Éppen tizenhárom napig lovagoltak olyan lakatlan, füves-bokros területen át, ahol egyetlen embert, egyetlen házat vagy sátrat, egyetlen nyájat vagy csordát sem láttak. A magukkal vitt élelemből éltek. Patakot, forrást találtak elegendőt, s a kísérők tudták is, hol kell keresniök, így mind nekik, mind lovaiknak volt italuk. Az út rendben folyt. A rekkenő délidőt pihenésre, legeltetésre használták.

Amikor a pusztán túljutottak, s egy eléggé széles, tiszta vizű folyóhoz értek, a vitézek vezetője kijelentette, hogy a parancs eddig szólt, most már menjenek tovább maguk, Alánia lakott tartománya következik immár. Tisztességesen elbúcsúztak egymástól, a fráterek megköszönték a kíséret szívességét, s négy málhás lovukkal maguk indultak útnak, egyre csak kelet felé tartva. A vidék mind változatosabb lett, noha dél felől lassan egészen a távolba vesztek az asszaszinok hegységének fehér csúcsai. Erdős, vizes síkság következett. Egynapi lovaglás után, a hosszú utazástól elcsigázva, a lovaglástól kimerülve nyomorúságos faluba értek. A fából vagy vályogból rakott hitvány házacskák közül nagy zenebonával félig mezítelen asszonynép, gyermekek hada meg néhány mogorva, szakállas férfi sereglett elő, hogy megbámulja a kalmárok csengős csapatát. Julianus nyomban megszólított egy tekintélyes arcú, magas, vállas, szakállas öreget valamennyi nyelven, amit csak tudott, hol kaphatnának szállást és élelmet. De az öreg csak a fejét rázta, a nép meg bámult, röhögött és csodálkozott. Így semmire sem menvén, a fráter pénzt vett elő tarsolyából, fölmutatta, kezével-szájával az evést jelezte. Erre fölragyogtak az arcok, a szemek sóváran tapadtak a pénzre, s valamennyi fej hevesen integetett. A szakállas vén, akiben a fráterek a falu öregjét gyanították, intett nekik, hogy kövessék. Így aztán csakhamar letanyáztak egy vályogház udvarán, ahol két ló legelészett négy fehér tehén társaságában, s kíváncsi kecskék bámultak szakállukat rázva a jövevényekre, mintha ők is a falu vénei lettek volna.

Julianusék buzgón hálát adtak Istennek, hogy megsegítette őket, s letelepedtek a ház előtt. Vagy tíz gyermek ácsorgott körülöttük. Csakhamar előkerült egy fiatal asszony meg egy fiatal, szakállas férfi - nyilván az asszony ura -, és szíves mosollyal tejet, sajtot meg köleslepényt adott át nekik. Megáldván az eledelt, jóllaktak, s egy fa tövében levackoltak málháikra, hogy aludjanak.

Az este leszállt, a falu elcsendesedett, a fráterekre mély álom borult. Egyszer csak Julianus arra ébredt, hogy valaki megragadja a vállát. Riadtan fölemelkedett. Először azt hitte, valamelyik fráter költögeti, de nyomban kiderült, hogy sokkal durvább kezek kapkodnak körülötte. Sőt nemcsak körülötte, hanem a torkához is. Rémülten kiáltott Gerhardusnak, de szava elfulladt. Még magához sem tért ijedtségéből, csuklói és bokái máris oly szoros gúzsba voltak kötve, hogy nyögött kínjában.

- Uram Jézus, elveszénk - sóhajtotta rémülten, s homlokát kiverte a verejték. - Fussatok, fussatok! - kiáltotta görcsösen.

Ők azonban éppúgy nem futhattak, mint Julianus, mert ugyanabban a pillanatban, amikor ő, hasonlóképpen jártak. Kétségbeesetten kiáltoztak, hadakoztak, de hiába. Csakhamar ott feküdtek mind a négyen sorban, egymás mellett a harmattól lucskos fűben, s a csendes éjszaka részvétlenül hunyorgott rájuk csillagfényével.

A félhomályban egész sereg sötét alak futkosott összevissza, azt sem lehetett tudni, hányan vannak, egyikük sem szólt. Még csak egy rikkantást sem lehetett hallani.

Jól összetanultak mindnyájan, mindegyiknek megvolt a maga kiszabott feladata.

- Imádjunk, ézös fráterek - kiáltotta Julianus társainak. - Itt veszünk mindahányan, Isten akaratából.

- Atyánk, fogadd be szegény lelkünköt - könyörgött Desiderius.

- Nem hiába jövénk éppeg tizönhárom napig - mondta Gerhardus.

- Búcsúzzunk el hazánktól s életünktől - figyelmeztette őket kínosan nyögve Julianus.

- Csak egy küssé kötöztek volna lazábban - panaszkodott Paulus fráter.

- Most immár halálunkig jó leszön így is - békítette Gerhardus.

Egyelőre azonban nem jött senki a késsel, hogy elvagdossa torkukat, mint a csirkékét, hanem mind a lovak körül sürögtek. Nagy sebtében fölrakták a málhát, fölkantározták a hátaslovakat, azután valamelyikük lóra ült s elnyargalt a sötétben. A lovak nyerítve köszöntek el gazdáiktól.

- Most kerülünk sorra mink - nyögött Desiderius. - Ó, Istenünk, hatalmas Urunk, add, hogy utolsó leheletünkig a te szerelmedben maradjunk! Ámen.

- Julianus! - rikoltott vad kétségbeeséssel Desiderius. - Ézös atyámfia! Imádj érettem, reszketök!

- Legyetök erősek, ézös atyámfiai - dünnyögte Julianus csillapító hangon, mintha kisgyermekekhez szólott volna. - Mi rossz érhet? Még ez órában bémegyünk Isten örökébe.

- Circumdederunt me... - gyújtott rá a komor énekre Gerhardus.

- Most jönnek immár! Jaaj! - rikoltotta Desiderius, s kiáltása vad üvöltésbe csapott.

Két alak lépdelt hozzájuk, a homályban ezüstösen villogó késsel a kezében. A fráterek nagy nehezen térdre vonszolták magukat, s összekötözött kezeikkel mohón keresztet vetettek. Fejüket alázattal lehajtották, hogy így fogadják a lecsapó kést. A kések azonban nem csaptak le, a két sötét alak megragadta ugyan kötelékeiket, de nem azért, hogy szíven szúrja vagy elmesse torkukat. Igen, megragadták őket, kivonszolták a ház mögött sötétlő cserjésbe, s rájuk ordítva rekedt, parancsoló torokhangon, otthagyták őket Isten nevében.

A fráterek először még várták a gyilkolás bekövetkeztét, de a világ elcsendesült, kihalt, csak a levelek zizegtek sejtelmes suttogással az éjszakai szellőben.

Amikor már hosszú ideig hallgatóztak, s nem hallottak semmi gyanús neszt, végképp megbizonyosodtak róla, hogy életük megmaradt, noha minden egyebük odaveszett.

- Mégsem ölnek meg - sóhajtott boldogan Desiderius.

- Nyilván kresztyénök űk es - toldotta meg Gerhardus fráter.

- Ez első pillantásra látszott rajtuk - mondta mosolygó hangon Paulus.

- Hát most mit míveljünk, atyámfiai? - kérdezte Julianus. - Húzódjunk csak összve s minekutána hálát adtunk Istennek, vizsgáljuk meg töviről hegyére a dolgot.

Elvagdalták egymás kötelékeit, majd összébb húzódtak, s halkan imádkoztak. Azután Desiderius kifejtette, hogy legjobb lenne visszafordulniok Matrikába, s újból a fejedelemasszony támogatását kérniök. Gerhardus figyelmeztette Desideriust, hogy előre megmondta: jobb üres kézzel utazni. Azután hevesen kikelt az ellen a terv ellen, hogy ismét árukat vásároljanak, s újra kiraboltassák magukat.

- Még most sem látod Isten ujját, ézős fráter? - kérdezte Desiderius. - Nemde megbizonyejtá Napnál világosabban, hogy a szent szegénység fogadalmát megszegnünk nem szabad? Íme, két ízben fosztának meg, miként ludakat, s bizonyejták be, hogy híveknek kell maradnunk Jézus Úr és a szörzés parancsolataihoz. Most érközénk odáig, ahol kezdenünk kellett volna. Ám mink valóban kalmárok akaránk lönni, ahelyött, hogy szörzetösök löttünk volna, s úgy is járánk, miként kalmárok.

- Én is amondó vagyok - magyarázta Paulus -, hogy Gerhardus atyánkfiának vagyon igazsága. A szegénység parancsolatját még azkor sem szabad megszegnünk, ha nem járunk szerzötösök képébenne. Hanem kalmárok képébenne. Hálát adok Istennek, hogy szabadon mehetünk tovább.

- Igaza van Gerhardus meg Paulus fráternek - hagyta rá Julianus. - Isten ujja, hogy kétször fosztának meg. Vegyük alázatval az intést, és haladjunk úgy, ahogy vagyunk.

- Induljunk is nyomban - ugrott föl Gerhardus.

- De mikor érközünk így Magna Hungariába? - aggódott Desiderius.

- Amikor Isten bölcsessége jónak véli - zárta be a vitát Julianus és fölkelt. - Induljunk vidám szüvvel, röttenthetetlen nyugalomval. Isten meghagyá életünköt, mert szándéka vagyon vele, s elvövé áruinkat, pénzünköt, mert nincs velük szándéka.

Nyomban nekivágtak a sötét éjszakának, és a csillagok után igazodva gyalogolni kezdtek a sűrű fűben.

*

Alánia népe valóban keresztyén volt, de a fráterek csak akkor bizonyosodtak meg erről egészen, amikor már heteket töltöttek a tartományban. Ha csak átlovagoltak volna rajta, biztos kíséret mellett, sohasem vették volna észre, hogy keresztyén. Mert ezt bizony nehéz is volt észrevenni. Valahány falvat útba ejtettek, a berena kapujánál hatalmas termetű, zordon férfiak állították meg őket, talpig fegyverben. Sőt a mezőre kivonuló asszonyokat és rabszolgákat is fegyveres csapat kísérte s őrizte, nehogy a szomszéd falu népe megtámadja s halomra gyilkolja őket. Julianusék mindenfelé ilyen fegyveres őrizet mellett dolgozó népet láttak a mezőkön, bent a faluban pedig kardosan, íjasan, pajzsosan s dzsidásan jártak-keltek a férfiak, mintha háborúba gyülekeznének vagy ostromot várnának. Most derült ki, hogy milyen jót tett a fráterekkel az Isten. Ha áruik, lovaik lettek volna, nem vitték volna el szárazon. Még tán meg is ölték volna őket.

Eleinte nem tudták okát adni, miért jár-kel minden férfi a legkisebb, legtetvesebb faluban is talpig fegyveresen. Miért őrködnek ezek éjjel-nappal oly buzgón, miért kísérgetik munkára menő asszonyaikat s rabszolgáikat, miért silbakolnak a mezőn bizonyos terv szerint kijelölt őrhelyükön, miért kísérnek minden fáskordét az erdőből íjjal-dzsidával. Ha értettek volna a nép nyelvén, megkérdezhették volna, amikor koldultak, szállásért könyörögtek. Ám valahány nyelvet Julianus tudott, az itt mind haszontalan volt. Integetve kéregettek, integetve köszönték meg a sovány alamizsnát, a bokor tövében vagy szénaboglya mellett adott szállást, az ital vizet, integetve mondtak búcsút, hogy végeérhetetlen gyalogútjukat folytassák. Annyit azonban mégis megállapítottak, hogy valahány falu, annyifajta ember s annyiféle nyelv. Néhol alacsony, zömök, barna emberek laktak, néhol magasak, soványak és szőkék, néhol vállasak, behemótok és feketék. Nyilván más és más országocska volt itt minden falu és minden határ, s mint Desiderius mondta, más és más "kerál" uralkodik fölöttük, a maga kicsiny határain belül.

Nyilván ez volt hát az oka annak, hogy olyan vigyázó szemekkel őrködtek a maguk biztonsága és vagyona, sőt élete fölött.

Egyszer olyan faluba értek, amelybe nagy üvöltözéssel, átkozódással, sírással-jajgatással vagy tizenöt csúnyán összekaszabolt, megtépett, véres halottat cipeltek be saroglyákon. Mi más történhetett itt, mint hogy a szomszéd falu fegyveres népe rajtuk ütött, s ellátta a dolgukat? Abból, ahogy összevissza futkostak, kiabáltak, és bizonyos irányban az öklüket rázták, a vak is láthatta, hogy a szomszédos országocska népére küldenek átkokat, s fogadkoznak, hogy kiirtják őket mind egy szálig.

A négy koldusbotra jutott kalmár útja ezen a földön állandó rettegés, menekülés volt. Minden este azzal a sóhajtással feküdtek le: "No, a következő hajnalt sem fogjuk meglátni!" És azzal keltek: "A mai napot sem töltjük el ezen a viharos földön!" Minden órájuk készülődés volt az utolsóra, minden imádságuk könyörgés a menekülésért, hálaadás a pillanatnyi szabadulásért.

Végezetül pedig megtudták, miért keresztyének mégis. Nemcsak azért, mert elvadult s tanulatlan papjaik megkeresztelték őket, hanem azért is, mert a kereszt legszentebb jele előtt megtorpant minden vadságuk, bosszúvágyuk. Egy sötét nap, amikor fenyegető villámlással komoran közeledett a vihar, és a magasban kavargó szél szilajul vitorlázó madarakat sodort Délről Észak felé, lóháton s kordékon loholó tömeggel találkoztak. A kordék rakva voltak tömlőkkel és gyümölccsel teli kosarakkal, a lovakon férfiak, asszonyok ültek vegyest, minden fegyver nélkül. Gerhardus csodálkozva megállt, s mintha kísérteteket látna, fölkiáltott:

- Hiszen ezöknél nincs sömmi fegyver!

Valamennyien bámulták a csudát, s azt hitték, káprázatot látnak. Majd meg azt, hogy fegyvereiket valahogy elrejtették. De ennek nem volt semmi nyoma. Paulus találta ki a titok nyitját, megpillantván a hosszú rúdon vitt keresztet egy dús szakállú, lobogó hajú férfi kezében. Amikor a négy kalmár alakja váratlanul előbukkant egy fenyegetően suhogó facsoport mögül, a lobogó szakállú ember nagyot kiáltott érthetetlen nyelvén, s magasra emelte a keresztet. Julianus és társai természetes alázattal letérdeltek, fejet hajtottak, s keresztet vetettek a szent jel előtt. Csak Paulusnak jutott eszébe a tisztelet megadása után nyomban, hogy ezeket a kereszt védelmezi, azért vonulnak olyan bátran, minden fegyver nélkül. A lobogó hajú-szakállú férfiú a papjok lehetett, bár korántsem hasonlított paphoz.

- Mégis vagyon bennük embörség! - kiáltotta boldogan Paulus. - Ha papjokkal s kresztvel vonulnak, biztonságban vannak. Még a dúvadak is tisztölik Jézus Úr szenvedéseinek legszentebb jelét!

- Ez nyilván a processiók miatta vagyon így - vélekedett Julianus. - Mégsem löhetnek oly gyalázatosok, ördöngtől megszállottak, ha már kresztvíz érte fejöket, hogy belegázoljanak a processiókba, s üsjék-vágják a Megváltóhoz kenyergő híveket.

- Igenyöst, csakhogy ez nem volt processió - kételkedett Desiderius.

- De papjok halad az élön, s így némiképpen az, noha nem az - vitázott Gerhardus.

- Ki tudja, hátha az ecclesia javait viszik.

Ez a kis esemény igen megvigasztalta őket. Látták, hogy a legvérengzőbb népekben is van egy szikrája a jóságnak, Isten kegyelmének. Később az is kiderült, hogy az olyan magányos, fegyvertelen, békés, főképp nem idevalósi utasok keresztet visznek, s mutogatják, ha fegyveresekkel találkoznak. Így nem éri őket bántódás. Ezért letelepedtek a fűbe. Gerhardus hosszú husángokat vágott, s valamennyien hozzáláttak, hogy keresztet készítsenek. E magasra emelt jel védelme alatt azután biztonságosan gyalogoltak, könnyen beengedték őket a kapun, első intésre adtak alamizsnát meg fekvőhelyet, s nem néztek rájuk olyan görbe, fenyegető, komor tekintettel.

*

Éppen egy hónap telt el azóta, hogy elindultak Matrikából, amikor Kelet felől, a látóhatár szélén, nagy vizet jelentő páracsík bukkant fel előttük. Elnézve a libegő csíkot, azon tanakodtak, vajon nem az Etilhez érkeztek-e. Bizony annak kellett lennie.

Körös-körül végtelen erdőségek zöldje emelkedett ki a füves síkságból. Az ég szelíden kéklett, kicsiny ezüstfelhők gomolyogtak rajta, a Nap nem szórta sugarait olyan tikkasztó tűzzel. A Mérleg jegyében állott már három hét óta, s készült áthajlani a még szelídebb Skorpióba. Fáradtan s csontig lesoványodva bár, de megkönnyebbülten állottak a fráterek egy dombon, s tenyerüket szemük fölé tartva vizsgálták azt az alig látható, leheletnyi páracsíkot. Ha csakugyan az Etilt jelentette, nagy városhoz kell mihamar elérkezniök, s ott bizonyosan találnak olyan jótévőt, aki megsegíti őket, hogy lovakat bérelhessenek, s lóháton vágjanak neki a túlnan következő sivatagnak.

Bizakodással eltelve lódultak neki most már, hogy mielőbb a városba érjenek.

Késő éjszakáig gyalogoltak, útjukat a fényesen vonuló Hold meg az elhullatott ganéj mutatta. És csakugyan, csakhamar érezték is a víz illatát, a mezőségen füzek és nyárfák bukkantak elő, itt is, ott is holtágak között kanyarogtak a magasabb földhátakon, távoli nádasokból vízimadár kiáltásait hozta a szellő... Most halk kurrogás hallatszott. S a világ megtelt az ezernyi meg ezernyi béka szorgalmas brekegésével.

Arra nem gondoltak, hogy még az éjszaka átkerülhetnek a túlsó partra, sőt a folyó elérését is holnapra hagyták. Rágicsáltak egy maréknyi főtt kölest, melyet a legutóbbi faluban koldultak, s megtakarítottak estére, ledőltek egy alkalmas helyen, gyöppel benőtt fűzfabokros homokpad tetején. Úgy-ahogy beburkolóztak ruhájukba, kezüket kebelükbe dugták, s amíg az álom rájuk nem ereszkedett, halkan s megbékélten beszélgettek.

Okvetlenül hátaslovat kellett valamiképpen szerezniök, mert ha gyalog vágnak neki a sivatagnak, melyről csak annyit tudtak, hogy az Etil keleti partján túl, a torkolat nagy mocsárvilága mögött kezdődik, bizonyosan odavesznek. Ló nélkül karavánhoz sem csatlakozhattak. Ki tud lépést tartani egy lovas, tevés karavánnal? És ha kivergődnének is a sivatagból, ha nem vesznének ott az éhség, szomjúság, a sivatagi vadak ezer veszedelme között, mennyi ideig tartana, amíg a magyarokhoz elérkeznének? Márpedig hajtotta őket a türelmetlen vágy, hogy végre színről színre lássák, élnek-e, hogyan élnek s magyarok-e igazában.

Alig tudtak aludni izgalmukban. Hol az egyik, hol a másik kérdezte halk szóval: alszol-e, atyámfia? Mindig kiderült, hogy nem alszanak, legfeljebb szunyókálnak. Hideg is volt, bőven hullott a harmat, s a víz közelsége csiklandozta orrukat. Érezték, milyen roppant víztömeg hömpölyöghet a füzeseken és nyárasokon, a szaggatott mocsári erdőségeken túl, milyen rettentő tüdő küldi feléjük halk sóhajtásait.

Hajnalban azután egyre-másra megszólaltak a madarak, s a békák elnémultak. Felhőkben vonultak a vadkacsák, végtelen ékben a vadludak, vizisas vijjogott, kerengő gólyák kelepeltek, gémek szárnyaltak lomhán, mégis sürgősen Kelet felé. Nádiverebek raja zengett láthatatlanul, parti fecskék villantak el ficsegve hajnali vadászatra. Krúgatott, pittyegett, jajgatott, vijjogott, krákogott és hápogott az egész látóhatár.

Elvégezték imádságukat, és nyomban fölkerekedtek, hogy a nedves hidegtől elgémberedett tagjaikat fölmelegítsék a vörösen kelő Nap sugaraiban. Éhesek voltak, szinte szédelegtek. Hosszú idő óta alig ettek annyit, hogy jóllakjanak. Egyhónapi kemény böjt gyötörte el őket, olyan böjt, hogy közben hajnaltól késő estig gyalogoltak is, míg majdnem összeestek. Minden porcikájuk fájt, szinte csikorgott. Fésületlen hajuk piszkosan gubancolódott vállukra, szakállukban föld, fűszál, tüske fityegett. Arcukat kicserzette a nyári Nap pokoli tüze, a szél, az eső és éjszakai hideg. Körmeik megnőttek, késsel vagdosták le nagyjából. Ruhájuk szakadozott volt, tele szeméttel, a rongyok úgy libegtek rajtuk a szélben, mint valami táltosokon. Sarujuk talpát megette a kavics és a homok, megkérgesítette a víz. Ilyenek voltak, s ha egymásra néztek, Desideriusban megszólalt az aggodalom:

- Vajon ki áll szóba vélünk nemes férjfiak közüle, ha meglát? Ki segél, ki ád lovakat?

- Mennél gyalázatosabb a külsőnk - vigasztalta Gerhardus -, aznál jonkább segélnek. Csak nem segélnek ollyat, azki csillogó ruhában kevélyködik, s tarsolya teli vagyon aranyval?

A homokbuckákon, bokrok közt való hosszas gyaloglás után végre déltájban megérkeztek a folyóparthoz.

Az utat könnyen szemmel tarthatták, elhullott ringy-rongy, hosszú vonalban kígyózó régi meg új állati ganéj, szélesen kitaposott homok jelölte.

Szélesen és méltóságteljesen hömpölygött előttük a víz, véges-végig mocsári tölggyel, fűzfával s rekettyével szegve. Pedig ez csak a kisebbik ága volt. Megkértek egy ladikozó halászt, vinné át őket a túlsó partra. Szerencsésen átvergődve megint útnak indultak. Innét már nem volt messze a város. Látták is, mint valami óriás porfelleget, mint a pusztaságon szélesen elhevert nyájat, piszkosszürkén és feketén. Egyre sűrűbben találkoztak utasokkal, majd karavánokkal is. Csengős lovak, tevék ballagtak el egykedvű unalommal, hosszú sorban, szíjra fűzve, mintha valaki ott a városban hatalmas erővel, lassan húzná őket, s ők csak haladnak, haladnak baktatva és bólogatva, hátukon fölpúpozott teher, mellettük hátaslovon mogorva és szótlan, sötétbarna arcú dzsidás férfiak.

*

Torgikán, a nagy város benyelte őket vaskos, szürke falnyílásán, s alacsony, piszkos nád-, fa- meg vályogházai összehalmozott hangyabolyát tárta föl előttük. Itt voltak hát, s fáradtan megálltak, hogy összeszedjék gondolataikat.

Ez megint olyan város volt, ahol senki sem értette a fráterek nyelvét. Ahogy a sürgő-forgó tömeget figyelték, s az emberek beszédét hallgatták, egyetlen olyan szó nem ütötte meg fülüket, aminek értelme lett volna. Merre menjenek, hová folyamodjanak ebben a nagy idegenségben, ebben a roppant táborhoz hasonló, zűrzavaros vályog-, fa- meg nádhalmazban? Hol van itt templom, melynek tornya irányt mutatna? Hol egy palota, melyben szíves, művelt főúr vagy pap lakik? Elmondták magukban a hálaadó imádságot, amért Isten elvezérelte őket idáig is, de érezték, hogy mint idegen udvarba vert csirkék, hiába futnak jobbra-balra, nem segít rajtuk senki.

- Haj, be messzi kerülénk! - sóhajtott Desiderius.

- Odahaza most szüretelik a szőlőt - merengett el Paulus, amint kevély unalommal, az egész világot fitymáló pofával egy teve ballagott el előtte, púpján turbános férfiút cipelve.

- Nézd csak, atyámfia, a kutyád! - mutatott egy kis fekete kutyára Gerhardus. - Nézd csak! Vajon nem az került-e elé?

Julianus boldogan guggolt le, hogy a kutyát magához csalogassa, de az rávicsorította habfehér fogait, kimutatta piros ínyét, s gyanakodva elkullogott. Mióta a kiskutya elmaradt tőle, folyton sajnálkozott utána, kereste akaratlanul is, szerette volna megsimogatni kemény, sima kis fejét, érezni hideg orra döfködését. Most, hogy a kutyájához hasonló ebet látott, megdobbant a szíve, hogy nyomban annál jobban megkeseredjék. Itil eltűnt Matrikában, de illetlen dolog holmi kiskutya után sóvárogni, keresni, amikor annyival nagyobb és szentebb ügyük van. Ám gyakran fölriadt álmából, azt hívén, Itil nyöszörgését hallja, látta, amint vadul rohan az idegen földön, idegen emberek s idegen szagok között, keresve őt, a jó frátert. Soha a kiskutya elvesztését nem fájlalta úgy, mint ebben a pillanatban, a vadidegen város kavargásában, érthetetlen beszédű emberek között.

*

Így kezdődött az a hosszú megpróbáltatás, amelynek hat hónapig nem szakadt vége, s lassan, konokul őrlő napjai felmorzsolták minden kísérletezésüket, leleményességüket, még reménységüket is keményen szorongatták. Ha nem hittek volna Istenben olyan tántoríthatatlanul, kétségbeestek volna. De már Magna Hungariában nem hittek annyira. Paulus, mint mindig, könnyen beletörődött a gondolatba, hogy sohasem érnek el a magyarokhoz, de már Desiderius kereken megmondta, ő ugyan kész bejárni az egész világot Jézusért s a szent engedelmességért, kész éhen veszni is, vagy akár fölfalatja magát a vadakkal és emberevőkkel, de hogy azok a magyarok, akikben Julianus oly vakon hisz, s Ottó fráter a halálos ágyán szólott, volnának, immár álmában sem hiszi. Mert a régi írások tévedhetnek, Ottó fráter utolsó szavai lázában is foganhattak. Jobb volna hát visszafordulniok, s a már ismert úton Matrikába, onnét hazautazniok s bevallaniok az igazságot.

Kint tanyáztak a város szélén, egy rekettyésben. Nádkunyhót építettek, abba húzódtak meg az eső és szél ellen. Naponként kápsáló útra indultak a városban, alamizsnát kéregettek s imádkoztak. Valóban csak az imádság tartotta őket. Torgikán lakói nem voltak alamizsnálkodó természetűek, néha három nap is üres kézzel tértek haza. Az emberek röhögve nézték, hogy mutogatnak, vagy bosszúsan elkergették őket, mint ismeretlen, rongyos csavargókat. Szerencséjük csak akkor volt, ha olyan házra akadtak, ahol értettek valamit kunul. Ilyenkor Julianus, lelkét a szavakba téve, elmagyarázta, milyen csapás érte őket, s Isten, Jézus nevében könyörgött, segítsék meg. Olyan emberről azonban, aki hajlandó lett volna lovakhoz juttatni őket, nem is hallottak.

Nem találtak klastromot vagy papot sem. Tudták, a nép javarészt keresztyén, de hogy miből állott az a keresztyénség, nem tudták kideríteni. Hacsak abban nem, hogy a hatalmas kiterjedésű város élte a maga mindennapi életét, de minden hetedik napon - néha máskor is - megszűnt a tülekedés, sürgés-forgás. Erről tudták a fráterek, hogy vasárnap vagy ünnepnap van. De harang nem kondult, énekszó, zsolozsma sehonnét sem hallatszott, az ünnepi ruhába öltözött emberek nem vonultak templomba, egyszerűen csak eltűntek az utcákról - ha ugyan utcáknak lehetett nevezni a bokorba épült házak közeit -, vagy kiültek a vályogpalánk elé egy kőre és fecsegtek. Tökmagot rágtak, s teleköpdösték maguk körül a földet a héjával.

De müszülmének s egyéb pogányok ilyenkor az utcákon loholtak, s a taligák kerekeinek csikorgása, a lovak patáinak dobogása, a tevék vonulása, a hajcsárok rikoltozása és ostordurrogtatása ilyenkor sem szűnt meg egészen.

Beköszöntött az ősz, mindenfelé cséphadarók pufogása hangzott a szérűkön, malmok kőkorongjai duruzsoltak, csattogott a tiló, nagy ponyvákon száradt a leszedett dió. A bágyadó napsütésben asszonyok álltak térdük közé fogott vászonszoknyában, s szél ellen fordulva szelelték a magot. Szőlőt hordtak kádakban, taposták, szűrték. A falevelek megsárgultak, aranyba és bíborba borultak a kertek, a táj megvilágosodott, átlátszóvá lett, s a városon túl hömpölygő Etil tengerszéles síkja reggelenként párába burkolózott. Nagy csapatokban gyülekeztek, majd elvonultak a vándormadarak is, szaporodott a károgó varjak és feketén portyázó hollók serege. A fráterek esténként együtt ülvén a nagy gonddal őrzött tűz körül, újra meg újra elölről kezdték a tehetetlen vitatkozást, mit tehetnének, mit várhatnak. Beszélgetésük egyre gyakrabban térült hazájukra.

Többnyire Desiderius kezdte. Nagyot sóhajtott s megjegyezte:

- Hej, ézős atyámfiai, otthon most fognak az őszi munkához, tömlőben a bor, csattog a csép, kévében a kender meg a len, szedik már a paszulyt...

- Ne mondd, ézös atyámfia, ne keseréjts, úgyis nehéz rágondolni - tette hozzá Paulus.

- Most csikorognak a szekerek a klastromok udvarán - merengett el Gerhardus is. - Emléköztök, mely sürgés-forgás vala mindég, valamikor a prosztok szekerei béállétának? Milyen víg nevetgélés, kiáltozás veré föl az udvart? Hogy roskadának a férjfiak a tömlők és átalvetők alatt?

- Hát még a nagy halak! - kiáltotta Desiderius.

- Ne emlögesd a halat, ézős fráter - tiltakozott megint Paulus. - Bár a hal szent szimbólum, mégis késértésbe ejt.

Julianus némán hallgatta ezeket a beszélgetéseket, s megjelent előtte az otthoni élet kedves képe. A váradi öreg perjel figyelmeztetésére gondolt: vigyázz, nehogy eluralkodjék a szíved az elméden és akaratodon! Fölemelte szavát s intő ujját, megfeddette a frátereket:

- Vesjétök ki a szüvetekből a szomorúságot, ézős fráterek! Isten akaratát vígan kell fogadnunk s bétöltenünk. Bármit bocsájt es reánk. Ne gondoljatok rá, valami a hátatok mögötte vagyon, csak előre tekéntsetök mindég. Ördöng visszafordejtja orcátokat, s nem látjátok többé az utat, amit Isten kijelelt.

- Azhol Magna Hungaria vagyon! - tette hozzá keserűen Desiderius.

- Vesd ki szüvedből a zúgódást, atyámfia!

- Hátunk mögött vagyon a nemzetünk, ott jártunk-keltünk, hordoztuk az Evángéliom velágát - folytatta Desiderius, és arca elborult, sűrűn vakargatta kócos szakálla tövét, szeme félrenézett a koszlott saru orrára.

- Apage! - kiáltotta Julianus.

- Ha ördöng késért münket - mosolygott fájdalmasan Gerhardus -, soha ily gyenyervetös ördöngöt! Szöbb, mint a legszöbb asszonyi állat, ézösebb, mint a szerelmetös ölelés, kedvesebb, mint ajka mosolygása, csábejtóbb, mint szöme kacséntása...

- Apage! Hát most immár asszonyi állatról es szólasz!

- Bárhová tekéntsön az embör - panaszkodott Paulus -, mindönütt csak késértésbe ütközik. Még a késértés hasonlatossága is késértés.

- Éneköljünk, riaszjuk el az ördöng suttogásait - mondta Julianus, és rágyújtott egy psalmusra.

De szomorúan, fakón szállt az énekük az őszi csendben. S miközben énekeltek, az érzékeny Desiderius elfordította fejét, hogy ne lássák a szakállán legördülő könnycseppet.

Julianus nagyon jól tudta, mi megy végbe társai lelkében. Hiszen ugyanazt érezte s gondolta ő is, amit azok, s a gyöngeség csakúgy elfogta néha-néha őt is, mintegy átokkal kötözve meg kezét-lábát, mint azokat. Gyakran leguggolva a tűz mellé, térdére csüggesztette kezét, maga elé bámult a sajgó parázsba, s gondolatai megálltak, mint lapályra gördült kerék, melynek nincs képessége, hogy a maga erejéből fölkeljen, s tovább guruljon, hegynek fölfelé is. Tudta, Desiderius kételkedő, csüggeteg s bajlátó, Paulus híjával van a kezdés képességének, a gyors gondolkodásnak, Gerhardus meg hajlik a könnyű mókára. Világosan látta, ha az ő kitartása és makacs akarata enged, baj lesz, a kis csoport széthull. De azt is tudta, jobb útitársakat nem vehetett volna maga mellé, mert minden hibájuk mellett is hívek, jó kresztyének, halálba mennek a szent engedelmesség parancsára, s tudják, ügyük az ország és az Egyház ügye, Jézus ügye. Ördöng leginkább honvágy képében kísértette őket, különösen mióta Alánia tartományába érkeztek. Útjuk elején fölvidította, szórakoztatta őket az idegen föld újsága, ám mennél beljebb hatoltak Ázsia felé, s mennél hosszabb idő múlt el a hazulról való távozás óta, annál erősebben és gyakrabban lobogtak föl az otthoni élet képei. Mintha kötelek fogták volna a lábukat, s a távolság növekedésével egyre jobban megfeszültek volna.

- Most eszünkbe jut a legkisebb, rég elfeledött esemény es - mondta nekik, hogy tisztán lássák érzéseiket s le tudják győzni. - Még a tollupöhöly es előttetek lebeg, azmit valaha régön, kisgyermök korotokban fújkálátok a napsugárban. Elöttetök áll az otthoni fízfa, az otthoni nyárfa, ha az amott állókra tekéntötök, s úgy vélitök, az otthoniak színaranyból vagynak. Elfeleditök a bosszúságokat, fáradalmokat, álmatlan éjszakákat, keserőségöket, elfeledtök mendönt, valami odahaza fájt vagy fölindétott. Ilyen a lélök természete. Így nyit rést ördöngnek, hogy közelötökbe férkőzzék s filetökbe súgja a reménytelenség kárhozatos szavait. Mert bizony, hangosabb az a suttogás bennetök, miként Isten hangos parancsolata, Egyházunk és szörzésünk röndölése, kerál biztatása, ország kévánalma! De vigasztalódjatok, megvallván gyöngeségötök bínét. Magam es csak így vagyok... Szeressük egymást mend halálunkig, avagy a dücsőséges diadalomig.

Közös gyónások voltak ezek az esti órák. Mielőtt a nádkunyhóba bújtak volna, fennhangon imádkoztak. De Julianus nemegyszer hallotta, amint fekvőhelyén hol egyik, hol másik sóhajtozott. S megértette, mit mondanak e sóhajtások.

Gerhardus egy nap elhatározta, hogy horgot kerít, lejárnak az Etilhez s halásznak.

- Ha böjt, együnk halat! - mondta, s nekivágott a városnak, hogy horgot szerezzen. Azonban siker nélkül tért haza. Másnap újrakezdte, megint nem sikerült. A horgot igen számon tartották Torgikánban. Messze környéken nem volt vas, az Etil északi tájáról hozták hajón a drága vaseszközöket az ottani vad vidékek bányáiból és műhelyeiből. Meg sem tudták a fráterek magyarázni, mit kérnek. Csak mutogattak. A derék alánok meg örültek, hogy nem értik, vagy ha értették is, mit akarnak, eszükbe sem jutott, hogy odaadják. Hiszen nekik is kedves volt. Paulus azután tüskéből akart horgot gyártani. Rákötözte a tüskét egy marékkal fogott apró hal hasára, a szárnya közé, s ruhájából kifejtett fonálon vízbe eresztette. Kapott is a vergődő halacskán egy mohó csuka, de lenyelvén, elvitte az egész hitvány tákolmányt mindörökre. Így csak akkor jutottak halhoz, ha valamelyik halász vetett nekik a kisebbjéből, mindegy lévén, a vízbe hajítja-e vissza, vagy ezeknek a henyélő, kolduló, rongyos tekergőknek adja. Parázson sütötték meg úgy-ahogy, vagy vesszőre szúrták.

Táplálékuk gyümölcsből, olykor-máskor halból, egy-egy marék kölesből állott. Húst nem láttak soha. Ősz lévén, madártojáshoz sem juthattak. A folytonos éhség köde ülte meg tekintetüket.

Egyik nap - már megeredtek az őszi esők, a táj vigasztalan volt és a talaj sáros - vézna kisfiú vetődött hozzájuk, egy szál ingében majdnem mezítelenül dideregve. Félénken bámulta a táborozó csavargókat. Julianus integetett neki. A kisfiú, meggyőződvén arról, hogy nem akarják bántani, óvatosan hozzájuk lépegetett, s fürkészőn nézte szelíd, de torzonborz, elvadult ábrázatukat.

- Meglátjátok, ézős feleim - örvendezett Julianus -, angyelt külde hozzánk az Isten vigasztalásunkra! Egyször már külde, Matrikában, mikor utamba vezérlé a haldokló leánykát.

Igaza volt. Mert a kisfiú a tűz mellé bátorodva, egyre vidámabban melengette mezítelen tagjait, s egyre mosolygósabban nézte a négy rongyos idegent. Szólt is hozzájuk a maga nyelvén, s csodálkozott, hogy nem értik. Desiderius egy almát nyújtott oda neki. Mohón falta, még a csutkáját is megette. Látszott rajta, hogy éhes. Nyilván árva, kilökött gyermek volt, fekete haja vadul a homlokába csapzott, s minden pillanatban kész volt fölugorni s elmenekülni.

De nem menekült el, ott aludt a kunyhóban, s reggel csillogó szemmel várta, hogy enni adjanak neki.

- Sömmink sincsen! - magyarázta neki Paulus, többször ismételve ezt a mondatot s kifelé fordítva tenyerét. - Rosszul ütött be az aratás ezidétt! Sömmink sincsen!

A kisfiú elámult, kitátotta száját, kerekre nyitotta fekete szemét. Megértve Paulust, elszomorodott. Majd fölragyogott az arca, nagyot kiáltott, s nyakába szedve fürge, mezítelen lábát, elkarikázott a város felé.

- No, ezt ugyan megijesztéd - nevetett Gerhardus.

- Fölösmeré állapotunkot s megrémüle - toldotta hozzá Paulus.

- No, Isten áldja, mégsem vala angyel - vetett utána keresztet elszomorodva Julianus.

Ezután ő meg Desiderius ugyancsak útnak eredtek, hogy összekolduljanak valamit a városban, vagy különös csoda folytán, végre megleljék azt az egyetlen igaz férfiút, aki megérti őket, és lovakat juttat nekik.

Estére vetődtek haza, átázott, hideg ruhában, elfáradva, kiéhezve. Egész útjuk eredménye egy kis köles volt. De a kisfiú már ott ült a tűz mellett, ócska cserépfazék állott a tűzőn, s a fazékból gőz gomolygott.

- Jertök csak, atyámfiai - kiáltott elébük lelkendezve Gerhardus. - És lássátok szömötökvel, mit külde Isten az ő angyela által!

A két fráter meg a kisfiú arca sugárzott.

Hús főtt a fazékban meg köles. Hagyma is volt benne. Illata elbájolta az orrokat.

- E gyermök megszégyönejt münket - dörmögte Gerhardus. - Noha ő nem tartozik sömminémű szörzéshez, s nem gyakorlá olyan sokáig a kápsálást, mint münk.

Körülülték a fazekat, s kezükkel szedvén ki a kölest meg húst, jóllaktak. Ügyeltek, hogy a java a kisfiúnak jusson.

Imádságuk elvégzése után a gyermeket lefektették a száraz sásra, s maguk, mint rendesen, tanakodni kezdtek.

- Csak angyelt külde nékünk Isten - mondta Julianus fölvidulva. - Nem a húsért, azmit hoza, de azért, azmit eszömbe juttata. Mert íme, fráterek, hosszú idő óta először főzünk fazékban. Mivel kavarád a kölest, Paulus fráter? Nemde, botval. Ám asszonyok kalánval kavarják, kalánval merik, avval es öszik. No, hát faragjunk kalánokat, vigyük be a városba, adjuk el. Kapunk értük ennivalót.

- Még tám pénzát is, ha sokat faragunk! - kiáltotta Paulus.

Gerhardusban föltámadt a jókedv:

- A pénzát gyűjtsük összve. Szörözjünk rajta új bocskort.

- Dehogy bocskort! Szamarakot vegyünk, fráterök! - lelkesedett Paulus.

- Szamarakot! Lovakot!

- Áh, megént messzére nyargaltok azokon a lovakon - legyintett Desiderius. - Holott pénzát sem kaphatunk, tám nincs is e várasban pénza.

- Tavaszig megélünk valahogy - terelte a beszélgetést ismét jó útra Julianus. - Ha kedég itt a tavasz, könnyebben jár az agyunk kereke. Addég találkozhatik es valaki, s ád lovat. Most immár úgysem mozdulhatunk tavaszig.

Másnap reggel a kisfiú ismét nagyot rikkantott s elfutott. Desiderius, Julianus a városba ment alamizsnáért, Gerhardus meg Paulus hozzálátott, hogy alkalmas nyárfát, fűzfát keressen a kanalak számára. Estére a kisfiú otthon volt, a fazékban hús főtt, köleskása rotyogott, a kunyhó sarkában egy halom hagyma hevert, a két fráter meg a tűz mellett ült, lábát melengette, s a levágott fűzhusángot nyúzta. Harmadnap a kisfiú megint hússal állított be, de hozott az ingében egy terő almát-körtét s két fakanalat is. Nyilván kieszelte, hogy a csavargók kanalat akarnak gyártani. Vagy arra gondolt, hogy jobb kanállal enni, mint kézzel? Féltette a részét?

Mire az első hideg napok beköszöntöttek, nagy csomó mindenféle kanál ékeskedett a kunyhóban, s a fráterek tenyerén a kés törése mutatta, milyen szorgosak voltak. Már most Julianus is, Gerhardus is elindult a város más-más részébe, hogy a kanalakat eladja. Estére annyi marék kölest hoztak, ahány kanaluk volt, a kisfiú meg szintén elhozta a húst - nagy darab tehénhús volt - meg a hagymát. Keserves, olcsó munka volt biz ez, be kellett látniok, hogy pénzt vagy lovat, de még szamarat sem szerezhetnek ezen az úton. A puszta életüket azonban jobban fönn tudták tartani, mint koldulással. Torgikán népe irtózott az alamizsnálkodástól, de egy-egy kanalat szívesen vásárolt a rongyosoktól egy marék kölesért, öt-hat fej hagymáért, néhány almáért, egy kevés dióért.

*

A fráterek a kisfiút tanogatni kezdték. Úgy számítottak, hogy megtanítják a maguk nyelvére, s amikor éti, bevezetik Jézus hitének boldogságába. Lehet, hogy a fiút megkeresztelték, de az is lehet, hogy nem, Viszont akár megkeresztelték, akár nem, tanítani kellett. Julianus még azt a gondolatot is fölvetette, hogy magukkal viszik haza, Magyarországba, és jó szerzetest nevelnek belőle. Hiszen látni való, hogy apátlan-anyátlan árva. S jó fiú, engedelmesen figyeli őket, a legcsúnyább időben is elszalad a városba, és sohasem tér vissza alamizsna nélkül.

Szájuktól vonták el a falatot, összegyűjtötték a kölest. Egy nap Julianus becserélte ködmönért, bocskorért. A fiúnak. Este azután fölöltöztették, s őrültek, hogy nem fog már fázni ezután. A fiú tapsolt, ugrált és rikkantott örömében, sorra megölelgette a frátereket, s másnap kétszer akkora hússal tért vissza, mint rendesen.

Miközben a fiút tanítgatták, ők is tanultak valamelyest alánul. Így városban való forgolódásaik közben is ragadt rájuk valami, meg a fiúval való vesződés közben is. Tudtak mar köszönni, meg tudták nevezni a fontosabb dolgokat, s megtanulták azokat a kérő és áldó formulákat is, amelyek a koldulásnál szükségesek.

Valóban Isten küldötte volt a fiú. Nemcsak azért, mert lankadatlan buzgalommal segített megszerezni a mindennapit, s a kunyhó körül is szorgalmasan tett-vett, hanem mert úgy érezték, mintha a négytagú testvéri közösség új testvérrel gyarapodott volna. Öccsük volt a gyermek, öccsük és félig-meddig fiuk, ők a bátyjai voltak, s mindegyikük még némileg apjának is érezte magát. Beszélgetéseik most nem forogtak túlnyomórészt a nyomorúság, honvágy s az érkező holnap körül. Egyre nagyobb helyet foglalt el bennük a fiú. A kunyhóban a legmelegebb helyre fektették, hitvány eledelükből a legjobb falatokat adták neki, vigyáztak rá, bebagyulálták bő, térden alul érő ködmönébe, lábára a maguk kapcáját csavarták, s ha vörös volt a keze, tenyerükbe vették, megdörzsölgették. Örvendeztek, ha ki tudott mondani egy-egy magyar szót, megsimogatták, ha fát szedett a tűzre, ha vigyázott a kására, vagy meghámozta a hagymát. Ha ránéztek, örvendezett a szívük, szemükbe az öröm könnyei szöktek, s naponként hálát adtak Istennek, hogy ezt az otthontalan fiút elküldte hozzájuk.

Kemény legényke volt, fekete, homlokába csapzott haját vadul tépte a szél, fejét eső verte, s mégis mindennap elment, mindennap hozott valamit, ködmöne alá dugva s didergő kezeivel védelmezve. Sovány, de jó csontú fiú volt. Hogy mennyi idős lehetett, nem tudták. De látszott rajta, hogy mióta törődnek vele, szemlátomást erősödik, kivirul, s ha baj nem éri, erős, munkabíró férfiú, jó fráter lesz belőle. Sötét szeme okosan, vidáman nyílt rájuk, néha hamiskásan mosolygott, féloldalt kacsintott, mint a rigó, ha kiszemel magának egy érett cseresznyét.

Különösen Desiderius rajongott a fiúért. Nagyszerűen megértették egymást. Kettesben jártak gallyat gyűjteni, kettesben szorgoskodtak a tűz körül, s egyre fecsegtek. A fiú alánul, a fráter magyarul. Olykor-máskor megértettek egy-egy szót, a többit jelekből, egymás arcvonásaiból, tekintetéből találták ki. Desiderius csak intett a szemével, s a fiú nyomban megértette.

- Olyanok ezök ketten - mondogatta nevetve Gerhardus -, miként a szajkó meg a varjú, ha egy udvorban tartják űköt. Csak fecsegnek, locsognak, s mégis megértik egymást.

- A hasonlatosság mindönképpen megvagyon - nevetett Paulus fráter.

- Ne keverjetök tüskét szavaitokba - szólt rájuk Julianus.

Így haladtak be a télbe. A nádkunyhót csúnyán megtépte a szél, újra meg újra meg kellett javítaniok. Nádat vágtak az Etil halványaiban, husángot faragtak. Kibővítették házukat. Késsel leástak egy jó könyöknyire, s a földdel körültapasztották a kunyhót, hogy az esővíz be ne verjen az alján, a szél be ne fújjon. Paulus meg Desiderius a fiú segítségével ajtót is font, hánccsal fölerősítette, pecekkel bezárta. A tüzet is be kellett vinniök a házba, csak hőkűet nem találtak, ezen a vidéken ritkaságszámba ment a kő.

Még gyertyájuk, foklájuk sem volt, de hiszen mit is olvastak, írtak volna! Még Breviáriumuk is az átalvetőjükkel veszett.

Torgikánra abban az időben kemény tél köszöntött. Noha a Nap állásából úgy látták, délebbre vannak Magyarországnál, a hideg mégis harapósabb, a szél csontig hatóbb volt, mint otthon. Észak felől, a távoli sivatagok és puszták irányából vad viharok zúgtak Torgikán felé, havasesőt zúdítottak a városra, fölkorbácsolták a folyamot s a füzeseket, verték a város falait, s éjszakánként úgy üvöltöttek, hogy a fráterek attól féltek, a szél elsöpör mindent a föld színéről, legelébb is az ő nádházukat. Most köszöntött be az igazi nyomorúság, mert néha napokig sem tudták kimozdulni odújukból. A kamra pedig üres volt, a füstön nem lógott disznóhús, a hordóban nem állott besózott hal, a falon nem lógott hagymakoszorú, a hombárban nem volt köles vagy gabona.

- Gyenyerő klastrom, mondhatom! - panaszkodott Gerhardus. - A kapitulomházon kül sömmi sincs benne, de legfőképp kamora.

- Hiába jövénk, itt veszünk - sóhajtotta Desiderius. - Immár nem is négyen, de öten.

A száraz sáson üldögéltek vagy hevertek, arcuk hamuszínű volt, szemük bágyatag. Gyomrukat rágta-facsarta az éhség. Fájt a fejük. Julianus hallgatott. Maga elé bámult, nemigen tudott társai szemébe nézni. Honvágyat látott benne, titkolt vádat, keserű szemrehányást. Talán maguk sem tudták. De ők sem szívesen néztek Julianus szemébe.

Julianus érezte, mint dagad, örvénylik a szűk veremházban a sötét reménytelenség. Mint telik meg a náddal kerített térség ördögökkel. Szemét a falon függő kis fakeresztre szögezte, imádkozott. Gondolatait az Isten akaratára fordította. Semmi sem történhetik az ő tudtán kívül! Egy verebecske sem hullhat le a fáról, ha ő nem akarja! Hát akkor négy ember. Nem is négy, öt. De hátha a fiú mást gondol, hiszen a hazájában van. Kereket old. Bár tenné! Csak nem azért küldte Isten, hogy egy darabig segítségükre legyen, s azután velük éhen vesszék? Vagy talán ördöng küldte? Hogy hiú reménységgel táplálja őket, megcsillogtassa előttük a jövendő reménységét egy fiú képében, azután még mélyebb szakadékot nyisson? Hogy megmutassa: még erről a gyermekről sem tudtok gondoskodni, hát hogy tudnátok eljutni Magna Hungariába? Hogy gondjaikat és keserűségüket még azzal is tetézze, hogy egy gyermekért is felelniök kell? Nem, el kell jutniok Magna Hungariába. El is jutnak. De hogyan? Mikor? Most nem Magna Hungariáról kell gondolkozni, hanem ennivalóról. És arról, hogy tavasszal lovat kell szerezniök, ha megérik a tavaszt... Ó, csak egy hazai cipójuk volna, egy darab húsuk, haluk! Csak egy korty bort ihatnának! Csak egy napig pihenhetnének valami klastromban. Csak egy emberre akadnának, aki megismerné szándékaikat, és segítségükre volna!

- Ilyen üdőtájt odahaza a mívelőházban vagynak, s vidáman munkálnak - szólalt meg rosszul titkolt vágyakozással Desiderius, és nagyot sóhajtott.

- Énekölnek, mívelnek, és a konyhán a hetes fráter sürgölődik - tette hozzá Paulus.

- A szegény atyafiak meg gyüleköznek a klastrom udvorán, s várják az alamizsnát.

- Ézös atyámfiai - mondta Julianus. - Fordéjtsuk szömünket azra, azmiben vagyunk.

- No hiszen éppeg azt cseleködjük - felelt Gerhardus. - Ez a baj.

- De lássátok, majd csak elmúlik a tél, s hálát adván Istennek, hogy megmaradánk, továbbindulhatunk valamely karavánval.

- Ugyan megérjük-e? - kesergett Desiderius.

- Ha nem érjük is, vidáman kell fogadnunk Isten kezéből a halált.

- Igenyöst, csakhogy magunk járultunk elébe - Folytatta Desiderius fráter. - Otthon is megvala a munkánk, elég nagy szőlőt adott Isten, hogy munkáljunk benne. Miért kellött eljönnünk, s hiú álmok után futnunk? Vajon nem ördöng mívelé-e, hogy odahagytuk klastromunkat, ézös meleg fészkünket, s haszontalanul veszünk itt, ez idegön földön? Vajon nem azért tanólánk-e, hogy tanejtsunk? Münk meg nem tanejtunk, de henyélünk az almon, hallgatjuk a szél dühöngését, s legfőbb gondunk nem Isten országa, hanem az, hogy fejünk fölül elviszi-e a vihar a tetőt avagy sem.

- Ördöng kásáját összük, s egyre éhösebbek leszünk - hagyta rá Gerhardus.

- Ha főztük, együk is meg - mondta Paulus. - Ki töhet róla?

- Hát ki? Én nem. Én sohasem mondám, hogy az égig érő högyek között magyeriak élnek, s el kell vinnünk hozzájuk az Evángélium fényét.

- Én parancsolatot kapék, s jönnöm kelle, mert fogadásom vagyon - tette hozzá Paulus. - Nem kérdöm, vagynak-e hát azok a magyeriak valóban avagy nincsenek. Ha vagynak, s elérjük űköt, tanejtjuk űköt. Ha nincsenek, hát pönitencia vala az utunk valamely bínért avagy mások bínéért.

- Bínös ám a szavatok, atyámfiai - kiáltotta Julianus elkeseredve. - Mért nem bíztok? Vajon nincs-é velünk Jézus Úr?

- Azt vélöm, nincsen - felelt fakó hangon Desiderius. - Bíneink miatta elhagyott immár, és sorsunkra bízott.

- Mindaddég velünk vagyon, valameddig bízunk s hiszünk benne.

- Mégsem ő sugalmazá, hogy menjünk Magna Hungariába, fráter, hanem valaki más.

- Én hozálak ki bennetöket ez idegön tartományba - mormogta Julianus, s lehajtotta a fejét. - Én hirdetém váltig, hogy azoknak a magyeriaknak meg kell lenniök. Hiszöm es, hogy megvagynak.

- Magam es hiszöm - vágott közbe Gerhardus -, csak azt nem hiszöm, hogy elérjük űköt.

- Én nem is hiszöm, hogy vagynak - kongott Desiderius hangja komoran a füstös tűz mellett. - Sohasem hivém.

- Én nem kérdöm, vagynak-e, nincsenek-e, csak megyök, valameddig a lábam bírja.

- De lám, nem bírja! - kiáltott föl Desiderius.

- Sömmi gond, hogy nem bírja - nevetett Gerhardus. - Most nem megyünk, hanem a sáson hentergünk, s kívül a szél süvölt.

- Hajjaj, egyször éppeg ilyenkor hozának be Pestön a klastromba egy igön nagy vizát, akkora vala, hogy két szekér hozá.

- Ne tekéntsetök mindég azt, azmi vala, mindég azt! - kiáltott föl Julianus, s kitárta karját. - Kérlek bennetöket az Istenre, ne tekéntsétök! Azt tekéntsétök, azmi most vagyon s holnap lehet!

Elhallgattak, s egy kis ijedelemmel néztek Julianusra.

- Jól vagyon - szólt halk, rekedt hangon Desiderius. - Tekéntsük. Itt hentörgünk, miként üldözött dúvadak az odúban, Kívül szél süvölt. Zuhog az eső, csak úgy zúg a nádtetőn. Amott szivárog is béfelé, nézd csak. Az egész hitvány szerdékben nincs egy falás kenyér, egy marék köles, egy fej hagyma, egy darab hús, egy ital víz. Nincs egy köpönyeg. Nincs egy bocskor. Hazulról ötezer mérföldnyire vagyunk. Torgikán városának szélén. Egész Torgikánban nincs egyetlen hívünk. Egyfelől a hadakozó falvak tartománya, másfelől a sivatag. Még a kutyánk is elveszött. Lovunk nincs, de hogy is löhetne? Miből szöröznénk s kitől? Azmit adott az Isten, egy alánus fiú. Szömünk láttára pusztul el, ha el nem megy másfelé, nem keres magának okosabb társat. Ez az, amit látunk magunk környül. Hej! Ézös Istenöm!

Füsttől vörösre mart szeméből kigördült a könny, s lepergett kusza szakállán. Elfordította arcát és hallgatott.

Julianus fölugrott, feje beleütközött a nádtetőbe. Villogó tekintettel nézett körül társai arcán. Azok komoran meredtek a tűzbe, s nem néztek rá.

- Ördöng incselködék véled! - kiáltotta bőszen. - Kicsinyhitű! Nem tekéntöd az ügyet, amiért elkülde münköt pápa úr, szörzés meg kerál parancsolatjára! Nem értöd, mindhalálig mönnünk kell, s a többit rá kell hagynunk Isten akaratára!

- Ne tekéntsünk sömmit, hanem induljunk nyomban, ahogy vagyunk - mondta Paulus.

- Nem úgy vagyon, ahogy Desiderius atyánkfia mondá! - folytatta Julianus rikoltva. - Tagadom! Mert íme, odakint zúg a viher, s nekünk Isten hajlékot adott. Odakint havaseső kavarog, s nekünk tüzet adott. Odakint idegön népek vagynak, s nekünk társakat adott! - Elfulladt a hangja. - Társakat adott... Ó, bár társaim lönnétök, miként vagyok tinéktök...

- Julianus fráter! - kiáltott Gerhardus is fölugorva. - Itt vagyok. Igazságod vagyon. Bínesök vagyunk, szabj reánk pönitenciát.

- Miért szólasz így? - érzékenyedett el Paulus fráter s föltekintett rá. - Tudod, veled tartok híven mindhalálomig... Engedj meg.

Gerhardus már ott állott Julianus mellett, s meggörnyedve az alacsony tető alatt, átölelte a vállát, s megcsókolta kétfelől.

Julianus szomorúan simogatta a fráter kócos fejét, majd visszaült a tűz mellé, s nyugodtabban folytatta:

- Fáj látnom bennötöket, ézös atyámfiai. Naponként százszor meg százszor megkérdem magamtól: vajon nem tévedék-e? Embörök s esendők vagyunk. Tévedhettem volna. Ha tévedtem, én felelek érettetök Istennél. Az én hiú álmaim miatt kell nektök heában szenvednötök, tám elvesznötök. De ne aggódjatok, elkészéttetött számotokra a jutalom koronája, csak higgyetök, s tartsatok ki mendhalálig. De ha nem tévedék... Nem tévedheték!... Atyámfiai, azkor bétöltjük reményeinköt és a süker a miénk! Az érdöm a miénk! A példa a miénk! A jutalom a miénk Istennál!

- Bizony, ördöng bujtogat, hogy kétségbe essünk - dünnyögte Paulus fráter.

- Csak hajtod magad, hogy kétségbe ne ess - fordult ismét feléjük Desiderius, elfojtva égő könnyeit.

- Apage!

- Bizony, ha bévallanád, igazat adnál neköm. Magad sem hiszöd Magna Hungariát, sem azt, hogy valaha elérjük. De atyámfiai, engedjetök meg... Gyönge vagyok. Úgy szeretnék otthon lennöm a klastromban... Imádnom a csöndes cellában, forgatnom a könyvesházban az egyház atyáit. Munkálnom a mívelőházban. Járnom-kelnöm az otthoni földön híveim közötte... Mit tehetök róla, hogy gyönge vagyok, s félök, heában vesztegetjük el drága életünköt, nem mívelünk Jézus Úr hitéért sömmit?

Julianus végignézett nyomorult, rongyos, piszkos alakján, fakó, bozontos képén, megtört szemén s megsajnálta. Odalépett hozzá, megsimogatta a fejét.

- Bizony, atyámfia, tégöd jobban kell szeretnöm valamennyiötöknél, mert te gyöngébb vagy nálunk, s hamarább bényel a kétségbeesés fekete torka. Engedj meg! Goromba szóval illetélek.

- Ó, Julianus fráter, Julianus fráter! - kiáltotta zokogó hangon Desiderius. - Imádj érettem, mert elveszök.

Görnyedt válla megrázkódott, tenyerébe temette arcát.

- Föl a fejedvel, Desiderius fráter - kiáltotta Gerhardus. - Tanólj az ifjú Paulus frátertől. Ő nem kérdöz, csak tűr. Ha nem mehet, vár. Ha nem várhat, megy. Ha meg kell halnia, meghal.

- Most kedég elmegyek a várasba, s megkésértöm a szöröncsénket - mondta Julianus s fölcihelődött.

Kérlelték, maradjon, hiába megy ebben az ítéletidőben, nem hallgatott rájuk.

Érezte, mennie kell, hogy hitet öntsön beléjük. Összehúzva magán a szakadozott ködmönt, kibújt a kunyhóból.

- Vigyázzatok Pétörre - mondta a fekete ajtónyílásból.

Pétör, a fiú mélyen, kábultan aludt a sarokban, s félig nyitott ajkán nyál csillogott.

*

Akkor történt a csoda, ami lelke mélyéig megrendítette Julianust és társait, és a szégyenkezés bíborába borította arcukat.

- Ézös jó Atyám, onnejt a magasságból, tekénts gyönge társaimra, és mentsd meg űköt! - fohászkodott Julianus, amikor kilépett a kunyhóból, és szembekapta a dühöngő, lucskos, hideg szélvihar. - Mutasd meg orcádat, mert elveszünk! Különösen szegény Desiderius fráter miatt, hogy higgyön! Segélj meg a reménytelenségben!

Cafatokban dőlt rá a havaseső, a szél játszva bújt be vékony rongyai alá, s hideg késeivel vagdosta, mintha gyönyörködnék szenvedéseiben, s hahotázva kacagna rajta. Koromsötét volt. A rossz saru térdig merült a sárba, pocsolyába. Julianus érezte, hogy semmit sem várhat ettől a kétségbeesett futástól. Gyönge volt, feje forgott, szeme fájt. Előredőlve s meg-megtántorodva a viharban, nyomakodott előre, a város legközelebbi házai felé. Elhatározta, hogy az első ajtón bezörget, földre veti magát, elnyögi azt a néhány alán szót, amit megtanult, s mindaddig nem nyugszik, amíg egy falás ennivalót nem visz társainak.

Miközben a széllel küzdött, gondolatai éppúgy körülörvénylették, akár a szél. Nem tudta, mekkora utat tett meg, de mintha nagyon régen gyalogolt volna. Sötét foltokat látott maga előtt, lehet, hogy a város házai voltak, lehet, hogy az éhség játszott vele. Nem bánta most, csak ment. Mintha legyőzhetetlen erő húzta volna, csak előre, minden irány nélkül.

Amint kijutott a házak előtti kissé szárazabb, jártabb területre, lába belebotlott valamibe. Azt hitte, göröngy, s odább rúgta. De könnyen lódult el saruja orráról, valami rongyféle lehetett. No, ha rongy, fölvészem, ki tudja, mire lesz jó - gondolta Julianus.

Fölvette, megtapogatta, kimeredő szemmel nézte. Nem látott semmit, de ujjai egyre mohóbban tapogatták. Szíve megdobbant, szinte megtántorodott belé. A rongynak zsinórja volt, tarsoly volt a rongy, s kemény, kerek tárgy húzódott meg benne.

- Pénza... - dadogta Julianus s megszédült. - Nem, nem, az éhség játszik velem... ördöng játszik velem... Isten játszik velem...

Vadul tapogatta a rongyot s benne a kerek keménységet. Pénznek kellett lennie. Megkísérelte kinyitni a rongyot, cibálta, tépte, forgatta, tapogatta. Nem tudott a sötétben nyitjára lelni. - Visszafordulok - gondolta. - Otthon kinyitom. Mit vesztök vele? Legföljebb elindulok esmég...

Visszafordult, s vadul rohanva, hosszú, végtelennek tetsző küszködés után el is érte a kunyhót. Belökte ajtaját, szinte úgy bukott le a földbe ásott két lépcsőfokon.

A fráterek ott térdeltek a tűz körül, s buzgó bűnbánattal imádkoztak.

Paulus emelte föl elsőnek a fejét, s úgy bámult Julianusra, mintha kísértetet látna.

- Te már megjövél?

- Nem lehet járni ilyen ítéletüdőben - korholta Gerhardus keresztet vetve. - Feküdj le, csak fölvirrad a holnap.

Julianus azonban nem szólt, hanem előragadta kését, s a sáros, vizes tarsolyt, melyen valami kacskaringós díszítés is volt, fölhasította. Tétovázva nyúlt bele, hogy hátráltassa a csalódást. Ujjai félénken tapogatták a pénzt. Már tudta, mit tapogatnak. De nem hitte. Kihúzta az ércdarabot, s megcsillogtatta a tűz fényében. Sárga volt, halványan csillogott.

- Bizanciumi... arany... - dadogta sápadtan.

Azt hitték, megtébolyodott. Fölugráltak, hozzásiettek. Ujjai között csakugyan egy bizánci arany csillogott.

- Arany...

- Nem álmodunk? - hebegte Desiderius.

- Lássátok most és imádjatok! - rikoltotta Julianus.

*

Az aranyat másnap ezüst dirhemekre váltották. Egy dirhemért Gerhardus meg Paulus húst, sót, egy véka kölest, egy koszorú hagymát, négy pár bocskort, a fiúnak süveget meg rövid csizmát vásárolt az árusoknál.

Este étel rotyogott a fazékban, a gőz betöltötte a kunyhót. A fiú ugrált örömében, nyomban fölhúzta a csizmát, fejébe nyomta a süveget. A fráterek levetették elnyűtt, tátogó saruikat, s fölvették a bocskort. Azután letérdeltek, s fennhangon imádkoztak, odanyomván maguk mellé a fiút is, hogy legalább így vegyen részt a közös imádságban. Azután énekeltek, míg a kása megfőtt. Körülülvén a fazekat, kanalukat áhítattal mártották bele, szájukban összefutott a nyál, szemük káprázott. Amikor a hagymás kása illata ilyen közelről csapta meg Desiderius orrát, szinte fölzokogott a fájdalmas gyönyörűségtől, kétszer is keresztet vetett a kanalára. Sírni lehetett ezen a szomorú boldogságon.

Most még volt négy dirhemük, s ha takarékoskodnak - vagyis, ha nem vásárolnak többé ruhafelét, ki tudják húzni az időt a tél végéig.

Mikor az éhhalál réme elszállott lomha, sárga szárnyain, s tövéről hegyére megbeszélték az eseményeket, egyre jobban elszégyellték magukat. Íme, a segítség itt várt rájuk úgyszólván a küszöbön. Csak ki kellett lépni, lehajolni és fölvenni. Ha egyikük sem megy ki, más hajol le érte, akinek tán nincs is rá szüksége, mert háza, lova, barma van, vagy vasládában áll nála a pénz. Olyan is fölvehette volna, aki kést vásárol rajta, a késsel meglesi haragosát s leszúrja. Olyan is, aki a könnyen jött pénzt valamelyik szerájba viszi, leissza magát, parázna asszonyokkal hentereg, kockázik, még tám meg is betegszik, s romlását vásárolja meg az aranyon. Az arany ott hevert a sárban, mindegy volt neki, ki veszi föl. Ők meg itt marták egymást, bűnt követtek el, kétségbe estek, hitetlenkedtek, panaszkodtak. Elfelejtették Jézus szavait: "Ne kérdezzétek, mit együnk, mit igyunk s mit öltsünk föl..." Elfelejtették a mezők liliomának, az ég madarainak példáit. Megfeledkeztek a szent szegénység állapotának isteni kegyelméről. Hozzátapadtak a földi javakhoz, elvesztették a fejüket, mihelyt valóban szűkölködniök kellett. Még azt is elfeledték, hogy fedél van a fejük fölött, és tűz melengeti lábukat. Isten valóban tükröt mutatott nekik, megláthatták benne magukat: milyen hitvány keresztyének, milyen gyöngék, milyen hitetlenek, milyen messze vannak az igazi szegénységtől! Mennyire nem értik Jézus szavait, Damankos atya parancsolatát, a szegénységi fogadalom igazi hatalmát, szépségét. Olyanok voltak, mint a gyámoltalan gyermekek, akiket elhagyott az atyjuk. Holott csak az élelem hagyta el őket. A tükör, a kis sárga pénzdarab megszégyenítette őket, s jó okuk volt, hogy alázatosan lehajtsák fejüket, mellüket verjék s megvallják hitványságukat.

- A pönitenciát elengedöm - mosolygott Julianus. - Elég pönitencia valamennyiünknek, amiben vagyunk.

A Tiszántúl legkegyetlenebb telén is túltett Torgikán tele. A csontropogtató hideget elviselték volna könnyen, ha nem dühöngött volna örökös vihar. Így néha még a kisebb hideg is tűrhetetlen volt. Mert benyomakodott a nádkunyhó résein, s késpengeként hasogatta hátukat, miközben mellük és lábuk a tűz melegénél sült. Azután meg fölváltva adogatták a fiúra ködmönüket, így egyikük, akire a sor esett, a többiek közé bújt, hogy meg ne fagyjon. A szél süvöltésébe és dohogásába éjszakánként éhes farkasok üvöltése vegyült. Távol, a városon kívül, falkákban csatangoltak, törték a nádast, s lesték, kit kaphatnának el, hogy ordító éhségüket csillapítsák.

- Ordejtanak a keremet kutyái - mondogatta Paulus hazai szóval. Néha egy hétig is havazott. A városban térdig érő havat gázoltak a lovak. Az emberek mély ösvényeket vágtak, csak derekakat és fejeket lehetett látni az utcán. A kergisz puszták sóhajtása megfagyasztott minden életet.

Most, ha nem lett volna néhány dirhemjük, éhen veszhettek volna. Az alamizsnálkodás is befagyott, akár az Etil széles halványai. Zúgó, sivító karjaikkal fenyegették a kéregetni induló frátereket a fák. Az emberek pedig behúzódtak házaikba, s hiába dörömbölt a szegény csavargó, kipillantottak, s dühösen kiabáltak. Menjenek Isten vagy Allah hírével, mit csatangolnak idegen létükre? Mért nem hordta már el őket a sejtán? Hát még most is itt tekeregnek? Nem tudták fölérni ésszel, mit keresnek ősz óta Torgikánban, micsoda nemzetbéliek, mit járnak házról házra, alamizsnát kéregetve. Egyszer adtak, tízszer is adtak, de most már vége. Amijök van, maguknak is kell.

Egy-egy dirhemért azonban kaptak annyi húst, kölest, hagymát, diót, sót, hogy néhány hétig elrágódhattak rajta. A húst fára akasztották, megfagyott, mint a kő. Csakhogy a hollók megszimatolták, s rajokban lepték el, oly rettenetes lármát, verekedést csapva, mintha egymást akarnák szétmarcangolni. Mondta is Gerhardus:

- Lám csak, ezök nem tudják, hogy holló a hollónak nem vájja ki a szömét.

- Ha nem tudják is, be kell hoznunk a húst - figyelmeztette Paulus fráter.

Így azután odabent tartották a kunyhóban, közel a falhoz s jól besózva.

Okosabbat nem tehettek, mint hogy vártak. Imádkoztak, kanalat faragtak, oktatták a fiút, s maguk is tanulgattak tőle. Istenről beszélgettek vagy találgatták, mi történhet otthon. Él-e meg az öreg Andorás király meg az Antikrisztus, Fredericus úr? Mi van a kunokkal, megtértek-e? Hát a német lovagokat kikergették-e Erdőelve széléről, ahol már valóságos Németországot alapítottak, s nem fértek a bőrükbe? A zsidók meg a szerecsenek most is olyan nagy urak a sókamarákban, pénzaverőkben? Mit mível Béla úr, rendet teremtett-e? Vajon a nagyurak nem lázadtak-e föl ellene? Hiszen még fegyverrel is ellenállhatnak a királynak, mióta Fejérvárott, a Csúcshegyen kihirdették az új törvényt... Így űzték-fűzték szavaikat, rakosgatták, mint színes kavicsokat, s vitába szálltak, hogy s mint folyhat odahaza az élet s hogy kellene folynia.

- Megváltozik mendön - merengett el Julianus fráter -, ha megleljük magyeri véreinköt, megtérétjük űköt, s hazavisszük Hungaria Novába. Földet adunk nékik, letelepítjük űköt, miként első szent kerálunk üdejében. Együtt leszünk valamennyien, miként nyáj, egy karámban. Nem kell idegönöket hívnunk, megszálljuk a högyeket es mendönütt. Lesz, aki védelmezze Jézus Úr hitét, ország biztonságát.

- No, akkor jöjjön a teuton! - kiáltotta Paulus fráter lelkesen.

- Nem reád értjük - fordult Gerhardus nyomban Desiderius felé. - Te immár jó magyeri vagy, ézös atyámfia, ha egy küssé aggodalmaskodó is vagy.

- Bévezetjük űköt lovastul, barmostul, családostul, szekerestül - ábrándozott tovább Julianus. - Vonulnak, miként a krónikákban írva vagyon a hét fejödelöm népéről. De a miéink mint kresztyénök vonulnak immár, fennen énekölve a Salve Reginát. Elől nagy kresztöket visznek majd, s a papok diadalomval mutatják föl Urunk testét, s csöngetnek és füstölnek előtte.

- Félök, hogy az urak elkámpicsorodnak, mert uralmukat megingatnák a magyeriak! - mondta Gerhardus. - Ösmérjük űköt, atyámfiai. Nékik olyan nép kell, azmely fél tőlük. Szabad nép nem kell nékik. Szlávok kellenek meg némötök, olaszok. Messziről hozott szegény, hazátlan, alázatos svábok, karantánok... Már a kunok miatta is zúgódnak, akár a darazsak.

- Őköt meg mégsem lehet megfosztani szabadságuktól, ha magyeriak. Magna Hungaria régi magyeriai. Eleink nemzetségei - vélekedett Paulus.

- Hát hiszöd méges, hogy valóban vagynak? - nevetett Julianus.

- Nem hiszöm, de nem is kételködöm benne.

- Mondjátok csak, mondjátok - sóhajtott Desiderius. - Holnap immár úgysem mondjátok.

- Pirulsz te meg a szégyönközéstől, atyámfia - intette Julianus. - Mint azmikor meglelém a bizánciumi aranyat.

- Egy aranyat lelhet az embör, de ezör meg ezör magyerit...

- Ezör meg ezör meg nehezebben bújhatik el, mint egy arany.

- Hátha itt vagynak az ajtónk előtte? - nevetett Gerhardus.

Késük fürgén járt, hasogatta a forgácsokat a vajszerű fűzfadarabokról.

Gyönyörködve szemlélték a kikerekedő kanalakat.

- Egy magyerit immár találánk - folytatta Gerhardus vidáman. - Mi vagy te, Pétör?

- Vadzsok madzser! - vigyorgott a fiú büszkén, s kidüllesztette bő ködmönét.

Kése szaporán siklott egy kanál vékony nyelén.

- No, hát látjátok! S mi vagy még, he?

- Krescsen!

- S mi leszöl?

- Fráter.

Jóízűen nevettek, s megsimogatták kócos fekete fejét. Hogy mikor lehetett Karácsony, Újév, mikor köszöntöttek be Vízkereszt ünnepének szelíd napjai, nem tudták. Néha elhallgattak s füleltek.

- Csitt! Vajon nem harangszót hallok-e?

- Csak a filed csöng.

- Melyik csöng?

- A jobb.

- No, azkor jó hírt hallunk. A jó hír kedég az Evángéliom. Mégis karácsonynak kell már lönnie!

- Tám el es múlt - sóhajtott Julianus.

Eszébe jutott az otthoni karácsony. A harangok szava, a házról házra járó betlehemesek éneke, az éjféli mise áhítata, a havas csend. És eszébe jutott Vízkereszt, amikor a lányok titokban ólmot öntenek, gombócot főznek, rostát forgatnak ollón, tükörbe néznek a válluk felett, s izgatottan kutatják, ki lesz a jövendőbelijük. Pogányság ez, de Julianus most olyan kedvesnek, játékosnak találta. Vajon öntenek-e ólmot, főznek-e gombócot, lesik-e a tükröt itt is, Torgikán házaiban, a ridegen bezárt ajtók mögött? Van-e éjféli mise, és ha van, hol? Énekmondókat nem láttak a városban, betlehemezés hát nincsen. De talán még karácsony sincs. Mikor múlik el a tél? Mikor pattannak a rügyek, mikor lesznek a fűzfák pelyhesek, mint a tavaszi kislibák? Mikor indul meg a patakok csörgedezése, az olvadás, áradás? A szántás-vetés? Mikor érkeznek meg a fecskék? Mikor kereng ismét a gólya, keresve régi fészkét?

A napok lassan kullogtak, sivított a szél, hordta a havat. Üvöltöttek, ugattak a farkasok. Varjúfalkák feketélltek a város fölött, mint alacsonyan rohanó viharfelhők, a kopasz fákon nagy hollók gubbasztottak, lomhán kelve szárnyra, ha embert láttak. A kis nádkunyhó tetején kék füstöt tépett a szél, s az öt csavargó naphosszat, éjhosszat kanalat faragott, imádkozott és tervezgetett, vagy egyszerűen csak ült a tűz körül, és fáradtan meredt a parázsba. Beesett arcukból kiütközött széles pofacsontjuk, szakálluk-hajuk közül bágyadtan csillogott a szemük. Kezük kérges volt a faragástól s oly csontos, mintha fából faragott vékony pálcákra bőrt húztak volna.

Ha kiderült, kisütött a nap, a fiú nyomban kereket oldott, s nem is került elő estig. Sohasem jött üres kézzel. Ő még most is tudott alamizsnát szerezni. De mindig csak húst hozott. A fráterek meg nem foghatták, mi a titka. Végül belenyugodtak, hogy Isten különös kegyelme van a fiún, s bizonyos, hogy az ő vigasztalásukra küldte a mennybéli titkosparancs.

*

Végre beállt az olvadás, és sártenger borította el a világot. De a viharok most talán még jobban dühöngtek, mint eddig. A szélben azonban távoli, mezítelen földek és áradó vizek illatát lehetett érezni, s a fráterek melle szabadabban tágult, orruk boldogabban szívta be a levegőt, szívük reménységtől dagadozott. Vége felé jártak a szörnyű télnek, s ha gazdagabbak nem voltak is - sőt a dirhemek fogytával még szegényebbek lettek -, mégis gazdagabbaknak érezték magukat. Hiszen a Nap egyre gyakrabban bújt ki a rohanó felhők közül, az ég egyre nagyobb darabot mutatott szelíd, mosolygó kékjéből, egyre nőttek a nappalok, s fogytak a szeles, esős éjszakák. A Halak jegyében álltak a csillagok, itt volt a kikelet, színesedni kezdtek a fűzfák, mintha aranyat lehelt volna rájuk az Isten. Éjszakánként a vadludak hosszú ékei Észak felé szálltak hangos gágogással, s Délről újabb meg újabb seregek követték őket. A fráterek el-elnézték, amint végtelen sorokban vonulnak, kanyarogva szállnak, mintha végtelen ostort kanyargatna valaki az égboltozaton. Majd a gágogó ékek közé krúgató ékek vegyültek, ezek mar darvak voltak. Esténként, amikor a Nap leszállt, felhőkben rajzottak a szalonkák, és csikkegve vágtak le a mocsárba.

Elérkezett az ideje, hogy a továbbutazás terveit meghányják-vessék. Ismét nekiláttak a kanalak eladásának, titokban reménykedve, hátha jó árat kapnak értük, s ha másképp nem indulhatnak, fölszerelhetik magukat újabb gyaloglásra. De a tavasz langyos napfényében meg kirügyezett bennük az a reménység is, hogy megismerkednek valami pappal vagy nemesúrral, Isten útjukba vezeti az őrző angyalt, mint Matrikában, s lovakkal vághatnak neki a sivatagnak. Reménységeikkel együtt nőtt türelmetlenségük is. A vándormadarak izgalma csiklandozta őket, tavasz nyíltával szállni, szállni szerettek volna Észak felé, mintha az ismeretlen messzeségben fészek várta volna őket.

A dirhem elfogyott, most a kanalakból meg abból a húsból éltek, amit Pétör kápsált. Egy nap azonban elfogytak a kanalak, alamizsnálkodó útjaik sikertelenek maradtak. A goromba lakosok azzal kergették el őket, menjenek más vidékre, ahol ilyenkor, tél múltával is van fölösleges köles, hagyma, liszt meg só. Halászatra fanyalodtak, de horoghoz nem juthatván, csak keservesen foghatták egy-egy sovány csukát vagy keszeget, a halak is megsoványodtak télen. Ahogy melegedett az idő, vidult a vidék, sűrűsödtek a fák és bokrok, zsendült a fű, növekedett a szívben csírázó bizalom és reménykedés, úgy nőtt a nyomorúság. Üres volt a cserépfazék, s a tűzön keservesen sírt a könnyező gally.

Úgy látszott, mégis vége mindennek. A baj azonban ritkán jár egyedül.

Egy nap két gyanakodva settengő behemót, szakállas embert láttak nádkunyhójuk közelében a rekettyebokrok között. Husáng volt náluk. A fráterek azt hitték, a pervátára mentek, amit kunyhójuktól jó távol, a bokrok között ástak, s ülőpolccal is elláttak. De a két lassan közelgő alak nem a pervátát ejtette útba, nem afféle véletlenül tekergő senkifia volt, nem, ők bizonyos szándékkal jöttek, mert megállva a bokrok között, egyre a kunyhót bámulták.

Ekkor iparkodott haza bő ködmönében, rövid csizmájában, fején süveggel Pétör, szorgalmasan gázolva a víztől szortyogó gyöpöt. Ahogy a kunyhóhoz ért, s diadalmas vigyorgással előhúzta ködmöne alól a húst, hogy szokása szerint meglengesse a levegőben, s nagyot rikkantott, a két fickó előugrott, rárohant s megragadta. Pétör nagyot visított, riadtan dobta el a húst, majd teljes erejéből futni kezdett a város felé. Támadói egy darabon üvöltve rohantak utána, de a fiú gyorsabb volt. Fiatal lábai fürgén karikázva vitték, félre-félrecsapott futtában, mint az üldözött nyúl, s csakhamar akkora előnyre tett szert, hogy üldözői abbahagyták a kergetését. Eltűnt a város szélén egy alacsony vályogház csoportja mögött.

- Tolvaj! Tolvaj! - ordította a két alán torkaszakadtából, mintha a kiáltás pányváját vetnék utána. De a pányva nem fogta meg a fiút, csak néhány bandukoló járókelő állt meg, hogy közömbösen továbbmenjen. A két férfiú most visszafordult, s dühös lépésekkel a kunyhó előtt csoportosult fráterek felé tartott. Fekete szakállas ábrázatuk fenyegető volt, mint a medvéké. Husángjaikat lóbálva és hevesen beszélve közeledtek.

- Ezök agyonvernek - kiáltotta Desiderius fráter, s elsápadt amúgy is sárga arca.

- Vegyük kezükből ártatlanul a halált, ha kell - mondta Julianus. - Térdre, ézös atyámfiai.

Egyszerre vetették magukat térdre mind a négyen.

- Atyánk, Istenünk - kezdte Julianus fennhangon -, megköszönjük, hogy ártatlanul szenvedünk az igazságért. Adj könnyű halált e két vad alánus bunkója által, bocsásd meg vétkeiket, hiszen nem tudják, mit cselekszenek. Rövid a szenvedés, a kén, de örök az idvesség! Ne féljetök! Jézus! Jézus!

Ekkor a két alán már futott. De látván, hogy a csavargók nem menekülnek, fütykösre sem kapnak, sőt térdre esve imádkoznak, s Jézus nevét kiáltva szelíden megadják magukat sorsuknak, megtorpantak. Husángjukat leeresztették. És csodálkozva bámultak rájuk.

Így telt el néhány hosszú pillanat. Majd az egyik alán lassan a fráterekhez lépkedett, s nyers, mély hangon, mint valami medve, így szólt:

- Tolvajok vagytok! Meghaltok! Agyonverünk!

- Üss, üss csak - kiáltotta Julianus, s keresztet vetett. - Ám tolvajok nem vagyunk.

- Ősz óta lopjátok a húst - bömbölte az alán.

- Nem tudom, mit mondasz - felelt Julianus. - De ha akarsz, üss mindnyájunkat agyon.

- Nemcsak az enyémet, azét is - mutatott dühösen, de tétovázva társára.

- Nem tudom, nem tudom. De ha bűnösök volnánk, üss agyon bennünket.

- Nemcsak az övét, másét is. Hát megesküdtünk, hogy agyonverjük a tolvajt, csak foghassuk meg. Most megvagytok. Agyonverünk. Hiába imádkoztok!

- Üssetek csak. Jézus nevében.

De már érezték valamennyien, hogy nem fogják agyonverni őket. Csak azt nem értették, miből kerekedett a veszedelem. Tolvaj volna a fiú? Lopta volna a húst hónapokon át? S ők lopott húson éltek volna? Lehetetlen. Az alánok egész hozzájuk léptek, s kiabálva, de első dühüket már láthatóan szélnek eresztve kérdezték a négy csavargót, mért küldték a megszökött fiút lopni. A fráterek csodálkoztak. Hevesen rázták a fejüket: ők nem tudnak semmiről.

- Csak annyit tudunk - törte az alán szót Julianus, meg egyre ott térdelve a vizes fűben társai között s szelíden nézve a föltornyosodó alán arcába -, csak annyit tudunk, hogy a fiú alamizsnáért kéregetett, s gyakran hozott húst. Mi elfogadtuk Jézus nevében s megettük. Ez a vétkünk. Ha akartok, verjetek agyon. Jézus nevében védekezés nélkül fogadjuk... fogadjuk... - Azt akarta mondani: bunkóitokat, de nem tudta ezt a szót. Elhallgatott.

- Isten, Jézus, Mária nevére, így volt? - kérdezte szigorúan a sötét képű alán.

- Ajkamra venném-e Jézus Urunk nevét, ha nem így volna? Vajon türelemmel várnánk-e halálunkat másképp?

Az alán dörmögött, habozva vizsgálta őket. Majd összeállt tanakodni a társával.

Heves vita indult, a fráterek csak annyit értettek a sebesen pergő szavakból, hogy az egyik alánus nem akarja elhinni, amit Julianus állít, s azt bizonygatja, hogy ők bujtogatták a fiút a tolvajlásra, a másik azonban arra hivatkozik, hogy nyomorult csavargóknak látszanak ugyan, de Jézust emlegetik, térden állva imádkoznak, s tekintetük ártatlan.

- No, dögöljetek hát úgy, ahogy akartok, mi nem bántunk - fordult végül a nagy, magas behemót a fráterekhez mérgesen. - Lehet, hogy igazat szóltok. A fiút azonban addig keressük, míg megtaláljuk s agyonverjük. Vonjon majd kérdőre a sejtán.

Sarkon fordultak, s gyors léptekkel gázolva a sarat, elbaktattak. Amikor eltűntek a házak mögött, Julianus így szólt:

- Jó kresztyént akaránk nevelni a fiúból, s kiderül, hogy tolvaj. Egész télen lopá a húst. És mi azt hivénk, Isten angyela. Isten küldötte. Imádjunk érte, hogy megmeneködjék...

- Szeretetből tevé - mondta Desiderius. - Hűségös vala, mint egy kutya.

- Magyerinak mondá magát s kresztyénnek - tette hozzá Gerhardus fejét csóválva.

- Ártatlan vala. Nem tudá, mi a bín.

Imádkoztak bűneiért s megszabadulásáért. Azután szomorúan ülték körül a tüzet. Mintha gyászolnának valakit. Kedves társuk, növendékük, édes felük nem volt többé. Tudták, sohasem mer ide visszatérni.

Talán meglelik, s kínos halállal büntetik a szeretet tévedéseiért.

Desiderius nem tudott belenyugodni Pétör elvesztésébe. Könnyezett.

- Ha elgondolom, atyámfiai - mondta szomorúan -, mely igön jó fiú vala... Hogy tanóla... Hogy ragaszkodék hozzánk, s hogy kacaga, valahányszor eléhozá a húst... Mely szépen megtanóla kresztöt vetni, térgyepölni, imádni... Mely szépön göndörödék fekete haja a homlokába... S hogy tűré szó nélkül az éhözést, fázást... Hogy faragá a kanalakot...

- Bín vala-e, azmit elkövete? Bín vala-e, hogy elvövénk, valamit hoza? - kérdezte Paulus.

- Bín vala, s mégsem vala bín - töprengett Julianus leverten. - Bín vala, mert fosztogatá mások kamoráját, de nem vala bín, mert szeretetből tevé, s nem tudá, hogy bínös. Bín vala, hogy lopott jószágot vevénk el, de nem vala bín, mert nem árulá el, hogy lopták.

- Csak éppeg őrző angyel nem vala, Isten küldötte nem vala - állapította meg Gerhardus fráter.

- Méges az vala, nélküle lám elvesztünk volna - merengett el Julianus.

*

Szomorú, szótlan napok következtek, a tavaszi meleg aranyos sugárzásának sem tudtak örülni. Egyre Pétörön járt az eszük, kérdezgették, nem látta-e valamelyikük a városban. Vajon megfogták-e, agyonverték-e kegyetlen dühükben azért a néhány darab húsért, egy-két almáért, hagymáért? Lelkét kellett-e adnia, mert szerette a szelíd frátereket, akiknek a nyelvét sem értette? Vagy megsegítette imádságuk s megmenekült? Hol szedegeti fürge lábait, merre fordul a nagy idegenségben?

Nagyon fájt nekik, hogy már-már megtanították magyarul, már-már azt hitték, hazavihetik - noha ők is mikor mondhatják el: itthon vagyunk! -, már-már kész frátert láttak benne. S most talán a sárban hever valahol a városon kívül, rothadó hulláját legyek lepik, senki sem siratja, senki sem temeti el.

De itt voltak ők, most már végképpen elhagyatva, itt voltak, s enniök kellett, menniök kellett. Alamizsnát sehol sem kaptak. A városban mindenki tartogatta télről megmaradt gabonáját, kölesét. A piacon ugyan - a város közepén - egyre nagyobb kavargás volt, dolmányos, szükmenes, kucsmás, kalpagos, turbános emberek, rabszolgák kurjongattak, alkudoztak, cipekedtek a gabonás taligák, borostömlők, halas-kosarak körül, egyre több és több karaván érkezett egymáshoz fűzött tevékkel, csengős lovakkal, a szél nagy porfelleget kavart Torgikán messze híres vásártere fölött, a roppant Etil végtelenbe nyúló síkján nehéz ladikok s gályák libegtek, a parton emberek, teherhordó állatok nyüzsögtek, prémvadászok és kalmárok veszekedtek... Csak a négy törődött fráter számára nem nyílt út, nem került élelem. Magna Hungaria! - sóhajtotta Julianus, amint szédelegve sodortatta magát a kavargásban, vagy elnézte az Etil hatalmas vizét s a távolban üdén zöldellő rengeteg erdőséget. - Valahol ott van messze, a kergisz sivatagon túl... De hol van? Egyre messzebb, egyre jobban távolodva a csalókán reszkető tavaszi levegőben.

Egy este fáradtan ültek s hallgattak a tűz körül. Julianus akadozva, fakó hangon megszólalt:

- Ézös feleim, valamit cselekednünk kell Isten nevében. Vagy éhön veszünk valamennyien, vagy elszánjuk magunkot, hogy cselekszünk.

- Csak madártojás lönne már! - nyögött Paulus fráter eltorzult arccal.

- Még azt mondanák ezök a jámbor alánusok, hogy azt is lopjuk - tűnődött Gerhardus.

- Én tudom, mit kell tönnünk - suttogta Desiderius szinte eszelősen, egyre a szakállát rágta és tépte. - Vissza kell fordulnunk Matrika felé.

- Hogy megyünk által a pusztaságon?

- Valahogy átalmegyünk. Elveszni ott sem veszünk inkább, mint itt, az elátkozott várasban.

- Elveszni itt es tudunk - mondta Julianus. Aztán nehezen folytatta, látszott rajta, szívesebben hallgatna: - De mást gondolák, atyámfiai. Ne rettenjetök meg. Tekéntsetök Jézusra. Őt eladták harminc ezüstön, jóllöhet Isten Fia vala s szabad férfiú. Hátha eladnánk magunkot münk es?

- Micsoda? - hökkent meg Gerhardus, s úgy bámult Julianus fráterre, mintha őrültet látna. - Ézös felem... ézös felem... szedd összve magadot!

- Ó, jaj nekünk! - kiáltotta Desiderius.

- Nem hibbanék meg - mosolygott szinte lázasan Julianus, s megrázta kócos haját. - Nem veszejtém el elmémet. Jonkább most nyerém vissza. Mert mennyivel vagyunk mink nagyobbak Jézus Úrnál?

- Méges megtébolyodék, Isten kenyerüljön rajta! - suttogta rémülten Desiderius.

- Nemde, küsebbek vagyunk, sömmik vagyunk, gyarló bínesök vagyunk? Hát lám érettünk adnak, ha nem harminc ezüstöt, de háromat fejenként. Vagy többet.

- De hol? Kik? Miért?

- Figyelmezjetök, ézös feleim. Azt gondolám, kiállunk a vásárba, ahol a rabszolgákat adják-vöszik. Kiállunk, s kihirdetjük, hogy eladjuk magunkot rabszolgának.

- Megtébolyodék...

- Valaki azt mondja az ő felebarátjának: bolond, méltó a Gyehenna tüzére! - kiáltotta lázasan Julianus. - Bocsásson meg nektök Isten. - Elhallgatott, s töprengve maga elé meredt. - Fölindulék, atyámfiai, de engedjetök meg. Hát íme, ezt gondolám: azkit megvösznek közülünk rabszolgának, annak az árát elvöszi az, akit nem vásárolnak meg. Ketten eladunk magunk közül kettőt. Azki megmarad, a pénzán lovat vesz s elindul.

- No, de ha tégöd megvösznek meg Gerhardust, münk kedég megmaradunk? - kérdezte Desiderius.

- Azkor a szent engödelmesség nevében parancsolom, induljatok el, vágjatok át a kergisz sivatagon, s haladjatok Isten segödelmével, valameddég el nem éritök Magna Hungariát. Dixi.

Most hosszas töprengés következett. Julianus vizsga szemmel nézte a fráterek zavart arcát. Ők hümmögtek, erősen rágták a szakállukat, kapargálták a bocskorukat. Szánalmasan sápadtak, szinte halottak voltak. Vajon melyiküket veszik meg a kalmárok? Mi lesz a sorsuk? Elborzadt a tervtől, de megkeményítette szívét, összeharapta fogát, ökölbe facsarta kezét. Most, most sírni tudott volna. A szeme égett. De nyugalmat erőltetett arcára. Hiszen lehet, hogy őt veszik meg! És más mentség nincsen. Visszafordulni nem lehet. El kell érni Magna Hungariát!

- No, mit szóltok? - unszolta őket erőltetetten nyugodt hangon.

Gerhardus szólalt meg legelőbb:

- Én hiszök Magna Hungariában. Elmegyök rabszolgának, ha tudom, hogy közülünk kettő ezön az áron eljut odáig.

- Én nem hiszök ugyan benne, mint tudjátok, de eladom magam. Jézus Urunkat is eladák - mondta rekedten Desiderius.

- Néköm így is jó, úgy is jó - vonogatta a vállát Paulus fráter. - Azt mondod, Julianus fráter, hogy vagynak magyeriak ama tartományban. Azt mondod, Desiderius fráter, hogy nincsenek. Mi gondom vele? Ha a szent engödelmesség parancsolja, hogy rabszolga lögyek, leszök rabszolga. Innét másképpen úgysem kerülünk el, sem Magna Hungariába, sem haza.

- De hogy eladjuk magunkot! - kiáltott Desiderius, jobban meggondolva a dolgot.

- Eladjuk s megvagyon. Aki megmarad, továbbmegyen.

- Igazságod vagyon. Jézus Urunkot eladák, köpönyegére kockát vetének. Hát eladhatjuk magunkot münk is - erősködött Gerhardus.

- Jól vagyon. Holnap kimegyünk a vásárba. Most kedég imádjunk ájtatval, ézös feleim, hogy akadjunk kalmárra, azki megvegyön, s mennél árosabban vegyön meg. Jézusért tesszük - fejezte be a tanakodást Julianus.

Nyugovóra tértek, de nem tudtak aludni. Forgolódtak a sáson, sóhajtoztak, fohászkodtak, nyögtek. Maga Julianus sem aludt. Bár jól meggondolt mindent, újra meg újra megkérdezte magától: vajon helyes úton jár-e? Vajon nem az őrület súgta ezt a kétségbeesett tervet? Nem az éhség ördöge kísértette-e meg? De akármint hányta-vetette, nem tudott jobbat. Úgy érezte, ha mezítelenül áll majd Isten előtt a számonkérés napján, akkor sem mondhat egyebet: Uram, nem tehettünk mást..

- Azért csak igön furcsa - szólalt meg halkan Gerhardus fráter, s nagyot dobott magán fektében a zizegő sáson -, hogy münk, azkik embör szabadságát hirdetjük, s fölindulánk a tengörön, mikor látánk s hallánk a gályarabok sorsát, most egymást bocsássuk áruba, s adjuk el rabnak. Azért mégis furcsa.

- Mit szólana most Paulus fráter? - suttogta Desiderius.

- Én nem szólok sömmit, én alszom - dörmögte Paulus.

- Nem te, hanem Gerecse nembéli Paulus, azki ott vala Bononiában, s prédikála a raboknak ékös deák nyelvön.

- Sömmit. Megsimogatná a fejünköt.

- Ű most a kunokat pirongatja, amért rabolnak.

- Úgy ám, de münk magunk jószántából akarjuk eladni egymást.

- Hasonlatosak vagyunk a fiakhoz, azkik eladák Józseföt egyiptusoknak.

- De lásd, Desiderius atyámfia, csak jó vége lött annak es. Mert József végezetül a fáraó jobbkeze lött, s megmönté feleit az éhözéstől.

- Ez igaz. Julianusnak esmég igazsága vagyon - helyeselt Gerhardus.

- Azért csak szabadság megcsúfolása ez. Isten szabadságot ada embernek Jézus Úr hitében, s münk rabságra akarjuk vetni egymást.

- Mit ér az embör szabadsága, ha nem veti alá Isten parancsolatjának? Márkedég Isten parancsolatja az, hogy menjünk bármely áron, valameddég meg nem leljük magyeri véreinköt, s nem hirdethetjük nékik az Evangéliumot - fejtegette suttogva Julianus. - Mert Egyház parancsolatja, hogy menjünk, s kerál parancsolatja, márkedég az ű parancsolatjuk Isten akarata. Nem mondá sönki, hogy forduljunk vissza félutunkról, ha éhözünk, fázunk vagy szorongatnak. Sőt Jézus Úr megparancsolá, vegyük az ő terhét, mert az ő terhe ézös és könnyű. Vajon visszafordula-e Jézus Úr, mikor a kresztöt megkorbácsolt vállára helyhözék s hajták a Kaponyák högyére, kénszenvedése és halála színhelyére? Mennyivel vígabban vagyunk münk, ézös feleim, nádházban lakunk, tűz mellett heverünk, fejünkre nem csurog az eső, nem ver fagy, most immár itt a tavasz is! Jézus Úr nem várhatá a tavaszt, a szenvedést várhatá csak s a biztos halált. S mégsem akara visszafordulnia. Rab vala ő, kögyetlen zsidók s rómaiak rabja. Kreszt rabja, kemény szögek kénlódó rabja. Noha szabadságot nyerhetött volna, Isten tizenkét légió angyelt bocsáthatott volna alá, hogy fölragadják a kén fájáról s bévigyék mendönök láttára a langalló Mennybe.

- Ne mondd, ne mondd, atyámfia! - kiáltott föl Desiderius.. - Mindön szavad vádol.

- Nem vádképpen mondom, ézös fráter - vigasztalta szóval Julianus. - Magamot es erősejtsem, magam es gyönge vagyok. De lásd, mit ér testnek szabadsága lélök rabságával? Láthatátok a velágban, mely hatalmas, szabad urak vagynak, s mire az ő nagy szabadságuk? Mások s mások lelkének rabságba vetésére. De heában testnek rabsága, ha szabad a lélök! Láték rabot, azki lélökben szabad vala, szabadon szereté, szolgálá Jézust. Hát ne keserögjünk, atyámfiai, hogy rabságra kell mennünk. Testünk rab leszen, izmaink s inaink rabul mívelködnek, de szüvünket szabadon emeljük Istenhöz, s lelkünk szabadon szárnyal a magosságba. Józseföt eladák rabul, igaz, ám aljasul adák el, s magukat nem bocsáták áruba. Dénárokat s dirhemöket kapának érette, kitölték irégységök bosszúját, s atyjuknak azt hazudák: megevék ücsénket a farkasok. De ti tudjátok, feleim, bármelyikünkre eshet a sors, egyaránt rabul áruljuk magunkat, irégység, bosszú, haszon kapzsisága nem hajt, s az ügy, melyért rabul megyünk, szent ügy. Egyházunk ügye, kerálunk, országunk, Jézus Urunk ügye. Mért panaszkodnánk tehát? Vessük el szabadságunkat, hogy szabadon löhessünk!

- Igazságod vagyon - dörmögte megint Gerhardus. - És én azt hivém, megőrjültél. - Holott távolabb látál, s többet értél, miként münk gyarló feleid.

- Engedj meg - kérte Desiderius.

- Mit szabdaljátok s boncoljátok a dolgot? - bosszankodott Paulus. - Az vala a parancsolat, hogy menjünk Magna Hungariába. Hát megyünk. Az most a parancsolat, hogy legyön közülünk kettő rabszolga. Hát lesz. Mit kell ezön annyit tépelődnötök? Isten kezében vagyunk, ű tudja, mit tegyön vélünk. S valaki magát elereszti, azt Isten elejti.

- Aludjunk hát, feleim.

Megint elcsöndesedtek, de Julianus csakhamar fölkelt és kiment. A hűvös tavaszi éjszaka ezer csillaggal mosolygott le az illatozó földre, a fák feketén, mozdulatlanul lélekzettek, s távolabb kutyák ugattak a városban. Valahonnét madár kiáltozása hallatszott. Julianus járt néhány lépést a nedves fűben. Nem volt álmos, de igen összetörtnek, gyengének érezte magát. Meg-megtántorodott. Föltekintett a sötét égre, a hunyorgó csillagokra. Most annyi idő óta először volt tiszta az égbolt. Egyetlen felhőcske sem zavarta sötét kékségét. Mint mozdulatlan füst vonult a zeniten a Szalmatolvaj Útja.

Julianus összehúzott szemmel bámult az égre Nyugat felé, Különös jelenséget látott. Halvány, ködszerű kard állott az égbolton markolattal lefelé, széles, görbe pengéje sejtelmesen csillogott. Hosszan bámulta a kardot, s szívébe félelem lopakodott.

- Nagy háborúság leszön - suttogta. - Isten, jorgalmazz mindnyájunknak!

Elhatározta, hogy nem szól a frátereknek.

*

A rabszolgavásár a városon kívül, az Etil felé néző oldalon egy széles, puszta térségen volt. Szeráj falai zárták be a térséget egyfelől, másfelől a város vesszőből font, sárral tapasztott s földdel megtöltött palánkjai. A szerájon túl az Etil végtelen csillogó síksága tárult ki, zölden viruló fűz- meg mocsári tölgyerdőkkel szegve.

A Nap melegen sütött, szél kavarta a port, itt-ott "szépasszony" táncolt a fölkapott homoktölcsérben, magasra sodorva a szemetet s elfutva vele egy darabon. A szerájból tevék cammogtak ki, púpjukon súlyos málhákkal, mellettük dzsidás lovasokkal, hogy nekivágjanak vagy a kergisz pusztaságnak, vagy az asszaszin hegyek felé vezető útnak. Kazár, kun, örmény, perzsa, alán, görög kalmárok ácsorogtak, lótottak-futottak pörlekedlek a rabszolgák csoportja körül, bábeli nyelvzavart támasztva. A rabok pedig ott ültek, guggoltak vagy ácsorogtak nagy seregben a tér közepén, egykedvűen bámulva az égre, vagy tereferélve társaikkal. Itt-ott rab családok zokogtak attól való félelmükben, hogy el kell szakadniok egymástól. Sok volt közöltük az orosz, de akadt más nemzetbeli is. Isten tudja, mely tájairól a földnek.

Julianusra egy görög alkudozott. Társai mellette guggoltak, s izgatottan figyelték az alkudozást.

- Vajon ki a gazdátok? Hol van? - kérdezte a görög alánul. Szakállas, javakorbeli férfiú volt, gyorsan mozgott, szeme villogott, ajkát két mely árok foglalta kemény keretbe.

- Nincs gazdánk. Egymást adjuk el - mondta szelíden Julianus.

- Bolondok vagytok.

- Azért vásárolj meg közülünk kettőt. Bármelyiket. Amelyiket akarod.

A görög megcsóválta fejét, majd megtapogatta Julianus karját, mellét, combját, mint a lovat szokták. Piszkos ujjaival fölhúzta Julianus ínyét, s megnézte erős, széles fogait.

- Hitvány vagy. Beteg vagy.

- Egészséges vagyok, uram, mint a... mint a... - erősítgette hevesen Julianus, s azt akarta mondani, mint a makk. De a "makk" nem jutott eszébe alánul.

- Még a szellő is elfúj - biggyesztette ajkát a görög, s a két árok mélyebbé sötétült a bajusza csücskén.

- Végy hát akkor engem - lépett elő Gerhardus. - Olyan vagyok, mint a vas.

Karjait begörbítve hevesen mutogatta, milyen erős.

- Hitvány vagy, még hitványabb ennél - legyintett a kalmár fitymálóan. - Hadd lássam a többit.

Előbb Paulust, majd Desideriust tapogatta meg. Lelkiismeretesen vizsgálta, fogdosta őket. Ujjaival fölhúzta ínyüket. Desiderius gyönge fogazata, hosszú, görnyedt alakja végképp nem tetszett neki. Paulushoz kétszer is visszatért, újra meg újra megtapogatta.

- Mit kívánsz magadért?

- Két bizánciumi aranyat.

- Ajjaj! - legyintett a görög s kiköpött. - Vigyen benneteket a sejtán.

Hiába kiabáltak utána, hiába mutogatták karjukat, fogadkoztak, hogy bírják a munkát, a görög nem hederített rájuk. Egy kazárhoz ment, azzal bocsátkozott alkuba két tagbaszakadt, komor képű orosz fölött.

Sokáig ácsorogtak, s nem jött senki. Innen is, onnan is közeledett ugyan egy-egy kalmár, de csak végigpillantott rajtuk, s már ment is másfelé. Állott a vásár, folyt a válogatás. Némely rabokat csoportosan összefűzték s félreállítottak, némelyeket egyesével-kettesével vittek el. Egy arabus müszülmén erősen cirógatva szép fekete szakállát, csak fiatal nőket válogatott. Alaposan megvizsgálta, jól megfogdosta-tapogatta őket, levetkőztette meztelenre, megforgatta, nézte elől-hátul s oldalt, fogukat a szájuk belsejében is gondosan firtatta, kezük formáját, körmeik alakját figyelgette összehúzott szemmel, majd megjártatta őket sorban, mint a paripákat, leguggolt, úgy figyelte a járásukat. Egyre-másra összevásárolt vagy tízet, s duzzadt tarsolyából kínosan szedegette ki az aranyat, még ráadást is követelt, egy kis csinos, nagy hajú, nagy szemű, rendkívül fehér arcú növendék lánykát. A kislány keserves sírásra fakadt, anyja ölébe bújt, kapálózott, anyja szapora orosz szavakkal könyörgött, de a kazár megragadta, s új gazdájához penderítette.

Igen, állott a vásár, az Etil felől újabb csapatokat tereltek, a megvásároltakat a szerájba hajtották vagy be a városba. Csak a fráterekkel nem törődött senki.

- Nem adnak érettünk egy fabatkát - mondta Gerhardus. - Kedég úgy mutogatom magam, mint egy harmadfű csikó.

- Méghozzá csődör - tette hozzá Paulus.

- Majd csak megsegél Isten, s rabok lehetünk - reménykedett fáradtan Julianus.

- Ha legalább öhettünk volna! - sóhajtotta Desiderius. - De én összeesöm.

- Légy erős, mert kalmár jön - suttogta gyorsan Gerhardus, néhány lépést peckesen járt, kihúzta magát s kidüllesztette horpasz hasát.

Csakugyan, egy alánus öregember közeledett feléjük. Mar messziről jobbra-balra kutakodott, s igen simogatta szakállát. Lassan, ólálkodva ballagott, mintegy töprengve, vegyen-e, s ha vesz, melyik csoportban lát jó, de rossznak látszó s éppen ezért olcsó rabot. A fráterek szinte húzták a szemükkel.

Az öreg oda is ment, néhány lépésről erősén méregette, bámulta őket, majd közelebb lépett.

- Hol a gazdátok?

- Nincs gazdánk - felelt megint Julianus.

- Akkor mért álltok itt, a rabok között?

- Hogy megvegyenek.

Az alán töprengett, bólogatott, majd megtapogatta őket szép lassan, sorjában. Hümmögött.

- Melyik eladó? Mind?

- Mind eladók vagyunk, de csak kettőt vehetsz meg, a másik kettőé a pénz.

Újra elölről kezdte, újra hümmögött, tapogatott, nézelődött, forgatta őket. Még a farukba is belemarkolt jó keményen, hogy lássa, izmosak-e.

- Nézheted ugyan akármelyikünket - biztatta Gerhardus. - Soványak vagyunk, de nem a zsír dolgozik, hanem az in. Ilyen szívós rabod sohasem lesz.

Végre külön állította Gerhardust meg Paulust, s megkérdezte tőlük:

- Szántani tudtok?

- Nem szántottunk meg ugyan, de tudunk.

- Hajjaj! Hát őrölni?

- Semmi az! - kiáltotta Gerhardus. - Csak fölönti az ember a gabonát a garatra, s a víz szépen forgatja a követ. Attól félsz tan, megszakadunk a gabonászsákok alatt?

- Úr akarnál lenni, úgy-e? - csúfolódott a vénember. - Fölönteni a gabonát a garatra. De a követ kell ám húznod, he!

- Majd húzom a követ.

- Szántani nem tudtok, őrölni nem tudtok, kehesek, hitványak vagytok, az arcotok olyan, mintha két hétig az Itil fenekén hengergettek volna a halak, mit akartok hát? Eredjetek a Pokolba!

Mérgesen odábbment, s távolabb kezdett alkudni két rabszolgára.

- Hát nem akarnak megvönni - sóhajtott Julianus kedvetlenül, s megsimogatta gyengeségtől verejtékező homlokát. - Kedég el kell adnunk magunkot! Imádjunk, hogy segéljön meg münköt Isten!

Keresztet vetettek, s Julianus hangosan mondta:

- Atyánk, tekénts reánk! Hallgasd meg kenyergésünket. Segélj meg! Tedd, hogy e gyalázatos kalmárok szöme megakadjon rajtunk! Tedd, hogy ne lássák gyöngeségünket, csupán erős csontjainkat s inainkat! Add, hogy megvásároljanak rabul. Válassz ki közülünk kettőt, s tedd hasonlatossá azokhoz, kiket amott szíjra fűznek s elhajtanak! De ha úgy akarod, hogy itt vesszünk étlen-szomjan ez idegön földön, s ne lássuk meg véreinket, teljék be a Te akaratod most és mendörökkön. Ámen.

- Ámen! Ámen.

- Lássátok csak, ézös feleim, amott esmég megvövének kettőt - búsongott Gerhardus.

- Bódogok űk! - sóhajtott Paulus.

- Tám árosra tartjuk magunkat? - töprengett Desiderius.

- Ha akad jóravaló férfiú, azki megvásárolna, odaadhatnánk magunkat egy aranyért es.

Tovább várakoztak, nézelődtek. De nem akadt sem gyalázatos kalmár, sem becsületes férfiú, aki megvette volna őket. Néhányan meg unottan, kelletlenül megnézték, meg is tapogatták őket, de a kalmárok találtak bőven jobb árut is, a parasztoknak meg nem kellettek, mert mind csak azt kérdezte, tudnak-e szántani, őrölni. Az is visszariasztotta a vásárlókat, hogy tekintetük bágyadt, arcuk majdnem sárga volt. Attól féltek, betegek.

Estefelé vége lett a vásárnak, s a négy fráter szédelegve bandukolt át a városon kunyhójához. Útközben egy lisztárustól sikerült néhány marék lisztet koldulniok, megesett a szíve a rongyos, sárgaságtól és éhségtől lézengő csavargókon. Ezt vízben meggyúrták és parázson megsütötték. Azután szótlanul ültek a tűz mellett, mint hónapok óta mar százszor meg százszor, s hallgatták a város mormolását, a kutyák csaholását meg a madarak csipogását.

- Hát sönki nem akad az egész várasban - sóhajtott Julianus -, azki rabul megvásároljon bennünket! Itt, azhol mendön eladó, búza, köles, nyerög, kengyel, kard, íj és nyíl, asszony, leányzó, gyermök és férjfiú, itt, azhol a velág tájairól kalmárok sereglenek összve!

- Ki ád egy ütet taplót is oly hitvány szolgákért, mint münk vagyunk! - mérgelődött Gerhardus.

- Kedég hogy mutogatám magamat! - kiáltott föl Paulus.

- Én is!

- Desiderius fráternek csak a foga rossz, de különben olyan, akár a vasgyúró - mókázott Gerhardus. - Ha jó fogad volna, bizony megvásároltak volna.

Vasgyúró! Julianusnak eszébe jutott a régi-régi mese Fejérlófiáról. Hogy vándorolt egyre Nyugatnak, hogy győzte le Fanyűvőt, Kőmorzsolót, Vasgyúrót. Elmerengett a mesén, s szíve megtelt a gyermekkor emlékeivel.

- Hiába - mondta csöndesen -, meg kell értenünk, hogy nem Vasgyúró, Kűmorzsoló meg Fanyűvő vagytok, s én sem vagyok Fejérlófia. Hétszűnyű Kaponyányi Monyók elébújt a föld alól a likon, s hahotázva öszi hasunkról a kását, míg münk éhözünk. Ördöng hahotál rajtunk, atyámfiai!

De másnap ismét kiálltak a vásárra. És másnap sem vette meg őket senki, még egy bizánciumi aranyért sem.

*

Amikor harmadik kísérletük is sikertelen maradt, s Napnál világosabb volt, hogy nem akad vevő az egész városban, aki legalább kettejükért adna másfél bizánciumi aranyat, Julianus szomorúan végigtekintett rajtuk s így szólt:

- Ézös atyámfiai, immár nem tehetünk sömmit. Azért azt mondom, ketten forduljatok vissza Matrikába s onnejt haza, ketten meg késértsük meg, hogy átvergődjünk a kergisz sivatagon. Kettőnek haza kell térnie, hogy legyön, azki elmondja, merre s hogyan járánk. Ketten meg tovább megyünk, hogy legyön, azki méges megkésértse a sorsot. Kettő inkább talál magának élelmet, mint négy. Két marék kölest nem kell négyfelé osztanunk. Két marék lisztből két pogácsát süthetünk, s megelégödhetünk vele. Két kérögető ez idegön, jorgalmatlan, kemény várasban kevesebb, mint négy kérögető. S ha sükerödnék lóhoz jutnunk, ketten jonkább juthatunk, mint négyen. Igaz-e?

- Igaz! - kiáltott föl Desiderius. - Ha reám hallgattatok volna, ketten immár odahaza löhetnénk, ketten meg már elindulhattak volna.

- Ne küldj haza bennünket, ézös atyámfia - könyörgött szomorúan Paulus fráter. - Vagy ha kettőt hazaküldesz, engedd, hogy én itt maradjak veled.

- Az jön vélem, azki a legalkalmasabb - utasította rendre meghatottan Julianus.

- Én alkalmas vagyok! Nézd, az én orcám nem olyan sárga, mint a tiétök. A karomon kedég nemcsak inak vagynak, de hús is! Nézd csak! - Begörbített karját Julianus elé tolta: - Ezt fogd meg, atyámfia! Mindön kalmár bólogata, mikor megtapogatá. S a gyomrom olyan, hogy a patkót is megemészti. Aludni jártomban is tudok.

- Kedég te meg Desiderius fráter hazatér - mosolyodott el Julianus.

- Én? Én-e? - horkantott Paulus fráter.

- Jonkább maradjunk együtt valamennyien, de ne küldj el, ézös fráter - hajtotta le fejét Desiderius is. - Tudom, én nem vagyok fogható egyikötökhöz sem. De igaz szeretet vagyon bennem s hátha... hátha...

Lehajtotta a fejét, hallgatott.

- Mén nem szólsz? - biztatta szelíden Julianus. Desiderius legyintett. Elfordult.

- Tudom, mit kéváná mondani - felelt helyette megrendült hangon Gerhardus. - Azt kéváná mondani: hátha mégis vagynak magyeriak az égig érő högyek alatt. Csak röstelli kimondania. Ezt kévánád mondanod, ézös fráter? - fordult Desiderius felé.

Ő nem tudott szólni most sem, csak bólintott. Néhány pillanatig megrendült csendben ültek. Julianus hosszan nézte a frátert, aki lehajtott arcát elfordította, s szőke szakállán lassan peregtek a könnyek.

- Köszönöm, ézös atyámfia - mondta aztán rekedten. - Ám most nem azt firtatjuk, vagynak-é avagy nincsenek. Most másról vagyon szó. Látván, hogy rabul meg nem vásárol bennünket sönki, s ezön az úton nem mehetünk tovább, jónak vélöm, ha te, Desiderius, ézös hív társam Jézusban, meg te, Paulus...

- Mért éppeg én? - kiáltott föl ismét tiltakozón Paulus. - Mért nem Gerhardus fráter? Mikor vala néki olyan inas karja, olyan kosaras mejje, olyan kemény bonca, olyan vasemésztő gyomra, sastekéntete, miként neköm vagyon? Én a fogamval megemelők egy tinót!

- Megemelsz egy tinót, ki kételködnék benne - mosolygott Julianus.

- De atyámfia, ha nem hinnéd...

- Ki kételködhetnék, ézös fráter? A szent engödelmesség nevében parancsolom azonban, hogy te meg Desiderius térjetök vissza.

Ezt emelt hangon mondta, és éles tekintete parancsolón szegeződött társaira.

- Azt hivém, Julianus fráter, hogy szeretsz - suttogta hosszas csend után Desiderius, s lassan piszkálgatni kezdte a tüzet egy forgáccsal. - Bononiában úgy vala... S hát nem együtt rakánk-e szörzésünk első klastromát Fejérvárott?

- Mindnyájatokat szeretlek, jobban, miként magamot - lágyult el Julianus, s lesütötte szemét, hogy ne lássák meghatottságát. - Hosszú esztendők óta jóban-rosszban együtt valánk. Jézus Úr szolgálata öszveköt bennünket. Tudjátok, megcsapolnám vérömet, s néktök adnám innotok, ha töhetném. Ha elválunk, úgy érzöm, levagdalják tagjaimot, s csonkán bocsátnak el a sivatagba. De ne szomorkodjatok, s ne kételködjetek, atyámfiai. Így látom jónak, s így kell lönnie. Nagyobb dologról vagyon szó, mint egymásra gyanakodjunk parancsolatom miatta. Vigyázzunk, óvakodjunk, ördöng körülöttünk ólálkodik e nehéz hórában. Nyugodjatok belé, atyámfiai. Desiderius meg Paulus hazatér. Gerhardus velem tart. Jössz-e, Gerhardus fráter, szíved szerént?

- Megyök hat, hogyne mennék.

- Ha elveszünk, vesszünk csak mi ketten. Ti maradjatok meg, s adjatok hírt rólunk.

- Ha el kell vesznünk, jonkább én vesszek, mint Gerhardus fráter - makacskodott Paulus. - Én nem tanólék annyit, miként ő. Nem valék Bononiában. Több tudomány vész el vele, mint velem.

- Elég, atyámfia. Imádj, hogy Isten bocsássa meg konokságodat.

A másnapot kápsálásra fordították, és sikerült is kölest meg némi lisztet szerezniök. A kölest Paulus fráter a fazékban megpirította, a lisztet meggyúrta, s forró hamuban megsütötte. Szótlanul, bús ábrázattal végezte ezt a munkát, pedig a lisztből harminc pogácsát sikerült kiszakítania, s aznap estére meg egy-egy marék megpörkölt köles is jutott mindegyiküknek.

De hallgatagok, komorak voltak mindnyájan. Desiderius annyira elgyengült a hosszú megpróbáltatásban, hogy nem tudott uralkodni magán. Könnyei minduntalan előtörtek, s legördültek piszkos, kócos szöke szakállán. Gerhardus ugyan vidám képet vágott, örvendezett a fejedelmi lakomának, s figyelmeztette társait, hogy a búcsútor szakácsa gazdag fogásokkal kedveskedik ezen az utolsó estén, de a többiek érezték, hogy csak szomorúságát takargatja.

- Mért nem sütél eddig is ennyi pogácsát, mért nem pergetél kölest? - Korholta Paulust. - Most állasz elő, mikor már indultok?

Paulus nem felelt, csak hadarintott a kezével.

- Nyolc pogácsa elegendő lesz, amíg eléritök a legelső falut - mondta Julianus fakó hangon, de mozdulatlan arccal. - Münk kedég elvisszük a huszonkét pogácsát a sivatagba.

- Vigyétök el mind a harmincat - unszolta Desiderius.

- Nem. Vigyétök csak.

- S ha azon múlik, hogy kivergődjetök a pusztából, hogy hány pogácsátok vagyon?

- Nálatok es múlhat. Ha osztán elérkeztök Matrikába, keressétök meg nyomban a fejedelöm feleségét, s mondjatok el néki mendönt. Ő segél rajtatok. Ád pénzát, hogy hajóra szálljatok, Konstantinopolisba vitorlázzatok, ott kedég lovakat fogadjatok. Ha Matrikáig eljuttok, otthon vagytok. Hiszöm, hogy a fejedelömasszony jó egészségben vagyon. Kévánom tiszta szüvemből. Ha otthon lesztök, menjön valamelyikötök Béla urunkhoz, s mondja néki: Julianus fráter, Gerhardus fráter tisztölteti űnagyságát, a parancs szörént cselekszik, s nekivága a kergisz sivatagnak. Osztán ugyanezt mondjátok meg a vikárius atyának s mendön fráternek. Imádjanak érettünk, s bízzanak Isten akaratában. Ha kedég nem kerülnénk haza... hát induljon utánunk négy más fráter... vagy akárki es. Ha űk es elvesznének, esmég négy. Mindaddég, míg meg nem lelik Magna Hungariát, meg nem viszik feleinknek az Evangéliumot, s haza nem vezérlik űköt a... fészökbe...

Keményen beszélt, arca mozdulatlanul meredt a parázsba. Társai megrendülve hallgatták, mintha a halálos ágyán végrendelkeznék.

- Megértöttétök?

- Meg.

- Hát te, Gerhardus fráter, nem kévánsz üzennöd haza?

Gerhardus megköszörülte a torkát, s töprengett egy kicsit.

- Te, atyámfia - fordult Paulushoz. - Vagyon énnéköm egy igön alkalmatos kis ecsetöm, őznek szőréből kötött ecset. Olyan a högye, akár a tő. Hát azt az ecsetöt meg a négy ternio hártyát, azmi ott vagyon cellámban a polcon, adjátok Martinus fráternek.

- Celládban, a polcon.

- Ott. Meglelitök künnyen. Ha el nem vitték onnejt.

- Egyéb kévánságod nincs?

- Egy kupa bor, más sömmi.

Nevetett, de elérzékenyülve pillantott Desideriusra meg Paulusra. Desiderius hosszú, elképesztően sovány alakja meggörnyedt, szőke haja a homlokába hullott, világos szeme megtörten meredt a tűzbe. Paulus meg, aki valaha olyan volt, mint egy fiatal medve, s a klastrom udvarán, ha játszottak, sorra döntötte maga körül a fiúkat, egy halom csontnak látszott, melyeket rongyokba burkoltak.

Elfordította arcát, torkát köszörülte, s így szólt:

- Utoljára vagyunk együtt a tűznál, atyámfiai... Tám lássuk, mint véleködék Szent Eusebius az Evángéliomokról...

Másnap mindnyájan titkolni iparkodtak megrendültségüket. Különösen Julianus. Sohasem szerette a hosszas, keserű búcsúzkodást, ha menni kell, induljon az ember mennél kevesebb lármával, ne nehezítse meg az elválást, Isten akaratának teljesedését. Azonban szótlanok voltak, s kerülték egymás tekintetét.

A nap még föl sem kelt, amikor fölkeltette társait, s figyelmeztette őket, hogy készülniök kell. No, a készülődés ugyan hamar megvolt. Nem lévén átalvetőjük, Desiderius is meg Paulus is négy-négy pogácsát a kebelébe dugott, ivott egy korty vizet, azután husángot fogva kezükbe, elköszöntek.

Jobbról-balról megcsókolták egymást. Julianus megáldotta őket. S lassú, nehéz lépésekkel elindultak. Paulus még visszafordult:

- Ha meggondolád magad, még itt vagyok! - kiáltotta elcsukló hangon.

Julianus megrázta fejét s mosolygott.

Azután lassan eltűntek a város felé, hogy a túlsó kapun át Nyugatnak vágjanak a karavánútra.

Most hát ketten voltak. Sokáig álltak a szürkületben, nézegették a kék hajnalt, a mozdulatlan, alacsony házakat, a terebély fákat. Mintha mindez ólomból, nehéz, halott ólomból lett volna öntve.

- Hát elmenének - sóhajtott Julianus. - Imádjunk érettük, s induljunk münk es.

Letérdeltek a harmatos fűbe, s némán imádkoztak.

Azután szótlanul eloltották és szétrugdalták a tüzet, még egyszer körülnéztek a kunyhóban, ahol annyi sivár napot töltöttek, ahol annyiszor ültek a tűz körül, s hallgatták a szél zúgását, az eső lohogását, a hóvihar dohogását s a távoli farkasok üvöltéseit. Julianus most úgy érezte, otthonát hagyja el. Gerhardus is sokáig szemlélődött, s végül megszólalt:

- Csak bódogok valánk azért, úgy-e?

- No, induljunk. Hagyjuk itt a házat másnak, azki utánunk jön, s csakolyan nyomorult, mint amilyenök mink valánk.

- Vagyunk.

- Vagyunk, bizony...

Kezükbe ragadták ők is a furkót s elindultak. Mikor a Nap lángolva fölkelt, s vörösarany fényét elöntötte a hideg színekben hallgató tájon, az Etil partjára érkeztek. Hűvös szél kerekedett, a füzek susogtak, a víz borzongott, mintha dideregne. A napfény csak lassan-lassan oldotta föl a hajnal hidegét s változtatta a széles part ólomerdeit aranyerdőkké.

Milyen csodálatos volt az a reggel! A két fráter megfeledkezett minden nyomorúságáról, bánatáról, nyomtalanul eltűntek a sötét napok, mintha hosszú éjszakából vergődtek volna ki, s most előttük ragyogna az örök hajnal. Halványpiros felhők úsztak a végtelen égen, s vörös csíkok szikráztak a végtelen vízben. A levegő megtelt a madarak rikácsolásával, hápogásával, pittyegésével, krúgatásával és vijjogásával. Ezer meg ezer madár szálldosott a levegőben, s a vízen vidám halak csapódtak föl a mélyből, hogy a hajnali napfényből igyanak.

A szakadékos partoldal alatt megtalálták a révész kunyhóját. Ladikja, kisebb csónakjai ott voltak kikötve a száradó hálók mellett. Egy vén meg egy fiatal asszony térült-fordulta kunyhó körül, s vagy öt mezítelen gyermek düllesztette ki puffadt hasát a napfényben. Most Julianuséknak rimánkodniok kellett, hogy a fiatal, hallgatag férfi vigye őket a túlsó partra. Elővették minden ékesszólásukat. Hivatkoztak Istenre, Jézusra, Szűz Máriára, áldást kértek a révészre s minden ivadékára... Hosszas könyörgés után a hallgatag ember végre intett, segítsenek vízre tolni a ladikot, s fogják meg az evezőt maguk is. Boldogan loholtak a homokra, s gyönge erejük megfeszítésével vízre tolták a hajót, majd támolyogva beszálltak.

Úgy érezték, a végtelen fényözön testetlenné teszi őket, s az örök üdvösségbe emeli. Karjuk reszketett, szemük káprázott, fejük forgott, de fogukat összeszorítva húzták a nehéz evezőket s nyomták a hajót előre, egyre előre, a túlsó, megváltó part felé.

A Nap egyre magasabbra emelkedett, s ugyancsak ontotta a meleget. A két elgyöngült csavargó szédelegve nézett körül a hatalmas vízen, s hogy a mélybe ne forduljon, szemét néha a szótlanul ülő révész arcára szögezte. Az nyilván látta, milyen betegek, mert maga is letette a rövid nyelű kormányzólapátot, s evezőt ragadott, hogy segítsen nekik. Sokáig, nagyon sokáig haladtak, s már nem tudták, hol vannak, hová jutnak. Talán már nem is éltek.

Végre odaát voltak, s kikötöttek egy lapos, homokos helyen. A hajó orra sziszegve siklott a homokra. Föltápászkodtak, s majdnem orra esve kitámolyogtak.

Itt Julianus dadogó szavakkal megköszönte a révész szívességét, s ünnepélyesen megáldotta. Az alánus komolyan fogadta az áldást, keresztet vetett jobbról bal felé.

- Járjatok békével - mondta sajnálkozva.

Visszalépett a hajóba, leült s várt, talán akad valaki, akit visszavigyen, hogy ne vonszolja a nehéz ladikot üresen.

A két fráter meg körülnézett a végtelennek látszó füzesben, s csakugyan sikerült is fölfedeznie egy téres tisztást, ahol a sárga meg kék mocsári virágokat, az üde gyepet letaposták, s régi meg új állati trágya mutatta, hogy innen szoktak indulni a kergisz pusztaság felé. Nekivágtak hát a mocsári útvesztőnek, amerre az állatok nyoma mutatta az irányt, s hosszú, délig tartó keserves gyaloglással szerencsésen ki is értek a vizek világából. A fűzrengeteg megritkult, bokrok bukkantak elő, s távolabb kinyílt az égbolt. Ott már nem szegte a látóhatárt semmiféle erdő, füves sztyepp következett üde zöld tengerként, piros, kék, sárga virágfoltokkal és magányos tamariszkuszbokrokkal tarkázva.

Pihentek egy kissé, ketten megettek egy pogácsát, elvégezték ájtatosságaikat, s nekivágtak megint a gyaloglásnak.

A végtelen síkság embertelen magányát nem zavarta semmi. Kabócák ugráltak lépteik zajára a fűben, itt-ott fürj pitypalattyolt, a magasban vadászó ölyv lebegett, mezei nyulat, ürgét, egeret lesve. A Nap forrón tűzött. Fényében ezüstös reszketéssel játszott a levegő.

Csak mentek, mentek a nagy magányban, mint két kicsiny elvesző pont.

Mentek, amerre a ritkásan elhullatott ló- meg teveganéj jelezte az utat. Északkelet felé.

Alkonyatkor kiválasztottak egy tamariszkuszbokrot, a tövébe telepedtek, elővettek egy pogácsát s megfelezték. Lassan görzölgették, hogy minden morzsáját kiélvezhessék. Ivóvizük azonban nem volt, így mintha semmit sem ettek volna, még éhesebbek lettek.

Elvégezték imádságaikat, s a fűbe feküdtek.

Alul a végtelen síkság, fölül a végtelen égboltozat tárult ki vigasztalanul. Nagy néha ismeretlen madár vagy négylábú állat sikoltó hangja csapódott hozzájuk. A föld élt és lélegzett, noha sötétségbe burkolózott, s elrejtette a rajta mozduló élet minden jelét, meg a ritkás tamariszkuszok guggoló bokrait is. Föltámadt az esti szél, halk szárnyalással végigsuhogott a tájon, mintha láthatatlan, vadászatra induló óriási madár volna.

- Vajon merre járhatnak a fráterek? - suttogta Julianus nehéz szívvel. -

Hazajutnak-e? Vagy elvesznek ők es, mink es, egymástól távol, s még vigasztalni sem tudjuk egymást a halál pillanatában?

- Lásd, hogy elmarada tőled mendönki! - sóhajtotta Gerhardus. - Legelébb a kiskutyád. Azután két társad. Csak én maradék melletted, gyarló híved... S ki tudja, nem maradok-e én is el egy napon?

- Velem tartasz végig - biztatta Julianus.

- Haj, ézös felem, úgy érzöm, nem tartok veled végig. Igön gyönge vagyok... Beteg vagyok én igön, Julianus fráter, csak nem akarék szólanom. Nehogy azt hidd, haza akarok mennöm. De tám jobb lött volna, ha Paulus frátert hozod magadval. Ű erősebb most es, mint én. Jobban bírja.

- Ne szomorkodj, Gerhardus - emelte föl a hangját Julianus fráter, s felé nyúlt a sötétben, megragadta s megszorította a kezét. Hűvös, izzadt, remegő csontujjakat fogott, mintha a Halál ujjai lettek volna. Megborzongott. Most érezte csak, amikor nem látta, csak tapintotta, milyen. De nem eresztette el. Vajon az enyém is ilyen? - gondolta rémülten. - Hogy járom hát végig az utat? Csakugyan itt kell vesznünk?

Sokáig hallgattak, azután Gerhardus ismét megszólalt:

- Emlékszöl Bononiára? Messer Giovanni házára? A két Margheritára meg Adalbertusra? Ű nem ezt az utat választá.

- Ne véld, atyámfia, hogy az ű útja könnyebb, simább. Ha meg simább es, vajon mely szernyő küvekön, göröngyökön, sőt parazsakon kell néki járnia a másvelágon. A mi utunk fényes leszen, Isten orcájának fénye sugározza be. S lábaink könnyűdek lesznek, nem járunk, hanem szállunk!

- Hát Francesco meg Domenico fráterek? Emlékszöl? A csudára, amikor Domenico meggyógyejtá a kisleányt. Hogy tétováza, tappoga, maga sem hívé, hogy egészségös. Hogy sikonga s futa azután... - Nagyot sóhajtott, s hallgatott egy sort. - Haj, ézös felem, ha Domenico fráter, mü ézös jó atyánk kérné Istent, gyógyejtson meg engöm is! Tegye könnyűddé a lábomat, miként azét a kisleányét! Hej, ha Isten megtönné az ű nagy érdöméért!

- Megtöszi - suttogta nyugodt, bizakodó hangon Julianus, mintha valóban gyermekhez szólana, s megszorította a csontos ujjakat. - Megtöszi, tudom, megtöszi. Bízzál, ézös atyámfia. Itt vagyon ű mellettünk. Látja az ű kedves frátereit a nagy pusztaságban, mendönöktől távol, elhagyottan. Lát münket s mosolyog. És kéri Istent, adjon erőt a járásra, éhözésre, szomjúhozásra. Bízzál, atyámfia.

Egyre halkabban beszélt, s érezte, a csontujjak szorítása lazul, a mellette fekvő sötét emberi alak lélegzése csöndesedik. Ijedten kapta föl a fejét, figyelt. Kezét óvatosan előhúzta, s megtapogatta Gerhardus homlokát. Izzadt volt és hűvös.

- Segélj, Damankos atyám... - suttogta a szendergő.

Julianus nem tudott elaludni. Olyan fáradt volt, mint egy kő, s olyan gyönge, mint a hervadtan lehullt s hanyatt esett falevél. Szeme előtt olykor-olykor piros karikák forogtak, feje szüntelenül zúgott, mintha malmot hallana, vagy mintha kagylót szorítana füléhez. Gondolatai összevissza hánytorogtak, mint örvényben bukdácsoló gallyak. Most a bononiai szobát látta, majd Hilbertust a horoszkópjai fölé hajolva s gúnyosan mosolyogva, majd ismét Endre király állott előtte, s a malomzúgásba izgalmas, tűrhetetlen pörlekedés zaja vegyült... Boltozatot látott s rajta a zodiákus állatait... Erőszakkal kinyitotta szemét, körülnézett a sötétben elnyúló semmiben, az égre pillantott, mintha meg akarna kapaszkodni benne, s látta Nyugat felé a halavány, ezüstös derengést, az égi kard eltűnő nyomát...

Mellette alig hallhatóan lélegzett Gerhardus fráter, elterülve a bokor mellett, mint korhadt fatörzs, melyet a víz partra vert.

*

Öt napja mentek már, alig vonszolva lábaikat, kibuggyanó keserves könnyeiket nyelve, szüntelen a végtelen síkság határát kutatva, káprázó szemüket be-behunyva, száraz nyelvüket erővel választva le szájpadukról, s esténként egy-egy hitvány tamariszkuszbokor tövében meghúzódva, hogy a kemény, ízetlen, két darabba tört pogácsát megegyék. Mentek, s hol azzal vigasztalták s erősítették magukat, hogy kijelölték: még azt a bokrot elérjük ott s leülünk, vagy azzal, hogy elmondtak hangosan tíz, húsz, ötven Pater nostert, hogy majd az ötvenediknél, századiknál megpihennek. Vagy azzal, hogy madártojásokat lestek az egyre gyérülő fűben. A beszéd is nehezükre esett, különösképpen járás közben, így csak az imádságokat mondták rekedt félhangon, a beszélgetést estére tartogatták, s akkor is alig szóltak.

A vidék egyre vigasztalanabb lett. A fű ritkult, csenevészedett, a bokrok egyre nagyobb távolságban guggoltak egymástól,. finom, lisztszerű fehér homok tünedezett elő, s néhol nagy foltokban vakított a napfényen. Az ég fellegtelen volt, mindig egyformán kék, egyformán tágas. Nyulat, ürgét, pockot alig láttak, csak az óriási távolságokat berepülő rétisas meg rablósólyom kísérgette őket vijjogva, feketén lebegő szárnnyal. Víz nem volt semerre. Néha fölcsillant ugyan valami ezüstös pocsolya, de amikor odaértek, láttak, hogy kihalt, repedezett agyagpartjait sziksó veri ki, mint a hó, s vize meleg, poshadt és fanyar. Ihatatlan.

De csak mentek, mentek konokul, előredőlve, rossz bocskorukkal a puhán engedő fehér homokot, a senyvedt füvet gázolva, szemüket néha hosszú időre behunyva, hogy ezzel is kíméljék magukat. Egyre az itt-ott föllelhető állati hulladékot vigyázták s a Nap állását, hogy északkeleti irányukat el ne veszítsék. Gyakran mintha álmukban mentek volna. Lábaik maguktól mozdultak, mégis akaratuk ellen. Néha-néha fölriadtak, megálltak s körültekintettek. Ugyanaz a kép vigyorgott rájuk makacs kárörömmel: végtelen kék égbolt, forró napfény szikrázása a fehér homokfoltokon, néhány csenevész bokor, szikpocsolya, fűfolt... Egyéb semmi.

Este, ha ledőltek, s megették a pogácsát, nyomban ájuláshoz hasonló álomba merültek. De még álmukban is jártak, egyik lépést a másik után, egyiket a másik után tették, s a sivatag közönyösen körülvigyorogta őket, mindenfelől ugyanazt az üres, kaján, könyörtelen ábrázatot fordítva feléjük. Gyomruk reszketett, egész testük hideg verejtékben úszott, ajkuk cserepes volt.

- Nem löhet... nem löhet... - nyögte Gerhardus rekedten, amikor már egy hete tartott ez a végtelen járás a sík Kálvárián. - Frater, nem löhet... vége...

Leült a homokba, s hangtalanul zokogott. A pusztai szélben lengő haja, szakálla mintha egy ülő helyzetében kiszikkadt hulla arcát lengte volna körül. Sárga, vékony, pergamenszerű kezeit lecsüggesztette térdéről, tébolyodott szeme a földre meredt.

- No, csak odáig, csak odáig még - nyögte rekedten Julianus, s mosolyogni akart, de cserepes ajka fölpattant, s egy csepp sós vér tapadt a nyelvére. - Lásd, én még bírom. Lásd csak - kihúzta magát, mintha semmi baja sem volna. - Te es bírod még egy küssé... csak a bokorig, ézös felem. Ott árnyék vagyon, nézd csak.

Gerhardus lassan fölemelte mázsás fejét s bólintott:

- Árnyék! - suttogta. - De víz... víz... Csak víz!

- Most immár víznek es kell lönnie. Ezön az úton lovak, tevék járnak, csak inniok kell nekik es. Úgy-e? No, kelj föl szépön... Gondolj Jézus Úrra, miként rogyadozék kreszt súlya alatt!

- Ű Isten Fia vala... - nyögte Gerhardus, s kicsurrant a könnye.

Egy darabig úgy ült, mintha kilehelte volna lelkét, de szikkadt csontjai nem engednék, hogy elterüljön a földön. Azután megint megszólalt:

- Egyször... Bononiában... kidobáltam két figét... küssé rothadt vala... Ha az a két rothadt fige itt volna! Atyámfia, miért hajítám el azt a két figét?

- Bizony, elhajítunk sok mendönt, ézös atyámfia... S később, az út végén, sömmink sincsen, csupán a puszta hitünk...

- Hiszöl te Magna Hungariában?

- Hiszök - mondta fakó hangon Julianus.

- Még most es?

- Még most es.

- Jézus nevére mondod?

- Úgy vélöm, atyámfia, ezúttal nem veszöm ajkamra heában Jézus nevét.

- No... no, hát segélj... fölkelnöm...

Nyögve föltápászkodott, s elvergődött még a tamariszkuszig. Ott ledőltek a gyér árnyékban, s behunyták a szemüket.

- Azt hiszöm, ma meg kell ennöd két pogácsát, atyámfia - mondta aztán Julianus, s előkotorta kebeléből a pogácsát.

- Nem, nem, csak egyet. Én es egyet, te es egyet.

- Te kettőt, én egyet.

- Nem, csak egyet! Bírom meg. Lásd, most kipiheném magam... Nem is érzöm magam olyan gyöngének. Csak az imént. A Naptól vagyon, tudod. De itt az árnyékon magamhoz térék.

- A szent engödelmesség nevében parancsolom, egyél meg két pogácsát - unszolta Julianus, felé nyújtva a kőkemény pogácsákat.

Gerhardus elvette, s nyögve harapdálta. Olyan volt, mintha kavicsot rágott volna.

*

Később végképpen eltűnt a fű. Homok, széltől pikkelyesen fodrozott finom fehér homok borította a vidéket a látóhatár széléig. Fehér homok, hitvány tamariszkuszbokrok, gyér szakszaulbozótok, némi bogáncsféle gizgaz volt minden, ami ezt a sivár, reménytelen homokvilágot élénkítette. Vakító ég, vakító homok, semmi más. Mennél fáradtabbak, gyöngébbek lettek, mennél inkább kifogyott belőlük a lábukat erőszakkal tovább hajtó akarat, annál nehezebb lett az út, annál kínosabban taposták a puha talajt.

Néha-néha azután fölcsillant a pocsolyák tükre. Erejüket megkettőzte ez a csillogás. De amikor a vízhez vonszolták magukat, kiderült, hogy ihatatlan. A tavacskák környékét hóként lepte el a só. S a vízben nem volt sem bogár, sem hal, sem békafi. Olyan fanvar volt, hogy kiölt minden életet.

Egy nap, amikor a legnagyobb volt a vakító fényesség, Gerhardus összerogyott, behunyta a szemét, s alig érthetően suttogta:

- Isten... nincs tovább... vége...

- Atyámfia - könyörgött Julianus, s lerogyott mellé. - Csak még egy küssé... szedd öszve magad... Hallod? Gerhardus... ézös felem...

- Nem... - lehelte Gerhardus kék ajakkal, s alig észrevehetően ingatta a fejét.

Julianus kétségbeesetten körülnézett. Gerhardus kezét fogta, mintha azt a kevés életerőt, amit magában érzett, át akarná bele árasztani. Káprázó szemét körülhordozta a sivár látóhatáron. Síkság, homok, hitvány bokrok foltjai... Itt-ott a szél által összehordott, ma fölépített, holnap lebontásra váró buckák. Ember, állat, madár sehol. Csak egy feketén lebegő pontocska a kétségbeejtően tiszta égen.

- Egyél meg egy pogácsát - ajánlotta Julianus, mert egyebet nem tudott mondani.

- Nem... nem tudom megrágnom... Imádj érettem, meghalok... - suttogta Gerhardus.

- Imádok, imádunk együtt... De hallod? - kapta föl a fejét Julianus, s a messzibe fülelt? - Hallod? Fráter! Zene!

Társa is fölemelte fejét, szemét behunyta s figyelt. Arcán bágyadtan fénylő mosoly ömlött el, cserepes ajkát megérintette nyelve hegyével.

- Hallod?

- Hallom.

- Onnét, fölülről...

- Onnét. Tisztán hallom. Motetta... - suttogta Julianus, s hallgatta a világon szétáradó zengést. - Orgona...

- Citera.

- Hegedő.

- Az, az, most hegedő... Ó, jaj!

Sokáig hallgattak, nehogy megtörjék a csodálatos zene harmóniáit.

- No... edd meg hát a pogácsát... - suttogta Julianus, s odanyújtotta a kemény vakarcsot.

Gerhardus minden erejét összeszedve rágcsálta és nyelte. Julianus is elgörzölt egyet. Miközben ettek, szemüket behunyták, s égnek emelt arccal adták át egész testüket a túlvilági zenének. Sugárzó napfény és csodálatos harmónia ömlött rájuk a magasból. Szőrös arcuk átszellemült, a vér utolsó pirossága tért vissza bele. Szakállukon könnycseppek gördültek le.

- Ez... ez immár a Mönnyek zenéje... - suttogta Gerhardus.

- A Mönnyek zenéje. Hallod! Isten megmutatja, mi vár reánk.

- Menjünk... tovább... - nyögte Gerhardus, összecsikorította fogát, s könyökére támaszkodva föl akart kelni.

Julianus föltápászkodott, megfogta Gerhardust a hóna alatt, s talpra segítette.

Ismét bandukoltak, mint két árnyék.

Végre egy nap sűrűbb bokrokat s némi zöld füvet láttak a távolból. A bokrok közül mintha tevék púpos alakjait, mozgó alakok foltocskáit láttak volna. Kitátották fénytől és homoktól vörösre mart káprázó szemüket, mintha az egész világot akarnák befogadni. De szólni nem mertek, csak megálltak, mint gyermekek a virágon pihenő lepke előtt, nehogy elriasszák.

- Karaván - suttogta Julianus.

- Káprázat... képzés... - lehelte Gerhardus.

- Jöjj, atyámfia, szedd öszve magadot. Még egy küssé... - könyörgött Julianus.

- Nem. Nem, fráter. Leülök.

Julianus kétségbeesve látta, hogy leül, s maga elé mered. Könyörögni kezdett:

- Megmönekedénk! Jöjj! Karaván!

- Nem... - ingatta a fejét konokul a félig tébolyodott fráter. - Káprázat... Képzés... Isten küldé vigasztalásunkra.

- Karaván!

- Káprázat. Ne is szólj. Hadd nézzem... milyen gyenyerűségös! Olyan, mintha fű lönne ott. Sűrű bokrok es vagynak... Tevék, embörök... Ni, hogy mozognak, mint a hangyák... Milyen szép!

- Ha nem jössz, atyámfia, magam megyök s vizet hozok onnét. Meg lám kását es.. Gyimelcsöt.

Nekiindult, hogy a karavánhoz botorkáljon s vizet, ennivalót hozzon. De elrémült a gondolatra, hogy társa itt vész a napverésben, a karaván előtt. Mégis jobban szerette volna, ha vele megy. Tán már nincs is eszénél. Nem hagyhatja el egy pillanatra sem. Hát még olyan hosszú időre, amennyi a karaván eléréséhez s a visszatéréshez kell.

Hóna alá nyúlt, s minden erejét összeszedve fölcibálta a földről. Belekiáltott az arcába:

- Karaván! Víz!

- Káprázat... - dadogta Gerhardus, de lábai mozogni kezdtek.

Minden lépés egy örökkévalóság volt. De a karaván képe egyre jobban kibontakozott a reszkető levegőből, a homokot ritkás fű tarkázta, s egyre sűrűbben következtek a tamariszkusz- meg szakszaulbokrok. Végül egy kis bozóttá nőttek össze.

A pusztai kút körül pihentető karaván emberei is észrevették a két támolyogva közeledő emberi alakot, s nyilván azt hitték, megholtak lelkei kísértik őket, mert rémülten meredtek rájuk. Hosszú szükmenbe, rövid csizmába öltözött férfiak voltak, vagy tizenöten, derekukon ezüstveretű öv, kard. Fejüket csúcsos kalpag fedte. Szakállasok voltak, arcuk szabása szép, komoly és nemes.

A két fráter szinte összeesett a tábor szélén.

- Vizet! Vizet adjatok! - hörögte Julianus arabul.

Egy férfi odaballagott hozzájuk, s tökhéjból készült ivószaput adott Julianusnak. Kunul mondta:

- Igyatok, Okán nevében.

Julianus megitatta Gerhardust, majd ő is ivott, azután megmosta mindkettőjük arcát. A férfiak odakullogtak hozzájuk, körülállták őket, s kunul találgatták, kik lehetnek, honnét jöhetnek.

Mikor a rongyos, beteg csavargók ittak, s kipihenték magukat egy kissé a fűben, föltápászkodtak, hogy a karaván fejéhez menjenek. A bokrok között kőházikóval védett kút volt. (Honnét cipeltek ide követ?) Hogy milyen mély, azt láthatták a rengeteg hosszú kötélből, mellyel egy ide-oda cammogó teve a vödröt fölhúzta a mélységből. Vályúk voltak a kőházikó mellett, a vályúban víz csörgedezett. Tevék állták körül egykedvű pofával. A fűben málhadombok emelkedtek.

Alacsony, zömök, kissé kajla járású, barna képű ember közeledett feléjük, csuklójáról ötágú, ólomcsapójú korbács függött. Díszes övén ezüsttel dúsan borított kard. Bagariacsizmái kényesen piroslottak a napfényben, szükmenje zöld volt, mint a fű. Fején kissé félrecsapva viselte széles peremű, csúcsos kalpagját. Szép sötétbarna szakálla volt.

- Kik vagytok? - kérdezte rekedtes hangon kunul, s éles fekete szeme a veséjükig ért.

Julianus egészen elernyedt, amikor ezt a kérdést hallotta. Torka elszorult.

- Szegény vándorlók vagyunk, uram - dadogta színtelen hangon, s homlokáról csurgott a verejték, keze reszketett.

- Kik vagytok s kik atyáitok? - hangzott megint a nyers kérdés.

- Vessük magunkat térdre - mondta Julianus Gerhardusnak, s mintha nyíl érte volna őket, térdre omlottak. - Uram! - kiáltotta keserűen, s könnyek peregtek a szakállán. - Kirablanak, semmink sincs! Elveszünk a sivatagban, ha meg nem engeded, hogy hozzátok csatlakozzunk! Isten nevében! Okán nevében! Könyörüljetek!

- Kik atyáitok?

Úgy zuhant le ismét ez a kérdés, mint a tagló.

- Atyáink nem voltak - kiáltotta Julianus. - De Istenünk van, s ő hozott utunkba titeket, hogy el ne pusztuljunk. Atyánk Tengri, aki onnét a magasból néz, ő súgja, segíts két nyomorult idegenen, engedd, hogy hozzátok csatlakozzék...

A hetyke, szigorú férfi sokáig nézte őket, arca elsötétült, szeme bosszúsan villogott. Néhányszor meglengette a korbácsát. Majd a többiekhez fordult, és tanakodni kezdett.

- Kunul beszél. Csakugyan elpusztulnak.

- De idegenek.

- Nem tudják atyáik nevét.

- Tengri lenéz ránk - dörmögte a korbácsos tétovázva.

- Igaz, meg is átkozhatnak s az átok fog - aggodalmaskodott egy rút arcú ember, akinek forradások éktelenítették domború barna homlokát. - Halljátok - emelte föl a szavát a korbácsos, de mintha alig tudná lenyelni dühét. - Tervényeink szerint idegenek vagytok. Nem tudjátok atyáitok nevét. Semmik, senkik vagytok, rosszabbak a tevénél, mert annak atyját-anyját ismerjük, tudjuk, nemes faj. Rosszabbak vagytok a lónál és ebnél, mert tudjuk, mely lótól, ebtől származnak. De lehet, hogy sírotokból ránk uszított halottak vagytok, s áldozatot kívántok. Áldozatot hozok. Velünk tarthattok, ha akartok. Ihattok a kútból, de egyétek a magatokét. Ha holtak vagytok, adtak mellétek ennivalót a sírba, egyétek azt. Ha emberek vagytok, nem tartozunk adni semmit, mert idegenek vagytok. Törvényeink szerint elő kellene sorolnotok atyáitokat, s ti nem soroljátok. Semmi közöm hozzátok. Tevét nem adunk. Ha holtak vagytok, el tudtok jönni ezután is, ahogy eddig jöttetek. Ha meg emberek vagytok, nem jár teve, mert nem ismeritek atyáitokat.

- Köszönjük, Tengri áldjon meg jó egészséggel, hosszú élettel, gyermekek hadával, nagy gazdagsággal - rebegte Julianus a porban térdepelve.

- Keljetek fel.

Intett korbácsával s odábblépett.

Julianus fölsegítette Gerhardust, elmondta neki a korbácsos vitéz szavait. Örömük határtalan volt. Nyomban a kúthoz támolyogtak, belemerítették arcukat a hűvös, lágyan cirógató vízbe, mosták, úsztatták. Kezüket is bemártották, s könnyezve gyönyörködtek a víz játékában. Szívták illatát. Hallgatták csörgését, csurgását, az üvegcsilingeléshez hasonló zenét. Paskolták, áteresztették ujjaikon, tapogatták, simogatták, mint valami kedves állatot. Amikor fölüdültek, a bokrok alá húzódtak, árnyékba heveredtek, elővették a pogácsát. Megáztatták sövegükben mert vízben. Ettek. Nehéz tekintetük fölüdült a gyöp, a bokrok zöldjén. Csodálták a púposan heverő, nyámmogva kérődző, bölcsen bámuló tevéket, a málharakásokat.

- Azt a tevét ott - dörmögte Gerhardus, s egy sötétbarna, jól megtermelt, minden más tevénél méltóságosabb ábrázatú dromedárra mutatott - meg kellenék ölelnöm... megcsókolnom a pofáját... Mily gyenyerűségös terömtés egy ily teve!

- Káprázat - mosolygott Julianus, de ő is úgy érezte, sorra kellene ölelgetnie a tevéket.

- Tám... méges káprázat... - dadogta Gerhardus, hamuszürkére váltott az arca, s úgy nézett Julianusra, mintha megörült volna.

- Nem, nem! Igazság! Való igazság! - erősítette Julianus gyorsan. - Imádjunk, ézös felem.

Halkan elkezdték a hálaadó imádságot.

*

Mindössze két napig voltak a karavánnal.

Igaz, hogy a víztől felüdültek, meg tudták áztatni pogácsájukat, arcukat, kezüket, s elgyötört lábukat, s felüdítette őket az is, hogy végre emberek között lehetnek, bárha pogányok. Mégsem menekülhettek meg sorsuktól.

A férfiak eleinte valóban sírjukból kikelt, ellenségük által rájuk küldött holtaknak nézték őket, az éj homályában körülöttük ólálkodtak, lesték őket, hallgatóztak. De lassanként kiderítették, hogy nem holtak biz ezek, nincs mit tartani tőlük, hanem eleven, valóságos emberek. Tengri tudja, honnét kerültek elő, hova tartanak s mit akarnak. Amikor pedig ezt kiderítették, nyomban megszűnt minden részvétük. Hiszen idegenek, nem tudják elsorolni atyáikat. Senki fiai, jöttmentek, dögöljenek meg. El ugyan nem űzték őket, de ridegen nézték, mint loholnak a hosszú léptű tevék nyomában, szédelegve, tikkadozva a gyöngeségtől. Amikor jöttek, ájtatosan bemutatták a halottaknak szánt áldozatot, szépen meg is ették, egy marék kását kitéve egy bokor alá, de azután erre sem volt többé gondjuk, amint egy szemfüles, sötét képű suhanc kileste, hogy idegen nyelven beszélgetnek s keresztet vetnek. Egy morzsa, egy szem köles, egy gerezd fokhagyma nem sok, annyit sem vetettek nekik.

Másnap éjjel azután arra riadtak, hogy lefogják őket, s a keblükben, ruhájuk alatt turkálnak. Azt hitték, megölik őket, de Gerhardusnak olyan mindegy volt már, így halnak-e meg vagy amúgy! Keserűen fölkiáltott:

- Azt hiszik a jámborok, pénzánk vagyon!

- Ki akartok rabolni? - kérdezte szomorúan Julianus.

- Lássuk, mitek van - kiabálták a pogányok.

- Életünk meg van, egyebünk semmi. Meg néhány száraz hamuban sült pogácsánk. Ha éhesek vagytok, nesztek, egyétek meg. Tengri számon tartja.

Csalódottan dörmögtek, a pogácsát nem vették el. Otthagyták őket.

A harmadik reggel Julianusék nem indultak tovább a karavánnal. Éhség, szomjúság, rettenetes fáradtság és gyöngeség verte őket ólombilincsbe. Megtörten nézték, mint cihelődik föl a karaván, mint rakják a térdelő tevék hátára a málhát, mint ülnek hátastevéikre. Noszogató rikoltások hangzottak... A tevék föltápászkodtak, s a csapat elindult. Csakhamar már csak fehér homokfelhő jelezte, hol haladnak a kék ég alatt, a szürke tájban. Azután elmúlt az is, a két elhagyott fráterre ismét ráborult a magány.

Szomorúan, hosszan néztek utána. Gerhardus kijelentette, ő egy tapodtat sem megy már tovább. Isten, ember halálra ítélte őket, nyugodjanak belé, imádkozzanak, énekeljék el a Circumdederuntot, hogy mégse távozzanak pogány módra a világból, s várják be halálukat. De Julianus még most sem adta meg magát a sorsnak. Addig-addig biztatta, támogatta Gerhardust, míg megint csak lábra állt, összecsikorította fogait s útnak indult.

- Nézd, atyámfia - magyarázta Julianus. - Hátha csak néhány lépés, azután vége a sivatagnak? - Hátha azokon a buckákon túl már gyöpös vidék kezdődik? Emléközz, egyször kilépék a házból, s aranyat lelék a sárban. Noha oly sütét vala, miként timnöcben. Ha ki nem megyök, ott vész egy arany. Így még hónapokig éldegélénk rajta. Emléközz!

- Emlékszök.

- Osztán meg vajon nem Isten különös jorgalmát nyerénk-e, hogy megtalálánk ezt a karavánt? Ha nem találtuk volna meg, tán elhaladtunk volna a kút mellett. De így fölüdülénk a tiszta vízben, megmosánk arcunkat, kezünköt, lábunkat, ivánk, pihenénk az árnyékon, s pogácsánkot vízben áztathatánk. Igaz-e?

- Igaz, fráter, igaz.

- No lásd. Hát tovább kell haladnunk, amég Isten mendön erőnket el nem vészi. Csak azkor mondhatjuk, hogy Isten a halálunkat kévánja, ha már jártányi erőnk sem leszen. Ha már négykézláb sem tudunk mászni, ha már hentörögni sem tudunk egyik buckától, egyik bokortól a másikig. De még járni es tudunk. Nézd csak, úgy mozog a lábam, mintha meg sem löhetne állétani! Nézd csak! Állj meg, no! Úgy-e, nem állasz meg? Este megeszünk egy-egy pogácsát s alszunk. Pihenünk. Csillagos ég borul ránk, onnejt teként alá Isten, Jézus Úr, Mária, mendönszentök.

- Ó, hogy vonszolsz, ézös atyámfia! - sóhajtott Gerhardus.

- Ha osztán nem tudunk immár járni sem - folytatta Julianus s megszédült -, hát lefekszünk a bucka tetején, s alágörgünk, miként gyermökcse korunkban. Túlfelől négykézláb mászunk a másikra, ott esmég lehengörgünk. Amég csak lélögzünk. De meg nem állunk, le nem fekszünk, hogy no, most immár eléneköljük a Circumdederuntot, s bévárjuk végpercenetünköt, mert bizonyos, hogy ezt kévánja Isten! Nem, Isten azt kévánja, mönjünk Magna Hungariába, s amég mehetünk, megyünk.

- Te még möhetsz... de én...

- Te es! Nem vagy rosszabb nálam. Hátha ott a sivatag széle? - mutatott a távolba. - Ott, a legvégső bokrokon túl... Ott, ott... Hátha forrás vagyon ott s megént fölidülhetünk? Embörök a forrás környül. Kresztyénök, azkik nem kérdik atyáinkat. S adnak kását, húst, hagymát. Hátha tám váras vagyon ott túl, s a várasban házak, a házakban kresztyénök, a kresztyénök megszánnak, megetetnek, megitatnak, puha szalmára fektetnek.

- Jól vagyon - nyögte Gerhardus, s megfogta Julianus kezét. - Megyünk... míg csak oda nem érünk... Magna Hungariába... Te erősebb vagy, mint én. Engedj meg.

S továbbmentek.

*

Lassan-lassan, olyan lassan, mint ahogy ők vánszorogtak a sivatagban, egy hónap múlt el. Egy hónapja, hogy elhagyták az Etil végtelen partjainak végtelen erdeit, a szívvidító sztyepp sűrű, harmatos füvét, s benyelte őket a sós, homokos, ásító sivatag. Egy hónapja gyalogoltak, néha már nem is tudva magukról, csak vonszolva súlyos lábaikat, mert hiszen meg nem állhattak, ott nem veszhettek maguktól, amíg egyetlen pogácsa volt a kebelükben, egyetlen inacska mozgott lábikrájukban, egyetlen szippantást tudott beszívni ziháló tüdejük a száraz, forró levegőből.

A negyedik hét is anélkül múlt el, hogy homokon, sós tavacskákon, tamariszkuszon és szakszaulbozótokon kívül egyebet láthattak volna. Ugyanazt a puha, száraz, lisztszerű homokot gázolta elfásult lábuk, ugyanaz a mindig kék égbolt borult föléjük - csak a Nap nem volt ugyanaz, mert Bika havában ragyogott, és sugarai vadul öntötték a tüzet.

Most már Julianus maga sem hitte, hogy kiérjenek a sivatagból. Talán nincs is vége sehol. Vagy eltévesztették az irányt? Körbe-körbe szédelegnek, míg csak össze nem esnek? De hiszen a Nap állásához igazodtak, éjjel a csillagképekből derítették ki, merre haladjanak! És a tevék, lovak elhullatott ganaja is mutatta, emberek szoktak erre járni, tehát városból indulnak, s városba érkeznek! A semmibe csak nem vonulnak a karavánok?

De mikor Gerhardus, lerogyva egy silány szakszaulbokor mellé a csenevész fűre, ugyanezt sóhajtotta, korholni kezdte társát:

- Lásd, a zsidók negyven évig kóborgának a pusztában, s méges kiérének belőle!

- Űköt tűzoszlop, füstoszlop vezérlé - nyögte Gerhardus.

- S münköt nem vezényel? Nézz oda!

A látóhatár szélére mutatott. De maga is megdöbbent. Nem akart hinni a szemének. Füstoszlopot ugyan nem látott, de látott mást, amitől szinte megszédült. A reszkető déli levegőben, távol, a síkság egyre kisebbedő homokbuckái fölött karavánt látott. Éppen csak a foltjait látta, a mint lassan vonult Észak felé. Valami halványszürke, reszkető csíkot, melynek felhő alakja volt. Karaván által fölvert porfelhő.

- Atyámfia! - kiáltotta rekedten. - Oda nézz!

Gerhardus fölemelte fejét, megtört szeme kitágult.

- Karaván - dadogta puffatag ajakkal.

- Föl, ézös fráter! Szedjük összve mendön erőnket. Isten füstoszlopot mutat!

Lázasan föltámogatta Gerhardust, bar maga is majdnem visszaesett a földre. Megragadták fütykösüket, megfogták egymás kezét. Rogyadozó inakkal törtettek a karaván felé. Szemük mohón tapadt a csodálatos látványra.

És törtettek a forró áprilisi napsütésben, a vakító idegen égbolt alatt, míg csak le nem rogytak.

- No, most kifújjuk magunkot - mondta Julianus. - Azután megint megyünk egy darabot. Nézd, ha arra gondolunk, hogy előbb ezt a csapott bokrot értük el, azután amazt a soványat, azután meg ott, távolabb, azt a kis galamb alakút, majd meg a lapost, észre sem vösszük, s már nagy utat teszünk. Ne a messzibe nézz, atyámfia, hanem ide, közel. A legközelebbi bokrot nézd. A homokbuckát nézd. Meglásd, könnyebben jársz!

Gerhardus a bokrot, homokbuckát nézte, s csakugyan könnyebben járt.

- Most megént pihenünk egy küssé - tanácsolta Julianus, s bár titkolta gyöngeségét, maga is majdnem olyan élettelenül rogyott le, mint a társa. - Lásd, már jobban kitűnik a karaván. Ott megyen, ni... Küssé balra...

Azonban sárga arca földszínűvé szürkült. Amit látott, kétségbeejtő volt. Valóban tevék baktattak a látóhatár szélén, a tevék hátán emberek ültek, tisztán lehetett látni őket, mint a hangyákat, amint lábukat csápokként mozgatták, de nem a földön vonultak, hanem valami csillogó víztükör fölött s fejjel lefelé.

Julianus megdörzsölte káprázó szemét, s újra odanézett.

Torkát vad kétségbeesés szorongatta. Halántéka olyan vadul kezdett lüktetni, hogy tenyerébe fogta, szét ne pattanjon. A tevék fejjel lefelé libasorban baktattak, szaporán emelgetve csápszerű lábukat s nyújtogatva hajlott nyakukat, de azért ott reszkettek a víztükör fölött egy helyben, ahol legelőször látszottak.

- Te, atyámfia - dadogta Gerhardus. - Vaktában megyünk mink. Káprázat az ottan...

- Micsoda? Káprázat? - álmélkodott Julianus, s úgy bámult Gerhardusra, mintha először látná. - Hogy volna káprázat? Hogy vélöd?

- Úgy vélöm, ahogy látom. Jaj, hiába megyünk, atyámfia! Káprázat az ottan! Hiszön fejjel lefelé haladnak azok a tevék! S valami víz fölött lengenek, nem a földön!

- Hogy löhet az?- csodálkozott Julianus, összehúzta a szemét, tenyerét kifeszítette szemöldöke fölött. - Ézös atyámfia, elvakíta a napfény. Hol a káprázat? Tevéket látok meg emböröket, szépen haladnak egyaránt Észak felé. Ha még egy küssé iparkodnánk, beérnénk űköt. Mert éppen suhantag mönnek az úton.

Most Gerhardus emelte reszkető kezét a szeme elé, majd zavartan fordult Julianushoz.

- Atyámfia... én volnék vak? Avagy te nem látsz jól? Tevéket látok ugyan, haladnak es Észak felé, de egy nyommá sem mönnek, ott libegnek valamely víz fölött.

- Megromla a szömöd!

- Megromla a tied...

- A napsütés töszi.

- Az éhség, fáradtság elszédejte. Káprázat.

- Karaván!

Egymásra meredtek. Gerhardus szomorú vörös szeme kutatva fúródott Julianuséba. Julianus úgy nézett rá, mint egy bárány. Arcát megbocsátó mosoly öntötte el.

- Hát... hát... - dadogta halkan Gerhardus - azkor... nem ülhetünk itt... mennünk kell... Segélj, Isten nevében... Késértsük meg a járást.

Julianus csak ezt akarta. Elfordította arcát, hogy a rogyadozó fráter meg ne lássa rajta a hazugság sötét vonásait, föltápászkodott, fölsegítette, s karonfogvást elindultak a karaván felé.

- Csak odaérjünk, lesz vizünk, ennivalónk, meg lovunk vagy tevénk es. Lovat látok a karavánban. Ott ni, hátul. - Számlálni kezdte a lovakat: - Egy, kettő, három meg kettő, öt... S eggyön sem ül sönki. Az embörök a tevékön ülnek.

- Lovak... - suttogta Gerhardus.

- Azok hát.

- Nem látom űköt.

- Ne azt nézd, hanem gyere. Lábod alá nézz. A bokrokat nézd, mint mondám. Meg a buckákat. A karaván ott vagyon, mit nézzük? Csak időt lopunk vele. Én sem nézöm. Elég, hogy ott van.

Lesütötték szemüket, s a homok fodrait nézték, milyen hullámosak, lágyak, akár a víz. Hol arra vigyáztak, hogy egy fodor elomló tarajára lépjenek, hol meg arra, hogy a völgyébe. Mikor azután ismét elhatalmasodott rajtuk a kimerültség, hideg verejtékük lucskosra áztatta hajukat, s a fodros homokhullámok annyira lengedeztek, süllyedtek s dagadtak reszketeg lábuk alatt, hogy meg kellett állaniok, bekövetkezett az, amitől Julianus félt. A karaván vagy egy singnyire a föld fölé emelkedett, az áradáshoz hasonlóan megnőtt víztükör felhőként lengett pusztaság fölött, s egy másik, ugyanolyan karaván gázolt benne térdig, fejjel lefelé.

- Istenöm... - suttogta Gerhardus, s leomlott, mint egy eleresztett üres tömlő. - Lásd... Nézd...

Ajka elferdült, szemét behunyta, s kezét reszketve nyújtotta a káprázat felé.

Julianus nem szólt. Lerogyott a földre, arcát tenyerébe temette, s behunyta a szemét ő is. A világ eleinte lassan, majd egyre szédítőbb gyorsasággal forgott vele, gyomra mindenáron ki akart öklendezni egy ököl nagyságú ködarabot, fejében zúgott a malom, s ütemesen vad sajgás hasogatta halántékát. Egész teste elernyedt, mintha inai elpattantak volna. S ahogy behunyt szemmel ült a sötétvörös ködben, feje, teste dagadni kezdett, rohamosan dagadt, tágult, mint a buborék, óriási gömb lett belőle, s a gömb belsejében ő maga egy irtóztató, egyre szűkülő kis pont. Attól félt, szétpattan a világba. Azután a gömb egyszerre elmúlt, de a kis pontból újra növekedni kezdett, újra tágult, feszült, forgott... s megint elmúlt. Így ismétlődött ez pillanatról pillanatra. Csak az a kis mákszemnyi pont maradt mindig ugyanaz, s mintha belőle nőtt volna a hatalmas gömb.

A sötétvörös köd rászállt egészen.

*

Egy éjszaka vagy egy hét múlt el, nem tudta egyikük sem. Amikor Julianus magához tért, nyomban a társához fordult. Gerhardus ott feküdt a homokban, elfordult Julianustól, térdét kissé fölhúzta, fél kezét arcára tette, a másikat meg a melléhez szorította. Úgy feküdt ott, fejét a szakszaulbokor gyér gallyai alá dugva, mint egy alvó kisgyermek. Szőrös arca teljesen sárga és hártyaszerű volt, ujjai ugyancsak sárgák, mintha sáfrányban mosdott volna. Nehezen lélegzett, félig nyitott puffadt, kékes ajkai közül halk hörgéssel szállt a lélegzet.

Hát él - gondolta Julianus, de nem érzett különösebb örömet vagy megkönnyebbülést. Önmagáról sem tudta megállapítani, él-e vajon, vagy a halál zavaros, félig valóságos, félig álomszerű állapotában van-e. Csak annyit suttogott: hát él... De nem érezte, mi a különösebb jelentősége ennek a szónak.

Tapogatózva járatta körül szemét a vidéken. Hűvös volt, a Nap már fölkelt. Kék és vörös fények öntötték el a pusztát. A bokrok mintha égő csipkebokrok lettek volna, a hajnali napfényben vörösen csillogtak. Hosszú, fátyolszerű köd lengett a látóhatár fölött.

Julianus megállapította, hogy ugyanott vannak, ahol tegnap, tegnapelőtt, egy hónappal ezelőtt. Semmi sem változott. Nem ébredtek föl, s nem aludtak el. Megtapogatta a kebelét: két pogácsa volt még ott a szakadozott ruha alatt. Elővett egyet s nézegette. Lapos, hamuszürke, göcsörtös holmi volt, nem volt szaga sem. Jézusnak a Kísértő hatalmat ajánlott, amellyel a köveket kenyerekké tudja változtatni. A kergisz sivatag ördöge kővé változtatta a kenyeret, s hangtalan vigyorgással lesi, mikor ragadhat el két jámbor lelket...

Megfogta Gerhardus vállát, s rázogatni kezdte.

- Atyámfia!

Gerhardus meg sem moccant.

Ha nem tudom észre téríteni, meghal - gondolta Julianus, s erősen figyelte a sárga, bozontos, elvadult s már-már minden emberi alakjából kivetkőzött arcot. Vajon ez lenne a régi, kedves, vidám Gerhardus? És ő maga? Vajon ő is ilyen? Megint megrázogatta a vállát:

- Atyámfia! Gerhardus fráter!

Hosszas rázás után végre megmozdult, kinyitotta a szemét, tétován körülbámuldozott, látszott rajta, nem tudja, hol van.

- Mi az? Ki az? - kérdezte rekedt fahangon.

- Én vagyok, Julianus.

- Te vagy? Még egyre te vagy? Hol vagyunk?

- Itt vagyunk, a pusztában.

- A... pusztában... És mit kévánsz te, Julianus?

- Azt, hogy edd meg az egyik pogácsát. És induljunk. Fölkelt a Nap.

- Nem. Nem.

- Később aztán rossz lesz gyalogolnunk.

- Most meg jó lesz.

- Jó.

- Nem. Aludni akarok.

- Gerhardus!

- Majd, ha kiértünk... szólj...

- Gerhardus! Hej!

- Ki az?

- Edd meg a pogácsát. Én es megeszöm.

- A po... a pogácsát... mifélét? Ki ada?

- Nézd, itt vagyon. Én es... én es eszöm.

- Jól vagyon. Ha vége, szólj.

Nem tudott lelket verni belé. Összekuporodva feküdt, hol rá nézett, hol a távolba, látszott, hogy nem tud magáról semmit, káprázatokat lát, a szavakra csak a füle s nem az agya szerint felel.

- Istenöm, segélj! - sóhajtotta, s tehetetlenül nézett az égre. Óriási kék palástot látott, redőit vadul kavargatta a szél, fölötte hosszú bíbor-piros fátyol úszott. És a palást egyik sarkánál nagy lyuk volt, onnét sárga tűzfény dőlt ki forrón az égből. Ott az Isten - gondolta.

Behunyta a szemét, s minden erejét összeszedve gondolkozott. Nem lehet az palást. Akkora palást nincs is. Nem lehet az tűz. Itt kell lenniök a kergisz sivatagban.

Hogy kerülhettek volna máshová? Vagy tán mégis fölébredt?

Ismét a fráterre nézett, majd a kezében levő szürke kődarabra. Mi ez? Pogácsa.

Meg kell etetnie Gerhardust, azután tovább kell menniök. Ott, ahol a ködfátylak úsznak, végződik a sivatag. Igen, ott végződik. Nincs tovább. Ott van mindennek a vége.

- Gerhardus!

- Ki az?

- Én vagyok. Edd meg a pogácsát.

- Igenyöst. Áldoztass meg. Hol vagyon a hostia?

- Itt vagyon a pogácsa a kezemben. Tudsz-e enni?

- Tudok. Mendönt tudok.

Rekedt volt a hangja, nem hasonlított Gerharduséhoz. De az ő hangján sem Julianus szólt. Milyen különösnek és csodálatosnak hallotta a saját hangját.

Nagy nehezen letört egy darabot a kőből, s Gerhardus dagadt ajkai közé dugta.

A fráter lassan rágicsálni kezdte.

- Hol vagyunk?

- Egyél, ézös felem, s induljunk. Ott, azhol a köd látszik, vége a pusztaságnak.

- Vége?

- Nem jössz?

- Nem. Nem tudok kibújnom... kibújnom a barlangból...

- Bújj ki, ézös felem, lásd, én már kibújék - kérlelte, mint egy gyermeket.

- Hagyj. Hagyj el. Te vagy itt, úgy-e, Julianus?

- Én vagyok. Szedd öszve magad s menjünk.

- Hagyj el. Kérlek, hagyj el - mondta, s értelmes tekintettel, könyörögve nézett rá. - Éneköld el a Circumdederuntot.

- Nem szabad. Hallod?

- Hallom. Hagyj el. Nincs tovább. Kresztyén éneköt akarok hallani... ez utolsó hórámban.

Julianus egy darabig tehetetlenül nézte. Mihez fogjon? Várja meg, amíg csakugyan meghal? Hagyja el? Vesszen itt vele ő is?

- Atyámfia! - szólt rá parancsoló hangon. - A szent engödelmesség nevében akarom, edd meg a pogácsát.

- Add hát ide.

Elvette a pogácsát, s lassan rágni kezdte. Julianus a másik pogácsát ette. Nem evés volt ez, csak rágás. Állkapcsuk mozgott ugyan, de nyelvük, ínyük semmit sem érzett. Amikor lenyelték az utolsó száraz, homokszerű falatot, Julianus úgy érezte, van még annyi ereje, hogy lábra állítsa ezt a szinte már haldokló roncsot. Rákiáltott:

- A szent engödelmesség nevében, Krisztus nevében parancsolom, kelj föl!

Gerhardus fölemelkedett, négykézlábra tápászkodott, s szomorúan nézett Julianusra.

- Segélj.

- No, gyere hát. Fogj meg erősen.

Fölcibálta a földről.

- Kapaszkodj belém.

Vállára vonta csontváz karját, s megint parancsolt:

- Emeld a lábod! Rakosgasd! Tedd előre, ézös felem! Úgy, úgy ni, szépön... Látod-e? Tudsz te még járni. S itt akarnál veszni a pusztában? Hiszön valóságos legény vagy. Nézd csak, már öt lépést haladánk. Amott vagyon az a nagy, kövér bokor. Azt elérjük. No, lépj szépön.

A rogyadozó test mázsás súllyal nehezedett rá. Meggörnyedt alatta.

Térde megbicsaklott. Tüdeje zihált, feje zúgott. S miközben cipelte, és bátorító szavakat dünnyögött neki, ördöng odasettenkedett mellé, s gyalázatos szavakat suttogott a fülébe. Julianus nem akarta hallani, s mégis hallotta.

Miért választád éppen ezt a társadat? - suttogta a Kísértő hangja. - miért nem választád Paulust? Hogy kérködék erejével, hogy tiltakoza, ne bocsássad haza. Emlékszel, mily erős vala már nevendék korában? Mint egy medve. Lassú mozgású, egy küssé tukma. De fölborogata maga környül mendönkit az udvaron. Émlékszöl, soha beteg nem vala. Most ű támogatna, gyámolétana tégöd. Magad es rovásra kerülél, rögvest összverogysz, oly gyönge vagy. Igaz, egészségös vagy, de mily fáradt, mily fáradt! S magadval hurcolod ezt a félholtat. Miért? Valaki nem tud járni, maradjon. De hát te kresztöt vevél válladra, hasonlatos vagy Jézus Úrhoz! Haha!

- Gyere csak, lépögess csak, ézös társam - mondta Julianus hangosan. - Ne félj, bízzál. Immár vége a sivatagnak. Támaszkodj rám erősen, elbírlak. Sömmi bajom, akár futhatnék. Ne kemélj.

- Tégy le, ézös fráter - susogta Gerhardus. - Hagyj el. Hagyj itt, miként haszontalan, korhadt tűkét. Végezd utadat magad. Isten dicsőségére. Én meghalok.

- Nem halsz meg. Kijutunk immár, nézd, ott vagynak azok a szép kékes ködök. Látod? Az ott a sivatag vége.

- Sajnállak, Julianus - zokogott száraz szemmel Gerhardus. - Hagyj el. Isten nevében megnyugszom immár. Jobb lesz neköd es, néköm es.

- No, emeld csak egy küssé a fejed. Lépögess csak. Lám, tudsz te lépni! No csak, támaszkodj rám erősen. Megbírlak.

- Tégy le... Hagyj el... Haszontalan tűke vagyok immár... Kröszt vagyok roskadó válladon... Julianus... Kröszt vagyok immár, nem istáp...

- Jöjj csak, ne félj. Ha kreszt vagy es, kiviszlek innét Krisztusért - mondta Julianus, és szíve megtelt szánalommal. Gerhardus fölé hajolt, s megcsókolta verejtékben úszó hideg homlokát.

*

A rekkenő melegből egyszerre csontfagyasztó hideg esőbe jutottak. Beborult, sivított a szél. Vagy csak ők érezték úgy, hogy a tél visszatért? Közönséges tavaszi szél és eső volt, csak az ő rozzant csontjaikon fújt keresztül olyan vacogtatón?

De ha dermesztő volt is, végre eső volt és szél volt, s lábuk nem taposta többé a laza homokot. Magas, lucskos fű verte térdüket, a fűben virágok nyíltak, s alázatosan bókoltak a rohanó szél hatalma előtt. A ritkás tamariszkusz- meg szakszaulbokrokat is tölgyek, nyírfák, hársak váltották föl. S a távolban város agyagfalai szürkélltek a sötét, alacsonyan rohanó felhők alatt. Orruk mohón szívta a földszagú, fűillatú szelet, arcuk és kezük új életre kapva fürdött a szemközt paskoló eső hideg hullámaiban.

Gerhardus már nem tudott járni, Julianus úgy cipelte őt, félig a vállán, félig a földön vonszolva, mint egy halottat. A hideg szél és eső ugyan magához térítette ismét, de szüntelen azt hajtogatta konokul, hogy meghal, hagyja már békén meghalni.

Julianus végre leültette egy nagy hársfa terebélyes, zúgó koronája alá. Nekitámasztva a fa törzsének biztatta, pihenjen nyugodtan, ő szállást keres, majd érte jön. Gerhardus búcsúzó pillantást vetett rá, szeméből könny gördült, de nem szólt. Szeme azonban elárulta: arra gondol, hogy végre mégis elhagyja, átadja a sorsának, s fáj neki, hogy nem mondja meg, nem imádkozik vele utoljára, nem énekeli el a temetési éneket.

Most azonban nem lehetett késlekedni. Szállás, enni- és innivaló kellett. Jó meleg vacok kellett, ahol pihenhetnek, s ez a szegény beteg is erőre kap. Otthagyva hát a város szélén a hársfa alatt, búcsút intett, s amennyire rogyadozó lábai engedték, sietett. Lépésről lépésre jobban érezte, mint tér vissza testi ereje s lelki nyugalma, biztonsága. Hiszen felhőket látott, a szél dühös huhogását hallotta, lábát magas, kövér fű verte, fák hajladoztak és zúgtak a szélben, s arcán esővíz folyt, megáztatva elvadult szakállát, haját. Bocskora ott eresztette be a vizet, ahol éppen be akart menni, lábujjai fölvidultak, mint a téli álmából ébredő béka, amikor ismét vízben úszhat.

Estére az idő még inkább megromlott. Vadul fújt a szél, a fák recsegtek, és kétségbeesetten tépték hajukat, mint gyermekük sírján jajgató anyák. A fű hullámzott. Olyan sűrűn esett az eső, hogy felhőbe borította a várost.

Julianus rohant visszafelé, ahogy csak bírt. Attól félt, Gerhardus már meg is halt. Ha nem halt meg, ebben a hirtelen kerekedett hideg esőben halálosan megbetegszik. Vállán átalvetőt cipelt, kezében egy fazék tejet. Csak szállást nem tudott szerezni sehol. Látván, hogy idegen és rongyos, nem merték beereszteni, hátha megöli s kirabolja a házigazdát.

Végre fölbukkant a nagy hársfa, alatta ott ült Gerhardus, éppen úgy, ahogy itt hagyta. Hozzárohant, letérdelt. Gerhardus féloldalvást dőlve kábultan aludt az esőben.

Magához ölelte a fejét, fölrázogatta dermedt álmából, s szelíden biztatva a tejesfazekat ajkához nyomta. A fráter félálomban ivott, szürcsölte-szopta a tejet, mint egy csecsemő. Julianus boldogan fölzokogott.

Mikor azután egészen észretért, s fölismerte Julianust, a fazekat, a tej ízét, sírva fakadt, könnyei belehulltak a tejbe. Mohón ivott, megpihent, zihált, újra ivott, újra megpihent. Lázas szeme úgy bámult Julianusra, mint egy kutyáé.

Azután kenyeret adott neki.

- Ézös fráter - suttogta Gerhardus -, hát te evél-e?

- Evék s ivék útközben. Egyél csak, igyál csak. De szállást nem adott Isten. Félnek tőlem, hiába mondám, hogy beteg társamat hagyám a mezőn. De ide nézz!

Kebelébe nyúlt, s néhány ezüst dirhemet vett elő:

- Tudod-e, mi ez?

- Pénza! - ámuldozott Gerhardus.

Julianus leült mellé a vizes fűbe, lecibálta ködmönét, s Gerhardusra terítette.

- Lázad vagyon. Bújj belé. Tám nem fagysz meg röggelig. Az ám, pénza! - kiáltott föl, hogy útját vágja a fráter szabadkozásának, mellyel vissza akarta adni a ködmönt. - Pénza! Jó embörök vagynak e városban. Mint hallám, úgy nevezik, hogy Bunda. No, hát bundánk ugyan nincsen, még szalmaágyunk sem, de vagyon kenyerünk, tejünk s pénzánk. Tudod, ki adá? A váras fejödelme. Tudnak kunul, így megértém, hol vagyon a fejödelöm háza. Odamenék s békérezködék, mint szegény utas. Kicsiny házban lakik a fejödelöm, kijöve a ház elé. Térdre borulék előtte, s Isten elküldé a Szentlelköt.

- Hogy vala?

- Elmondék neki mindönt. Azt es, hogy kresztyénök vagyunk s Damankos fráterei. A fejödelöm meghallgata, s így szóla: "Atyámfia, én es kresztyén vagyok, sőt maholnap kresztyénné leszünk valamennyien. Krisztus nevében fogadd el ezt a kis alamizsnát." És öt dirhemöt ada.

Egyik tenyeréből a másikba öntögette a csengő dirhemeket. Megfeledkezett a sötét, hideg estéről, a zúgó szélről, csapkodó esőről. Csak a félhomályban csillogó ezüstöt nézte s mosolygott.

- Lovat szerzök, atyámfia - lelkesedett vígan, s halvány arca kivilágított a homályból, szemei szinte a régi fényben csillogtak. - Lovat, kettőt. Nem gyalogolsz többé, ézös felem. Lovagolunk, s elérjük Magna Hungariát.

Gerhardus szomorúan mosolygott, de Julianus nem látta ezt a mosolyt. Keresztet vetett, s belefogott a hálaadó imádságba. Rekedtes hangjával elrohant a szél a sötétbe, a zúgó fák és borzongó mezők felé.

*

Hét napig voltak a város szélén a mezőn, hét napig tűrték a szelet és esőt. Julianus a városban kódorgott, alamizsnát kéregetett, Gerhardus meg a fa alatt tanyázott, bőrig átázva, dideregve, összeverődő foggal, lázasan. Néha el-elszunnyadt, s nem érzett semmit. Néha fölmerült a kábult álom zavaros hulláma alól, egykedvűen körülnézett, imádkozgatott. Kebelében búzakenyér volt, de nem evett, csak ha Julianus visszatért, s kényszerítette, hogy egyék. Ivott egy-egy korty tejet, szemét behunyta, s elmerült kábultságába. Ha föltápászkodott, hogy távolabb menjen szüksége elvégzésére, térde megrogyott, feje szédült. Támolygott, mint az őszi légy.

Később szűnt az eső, de az ég felhős volt, a szél sem csitult, s igen hideg volt. Gerhardus vízzel átitatott ruháiban úgy főtt a láz forróságától, mintha fürdőházba ültették volna. Azonban ezzel sem törődött - semmivel sem törődött. Rettenetes fáradt volt, nem örült már, hogy a sivatagból ki tudtak jutni, nem érzékenyedett el azon, hogy Julianus úgyszólván a hátán cipelte ki, csak akkor csillant meg szomorú barna szeme az ellágyulás fényétől, amikor Julianus odatartotta ajkához a tejesfazekat s megitatta. Sötét, sárgán világító, szőrös arca megszelídült, ferde ajka mintha elmosolyodott volna.

Így töltöttek el egy hetet dideregve, imádkozva. Julianus ébredő lelkesedéssel fejtegette további útiterveit és szándékait, bizakodott, hogy most már hamarosan elérik Magna Hungariát. Bulgár itt van a szomszédban, a legközelebbi város már Bulgár birodalmának egyik hatalmas kalmárvárosa, onnét pedig valóban csak kakasugrás az égig érő hegyek tartománya. Ott kell lenniök a magyeriaknak!

Gerhardus csak hallgatta, bólogatott. Olyan távol volt Magna Hungariától, mint soha életében, még Bononiában sem. Hogy örömet szerezzen Julianusnak, szólt is egy-egy szót, tekintete azonban messze járt, s nem látta a tág, zöld mezőséget, a kerteket, a város szürke falait s a felhők zászlóit.

- Lásd, ott sem valának magyeriak - suttogta -, azhol a hagyomány s a krónikák szerént lenniök kell... Az asszaszin högyek alatt.

- Ha ott sem valának, itt vagynak - erősítette Julianus.

- Hát amazok hová levének?

- Tám béhúzódának a högyekbe. S münk a síkságon haladánk.

- Itt is béhúzódhatnak.

- Itt már utánuk megyünk.

Gerhardus csak bólintott s elhallgatott.

- Fázol, ézös felem - kapta föl a fejét hirtelen támadt bűntudattal Julianus. - Lázad vagyon...

- Nem... nem fázom... - rázta fejét a beteg fráter, de vacogott a foga.

- Jaj, mit míveljek veled! - kiáltott föl keserűen. - Hiába járom a várast, alamizsnát adnak, de szállást nem.

- Majd lesz immár szállás.

- Lesz ám, atyámfia. Várj csak, Magna Hungariában mendön leszen! Magyeri feleink elébünk jönnek, ujjongva ölelnek-csókolnak, házukba vezetnek, puha medvebőrt vetnek. Tejjel-mézvel, borval itatnak, tikmonyát sütnek, tehénhúst főznek, azval ötetnek. Orvosságot adnak, jól bétakarnak, melletted verrasztanak. Magna Hungariában otthon leszünk, atyámfia.

- Otthon, atyámfia.

- Arcunk kipirosodik, szömünk ragyog, ajkunk esmég nevet. Énekölünk esmég, miként Bononiában, a Giardini Margheritában, azhol esténként elmélködénk, sétálánk. Vagy Fejérvárott, a mü régi kis klastromunkban. Épétünk klastromot, ézös fráter, az erdő mélyén, verágos völgyben, folyó mellett, miként Fejérvárott épéténk Paulus fráterrel s a többiekvel. Onnét járogatunk magyeri feleink közé predikálnunk, gyóntatnunk, Isten nyáját gondoznunk. Épétünk egy-két cellát, atyámfia, egy kis refektóriumot, kapitulomházat, kápolnácskát. Osztán jönnek utánunk új fráterek, esmég újak, mind magyeriak. És egyször...

- Milyen szép leszen - sóhajtott a beteg, s talán nem is figyelt oda.

- Egyször osztán azt mondjuk a kendéknek és fejödelmöknek: atyámfiai, magyeri véreink, eljöve az üdő, készüljetök! Induljatok föl valamennyien, asszonyostul-gyermököstül, szerszámozzátok föl lovaitokat, vessétök magatokat nyerögbe. Fogjátok járomba az ökröket, tegyétök szekérre az asszonyokat-gyermökcséket meg a véneket. Nosza, legényök, tereljétök öszve csordáitokat, nyájaitokat. Szedjétök a sátorfát, atyafiak. Indulunk Hungaria Novába, az Oroszkapu felé. S mink, odavalósi szerzetösök, élére állunk a hadnak, mutatjuk az utat. Otthon kedég megszólalnak a harangok, verággal, gallyval futnak elé az asszonyok, gyermökök, pispeki díszben a pispekök, karingös papok között az érsökök, fekete lovon Béla úr, az ifjabb kerál. Valamerre elvonulunk, ujjongnak a falvak, röngenek a várasok, s fennen szárnyal a Te Deum laudamus. Gerhardus fráter!

Gerhardus összerezzent.

- No?

- Úgy leszön-e, ahogyan mondám?

- Úgy, úgy, atyámfia - bólogatott Gerhardus.

- És lásd, akkor mendönök mutogatnak reánk s mondják: íme, itt megyön a két fráter, azki elsőnek lépe magyeri földre Ázsiában, meglelé feleinköt, kigyújtá Evángéliom fáklyáját nékik! Alleluja, dücsőség Istennek! Íme, ezök vonszolák magukat a sivatagban, úttalan utakon, huszonkét hamuban sült pogácsán tengődve, amit megöhettek volna öt nap alatt. Íme, űköt rabolák meg, űköt kergették el, s űk látának káprázatot a pusztában. Dücsőség Istennek, mert szegény, gyarló cselédei megtevék kötelességüket, elvégzék Egyház, szörzet s kerál parancsolatját. Alleluja!

Hosszan nézte Gerhardust. Mozdulatlanul ült a fa tövében, hátát a törzsnek támasztotta, vékony, mégis súlyos kezét ölébe nyugtatva s lázas szemével a messzibe nézve. Ajka reszketett, vacogott a foga.

- Rosszul vagy, ézös fráter? - hajolt hozzá aggódva s megfogta a kezét.

- Nem, nem - mosolygott furcsa, ferde mosollyal a beteg. - Jonkább most igön es jól vagyok, nagy békesség vagyon szüvemben s elmélkedöm.

- Min elmélködsz vajon?

- Magna Hungárián, ézös fráter - susogta elmerengve Gerhardus. - Elgondolám, mily szépek lösznek az örökkön verágos rétek, az örökkön napsugárban feredő högyek, az örökkön zenélő patakok. Az örökkön ragyogó csillagok s a fehér ruhában aláereszkedő népek...

- Hát látod.

Elhallgattak. Julianus belemerült álmodozásába, tovább szövögette a képeket, amelyek nemsokára föl fognak tárulni előttük, hiszen holnap lovat fog szerezni, s gyorsan haladnak már ezután. Bulgár itt van a szomszédban. Jóformán el is érkeztek az út végére. Hány nap választja el meg őket a boldog találkozástól?

Egyszerre nagyon egyedül érezte magát. Föltekintett: a fának dőlve, lecsüngő, sárga arccal, féloldalt fittyedő ajakkal, nehezen ziháló lélekzettel, ölében súlyosan heverő sárga, vékony kézzel kábult álomba süllyedt Gerhardus fráter. Olyan volt, mint egy korhadó tőke, ahogy annyiszor mondogatta a sivatagban.

*

Minthogy Julianusnak öt dirhem csörgött a tarsolyában, s a szükséges élelmet alamizsnából szerezte meg, a sivatag is a hátuk mögött volt, sikerült Gerhardust is kimentenie a pusztulás torkából, egyszerre szárnyai nőttek. Úgy érezte, korlátlan hatalommal rendelkezik - de legalábbis annyival, hogy két idősebb, de még tűrhető lovat vegyen, s lóháton folytassák útjukat. Ebben a városban sokan tudtak kunul is, besenyőül is, kalmárokra is bukkant, akik "Bulgáriba" iparkodtak prémekért, így sikerült megtudnia, hogy Bulgarin túl, az Etil felső folyásánál, egészen a magas áthatolhatatlan hegyek védett vidékein, csakugyan él egy nép, mely madzserinak nevezi magát. Prémet visznek Bulgari vásáraira, becserélik búzáért, kölesért, mert maguk nem művelnek földet, csak legeltetnek. Julianus tehát kétszeresen boldognak s könnyűnek érezte magát. Pénz volt a tarsolyában, sok pénz, úgy vélte, mindent megvásárolhat, ami csak szükséges. Egészséges volt, piros arcszíne visszatért, s biztos értesüléseket is kapott a magyarokról, akiket keresett.

Mintha életvizet ivott volna, rohamosan erősödött. Álma mély volt, fölüdülve ébredt. Aggodalmak nem bántották. Most már kezében tartotta a munka sikerét, tudta, csak nem szabad elereszteni, az övé lesz. Nagy fölbuzdulásában nehezen hitte el, hogy Gerhardus állapota rohamosan hanyatlik, bár látta a lesújtó jeleket. Természetesnek tartotta volna, hogy Gerhardus is, mint ő, életre kap, kipiheni magát, megerősödik, fölvidul, megint a régi kedves, hűséges, mindig vidám fráter lesz. Mindaddig, amíg rá nem ébredt, hogy a szegény fráter csak ül, alszik, tehetetlenül hallgat és bólogat, várta a régi Gerhardus föltámadását. Akkor azután egy nap jobban megnézte, s látta, számot kell vettnie a legrosszabbal.

Bizakodó hangulatában úgy érte ez a fölismerés, mint tavasszal kivirágzott fát a hirtelen, lappangva érkező éjszakai fagy. Alkonyatkor meg illatozik, színekben ragyog, méhek dongják körül, lepkék libegnek körülötte, s ünneplik piros, sárga, kék zászlócskáikkal, hajnalban meg már feketén hervadoz, sziromcsokrai lekonyulnak, méh és lepke rémülten menekül a közeléből.

Neki is mennie kellett volna, de amint elnézte sárga, megdöbbentően sovány arcát, ahogy kivilágított barna, bozontos szakállából, az élesen kiütköző széles pofacsontokat, bágyadt, megadón néző fénytelen szemét, ferdén mosolygó ajkát s ölében pihenő kezeit, ha látta, mint szedi össze erejét, hogy fölkeljen s néhány lépést tegyen, megkapaszkodva a fa törzsébe, mint anyja térdébe a kisgyermek, tudomásul kellett vennie az igazságot: Gerhardus az út végére érkezett.

Csakhogy nem akarta elhinni.

- Hogy vagy? - kérdezte reggel, amikor fölébredtek, s beletekintett nehéz pillantású szemébe. - Könnyebben vagy, úgy-e?

- Könnyebben, ézös felem - mosolygott ferdén lefittyedő ajakkal Gerhardus, mintha fitymálná a kérdést is, a választ is, önmagát is.

- Ennél-e?

- Ennék - hagyta rá engedelmesen a fráter.

Julianus mindennap összekoledált egy kis tejet, kenyeret, néhány tojást, de látta, hús is, bor is kellene ide. Ezt pedig nem adtak a derék burtászok, hiába vette elő minden ékesszólását, a kun meg besenyő nyelv minden cikornyáját, hiába kérte rájuk Tengri meg Okán leggazdagabb áldásait. Tél után lévén, a húsnak nagy becsülete volt, bort meg húsnál is nehezebb volt találni. Azonban mindenáron szereznie kellett. Nem tehetett mást, föl kellett áldoznia egy dirhemet. Egy asszonytól tyúkot, egy öreg burtásztól egy kupa bort vásárolt, s megkönnyebbülten loholt a tanyájukra. Előre örült Gerhardus örömének, előre látta, hogy föléled, mint a parazsat nyelő táltos ló.

A fa alá érkezve nyomban tüzet csiholt, a tejesfazékban főzni kezdte a kövér tyúkot. Sót, kölest, hagymát is tett bele. Lázasan sürgölődött, leste a habzó fazekat, figyelte, sárgul-e a lé a tyúk kövér zsírjától. S közben erősen biztatta az egykedvű, ferde mosollyal üldögélő Gerhardust, csak egy kis türelemmel legyen, mindjárt ehetik, meglátja, egyszeriben új embernek érzi majd magát.

- Új embör leszök egyszörében - bólintott a Fráter. S ellágyult a szeme Julianus nagy buzgalma láttán.

Végre elkészült a fejedelmi tyúklé. Csakugyan aranysárga gyöngyök úszkáltak rajta, s a szétmállott sárga hús illata elbájoló volt. Julianus maga is sóvárogva nézte. Pedig hát kotyvalék vala biz az a szakértelem híján belefőzött köles meg hagyma miatt. De messze földön ez volt az egyetlen tyúkleves, és bárhogy készült is el, megérdemelte a bizalmat és csodálatot. Julianus úgy találta, kevés klastrom van Magyarországon, ahol ünnepnap különb tyúklevest remekelne a szakács fráter. Nyugodtan gyönyörködhetett sárga tükrében, az úszkáló hagymagerezdekben, a puhára főtt köleskásában, amely rátelepedett a tyúk gömbölydeden duzzadó combjára, kívánatos hasára, megadóan kitárt szárnyaira, illatában, mely könnyed párákban szállongott, hiszen nem magának készítette, nem ördöng kísértését kívánta vele kielégíteni.

- Most elhúzom a tűztől, s megvárjuk, míg a fűben szépen kihűl - szorgoskodott Julianus. - Ézös fráter, meglásd, az életöt kortyolod e csudálatos lébül!

Amikor kihűlt, odavitte Gerhardushoz, és segített neki. Megitatta.

Fakanállal megkotorta a kölest is. Adott belőle a betegnek. Gerhardus lassan nyelegette a levest, majszolta a kását s mosolygott. Torkán csak nehezen csúszott le az étel. Julianus elővette kését, lekanyarított egy combot, s a fráter kezébe nyomta.

- Nem, nem - sóhajtotta Gerhardus, s elfordította arcát. - Nem tudok... Nem megyön le...

- A szent engödelmesség nevében parancsolom, edd meg, Krisztusért! - emelte föl a szavát szigorúan Julianus, s homlokát összevonta.

Gerhardus nagyot sóhajtott, s megadta magát a parancsnak. Mindegy volt már neki, s mért ne szerezzen örömet társának, akivel ifjúkora óta jóban-rosszban, Isten szolgálatában együtt volt, aki nem hagyta el a sivatagban, hanem a vállán cipelte ki, jóllehet maga is közel járt a halál szakadékához. Majszolgatta hát a combot, s úgy tett, mintha ízlenék.

- Látál-é vajon Bononiában ilyen tíkot? - kérdezte Julianus, akaratlanul mozgatva száját s együtt nyelve Gerhardusszal. - Nem, atyámfia, egész Itáliában nincs ilyen tíklé. Olajban sült silány hal vagyon meg mindönféle gizgaz. De ilyen tíklé! Még Magyeriországon es csak kevés.

Gerhardus legyűrte a tyúkcombot, s eltolta a fazekat.

- Most immár elég - suttogta fáradtan.

- A többit megeszöd később - intézkedett Julianus, s a fa tövébe dugta a fazekat, jó hűvös helyre. - Ha én a várasban vagyok es, meglelöd. Csak edd, atyámfia.

Olyan elégedetten tért nyugovóra, mintha ő evett volna meg egy fazék tyúklevet.

Julianus szerteszét járt a városban, lovat keresett, talált is afféle kicsiny, vastag bundás, zömök pusztai lovakat, de amikor az árukat kérdezte, elrémült. Azt hitte, négy-öt dirhemért megvásárolhatja egész Bunda városát. S most lesújtottan látta, tizenöt-húsz pénzen alul nem kap lovat - s neki kettő kellett. Hát ilyen szegény, noha pénz van a tarsolyában? Micsoda ország ez, ahol az ő drága, féltve őrzött pénzéért nem adnak két lovat? Sőt egyet sem. Mihez kezdjen most már? Hiszen Gerhardus, ha megerősödik is, nem mehet gyalog! Itt meg nem hagyhatja... És azt sem várhatják meg, míg gyalogolni tud, megint úgy járnának, mint Torgikánban. Telelniök kellene, márpedig hogyan teleljenek még egyszer szállás nélkül?

Azután meg itt vannak a magyarok a közelben, mindenáron el kell jutni hozzájuk mielőbb. Ott lesz alkalmas szállás, pihenés, kenyér, hús és bor, végképp föllábadhat Gerhardus. Csak el innen tehát mennél hamarabb.

Hosszú töprengés, évődés után meglelte a mentő gondolatot. Szamarat fog venni. A szamár olcsóbb, mint a ló, noha majdnem ló. Ezenfelül Jézus urunk is szamárháton vonult be Jeruzsálembe. Szülei szamáron vitték Egyiptomba. A szamár Isten állata, akár a fecske, gólya, daru. Szent férfiakat és asszonyokat vitt a hátán, sőt magát a Megváltót is.

Úgy föllelkesedett, hogy szamarat vesz, szamáron vonulnak be Magna Hungariába, Jézus hitének terjesztőihöz illőn, hogy máris látta a kedves barna csacsikat, amint fülüket billegtetve szaporán kocognak kisded patájukkal, alázattal hordozva farukon Jézus Evangéliumának hirdetőit.

Most hát szamár után loholt. A városnak kicsiny volt a vásártere, Torgikánéhoz képest valósággal szegényes. Különösen így tavasszal, amikor még nem hordták vásárra a föld és a nyájak, csordák ajándékait. Néhány rabszolga ácsorgott a füves térségen a szeráj mellett burtasz, kazár meg besenyő kalmárok őrizete alatt, egy-két szekér árpa, rozs meg köles, néhány tömlő bor meg búza. Azután nagy, gömbölyű birkasajt is kéregből font kosarakban. Csak szamár nem volt egy sem.

Hosszas keresgélés, kérdezősködés után kiderült, hogy a szeráj udvarán bizonyosan lesz két eladó szamár, ha jól megfizeti. Bement a szerájba, talált is szamarat. De jaj, ezt sem tudta megfizetni. Egy szamár belekerült volna öt dirhembe s neki csak négy pénze volt, de két szamár kellett. Hiába könyörgött, veszekedett, hiába csűrte-csavarta a szavakat, a kalmár, aki hajlandó lett volna két szamarat eladni, ordítva bizonyítgatta, hogy már öt pénz is tönkreteszi, ezek a szamarak többet érnek a legjobb paripánál. Tengri büntetését vonja magára már azért is, amit engedett. Végül fölbőszült, s amikor megtudta, hogy Julianusnak mindössze négy pénze van, oly csúnya átkozódást mívelt, hogy a fráter okosabbnak tartotta a gyors menekülést.

Nem volt tehát szamár sem. Elszomorodott, könnyek szöktek a szemébe, torka elszorult. Hát nem kocognak kettesben szamárháton, nem vonulnak be Magna Hungaria gyönyörű országába szamáron, mint Jézus Jeruzsálembe. Hiszen Damankos atyánk meghagyta, hogy fráterei gyalogosan járjanak, még botot se vigyenek magukkal, de Gerhardus nem tud gyalogolni! Ám fölismerte hiú gondolatait, melyek Gerhardus betegségének színe alá bújtak, s elszégyenkezett bánatán. Lám, a Kísértő akkor is mellette kujtorog, amikor beteg társán akar segíteni. Szeretné Jézus urunkhoz hasonlítani magát, szeretne bevonulni Jeruzsálembe a nép üdvrivalgása közben... Azt kívánná, hogy szamara lába virágokon és gallyakon tapodjon.

Megértve s alázattal elfogadva Isten büntetését, visszaballagott a mezőre.

Most abban bízott, hogy a varázserejű tyúklé azóta fürge ifjút támasztott a beteg fráterből. És vígan indulhatnak gyalogosan tovább. De Gerhardus azóta sem nyúlt a fazékhoz, sárga arcát lehajtotta, szemét behunyta s kábult álomban gunnyasztott a fa tövében. Előtte meg pislogott a parázs. Nem táplálta a tüzet, noha Julianus megkérte reggel. Egy kissé távolabb megállt, s elnézte a szundikáló frátert. Úgy nézte, mint valami faragott képet.

Hátát a vastag fának vetve, de fölhúzott térdeire előredőlve ült a fráter, ölében keresztbe tett kezei közül kivilágított az egyik, mint elsárgult falevél. Bozontos barna szakállával, lecsüngő hosszú hajával az esti szél játszott. Arca élettelen volt. Rongyos, piszkos, fakó ruhája korhadt tuskóhoz tette hasonlóvá. Meg sem moccant. Feje körül csillogó legyek sürögtek az alkonyat vöröses fényében.

Sokáig nézte a fa tövében görnyedő mozdulatlan alakot, s torkát lassan-lassan szorongatni kezdte a rémület.

Lassan odament, leguggolt elébe, arcába nézett. Gerhardus élt, csakhogy mélyen elsüllyedt kábult álmába. Sokáig kellett rázogatni, szólongatni, míg magához tért, s csodálkozva körülnézett. Ajka ferdén lebiggyedt.

- Te vagy, ézös felem? Visszajövél?

- Vissza. Mért nem evél?

- Nem kell.

- Egy kortyot sem ivál? Egy falást sem evél?

- Nem kell.

- Ó, jaj, mely engödetlen fráter vagy te, ézös felem! - kiáltott föl Julianus, s a fejéhez kapott. - Bínös vagy, elkárhozol! Erőszakval hajtod magad a halálba! Nem megmondám, hogy egyél? Mely szerzetös vagy te, atyámfia, hogy engödetlenségödvel szomorejtod szüvemet?

- Nem kévánám... és jonkább aluvék...

- Ha én beteg lennék - folytatta a korholást Julianus, s azt hitte, megszakad a szíve a sajnálattól -, megönnék három fazok tíklevet, csak meggyógyéljak. Mért nem eszöl, he? Nem akarsz ennöd legalább most? Vetök a tűzre s megmelegejtöm.

A beteg hosszan nézett rá, aztán lassan ingatta a fejét:

- Nem.

- Hogy mondod? Nem akarsz ennöd?

- Nem.

Julianus rábámult.

- Nem akarsz meggyógyélnod?

- Nem.

- Hát mit akarsz, he, te rossz atyafiú?

- Sömmit.

Tehetetlenül nézett a hallgatagon maga elé meredő betegre. Hát nem tud rajta segíteni? Nem tudja fölrázni, hogy akarjon enni, akarjon meggyógyulni, akarjon vele menni a magyarokhoz? Hiszen úgyszólván Magna Hungaria kapujában állanak. Szerette volna megragadni a vállát, s a szemébe kiáltani: ébredj, hej, térj magadhoz, kezünkkel elérhetjük Magna Hungariát, amiért annyit tűrtünk és szenvedtünk! Ne hagyj most itt! Legalább lásd meg őket!

Legyintett. Majd gallyat vetett a tűzre, odaállította a fazekat s leült. Míg az étel melegedett, egyikük sem szólt. Julianus a lehanyatló Napot, a fákat, a buja rétet nézegette, Gerhardus meg a tűz ölelkező, nyalakodó, pattogó lángjait.

Amikorra fazék átforrósodott, a beteg ajkához emelte:

- Idd.

- Ne kénozz - nyögte könyörgő tekintettel Gerhardus, s megemelte súlyos, vékony kezét, hogy elhárítsa a fazekat. - Ne kényszörejts... hagyj...

- Igyál, azt a... - pattant föl Julianus, s kicsi híján elkáromkodta magát. - Ó, jaj, bínbe viszöl, ézös felem, lásd. Mely rossz, mely gyalázatos szerzetös vagy te. Igyál, szöléden mondom, kérlek, igyál legalább tíz kortyot. Az én kedvemér... Hogy ne essem harag bínébe!

Ivott tíz kis kortyot, s lebiggyedő szájjal mosolygott:

- Ne haradugj, fráter. De most kérlek, egyél te is. Edd meg a tíkhúst.

- Én? - kiáltott föl Julianus. - Hiszön olyan egészségös, ép vagyok, hogy ki tudnám nyűni ezt a fát tüvestől! Küet tudnék morzsolni, vasat gyúrni!

- A szent engödelmesség nevében - motyogta Gerhardus.

- Nem engödelmesködöm. Neköd kell engödelmeskednöd. A szent engödelmesség nevében parancsolom, egyél a tíkból!

- Én es... parancsolom...

- Mi az, atyámfia? Tán összeveszünk egy főtt tíkon?

- Engedök, ha te is engedsz.

- No, jól vagyon. Eszöm belőle, ha te es eszöl.

Elővette kését, levágott két darabot a tyúkból, s a nagyobbat Gerhardusnak adta, a kisebb, csontosabb részt maga ette. Micsoda tyúkhús volt! Sohasem hitte volna, hogy egy hitvány főtt tyúkban ennyi íz, ennyi zamat és illat legyen. Hogy ilyen remekül tud főzni! Jó volna megenni az egészet. Nem is csak ezt az egy tyúkot, hanem még egyet. S meginni egy egész fazékkal az aranyos-illatos léből. Megtöltekezni főtt kölessel torkig. Azután meginni rá egy kupa jó bort. Arra gondolt: vajon van-e baromfi Magna Hungariában? És főznek-e ott tyúkhúst? Bizony, Isten nem neheztel rá, ha ennyi szenvedés, böjt és tűrés után megeszik egy egész főtt tyúkot Magna Hungaria földjén.

Csak egyet és csak egyszer.

Gondosan lerágcsálta, lepiszkálta a legkisebb morzsát is, megropogtatta a csontokat erős, széles fogaival, majd szomorúan elhajította a csontot. Elveszett kutyájára gondolt.

Az éjszaka csöndesen elmúlt. Hajnalban fölrázta Gerhardust, s egy korty bort itatott vele. Azután maga is evett egy darab lepényt, s töprengeni kezdett, hogyan indulhatnának.

- Jobban vagy-é? - kérdezte Gerhardust.

- Jobban.

- Gyógyélsz-é?

- Gyógyélok.

- Érzöd-é, hogy a leves meg a bor erőt ada? Vért ada.

- Érzöm, atyámfia.

- Föl tudnál-e állanod?

- Ha segélsz, föl... tám föl...

- Mert úgy vélöm, el kéne indulnunk.

- De hát... a lovak? - kérdezte ijedten a beteg fráter.

- Nincsenek lovak. Árosak a lovak, nem veheték. Szamarat akarék vennöm, de azt sem veheték. Így hát gyalog kell mennünk. Ézös fráter, tudsz-e mennöd, he?

- Tudok.

- No, hát induljunk.

Letérdelt, hangosan imádkozott, majd szétrugdalta a tüzet, hóna alá vette a fazekat a maradék étellel, bal vállára az átalvetőt a kenyérrel, hagymával, kölessel, s megfogta Gerhardus kezét. Nagy biztatással fölsegítette. A botot már ott kellett hagynia, mert nem tudta fogni. Jobbjával hóna alá nyúlt, őt támogatta.

Lassan elindultak hát Isten nevében. De mind a ketten csakhamar belátták, hogy így nem sokra mennek. Gerhardus annyira sem tudott járni, mint a sivatagban. Hiába erőlködött, hiába szedte össze magát, feje lekókadt, szemei lecsukódtak, inai elernyedtek. Julianus leültette a fűbe, s tanácstalanul vakarta a fejét.

Azután az átalvetőt a beteg fráter vállára tette:

- Most kapaszkodj a hátamra.

- Ó, jaj, ézös fráter, hagyj el. Hagyj itt. Haszontalan tűke vagyok. Ne vonszolj - könyörgött Gerhardus.

- Emlékszöl gyermökkorodra? - kérdezte Julianus rá sem hederítve könyörgéseire. - Emlékszöl még, hogy lovagolánk gyermökkorunkban? No, hát most úgy lovagolsz te es rajtam. Lovat ugyan nem vöheték, de ne mondd, hogy gyalog mégy be Magna Hungariába.

Nevetett, s fölemelte Gerhardust.

- Jaj, hogy szégyönlöm... Mely nehéz kröszt vagyok rajtad!

- Jézus Urunké nehezebb vala. Ah, hiszen oly könnyűded vagy, akár egy madárfióka! Nézd csak. Bódog lött volna az a ló, amely a tied lött volna, ha vásárolni tudtam volna.

Hátára vette Gerhardust, hóna alá emelte a féltett fazekat, s nekivágott a füves rétségnek. A Nap már az Ikrek képében járt, hűvös tavaszi szellő fújt, virágba borult a táj, az égen gyors felhők iramodtak Nyugat felé. Julianus könnyedén ment, hátán a beteg fráterrel. Szinte nem is érezte, hogy visz valamit. Sőt tudta, összerogyna a súly alatt, ha otthagyta volna, akár a sivatagban, akár a város alatt, a hársfa tövében.

Szaporán lépkedett a hersegő fűben, gyönyörködött a szétrebbenő kabócák ijedelmében, figyelte a madarak hangját. Egy fán cinke mondogatta: titi-tééé, titi-tééé...

- Kicsit ér! Kicsit ér! - kiáltott föl Julianus. - Hallod, atyámfia, ott a hátamon?

- Hallom.

- Azt mondja, csak egy kicsi még, s elérjük Magna Hungariát.

*

Két napig vitte Julianus a frátert, akkor elérkeztek egy nagyobb folyó füzes, pázsitos partjára. Nagy utat tettek meg eddig, kora hajnaltól késő estig haladtak. Délben letette Gerhardust valami árnyékos fa alá, s parancsszóra megetette a fazékból, maga is evett kenyeret meg hagymát. Azután fölkapta megint, s gyalogolt tovább. Ha érezte, hogy a beteg nagyon bágyadozik, halkan elénekelt egy psalmust. Úgy viselkedett, mintha vidám volna, nem volna semmi baj, semmi gond. De titkon elnézegette Gerhardus reménytelenül sárga arcát, megtört tekintetét, s forrón imádkozott Istenhez, csak legalább addig tartsa életben, amíg Magna Hungariába érnek. Hadd lássa élete utolsó percében a földet, melyért annyit szenvedett, s meg kell halnia. Hadd hallja az első magyeri szót! Hadd hunyja le szemét azzal a megnyugvással, hogy beléphetett az ígéret Földjére. De félt, hogy nem így lesz.

Az út majdnem könnyű volt, vagy Julianus könnyűnek érezte. Tavasz virult, fehér felhők szálltak az égen, a Nap melegen sütött, de nem tikkasztóan, a tájat tölgyek, hársak, nyárfák meg ezüstös nyíresek tarkázták. Fürj pitypalattyolt a magasodó fűben, pacsirták énekeltek. Néhol legelésző gulyát láttak, ügető lovasokat, ballagó tevéket. Minden olyan világos, tiszta, békés volt. Mintha odahaza volnának. A föld édes illatot árasztott.

Letette terhét, letérdelt, s hálaadó imát mondott. Azután elindult, hogy csónakot keressen. Nem kellett messzire mennie, a folyó túlsó partján elterülő, hatalmasnak látszó város rajoztatta a csónakokat. Éppen akkor iparkodott át egy nehéz bárka emberekkel, lovakkal, amikor Julianus végigtekintett a vízen. Az innenső part - azaz: mart - füzesei között pedig több halászcsónak hevert a homokra húzva, félig a martoldalba vájt kunyhók előtt tűz füstölgött, póznákra feszített hálók száradtak, gyermekek játszódtak, asszonyok sürögtek-forogtak, férfiak munkálkodtak. Volt hát csónak, csak kérni kellett.

Egy halász hajlandó volt átvinni a rongyos, szakállas idegent. Odahagyta hálóit, amelyek foltozásával bíbelődött, s vízre tolta csónakját. Módfölött elbámult, amikor Julianus elfutott, s hamarosan egy emberrel a hátán jelent meg, akinek egészen sárga volt az arca.

Gerhardust a csónakba fektették, ők meg az evezőhöz nyúltak. A város, mint valami szürke porfellegbe burkolózott nyáj, rohanvást közeledett.

- Itt osztán lesz ám szállás - biztatta Julianus a hallgató Gerhardust. - Itt gyógyélsz te meg egészen, ézös felem. Kinyugoszod magad, s vígan gyalogolsz tovább. Mert tudd meg, hogy ez a folyó már az égig érő hegyek közt ered, azon a földön, ahol magyeri véreink élnek.

Amikor megérkeztek, Julianus örömében egy dirhemet adott a halásznak. Az eddig is riadtan bámulta a rongyos, elvadult szakállú idegeneket, fülelte, milyen nyelven beszélnek, s nem tudta elgondolni, miért cipeli az egyik rongyos azt a sárga arcú félholtat. De amikor a dirhemet megkapta, végképp megzavarodott. Mikor látott ő pénzt! Eddig talán azt sem tudta, milyen. S most ott csillogott nagy, kérges tenyerén, rajta kacskaringós arab betük! Ilyen csudát még nem ért. Föl-földobálgatta a pénzt, mintha tüzes volna, s ijedten nézte.

A két idegen azonban nagyon sietett, mert az egészséges nyomban hátára vette a beteget, s nagy sebbel-lobbal nekivágott a kitaposott útnak, amerre az állati hulladék, az utasok nyoma kanyargott a fűzfák és virággal borított lápok, halványok között.

*

Gerhardust megint leültette egy fa alá a városon kívül, maga pedig nyomban begyalogolt. Alacsony kő- meg vályogházak, paticskunyhók labirintusa tárult ki előtte, amint beljebb került a földből hányt falon. Alkonyatra járt az idő, nagy sürgés-forgás volt a városban. Akik kívül akartak kerülni, iparkodtak, hogy bent ne rekedjenek, az érkező lovas meg tevés karavánok pedig loholtak, hogy idejében éjjeli szállásukra érjenek. A vásártérről is nyilván sok ember meg telega oszlott széjjel. Julianus ugyancsak kinyitotta szemét, fülét, tán magyeri-féle embert is lát, magyeri szót is hall. Szíve minduntalan megállt, arca elsápadt. Hátha az a bőrgatyás, bőringes, farkasbőrös férfi amott magyar. Hátha az az asszony ott, abban a piros csíkkal szegett fehér vászonban, fején cifra fejkötővel. Hátha most itt mellette magyeriak mentek el, fülét magyar szó ütötte meg. Mohón figyelt, s lassan ment. Bunda városában úgy mondták, a madzseriak közül gyakran járnak Bulgari földjén, hogy prémet cseréljenek gabonára, cserzett bagariabőrre. Ha ez igaz, akkor bizonyosan kell most is magyerinak lennie ebben a városban. De ki leli meg? Akár tűt keressen szénaboglyában.

Mégis valósággal lázas volt attól a tudattól, hogy olyan városban, olyan földön van, ahol most, ebben a pillanatban is lehetnek magyarok.

Akárhogy fülelt, a nyelv teljesen idegen volt. Hasonlított ugyan a kunhoz, besenyőhöz, néha már-már azt hitte, kunul vagy besenyőül beszélnek, mégsem értett egyetlen szót sem.

Tehetetlenül töprengett, mihez kezdjen, hová forduljon, milyen nyelven szóljon, amikor egy magas, barna, szép szakállú, turbános, sárga szükmenes, ezüsttel gazdagon díszített férfiú jött vele szemközt. Tudta, csak müszülmén lehet, s sárga arcáról ítélve arab. Megszólította:

- Uram! Áldjon meg Allah egészséggel, hosszú élettel, gazdagsággal és nagy családdal.

A férfiú megállt, komoly méltósággal tekintett a csavargóra.

- Alamizsnát kívánsz? - kérdezte.

- Uram, ha adsz, megköszönöm. De hallgass meg. Beteg társam van a városon kívül. Hátamon hoztam idáig. Attól félek, már meg is halt. Mondd, uram, Isten nevében, hol találok szállást, ahol kipihenhetné magát?

- Kik vagytok?

Julianus megrémült, hogy megint az atyáikat firtatják.

- Beteg magyeri a társam, magam is magyeri vagyok. Elindultunk hazulról egy esztendővel ezelőtt árukkal, de kétszer is kiraboltak. Két társunkat hazaküldtük, hogy el ne vesszünk valamennyien. Gyalog vágtunk át a kergisz sivatagon. El is jutottunk idáig, de szegény társam úgy elgyöngült a szenvedéstől, hogy halálán van. Kérlek, uram, mondd meg, hol hajthatnánk le pihenésre fejűnket, hol pihenhetné ki magát beteg társam.

A szaracén hosszú, komoly, sötét tekintettel nézte Julianust s elgondolkozott.

- Magyeri... magyeri... - mondta s bólogatott, ujjai kéjesen babráltak ápolt, göndör szakállában. - Hm. Sohasem hallottam. Hová iparkodtok?

- Magna Hungariába - sóhajtotta Julianus, és elcsuklott a hangja.

- Hová? Magna... Magna...

- Magyeri földre, Bulgarin túl.

- Magyeri... madzseri! Tudom már! Ama baskird földre. Hát lásd, hogy Isten kedvében kívánok járni, te szegény ember, s megszánom beteg társadat. Tegnap fiút adott Allah. Jöjjetek az én házamba, jót akarok tenni, hogy szerencsés legyen a fiam. Vezess a társadhoz, nálam megpihenhettek.

- Ó, uram! - kiáltott föl Julianus boldogan. - Adjon az Isten hosszú életet újszülött fiadnak!

Ezután elindultak, hogy megkeressék Gerhardust, s még a kapu bezárása előtt a szaracén házában legyenek.

*

Virágzó kert mélyén állott a szaracén durva kövekből épített, lapos tetejű háza. A mindenfelől magas palánkkal bekerített kertbe csak a madarak juthattak be. Csend, békesség, virágillat, vén hársak suttogó koronái ölelték maguk közé a két fáradt vándort. Rabszolgák bámulták, amint az egyik toprongyos idegen a másik toprongyost hátán hozta.

- Ézös felem! - kiáltott föl elbámulva Julianus, s megállt egy pillanatra, hogy körülnézzen. - Ez valóságval az esztrigáni szerecsöny, Smaragd úr háza!

Mintha álmodott volna, a palánk, a kert, a lapos tetejű ház, minden olyan volt vagy majdnem olyan, mint az az esztrigáni. Még a házigazda is mintha annak a bátyja volna. Úgy ácsorogtak a tagbaszakadt, félmeztelen rabszolgák is, mint ott. Az egyik orosz volt. Tán csak nem találkozik még Csipkével is? Káprázat játszik vele bizonyosan. Káprázat volt az egész, egyszer csak föleszüdik, s látja, hogy ott feküsznek még most is a kergisz sivatagban, a tamariszkusz gyér árnyékában, s a látóhatár szélén reszket a fejjel lefelé fordult karaván, hogy eloszoljék a semmiben.

De beléptek a homályos házba, s a szaracén idegen nyelven szólt az egyik rabszolgának. És az ajtógyám sem volt olyan, mint Esztrigánban, vaskos, egyenes kőhasáb volt, minden faragás, díszítés nélkül. A mennyezet sem hajlott boltívbe. Lapos gerendamennyezet volt.

A rabszolga előrement, s elvezette őket egy sötét, keskeny folyosóra, ahol csak botladozva lehetett járni. Félrehúzott előttük egy függönyt. Két lépcsőfokon kellett Julianusnak föllépnie, hogy a kicsiny, homályos kamrácskába jussanak. Szemközt keskeny ablaknyíláson szűrődött be az alkonyat szürke világossága, a földön alacsony dikó állott, rajta medvebőr. Vajon ezt a medvét is nem Magna Hungariában ejtették el?

- Itt megpihenhettek - szólt a küszöbön a szerecsen, elégedetten simogatva szép bodor szakállát. - Enni is kaptok. Legyetek itt addig, amíg a társad meg nem gyógyul, vagy meg nem hal. Hadd tekintsen Allah szeretettel újszülött fiamra.

Azzal otthagyta őket.

Julianus lefektette Gerhardust, ledobta az üres átalvetőt a sarokba, azután letérdelt az ágy mellé, karját a beteg feje alá csúsztatta, s halkan súgta:

- Jobb így?

- Ó, atyámfia, ézös atyámfia - zokogott Gerhardus, s könnyei ráfolytak sárga arcára. - Mely igön jó felem vagy te néköm! Hogyan köszönjem meg... hogyan...

- Hallgass és pihenj - suttogta Julianus és fölkelt. - Lesz mendön. Tej, hús, kenyér. Imádj szépön, adj hálát Istennek, őt illeti a köszönet.

Egész éjjel ott feküdt az ágy előtt a földön, egy medvebőrön. Csöndesen morzsolgatta imádságait, elmélkedett, emlékezett és szundikált. Ha a beteg mozdult vagy sóhajtott, már odahajolt hozzá, megkérdezte, mit kíván, hogyan érzi magát. Tejjel itatta, tojással etette. Leste az arcvonásait, a színét: sárga-e, lemondó-e, a szemét: mosolyog-e. Ha aludt - többnyire mély kábulatban aludt -, ő is aludt egy keveset, s álmában ott gyalogolt a sivatagban, vállát Gerhardus terhe húzta. Fölfölriadt, megnyugodva nézett körül a kamrácskában, melyet libegő mécsláng világított meg otthonosan, örült, hogy álma csak álom volt, de aztán ijedten hajolt a beteg fölé: hátha nem él már. Ha Gerhardus is ébren volt, biztatta, meggyógyul, s meglátja Magna Hungariát. Mosolygott rá, úgy viselkedett, mintha semmi baj sem volna.

Hajnal felé távoli kakaskukorékolás hallatszott be a keskeny ablakrésen. Julianus fölkapta a fejét, s egyszerre kínzó honvágy öntötte el. Látta a fejérvári klastrom udvarát, a békésen kaparászó tyúkokat, a barna, ragyogó tollú kakast, amint hetykén fölszáll egy karóra, s vitézül kukorékol. Elgondolta, milyen messze van attól az udvartól, és szinte szédült. De csakhamar átlátott ördög incselkedésén, ami a kakasra gondolt, amely Jeruzsálemben kukorékolt, amikor Péter megtagadta Jézust. Ha ő most hazavágyik, noha Isten parancsának engedett, s Jézust követte erre a távoli, idegen földre, annyi, mintha megtagadná őt. Nem szabad hazagondolni! Végezni kell a munkát, amit Jézus és a szerzet kíván. A többi nem rá tartozik, hanem Istenre, aki szívébe ültette a vágyat már kisfiú korában, hogy fölkeresse a magyarokat, s kézen fogva vezette idáig, nemegyszer úgy, hogy maga sem tudta.

Hajnal felé Gerhardus mintha megkönnyebbült volna. Szeme tisztábban csillogott, értelme kivilágosodott, ajka sem fittyedt le olyan ferdén. (Ezt a különös, ferde mosolygást Julianus alig tudta elviselni. Mintha igen-igen magasról tekintett volna alá Gerhardus a világra.)

- Könnyebben vagy-é? - kérdezte Julianus.

- Könnyebben. De ézös fráter, gyónnom kell. Most jobban érzöm magam, agyamról mintha eloszlott volna a nehéz köd. Tudom, meghalok, hát hadd gyónjak.

- Gyónj, atyámfia, töredelmesen, meghallgatlak. De nem halsz meg. Itt maradunk, amég meg nem erősödsz, osztán továbbmegyünk, miként eddig. Elérközünk immár magyeri feleinkhez.

- Nem kell szépejtenöd a dolgot, fráter, nem félök a haláltól. Nem gyógyélok meg, hanem meghalok. Nem sokáig leszök immár terhedre. A kröszt levétetik a válladról.

Elmosolyodott, s keresztet vetett.

- Confiteor Deo omnipotenti... - kezdte halkan, meg-megállva.

Julianus az ágy elé ült a földre, lábait maga alá szedte, összekulcsolt kezét az ölébe nyugtatta, s áhítatosan hallgatott. Gerhardus egyhangú szavai halkan kopogtak a kicsiny kamrában. Mintha sírboltban lettek volna, a világból semmi zaj nem hallatszott. Vagy mintha tenger fenekére merültek volna.

Gerhardus meg-megpihenve, nyugodt hangon gyónt meg:

- Ez utolsó hórámban számot vetök magamval. Ha visszatekéntök életöm során, látom, mely tökéletlen vala mind jó szándékban, mind jó mívelködetökben. Gyermökkorom ott Barsban nehéz vala, szegényök valánk, s atyám rossz kresztyén vala, majdhogynem pagány. Ágyasokat tarta, úgy éle, akár valamely kun. Anyám keserge emiatt, s váltig mondá: eredj, fiacskám, légy te brát, imádj Istenhez egész életödben, bocsássa meg atyád gyalázatosságát, ne taszejtsa Pokolra, bocsássa reá Szent Lelkét, hogy megösmérje tötteit s megbánja. Én osztán klastromba menék...

Sóhajtott, küszködött a szavakkal. Pihent.

- Tudod, hogy neveködék, ösmersz es régóta. Forgolódék a tudományokban, ájtatosságban, iparkodék böcsületös szerzetös lennöm. Vidám valék, tudod. Hiszen együtt éldegélénk s tanólánk Bononiában es. Ám atyámat elfelejtém. Hálákat adék Istennek, oly gonosz valék, hogy nem kell véle lennöm, s látnom parázna asszonyait, azkiket béhoza házába, s hallanom anyám kesergéseit, sepeködéseit. Annyira megutálám atyámat s anyám szenvedéseit, hogy elfeledém őt. Mea culpa! Mea maxima culpa! - sóhajtotta, s száraz kezével a mellét ütögette. - Ha reágondolék es, csak utálatval gondolék reá, hitvány, alja férfiúnak nevezém magamban, s puffaszkodék, mennyivel jobb vagyok én nála. Jól érzém magam a fráterek közötte, könyveim közötte, elvégezém munkámat, jövék-menék s prédikálék, nagy utakat megtevék, sohasem lustálkodék... De nagy bínömet magamban hordozám: megvetém atyámat, s nem látám, Isten azért akará, hogy meghallgassam anyám szerető biztatását, megértsem könnyeit, hogy én legyek az, ki kézön fogja bínben fetrengő atyámat, s bévezessem bínbánat vezeklésébe és Isten Országába. Atyám, töredelmesen vallom ez utolsó hórában, sohasem gondolék én erre. Isten tudományt ada és jó elmét, vidám szüvet ada s fáradhatatlan testöt. Isten mindönt megada néköm, atyám! És én nem imádék a bínös férjfiúért, azki nemzőm vala, s azkinek köszönhetöm, hogy éltem s Jézust szolgálhattam.

Újból sokáig hallgatott.

- Nem menék el hozzá, noha tám keservesen vágyakozék utánam, s kéváná, hogy szavamot hallja, orcámat lássa. Nem keresém soha többé, sem őt, sem anyámat. Tám beteg vala, s megröttene Halál vigyorgó orcájától, megrémüle ördöng fenyögetéseitől, kérdözé magától a kétségbeesés hóráján, vajon Isten jorgalmas lészön-e hozzá... És én nem menék el hozzá soha, nem valék mellette, nem mondám néki: valld meg, atyám, kögyetlenségidet, paráznaságidat, bánd meg, s én megbocsájtok - susogta nyugodt hangon, mint aki ítéletet tart maga fölött, s nem kíván elhallgatni semmit. - Valának bizonyára gyönge pillanatai, mikor, ha fia mellette lött volna, megtért volna. Fiát igön szereté, büszkélködék velem, hangoztatá, mely nagy férfiú leszen belőlem, mely jól fog elmém. Mondogatá idegönök előtt es, az ű fiának lángeszi vagyon, éget, mint a tűz. És lásd, mégsem menék el hozzá soha. Hosszú utaim valának szerteszét hívek s hitetlenök közötte, tanejték, térejték, gyóntaték, föloldozék, halottakért imádék, eltemetém űköt. Csak Őrhalom felé nem vive utam soha, bár néha megszálla a vágy, hogy hazatérjek, s lássam atyámat, anyámat, feleimöt. A házacskát, azhol gyermök valék, a rétöket s erdőket, azhol neveködék, a patakot, azhol lábaimot locsolám. A házat, hol atyám éldegélt s tám most es él, ha el nem kárhoza. Hol anyám apolgata, étete-itata, s biztata, lögyek Jézus szolgája, menjek klastromba. Hol megnyerém Isten első sugallásait anyám szájából. Nem kanyarodék soha az utam arra, bárhogy kévánkozék es néha, nem engedék kévánságaimnak. Ördöngnek, gőgnek, könnyelműségnek engedék. A megvetésnek engedék, azmit atyám eránt érzék. És most, ez utolsó napokban, s mikor a sivatagban menénk, meggondolám, atyám es így méne élete sivatagában, s nem vala, akire támaszkodhatott volna. Te, atyámfia, magadhoz ölelél, s gyámolejtál, nem hagyál el az utolsó pillanatig. Én őt elhagyám, jóllöhet erősebb valék nála. Te neköm ennöm s innom adál, én nem adám néki önnie Jézus testét, s innia Jézus vérét, noha tám szomjaza, s ajka megdagada s elkéküle, miként az enyém. Te engöm nem utálál meg, atyámfia, gyöngeségömben s elesettségömben. Én megutálám s megvetém őt. Te nem vonogatád orrodat, azmikor én piszokban feküvék, s én vonogatám orromat az ű bínei piszkossága miatt. Te hátadra vevél - súgta egészen halkan, alig hallhatóan, s barna szemét erősen Julianus arcára szögezte -, hátadra vevél, miként gyermököt, s vivél napokig, hogy meglássam Magna Hungariát... Biztatál...

- Ne szólj rólam, atyámfia, lelkiatyád vagyok, gyónj - figyelmeztette meghatottan Julianus, s behunyta a szemét.

- Én nem vevém őt hátomra, jóllöhet atyám, nem vivém, hogy meglássa Jézus Úr birodalmát... nem biztatám...

Elhallgatott, szeméből könnyek szivárogtak.

- Csak mikor a pusztában valánk s a nyomorúság napjaiban esténként elvonula előttem életöm, s tisztán kezdék látni, érzém, mely igön nagy bínös vagyok. Igenyöst, szerettem volna kijutnom a sivatagból, látnom Magna Hungariát, hazamennöm esmég... Hogy elgyalogoljak atyám házához, letérdeljek az ajtó elé, mejjemet verjem s mondjam: én vétköm, én igön nagy vétköm! Tékozló fiú vagyok, eltékozlám atyám örökségét, mit Istentől kapott kresztvíz milosztjával. De most itt vagyok, térgyepölök a küszöbön, mejjemöt veröm, s kérlek, atyám, engedj meg! Hallgass meg! Fiad vagyok, ha te bínös vagy, én es bínös vagyok... Így látám vétkömet lassanként egyre tisztábban a pusztában. És meggondolám, Isten azért külde veled, atyámfia, hogy a pusztában vezekeljek, böjtöljek. Azért levék kröszt a válladon, hogy lássam, mely alázatval s örömvel viszöl te engöm, holott én nem tartám vállamat bínös atyámnak. Mikor osztán ott üldögélék ama hársfa alatt... Bunda városa mellett... És te, atyámfia...

- Gyónj, fiam, ne szólj rólam, gyóntatód vagyok - intette ismét Julianus, de elszorult a torka s elfordult.

- Gyónom a mindönható Istennek, amikor ott üldögélék a fa alatt... és te tejet hozál, meg tikot vásárolál s megfőzéd... S kezedbe fogva fejemöt, megitatál s megetetél... Arra gondolék, atyám, hogy ama kicsiny házban, hol bínös atyám és szomorú anyám él tám még ma es, így hozá atyám a mezők termését, így tevé elébem a köleslepényt... És mikor ő vala éhös Isten jorgalmára és szomjas milosztjára... de tehetetlen vala, járni nem tuda... Én nem sieték hozzá a vigasztalás táplálékával, a bínbánat eledelével... Ó, atyám, atyám, mely nyomorult fiad vagyok én!

Fejét visszaejtette, vékony ujjait sárga arcára tapasztotta. Így maradt nagyon sokáig. Julianus uralkodott magán és várt. Végül megijedt: hátha nem is él már? De élt. Beesett melle zihált a rongyos ruha alatt, kuszált szakálla reszketett. Julianus várt, míg megnyugszik.

- Mea culpa, mea culpa - suttogta Gerhardus, levette arcáról a kezét, fejét fölemelte, s Julianusra nézett. - Szánom-bánom szüvemből, lelkemből... Itt, ez idegön földön, ez idegön házban látom, mit tevék s mit nem tevék. Ily messze kelle jönnöm, hogy közel legyek atyámhoz, megfogjam a kezét s biztassam: tartson bínbánatot, sömmi sem vesze még el. Igenyöst, vétközék a negyedik parancsolat ellen. Olyan valék, miként Noé fiai, azkik megutálák s csúfolák őt, mikor részegön feküdt, s tagjai mezejtelen botránkoztatták üköt. Atyám vala, ha részög es, de én nem valék fia néki. Ű éjjelét-nappalát izzasztó mívelködetben tölté, szánta és vete, forgatá a sarlót, csépöt, fát vága, roskada alatta, hóban es, szélben es elméne dolgára, hordá a tizedöt papnak, várespánnak. Verraszta, mikor jégverés vala, szájától voná meg a falatot, ha szárazságban kisüle a gabonája, könnyezék, ha elhulla barma, juha, lova... De én nem valék fia néki. Jóllöhet vetésim virulának, barozdáim kövérek valának, nyájam gyarapodék, asztalom megterüle, kenyerem mindég új vala. Mikor hátadon vivél, atyám, elgondolám, te fiadul fogadál engöm, s életödet adnád érettem. Én kedég nem fogadám őt atyámul, s nem adám érette üdőmet sem...

- Esmég rólam szólasz - intette Julianus.

- Nem szólok immár, de szólanom kellene. Ezör meg ezör mérföldet tevék, hogy megértsem életömet. Atyám kröszt vala vállamon s én letevém. Most immár fölvenném, de nem lehet többé. Isten nem vezéről haza, utam nem fordulhat vissza ezután. Nem lépök be Magna Hungariába. Rövid életű levék e földön! De megnyugszom Isten bíntetésében, sőt hálákat adok néki, hogy ide elhoza, s megláttatá vélem bínömet, mit eddég nem gyónék meg, mert nem ösmerém. Meggyónám haragos pillanatimot, parázna gondolataimot s mívelködeteimöt, meggyónám restségömet. Ezt sohasem gyónám meg. Most immár elmondám. Kérlek, atyám, oldozz föl Jézus érdöméért. Hogy békén haljak meg, s bélépjek az örökségbe... azmit Isten készéte számomra...

Hosszú csend következett.

- Nem kévánsz még mondanod valamit? - kérdezte Julianus, és erősen Gerhardus arcába nézett. - Nem jut eszödbe más sömmi?

- Várj... kérni akarlak valamire, atyám - suttogta Gerhardus, s összevonta szemöldökét, ujjával a ködmönét babrálta. - Én immár nem mehetök oda, Őrhalomra. Kérlek Jézusért, eredj te. Szakejts magadnak egy-két napot. Ha a szállás felé közelödsz, ott van a ház mindjárt balra. Két magos jegönye áll ottan. Ott a ház. Eredj be. Térdelj le a küszöbére s mondd: a ti fiatok, Gerhardus fráter képében jövék. Ű örök álmát alussza valahol a Jaik mellett, Ázsiában. De utolsó hórájában megvallá nagy bínét, mit atyja ellen elkövetött. És azután lépj be, s ülj le az asztalhoz. Szólj Jézus Úrról. Mondd el azt is, hogyan halék meg. S hogy utolsó sóhajtásommal mondám: térj meg, atyám, legyön békés, bódog, könnyű halálod, könnyű a föld... Hogy találkozhassunk Isten színe előtt. Megteszöd?

- Meg - bólintott Julianus megrendülve.

- Hát a két jegönye, ne feledd... Tám így jóvá tehetöm bínömet... Kérlek, atyám, oldozz föl most és áldj meg.

Julianus föloldozta, keresztet vetett rá.

- Most, most bódog vagyok - tette vissza elnehezült fejét Gerhardus a medvebőrre. - Lásd, pönitenciát nem szabhatsz... Nehezen tudnám disciplináltatnom magamot...

*

Julianust Gerhardus állapota arra kényszerítette, hogy mindig mellette legyen, segítse, vigasztalja, s ha meghalna, ott legyen az utolsó percben, lefogja szemét, imádkozzék fölötte. Tán utolsó sóhajával még mondana is valamit, amit neki hallania kell. De a föladat, melyet végre kell hajtania, azt parancsolta, hogy járjon-keljen a városban, tudakozódjék a magyarok felől, ha lehet: magyart is találjon. És gondoskodjék további útjáról. Bízott abban is, hogy Gerhardus a gyónás után ismét erőre kap, jutalmul töredelmes bűnbánatáért. Hányszor látta már, hogy a haldokló, amikor meggyónt, megáldozott, egyszerre megkönnyebbült, ereje visszatért, étvágya megjött, lábadozni kezdett, meggyógyult. Korántsem csodálkozott volna, ha Gerhardusszal is ez történik. Biztató jeleket is látott. A beteg fráter aludt ugyan, de nem merült abba a sötét, zavaros, nehéz eszméletlenségbe, mint eddig. Nyugodtabban lélekzett, ajka nem fittyedt le olyan megvetően, s a tekintete is tisztább volt. Mintha csakugyan gyógyult volna. Így, amikor megetette, megitatta, s együtt imádkozott vele, ott-otthagyta egy kis időre, hogy a városba menjen.

Ha azután a városban járt, nyugtalanította a beteg. Ha vele volt, nyugtalanította az utazás. A tudat, hogy a nagy városban bizonyosan kell lennie egy-két magyarnak, nem hagyta békén.

Kiment a városnak hol az egyik, hol a másik kapujába, s leste, figyelte a jövő-menőket. Míg a déli kapunál ácsorgott, attól felt, hátha éppen az északi kapun megy ki egy-két magyar, ha ott állna, megérthetné a szavukat, megismerhetné őket. Ha az északi kapunál nézegette a karavánokat, férfiakat-nőket, attól tartott, éppen a délinél sikerült volna magyart fognia. Lézengett a csónakok s bárkák körül a folyóparton, hátha a prémszállító kalmárok között talál magyart. Járkált a vásártéren, figyelte a rabszolgákat, az alkudozókat, lovasokat és kordésokat. Már mindenkiben magyart vélt látni. Nemegyszer megszólított valakit magyarul, s dadogva állt odébb, mikor kiderült, hogy nem érti, mit mond. A kapuk őrsége, a vásárterek felügyelői kinevették, s nem tudták fölérni ésszel, mit ténfereg közöttük ez a rongyos, nagy szakállú idegen, aki egy szót sem tud a nyelvükön. Nemegyszer settenkedő tolvajnak vélték, s nagy kiabálással megdobálták.

Egy alkalommal négykerekű, könnyű szekeret látott, mely elé három ló volt fogva. A szekér gazdája szétvetett lábbal állott, úgy hajtotta lovait nagy hetykén. Bőrgatya, bőring, kucsma és rövid csizma volt rajta. Julianus dobogó szívvel ugrott a szekérhez s intett. A férfi visszafogta lovait, s kérdezett valamit bolgár nyelven.

- Magyeri vagy-é? - nyögte piros arccal, dadogó nyelvvel Julianus.

Az ember elbámult, s rázta a fejét.

- Magyeri? Magyeri? - ismételte Julianus, lassan ejtve a szavakat, hogy jobban megértse.

- Madzsar! - bólintott az ember.

A fráternek torkába buggyant a szíve. Szinte megszédült.

- Az, az, madzsar! - kiáltotta magánkívül.

De az csak csodálkozott, fehér fogait kimutatva nevetett, s rázta a fejét. Majd ostorával a szekérre mutatott s megismételte:

- Madzsar!

Azután csettintett lovainak, s nagy zörgéssel elporzott.

A szó tehát magyar volt. Az ember is nagyon hasonlított azokhoz a kissé zömök, vállas, széles pofacsontú, barna arcú férfiakhoz, akik Magyarországon a falvakban laknak. De mért nem értette meg mégsem, mit mondott Julianus?

Mindamellett ezt a szót: madzsar. Mint talált gyöngyöt vitte haza, forgatta, nézegette, tenyerére vette, méregette. Titkos üzenetet hozott ez a gyöngy, de nem tudta, mit.

Otthon elmondta a méltóságteljes, szép szakállú szerecsennek, mit tapasztalt. A szerecsent igen érdekelte a rongyos idegen, akit fia születésének örömére házába fogadott. Elmondatta Julianusszal, kik azok a magyeriak, akik küldték, hol van az országuk, ki a királyuk, milyen városaik vannak, s mely vallást követnek. Az illatozó nagy fák alatt álldogálva szakállát simogatta s csodálkozott. Mennél többet tudott meg Julianusék utazásáról, annál jobban nőtt a tisztelete irántuk. Maga is érezte, milyen nagy fába vágták a fejszéjüket. Egyszer csak a homlokára csapolt:

- Nem az az ország-e Magyarország, ahova innét is többen költöztek, az Etil mellől? Bulgár kalmárok?

- De az.

A szerecsen arca fölragyogott. Kétszeres gyönyörrel pödörgette-simogatta selymes fekete szakállát.

- No és hogyan élnek ott?

- Igen jól élnek, uram. Övék az ország vámja, pénzverője, sóraktára, ők szedik a vámot - mesélte Julianus, és arra gondolt, mennyi keserűséget okoznak ezek az izmaeliták odahaza, hogy gyűlölik őket, s milyen hatalmas vagyonokat halmoznak össze a nép verejtékén.

Ám a szerecsen igen meg volt elégedve a fölvilágosítással.

- Hát bulgárul tudnak-e?

- Csak az igen vének, azok is alig.

- Nem kívánkoznak ide, mi?

- Bizony nem. Úgyszólván övék az ország.

- No, hát ez szép, nagyon szép - bólogatott a szerecsen.

Mintha szoros kapcsolat támadt volna közte és Julianus között ezen a réven. Megparancsolta egy rabszolgának, gondja legyen nemcsak tejre, húsra, tojásra, de orvosságra is. Behívta a frátert a házba, leültette egy nagy, szőnyegekkel s vánkosokkal pazarul berendezett szobában, maga is leült, s mézes italt meg kupákat hozatott. Julianusnak el kellett mondania mindent. Hogyan vonultak a magyarok részint Nyugat felé az Etelközbe s onnét Hungaria Novába, részint a Meotison túli vidékekre, az asszaszin hegyek alá, részint pedig Északra, ahol az Etil s a Jaik ered. Hogyan böngészték ki a krónikákból, hogy ezeknek a magyaroknak is meg kell valahol lenniök, hogyan indultak el s utaztak Matrikán, Torgikánon át idáig. Hogy rabolták ki őket, hogy vélte pártfogásába Matrika fejedelmének első felesége. Csak arról nem szólott, hogy Domonkos rendjéből való szerzetesek, s hogy az Evangélium fényét viszik.

- Így jutottunk végül ide, Isten segedelmével - fejezte be szavait, s maga is elámult, mekkora utat tettek meg, mint a hangyák, lépésről lépésre.

- No és mit akar a kerálotok azokkal a madzsarokkal? - érdeklődött a szerecsen.

- Hírt akar hallani róluk, mert a régi hagyományok tisztelete őrzi az országok hatalmát - felelt Julianus.

- Nagy kerálotok, kiváló kerálotok van, tartsa meg soká Allah - helyeselt a szerecsen úr bólogatva, s megsimogatta szakállát. Julianus már tudta, mekkora tekintélye van itt a szakállnak, s olykor-olykor ő is megcirógatta ápolatlan, kócos szakállát.

Majd arra kérte a szerecsent, legyen segítségükre, mihelyt tovább tudnak menni. Ezt a szerecsen meg is ígérte, bár arról hallgatott, hogyan akar segítségükre lenni. Julianus remélte, lovat, kísérőket ad.

Nemcsak orvosságot, de javósembert is küldött a szíves házigazda. Amikor estefelé, belefáradva a haszontalan kutatásba, izgalomba, Julianus hazatért, ott talált egy vén, hallgatag, méltóságteljes, hosszú szakállú embert, amint negyven kis kenyérdarabot rakosgatott a földre, maga is leguggolt, szemét behunyva érthetetlen szavakat mondott, majd a kenyérdarabkákkal hétszer-hétszer megkerítette a tehetetlenül fekvő Gerhardus fejét. Ezután intett Julianusnak, segítsen levetkőztetni a betegét. Ellentmondást nem tűrve pillantott rá szúrós fekete szemével, s Julianus arra gondolt, hátha használ ennek a pogány tudósnak az orvossága. Rábeszélte hát Gerhardust, engedje, hogy lehúzzák a ködmönét. Amikor megtörtént, a javós egy bögréből megmosta a sovány, sárga, szinte már nem is emberi, reszketve didergö s eldőlni akaró testet, azután hajlongva homlokához emelte ujjait, s tenyerét Julianus felé nyújtotta. Ez a mozdulat a világ minden nyelvén azt jelentette: adj valamit. Julianus előkotort egy dirhemet s odaadta. A javós megnézte, megcsodálta, majd erős fogaival megrágicsálta és sűrű hajlongással, áldást motyogva elment. A bocskora nyírfaháncsból volt.

- Mért nem dobád ki? - nyöszörgött Gerhardus. - Mit használ már az ő hitvány kotyvaléka! Megmaradt volna az a dirhöm.

- Hátha tud valamit? - ellenkezett Julianus. - Látád, mekkora szakálla s milyen hatalmas tudománya vagyon.

- Ez a szakállak birodalma - nyögött Gerhardus, de mosolygott. - Mióta Matrikába érénk, csak szakáll meg szakáll. Ápold a szakálladat, ézös fráter, könnyebben béjutsz Magna Hungariába.

Julianus nevetett. Ismét a régi Gerhardus volt. Vagy úgy tett, mintha az volna.

Este a házigazda hívatta Julianust.

Ahogy belépett a mécsesekkel megvilágított szőnyeges szobába, még egy turbános, drága szükmenes, piros csizmás férfiút látott a vánkoson a szerecsen mellett. Ennek még gyönyörűbb s ápoltabb szakálla volt, mint a gazdának, valóságos fekete sörény, bár itt-ott ezüst szálak csillogtak benne. Nagy nyájassággal köszöntötte Julianust, s kíváncsian nézett rá vörös héjú, ravasz, de azért ájtatos szemével. Görbe orra szinte a bajusza fölé borult, élveteg, széles ajka lebiggyedt. Fejét kosárszerű fehér turbán koronázta. Hatalmas püffedt teste elmállott a dagadó vánkoson, akar a vén kotlósé.

- Ez a kiváló férfiú - mondta a szerecsen, s meghajtotta a fejét -, Allah adjon néki hosszú életet - megsimogatta remek szakállát -, nekem régóta tisztelt barátom. Mollah ő, mindnyájunk igaz örömére. Érdeklődik felőletek. Mondd el neki, kik vagytok s mit akartok. Hová iparkodtok.

A turbános vén bólintott.

- Magam is arrafelé készülök - mondta rekedtes orrhangon -, hirdetem Allah hatalmát. - Meghajolt, s többször végigsimította szakállát. A szerecsen ugyanúgy tett. - Mollah vagyok, mint hallottad, egyszerű, szegény mollah, hirdetője Allahnak s az ő prófétájának.

Miközben beszélt, szerényen behunyta szemét, s Allah és a próféta említésekor megsimogatta dús szakállát.

- Tanultam valamit - folytatta szerény dölyffel, az orrán szűrve át a hangot -, jártam Aleppóban, Damaszkuszban, a medreszén. Ott tanultam meg arabul is. Így hát kíváncsi vagyok, kik vagytok, s mit akartok odafönn, a madzsarok között.

Julianus óvatosan, hallgatott minduntalan dicsérve elmondta, amit a szerecsen már tudott. Azt sem hallgatta el, hogy keresztyének. Ez a mollahnak nem tetszett, szemöldökét neheztelőn összevonta, szaporán köszörülte a torkát, s piros, telt ajkait lebiggyesztette.

- Úgy hát hitetlen kutyák vagytok - mondta nyugodtan.

- Jézus Úr hite az igaz hit - felelt indulatát visszafojtva Julianus.

- Jézus Úr nagy próféta volt, de az egyetlen próféta Mohamed. Azért mondod igaz hitnek a hitedet, mert nem ismered Mohamed hitét. No, folytasd - intett elnézően, miután ismét megsimogatta szakállát Mohamed nevének említésekor.

Behunyta a szemét, de Julianus úgy érezte, szempillái alól élesen figyeli. Ezért kellemes arcot vágott, s szelíden beszélt tovább.

- Ha nem volna beteg a társad - kegyeskedett a turbános -, megfogadnálak szolgáimnak, hogy kísérjetek az úton. Hiszen olyan szegények, nyomorultak vagytok, nyavalyás hitetlenek. A barátom kedvéért megtenném - bólintott a szerecsen felé. - Hogy lássa, az ő jótéteménye nem áll meg békés háza küszöbénél. Teszem pedig újszülött fia boldogságáért. Mert az ő fia olyan az én szívemnek, mintha az én fiam volna.

Csudálatosan tudtak bókolni, mosolyogni, hajladozni, csudálatosan tisztelték és bámulták egymást.

- Köszönöm, jó uram, a szívességedet, élj sokáig, s légy mindig egészséges - hajlongott Julianus, s magában kérte Istent, a szent ügyre való tekintettel bocsássa meg ezt a hízelgést. - De hát a társam beteg, s tán meg is hal...

- Az én nagyrabecsült, bölcs elméjű barátom uram - hajlongott a mollah - nem küldött be hozzá orvost?

- Küldött, uram, nem is győzök hálálkodni neki ezért.

- No, hát akkor majd meggyógyul. De attól félek, sokáig tart a gyógyulása, s nekem indulnom kell. Pedig szívesen megfogadnálak, te hitetlen kutya. A keresztyének becsületesek, nem lopnak, hűséggel kitartanak a bajban. Tudnak tűrni. Nem panaszkodnak. És kevéssel beérik.

- Én is beérném kevéssel, uram.

- Hát lovon utazhatnál, s kapnál enni - folytatta a mollah orrhangon, olyan ábrázattal, mintha gyémántokat, rubintokat szórna Julianus elé. - Magam is szegény vagyok. No és nem hagyhatnád itt a társadat? Jó helyen van. Itt megvárhatna.

- Nem hagyom el, uram, míg vagy meggyógyul, s velem jöhet, vagy meghal.

- Szép, nagyon szép tőled, igaz szívre vall. Kár, hogy hitetlen vagy, te idegen.

- Még megtérhet - reménykedett a házigazda. - Allah irgalmas.

- Adja Isten, hogy megtérjen. Bennem jó gazdát lelnél, te idegen - suttogta szerényen, s behunyta a szemét. - Megkövetelem ugyan a becsületes szolgálatot, hűséget, vitézséget, de meg is adok mindent. Ennivalód lenne, lovagolhatnál. Én nem vagyok fösvény, nem sajnálom az eledelt a szolgámtól. És nem is kívánok olyan sokat. Gondoznád a lovakat, lenyergelnél, fölnyergelnél, ha rablók támadnának meg, védelmeznél.

- Rablótól itt nemigen kell félni vetette közbe a szerecsen. - Békés tartomány ez, békés nép, földet mível, kertészkedik, mesterségekben szorgoskodik.

- No, de a maholok - figyelmeztette a turbános, és szúrós szemében félelem felhőzött, - Nagyon készülődnek. Szörnyű hírek keringenek róluk, Allah pusztítsa el őket valamennyit.

Julianus nem először hallott a maholokról vagy mohalokról. A rémület, mely most kiült a két férfi ábrázatára, mutatta, hatalmas, félelmes nép lehetnek. Szerényen meg is kérdezte, miféle nép az s hol lakik. Annyit már Torgikánban is mondtak róluk, hogy erejüknek nem lehet ellenállni, irgalmat nem ismernek, amely országot megtámadnak, ott kő kövön nem marad, meg a fű is elszárad. A mollah és a szerecsen azonban hallgatott.

- Ne emlegessük őket - szólt végül a rekedt mollah, s elsápadt, mintha hascsikarás bántaná. Ne is emlegessük őket. Tudod, hogy mi lett a sorsa Korezm tartományának. Pedig mily vitéz nép, mily gazdag ország volt, mily nagy tudomány és művészet volt ott! Ne emlegessük.

- Nagyon is közel vannak - sóhajtotta a szerecsen -, ha csakugyan ránk törnek, végünk.

De a beszélgetés megszakadt, s többé nem is indult meg.

*

Ahogy belépett a kamrácskába, s tekintete a mécsvilágban sárgálló arcra esett, megnyugodott. Gerhardus kissé oldalt fordított fejjel aludt, kezét békésen összefonta a mellén. Arca sima volt, csak iszonyúan sárga.

Julianus örült, hogy íme, mégis valamit használt a javós orvossága. Csöndesen letérdelt, imádkozott, majd lefeküdt a földre a medvebőrre.

Nem volt még álmos, a beszélgetés fölizgatta. Összevissza kavargott minden a fejében. Javós, mollah, szerecsen, mahol, Korezm, a szekeres szava és villogó fehér fogsora. A mollah ajánlata, hogy fölfogadná őket szolgának, lovon mehetnének át Bulgarin. Ez fölajzotta reményeit s bizakodását. Ha fölébred Gerhardus, elmondja neki. Meg fog gyógyulni! A gyónás könnyített rajta.

S elgondolkozott Gerhardus bűnén.

Sokáig hevert álmatlanul. Siket csend volt a kamrában. Csak a mécses sercegett. Végül nyugtalanítani kezdte a csönd. Mért nem hallja a beteg fráter halk lélekzését?

Mért nem mozdul?

Ijedten fölült.

Egy légy röppent föl a zajra, zümmögve keringett a szűk szobában, majd megint visszaszállt oda, honnét fölzavarták, Gerhardus nyitott szemére.

Zölden csillogva ült a szeme sarkán, és Gerhardus meg sem moccant, hogy elkergesse. Hályogos szeme a gerendára meredt.

- Meghalt! - suttogta Julianus. Hosszan nézte a nyugodt, merev, megbékélt arcot. Aztán leszorította a nyitott szemhéjakat, elkergette a makacsul visszaszálló zöld legyet. - Requiescat in pace. Et lux perpetua luceat ei.