájdalom s nagy-nagy magány mardosta. A szégyen fölgyülemlett a torkába, köpnie kellett. Hát valóban ez lenne ő? Kérkedik, kevélykedik, mások fölé akarja helyezni magát? Fut, mint a holdkóros hiú álmok után, bolondítja társait a Keletre vetődött magyarokkal... Talán csakugyan beléhajszolta magát egy gyermekkori képzelgésbe, s most a háta mögött szánakozva bólogatnak: szegény holdkóros, hagyjátok... Talán Ugrin érsek is ezt gondolta, amikor helyeselt? Együgyű barátnak nézik akivel Isten kegyelme, de az elméje hibbant?

Komoran, lesújtva baktatott. Legszívesebben visszafordult volna. Ha jó angyalát nem érzi maga mellett, nem is ment volna tovább. De mégis folytatta útját, ha már elindult. Isten kezében van, ha ő akarja, jóra vezérli sorsát.

Egész úton alig szólottak egymáshoz. A csendes, szelíd Mikhál fráter megkísérelte fölvidítani, kiengesztelni őket, sikertelenül. Balázs félreült, ha lepihentek, sűrűn rángatta bal szemöldökét, ha meg gyalogoltak, néhány lépéssel előrement. Julianus sötéten tépelődött, s egy-egy imádságot morzsolt, de nemigen gondolt oda. Homályosan emlékezett a váradi klastrom toronyszobájára s benne néhány vén könyvre. Borongós, hűvös helyiséget látott s egy szűk, rácsos ablakot, mely valami ködös síkságra tekint. Úgy emlékezett, akkor bukkant először írásban is eléje a keleti magyarok dolga. Vagy a vén hegyi táttóstól is hallotta? Hogy is hívták az öreget? S volt ott a faluban egy vén igric is, Ölyved nevezetű... Talán ő dalolt róla?

Senki sem mondta, hogy együgyű. Ottó fráter ma is hiszi, azok a magyarok megvoltak, de elvesztek már annyi idő óta.

Hányódott-vetődött a reménytelenség és bizakodás érzése közt. Egyik pillanatban úgy érezte, malomkövet cipel a lábán, s lerogy a súlya alatt. Csak vonszolta magát, mint aki úttalan úton megy, s nem tudja, hová. Majd meg hirtelen kigyúlt a reménysége, tisztán látta, hogy igaza van, akkor is igaza, ha Ugrin érsek, Balázs fráter vagy akár a király is szánakozva legyint a háta mögött. S megszaporázta lépéseit, fölemelte fejét, vígan verte a régi római hadiút nagy kőkockáit mezítelen talpaival.

Nyomorult falvacskák mellett vonultak el, be-betértek a kicsiny nád- vagy faházakba, kéregettek, ettek egy falatot, s mentek tovább. Néhol agyagos partoldalba vájt lyukakban lakott a falu, a sok gyermek úgy bújt el, mint hangyabolyban a fürge kis hangyák. Ahol templomot leltek, betértek egy fohászra, s leborulva az egyszerű oltár előtt, buzgón imádkoztak. A papot meglátogatták, váltottak vele néhány kegyes szót. Errefelé több olyan papot láttak, amilyennel Julianus találkozott az országgyűlésen. Íjjal, tegezzel, karddal s csákánnyal jártak, papi ruhájuk fölött bőrzekét viseltek. Panaszkodtak, hogy már a papok élete sincs biztonságban, jószága meg különösképpen nem. De Balázs azt mondta Mikhálnak, hogy nyilván rablók ezek, nem papok, csak szépítik a dolgot.

Első este Mikhál, amikor behúzódtak egy paraszt üresen álló nádkunyhójába, erősen emlegette a harag bűnének undokságát s azok szenvedését, akik e főbűn miatt Pokolra jutnak. Julianus nem érzett már haragot, csak szomorú volt, de Balázs fráter kijelentette, ha valaki a bűnök miatt háborodik föl, nem Pokolba, hanem Mennybe jut. Mikhál ezzel nem érte be. Kereken kimondta, hogy addig egy lépést sem megy tovább, míg bocsánatot nem kérnek egymástól, s össze nem ölelkeznek. Julianus fölállott, s erre Balázs is fölcihelődött. A sötét kunyhóban tétován összeölelkeztek. Amikor Julianus vállán érezte Balázs fráter hosszú, csontos-inas karjait, eszébe villant, hátha kést nyom a lapockái közé. De ez ördöng sugallata volt, eltaszította magától s kibékültek.

A hadiúton sokan jártak. Nagy, nehéz kerekű ökrös meg lovas szekerek árut szállítottak Budára vagy Fejérvár felé, lovas vitézek vasban vagy könnyű fegyverzetben, gyalogos utasok vállukon átalvetővel, ivótülökkel, kezükben bottal. Volt közöttük mindenféle népség. Így második napon egy fiatal, szomorú képű zsidó férfiúval találkoztak. Előttük cammogott, koromfekete szakállát lengette a szél, szép sasorra bánatosan meredt a földre, sötétbarna szemében az ökrök fájdalma felhőzött. Riadtan félreállt a három fráter előtt, nehézkesen botjára támaszkodott, s mélyen meghajolt, ujjait magyar szokás szerint homlokához emelje.

- Kedves fráterek - mondta szinte rémülten -, megbocsássatok... Nem volna egy korty vizetök? Eltikkadok a szomjúságtól...

- Jézus nevében - mondta Mikhál, mert szükségesnek tartotta megemlíteni, kinek a névében segít. S odanyújtotta a kis báránytömlőt, melyben langyos víz kotyogott.

A zsidó mohón ivott, szépen megköszönte a szívességet. Balázs hegyes pillantásokat vetett Krisztus urunk megfeszítőjére.

- Jól látom - mondta a zsidó szomorúan -, hogy egyik társatok nem szívesen lát. Ha terhetökre vagyok, szóljatok.

- Jöjj csak velünk - nyugtatta meg Julianus -, hátha idvösségöd felé viszen ez az út.

- No, most megszorongatnak bennetöket - dörmögte Balázs fráter elégedetten. - Íme, tervényt hozánk, hogy pénzát nem verhettök, sót nem árulhattok, vámot nem szedhettök. Ti meg a müszülménök.

- Sohasem verék pénzát, nem tarték sót, nem szedék vámot - ellenkezett a zsidó.

- Nem mondom, hogy te, hanem a fajtád.

A zsidó megállt, kitárta karjait, kékesen ragyogó fekete szakállát az égre fordította, s keserűséggel fölkiáltott:

- Mi közöm vélük? Mi közöm Tikával, Henellel, Wölffel, Altmannal, Nikllel? Mi közöm a többivel? Annyi csak, miként a szerecsönökvel. Nyomorult tanító az atyám Budán, s alig van annyija, hogy éhön ne vesszünk.

Karját leejtette, s megint útnak indult. Csendesen mondta:

- Valakik pénzát vernek, sót tanának, vámot szödnek, ezután is töszik. S valakik tanólnak, a szent könyveket forgatják, lelküket Jahvéhoz emelik, ezután is nyomorultak lösznek. A gonoszok gazdagok, a szentök szegényök.

Ebben tökéletesen igaza volt. Julianus nyomban mesélni kezdte, mily szent szegénységben élnek Itália földjén, Spanyolországban, frank földön Francesco meg Dominico fráterei. A zsidó nagy figyelemmel, tisztelettel hallgatta.

- Az uraktól, ézös magyeri fráterek, ne várjatok sömmit - mondta legyintve. - Apod fia Dénös úr meg a többi harács urak ezután is csakúgy egyetértenek a ti nagy papjaitokkal s a gazdag müszülmenökvel, miként eddig. Ha a kerálnak pénza kell, honnét vösz? Nemde Tikától, Nikltől, Heneltől, Wölftől? Tám adnak néki az urak, kik ajándékait elfogadják? Avagy a papok fejödelmei?

Balázs fráter most diadalmasan mutatott a zsidóra:

- Mit mondék? Lám, e zsidó szinte úgy mondja!

Julianus lesújtva hallgatta. Megint fölmerült benne a kétség: hátha hiába minden? Ha a király azért hozott új törvényt, hogy minden maradjon a régiben, nagyobb bűnös, mint ha semmi törvényt nem hozott volna. Ugyan mit vár akkor ő a királytól?

De csak mentek tovább a nagy melegben Buda felé. A zsidó hálás volt az ital vízért, nem éreztette velük idegenségüket, bár félénk s gyámoltalan volt. Az úton ügető lovas vitézektől, a kóbor kutyáktól, még az út közelében legelésző tehenektől is igen óvakodott. Ha valami besenyő külsejű emberrel találkoztak, rémület tükröződött az arcán. Csöndesen, meggondoltan beszélt, s már az első órában kitűnt, milyen nagy tudományú férfiú.

Amikor a Nap delelőre hágott, a fráterek leborultak a földre, s elvégezték a sextára előírt ájtatosságot. A zsidó is buzgón imádkozott egy vaskos kódexből, melyet átalvetőjéből vont elő, a szavakat buzgón hadarva. Azután hozzáláttak szerény ebédjükhöz. A fráterek előszedték kenyerüket, hagymájukat, a zsidó is a maga száraz köleslepényét.

Eszegetés közben elmondta, hogy reb Jehuda ben Iszak a neve, atyja reb Iszak ben Mose, kilenc testvére van. Egész életét tanulással töltötte, mestere az atyja, messze földön híres tudós. Julianus a bononiai Univerzitásról beszélt, elmondva, hogy logikát, retorikát, etikát, aritmetikát tanult. Reb Jehuda nagy figyelemmel bólogatott, s amikor az aritmetikát emlegette, fölragyogott az arca. Kiderült, hogy lelkesedik az aritmetikáért, már kicsiny korában efféle kérdésekkel nyaggata apját. Van Budán egy vén tudós, reb Ezekhiel ben Jirmiah, az egész életét a matematikának s aritmetikának szentelte. Őhozzá ment el naponta. Az öreg ben Jirmiah rendkívül jártas a kabalisztikában, s kitalálta, hogy a világon minden a hetes számon alapszik. Ki tudja számítani, kivel mikor történik sorsdöntő esemény, pusztán a születése évszámából. Balázs fráter tiltakozott az ilyen tudomány ellen, mire a fiatal reb hevesen bizonygatta reb ben Jirmiah igazát.

Este elérkeztek Pestre.

Itt elköszöntek egymástól, mert a zsidó továbbgyalogolt Buda felé, ők pedig a Nyulak szigetére iparkodtak, hogy a premontreiek klastromában lepihenjenek.

Pest mintha egészen más lett volna most, mint régen volt, amikor Julianus nagy csavargása idején először látta. Összezsugorodott, megkisebbedett. Pedig a hegy, ahonnét hajdanában Gerhardus püspököt a pogány magyarok lehengerítették, most is akkora volt, a régi, düledező római castrum, mely a kelenföldi révet őrizte, most is úgy búsongott, az új város fönt a hegyen most is messze mutogatta templomait, házait, s lent a síkon, a hegy körül, most is paticskunyhók sorakoztak. Julianus megállapította, hogy a város megnőtt, de csodálatosképpen mégis kisebb, mint amilyen régen volt. Így járt Fejérvárral is, amikor hazajött Bononiából.

Még a Duna is kisebbnek látszott, mióta a tengeren is járt.

A túlsó parton Újpest most is a régi kisváros volt. Három templom emelkedett ki belőle. A maroknyi házcsoport alatt messze elterülő mocsárvilág, rengeteg fűzfa, nád meg nyír látszott.

*

Amikor Julianus másnap tovaballagott, eleget törhette a fejét Balázs fráteren meg a zsidón. Magányosan bandukolt, s önmagával társalkodott. Minduntalan összerázkódott, mert csupa kellemetlen esemény jutott eszébe. Ami valaha kínozta, most mind előbukkant a múltból, sőt olyasmi is bántotta most, ami akkor, amikor megtörtént, inkább vidám volt, mint kínos. Ördöng nem nyugodott, hogy reménységét letörje, fölkavarta élete hullámait az iszappal együtt. Így például hiába hessegette, előtte lebegett a vörös Hilbertus alakja, amint a horoszkóp fölött gúnyos gőggel tekint rá. És Hilbertus összefolyt Balázs fráterrel. Majd Ugrin érseket látta, amint gyönyörű aranykeresztjét a kezébe adja, nézze meg. S megint hallotta Balázs fráter gúnyos hahotáját. Hirtelen olyan undor fogta el, hogy meg kellett állania. Nyugalmat keresve jártatta szemét a vidéken. Mert arra gondolt, hogy Balázs fráter borotválta meg őket, s amikor a kés az ő nyakánál kaparászott, hirtelen félni kezdett, hátha elmetszi a torkát. Nyomban Istenhez fohászkodott, s kérte bocsánatát a bűnös gondolatért, de megfészkelődött benne a gyanú. Ördöng műve volt ez is.

A budai forró fürdőnél nagy tömeg mártogatózott a gőzölgő iszapban. Ilyen lehet a Pokol, gondolta. Szakállas fejek, rothadó orrok és ajkak úsztak a sötéten csillogó víz színén, távolabb sárral kenték be magukat a betegek, s lihegve hevertek a napon. Volt közöttük nagy hasú, cingár, zömök és nyurga, fehér szakállú, barna szakállú, szakálltalan, kopasz, fonott hajú. Ki tudta volna szétválogatni, melyiknek van köszvénytől dagadt keze-lába, s melyiket mardossa az "impura Venus" gyilkos mérge? Ki közöttük a bélpoklos, ki a bűnös szerelem betege? Előbb-utóbb az ispotályosok kórházába kerülnek, s jajgatva könyörögnek Istenhez, szabadítsa meg őket kínjaiktól.

Ez is olyan sivár látvány volt, be kellett hunynia a szemét, el kellett fordítania a fejét, hogy ne lássa.

A vidék napfényben fürdő szépsége lassanként megvigasztalta. A suttogó fák megnyugtatták, a nyíló virágok ránevettek. És szelíden csalogatták a hegyek, temetkezzék közéjük. Olyanok voltak a felhők, mint csodálatosan megnőtt ezüstfényű kagylók. Julianus énekelt.

Az éjszakát egy királyi solymár faházában töltötte, azaz nem is a házában, hanem kint, egy illatos szénaboglyában, a ház mellett. Két bánatos, füstös fejőstehén állott egy szilvafa mellé kötözve, távolabb a solymár két pejkója legelészett megbéklyózva, egy sor ketrecben sólymok tollászkodtak, vijjogtak, rikácsoltak, várva, hogy gazdájuk nyers hússal megetesse őket. A solymár felesége fiatal barna, zömök asszony volt, négy kisgyermek huzakodott körülötte, éppúgy nyavalyogva a tej, mint a sólymok a véres hús után. Julianus végre vidám volt ismét, látva a sürgő-forgó asszonyt, a nyüglődő gyermekeket, hallva a csöbörbe fejt tej ütemesen habzó sistergését. Amikor egy csuporral neki is nyújtott az asszony, szerette volna megölelni.

*

Másnap déltájon azután kibukkant az ősrengetegből, s beérkezett Esztrigánba.

A szíve ugyancsak dobogott, majd megfojtotta. Szeme mohón járt a hegyeken, a hegy alatt elszórt házacskák csoportjain s fenn a messze látszó székesegyházon, a "szép templomon", mint nevezték. Már messziről fölfedezte a templom mellett a hegy pereméig merészkedő paloták meredek kőfalait, s az ólomkeretes hosszú, keskeny ablakokat. Esztrigán, az ország szíve!

Lábainak szárnya nőtt. Észre sem vette, hogy liheg és izzad. Kámzsája könnyű lett, mint a selyem. Mezítelen lába nem érezte a kavicsokat, a fű torzsát. Teljes erejéből nekieredt, hogy hamar elérje a várost, mely a szikrázó napfényben úgy integetett felé, mint álmai megvalósult képe. Torka elszorult, arca kipirult. Hangtalanul énekelt egy psalmust, anélkül, hogy odagondolt volna.

Pedig mi volt ez is Bononiához képest! A hatalmas falakhoz, a roppant kapukhoz, tornyok csipkés ormaihoz, paloták árkádos sorához képest! Itt is vert falú vagy nádból kerekített apró házacskák hevertek szanaszét a síkságon s dombok oldalán, mint forró délben elpihenő birkanyáj, itt is csak imitt-amott látszott egy kőház fehér fala, néhány templom csúcsos tornya. De mindezek fölött a magasba nyúló hegyormon ott ragyogott fehér kőből, vörös márványból rakva, faragott ablakbálványokkal ékesítve, tornyait a sötétkék égboltba fúrva az egyház, minden magyar egyházak legelseje, a király palotájának orma s szédületes mélységbe alátekintő bástyája... Itt állott az ország koronája előtt.

És most, mielőtt a hegyre kanyarodó ösvényre lépett volna, leült. Szemét a templomon, palotán legeltette. És lassan elébe somfordált egy vézna kisfiú, fehér vászongatyában, fehér vászoningben, vállára hulló hajjal, mezítláb. S így szólt hangtalanul:

- Hányszor bizonykodál, fráter, hogy Esztrigánba kerülsz, kerál udvorába, pispekek s jobbágy urak közéje... Tudós atyák közéje... És íme, most előtted Esztrigán...

A kisfiú szomorúan mosolygott.

- Nem így akarál te Esztrigánba jönnöd, fráter - folytatta mozdulatlan ajakkal, dióbarna szemét rávetve, kezét lecsüggesztve, mezítelen bal lábával a jobb lábát simogatva. - Fényben, bársonyban, aranyasan-ezüstösen akarál idejönnöd. Nagy hatalmú jobbágyokval s pispekekvel negédösen társalkodnod. Kerálnak leveleket írnod, jószágok adományozását sorba-számba vennöd... S hogyan jövél, fráter? Mezejtelen lábbal, koszlott kámzsában, fekete skapuláréval, derekadon kötélvel...

Fejed körülnyírva...

- Azért én most is azt akarom, azmit akkoriban - sóhajtott Julianus.

- Azt. Keletre akarsz mennöd most is - lelkesedett a kisfiú.

- Oda, ha százszor bolondnak mondanak es!

- Hol a bársony? Hol az arany, ezüst?

- Hálát adok néköd, Atyám, hogy reám adád-e hitvány kámzsát, derekamra övezéd-e kötelet - fohászkodott Julianus. És keresztet vetve buzgón imádkozni kezdett.

A kisfiú eltűnt, elmosódott a reszkető napsugárban.

*

Idegen városok szépségéhez, nagyságához szokott szeme nem találta túlságosan ragyogónak s pazarnak az épületeket, melyeket Esztrigánban, a várhegyen látott. És mégis úgy érezte, ezeknél csodálatosabb paloták nem vették körül még soha. Szívét áhítat töltötte el, amikor fölért a hegytetőre, s előtte állott a székesegyház vörös és fehér márványmozaikos, faragott oszlopos kapuja, fölül könnyed ívelésű boltozattal, kétoldalt falba vésett színes képekkel, előtte jobbról-balról egy-egy hason fekvő vörös márvány oroszlánnal. Fejét lehajtva keresztet vetett. Szent István alakját látta ott, meg Adalbertus püspököt, közöttük a szent Szüzet. A király kezében írást tartott, Julianus ezt olvasta róla. "Kegyes Szűz Mária, fogadd szívesen kormányzandó országomat." (Természetesen latinul.) Egy másik fölíráson ez volt: "Szent elmét, igaz dicsőséget az Úrnak, a Hazának szabadságot." Ez volt hát a hírneves, díszes kapu, melyet az "öreg" Béla király építtetett, s melynek fölírásait Julianus fejérvári házak homlokán is látta már.

Az egyház olyan magas hegycsúcson állott, hogy messze kiemelkedett még a királyi palota fölé is. Körülbelül ott volt az alapja, ahol a palota második emelete kezdődött. Végtelen messze tekintett innen alá a templom, lent kanyargott a Duna. Dél felé az Alsóváros kis házacskái szóródtak szét. Nyugat felé síkság nyúlt a távol ködébe, Keleten és Északon meg kéken sötétlő hegyek gerince vonult. Gyeücsa fejedelem jól kiválasztotta nyári székhelyét. Alatta az ország, fölötte a tág égboltozat, körülötte őserdővel borított hegyek. Palotájából már csak romok voltak, ám annál büszkébben emelkedett a másik palota, melynek építését István kezdte, s az öreg Béla fejezte be mostani alakjában. Széles ívű hatalmas kapun lehetett oda bejutni, de Julianus előbb ájtatoskodni akart, hogy Isten jóra vezérelje. Belépett tehát a templomba.

Néhány polgár, polgárasszony meg pap volt ott csak ebben az órában. Julianus leborult szűz Mária oltára elé, s buzgó imádságba merült. Amikor fölállott, könnyűnek s vidámnak érezte magát. Tudta, minden sikerül. Elindult hát a királyi palotába.

Leszállva az oromról, egyenest a kapunak tartott. Két vértes, sisakos vitéz állott kétfelől a kapugyám mellett, oldalukon nehéz, egyenes kard, kezükben lándzsa. Egy csapat könnyű fegyverzetű legény kacarászott s kötekedett még ott. A kapun éppen fölnyergelt, habos fekete lovat vezetett ki egy lovász. A paripa szerszámja villogott a sok arany meg ezüst dísztől. Ez bizonyosan a király lova - gondolta Julianus.

Tisztességesen köszönt, mire az egyik vértes megkérdezte, mi járatban van.

- Endre úr űnagyságát, a kerált keresöm - felelt nagy tisztelettel Julianus.

- Hiába keresöd, ézös fráter - sajnálkozott a vértes. - Éppen nincs itthon.

- Mikor érközik?

- Tám vagy egy hét múlva.

- No, köszönöm a jó szót, majd azkor jövök.

Leült egy kőre, elővette átalvetőjéből a kenyeret, hagymát, és falatozni kezdett. Közben nézegette a kapun ki-be igyekező urakat, papokat, s találgatta, kik lehetnek, mi járatban vannak. Azon is eltöprengett, mert ráért, hogy vajon kié volt az a gyönyörű fekete paripa. Talán az érseké? Vagy az udvarispáné? A királyné ispánjáé?

Meg is kérdezte a szíves vasastól:

- Ugyan kedves atyámfia, kié vala az a szép fekete ló az imént?

- Az bizony kerálné nagyasszonyé, Julisé, ézös fráter - felelt a vasas büszkén.

Ahá. Igazán szép lova van!

A csörtető urak elszállingóztak, a kapu előtt fölpattanva lovukra, melyet a lovászok odavezettek. Lassan bealkonyodott. A Nap oly vörös lángolással ereszkedett a székesegyház mögé, mintha lángba borult volna. Kompletorium felé járt az idő. A nagy kapuval szemközt szépen faragott kisebb kapu nyílott a palota belsejébe, azon most ugyancsak sürögtek ki s be az udvari szolgák, bársonyba, fátyolba öltözött udvari asszonyok. Julianus találgatta, vajon a királyné nincs-e közöttük, de megkérdezni röstellte.

Így üldögélt, míg egészen besötétedett.

Egyszer csak megszólalt egy kicsiny harang kedvesen csilingelő szava, itt volt a kompletorium ideje. Julianusnak is szállás után kellett néznie. Ámbár, gondolta, majd elalszik ő itt is, a kapugyám mellett, egy nagy terméskőre leteszi a fejét, nincs most hideg. Megint elővette átalvetőjét, hogy az utolsó darab kenyeret, az utolsó fej hagymát megegye. Ekkor nagy sebbel-lobbal piros dolmányos, görbe kardos, kucsmás vitéz ugrott ki a belső kiskapun, s egyenest Julianus felé tartott.

- Ézös fráter - mondta harsány hangon -, jöjj, kerálné nagyasszony hívat.

Julianus dobogó szívvel ugrott talpra, s átalvetőjét a kezében hurcolva, belépett a palota szűk udvarába.

Egyenest a szemközt nyíló ajtón siettek be, ott a sötétben fölbotorkáltak egy keskeny, meredek lépcsőn. A kanyarodónál foklatartóba szúrt fokla világított. A vitéz elől ment, Julianus mögötte.

A második emeleten jobbra tértek. A vitéz belépett, s intett, hogy kövesse.

Vörös márvánnyal padlózott, képekkel gyönyörűen megírt, bordázott mennyezetű kis terembe jutott, az ajtó becsukódott mögötte. Senki sem volt odabent. Szép barna tölgyasztalon bronz mécses lángja libegett, mély árnyékot vetve az ablakfülkébe. A boltozatot erezett vörös márványoszlopok tartották. Néhány öblös szék volt a szobában, de Julianus nem ült le. Szemét csodálkozva jártatta a tarkára festett boltozatbordákon, oszlopfőkön, falakon. Szívét áhítat töltötte el. Jó angyala, íme, bevezette őt az öreg Béla palotájába. Hogy történt? Miért hívatta a királyné?

A szemközt levő ajtó lassan megnyílt, s magas, karcsú, fiatal nő lépett be. Arannyal szőtt bíborköntöst, dúsan hímzett bő világoskék palástot, szőke fején hófehér, hosszú fátylat viselt. Fülében rubintos fülbevalók reszkettek, vékony, fehér, szinte gyermekes csuklóján aranyabroncs sárgállott.

A királyné - gondolta Julianus, s ujjait homlokához emelve mélyen meghajolt.

- Laudetur Jesus Christus - mondta a nő gyermekesen csicsergő, de hideg hangon.

- In aeternum, amen - felelt Julianus, s úgy maradt, meghajolva.

- Hívattalak - folytatta a királyné gyorsan pergő, franciás latinsággal, s hirtelen egyik székbe ereszkedett, félrelebbentette fátyolát, s vékony, hegyes állát két ujjára támasztva figyelmesen, de hűvösen szemlélte hideg kék szemével a frátert. - Ülj le.

Julianus leült.

- Csodálkozol, fráter?

- Csodálkozom, asszonyom.

- Mit gondolsz, mért hívattalak?

- Ha jónak látod, megmondod, asszonyom.

Jolánta vagy mint a magyarok általában nevezték: Julis nagyasszony összeráncolta sima, bámulatosan fehér homlokát, szorosan összezárta vékony, igen piros ajkát, s néhány pillanatig tétovázott. Aztán fölszegve fejét egyenesen Julianus szemébe nézett, s hangjában egy kis keménységgel mondta:

- Mert nincs, akivel kibeszélhetném magam.

Julianus csak ezt nem várta. Csodálkozva fölkiáltott:

- Nagyasszonyomat körülveszik ország bárói, király jobbágy urai, egyház főpapjai, udvari asszonyok seregei, s nincs, akivel beszélhessen?

- Nincs. Láttam, hogy a kapuban állasz, fráter, s olyan különös csuhád van, amilyet nem viselnek itt a fráterek. Gondoltam, idegenből jössz, idegenbe mégy, ma itt vagy, holnap már távol, neked elmondhatok mindent. Fráter, én félek. Nagyon egyedül vagyok...

Most eltűnt arcáról a hűvös gőg, szemét behunyta, homlokát végigsimította világítóan fehér, gyermekes kezével s megborzongott. Majd gyorsan tovább beszélt, ismét erősen a fráter szemébe nézve:

- Körülvesznek király bárói, jobbágy urai, ország nagyjai, főpapjai, udvarom válogatott asszonyai, még sincs, akivel szabadon szólhatnék. Keserű az életem, álmatlanok az éjszakáim, a falat nem megy le a torkomon. Mért jöttem én ide, fráter? Boldogan éltem Konstantinápolyban, Henrik bátyám udvarában. Azt sem tudtam, hogy ez az ország a világon van. S amikor az uramat megösmertem, azt hittem, olyan ország királya, mint Bizánc. Szép férfiúnak találtam Andorás urat... - legyintett. - Rábeszéltek, fogadjam el. Ő nagyon szeret... nagyon szeret... - ismételte szokatlanul érdes hangon.

- Isten rendelte uradnak, szeresd te is, és örülj, hogy szeret - mondta feddőleg Julianus. Nem tetszett neki az asszony, érezte, nyugtalan, elégedetlen s gőgös.

- Igen, én is szeretem - susogta a királyné, s hevesen megigazgatta lábát. - De hát ez az ország... Nem, én nem tudom megszokni ezt az országot!

Julianus hallgatott, hagyta, hadd mondjon a királyné, amit akar, ha már egyszer szeretné kibeszélgetni magát.

- Érted te ezt, fráter? Bizonyosan érted. Ez barbár ország, barbár nép. Ha magyarul szólnak körülöttem, megijedek. Olyan a szavuk, mintha mogyorót törnének a fogukkal. Hideg fut a hátamon, ha hallom. Az arcuk kemény, és sohasem értem, milyen érzések lappanganak a szívükben. Mindig rettegek, hogy egyik pillanatról a másikra előkapják kardjukat vagy csákányukat, s egymásra rohannak... Vannak házaik, gyakran kőházaik is, de ilyenkor, nyáron, kint tanyáznak a házuk mellett vagy a mezőn, sátorban, nádból font kunyhóban. Még a király is folyton nyargalász ilyenkor, azt mondja, idebent nem tud lélegzeni. Ezt mások is mondják. Azt is mondja, őse, a szent király is sátorban tanyázott nyáron, annak apja meg, az a kimondhatatlan nevű fejedelem, Geisza vagy Djeisa... az is a palotája előtt lakott tavasztól télig, bőrsátorban... - megállt, arca elkomorult, fejét lehajtotta. - Ha asztalhoz ülünk, meghalok az evésük láttán. Csak húst esznek s mennyit! És annyi bort isznak, hogy megrémülök. Az asszonyok is. És ha jóllaktak, böfögnek, mint a dobok. És a csontot a földre hajigálják. Meg azt is megteszik, hogy a lerágott birkalapockát ott nyomban hajigálni kezdik, dénárt, ékszert, lovat tesznek föl rá, mint a rómaiak a kockára. Gyakran pörlekednek, s rettenetes szavakat ordítoznak, kardjukat csapkodják. Ukkon! Kajár! Hisz! Vahor! - mondta undorral. - Ilyesmit kiabálnak. Másnap meg karon fogva mennek, együtt lovagolnak, s úgy nevetnek, mint a játszótársak.

Julianus mosolygott, de elrejtette mosolyát, hogy a nagyasszonyt meg ne sértse. Az tovább pörgette a lágy latin szavakat, mint a gyöngyöt, francia s görög szavakat keverve közéjük. Arca kipirult, szeme kitágult. Úgy bámult maga elé, mintha a fráter ott sem volna.

- Te magad is tapasztalhattad mindezt, de te férfi vagy, s szerzetes. Te mindent elviselsz. De én? Én, gyönge asszony? Én bizony éjszakánként sírok... És milyen férfiak forognak itt, fráter! - Összekulcsolta a kezét, s arca elé emelte. - Irtóztató, rettenetes! Rablók, pusztai rablók. Tekintetükben kés és horog. Az a tárnokmester, az a Dionisius... Az a Nikolaus, aki nádorispán volt, s az albai országgyűlés letette... Az a Mika vagy mi, akit Szakállasnak neveznek... És azok a papok! Te fráter, azok a püspökök! Prépostok! Úgy illik rájuk a papi köntös, mint tehénre a nyereg, ahogy a magyarok mondják. - Elmosolyodott. - Szívesebben járnak csizmában, dolmánban, kalpagban, kardosan. Úgy érzik jól magukat. Vagy vasban, sisakosan. Milyen püspökök ezek?

Reménytelenül nézett maga elé, fejét lassan ingatta jobbra-balra, összekulcsolt kezét a térde közé fogta.

- Vigasztalódj, nagyasszony - kezdte csöndesen Julianus.

De a királyné közbevágott:

- Nem azért hívtalak, hogy vigasztalj - mondta érdesen. - Viselem a sorsomat, s ha Isten akarja, itt pusztulok el. Csak a szívemet akarom kiönteni, azután, fráter, mehetsz Isten nevében. Tekintheted gyónásnak is. Bár gyónni csak azt szoktuk, ami bűnünk. Amit én elmondok neked, fráter, nem bűnöm. Senkinek sem bűne... Mert én az uramat szeretem, megint mondom... Bár nem tudom behunyni a szememet! Igazi fejedelem Andreás úr, bőkezű, jószívű, bátor. De gyenge. Ma az ellenkezőjét cselekszi annak, amit tegnap cselekedett. Ma el akarja választani fiát a feleségétől, akit ő hozott neki. Tegnap megkoronáztatta, ma ki akarja tagadni. Tegnap elvesztette Halicsot, holnap visszaveszi, holnapután odadobja ingyen. Tegnap törvényeket hozott rabló hívei ellen, ma megijed, s holnap újakat hoz. Tegnap eltiltotta a zsidókat meg azokat a tudós, jóravaló szerecseneket, holnap tőlük kér pénzt. Mert pénz... Te fráter, nincs még ország, amely olyan betege lenne a pénznek, mint ez...

Ismét hallgatott egy darabig, azután fölsóhajtott:

- De mindez semmi. Semmi, hogy az emberek félelmetesek, hogy az uram ingadozó, hogy minden olyan zavaros... Mindez semmi. De nem bírom, nem bírom ezeket a barbár szokásokat! Nem bírom elviselni, hogy az ország előkelői nyáron, még titokban is, sátorba bújnak, káromkodnak, birkalapockával játszanak, falnak, részegeskednek, verekednek, ölelkeznek, böfögnek, elhajigálják a csontot... Ez az, amit én nem bírok elviselni!

Két finom tenyerét a halántékára nyomta, s megint ide-oda ingatta a fejét. Börzsönnyel festett piros körmei mint vércseppek ragyogtak a mécs világánál.

- Mely ország fia vagy, fráter? - kérdezte hirtelen.

- Magyeri vagyok - mondta csöndesen Julianus.

- Magyeri! - kiáltott föl a királyné megdöbbenve, s fölállt, kezét le nem véve halántékáról rámeredt a fráterre. - De hiszen a kámzsád...

- Dominicus atya szerzetének ruhája, asszonyom.

- Nem hallottam róla - rázta a fejét a nagyasszony. Arca hirtelen merev s hűvös lett megint, keskeny száját összeszorította, kezét lebocsátotta. - S mit keresel itt? Bizonyosan alamizsnát akarsz.

- Király őnagyságával akartam szólni.

- Ugyan! S mily ügyben? Adományt akarsz tőle klastromodnak?

- Talán azt is. De segítségét akarom kérni, hogy kimehessek a Keleten maradt magyarokhoz, megtérítsem s hazahozzam őket.

- Magyarok Keleten? - csodálkozott a királyné, s megint leült. - Olyan magyarok, mint itt ezek? Jól értettem?

- Jól, asszonyom.

- Nos - állt föl váratlanul Jolánta, mint aki hirtelen meggondolta magát -, a király nincs itthon. Ha beszélni kívánsz vele, várnod kell. Hát magyar vagy - ismételte hűvösen -, s haza akarod vezetni azokat a keleti magyarokat is... Mondd - kérdezte rosszul titkolt félelemmel -, tudod, hogy halt meg a király első felesége?

- Tudom, asszonyom - felelt komoran Julianus. - Megölték.

- És engem... engem nem fognak megölni?

- Nagyasszony! - kiáltotta megbotránkozva a fráter, s tiltakozón emelte föl a kezét.

- Ne tiltakozz! - suttogta a királyné, s egy lépést hátrált az ajtó felé. - Azok a magyar urak, akik megölték, élnek. Az a pap, aki helyeselte a gyilkosságot, ma érsek. Jószágaik, katonáik megvannak hiánytalanul. És én is idegen vagyok, mint Gertrudis volt...

Az ajtóhoz lépett, kinyitotta, s éles, de gyermekes hangon kikiáltott a másik szobába, ahonnét női hangok hallatszottak, s gyertyavilág szűrődött be:

- Xénia! Xénia!

Violaszín köntösben, fekete fátyollal a fején idős, kövér asszony lépett az ajtóhoz. A királyné görög nyelven mondta:

- Adj ide tíz dénárt.

Majd visszafordulva a tíz pengő ezüstpénzt az asztalra vetette.

- Íme, az alamizsna, s imádkozz értem, fráter. Amit mondtam, feledd el. Jó éjt.

Hidegen megbiccentette a fejét, s gyors, kemény lépésekkel kiment.

*

Julianus a tíz dénárt átalvetője mélyébe süllyesztette, s lebotorkált a lépcsőkön. A vitéz, ki idevezette, foklával ment előtte s világított. Kívül kerülve a kapun, a katonák tisztelettel jó éjszakát mondtak neki. Ott állt a roppant székesegyház mellett a sötét estében. Csillagok ragyogtak fölötte. Az eget Szent Lőrinc tüzes vércseppjei hasogatták keresztül-kasul. Julianus feje zsongott.

Különös asszony, különös idegen - gondolta szomorúan.

- Hogy fél... Mért jött ez ide? S milyen rideg, milyen gőgös volt néha, a másik pillanatban meg milyen kétségbeesetten nyílt!

Leballagott a hegyről, hogy valami alkalmas bokrot vagy szénaboglyát keressen, ahol meghúzódhatna éjszakára. Nem tudta, hol van a klastrom, papi ház, de meg egyedül is akart maradni gondolataival s aggodalmaival. Elhatározta, hogy imádkozik a királynéért.

Amint tétován ballagott lefelé, háta mögött szapora lépéseket s halk dúdolást hallott. Megállt, megfordult. A sötétből egy férfi sietős alakja vált ki. Amikor mellé ért, jól a fráter képébe nézett, ujjait homlokához emelte, s mélyen zengő, vidám hangon megszólalt:

- Nem kerálné nagyasszony házában valál, ézös fráter?

- De ott valék, nyájas atyámfia.

Jobban megnézte a férfit. Hiszen ez szerecsen - gondolta meglepetten.

- S most hová? - kérdezte amaz.

- Leteszöm valahová fáradt fejemet, mert itt a nyugodalom üdeje.

- Minő kámzsád vagyon? - nézegette közelebbről a homályban Julianus csuháját. - Ilyet még nem láték.

- Fra Domenico szörzésének kámzsája ez.

- No nézd csak! Hogy jutál hozzá?

- Bononiában határozánk el, hogy klastromot fundálunk az ű regulái szörént.

- Bononiában? - ámuldozott a szerecsen. - Valál Bononiában?

- Valék.

- S mit mívelél?

- Tanólék az Univerzitáson.

- Tyű, a mindönét! - kiáltott föl nagy bámulattal. - Hát hiszen te nagy tudós löhetsz! Vajon, ha fölajánlanám szegényös házamat éjszakára, elfogadnád-e?

- Jézus nevében köszönöm.

Folytatták útjukat. A szerecsen nagy szál, fiatal férfi volt, körülbelül egyidős Julianusszal, ahogy a viselkedéséből, hangjából s a homályban derengő szakállas arcából sejteni lehetett. Könnyedén lépkedett ropogós saruiban, köpönyegét a fél vállára dobta, süvegét letette, hogy a hűvös szél szabadon fújja a fejét.

Míg a hegyről lekerültek, s az Alsóváros felé haladtak, elmondta, hogy Smaragd a neve, atyja Simon vámbérlő. Házuk az Alsóvárosban van, szerény kis hajlék - mondta -, de egy kamarácska jut benne a nagy tudományú fráternek. Julianus meg elmondta, hogy a királyt kereste, szólania kell vele, támogatását kéri.

Sárkunyhók, faházacskák, nádszerdékek között haladtak, vén fák feketélltek körülöttük, világosság nem volt az egész környéken.

Hosszú vályogfal előtt álltak meg. Kicsiny, vasalt ajtó feketéllt előttük. Smaragd úr megemelte a kopogtató buzogányt, s három rövidet meg egy hosszút vert az ajtóra. Mire a reteszt eltolták, s a kapu megnyílt.

Sötét fák alatt mentek egy nagy, illatozó kerten át. Hirtelen tekintélyes kőház bontakozott ki a homályból. Rabszolga lépett ki az ajtón kezében faggyúgyetyával, s mélyen meghajolt.

Julianus elámult. Hiszen valóságos palotába jutott. Faragott ajtógyám keretezte az ajtókat, a pitvar, melyen áthaladtak, vörös márvánnyal volt padlózva, beljebb a falak díszesen festve, a boltozat bordái gazdagon aranyozva. De ez még semmi sem volt ahhoz képest, melybe ezután léptek. Hiszen a király palotájában is alig lehetett ennél különb. Vörös márványoszlopok, festett oszlopfők, virágos ágakkal díszített falfestmények, nehéz bútorok, a padlón drága keleti szőnyegek, falfülkékben hatalmas, aranyos bőrbe kötött könyvek, a sarokban kemence, mellette ezüstveretű görbe kardok, tegzek, tarsolyok, ivótülkök függtek. A székeken puha hiúzbőrök ékeskedtek.

A fiatal rabszolga vastartóba tűzte a faggyúgyertyát, kezét összetette a mellén, s parancsot várt. A ház fiatal ura odavetette neki köpönyegét, süvegét, szíves mosollyal elvette Julianus átalvetőjét, s magyarul mondta, elégedetten összedörzsölve kezeit:

- Adjatok ennünk.

A rabszolga meghajolt s kihátrált.

- No, ülj le hát, ézös fráter - kínálta hellyel Smaragd.

Most, a világosságban látszott, milyen szép férfi. Olajbarna arca szabályosan tojásdad, homloka nagy és boltozatos, szeme okos, nyugodt és sötét, haja, szakálla illatos olajjal ápolt barna fürtökben kunkorodik, szokmánya ezüsttel hímezett sötétviola selyem, öve aranycsatos, pörge orrú saruja piros szattyánbőr. Nagy barna kezén drágaköves gyűrűk villognak. Úgy sürgött-forgott a fráter körül, mintha királyi vendég lett volna. Maga tett neki széket az asztalhoz, megigazítva a hiúzbőrt, hogy puhán üljön, szerényen leült ő is egy kissé távolabb, s mosolyogva nézte.

Julianus feszengve hallgatott.

Két fiatal rabszolgalány lépett be ekkor. Sötétkék, ujjatlan ruha, piros öv, piros papucs volt rajtuk, hajuk két ágban befonva hosszan lecsüngött. Mosolyogva meghajoltak, s egy-egy ötvözött aranytálat tettek az asztalra. Sült birkacomb volt az egyik, kenyér, mézes sütemény a másik tálon. Nyomban mögöttük hülyén vigyorgó vén, szakállas rabszolga iparkodott, aranykancsóval a kezében.

- No, jöjj, fráter, elégétsd meg éhségödet - kínálta a szerecsen Julianust.

Ő szabadkozott. Evett már, köszöni, nem kívánja. De addig-addig unszolta, hogy mégis elővette kését, s vágott a húsból, vett a kenyérből.

A hülye mosolyú rabszolga aranykupákba valami csípős, édes italt töltött. Julianus ilyet még sohasem ivott. Málna íze volt.

Közben a szerecsen igen tiszteletteljes hangon kérdezgette. Nagyon izgatta, mit tanult az Univerzitáson. Amikor a fráter mindent elősorolt, szája tátva maradt a csodálkozástól. Majd közölte, hogy ő Aleppóban tanult a medreszén, nemrég került haza. Aleppó nyilván nem olyan ragyogó alma matere a tudománynak, mint Bononia, ám a Korán mélységeibe bevezetik a tanulót s az is valami. Ő nem tartozott a legelsők közé, ezt meg kell mondania, voltak ott magyarok szép számmal, akik elsőbbek voltak nála. Nem is magyarok, hanem magyarországi mozlimok, hogy egészen pontos legyen. Bár valamennyi magyarnak vallotta magát, hiszen becsülettel harcolnak, ha kell, a magyeri vitézek sorában. Julianus feleletképpen elmondta, hogy az arab tudósok műveit eredeti nyelven szeretné ismerni, egy időben vesződött is velük, de nincs mestere, aki arabusul tanítaná. Már csak azért is szüksége volna erre, mert Keletre készül, kintmaradt véreinek látogatására, s hátha olyan tartományon is átvezet az útja, amelyben arabusul beszélnek.

A szerecsen olajbarna arca fölragyogott, tejfehér fogai villogtak.

- Julianus fráter - kiáltotta lelkesen, mélyen zengő méltóságos hangon, s kését letette. - Maradj nálam, amíg jólesik. Amíg ügyedet a kerálnál végbe nem viszöd. Én tanejtalak tégöd arabusul, te kedég tanejts engem logikára, etikára. Mohón szomjúhozom a kresztyén tudományt, de én még nem találék mestört, azki megtanejtott volna.

Hátha megtér - gondolta örvendezve Julianus. - Mért ne tanítanám. Azért tanultam, hogy tanítsak. S azért vagyok prédikátor szerzetbéli fráter, hogy térítsek s prédikáljak. Isten ujja ez!

Elvállalla a tanítást.

Smaragd úr nyomban fölugrott, a fali fülkéhez ment, s elővonszolt néhány hatalmas kódexet. Julianus csettintett nyelvével, amikor a drágakövekkel díszített bőrkötéseket s finom hártyákat s vékony ecsettel gyönyörűen írt arab betűket látta. A szerecsen nyomban eldicsekedett vele, hogy ezek a könyvek Ibn Roszteh, Gurdézi, El-Bekr, Ibn Fadhlán, Isztakhri, Ibn Haukal és Masz'údi műveit tartalmazzák, maga is gyakran böngészte őket, de ha nem böngészte volna is, tudná a nagy Gestából s a Gesta Hungarorumból meg öreg emberek elbeszéléseiből, hogy a magyeriak némely törzse Levédiából Észak, némely törzse meg Dél felé vonult a besenyők szorongatása elől. Így hát helyben voltak.

A hülyén vigyorgó rabszolga sűrűn töltögette a mézes, málnaillatú italt, a szerecsen el-elkoppantotta a gyertyák hamvát, az este éjszakába fordult, s ők ott ültek a könyvek mellett, s mély gyönyörűséggel vitáztak a magyeriak sorsáról.

*

Julianus tehát ottmaradt a szerecsen házában. Noha ez a ház nem volt éppen kedvére való. Nem tetszett neki a nagy fény és pompa, idegenül érezte magát a vén fákkal s virító virágokkal ékeskedő óriási kertben, mely inkább Paradicsomkerthez hasonlított, mint afféle polgári kerthez. Ravaszul csoportosították benne a diófákat, hársakat, gesztenyét, ezüsthéjú nyírfát, szomorúfűzet, a sejtelmes bokrokat s a vérvörös meg égszínkék virágágyásokat. Ilyen kert azoknak a klastromoknak egyikében sem volt, amelyekben Julianus megfordult. Hát még a sok gyümölcsfa! Hogy mosolygott a sárga alma, körte, a piros perzsaszilva. Kanyargós utak vezettek a hűs árnyékba, órákig lehetett sétálni a susogó fák alatt anélkül, hogy emberrel találkozott volna. Csak a madarak csipegése, füttyszava s rikácsolása törte meg a csendet. Meg néha az asszonyházból kihallatszó gyenge, ezüsthangú citeraszó. Mert a szerecsen igen bűnös életet élt, külön házban, ahová férfi nem tehette lábát, asszonyokat tartott, tán tízet is. Ezeket sohasem lehetett látni. Magas vályogpalánk választotta el őket, külön kertjük is volt. Julianus néha fölborzolt érzéssel hallgatta gyöngyöző kacagásukat, heves pörlekedésüket s dalaikat. Még magyar szót is hallott. E gyalázatos szerecsen nyilván magyar nőt is tartott bűnei házában.

Julianus visszautasította, hogy ott lakjék a szerecsennel egy födél alatt. Volt a kert mélyén egy kis faház, mióta a kertész rabszolga megszökött, ez üresen állott. Oda telepedett, kemény dikón aludt, könyveivel foglalkozott, imádkozott, elmélkedett. A falra maga faragta keresztet akasztott.

Korán reggel Julianus kiment a kertből, hogy ájtatosságait a székesegyházban elvégezze. Volt ott egy igen vén, félig már süket premontrei szerzetes, annál gyónt. Azért járt naponta éppen a székesegyházba, hogy lássa a csodálatos épületet, a faragott márványkaput, Szent István, Szent Adalbertus és a Szűz képéi, valamint a királyi palota boltozatos kapuját, ólomkeretes ablakait. Elmerült a múlt hatalmas hullámverésében, mely e szépségekből áradt. Kétszázötven év nagyságát érezte ezen a helyen.

S igen szerette elnézegetni a királyi palota előtt jövő-menő urakat, katonákat, a badáros paripákat, szép fegyvereket, s találgatni, vajon ki lehet ez, ki lehet az. Néha szóba ereszkedett a kapuőrzőkkel. Azok már ismerték. Szívesen hallgatták nyájas szavait, midőn családjuk, életük felől kérdezősködött.

El-elment egy klastromba is, megkérte az unott, közömbös perjelt, engedné meg, hogy a könyvesházban tanulgasson. Részt vett ájtatosságukon, ebédjükön, vacsorájukon. Mesélt nekik életéről, Filetlen Pálról, a pécsi klastromról, Bononiáról, az országgyűlésről. A pihenés óráiban körülülték vagy sétálgattak vele, s nagy élvezettel hallgatták. Dicsérgették is: ilyen fiatal, s már ennyit tapasztalt, ennyit tanult...

Vesperaétől kompletoriumig a szerecsennel tanult. Egyszerre tanultak s tanítottak. Éles eszű, művelt elméjű ember volt Smaragd. A nyájas mosoly sohasem tűnt el szép metszésű ajkáról, vakító fehér fogai villogtak. Mégis volt benne valami, ami Julianust az állatra emlékeztette. Valami ragadozó, ugrásra kész, kegyetlen vonás. Ezért sohasem tudott egészen a közelébe férkőzni, s néhány hét múltán csüggedten vallotta be, hogy megtéríteni, bizony, aligha tudja. De mégis reménykedett.

S azt a reményt sem adta föl, hogy Ugrin érsek is, a király is mindent megtesz támogatására. Endre úr ugyan nem érkezett meg egy hét, két hét, sőt három hét multán sem, s ha a királynénak nem volt kivel beszélgetnie, most ugyancsak elnémulhatott. De ostoba ember az, aki mindent egy füttyre akar végbevinni. Isten útjai hosszúak, tekervényesek, szándékainak gyümölcse lassan érik. Nem szabad erőltetni, idő előtt szakgatni. Ha megért, magától lehull.

Az arab tudósokat azért tanulmányozta most behatóan, hogy pontos képet nyerjen részint a régi magyarok életmódjáról, természetéről, útjairól, részint az őket körülvevő népekről. S egyúttal megtanulja az arab nyelvet is, mert hátha azon múlik a nagy terv sikere, hogy egy bizonyos órában tud-e arabul! Ostoba vitéz, aki otthon hagyja fegyvereit, élelmét, de még fegyverei közül csak egyet is, mert hátha éppen egy haszontalan késre volna szüksége, hogy győzzön?

Legelőször Gurdézinak a besenyőkről s országukról írott szövegét olvasták. A kódex, melyet használtak, a hidsra 414. évéből, tehát az Ige megtestesülésének 1023. évéből való volt. Smaragd rettentő vételárat adott érte Keleten. Összehasonlították Gurdézi egyes szakaszait Ibn Roszteh művével, a párhuzamos helyeken vitatkoztak. Olvastak a burtászokról és bolgárokról, mindig szóról szóra összehasonlítva a szerzők egyező helyeit. "A bolgárok határosak a burtászok tartományával, s az Itil nevű folyó partján laknak, mely folyó a Khazar-tengerbe ömlik, s földrészük a khazarok és szlávok között van" - írja Ibn Roszteh. - "A bolgárok földje a burtasz tartománnyal határos. A bolgár nép azon folyó partján lakik, mely vizeit a Khazar-tengerbe önti, ezt a folyót Itilnek nevezik" - írja Gurdézi. "Királyukat Almusnak nevezik" - írja Ibn Roszteh. "Királyukat Almusnak címezik" - írja Gurdézi. Minden mondat tele volt izgalommal. Az "Itil" Julianust az Etel-közre emlékeztette, az "Almus" Álmucs fejedelem nevére.

Elmerült a tanulmányok édesen ringató hullámverésébe. A szavak mindenike új meg új világot nyitott meg előtte. Olvasta például, hogy a bolgárok három törzsét barszulának, eszegelnek és bulgárnak nevezték. Az "eszegel" a székelyre vetett világosságot. Elővette a nagy Gestát meg Pál mester kivonatos művét, a Gesta Hungarorumot, kikereste a székelyekről szóló részeket. Összekapcsolta azzal, ami a magyarokkal bejött "kunokról" szól. Így haladt lépésről lépésre nagy türelemmel, mindig keze ügyében tartva a hártyát és tollat. Jegyzetei kazallá növekedtek.

Mindig nevezetes volt arról, hogy az idegen nyelv ragad rá, mint a bojtorján. Már gyermekkorában játszva megtanult besenyőül Filetlen Pál jeles társaságában. Később ezt a tulajdonságát gyakorlat és tanultság fejlesztette. Szójegyzetet készített magának, s egy-egy nap megtanult harminc-negyven szót meg állandóan használatos mondatformát. Annak idején, amikor éjjel-nappal a magyar nyelv titkait kutatta, szétboncolva elemeire a szavakat, megértette a gondolkodás törvényeit s a nyelvek kristályrendszerének természetét. Tudta, hogy rakódnak össze a szavak és fogalmak, mint a hó parányi csillagai. Smaragd úr nem győzött csodálkozni s bókolni, mily könnyen fogja föl az arab nyelv törvényeit, mily rohamosan szaporítja szókincsét. Julianus kérte őt, hogy a nap bizonyos szakában, vesperaétől kompletoriumig csak arabul szóljon hozzá. És az egyszerűbb dolgokat csakhamar könnyen megértette, s maga is ki tudta fejezni gondolatait ezen a különös nyelven.

Az öreg Simon ritkán mutatkozott, mert a királytól bérelt vámok behajtásával fáradozott. A Duna réveit járta szüntelenül, vitézei és szolgái kíséretében. Még négy fia volt, közülük egy Aleppóban tanult, egy a királyné vitézei között szolgált, egy elkísérte útjain, egy pedig olyan kicsiny volt, hogy még az asszonyházban tartották, s csak olykor hozták elő, hogy megmutassák. Julianus csak nagy ritkán látta őket. Simon úr hatalmas, tekintélyes szakállú, horgas orrú, hallgatag, szúrós tekintetű ember volt, ruházata még drágább s ékesebb, mint Smaragdé. Julianusra görbe szemmel nézett. Attól tartott, megtéríti a háznépet, vagy fellázítja keresztyén rabszolgáit. Kisebbik fia, Saul, hetyke, goromba, kötekedő legényke volt, természetesen rakva arannyal-ezüsttel-drágakővel. Fülében nagy aranykarikákat viselt fejfájás ellen. Már első este, amikor hazatért apjával, belekötött volna Julianusba, ha bátyja keményen rá nem szól. Mikor azután az öreg Simon meghallotta, hogy a fráter arabusul tanul, s arab tudósokat olvas, megbékélt, s közönyös hallgatásba burkolózott.

*

Az erdők aranyba, bronzba, vörösrézbe borultak, a nagy kert sétaútjait elborította a lehulló falevél, csak az ősz virágai virítottak még, mint a parázs. Kinyílt a táj, hajnalban köd hevert a Duna fölött. Végül eleredt a csendes, vékony szálú eső, és nem lehetett végét várni.

A király visszaérkezett már Esztrigánba, de súlyos gondjai voltak, Julianus nem merte háborgatni. Simon úr, amikor röpke két napra hazaugrott, elmondta, hogy nagy bajok vannak. A törvényben megígért országgyűlés elcsapta Szák nembéli Barsz fia Miklós urat, a nádort, mert engedte, hogy a törvények létrejöjjenek. Most a királyné nádorispánja lett. Elcsapta Agyasz bánt is, és Salamon szalai ispánt tette a helyébe, Mikának, Béla ifjabb király volt nevelőjének fiát. Türje nembéli Dénes is hatalomra jutott, ő meg játszótársa volt a gyermek Bélának. Csupa átkozott Béla-párti ember! Julianus csak azon csodálkozott, hogy ezek a szerecsenek oly nyugodtan élnek, úgy pompáznak s kevélykednek, mintha ki sem hirdették volna ellenük a törvényt Fejérvárott: "Kamara-ispánok, pénzváltók, sótisztek és vámosok nemesek legyenek, zsidók és szerecsenek ne legyenek." Még most is hallotta a tömeg eget verő ordítását. De egyre gúnyosabban susogott fülébe Balázs fráter hangja: "Várj sorára." És a jámbor zsidóé az úton: "Valakik pénzát vernek, sót tartanak, vámot szödnek, ezután is töszik."

Megkérdezte Smaragd urat:

- Tervény vagyon ellenetök, uram. Pénzát nem verhettek, sótisztök nem lehettök, vámot bé nem hajthattok. Mikor hagyjátok tahát abba?

Smaragd nevetett, hófehér foga, mint a farkasé, villogott.

- Haha! Ézös fráter! Elhivéd egy percenetre is, hogy a tervény több, mint írott szó? Vajon miképpen meneködnék Endre úr a gyalázattól, ha münket, szerecsenyöket valóban kitönnének az útfélre? Honnét vönne pénzát? Ki hajtaná bé az adót, vámot? Ki bánnék a sóval?

- Hát a nemesembörök.

- Találnál csak egyet is?

Bebizonyította, hogy hamarosan tönkremenne az ország, ha a törvényt végrehajtanák. Mert a zsidók, szerecsenek s izmaeliták - mondta nyájas mosollyal - pénzt adnak a királynak, amikor kell, márpedig ez nagy dolog. Hiszen mindig kell. Endre úr eladná Jézus köntösét, noha kresztyén, s a Szentföldön is járt. Eladott már koronaékszereket is, bérbe adott minden elgondolható jövedelmet. Kölcsönzött fűtől-fától, elsősorban zsidótól, izmaelitától. Tartozik Karantániának is, Tika, a zsidó vállalt kezességet. Ha az urakra lenne utalva, azok bizony nem a népen vennék meg az interest, hanem rajta, a királyon, méghozzá tetézve. Fél attól a király, hogy pénzügyeiben az urakkal szűrje össze a levet...

Egyébként országos eseményekkel Julianus nem sokat törődött, annyit tudott csak, amit fél füllel, véletlenül hallott, ami a vendéglátó gazdáival kapcsolatos volt. Nem tudott Paulusékról sem. Nem látott, nem hallott a tanulmányain kívül semmit, nem gondolt másra, csak arra, hogy mennie kell a kintmaradt magyarokhoz. Erre készült, ezt az utat színezgette. Látta magát azokban a tartományokban, melyekről az arab művekben olvasott, még álmában is besenyőkkel, kunokkal, arabokkal viaskodott. Elfogták, megkötözték, nem akarták továbbengedni. Ha elfáradt, arról ábrándozott, milyen lesz az a pillanat, amikor a magyarok földjére lép. Hogy fogadják, hogy bánnak vele. Milyen lesz a vidék. Milyenek azok az "égig érő nagy hegyek". Milyenek a házaik. Milyen a nyelvük. Megértik-e majd?

Végre egy sáros, esős téli napon azt mondták a kapuőrzők, most már bemehet, itt a király.

Hosszú ideje várta ezt, mégis megdobbant a szíve. Akaratlanul rángatni, igazgatni kezdte csuháját, torkát megköszörülte, s azon töprengett, mit mondjon, ha a nagyúr elé vezetik. Majd megnyugodott, mert arra gondolt, mindig a Szentlélekre kell bízni, mit mondjon az ember. Izgatottan követte a farkasbőrös, kucsmás, díszes fegyverzetű vitézt.

Kora délelőtt volt, de olyan borongós, mintha este lett volna. A palota tetejéről zuhogva ömlött az esővíz az óncsatornákon valami mély pincébe, melynek hollétét Julianus nem tudta, csak a zuhogásból sejtette. A nagykapun kívül álló kopasz fákon süvöltött a szél. Balra, egy fülkében, házőrző vitézek nevetgéltek, behúzódva az eső és szél elől.

Ugyanazon az ajtón, ugyanazon a lépcsőn mentek be, mint először, de nem kapaszkodtak föl az emeletre, hanem jobbra kanyarodtak, s áthaladva egy kisebb termen, néhány lépcsőfokot hágtak lefelé. A vitéz kinyitotta az ajtót, előrebocsátotta a frátert, ő maga kívül maradt.

Kisebbszerű, igen szép, boltozott terembe jutott Julianus. A keskeny, színes ablakon borongós fény hullott a vörös márványpadlóra. A fal képei, az oszlopfők és boltozatbordák tarka festése bánatos hervadtságba merült. Tompán fénylett az aranyozás is. Az ablak mellett kisebbszerű asztal állott, amellett ült a király. S a terem homályos zugából Julianus legnagyobb meglepetésére nem más, mint Ugrin érsek bukkant elő. Ennek Julianus igen megörült.

- Laudetur Jesus Christus - köszönt mélyen meghajolva.

- In aeternum, amen - bólintott egykedvűen az érsek.

- Isten hozott - fordult felé a király, egész testével megfordulva székén s örvendező arcot vágva. - Ki vagy, fráter, s mi járatban jövél?

- Julianus vagyok. Damankos atyánk szörzése szörént való fráter - felelt Julianus, s az érsekre tekintett. - Tisztölendő Ugrin érsök úr űnagysága már ösmér.

- Igenyöst, igenyöst - vágta rá sebesen az érsek. - Hol is találkozék veled, ézös fráter?

- Alba Regiában, tisztölendő atya.

- Igenyöst, tudom immár, Alba Regiában... Mikor is vala, ézös fráter?

- Ország gyűlése üdején, tisztölendő atya.

- Azkor hát, emlékszöm immár! Hol is vala, ézös fráter?

Julianus elszomorodott.

- Pispök atyánk házában, tisztölendő atya. Én valék az a fráter, azki elmondám, hogy azok a magyeri véreink, azkik...

- Tudom, tudom! - kiáltott föl az érsek. - Ne is folytasd, ézös fráter. Te ki akarál mennöd ama magyeriakhoz, azkik valahol Erdőelvén túl, Kunországban élnek.

- Magna Hungariában, atyám.

- Igenyöst ott, valahol Kunországban. - A királyhoz fordult, aki nagy kíváncsisággal figyelte a beszélgetést. - A kunokval kell valamit kezdenünk, nagyúr, hát éppen jókor szól ez a jámbor fráter. Én amondó volnék, ama Damankos szörzésbelieket segélnöd kell, nagyúr. Mert a kunok közibe ők mönnének legszívesebben s a legnagyobb sükervel. Maga Damankos atya is közébük akart mönnie. Vagyon immár klastromuk Alba Regiában s Újpest várasában. Hadd épétsenek többet is. - Julianushoz fordult: - Megelégödsz, atyámfia, ezzel?

Julianus tétován tekingetett a boltozatra. A zodiákus képek sorakoztak ott szép rendben. Tekintete a rák képére esett. Még jobban elszomorodott. Aztán az érsekre pillantott. Hiszen jót akar, igaza van. Ország érdeke, hogy a kunokat megtérítsék, s a keleti végeken, Erdőelvén túl végre nyugalmat teremtsenek. Délen, Boszniában, az eretnek bogomilok, Keleten a pogány kunok meg a magyarok ellen zavargó halicsi oroszok nyugtalanítják az országot. Az érseknek igaza van. De hát hol maradtak a magyarok, az elszakadt távoli magyarok? Akiknek megtérítéséről azt mondta az érsek, hogy "nagy dolog, Istennek tetsző dolog"!

- Kedves atyámfia - mondta nyájasan, de láthatólag másfelé gondolva a király, s többször megköszörülte a torkát, mert erősen rekedt volt -, valamit érsök úr monda, örömmel hallám. Majd gondom lesz reátok. Eredj békével.

Intett, hogy távozzék.

Julianus még habozva állott néhány pillanatig. Hol a királyra, hol az érsekre tekingetett, mintha segítséget kérne. A királytól csak egy-két kérdést, az érsektől csak egy-két emlékező szót. De a király megint elfordult, gyűrűs ujjaival veregette az asztalt, az érsek pedig az ajtóra szögezte szép barna szemét. Mert az ajtó csöndesen megnyílt, s az előbbi katona hajlott hátú, őszbe csavarodott, sovány, bíborruhás papot eresztett be. Julianus erre megzavarodott, mélyen meghajolt, s kihátrált a teremből.

Úgy kullogott át az udvaron, úgy ereszkedett le a hegyről, mint egy megvert kutya.

Nem hederített az esőre, metsző szélre. Kapucinumát sem húzta a fejére. Balázs fráter gúnyos arcát látta, döngő hahotáját hallotta. Háta borsódzott a szégyentől. Ismét kínozta az érzés, hogy bolond módjára fut a világban, kerget egy álmot, amit senki komolyan nem vesz, csak ráhagy, mint együgyű, jámbor szerzetesekre szokás. Fra Juniperusra hagyták így rá Itáliában bohókás együgyűségeit.

Hiszen ha Isten hibbantnak teremtette, az sem baj! "A világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket" - írta Pál apostol a korintusbeliekhez írott első levelében.

Az ország és keresztyénség érdeke kívánja, hogy a kunok közé menjen. Ha Isten a kunok közé állítja, ott fog állani. Áldassék az Ő neve.

De véges emberi elméjével s vágyaival nem ezt akarta. Nem erre készült gyermekkora óta...

A vadul dühöngő szél könnyeket facsart a szeméből, esőt vert arcába. Amikor észbe kapott, egy kis kerek kápolna előtt állott, az Alsóváros legkülső szélén. Kicsiny volt a kápolna, a keservesen nyögő fák fölébe nőttek. Bement, leborult az oltár elé. Nem imádkozott szavakkal, nem is gondolkodott. Hagyta, hogy emlékképei szabadon ússzanak el előtte.

Sokáig feküdt behunyt szemmel, a hideg kövön elterülve. Majd megnyugodva fölkelt. Kiment, hogy könyveihez visszatérve még egyszer számot vessen munkájával, s abbahagyja az egészet.

Amint hazafelé bandukolt, csodálkozott, hogy miképpen került a kápolnához. Homályosan emlékezett a városrészekre, melyeken átcsavargott, egy-egy házcsoportra, melyet többször is látott, s a zsidók utcájára, melyet mintegy álomban járt végig kétszer is. Végre a vályogpalánk s a kapu előtt állt. Fölemelte a buzogányt, kopogtatott. Várt.

Igen, elbúcsúzik a szerecsentől, visszamegy Fejérvárra, s elindul a kunok földjére. Igaza van Ugrin érseknek. Nem arra van most szükség, hogy azok, akik prédikálásra készültek, térítésre szánták magukat, holmi égig érő nagy hegyek után fussanak, s régi krónikákban olvasható homályos és bizonytalan szavak nyomán elkallódott magyarokat keressenek. Azok a magyarok, ha vannak is, jól érzik magukat hegyeik között, folyóik partján. Isten megtalálja a módját, hogy megismertesse velük az Evangéliumot. Most arra van szükség, hogy vad kunokból jámbor keresztyén szomszédokat neveljenek, s a bogomilok tűzfészkeit is eltapossák.

Senki sem nyitott kaput. Újra kopogtatott. A bronzbuzogány zuhogása messze hangzott a süvöltő szélben.

De az érsek csakugyan nagy elméjű férfiú. Úgy tett, mintha nem emlékeznék semmire. Könnyedén elsiklott a dolog fölött. Nem akarta szégyenbe sodorni a király előtt. Endre úr meg milyen kapkodó, milyen nyugtalan! Szegény ember... Sok gondja-baja lehet. Isten kételkedő elmét adott neki. Élete csupa zűrzavar. Csapás csapás után érte. Milyen nyájasan fordult felé, de látszott, hogy a nyájassága csak álarc. Mindenkire mosolyognia kell. Közben unta az egészet. Bizonyosan elrendeli, hogy Dominicus híveinek adjanak földet, falut, halászóhelyet, sót... Építtet nekik templomokat, klastromokat... Hála legyen Istennek, még a kudarcot is jóra fordítja. Semmi sem sikeredik úgy, ahogy az ember kívánja, de azért sikeredik.

Már éppen megvigasztalódott, amikor nagy sietve odaérkezett Smaragd úr. Köpönyegét a fejére borította, jól beleburkolózott.

- Hát te mit ácsorogsz itt, ézös fráter? - kiáltott rá csodálkozva.

- Kopogtaték vagy kétször, de sönki sem jön.

A szerecsen három rövidet s egy hosszút koppantott, mire a kapu nyomban kinyílt. Julianus elgondolkozott ezen. Ő bizony rosszul kopogtatott - pedig hányszor tért már haza egyedül! Isten intését látta eben a jelben. Ha a királynál helyesen kopogtatott volna, nyilván megnyilatkozott volna. Ha arra a kérdésre, hogy mi járatban van, elmondta volna szándékát, bizonyosan megértette volna, s most nem állana itt ily leverten, reménytelenül.

Ahogy a kert szomorú, nyikorgó, süvöltő fái közt a ház felé mentek, szemet szúrt a szerecsennek Julianus szokatlan komorsága.

- Mi bánt, ézös fráter? - kérdezte nyájasan, minden fogát kiragyogtatva köpönyege alól.

- Megköszönöm a szíveslátást - felelt csöndesen a fráter -, s elbúcsúzom tőled. Dolgaim nem sikerödének. Valék a kerálnál, de oktalanul szólék. Szentlélök cserbenhagya.

- Hogyhogy?

- Visszamegyök Fejérvárra, klastromomba. Azután bizonyosan el kell mennöm kunok földjére, prédikálnom s terejtenöm. Ama távoli magyeriakhoz kedég talán el sem juthatok soha.

Smaragd úr érezte, hogy a fráter torka elszorul, amikor ezeket a szavakat mondja. Ő is elszomorodott. Úgy megszokta s megszerette már Julianust. Olyan szép órákat töltöttek tanulásban. Olyan messzire haladtak az arab tudományban, logikában s etikában egymás örömére. El sem tudta gondolni, lesz idő, amikor társa fölszedi nyomorult átalvetőjét, s nekivág az útnak, hogy ne találkozzanak többé.

Beléptek a házba, leültek a lobogó gyertyafény mellé.

- Azok a magyeriak tám nincsenek es - folytatta egyhangú, kopogó szóval Julianus, s kedvetlenül belebámult a gyertyalángba. - Lásd, mikor gyermök valék, azt hivém, a Zengőn túl nincs es sömmi. Vége a velágnak. Valamit hallék idegön emböröktől, azt hivém, kitalálták az én kedvemérte. Csak játszodnak vélem. De olyan komolyan játszodnak, mintha maguk es hinnék. Tám így vagyok Keletre szakadott magyeri véreinkvel es. Kitalálák, s én elhivém. Nem es igaz. Nincsenek es...

Smaragd csontos ökle lezuhant az asztalra.

- De nem addég a! - kiáltott nevetve, s fogai úgy ragyogtak, mint a farkasé. - Itt maradsz nálam. Majd ha parancsot kapsz, hogy eredj, mész. De addig maradsz s tanólsz. És tanejtasz. Hátha egy lelket veszejtesz azzal, hogy elmégy? - tette hozzá csöndesen, s előrehajolva a fráter szeme közé meredt. - Egy lelket, fráter, azki a te tanejtásod nyomán közel jára kresztyén igazságokhoz...

Hosszú csend támadt most. Azután Julianus lassan fölállt, a szerecsenhez lépett, s átölelte a vállát.

- Ézös uram - suttogta -, megszégyönejtél. Maradok, tanólok s tanejtalak. Isten megmutatá általad, mely gyönge az én hitöm.

Egészen fölvidult. De a szerecsen is. Tapsolt, s a rabszolgálók beléptek a tálakkal.

Julianus csak első ízben evett húst a vendéglátó kedvéért, azóta kenyéren, hagymán, kölesen s tejen kívül egyebet nem evett. Neki külön hozták ezeket az ételeket közönséges cintálon. De ma este a szerecsen is elhárította a húst, kenyeret és gyümölcsöt, s intett a hülyén vigyorgó rabszolgának is, hogy az aranykancsót vigye ki. Amikor ketten maradtak ismét, a fráter vacsorájából evett, tejet ivott. Julianus ennek oly kimondhatatlanul örült, hogy szemét elfutotta a könny.

*

Most hát újra kezdődött a tanulás, még nagyobb iparkodással, mint eddig. A sötét, vigasztalan, esős napokon gyertya mellett ültek, böngészték az arab szövegeket, arabul társalogtak, magyarul vitáztak, majd meg logikát s etikát tanultak. Ha belefáradtak, a szerecsen országos ügyekről beszélt. A jövendőt Smaragd úr is aggasztónak látta, belső háborútól félt, mert, mint mondta, a király addig feszíti a húrt, míg az elégedetlenek mind Béla ifjabb királyhoz csatlakoznak. Már csak az hiányzik, hogy Endre úr végképp összevesszék a fiával. Akkor azután Allah legyen irgalmas a szerencsétlen müszülméneknek.

Julianus visszanyerte bizakodását, s bár bosszantotta, hogy a királynál oly ügyetlenül viselkedett, túltette magát rajta. Amikor dicsérte az érsek finom tapintatát, mellyel elsiklott a keleti magyarok ügye fölött, Smaragd úr kacagni kezdett s legyintett.

- Ó, mely bávatag férjfiú vagy te, ézös fráter! - kiáltotta. - Mit tudta már azt az érsök, hogy te a magyeriakról szólottál vala néki Fejérváron. Most a bogomilokról s kunokról vagyon szó, az erdőelvi szászok es nyugtalankodnak, mert féltik szabadságaikat, s Ugrin főtisztelendő úr feje ettől fáj. Arról vagyon szó, hogy megkapja egész Boszniát, csak bánjék el a bogomilokkal. Meg aztán most kancellárius is. Azmiatt is fő a feje, mi lesz, ha Endre úr végképp szakejt Béla úrral. Hát ne csudáld, hogy azmikor közeli bogomil meg kun meg belháború kevereg az orra előtt, ű nem a távoli magyeriakra gondol.

- Megtöhetné, hogy szól a kerálnak.

- A kerál! Immár öregöcske ű, s annyi gondja vagyon, majd szétpukkad a feje.

- De szörzésnek csak ád valamit, ha már égéré?

- Ád, hogyne adna. Szüksége vagyon reá.

Kezdett hát tisztábban látni, de ez sem sújtotta le. Ellenkezőleg! Világosan látta, hogy újból el kell mennie a palotába, s a királyt újból meg kell környékeznie. Tán jobb pillanatban találja.

Ezekben a hetekben Simon úr nem látogatott haza. Valahol igen távol volt, télvíz idején nem utazgathatott olyan könnyen, mint nyáron. Smaragd úr néha aggódott is, hátha elveszett, rablók vagy szerecsengyűlölő népek agyonverték. Esetleg súlyosan megbetegedett. Beszorult valami ingoványos helyre, az áradás ottfogta. De hozzászokott már ezekhez az aggodalmakhoz, inkább csak este, a kettesben elköltött vacsorák alatt gondolt apjára, s reggelre kelve ismét vidám volt. Néha az asszonyházban töltötte idejét, méghozzá a jelek szerint igen vidáman. Mert damborapengést, énekszót, kacagást, dobogó lábak zaját hallotta Julianus. Nagy bosszúságára ilyenkor egy klastrom jutott eszébe, ahol gyalázatos papok ortályoznak, Isten tudja, miért, bakugrásokkal tomboló sötét alakokat látott, ha behunyta a szemét. Hiába, csak pogány volt ez a szerecsen, ha mégoly tudós, tisztességes férfiú volt is.

Pedig Julianus gyakran intette, térjen erkölcsös életre, csapja el becstelen ágyasait, mindenekelőtt pedig keresztyén rabszolgáit szabadítsa föl, hiszen a törvény szerint nem is tarthat keresztyéneket. Márpedig ő nemcsak tartja őket, de még fajtalankodik is a fiatal rabszolgálókkal. Ha már etikát tanul, s fráter van a házában, emberelje meg magát, s gondoljon a lelki üdvösségére. Ilyenkor, ha Julianus mosta a fejét, Smaragd úr hallgatott, szégyenkezve mosolygott. Majd bocsánatkérő tekintettel halkan dörmögte:

- Várj, ézös fráter. Mindennek elkövetközik a maga üdeje. Atyámat nem ölhetöm meg.

- Atyádnak nem kell tudnia.

- Ha fölszabadejtom a rabszolgákat, tudja.

- Vajon ki a te igazi atyád? Nemde Isten-e?

- Ez igaz, de én gyönge embör vagyok. Várj.

- Hát legalább ne paráználkodj szolgálóidval.

- Megkésértöm.

Julianus hát várt, s addig is, míg az üdvösség gyümölcsei a szerecsen lelkében megérnek, másfelől is munkához látott. A hülye vigyorgású rabszolga, Hazugd, mindennap bement hozzá a kis faházba, s letette asztalára a kenyeret vagy kölest, tejet, halat, gyümölcsöt. Julianus megkérdezte, honnét került ide s milyen hitű. Kiderült, hogy orosz, a halicsi háborúban rabolták, régóta itt van, Isten áldja meg a gazdáit, csak az a kár, hogy a családja ottmaradt.

- Mikor gyóntál utoljára?

Hazugd vigyorgott, rázta borzas, nagy fejét, s a mellét vakarászta.

- Nem kívánnál gyónni, ézös atyámfia?

- Nincs neköm bíne - röhögött a rabszolga.

- Valami csak vagyon?

- Nincs. Azmi bíne vagyon, gazda bíne vagyon.

S vigyorgott.

Naponként kísérletezett Julianus, hogy közelébb emelje Istenhez, azonban semmire sem ment. Azt is megkérdezte, tudja-e, hogy a törvény szerint őt szerecsen nem tarthatja, mert kresztyén. Hazugd erősen törte a fejét, végre megértette, hevesen rázta a fejét, majd méltatlankodó hangon kifakadt:

- Hát azkor ki engömet tartja? He? Azt mondjad, brát!

- Föl kell szabadejtania.

- Hát azkor hová én menjek, he? Merre? Ki nekem adja ennöm? Azt mondjad, brát!

Szegény együgyű.

Egyszer-másszor találkozott a rabszolgákkal, akik be szokták vinni a tálakat. Őket is egy régebbi hadjáratból hozták, még gyermekkorukban. Isten tudja, milyen utat jártak be, míg idekerültek, a szerecsen házába. Fiatalok voltak, tán egyidősek, ám egyikük orosz volt, a másik kun, Köteny fejedelem népéből, aki szövetségese volt a halicsiaknak Endre úr ellen. Az oroszt Csipkének nevezték, a kunt Csipásnak, mert a szeme kissé ferde volt, s egészen elbújt keskeny szemrése között. Valahányszor találkoztak a fráterrel, hosszan s nagy áhítattal néztek rá, s halkan isten áldjont susogtak.

Egy délután Julianus könyvei között ült, amikor az ajtó kinyílt, s a kun Csipás dugta be rajta barna arcát. Amint a fráter érdeklődve rápillantott, riadtan húzódott vissza. Julianus kinyitotta az ajtót, s nyájasan hívta:

- Mit kévánsz, ézös leányom?

Csipás hátradugta a kezét, s egyik mezítelen lábával a másikat dörgölgetve, fejét lehajtva dadogta:

- Megengedj, fráter... te oly igön jó vagy... Tám tudnál valami imádságot, hogy Smaragd úr, a gazdám... esmíg reám tekintsön...

A fráter elképedt. Kérdéseire azután kiderült, hogy mióta Julianus a házban van, gazdája egyre ritkábban rendeli magához éjszakára, legutóbb már egy hete is elmúlt, hogy hívta. Sírva fakadt. S újból könyörgött, adjon valami hathatós imádságot, amivel visszafordíthatná gazdája szívét, hiszen bizonyosan azért fordult el tőle, mert ő itt él, ebben a házban. Olyan keservesen sírt és könyörgött, mint egy gyermek.

Julianus keményen rászólt, azután magyarázni kezdte, hogy bűnös dolgot kíván. El fog kárhozni. Pokol tüze vár reá. Inkább azért imádkozzék, hogy Isten szabadítsa meg gazdája paráználkodásaitól. Élénk szavakkal írta le, milyen förtelemben él. Hálát mondott Istennek, hogy Smaragd úr gyakran békén hagyja, mióta ő itt van.

A leány úgy kimeresztette sötét szemét, mint egy eszelős, azután még keservesebb sírásra fakadt. Csukló szóval hajtogatta, mit ér az élete, ha a gazdája reá sem tekint... Már csak az következhet, hogy eladja, vagy, ami még rosszabb, fölszabadítja s kilökje a házból. Hová legyen akkor? Vissza nem mehet, azt sem tudja, merre vannak az övéi. El is felejtette már őket. De be sem fogadnák. Julianus vitatkozott vele, ám tehetetlen volt.

- Ilyen fráter vagy te! - kiáltott Csipás szemrehányóan. - Nem segítsz!

A másik, Csipke, inkább hajlott a keresztyéni szóra. Lekuporodott a földre, maga alá szedte lábait, ölébe nyugtatta karperecekkel ékesített fehér kezét, szelíd fejét félrehajtotta, dióbarna hajfonatait a mellére igazgatta, kék szemét ráemelte a fráterre, s oly áhítattal hallgatta szavait, mint az evangéliumi Márta. Szép leány volt, telt idomú, tojásdad arcú, finom ajkú, nagy szemű s oly szelíd, mint egy kisborjú. Ha tehette, besurrant Julianushoz, s kérte, beszéljen a kis Jézusról és Máriáról, a Boldogasszonyról. Keresztyén volt, görögkeleti, de senki sem törődött vele. Keresztyénsége abból állott, hogy gyermekkorában belemártották a vízbe. Még voltak homályos emlékei az aranykupolájú templomokról, a szépen zengő kórusokról, a metropolita aranytól ragyogó ruháiról. Arra is emlékezett, hogy egy nap mindenki a várfalakra tódult, köveket, szurkot, égő rongyot, gerelyt hajigált, majd tűzbe borultak a házak, nagy lótás-futás, rivalgás támadt, ő egy ház sarkához húzódott, de azután szilaj, bőrruhás katonák jöttek, ő sírt. Valaki a lovára emelte. Nem volt rossz ember, simogatta, csitítgatta, hogy ne sikítson. Így került fogságba. Később sokat gyalogolt erdőkön, hegyeken át más rabokkal együtt. Sokan meghaltak. Emlékezett egy városra is, ahol vásár volt, sokan jöttek-mentek. Olyan állatot is látott, akinek hattyúnyaka és púpos háta volt, a feje pedig birkafej. Ott vették meg.

De hát a lelki üdvössége - rémüldözött Julianus e szegény gyermek sorsán. - Ágyasa a szerecsennek, s ezen nem is csodálkozik. Akinek a kezén megfordult, már kicsiny kora óta fajtalankodott vele. Úgy hozzátartozott az életéhez, mint az étel, ital, álom. Azt sem tudta, milyen mocsárban hentergett. De amikor Julianus megmagyarázta neki, könnybe borult a szeme, elbiggyedt puha, finom rajzú ajka, s fejét lehajtva homlokáig elvörösödött. Azt is megmondta Julianus, hogy törvény szerint szerecsen nem tarthat keresztyén szolgálót, mert az is szerecsenné lesz.

- De hát akkor mivé legyek? - tépelődött Csipke, s két keze közé fogva a fejét, ide-oda ingatta, mintha szomorú dal ütemét hallaná.

- Majd megkéröm a gazdádat - biztatta Julianus -, hogy szabadejtson föl.

- S azkor szabad leszök?

- Szabad!

- Miként Smaragd úr?

- Miként ű.

- Miként te?

- Miként én.

Csipke gyorsan, mint az ugró macska, Julianus lába elé vetette magát, leborult, átkarolta térdét. És zokogott.

Julianus fölemelte, beszélt hozzá, vigasztalta, a leány azonban csak nézte tág kék szemével, sírt és mosolygott, s nem szólt semmit.

A frátert mindig akkor hallgatta a legnagyobb, szinte túlvilági boldogsággal, amikor elmesélte neki, hogy született Jézus egy istálló jászolában, hogy vették körül a jámbor barmok, hogy ajándékozták meg a pásztorok, hogy takargatta pólyába édesanyja, Mária, s hogy énekelgetett fölötte, hogy álma szép és nyugodt legyen. Amikor Heródesre fordult a szó, Csipke ökölbe szorított kézzel figyelt, szinte Julianus ajkáról tépte le a szavakat: mi lesz velük, sikerül-e elmenekülniök. S nevetett, amikor a szent család szamárháton Egyiptomba menekült a gyermekgyilkos elől. Elhalmozta Julianust kérdésekkel:

- Ács vala Jézus atyja? És anyja egy szegény leány? És Jézus is dolgozott vala atyja műhelyében? Olyan okos vala, hogy tizenegy esztendős korában már az egyházban vitatkozott vala?

Julianus nem győzött felelni.

Végül személyes ismeretségbe került a szent családdal. Úgy beszélt Jézusról, mintha dajkálta volna. Mária örömével örült, vele aggódott. Lélekzetét visszafojtva hallgatta, hogy fogták perbe Jézust, hogy ítélték el, kísérték a Koponyák Hegyére. És keservesen zokogott, amikor keresztre szögezték, s ott függött a két útonálló között. Haldokolt, amikor Jézus meghalt.

Julianus boldog volt.

Amikor elnézte áhítattól ragyogó arcát, könnyes, rajongó szemét, fehér, ölébe nyugtatott kezét, amint ott ült a földön, s a magasba tekintett, hogy el ne szalassza a fráter arcának egyetlen mozdulatát sem, gyönyörű szavakat keresett, hogy elképzeltesse a nagy misztérium csodáit. Tudta, ez a lélek Jézusé. Ha a szerecsen fölszabadítja, talán az első lesz, aki Dominicus atya regulái szerint klastromba vonul...

Nem hanyagolta el az alamizsnálkodást sem. Neki magának nem volt szüksége adományokra, hiszen a szerecsen, akit Isten az útjába vezetett, mindennel ellátta. De koldult a város szegényeinek, betegeinek, elhagyatottjainak. Terv szerint működött. Egyik délután bejárta a város szegényeit, minden vályogházba, kunyhóba, verembe bebújt, hogy megállapítsa, hogyan élnek. Másnap délután az úri házakat, a jómódú polgárok lakóhelyeit kereste föl. Gyakran veszedelemben forgott, mert a gazdagok vad kutyákat tartottak, s e pogány állatok nem szenvedhették a kámzsaszagot. Méghozzá neki az a hatalom sem adatott meg, ami a Poverellónak a farkas fölött - nem tudta lecsitítani a félvad ebeket. Gyakran megesett, hogy rossz csuhája csücske ottmaradt a kutyák fogai között, sőt a lábikrája is viselte szegénygyűlöletük nyomait. De mihamar megszokták s megismerték az urak, lelkük megnyugtatására már jó előre kiadták az adományt a rabszolgáknak, hogy amint Julianus jelentkezik, boldogítsák vele. Estefelé súlyos, tömött átalvetője alatt roskadozva dagasztotta a térdig érő sarat, havat, s kis kerti faháza tele volt minden elképzelhető és elképzelhetetlen alamizsnával. Volt ott kenyér, köleslepény garmadában, sózott, füstölt hús és hal, szárított gyümölcs, hagyma, só darabokban, elgörbült ezüstcsat, fületörött arany fülbevaló, karperec meg pénz is. Legmeghatóbbak a gyermekek ajándékai voltak: pufók falovak, kutyák, bárányok, lábatlan tehenecskék, szakadt kis süveg, melyet gazdája a lélekemelő pillanat hatása alatt vont le fejéről, amikor a barátot meglátta, fületlen pitykék, kisostor, sőt a Duna vizében kerekre csiszolt kavicsok is akadtak, kis gazdájuk féltett kincsei.

Amikor az ajándékokat kiszedte, s a földön rendezgette, újból és újból átélte az adományozójuk meghatottságát, s hallotta a szavakat, melyekkel Julianus szívére kötötték, hogy imádkozzék bűnös lelkükért. S ahogy egy darab kenyeret, lepényt, egy csomó hagymát, egy ruhadarabot vagy dénárt a kezébe vett, már látta a mosolyt, mellyel a megajándékozott az alamizsnát fogadja.

Hosszú kacskaringós utakat tett a városban, s végezetül nem maradt egyetlen ház sem, ahová be ne tette volna a lábát. Tudta, ki hol lakik, milyen a szíve-lelke, voltak közöttük kegyetlenek és képmutatók, voltak elesettek, félénkek, mohók, reménytelenek, bizakodók. S voltak végezetül testi-lelki betegek. Ahol orvosság kellett, orvosságot adott, ahol vigasztalás, vigasztalt. Voltak haldoklók, akik neki gyónták meg életük bűneit a végső pillanattól rettegve, s voltak, akik karjai között lehelték ki lelküket oly nyugodtan, ahogy a gyermek elszenderedik bölcsőjében.

És amikor reggel fölserkent, hogy matinumra elmondja imádságait, első gondolata az volt, hogyan vehetné rá a királyt, hogy Keletre küldje, s amikor este, kompletorium után még ott virrasztott a gyertya fényénél könyvei fölött, fáradt szeme azzal csukódott be, hogy talán, talán holnap beszélhet megint a királlyal, s akkor a Szentlélek nem hagyja cserben.

*

Mily gyorsan múlt az idő ezek közt a foglalatosságok közt!

Mily gyorsan elérkezett a tavasz, amikor a Dunán recsegve úsztak a jégtáblák, könnyű felhők ragyogtak a világoskék égen, háromhangú sípjukon tavaszt hirdettek a cinkék, sárga díszbe öltöztek a fűzfák, mint a kislibák, s a rétek megteltek langyos vízzel. Sárga, kék virágmezők támadtak a semmiből. Rügybe borultak a fák. Színesen villogtak a pillangók. Hangyák, méhek megkezdték szorgalmas munkájukat.

A tavasz megújította az életet, Julianust azonban elszomorította nagy magányossága. Úgy érezte, mintha partra vetették volna a hullámok, míg társait messze elsodorták, kiáltásaikat sem hallja. A magányt eddig észre sem vette. Úgy fogadta, ahogy Isten rendelte. Nem is ért rá, hogy egyedül érezze magát, hiszen pirkadattól késő estig annyi dolga volt, hogy alig győzte. De amikor a tavasz teljes szépségében kibomlott, s Julianus érezte a langyos, föld- meg vízillatú szelet, egyszerre rászakadt a magányosság izgalma. És míg eddig úgy aludt, mint a kő, most egyszerre nyugtalankodni kezdett. Nehéz, szorongató álmai voltak, mire fölébredt, elfeledte őket. De éjszakákon át ült az ágyán, belebámulva a sötétbe vagy tüzet csiholva, s gyertyavilágnál böngészve könyveit és jegyzeteit. De ezek sem nyugtatták meg. Mert csakhamar felé ásított a kérdés: miért? Hiszen ügye egy tapodtat sem jutott előbbre.

Vad vágy fogta el, hogy meglátogassa faluját, ahol gyermekkora óta nem járt. A valóság gyötrő elevenségével támadtak föl emlékei, melyeket régen elfeledett. Látni akarta a vidéket, a házakat, embereket, akik valaha körülvették. De mindez olyan távol volt tőle, mintha idegen országban lett volna.

Semmit sem tudott a fejérvári fráterekről sem. Paulus rábízta, menjen Isten nevében Esztrigánba, s vigye dűlőre dolgát, melyre hivatottságot érez. Elbúcsúztak, kölcsönösen megáldották egymást. Azóta csak az imádság köti őket össze, de hogy élnek-e, halnak-e, ki tudhatná. Olyan messze van Fejérvártól Esztrigán? S mi történt Besenyő Mikhállal és Kenderesi Balázzsal? Fölépült-e a pesti kolostor, laknak-e már benne szép számmal fráterek? Békesség van-e közöttük, vagy Balázs fráter ott is nyugtalanságot szít? Julianus egyszer-másszor hallotta ugyan Pesten járt papoktól, hogy van ott egy klastrom, de a fejérváriak ülnek-e benne vajon?

Idehaza, Smaragd úr házában sem folytak a dolgok kedve szerint. A szerecsen hajlott a keresztyén hitre, de inkább csak puszta engedékenységből, megértésből és türelemből. Egyébként megmaradt gyalázatos müszülmén hitében. Néha éjszakákat töltött az asszonyházban víg damboraszó mellett, dalolva, vigadozva, táncoló nőkben gyönyörködve, ha másnap bánta is paráznaságait. Csipás, a kun rabszolgáló, ritkán panaszkodott Julianusnak, hogy gazdája nem hívja magához éjszakára, de hathatós imádságokat már nem kért.

Egy reggel a szerecsen váratlanul berontott Julianushoz.

- Mit mívelsz, te brát? - kiáltott rá oly dühösen, hogy reszketett az ajka, állkapcsa, szakálla. - Megrontod házam népét?

- Nem értelek, uram - csudálkozott a fráter, fölemelkedve térdeltéből, mert reggeli ájtatosságát végezte, mélyen leborulva a maga faragta kereszt előtt.

- Nem értesz? - ordította a szerecsen, s kivillogtatta hófehér farkasfogait. - Hát vajon azért fogadálak bé, jámbor lókötő, hogy rabszlugáimat föllázejtsd? Zöndülésre uszejtsd? Rabszolgát gazdája ellen biztogasd?

Julianus sejtett már valamit, de nagy nyugalmát nem veszítette el.

- Ülj le, uram, s mondd el, mi kár ére.

- Lapáton szóratlak ki, gyalázatos fráter! - dühöngött tovább a szerecsen, s olyan lendülettel térült-fordult a kis házban, hogy szinte szétrúgta. - Hazugd, az a hülye, már régóta mondogatja, hogy ellenem lázítád. De ű csak röhögött. Most azonban Csipke került sorra. Mondom néki, éjszakára nálam lész, s odavetöm néki a keszkenőmet. Hát csak fölugrik, s rám bámul, ű nem. Mi az? Mit mondál? Ű nem. Mert ű kresztyén, s inkább meghal, de ű nem. Mert az paráználkodás. Nyomban tudtam, kitől hallá. De nem is titkola sömmit. Elmonda mindönt röndre. Hát így vagyunk, fráter?

Julianus némán állt vele szemközt.

- Bizony könnyebb átalmönnie kötélnek a tű fokán, mint gazdagnak béjutnia Mennyek országába - mondta csöndesen.

Smaragd úr elképedve meredt rá. Julianus szemében szomorúság borongott. Most egyszerre észbe kapott, elöntötte a szégyen, fejét lehajtotta, s rekedten szólt:

- Engedj meg, ézös fráter... de ha így megyen tovább... tönkretész...

- Csillapodj, kedves atyámfia - csitította a fráter, mint egy dühöngő lovat.

- Elvesztém a fejemöt. - Leült, fújt, sarujával önkéntelenül szétlökte a kiosztásra csoportosított szegényes alamizsnát.

Most sokáig hallgattak. A szerecsen nagy fejét lelógatva, száját keserűen összeszorítva bámult maga elé. Julianus meg őt nézte nyugodt, sajnálkozó tekintettel. Végre Smaragd úr megint beszélni kezdett, de nem nézett a fráter szemébe, csak úgy maga elé köpdöste a szavakat.

- Bánom, valamit mondék. De igazságom vagyon. Mert gondold el: mi lönne, ha valahány rabszlugánk vagyon, mind hajtogatni kezdené, hogy ű ilyen kresztyén, olyan kresztyén? Hiszen azkor még azokval sem löhetne bírni, azkik nem kresztyénök. Mert elébb-utóbb űk is azzá lönnének. Nézd, fráter, te tudod, milyen igazán kedvellek. Társammá fogadálak. Tanólánk, miként illik két jó társhoz. Meghallgatám, valamit az Evangéliumról s tudósaidról mondál. Bélátám, mely szép s magasztos igazságok azok. De ha te a rabszlugáimat ellenem lázejtod... Ézös fráter, hisz el kell vesznie ez velágnak, ha ti, szörzetösök, a rabszlugákat lázejtjátok!

- Én nem lázejték - mondta halkan Julianus.

- De látod, hogy ama Csipke nevezetű rabszlugáló szömbeszálla velem, aki űt pénzán vövém... Az enyém...

- Én csak arra oktatám, hogy azmit veled mível, paráználkodás. És ha beléegyezik, Pokol mélységére vettetik.

- De hát... de hát éppen ez a lázejtás! - kiáltott föl a szerecsen.

- Ez az igazság.

A szerecsen a bajuszát rágcsálta hófehér, vicsorgó fogaival.

- Jó - bólintott azután. - Mondjuk, hogy ez az igazság. Én megértelek, fráter. De a rabszluga nem érti meg az igazságot. Ha neköm mondod, megértöm. Ha neki mondod: föllázad.

- Ű az, aki megérti, s te vagy, aki csak meghallgatod, de nem értöd.

- Mit akarsz hát? Bocsássam szélnek rabszlugáimat?

- Úgy vagyon.

- Ki gondoskodik azután róluk? Ki ád nekik enniök, inniok? Mi leszen belőlük? Mert azt tám mégsem mondod, hogy űk az én vezetésöm nélkül is igenyös úton haladhatnak?

- Bízd reájuk s az Istenre, azki elmét ada nékiek.

- Nem, nem - rázta a fejét Smaragd. - Szóljunk csak nyugodtan... szóljunk csak nyugodtan... Neköm te mindönt elmondhatsz, tudod. Még azt is, hogy azmit Csipkével, Csipással vagy akármelyik rabszlugálóval mívelök, paráználkodás. És ha csak reánézök más asszonyra, azki nem feleségöm, paráználkodom. Jól vagyon. Én értöm. Azt is megértöm, hogy kívánod rabszlugáim elbocsájtását. Mindönrűl szólhatunk mink ketten, tanólt férjfiak. De csak mink. Ha te a rabjaimat idegyűjtöd, prédikálsz nékik, ellenem ingerlöd űket... Akkor elvész a velág, ézös fráter, elvész az ország nyugodalma, ereje, röndje...

- Legalább a lelküket ne öld meg - kérte szenvedélyesen Julianus.

- Megölném a lelkét, ha gyermeköt nemzök véle? - bámult el a szerecsen.

Julianus magasról tekintett le Smaragd úrra. Látta rajta a kígyókarokat, melyek átölelik, megbénítják. A királyi vámok bérletét. A rengeteg dénárt, amit a vámok öntenek. A selyem, bársony ruhákat, arany, ezüst ékszereket, drágaköveket, tálakat, kancsókat és kupákat, nyeregtakarókat, kantárokat és kengyeleket. A szolgák hadát, amely Simon urat kíséri útjain, állig fegyverben. A földeket és erdőket. A falvakat, melyek népe Simon ispánnak és fiainak adózik. A rabszolgákat, akik lélegzetüket lesik. A gyönyörű kertet, faragott oszlopokkal, írott képekkel ékes házat, melyben Smaragd úr lakik, s könyveivel bíbelődik. Az aleppói medreszét, ahol a Koránt tanulta. Hitsorsosainak tömegét idegen országokban s itt is. És végül a fiatalságát, erejét, teste szépségét, vére forróságát.

- Imádok éretted, uram - mondta szomorúan -, hogy Isten adjon néköd erőt bínöd levetkezéséhez, lelköd megmöntéséhez...

A szerecsen már végképp megbékélt, mert méltatlannak érezte magához a haragot. Félt is egy kissé a frátertől a nagy tisztelet mellett, mellyel nagy tudományát s igénytelen életét szemlélte. Vajon nem tud-e olyan varázsszavakat, melyek egész életére szerencsétlenné leszik? Átkokat, melyek rátelepszenek, rontást, mely kiássa, megvakítja szép barna szemét, összeroncsolja erős csontjait, kiszívja férfiasságát... Ördög, vigye azt az egy hitvány rabszlugálót - mondta engedékenyen. - Fölbőszült, mert igen kedveli, de belátja, csak a vére szava volt... Most már szégyenli. Menjen Csipke Isten hírével, ha akar. Vagy maradhat, ő egy ujjal sem nyúl hozzá többé. És a másikhoz sem, Csipáshoz. Újakat vásárol helyettük. Meg tud-e neki bocsátani Julianus?

Néhány nap múlva Julianus a kertben összeakadt Csipkével. A leány várta, gyorsan körülnézett, a fráter lába elé dobta magát, térdét átkulcsolta, arcát rajongva ráemelte s forró hangon suttogta:

- Fráter! Ő nem nyúl többé hozzám! Reám sem néz!

- Adj hálát Istennek, leányom - örvendezett Julianus.

- Fráter - suttogta sebesen Csipke, s nagy szemét elöntötte a könny. - Most már a tiéd vagyok... Emelj föl...

- Jézusé vagy, leányom - javította ki szavait a fráter.

- A tiéd! A tiéd, egyedül... Úgy-e, megbocsátod bíneimet?

- Megbocsájtom, leányom. De nem az enyém vagy, hanem Istené.

- Istené és a tiéd... Elszökünk innen, Heródes házából, úgy-e? Elmögyünk Egyiptomba?

Úgy nézett s mosolygott reá, mint egy eszelős.

Julianus sóhajtott. Milyen messze van a leány attól, ahová ő vezetni akarta! De Jézus felé fogja fordítani s jóra vezérli. Fölemelte, megnyugtatta, menjen csak dolgára, ha alkalom kínálkozik, ismét beszél neki az igaz életről.

*

Még több aggasztó jelenséget látott az országos ügyekben.

Endre úr végképp szakított fiával, Bélával. Kényszerítette, hagyja el feleségét, az ifjú Máriát. Eddig is gyakran összekoccantak, Endre király több ízben közel engedte fiát a kormányzathoz, de azután az urak tanácsára, akik körüldongták, s a maguk hatalmát féltették, megint eltaszította. A Béla-pártiak reménykedtek, hogy végre fegyveres összecsapás lesz a vége, s akkor leszámolhatnak Endre és hívei uralmával, de az ifjú király türtőztette magát. Abból, ahogy viselkedett, nem látszott holmi meggondolatlan legénykének. Vagy tudta, hogy a halál előbb-utóbb eltakarítja az útból a kivénhedt élőket? Nyilván szerette, talán sajnálta is apját. Tudta, nem rossz, csak gyenge. Fél a fiától. Nem lát tisztán s kapkod. Most azonban, hogy elszakította feleségétől, a püspökök sem nyugodtak bele a nyilvánvaló gyalázatba. Ugrin érsek s több püspök - mint Smaragd meg a városbéli papok mesélték - levelet írt a pápának, értésére adva, hogy "a keresztény vallás lábbal tapodásával" bánnak Máriával. A pápa visszaírt, s megparancsolta, hogy Béla vegye vissza a feleségét. Ez meg is történt. Ám Endre szívében a harag fia iránt még jobban fölgyülemlett. Mondogatták, hogy az ifjú király szökni készül Ausztriába, Leopoldhoz, nehogy kipattanjon a fegyveres viszály.

Johannes érsek is betegeskedett a tél óta. Hiába hívták hozzá a legtudósabb orvos frátereket, tudós embereket, még a karantániai zsidó orvost, Muschlt is, nem tudták megállapítani, mi baja. Láz gyötörte, nem tudott enni, aludni, megsoványodott, arca halottsápadt lett. Mire az idő nyárra fordult, már ágyából sem tudott fölkelni. Háza környékét vastagon behintették szalmával, hogy a zaj ne háborgassa.

A szomszédos Karantániával is egyre gyakoribbak lettek a viszálykodások. Amint elmúlt a tél s megkezdődött a mezei munka, magyarok, németek elhurcolták egymás barmait, földúlták falvaikat, elrabolták a maradék takarmányt, elszántották a földet, kivágták az erdőt. Sőt még a patakokat is elvezették, hogy ne hajthassák ellenségük malmát. Különösen a németek viselkedtek szemtelenül. Meg is lehetett érteni, hiszen az elmúlt esztendő igen száraz volt, nem gyűjthettek állataiknak elegendő szénát. A múlt esztendei baromvészt sem tudták kiheverni. Oda mentek hát, ahol valamit találtak. A magyarok nem maradtak adósok. Összeálltak, fölfegyverkeztek, beütöttek a szomszédba. Akkor pedig a jó németek visszaemlékeztek őseik sorsára s imádságaira, mert ahová a földühödött magyar parasztok benyargaltak, kő kövön nem maradt. Még a templomokat is fölégették.

*

Egy kora nyári meleg este Julianus fáradtan érkezett haza alamizsnálkodó útjáról, s elégedetten gondolt a nap eredményére meg arra, hogy az érseki palotában sikerült néhány szót váltania Ugrin érsekkel s emlékeztetni a fejérvári találkozáson mondott szavaira. Már a háztól messze, a kertben, hangos zenebona, ortályozás, éneklés lármája fogadta. A rabszolga, aki beeresztette, azt mondta, nagy ünnepet ülnek a házbeliek, tele van a ház magyar urakkal, szerecsenekkel. Julianus szinte menekült a kis házba, hogy elmondja imádságait, kifújja magát egy kissé, s újból munkához lásson.

A lárma kis szobájába is behatott. Olyan sípszó, damborázás, dübörgés, ordítozás volt a nagy házban, hogy szinte fölfordította az épületet. Mégiscsak el kell innét mennem - gondolta a fráter szomorúan. - Nem lesz ezekből keresztyén soha...

Lerakta az adományokat, a kereszt elé térdelt, s hosszan imádkozott. Azután ivott egy kis tejet, evett egy harapás kenyeret, s ledőlt a dikóra, hogy fáradt lábait pihentesse. Amint így heverészett s elgondolkozott, az ajtó lassan kinyílt, s a rabszolgáló, Csipke dugta be szelíd, aggódó arcát, ahogy szokta. Julianus már ismerte mozdulatait, tudta, ha olyan tétovázva, bátortalanul nyílik az ajtó, Csipke jön hozzá.

Szokása szerint hozzásietett, térdre vetette magát, s átkulcsolta térdeit. Mindig így maradt néhány pillanatig, majd fölemelte arcát, hogy elragadtatott mosollyal kérje, meséljen neki Jézusról. Most azonban csak nem akarta fölemelni az arcát, nem akart rátekinteni Julianusra. Válla hevesen rángatózott, Julianus erővel emelte föl a leány fejét. Arca könnyes volt, szája vonaglott.

- Csipke! Mi történék veled? - kérdezte szelíden.

Eldugta arcát és zokogott. Hiába volt a fráter minden könyörgése, kérdezősködése, csitítása, aggodalmaskodása, hiába kényszerítette, hogy emelje rá a szemét. Csak bújt, és sírt keservesen.

Végre, amikor Julianus föl akart állani, hogy elhárítsa magától és szabaduljon görcsös szorításából, Csipke alig hallhatóan kérdezte:

- Úgy-e, fráter, ma elmegyünk innét?

- Hová mennénk s miért éppen ma, ézös lányom?

- Hallod? - emelte föl az ujját Csipke, s abbahagyva a zokogást, komor arccal figyelt a zenebonára. - Ördöngök űk. Tele vagyon a ház szerecsen ördöngökvel.

- Máskor es vala - legyintett szomorúan a fráter. - Mondd meg már szépön, mért zokogál olyan keserűen?

- Mert béröndöle Smaragd úr vendégei elejbé... Kényszeröjtenek, vetközzem le ruháimat, s tomboljak mezejtelenül...

- Mely gonosz lelkök! - kiáltott föl Julianus undorral.

- És én nem akarék. De Csipás tombol... És gúnyolának mind egyben, még Csipás is... Jaj neköm, jaj! Kifuték, de megfogának, Hazugd megragada, s le akará vonni ruhámat, s mind kacagának. S azkor mondám Smaragd úrnak, ha megölnek is, én nem tombolok, s nem paráználkodom vélek... És még jó, hogy Smaragd úr kacaga, s inte, eresszenek. S azkor kifuték ide hozzád, fráter... Úgy-e, nem maradunk itt? Úgy-e, jössz velem te is, ézös fráter? Szamárra ültetsz, s elviszöl innét Egyiptomba?

Sebesen kitörő szóval mondta, s arcát bizakodva fektette Julianus térdére.

Julianus belélátott. El kellett volna taszítania. De mély szánalom öntötte el, szomorúan nézett rá, fejét megsimogatta. A leány értette szomorú arcát, de nem akarta elhinni, mit jelent. Még görcsösebben szorongatta a lábát, szinte önkívületben susogta:

- Ott jó lesz... Ketten leszünk, s te mesélsz néköm Jézus Úrról... Elmondod, hogyan neveködék, s tanejta osztán az egyházban, vitatkozék a papok fejödelmeivel... Meg hogy miként jára a búzamezőn s mit monda...

- Eredj - mondta végül erős hangon Julianus a leány vállát megfogva és szelíd erőszakkal fölemelve őt a földről. - Azmit te kévánsz, bínös kévánság. De eredj, nézd, itt vagyon ez a néhány ezüst. - Az asztalhoz lépett, s a fiókból kivett néhány dénárt. - Járj békével. Majd én szólok Smaragd úrnak, ne kerestessön. Ha kell, megfizetök éretted. Menj, leányom. Ne Egyiptomba, hanem Budára. Keresd ott Besenyő Mikhál frátert damankosok klastromában. Majd ő megmondja, mit tégy.

Csipke kábultan bámult rá, mintha álmodnék. Azután lassan elkomorodott az arca, szemét behunyta, karját lecsüggesztette. Sápadt volt. Ajka rángott. Így állott néhány pillanatig. Akkor lehajtotta a fejét, lassan letérdelt.

- Áldj meg, fráter - mondta fakó hangon.

Julianus tiszta szívvel megáldotta, fejére nyugtatva kezét.

Csipke összetett kézzel térdelt. Majd fölállt, s mintha mosolygott volna, de mosolygása kényszeredett volt. Elvette a pénzt, meg sem nézte. A fráter még egy köpönyeget keresett ki számára a rengeteg limlom közül, a leány vállára terítette, azután az ajtóig vezette.

- Imádságaim mindég veled lösznek, ézös leányom - biztatta meghatottan. - Ne félj, csak higgy. Isten áldjon meg.

Csipke még úgy állott a küszöbön, mintha nem hinne abban, ami történik, mintha várna valamit. Szeme kérdőn tapadt Julianus arcára. Majd hirtelen átölelte a nyakát, ajkát a fráter ajkára nyomta, hogy a lélekzete is elfúlt, eleresztette s elfutott.

Julianus szédelegve állott az ajtóban. Szíve rémülten dobogott. Arca lángolt. A házból szűrődő vad zenebona mintha az agyában zúgott volna. Szemét behunyta, s látta a leányt, amint köpönyegébe burkolózva végigsiet a kert illatozó fái, virágágyásai között, kisurran a kapun, szaporán elindul az Alsóváros zegzugos sikátorain, széles útjain, lekerül a kertek alá, kisiet a Duna-partra. Leül és sír. Körül-körültekint. Egy halász megy hozzá, kérdi, mit vár. Hajót, mondja ő. A halász elvezeti a kikötőhelyre, szól egy hajó legényeinek, vigyék el szép húgát Budára. Csipke félénken hajóra száll, fölkínálja pénzét, de a legények nem fogadják el. Látta Csipkét, amint a városban jár-kel, a révnél ácsorog. Átkel Budára, megtalálja a klastromot. Kopogtat. Egy fráter kaput nyit. Julianus nem ismeri. Kihívja Mikhál frátert. Hosszan beszélgetnek. Azután kinyitotta szemét, nem látott többé semmit. Csipke eltűnt.

Sóhajtva lépett a kereszt elé, leborult s imádkozott.

Később bejött az örökké vigyorgó rabszolga, kenyeret, hagymát, tejet tett az asztalra.

- Kik vagynak uradnál? - kérdezte rosszkedvűen Julianus, megszokott mozdulattal keresztet vetve az ételre, hogy a netán benne lakozó ördögöt kiűzze.

- Hajjaj, sokan vagynak, fráter! - kiáltott elragadtatott, széles vigyorgással Hazugd. - Meggyütte Simon úr, meg másik fiad, Saul úr, azki vagyon vitéz kerál seregében. Itt vagynak még más szerecsen urak Újpestről, az ám! Nagy urak, fényesek, gazdagok! Meg még vagyon nagyúr, Apod fia Dénes úr meg Mika úr, azkinek vagyon azt a hosszú szakállod. Meg az a setétképű úr, Barsz fia Miklós úr, vala nádrespán úr. Űk isszák bor, jó budai bor. Kedvik nagy, hajjaj! - Kezével mutatta, milyen magas a kedvük.

Még ácsorgott egy darabig, füléig hasadt szájából kilátszottak romlott, fekete fogai. Kéjesen babrálgatta gubancos szakállát. Nagy barna lábujjai billegtek. Azután látva, mily komor hangulatban van a nyájas fráter ezen a napon, kicammogott.

Julianus kedvetlenül evett, majd könyvei fölé hajolt. De nem tudott figyelni. A hangos zeneszó háborgatta. Elszánta magát, s megindult a szerecsen háza felé.

Egyenest abba a terembe tartott, ahol a hejehuja folyt. Vagy öt pogány rabszolga ácsorgott a küszöbnél, hogy ugorhasson, ha odabent tapsolnak. Mikor Julianus be akart nyitni, az ajtó éppen fölszakadt, s eszelős vihogással, arcára tapasztott kézzel részeg fiatal nő rohant ki mezítelenül. A homályos folyosón úgy suhant végig fehér teste, mint egy pokolbéli kísértet. A teremből kizúdult a harsány nevetés, ordítozás. Mintha moslékkal loccsantották volna szemközt Julianust.

Torkig volt ezzel a házzal. Nem gondolkodott, indulatai elragadták.

Megállt az ajtóban, s olyan harsány hangon, ami őt magát is meglepte, kiabálni kezdett:

- Pokol fajzati, gyalázatos kurafiak! Jézus megszomorejtói, ország rablói, szegények sanyargatói! Harácsok, tolvajok, puffaszkodók! Kéncsben, verejtékben vájkálók, bidös pagányok!

Miközben szavai elharsantak, szeme villogva járt körül. Csakugyan fölismerte Apod fia Dénes urat drága dolmányáról, ápolt szakálláról, kényesen mosolygó ábrázatáról. És azt a másikat is, Barsz fia Miklóst, a sötét képűt, aki Fejérvárott a királyi levelet olvasta. Egymást mellett hevertek, könyökükre támaszkodtak egy alacsony, cifra vánkosokkal zsúfolt heverőn, előttük drága aranykancsók és kupák állottak a szőnyegen. Jobb felől két sötétbarna arcú, fekete szakállú, sárga dolmányos férfi között görnyedt, öregebb, meglehetősen vékony, fekete ruhás úr ült, s csodálkozva bámult Julianusra. Dérrel bevert szakálla övig ért. Julianus nyomban észrevette, hogy nem lehet más, mint Szakállas Mika. Még néhány olajbarna képű, fekete szakállas ember ült, hevert a vánkosokon, meg két borotvált állú, pörge bajuszú fiatalabb magyar, ugyancsak díszes öltözetben. Bal felől Smaragd úr állott, mellette Simon úr meg egy magyarosan borotvált ifjú szerecsen a királyi sereg piros dolmányában.

A terem közepén vadul forgott, majd hirtelen zihálva, kacagva megállt egy bomlott hajú, piros arcú, barna, anyaszült meztelen leány. Rémülten meredt Julianusra. Csipás volt. Három más, ugyancsak mezítelen, ismeretlen nő a vánkosokon hevert tökrészeg állapotban. Arcuk olyan volt, mint az őrülteké. A sarokban, függöny mögé rejtve még sípolt és pengetett a zenekar.

Julianus szavaira nagy álmélkodás, majd kavargás keletkezett. A lányok sikítozva menekültek a vánkosok közé, csak egy szép szőke leány ballagott lassan, lábujjhegyen, csípőre tett kézzel s kihívóan mosolyogva Julianushoz, megállt előtte, s derekát ringatva nevetett. A férfiak közül néhányan fölugráltak. Barsz fia Miklós mogorván bámult a fráterre, mint a borz, Szakállas Mika ájtatosan ingatta a fejét, mint aki akarata ellenére került ide, ám erősen elítéli a társaságot. A szép Apod fia Dénes szakállát babrálgatva köhintgetett, s kellemesen mosolygott. Simon úr mérges képet vágott. Smaragd megdöbbent, s Julianushoz sietett. Megfogta a vállát.

- Ézös fráter - mondta zavartan s feddőleg -, miért jövél ide? Nem neköd való hely ez..

- Gyisznók, kurafiak, alávaló pagányok! - ordított tovább Julianus, s lerázta Smaragd kezét. - Még ha mind szerecsönyök volnátok, de magyeriak vagynak köztetek! S kresztyén leányok! Hej, Apod fia Dénes úr - rikoltott a fráter, s rámutatott a nemesen mosolygó férfiúra, szemét is rámeresztve, mintha a divánhoz akarná szögezni. - Barsz fia Miklós úr! - s tekintete, ujja tovább mozdult, rámeredve a megszólítottra. - Mika úr! - folytatta félelmes ábrázattal s villogó szemmel. - Nyomban takarodjatok innét!

- Ki a gazda? - ordított közbe Simon úr.

- Kedves fráter, csillapodj - kezdte megint Smaragd úr.

- Ti magyeriak, piruljatok! - folytatta Julianus zavartalanul. - Takarodjatok! Boruljatok a kreszt elejbé, s rimánkodjatok, kenyerüljőn rajtatok s ez országon az Isten.

Apod fia Dénes méltóságosan fölemelkedett helyéről, s a fráter elé lépett. Igen nyugodtan mondta:

- Nem tudjuk, ki vagy, s mely szörzéshez tartozol.

- Hagyd, uram - vágott közbe fogait kimutatva Smaragd. - Nálam lakik s nagy tudós.

- Nálad lakozik? Tisztölet, böcsület neki - hajolt meg kellemes mosollyal Dénes úr.

- Ország s kresztyénség gyilkosai vagytok - kiáltotta Julianus.

Apod fia Dénes a tarsolyába nyúlt, s egy marék ezüstpénzt vett elő.

- Itt vagyon, jó fráter, fogadd szívesen, s add a szegényöknek.

Julianus elképedt. Nagy csend támadt. Azután egyszerre kipukkadt a harsány kacagás.

- Mind között te vagy a legaljasabb - mondta Julianus halkan, a homlokáig elvörösödve s a pénzt a földhöz vágva.

Megfordult s kiment.

Egyenesen a kis kerti házba tartott. Gyorsan átalvetőjébe gyömöszölte néhány könyvét, Breviáriumát, jegyzeteit. A pénzt, amit a városban kéregetett. A kiosztásra váró eledelt, ruhafélét. Majd keresztet vetve s keserűen fohászkodva még egy búcsúpillantást vetett a szobácskára.

Kiment. Elment.

*

Volt az Alsóvárosban egy kis vályogház, egy földmíves lakott benne nagyszámú családjával. Nömödnek hívták. Őhozzá ment egyenesen. Belépett a házacska füstös falai közé, letette átalvetőjét. Az asszony a földön ült a tűz mellett, s gyermekét szoptatta.

- Megmaradhatok-e nálatok, ézös felem, Isten nevében? - kérdezte Julianus.

- Maradj, jó fráter, amég kedved tartja - örvendezett az asszony, nyomban fölugorva s lefektetve egy farkasbőrre sivalkodó kisfiát, hogy enni adjon Julianusnak.

De ő tiltakozott, s ráparancsolt az asszonyra, folytassa csak kötelességét. Majd két tátott szemű, csodálkozva bámészkodó, kócos kislánynak a fejét megsimogatva és számukra átalvetőjéből egy fabábut meg kutyácskát előkurkászva a küszöbre ült, s elnézegette a tűz mellett gyermekét pilálgató asszonyt. Jó arca volt az asszonynak, barna szeme, nagy homloka, édesen mosolygó ajka. Keze gyorsan és puhán bánt a jóllakott kicsivel. Gügyögött neki. Ezek a csöndesen gőgicsélő hangok megnyugtatták, megbékítették a frátert. Szótlanul ült, s gyönyörködött az anyában.

Később megjött a munkából Nömöd és két nagyobbacska fia is. Kitörő örömmel fogadták Julianust. Nömöd megölelte, megveregette a hátát, képéhez dörzsölte lóvakaróhoz hasonlóan borostás állát, a fiúk elébe járultak, s áldását kérték.

- No, asszony - kiáltott Nömöd nagy vígan. - Hát ma estére itt tartjuk a frátert. Főzél-e valami jót?

- Embör, hallod-e - kiáltozott az asszony ragyogó orcával, mert az volt a szokása, hogy kiáltozott, mintha süketeknek szólott volna. - Itt marad a kedves fráter hosszabb üdőre.

- Igaz-e? - fordult Julianus felé kételkedő képpel a férfi.

- Igaz.

- No, azkor hát hozott Isten! Tisztöld meg hajlékomat mennél hosszabb üdeig! - rikoltotta a gazda, s örömében nem lelte helyét. - Hozjatok a fráter számára farkasbűrt! Ne üljék a küszöbön! Halljátok? Micsoda vendéglátók vagytok? Asszony, mi vagyon a kölesben?

- Bizony sömmi - szégyenkezelt a piruló asszony.

A kislányok apjukhoz somfordáltak, s boldogan mutogatták a játékokat.

Itt lakott most Julianus mindaddig, amíg Esztrigánban tartózkodott. A vályogházban Katics asszony meg a kisgyermekek tanyáztak, egy nádkunyhóban a házigazda, nagyobbik fia, Medve, a lovaknál aludt a kert végében, a kisebbik, Csoba meg a teheneknél. Julianusnak kényelmes helyet vackoltak a nádházban. Ott tereferélt Nömöddel néha fél éjszakán keresztül. Napközben a vén körtefa alá ült egy tuskóra, olvasott, írt. Estefelé gyónni jött egy-egy hivő. A körtefa alatt, a tuskón ülve gyóntatott. A kis nádkunyhót ellepte a kápsáló útjain összeszedett alamizsna. Farkasbőrét, mely ágyául szolgált, könyvek, jegyzetek borították. Csak az volt a baj, hogy Katics asszony tyúkjai besomfordáltak legyet fogni a kunyhóba, s összefötörték, lerondították a tudós hártyákat.

Ahogy Julianus betette a lábát Nömödhöz, csudálatos dolgok kezdtek történni. Egyszer Katics asszony elképedve mesélte, hogy a szalonna, amit a füstlikra akasztva tartott, alig volt tenyérnyi, most meg egy egész oldal lóg ottan. Ha nem hiszik, nézzék meg saját szemükkel. Mindenki a füstlik alá vonult, s megbámulta a derék szalonnát. Máskor meg Nömöd valami hideget érzett az inge korcában. Benyúlt, vakarózott, megint érezte. Csak nem tán valami bogár? Megnézte, hát egy ezüstdénár volt. Leesett az álla. Majd meg az egyik kislány elővett egy ibriket, hogy igyék belőle, hát akkor látja, hogy színültig tele van csorgatott mézzel. Telinyalták magukat nyomban, majd odaragadtak az anyjukhoz, kisöccsükhöz.

A régi, csorba, hasadt ásó helyett egy reggel Nömöd vadonatúj ásót lelt a nyélen, jól simított keményfából, élesre vasalva.

Julianus velük álmélkodott. Velük csodálkozott, örvendezett, mintha atyafiuk lett volna.

Nömöd okos férfiú volt. Elment a gondolata csapásain, nem rettent vissza a titkok legsötétebb rejtekétől sem. Vége-hossza nem volt kérdezősködéseinek. A csillagokat kérdezte legtöbbször. Amikor azután Julianus magyarázni kezdett, Nömöd izgatottan fölugrott, s kikiáltott a kunyhóból:

- Medve! Csoba! Hej!

A két fiú rohanvást előfutott. Elöl az idősebb, zömök Medve, mögötte a fürge, örökké vidám Csoba.

- Figyelmezzetök, mert Julián atya a csellagokról szól!

A fiúk összehajtott lábszárral leültek a sötét kunyhóban s figyelmeztek. Apjuk közben-közben is felrikkantott:

- Figyelmeztök-e?

Julianus azután beszélt, beszélt szédítő tudománnyal. A csodálatos világmindenség kinyílott előttük, s a homály megtelt ragyogó égitestekkel.

Máskor a görögökről, rómaiakról beszélt. Borzolódó rémülettel hallgatták, hogy ölte Néró az első keresztyéneket, hogy gyújtotta föl Rómát. Majd meg arról szólott, mit műveltek a régi magyarok. Erről Nömöd is sokat tudott, nagy lelkesedéssel emlegette Lél urat, Bulcsot, Botondot, míg Julianus meg nem feddette érte, hogy annyira dicséri e kemény pogányokat.

Ha meg nem esett az eső, amikor kellett volna, vagy esett, amikor nem kellett, Nömöd Julianusnak panaszolta el gondjait. Őt kérte, imádkozzék esőért, szép időért.. Ha eltörött az ekéje, Julianus segített megjavítani. Mintha Váradon élt volna Julianus, azok között a rég elfeledett emberek között. Amikor híre terjedt, hogy Nömöd házában ütött tanyát, zarándoklást rendeztek hozzá. Estefelé a ház környéke tele volt ügyes-bajos emberekkel, sóvárgó gyermekekkel. Nem kívántak ők semmit, hiszen mindegyiket fölkereste otthonában, csak éppen azt akarták tudni, hogyan él egy ilyen barát. Milyen a fekhelye, milyenek a könyvei. Írótolla, hártyái. Hogyan ír, hogyan olvas. Rimánkodtak, jöjjön el hozzájuk is lakni. Elég hosszú ideig lakott már itt. Vajon Nömöd mivel szolgált rá a nagy tisztességre? Nömöd pedig elégedetten mosolygott, tekintélyét jólesően kenegette az irigység. Igen okos férfiú volt, most még egyre okosabb lett. Julianusra hivatkozott, ha valamit nem hittek el neki. Kis híja volt, hogy papnak nem nézték.

Csoba fiút azért nevezték Csobának, mert ostobának tartották. Pedig csak az volt a szenvedélye, hogy virágokat, leveleket gyűjtött, vizsgált, boncolt, s törte fejét, miféle rokonságban vannak egymással. Igen érdekelték a bogarak is. Megfogott, megvizsgált minden bogarat, amihez hozzájuthatott. Szerette volna tudni, hogy esznek, lélegzenek, szaporodnak. Julianus észrevette Csoba különös érdeklődését, s nagy gondolat vetett lobbot benne: orvost nevel a fiúból! Egy nap odavonta magához, megsimogatta csimbókos fejét s megkérdezte:

- Nem volna kedved eljutni a párisi Univerzitásra?

A kamasz eltátotta száját, mintha megindult volna lába alatt a föld. Nömöd is meghökkent, s erősen rázta a fejét: jól hall-e? Az asszony majdhogy elejtette a csecsemőt.

- Mért? - makogta végül a fiú síri hangon.

- Mert annyira vizsgálod a növevényöket. Tudod, azokban rejtőzik az orvosság.

- Tudom.

- No? Akarsz? Akarsz tudós lenni?

- Akarok - biccentett hosszas tétovázás után Csoba.

Ez volt a diadal! Csoba oda-odahagyta a teheneket apja vagy anyja gondjaira, s leült Julianus mellé a tuskóra. Latin betűt tanult. Maga Nömöd bölcs ábrázattal hallgatta mester és tanítvány szóváltásait, mintha értene belőlük valamit. Melle dagadt a büszkeségtől, úgy lépkedett a tehenek mellett, mint egy filozófus a bononiai piazzán. De büszke volt Katics asszony is, nem győzte mondogatni rokonainak, ismerőseinek: "Nagy tudós lesz Csoba, a fráter kiküldi Páris országába." Az asszonyok sóhajtoztak, s megjegyezték: "Csak némötté ne váljék ott a némötök között!" A kislányok szájukba dugott ujjal bámulták Csobát, amint a teheneket őrizve a fűben hasalt, s egy nagy könyvben bolhászkodott. Még nem értette, mit olvas, de rábökdösve a betűkre, hangosan mondta őket.

Julianus úgy érezte, mintha pocsolyából került volna ki. Milyen vidám volt most! Milyen bizakodó! Azért nem haragudott Smaragd úrra. Jó lélek volt a maga módján, tanította őt s tanult, amennyit hideg ésszel tanulni lehet. Arról, hogy nem tudott másképp élni, nem tehetett. Elvégre csakugyan nem ereszthette szélnek rabszolgáit. Egyet tehetett volna: otthagyta volna a házat faragott oszlopaival, szőnyegeivel, kincsével. De hát az Evangélium gazdag ifja sem tudta megtenni. De adódhat még az életben pillanat, amikor a lelkébe vetett magvak kikelnek, Saulusból Paulus válik.

Egy kézzelfogható eredménye volt a szerecsen házában való térítő munkájának: Csipke megigazulása. Vajon eljutott-e Budára? Isten áldása legyen rajta.

Julianus nem kívánta, hogy a szerecsen károsodjék. Elhatározta, összegyűjt annyi dénárt, amennyivel a leányt megválthatja, nehogy szökése miatt üldözzék. Egy este el is indult, hogy beszéljen Smaragddal.

Három rövidet, egy hosszút koppantott a kapun s belépett. Nem nézve sem jobbra, sem balra a sötét, árnyas kertben, egyenesen a házba sietett. Jókor jött. Smaragd úr ott ült az asztalnál, előtte aranytálban hús, kenyér, mézes sütemény, gyümölcs, arany korsóban a mézes szörp. Az ajtónál Csipás állott, meg az a szőke, szép nagydarab leány, akit a fráter mezítelenül látott a duhaj társaságban.

- Laudetur Jesus Christus - köszönt Julianus illendőképpen.

- Nézd csak! - bámult el Smaragd úr, s díszes kését letette csodálkozásában. - Vajon jól látok-é?

Fölugrott, megölelte a frátert, s asztalhoz nyomta.

- Nem eszem - rázta a fejét Julianus. - Csupán azén jövök, hogy megtudjam, mit ére az a rabszolgaleány, azki megszökék tűled.

Smaragd nem értette:

- Hogyan? Mit akarsz mondani?

- Kifizetném néköd ezüstben, uram. Ne károsodj, s ne üldözd a leányt.

- Tudod, hol vagyon?

- Nem tudom, uram.

- Mért akarod hát kifizetni?

- Mert én lázétám föl, uram. Halljam, mit kívánsz érette.

- Sömmit! - kiáltott Smaragd úr. - Sömmit! Egy dénárt sem!

- Tán el akarod fogatni?

- Nem, nem akarom - ingatta fejét lassan a szerecsen, s maga elé bámult, két ujjával forgatva az aranykorsót. - Nem fogatom el - ismételte tompa hangon, s nyelt egyet.

- Azkor hát megfizetök érette.

- Nem fizetsz érette, ézös fráter. Annyit nem tudsz fizetni, amennyit néköm az a leány ére... Sönki sem tud annyit fizetni, ézös fráter. Mert az a leány... No, mindegy, asszonyi állat sok vagyon, s kár sajnálni... No, egyél legalább egy falást, ne sérts meg.

Julianus evett egy falást, hogy meg ne sértse. Smaragd elkérdezgette, hol él, hogy él. Végül kérlelni kezdte, jöjjön vissza. Nagyon hiányzik. Tanulni szeretne. S érzi, ez a nagy gazdagság terhére van. A múltkoriban is azt álmodta, szörnyű jajgatást hall. Befogta a fülét, úgy is hallotta. Futni kezdett, a jajgatás kísérte. Megállt, az egész világ jajgatott körülötte. Tudta, mit jelent ez az álom. Minden olyan ragadós a házában. Bolondság! Hiszen megfizetik ők az adót, ha nem volnának, régen összedőlt volna a magyeri király uralma. De mostanában annyiszor hallja, hogy ők, a szerecsenek ország kiszipolyozói, a verejtékező nép vérének megcsapolói, hovatovább ő is elhiszi. Különösen azóta, amióta az a hitvány Csipke elszökött.

Lelógatta a fejét. Olajbarna arca még sötétebb volt, mint rendesen.

Igen, az a hitvány Csipke... Először kerestetni akarta, mert megfogadta, véresre korbácsolja. Meg tudta volna ölni első dühében. Azután gondolkodni kezdett, miért oly dühös. Máskor is szökött meg rabszolgája. Férfi is, nő is. Ha megfogták, megkorbácsoltatta, de úgyszólván minden harag nélkül. Csak mert meg kell tanítani őket. Mármint azokat, akik nem szöktek meg. Addig gondolkodott, míg bevallotta, dehogy korbácsolná meg. Inkább bársonyba öltöztetné, csuklóit telerakná aranyperecekkel, ujjait gyűrűkkel, nyakát kösöntyűvel, násfával, fülét régi aranycsüngőkkel. Hajába virágot fonatna. Lábára aranyos sarut adna. Egész nap az asszony-házban tartaná, elzárva férfiak szeme elől. Vánkoson heverne, húst, mézes lepényt, szőlőt enne, szörbetet inna... Allah elvette az eszét. Miért sajnálja ezt a hitvány asszonyi állatot, miért éppen ezt?

Kérdőn bámult Julianus szemébe.

De a fráter fölállt, homlokára tette ujjait s meghajolt.

- Élj békével - mondta. - Ha netán éröznéd, hogy olyat akarsz mondani, amit sönkinek sem mondanál, jöjj el Nömödhöz, Ott meglelsz. Ha kedég máshova hív Isten parancsa, eredj akármely fráterhöz, s mondd annak, mintha neköm mondanád.

Ez volt az utolsó találkozása Smaragd úrral.

*

A király elé mégsem mert bemenni sehogy. Gyakran fölment a hegyre, elvégezte ájtatosságait a "szép templomban", leült a palota boltíves kapuja elé egy kőre, gondolkozott, nézelődött, várt. Mióta Béla ifjabb király Ausztriába szökött, annyi úr meg pap járt ki s be a kapun, hogy a királynak percenet nyugta sem volt. Nyáron meg elvonult valahová fényes vitézi kísérettel, mondták, hogy a nyugati gyepűn be-becsapó németet szedte kordába. Julianus nem tudta bizonyosan, a kapu őrségét fölváltották, nyilván mert nem bíztak benne, az új őrök pedig nem mondtak semmit, csak hümmögtek, az időjárást emlegették s szánakoztak a szegény, rongyos fráteren, aki oly türelemmel ül a kövön.

Johannes érsek haldoklott. Papi társaságokban már az utódját is emlegették. Tamás püspököt. Sok híve volt Ugrin érseknek is, de az ő érsekségében nem bíztak, mert nyíltan levelezett a pápával Béla házasságának ügyében, s megbélyegezte a bánásmódot, melyben Mária ifjabb királynét részeltették. Örül a király, hogy odalent van Ugrin érsek Kalocsán vagy Tótországban, s vesződik az egyre jobban hatalmaskodó bogomilokkal.

Egyszer aztán híre futott, hogy meghalt Johannes érsek.

A város harangjai zúgni kezdtek. És messze földről megindult a nép áradása Esztrigán felé. Annyi pap, szerzetes gyűlt össze, hogy a város kétszer akkora lett, mint annak előtte. A halott érsek tetemeit a székesegyházban ravatalozták föl fekete gyászposztók, lángoló foklák közé.

Julianus betért a ravatalhoz, leborult a térdeplőre, buzgón imádkozott, majd szentelt vizet hintett a halottra. Odament hozzá, hogy elbúcsúzzék tőle. Nem ismert rá a nagy hatalmú papi fejedelemre, akit Fejérvárott látott. Olyan volt az arca, mintha viaszból formálták volna. Hajlott, erős sasorra szikáran emelkedett besüppedt arca fölé, ajkát görcsösen összeszorította, mintha magába zárná, amit elmúlt életéről gondol. Csontos, hosszú ujjai az aranykeresztre fonódtak, őszes szakálla elterült a bíborszínű papi köntösön. Julianus alig látott még halottat. Most hosszan elnézte s eszébe jutottak a szörnyű írások a halál rettenetéről. Vajon milyen lesz az ő halála? Könnyű-e, nehéz-e? Tiszta szívvel áll-e majd a Legfőbb Bíró elé, hogy számot adjon életéről? Vagy ördöng vár reá hahotával, s kajánul ragadja a Pokolba bűneiért, melyeket nem tudott kiirtani életéből?

Hirtelen ajkán érezte a rabszolgaleány csókját. Önkéntelenül végigtörölte keze fejével a száját.

Amint óvatosan kifelé indult a zsúfolt templomból, nehogy megzavarjon valakit ájtatosságában, egy kéz nehezedett a vállára. Megfordult. Mikhál fráter volt.

- Ézös atyámfia! - suttogta Mikhál ragyogó arccal.

- Mikhál fráter!

Kiléptek a templomból.

- Nohát, mely szöröncse! - lelkendezett Mikhál.

- Hogy kerülsz ide, he?

- Engöm küldének a klastromból, atyámfiai képebenne, érsök atyánk eltakarejtására.

- És te szöröncsének mondád!

- Így vétközik az embör akaratlanul.

Letelepedtek a fűbe. Csöndes őszi idő volt, a falevelek mintha rezgő aranylemezek lettek volna. Körülöttök hemzsegett, zúgott a templomba iparkodó nép. A két fráter kérdésekkel halmozta el egymást. Kiderült, hogy Mikhálék azóta szép, tekintélyes klastromot raktak az újpesti oldalon, mert a királyné nem feledkezett meg a szerzetről. Most templomot építenek. Kőfaragókat a karantániai bencések kőfaragó iskolájából hozattak. Azért, mert karantániaiak, nem kell ám azt hinnie Julianusnak, hogy csupa német. Vannak köztük frankok is. Fejérvárról meg az a hír, hogy az ottani klastromra rá sem lehet ismerni. A szerzetbe lépett azóta Franciscus, Szalók nembéli Johannes, a tömzsi Paulus meg egy fiatal fráter, Stefanus. A bencéseknél sem Aloisius már a perjel. Újpesten igen nagy rettegésben éltek a népek ezen a nyáron, mert Üllőn döghalál mutatkozott. Titkolták, de kiderült. Egy üllői ember éppen a Duna-parton, a révnél esett össze, sokan látták. Így aztán Üllőt körülárkolták, a pestisdoktorok meg kötéllel húzták ki házaikból azokat, akik gornyadoztak. Házukat földig elégették. Ez meg az imádság használt. Nyilván valami hajó hurcolta be a fekete halál rémét az Al-Dunáról. Hát a baromvész! Mondják, az egész Duna-Tisza közét meg Torontált, Szerémséget végigpusztította. Nem maradt egy bornyú sem. Mindnek nyálazni kezdett a szája, meghasadt a körme, osztán vége. Sok paraszt meg telepes tépte a haját bújában. Hát még a nagy legelők gulyái milyen állapotban voltak! Szanaszét hevert a dög, lakmároztak a hollók.

Ezek bizony szomorú hírek voltak. Julianus semmit sem tudott. Itt élt a gazdag szerecsen házában, tanult, imádkozott, alamizsnálkodott, s leste a királyt.

- Közelög bíneink ítélete - sóhajtott Mikhál szomorúan. - Ez mind azt mutatá. Döghalál, baromvész, szárazság meg jég. Most megént érsök atyánk halála... De hát ki is várna mást olyan országban, ahol a kerál maga szakajtja szét a szerető házasokat, s fiát földönfutóvá teszi! Országban, melynek kerálát pispökei kénteleníttetnek bépanaszolni pápa urunknál! De mindönki mondja, ez csak intő jel. A hatalmas Isten csak intő jelet bocsájta még reánk.

Még egy hírt várt Julianus. Azt akarta hallani, vajon egy szökött rabszolgaleány kopogtatott-e a klastrom kapuján. De Mikhál mindenről szólott, csak éppen erről nem.

- Hát apácákval hogy leszünk, ézös atyámfia? - kérdezte végül türelme fogytán.

- Vagynak immár fráterök Franciscus regulái szörént is - mondta boldogan Mikhál. - Igaz, hogy mikor az elsők jövének, hát a parasztság fütyköst ragadott, s elkergeté űköt, mert, azt mondja, némöt varázslók, elveretik jégvel a hátán, dögöt bocsájtanak a baromra, meg szárazságot hoznak, de űk azért csak visszajövének. Nem is valának némötök. Aztán lassan megösmerék űköt s megszereték. Hát űk is bévöszik az asszonyi állatokat Klára asszony nénéi közibe, meg most immár münk is. Budán épétenek klastromot nékiek.

- Valának-e asszonyok, azkik bé akarának öltözni?

- Valának, valának, akadnak. De majd csak azkor gondolnak reá sokan, ha némely előbbkelö úri asszonyok béöltözködnek, avagy béküldik leányukat. Majd aztán követik űköt a többiek. Így csak lassan szállingóznak, akiket igön meglátogatott az Úr.

Bele kellett hát nyugodnia, hogy Csipkéről nem tud többet. Mégis biztos volt benne, hogy megtalálta az utat Istenhez.

Majd Mikhál kérdezte Julianust, mit művel Esztrigánban ilyen sokáig. Már azt sem tudták, él-e, hal-e, úgy elveszett ebben az igen nagy városban. De csodálatos is egy ilyen óriási város, ez még Pestnél is nagyobb. És a székesegyház! Ilyen tám nincs is az egész világon. Csakhogy Pest tisztább, meg több benne a kőház. Nem is csoda, egészen kivájják a hegyet. Ha így folytatják, pincékre építenek maholnap. És itt nincsenek olyan rendezett utcák, mint Pesten az Olasz utca, a Minden-szentök utcája, a Szent Pál utca. Igen szép lábasházak épültek, mióta Julianus nem volt ott, s a kapuk boltja tele van árukkal. De Strigonium! Azért az az első!

Mikhál fráter egy klastromba ment szállásra, Julianus pedig hazatért.

A nagy temetés országra szóló dísszel ment végbe. Az idő is kedvezett. Szelíd napfényben fürödtek a szőlőhegyek, s aranyat érleltek. Almaillatú volt a szél. A Duna fölött halványkék párák lebegtek. És a "szép templom" környékét szorongásig ellepte a végtisztességre zarándokoló nép zsongó, végeláthatatlan tömege.

Zúgtak, harsogtak a harangok. Csilingeltek a kicsinyek, bömböltek a nagyok, az ember feje megfájdult belé. A székesegyházban keserű füst szállongott a füstölőkből, Ugrin érsek több püspök segítségével végezte a szertartást, a püspökön kívül egyszerű papok egész koszorúja vette körül. A kar rázendített a Circumdederunt borzongatóan komor dallamára, s mintha koromfekete posztók ereszkedtek volna az őszi napsütésben fürdő tájra.

A szentélyben ott ült a király, mellette a királyné, Kán nembéli Gyula nádorispán, a borzképű, harapós Barsz fia Miklós, a szép Apod fia Dénes, éppen úgy, mint amikor Fejérvárott a királynapi nagymisszát hallgatták. De aki akkor misézett, s erős szavakat mondott a királynak, püspököknek, ország kevély urainak, most a katafalkon feküdt bíbor ruhában, összekulcsolt kézzel, néma ajakkal, s várta, hogy faragott vörösmárvány koporsójába helyezzék odalent, a templom alatt.

A király eleinte nyugodtan szemlélte az érseki ornátusban térülő-forduló Ugrint, a püspököket, a fekete ruhás, fehér karinges papok seregét s a templom homályában zsongó, szorongó tömeget, a színes ablakokon besütő Nap vékony aranynyilait, de amikor fölzúgott a Circumdederunt dermesztő vihara, egyszerre összeroppant, háta meghajlott, arca elsötétült, s jobb kezével eltakarta homlokát. A királyné könnyezett. Az urak kardjukra támaszkodva maguk elé meredtek, arcuk olyan volt, mintha nem eleven férfiak, hanem faragott bálványok lettek volna. Julianus most is látta őket a szerecsen házában, vánkosokon, arany boroskancsók és kupák előtt heverve, mezítelen, részeg lányok táncában gyönyörködve, függöny mögé rejlett síposokat, damborásokat hallgatva. A szőke, hetykén ringatózó leány fehér parázna teste ott lengett láthatatlanul az urak komor alakja előtt. Látják-e? Megértik-e most, a Circumdederunt sötét hangjainál, mit jelent, hogy szerecsen házában ittak, ettek, keresztyén rabszolgákkal fajtalankodtak törvény és hit csúfjára?

Julianus nem hitte, hogy Julis királyné el ne csapta volna már Szák nembéli Barsz fia Miklós urat, udvarispánját, bárhogy tiszteli-becsüli is a szerecseneket, ha megtudja, milyen otthonosan vigadozott a vámbérlőnél. És Endre király Apod fia Dénes urat, tárnokmesterét, ha látja ott a gazdag szerecsen szőnyegén, a szegény, koszlott fráterrel szemközt, semmibe sem véve szerzetének tisztességét.

Johannes érsek örökre behunyt szemmel aludt, s ezek képmutatóan gyászoltak... Vagy megsuhintotta őket is a Halál dermesztő lehelete?

Mikhál fráter a temetés után még néhány napig Esztrigánban maradt. Ellátogatott Nömöd házába, s hosszú beszélgetést folytatott Julianusszal. Nömödék büszkesége határtalan volt. Két fráter egyszerre az ő szegény, hitvány kis házukban! Vajon mivel érdemelték meg Istennek e különös kegyét?

Julianus beszámolt ügyei állásáról. Elmondta a királyi palotában tett látogatásait.

- Azmikor először valék ott - mesélte szomorúan a nagy körtefa alatt -, kerálné nagyasszony hivatta. De csupán keserőségeit panaszolá. S mikor hallá, hogy magyeri vagyok én es, miként az urak, kikről panaszkodék, megfagya szüvében a kedvesség. Így hasztalan járék. Még ha megvigasztalhattam volna! De oly büszke, elutasejta. Másodszor kerál elejbé juték. Ott vala Ugrin érsök urunk. Bezzög nem emléközék már fejérvári találkozásunkra! Noha úgy teve, mintha emléköznék. Szóla kunokról, térejtésről. Csak ama keleti magyeriakról nem szóla. Igaza van. Nagyobb munka vár ránk. De nem így gondolám, ézös felem - sóhajtott leverten, s egy hervadt falevelet forgatott ujjai között. - Bononiában azt hivém, mihelyt magyeri földet ér a lábam, hozzáfogok tervemhöz... Tanólék, elmélködék, verraszték. Mondd - fordult felé szorongva -, nem tartanak engöm együgyű férjfiúnak? Olyannak, azki habajgós ábrándjai után fut, s nem tudja, hogy háta mögött nevetik...

- Szégyönközz, ézös fráter - dorgálta Mikhál a fűben ülve, s vad besenyőképét szelíden emelte Julianusra.

- Hát Isten nem akarja...

- Embörök nem akarják. Mondok néköd valamit. Az a jó érsök atya tudván tudá, mely magyeriakról beszélsz. Csak úgy teve, mert nem akará.

- Mért nem akará?

- Hát mert Balázs fráter megmondá nékie még Fejérvárott, hogy olyan magyeriek nincsenek es. Maga Balázs fráter mesélé. Vénasszonyok fecsegései, bolondos, gyermeteg nagyatyáink meséi, mondá Balázs fráter. Maradj te csak itthon, s ne vond ki magad a szörzés parancsolatjai alól. Ha mink a kunok közibe megyünk, eredj te is. Ha bogomilok földjére parancsolnak, menj te is. Ne húzjad ki magadot. Bononiában járál, nem vagy több, mint más fráter. Úgy mondá Balázs atyánkfia.

Julianus összegyűrte, majd körmével ízekre csipegette a falevelet. Azután elszórta, s komoran nézett maga elé.

- Balázs fráter - motyogta minden erejét összeszedve, hogy uralkodjék indulatain.

- Ne neheztelj reá, ézös fráter - csillapította Mikhál. - Jót akara, s néki elvégre igaza is vagyon. Mert oda kell mennöd, ahová a szent engödelmesség nevében parancsolják. Balázs fráter úgy hívé, dölyfösség, hiú magad hányása késztet, hogy Keletre menj, jóllehet magyeriak ott immár nincsenek is. Ű hát bínödtűl kévánt megszabadejtania...

Érezte, hogy száll benne egyre magasabbra az indulat, mint fazékban a forrni kezdő víz. Nagy hőség öntötte el. Teleszívta tüdejét, s mélyet sóhajtott. Arca oly sötét volt, hogy a szelíd Mikhál megijedt, s karjára tette a kezét:

- No, Julianus fráter, hallod-e... Mi bánt, no... Csillapodj, no...

Megfogni a nyakát Balázsnak, megszorongatni, hogy nagy ádámcsutkája összetörjön, kidülledjen a szeme... Odamázolni a klastrom falához...

- Ó, Istenöm, Atyám, bocsáss meg méltatlan, gonosz szolgádnak - susogta legyűrve haragját.

Mikhál vad képe, mely oly különös ellentétben volt galambszelídségével, földerült. Azt hitte, Julianus Balázsért fohászkodik Istenhez.

De amily gyorsan fölgyűlt Julianus dühe, úgy le is lappadt. Nagy elszántságot érzett. Most már mindenáron ráveszi a királyt, küldje ki Magna Hungariába. Mert szemével akarja látni, fülével hallani, kezével megtapasztalni, élnek-e azok a magyeriak. S ha élnek, idevezeti őket bizonyságul, Isten dicsőségére, nemzet és kresztyén Egyház erősítésére.

Soha jobb alkalom nem kínálkozék Andorás úr meggyőzésére, mint most, amikor az érsek halála megrendítette lelkét, a halál gondolatára fordította elméjét, s élete sok hasztalan hiúsága után mennyei üdvösségre kell gondolnia.

Nyomban fölállt a tuskóról, s rántott egyet kötélövén.

- Hova? - csodálkozott Mikhál.

- Kerál elejbé.

- Most?

- Most nyomban. Ebben a percben. Vale!

Intett a fráternek, s gyors, kemény léptekkel elsietett az őszi hervadásban búsongó fák alatt. Mikhál csodálkozva bámult utána, s keresztet rajzolt eltűnő alakja után.

*

Julianus pedig ment, ment gondolkodás nélkül. Csak egyet látott maga előtt: a királyi palotát, a boltíves kaput, az őrálló vasasokat, a lépcsőt, a kis termet, melynek boltozatán a zodiákus képei sorakoznak körben, az asztalt s mellette a királyt. Látta önmagát, amint belép, mélyen meghajol, s elmondja tervét.

Mire észbe kapott, már kijutott az Alsóváros hitvány házacskái, nagy kertjei, szanaszét legelésző tehenei és kecskéi, ugató kutyái közül. Fönn volt a várhegyen. Megállt, hogy kifújja magát. Kezét hevesen dobogó szívére nyomta. Amikor megcsillapodott, a templom elé ment, az oszlopos kapu előtt hosszan nézte Szent Istvánt. Keresztet vetett, azután egyenest a palotának tartott.

- Merre, merre? - riadt rá titkolt ridegséggel az egyik vasas.

- Kerál elejbé - vetette oda Julianus s továbbment.

A kiskapunál piros dolmányos vitéz állott elébe dzsidáját leeresztve, mint valami korlátot.

- Megengedj, kedves fráter - kérlelte -, de mondd meg, hová mégy.

- Eressz, atyámfia. Kerál elejbé megyök nagy dologban.

- Űnagysága a kápolnában vagyon.

- Majd kijön. Megvárom.

Nem volt mit tennie, várt a kápolna előtt. Szép vékony, faragott fejű oszlopok keretezték a kápolna ajtaját, azokat nézegette. Belülről csöndes zsolozsma hangjai hallatszottak. Ezt jó jelnek tekintette. Leült a küszöbre, s többször ismételte: "Istenöm, ézös jó Atyám, te látod tiszta szándokomat, add, hogy megvelágosodjék kerál űnagysága elméje..."

Egyszer csak elcsöndesedett a duruzsolás, az ajtón urak lépegettek kifelé, legelöl Kán nembéli Gyula nádorispán hatalmas, vállas alakja.

De ott volt Apod fia Dénes úr is. Egy ismeretlen, öreg, ősz hajú, beretvált arcú úrral beszélgetett. Közönyösen pillantott Julianusra, de arca nyomban elsötétült, szemét elfordította, kardja markolatát bal könyöke alá kapta, jobbjával pedig szép szakállát kezdte simogatni. Julianus konok hűvösséggel nézett reá.

- Most jöjj - mondta a vitéz szíves hangon s előrement.

Ugyanoda mentek, ahová első alkalommal. Az ajtó csöndesen becsukódott utána.

Endre úr szemközt állott vele, szétvetett lábakkal, kíváncsian fölemelt fejjel. Nyugtalan volt, mint a hosszú állásra kényszerített paripa. Csizmája orrával ütögette a márvány padlózatot, jobb kezét hátra dugta, mintha rejtegetne valamit, balját az öve mögé nyomta. Rajtuk kívül senki sem volt bent. Valahonnét heves vitatkozás zaja hallatszott, alázatos, de rekedten rideg férfihang váltakozott egy gyermekes, akaratosan heves női hanggal. A király, miközben Julianust nézte, erősen figyelt a vitázó hangokra, bár egyetlen szót sem lehetett megérteni belőlük.

- Laudetur Jesus Christus - köszönt Julianus, mélyen meghajolva.

- In aetemum, amen. Ki vagy, fráter, s mi járatban jövél? - hadarta szíves, nyájas hangon, de mint aki szeretne mennél hamarabb átesni egy unott kötelességen.

- Nagyúr - kezdte nyugodtan, csöndesen, egyenest a király arcába nézve s kényszerítve, hogy ő is reánézzen -, valék már nálad.

- Ahá, igenyöst, tudom. Damankos szörzetbéli klastromoknak adományt kérél. No, az adományt megkapjátok. Nem vala érkezésöm utánanéznöm, vajon mi történe.

- Nem az adomány miatt jövék...

- Most jut eszömbe, kerálné nagyasszony es röndölközék, hogy támogatást kapjon pesti klastromotok. Így vagyon?

- Így, nagyúr.

- No, lásd - mosolyodott el a király türelmetlenül -, méges röndben vagynak az ügyek.

- Neköm azkor még más kérésöm es vala - vágott neki elszántan Julianus, s fölemelte hangját: - Most, hogy az országot annyi csapás éré...

- Minő csapás? - vágott közbe türelmetlenül, elkomorodó arccal a király...

- Döghalál vala Üllőn... baromvész több vidékön... Némötök villongása Nyugaton... Béla úr űnagysága menekülése...

- Térj dolgodra, fráter - sürgette bosszúsan a király, s erősebben, szaporábban ütögette csizmája orrával a padlót.

- Meghala Johannes érsök atyánk es...

- Isten nyugosztalja. Térj dolgodra, mondám. Ügyeim sürgetnek. Ha nem lennél papi férjfiú, bé sem engedtek volna.

- Gondolnod kell üdvösségödre, uram - folytatta határozottan a fráter, előbbre tolva mezítelen bal lábát, s még erősebben a király szeme közé nézett. - Az üdő eljár fölötted es, nagyúr, bátor kerál vagy, s hatalmadat sok nép, nagy föld tisztöli. Egy nehéz, sok bajval-gondval megvert élet alkonyán...

- Tám csak nem nézöl oly vénnek? - kérdezte tettetett vidámsággal, de szűkülő tekintettel.

- Nem, nagyúr, erőd teljességében vagy még.

- No azért.

- De a vénség férgei láthatatlanul es rágnak, őrölnek, nagyúr. Azért, ha Mennyek országában igazi érdömöket kévánsz, tedd, hogy társakat vehessek magam mellé, s elmönjek abba a tartományba, hol elszakadt véreink, levédiai őseink ivadékai sötét pagányságban élnek, s hasztalan várják az Evángéliom igéjét.

Erősen figyelte a királyt. Endre úr elővette jobb kezét, megvakargatta ősszel kevert szakállát, szemöldökét fölhúzta, alsó ajkát előretolta. Töprengett - de lehet, hogy a még egyre behallatszó vitatkozást figyelte, s Julianusról egészen megfeledkezett. Hirtelen fölütötte a fejét, úgy, hogy befont haja meglendült.

- Mintha hallottam volna már erről, fráter.

- Én szólék róla, mikor itt valék, nagyúr.

- Nem Ugrin érsök úr vala még itt?

- Úgy vagyon, nagyúr.

- Igenyöst, igenyöst... Valamit hallék... Hogy Kunföldre kévánsz mennöd... Ez igön szükségös is, immár intézködék felőle... De mit keresnek ott magyeriak? Sohasem hallék róluk.

- Nem Kunországról vagyon szó, nagyúr, hanem Magna Hungariáról.

- Magna Hungaria! - kiáltott föl a király meglepetten. - Hát mért nem mondod? Benne vagyon krónikáinkban es!

- Benne, nagyúr.

- Mennyit mesélé róla Béla úr, a nagy kerál - sóhajtott érzékenyen, s engedett merev, kimért, királyi tartásából, az ablak felé fordult, rábámult a színes üvegekre, melyek az ólomkarikákban ragyogtak, egy szent áhítatos alakjával gyönyörködtetve a szemet. A király azonban nem ezt látta, hanem emlékeinek színes mozaikját. Julianus úgy belepillantott a lelke mélyébe, mint egy kancsóba. Soha még ilyen tisztán, élesen nem látott embert, mint most a királyt.

Némán várt, nehogy megzavarja.

Végre ismét felé fordult Endre úr, s halk hangon, de minden álaskodás nélkül, őszinte kíváncsisággal kérdezte:

- Vajon megvagynak-e még?

- Hiszöm, hogy meg, nagyúr.

- Hiszöd, vagy tudsz es róluk?

- Valamit krónikákból, görög s arabus kútfőkből kiolvashaték, tudom.

- Ez már több, mint puszta hit. Hej, ézös fráter! Te még fiatal vagy. Nem tudhatod, mely szépen mesélének a régi vének levédiai magyerok tötteiről, életéről s vándorlásairól. Mely sokat tudának Magna Hungariáról! Fele sincs a krónikákban, fráter. S vala Béla úrnak egy igön régi könyve, azt mondá, abban mendön titok nyitja benne vagyon. Még gyermök valék, mikorra kedég felnöveködék, elfeledém. A könyvet keresém, elveszött. Azután következének a gondok, bajok... Csapások... Nehéz ifjúság, nehéz kormányzat... Ki gondolhatott régi könyvekre? No - kapott észbe megint, s fölvette uralkodói képét, hátradugta jobb kezét, s erőltetett, nyugtalan nyájassággal nézett Julianusra -, majd szólok. Majd intézködöm. Kancellárius uram intézködik.

Kihúzta bal kezét az övéből, elfordult, járt egy-két lépést, s olyan arccal tekintett Julianusra, mint akit meglep, hogy még itt lát valakit, holott régen túl van a dolgon, magában elintézte, sürgetőbb ügyek várják... Például az a vita, amely még egyre hallatszik, s amelyben a heves, gyermekes hang egyre jobban elnyomja a rekedt, alázatos férfihangot.

- Kívánsz még valamit? - sürgette a király.

- Nem, nagyúr.

- Hát akkor eredj békével. Kancellárius uram mindönt megtesz.

- Áldjon meg az Isten, nagyúr.

- Tégöd is, fráter.

Még Julianus ki sem ment a teremből, amikor a király már kisietett a túlsó ajtón, s erősen becsapta maga mögött. A vitéz megjelent, kivezette Julianust a palotából.

Hát megtörtént. Mindent elmondhatott, amit akart. Nem úgy, ahogy akarta, ez igaz. Szebben, nyájasabban is lehetett volna. Le is ülhettek volna, például. És az a veszekedés a vastag falak mögött, az is elnémulhatott volna.

Mit végzett tehát?

Megállt a hegyen, s lenézett az őszi délután bágyadtságában csillogó Dunára. A közeli dombokon s messze a síkságon rozsdavörös volt az őserdő. Távolabb mintha tintával festették volna a hegyeket az égre. Olasz táj, gondolta Julianus, s csüggedten tekintett körül. Jól végiggondolta dolgát. Hiszen a király most sem intézkedett! Nem is tudja, mit intézzen, hogy intézze! Tele kézzel ment be hozzá, vitte reményeit, hitét, elszántságát. És üres kézzel jött ki.

Pedig arról híres a király, hogy mindenkinek ajándékokat ad, boldog-boldogtalant elhalmoz földdel, faluval, várral. Csak intenie kellett volna, s nyomban hozzáfoghatna társai kiválasztásához, a nagy út előkészületeihez.

Hiába minden. Úgy kell szolgálni Istent, ahogy Isten kívánja. Le kell mondani Magna Hungariáról mindörökre.

Lassan lépkedett le a hegyről, ahonnét az ősz tüzes színeiben haldokló vidéket s az alkonyodóra hajló Nap fölsugárzó fénydárdáit látta. Elhatározta, hogy elhagyja Esztrigánt, s lesz, ahogy Balázs fráter akarta nem húzza ki magát a szerzet parancsai alól. Magna Hungaria nincs többé!




Hátra Kezdőlap Előre