Nyolcadik rész

A becsületes mollah, mihelyt megtudta, hogy a hitetlen kutya társa meghalt, újból fölajánlotta jótéteményeit, tisztára csak emberségből s a szerecsen iránt érzett olthatatlan barátságból - melynél csak a tisztelete volt nagyobb. Gazdag kalmár lehetett a szerecsen, ha a mollah ennyire szívén viselte újszülött fiacskája szerencséjét.

Miután három rabszolga megásta Gerhardus számára a gödröt két magas jegenyenyár között - hogy örök pihenőjén Őrhalom nyárfái susogjanak fölötte idegen földön is, hallgatagon megvárta, míg a rongyos, fésületlen szakállú idegen térdre borulva elmondja imádságait, keresztet vet s könnyeit letörli. Aztán ráhányták a földet az összekulcsolt kézzel, behunyt szemmel, sárga arccal, de megbékélten fekvő halottra, először egy-egy marék földet dobva rá s elsuttogva: "Sti vilye púzanda, kazsar!" Julianus is vetett rá egy marékkal. "Legyön néköd könnyű a föld!" Majd átadott a rabszolgáknak három megmaradt dirhemje közül egyet, mire azok elképedtek, majd eszük nélkül szaladni kezdtek hazafelé, nyilván attól tartva, hogy a rongyos idegen megbolondult, s ha kijózanodik, visszaveszi a pénzt. Vagy varázsló, s a pénz csak szemfény vesztés.

Most hát semmi oka sem volt többé Julianusnak, hogy a városban ténferegjen, a vendégszerető ház csendjét élvezze. A kamrácska egyébként is olyan volt csakugyan, mint egy sírbolt. Sírbolt, melyben láthatatlanul ott fekszik a sárga arcú halott, felé fordítja szánalmas képét, ajkát lebiggyeszti, s közömbösen néz rá megtört barna szemével. A halott, aki mégis suttogott, imádkozott és panaszkodott, sőt mosolygott is. A halott, akihez Julianus nemegyszer hangosan szólt a sötétben, s csak amikor egészen föleszűdött félálmából, tudta, hogy nincs, nem hallja őt s nem válaszolhat. Torka elszorult, szemébe könny szökött, s hogy eltávoztassa magától az oktalan bánat kísértéseit, buzgón imádkozott. Belátta hát, hogy innét mennél hamarabb mennie kell.

Ezért örömmel fogadta a derék mollah indítványát, s fölcsapott szolgának. Míg a mollah elkészült az útra, azaz lovakat szerzett, szolgákat fogadott, élelmet vásárolt, Julianus a városban lézengett, a véletlenre, jobban mondva Isten szándékaira bízva, hogy magyarral találkozzék. Járás-kelés, ácsorgás és figyelés közben egyre rajtakapta magát, hogy Gerhardusszal beszélget, gondolatban bíztatja, terveket mond el neki, vagy elképzeli, hogy fog örülni, ha a kamrácskába belép és ráköszönt.

Azután elhessegette magától a szomorú gondolatokat, iparkodott fájdalmas magányát vidámabb szemmel nézni, s arra gondolt, Gerhardus immár az örök boldogság országában vigadozik, színről színre látja Istent. Bizonyosan közbenjár nála az ő munkájának sikeréért is.

De most már végképpen egyedül maradt. Szomorúsága a maga állapota miatt borult rá mint sötét, fenyegető felhő, a maga állapotát siratta, a maga társtalanságát, elhagyatottságát, számkivetettségét. Gerhardus egy darab Magyarország volt, a klastrom, az otthoni élet, otthoni nyelv. Ez tűnt el mellőle, és szállt sírba visszahozhatatlanul. Bűnös volt, hogy bánkódott. Vidulnia kellett volna Gerhardus örök boldogsága s a maga elhagyatottsága fölött.

Gerhardus halála után a harmadik reggel napkeltekor vállára vetette üres átalvetőjét, keresztet vetett, s elbúcsúzott a kis kamrától. Házigazdája még bizonyosan aludt. El sem köszönt tőle, csak gondolatban mondott neki köszönetet.

A mollah kőházának tágas udvarán négy ló ácsorgott. Két bőrgatyás, báránysüveges, csizmás ember a málhák fölrakásával vesződött. Ahogy Julianus belépett, s fejbólintással üdvözölte őket, mérgesen végigmérték, s mondtak valamit. Talán azt, hogy: ez a rongyos akar velünk jönni? Ez az idegen? Hiszen a szakállát sem tartja rendben! Julianus szégyenkezett, s odament hozzájuk, hogy segítsen. Integetett, s azok is integettek. Megragadtak egy nagy zsákot, melyből sátornemezek lógtak ki, s Julianus vállára emelték. A fráter megtántorodott, nyögött, de összeszedte erejét, s elbaktatott a zsákkal az egyik lóhoz.

Az ajtóban megjelent a mollah. Lefelé szélesedő ábrázata megvető ajka, méltóságosan göndör, ápolt szakálla szigorúan meredt a munkálkodókra. Julianus meghajolt, homlokához érintette ujjait s köszönt. A mollah fejet sem biccentett, hanem rekedt orrhangon fújta:

- No, itt vagy? Jól van. Hát csak dolgozz.

Azután a maga nyelvén utasításokat adott a másik három szolgának.

Itt csak négy ló van - gondolta Julianus, miközben a málhát a teherhordó nyereghez kötözték. - Hol a mi lovunk? Melyiken megyünk mi? Kettőt megterhelünk, kettő szabad? Tám csak nem ül egyiken a mollah, a másikon meg én? Hiszen akkor a többi három gyalogol. Vagy ezek ittmaradnak?

Szorgalmasan dolgozott, emelgette a nehéz sátornemezeket, élelmiszerrel tömött iszákokat, kötözte a szíjakat, köteleket.

Hamarosan elkészültek, két ló megterhelve állott, kettő meg várta utasát. Kiderült, hogy a mollah a feleségével utazik, ők meg mind a négyen gyalogolnak. Mert a derék müszülmén egy talpig fátyollal takart, díszes zöld ruházatú, piros saruban lépkedő asszonnyal tért vissza, meghajolt Dél felé, ahol a szent Kábát őrzik, megsimogatta szakállát, s nyeregbe segítette az asszonyt. Majd visszatért a házba, s négy karddal jött ki.

- Övezd föl a kardot - mondta Julianusnak. - Ha megtámadnak bennünket, hadakoznod kell. Csak azután meg ne futamodj. De hiszen nem futamodsz te meg, a keresztyének hűségesek.

A három másik kardot a többieknek adta.

Néhány rabszolga csődült ki az udvarra, s nagy hajlongások között rivalgott. Nyilván szerencsés utat kívántak szeretett gazdájuknak.

- Hát akkor Allah nevében - mondta a mollah, s nyeregbe vetette magát. Bár alacsony volt a ló, csak nagy erőlködéssel, nyögéssel tudott fölkapaszkodni rá. Rettentő teste alatt szinte meggörnyedt a kis kócos paripa. De amint fölült, arca meg méltóságosabb, pöffeszkedőbb lett. Úgy tekintett körül az udvaron, úgy nézett a házakra, mintha uralkodó volna, s országát bejárni indulna el, nem négy gyalogos szolga, hanem egy lovas tümén élén.

Julianus a mollah mellé lépett, s tisztelettel megkérdezte:

- Mondd, jóságos, bölcs mollah, a mi lovaink hol vannak?

- Mi? - fordult felé nyergéből a mollah, s kimeresztette táskás szemét, lebiggyesztette duzzadt, piros ajkát. - Miféle lovakról beszélsz?

- Azt mondtad, bölcs és jóságos mollah, nemcsak enni kapok, de lovat is.

- Mi? Lovat? - krákogta, orrán át eresztve a szavakat. - Mióta ilyen követelők az idegen, hitetlen kutyák? Ahelyett, hogy megköszönnéd jóságomat, még lovat is követelsz?

- Nem követelek, tiszteletreméltó mollah, csak kérdezem. Mert azt mondtad, lovat kapok.

- Nézd csak - ámuldozott a müszülmén. - Csodálkozom rajtad, te idegen! Vajon mi lett volna a sorsod, ha szolgálatomba nem fogadlak? Éheztél, szomjaztál volna, tévelyegtél volna az idegen földön, minden kutya megmart volna, a lakosság kirúgott volna. Végül ott vesztél volna valamelyik karavánút mellett, farkasok nyalnák véredet. És le meg lovat követelsz? Ó, Allah, mily gyalázatos emberek vannak a földön! Mily hálátlan idegen ebeket bocsátottál a földre!

Azzal intett, hogy táguljon és szedje a lábát. Az asszonyhoz fordult, méltatlankodva beszélt hozzá. A sűrű fehér vászonlepel alól halk sikongások hallatszottak. Az asszonyt is megbotránkoztatta az idegen pimaszsága.

Az a tíz nap, amit Julianus a mollahval töltött, a megaláztatások, értelmetlen viták, gyalázkodások s örökös loholás korszaka volt. Ha Julianus nem lett volna szerzetes, nem vette volna szelíd megadással a vállára Krisztusnak ezt az újabb igáját, s imádságaiban megnyugodva nem találta volna könnyűnek és édesnek, megölte volna a mollahot. Annál inkább, mert csak vele bánt így. A három másik szolgával nem mert úgy kötekedni és komiszkodni, nyilván, mert azok az ő nemzetéből valók voltak. De Julianus idegen volt, a mollah anyanyelvét nem értette, s a tetejébe keresztyén.

Akkor éjjel, amikor elindultak, eső esett, olyan jó, áldott langyos tavaszi eső. Az emelkedő Nap ragyogásában minden fűszál, minden falevél villogott-szikrázott. Hűvös volt, s a gyümölcsfák virágba borulva illatoztak. Julianus azzal vigasztalódott, hogy gyönyörködött a szelíden lankás, dúsan zöldellő, virágokkal borított vidéken, hallgatta a lovak vasainak csörömpölését, a gyalogoló szolgák érthetetlen beszélgetését, meg vigyázott, hogy az oldalára kötött kardot úgy vigye, ahogy vinni kell, s bele ne botoljék. Még mulatságosnak is találta, hogy ő, Julianus fráter, kardosan gyalogol a magas fűben, kardosan, mint valami vitéz. Ha ezt Gerhardus látná, nem tudna hová lenni a jókedvtől.

Délfelé, amikor már nagyon meleg volt, s enni is, etetni is kellett, a mollah megállást parancsolt. Lesegíttette magát Julianusszal a nyeregből, ő meg az asszonyt segítette le.

- Üssétek föl a sátrat - mondta rekedten Julianusnak. Megismételte bolgár nyelven is.

Ugyan mi a kányának kell fölütni a sátrat? - töprengett Julianus. De hozzáfogtak a munkához, leoldozták a sátor nemezeit, rácsait és köteleit az egyik lóról, megint csak Julianus, az idegen kutya vállára rakva a legsúlyosabb terheket. Közben a mollah szigorú tekintettel figyelte őket.

- Hogy fogod azt a rácsot, te barom! - kiabálta rekedten, s piros, duzzadt ajka, méltóságos szakálla reszketett. - Nem láttál meg rácsot? Nem tudod, mi a sátor? Hát ezért etetlek-itatlak, ezért teszek veled jót, ezért mentettelek meg a pusztulástól?

Julianus megadta magát sorsának, s iparkodott mindent a legjobban csinálni. Három társa azonban nem érezte magát annyira szolgának, s mindent megtett, hogy könnyítsen a maga dolgán, nehezítsen az idegenén. Az egyik, fiatal legény, meg suttyomban el is gáncsolta, amint roskadozva forgott a nemezek súlya alatt, s nem láthatott a lába alá.

Mintegy véletlenül tette, de amikor Julianus meglódult, harsányan nevettek, a mollah pedig rikácsolt.

Hogy miért kellett sátrat verni, a mollah megmondta maga:

- Ifjú feleségem mind a hatnál kedvesebb számomra, mert tizenöt tavaszt látott csupán, s oly szép, mint a kelő Hold. Hátha megárt neki a deli napsütés.

Elkészülvén a sátor, a mollah nagy szívességgel bevezette az asszonyt, mézes, diós süteményeket, mézben főtt gyümölcsöket vitetett be, egy kisebb tömlőből sűrű italt öntött az ezüstkancsóba, s visszavonulva a sátor vánkosai közé, lebocsátotta a függönyt.

A lovak legeltek, a szolgák köleslepényt ettek, tereferéltek. Meg sem látták Julianust. Ő várt egy darabig, majd csak adnak enni, de nem adtak egy falást sem. Hát megnyugodott sorsában, félrevonult, letérdelt, s elmondta a deli órára rendelt ájtatosságot.

Mikor a Nap tüze engedett, ismét fölszedték a sátrat, s a mollahék lóra ültek. Julianusnak ismét nyögnie, roskadoznia kellett a teher alatt, ismét vigyáznia kellett, hogy el ne buktassák, s hallgathatta a szigorú mollah szidalmait s gúnyolódásait. Estig gyalogoltak, akkor megint sátorverés következett. A mollah bevitette a süteményeket, sült húst, búzalepényt meg a kancsó italt, s lebocsátotta az ajtófüggönyt. A szolgák előkotorták a köleslepényt, Keletnek fordulva imádkoztak s ettek. Csak Julianus dőlt le a harmatos fűbe egy tölgyfa alatt étlen-szomjan.

Mély álmából a mollah kiáltása riasztotta föl:

- Hej! Hej! Hol vagy, te idegen? Hová bújtál? Megszöktél? Julianus föltápászkodott, és a sátorhoz futott.

- Nézd csak - mondta halkan a holdfényben fehér hálóköntösben álló mollah, bizalmasan mosolygott, orra lekonyult gyönyörű ezüstös bajuszára. - Te keresztyén vagy. Benned megbízom. Feküdj csak itt, az ajtó előtt, nehogy ezek a fickók betörjenek hozzám s megraboljanak. Ha látod, hogy valamelyik közeleg, ronts neki s vágd, ahol éred. De el ne aludj, s főképp el ne fuss, mert átkaim utolérnek s elpusztítanak.

Azzal visszament a sátorba, s beszíjazta a függönyt.

Hát őrizhette most a derék müszülmén békességét, virraszthatott, noha egy falatot sem evett, egy kortyol sem ivott, s egész nap gyalogolt, cipekedett. Leült az ajtó elé, és fáradtságával küszködve imádkozott. Gerhardusra gondolt. Nézegette a holdfényben borzongó fák sötét árnyait, a legelésző lovakat, hallgatta a vadászó baglyok kiáltozását. Békák brekegtek valami pocsolyában, s ez olyan bágyasztó volt, hogy alig tudta nyitva tartani a szemét.

De majd csak reggel lesz, majd csak vége lesz... És most már nincs messze Magna Hungaria.

Nagy sokára reggel is lett, a sötétkék felhők megpirosodtak, a Nap föllángolt a látóhatár szélén, s a jól kipihent szolgák ugyancsak rakták Julianus hátára a terhet. Ettek, de Julianusnak nem adtak. A mollah parancsolgatott, pörölt, krákogott és köpködött. Indulás előtt Délnek fordult, leborult egy kis szőnyegre, és sűrű hajlongások, szakállsimogatások közepette ájtatoskodott. (Hétszer imádkozott így naponta.) Elindultak.

- Mért vagy ilyen szomorú, te idegen? - kegyeskedett megszólítani Julianust a nyeregben ülő jótevő. - Tám beteg vagy? Mért nem mondtad? Ha tudtam volna, nem fogadtalak volna meg.

- Nem vagyok sem szomorú, sem beteg, ó, jóságos bölcs mollah - felelt szelíden mosolyogva Julianus. Szaporán szedegette lábát a ló mellett. - Csupán éhes vagyok, jóságos mollah.

- Hogyhogy? - vonta föl görbe szemöldökét a müszülmén.

- Tegnap reggel óta nem ettem, nem ittam, csak dolgoztam és gyalogoltam. Sőt éjjel az álmodat és örömeidet vigyáztam, jóságos mollah.

- Hát mért nem ettél?

- Mért nem adtak.

- No, sebaj, délben ehetsz - vigasztalta, s lehunyta táskás szemét. Mért nyilván megint jó embernek érezte magát, s a szerénység legszebb ékessége volt.

Julianus megköszönte.

Délben sátorverés, cipekedés, sütemények és italok béhordása. Az asszonyt sohasem láthatták fátyol nélkül, pedig a három szolga igen kíváncsi volt rá. Csak kék szeme ragyogott ki a fátyol résén, mint két nagy ibolya.

A mollah szundított egyel odabent, s Julianus is fölhasználta az alkalmat, hogy szenderegjen. Tudta, éjjel úgyis virrasztania kell a sátor előtt. Eledelt hiába várt, nem kapott semmit.

Ilyenformán azonban hamarosan végére kell jutnia erőinek, s meg megtörténhetik, hogy Magna Hungaria előtt hal éhen. Akkor, amikor a kincs előtte fekszik, mint a bizánciumi arany Torgikánban, csak kettőt-hármat kellene lépnie s lehajolnia érte. De aggodalma fölösleges volt, mért miközben a sátort bontották, a mollah megkérdezte, kapott-e enni. S adatott neki egy darab köleslepényt.

- Csudállak, te hitetlen kutya - mondta, amikor elindultak megint. - Milyen békén tűröd a fáradalmat és éhséget. Ha nekem eszembe nem jut, ha nincs olyan jó szívem - behunyta a szemét -, ha nem látok Allah leghitványabb teremtményében is érző lelket - megsimogatta szakállát -, talán addig hallgatsz, amíg csak össze nem esel.

- Miért panaszkodjam, jóságos uram? - felelt Julianus. - Meg azt mondanád, követelőzöm. Holott Jézus Urunkért iparkodom zokszó nélkül tűrni, amivel megpróbál.

- Jessze Uradért? - dohogott a mollah indulatosan. - Mért emlegeted mindég Jessze Uradat?

- Mért ő mindnyájunkért szenvedett, és meghalt a kereszten. Éretted is, jóságos, bölcs pogány.

- Jessze nagy próféta volt - dörmögte fanyarul a mollah -, mindjárt Mohamed után következik. Ezt elismerem. Miriah, az anyja, szűz volt. Jesszét a Szentlélek nemzette, és szűztől fogant, valóban. De zavaros tanokat hirdetett, megkívánta, hogy tanítványai ne fogjanak fegyvert, s ha megüti őket valaki bal felől, tartsák oda a jobb orcájukat is. Azt parancsolta, hogy aki kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel. Az igazi próféta Mohamed volt, Allah egyedüli prófétája.

Julianus elcsodálkozott, hogy a mollah ilyen tisztelettel szól Jézus Úrról, elismeri, hogy Szentlélektől fogantatott, s szűz volt az anyja. Fölcsillant benne a reménysugár: hátha megtéríthetné. Elvégre Isten mindenkinek olyan külsőt adott, amilyet akart. Ez a derék mollah is olyan puffaszkodó, ábrázata olyan gőgös és kövér, rekedten szól, a szavakat az orrán át bocsátja ki, s bizony, inkább nézne ki belőle az ember holmi békakirályt, akihez, mint most ő a mollahhoz, a mesebeli szegény asszony elment komának. S mint az egyszeri békakirály a víz alatt, úgy tartja ő is a tévelygés, tanulatlanság és ostobaság hullámai alatt Mohamed híveinek lelket, belezárva a Korán mocskos szilkéjébe. De a béka is csak kívül utálatos, belül szelíd. Oly buzgalommal brekeg ronda hangján a pocsolyában, mintha fülemüle volna, s elbájoló énekkel dicsérné Istent. Hátha ez alatt a reménytelen külső alatt lágy és igaz lélek lakozik? Hátha csak a Korán tévelygéseitől kell megszabadítani, hogy igaz ember váljék belőle? Nem szabad elszalasztani az alkalmat.

- Gyönyörűen szólottál Jézus Úrról - dicsérte, s meghajlotta a fejét. - De tudnod kell, hogy Jézus az Isten Fia, azért küldte a földre emberi alakban, hogy érettünk szenvedjen és meghaljon, az embert megváltsa eredeti bűnétől.

- Próféta volt, de Mohamed Allah egyetlen prófétája - jelentette ki a mollah rekedt hangon, s megsimogatta szakállát.

- Ha Szentlélektől fogantatott és szűztől született, hogy lehetett csak próféta? Hogy lehetett kisebb Mohamednél, aki sem Szentlélektől nem született, sem szűztől?

- Allah az Isten, és Mohamed az ő prófétája, te hitetlen kutya - ripakodott rá sűrű szakállsimogatások között. - És ha abba nem hagyod Jessze Urad dicséretét s Mohamed gyalázását, leütlek, megöllek.

Este azonban ismét ott kellett virrasztania Julianusnak a sátor előtt, mert a mollah csak benne bízott, s féltette honfitársaitól életét, feleségét és vagyonát.

*

A vita naponként megismétlődött közöttük. Mert a mollah nem nyughatott. Észrevette, hogy a rongyos hitetlen kutya ugyancsak okos ember, sokat tanult, s ezenfelül a béketűréséből sem lehet kivetni. Bámulta a szótlan tűrést, amivel elviselte a naponkénti gyalogolást, a sátorállítás és rontás munkáját s az éhezést. Mert ha nem adott neki egy darab köleslepényt, magától ugyan nem kért. Bosszantotta, hogy egy hitetlen, idegen kutyába ennyi emberség szorulhatott. Mohamed elleni érveit olyan szelíden s nyugodtan vágta a szemébe, mintha bolond volna. No, hát ha bolond, akkor csakugyan tisztelni kell valamelyest. De csak nem tűrheti, hogy egész úton ellene mondjon? Ezek a pogány bulgárok is hitetlen kutyák, de nem vitatkoznak vele. Tudja, hogy gyűlölik, de nem Mohamed miatt, hanem mert gyalog kutyagoltatja őket, köleslepényen és vízen kívül egyebet nem ad nekik, s a jutalmat az út végére ígérte - ott meg nem lesz már egyedül, ismerőse házában lesz, s majd csak lerázza őket csekély áldozattal, sok szerencsével, emberhalál nélkül.

Ezért, amikor Julianus a lova mellé került, nyomban feszegetni kezdte Jézus hitének súlyos tévelygéseit. Julianus meg szelíden mosolyogva, mély tiszteletet tanúsítva iránta megmondta, hogy a Korán nem egyéb hitvány zűrzavarnál, Mohamed összeszedte Jézus Úr meg néhány próféta igazságait, de csak azért, hogy megszédítse az embereket.

- Mit tanít Mohamed? - kérdezte. - Nézd meg csak a magad életét, ó, nyájas, bölcs mollah. Magad mondod, hat feleséged van, s ez a legújabb a hetedik, Isten sokáig éltesse tiszta, erényes életben. Ez ugyan nem házasság szentsége, ó, becsületes, jóságos uram, hanem gyalázatos paráznaság.

A mollah kéjesen nevetett, s hosszú pillantást vetett a mellette lovagló szótlan, fátyolos alakra.

- Mit ígér Mohamed az igazi élet jutalmául, uram? Húrikat ígér a Paradisumban. Tubafákat, szörbetet és gyönyörű húrikat. Azt ígéri, hogy a test utálatos kéjelgésének sohasem szakad vége. Azt mondja, kardélen jutnak a lelkek a másvilágra, a jók átmehetnek rajta, a gonoszok Gyehennára kerülnek. Hát az a Gyehenna jobb, mint a Paradisum, mert ott legalább nem vétkeznek a lelkek mindörökké húrikkal, de a Paradisumban vétkeznek.

A mollah táskás szeme szikrázott, szakálla remegett.

- Megöllek, disznó kutya, gyalázatos hitetlen idegen! - rikácsolta.

- Jézusért meghalok örömest. Mohamed ostoba volt, ellopta a próféták igazságait, s elcsűrte-csavarta, gonoszságát a Koránba öntötte, paráznaságot hirdetett, s maga is parázna volt. Csodákat nem tett, mint Jézus Úr, sőt nemcsak Jézus Úr, hanem boldog és szent követői is. Sem ésszel, sem csodával nem épült Mohamed hite, hanem csak ostobasággal, zavarossággal, parázna kéjelgéssel, hazug ígéretekkel és karddal.

A mollah érvek helyett azzal akart győzni, hogy dühbe gurult, rikácsolt, megfenyegette Julianust, s elkergette. Mindamellett másnap újra kezdte a huzavonát. Nem tűrhette, hogy a hitetlen csavargó meggyőzetlen maradjon. Julianus szívesen állott elébe, hátha meg tudná téríteni a makacs papot.

- Mért nem szidalmazod a többi szolgát is? - kérdezte egyszer Julianus. - Ők is pogányok, mint szerinted én vagyok. Nem Allahot imádják, hanem egy Tore nevű démont, aki a hetvenhetedik égben lakik. Azt hiszik, a föld alatti világban keremetek vannak. Köleslepénnyel áldoznak naponta háromszor, s attól rettegnek, éjjel rájuk küldi valaki a halottakat. Ők sem Mohamed követői.

- De Mohamed igaz hitére térhetnek bármikor, ha belátják, hogy ebből több hasznuk van.

- Lásd, ilyen Mohamed hite. Haszonnal győz.

- No hallod, nagyon bolond vagy - biggyesztette a száját megvetően a mollah, s erősen az orrán át szűrte a szavakat. - Nem is ád neked gazdagságot Allah soha.

- Nem is akarok, jóságos uram. Szegénységet fogadtam, semmim sincs, és nem is lesz.

Ezen a mollah igen elbámult. Legyintett, s bosszúsan elfordította lovát Julianustól.

Máskor meg azt mondta:

- Ezek a pogányok jobbak nálad, mert nem esznek disznóhúst. Te meg eszel. Hallottam, hogy a keresztyének megeszik a disznóhúst.

- Ha nincs más, megeszem a disznóhúst, uram. Bár magamfajta szolgája Jézus Úrnak nemcsak disznóhúst nem eszik, de más húst sem.

Látszott, hogy a mollah napról napra nagyobb zavarba esik, nem tudja hová tenni Julianust. Bosszúsága lassanként tehetetlen utálatba fordult. Sehogy sem tudván maga alá gyűrni, meg kellett utálnia. Hiszen folyton érezte, hogy a rongyos idegen, aki a lovak mellett gyalogol, minden szelídsége, alázatossága és tiszteletadása ellenére is magasan fölötte áll, szánakozik rajta, megveti életmódját és igazságait. Bulgár honfitársaitól félt, különösen, ha látta, mily mogorva képpel bújnak össze, milyen gyilkos tekintetet vetnek rá, milyen zúgolódva rágják a napról napra szárazabb köleslepényt, isszák a langyos vizet, milyen mohón lesik a lefátyolozott asszony mozdulatait, piros saruját, amikor nyeregbe száll, a sátor függönyét, mikor bebújnak rajta, hogy elvonuljanak puha vánkosokkal és szőnyegekkel bélelt paradicsomukba. Hát még ha arra gondolt, hogy fognak átkozódni, ha lealkudja a bérüket. Julianus pedig nyugodt volt, mindenkire szelíden nézett, szó nélkül gyalogolt és dolgozott, sőt éjjel ott hevert a sátor előtt, s hűségesen őrizte, mint afféle ostoba keresztyén. Tudta, megvédelmezné, ha baj lenne. Hallott egyet-mást, hogy a keresztyének is tudnak harcolni, bár Jézus letétette Péterrel a kardot.

S mindezek tetejébe ez a keresztyén kutya mindössze egy darab köleslepénybe került naponta. Még a megígért lovat sem követelte.

- Mit akarsz te tulajdonképpen a madzsarok között? - kérdezte egyszer, amikor a sátorral bíbelődtek.

Julianus boldogan sóhajtott:

- Már gyermekkoromban éreztem, később bebizonyítottam, hogy vannak. Látni akarom őket, meg akarom vinni hírüket haza.

- Mit ád neked ezért a kerál?

- Semmit, uram.

- Semmit? Hm. És ha elvesznél, mint a társad?

- Valaki csak eltemetne, uram, s lelkem bemenne Jézus örökébe.

- No, nem is lesz neked soha semmid. De tán a kerálod mégis megajándékoz valamivel.

- Semmivel, uram.

- Ilyen hitvány kerál az?

- Tudja, hogy nem fogadnék el semmit.

- De a társad, aki olyan nyomorultul meghalt, csak elfogadta volna az ajándékot?

- Az sem, ó, jóságos mollah.

- Hm. Barmok vagytok ti akkor. Hiszen minden értelmes ember nagy gazdagságot, szép asszonyokat, sok gyermeket kíván felebarátjának, ha jót akar kívánni.

- Nekem nem kell. Hívságos dolgok ezek. Elmúlnak, s az ember megsiratja őket. A bánat pedig bűn Isten ellen, hacsak nem bűneinket bánjuk meg.

Lassanként azt is megtudta a mollah, hogy Julianus a hátán cipelte beteg társát. Ezen is csodálkozott. Irgalmasnak kell lennünk, ez igaz, a beteget elhagynunk nem szabad. De hogy valaki meg is tegye, ne csak vallja, nem fért a fejébe. Végképp elidegenedett az idegentől, nyugtalanította, színte vádolta, hogy a többi szolgát ki akarta semmizni. Ezért Julianusra rá sem tudott már nézni.

*

Gyönyörű vidéken haladtak, virágos réteken, szelíd dombokon, tiszta vizű patakon mentek át. Évszázados tölgyek árnyékában pihentek, vadkörtefát, ezüstös nyírt, sudár jegenyét, illatozó, mézes virágtól rogyadozó hársfákat láttak. Majd meg sötéten suttogó tölgyerdők között vonultak, lepkéket vertek föl, madarak csicsergése vigadozott körülöttük, evet menekült előlük a fára, róka osont, nyúl karikázott a sűrűbe. Őzet is láttak gyakran, amint bánatos leányszemével kitekintett a bozótból, s farát kecsesen billegtetve, mintha kelletné magát, ártatlan nyugalommal lépkedett odább. Ha Gerhardus megérhette volna! Hogy tágulna elgyötört tüdeje a fák illatától, hogy gyönyörködnék a libegő piros, sárga, kék meg fehér lepkék rajzásában, a gyanakodó tavasz lopakodásában, a madarak zengésében s az őz kecses mozdulataiban. Be fölvidulna az ismerős fák láttán. Hiszen ez egészen olyan, mint Magyarország! Mint Bars megye, mint Brana a mélyebb helyeken vagy meg inkább Somügy.

A vidék, a fák is mutatták, hogy közelednek Magna Hungariához.

Julianus nem is bánta, hogy gyalogolnia kell. Ha lóháton baktatna ilyen lassan, megölné a türelmetlenség. Holott a türelmetlenség is bűn. Így meg érezte, hogy megy, egyre közelebb jut Magna Hungariához. Gondolatait elfoglalta, hogy a lábát rakosgatnia kell, ki kell kerülnie a buckákat, bokrokat. Ha lovon ülne, mindez a ló gondja lenne. Több alkalmat lelne az ördöng, hogy a türelmetlenség ösztökéjével csiklandozza, s lázadozásra késztesse Isten bölcs akarata ellen.

Néhány napi vándorlás után faluhoz értek. Ők kívül maradtak a berenán, de a mollah feleségével együtt bement a félig földbe vájt kunyhók, viruló kertek, sűrű fák és bokrok hívogató ölelésébe, s bámészkodó gyermekek meg asszonyok között méltóságosan lépegetve, a falu vénjét kereste. Megtudván, vannak-e igazhitűek a faluban, alkonyatra, mezei munka után a mezőre csődítette az egész népséget. Ott aztán prédikálni kezdett, rekedt, ordító szívvel hirdetve Allahot és az ő prófétáját, öklét rázva, szakállát simogatva, szemét szerényen behunyva, mellét verve, földühödve és lecsillapodva. A nép összebújt, rátátotta csodálkozó szemét, s nem győzött betelni szakálla szépségével, turbánja gömbölydedségével, hímzett szükmenje cirádáival s bámulatra méltó arcjátékával.

Ez néhány faluban megismétlődött. Utána a mollah elégedetten ült sátora elé, hogy elgyönyörködjék az alkonyat színeiben, a fák hajladozásában, kertek, rétek virulásában, egy-egy vadászatról hazaszárnyaló rétisas röptében, a távol legelésző ménes, csorda vagy nyáj lassú mozdulatában, amint pásztoraik lóháton ülve itatóra hajtották. Szemlélődött, bölcselkedett.

Egy ízben majdnem verekedés támadt. A faluban egyetlen müszülmén sem volt. De a vének összecsődítették a népet, s várták, mi lesz. A mollah megint ordítani, fenyegetőzni, átkozódni kezdett, sűrűn emlegette Allah és Mohamed nevét, buzgón simogatta szakállát, verte a mellét, rázta az öklét. Nyilván a pogány Istent szidta, gyalázta, a keremeteket csúfolta. Az összeröffent népből vakkantások hallatszottak, majd haragos tiltakozások, öklök emelkedtek, fustélyok forogtak, föluszított kutyák ugattak. A mollah annál nagyobb hévvel végezte mutatványait. Ekkor nyíl süvöltött el a turbánja mellett figyelmeztetésül. A becsületes papnak futnia kellett. Jobbjával megragadta sikoltozó felesége karját, baljával összefogva csizmáig érő díszes szükmenjét, loholásnak indult, szakállát mint a megcsúfolt hit zászlaját lobogtatva. Kövek repültek, nyilak szálltak utána, de inkább csak ijesztésül. A szelíd földmívelő nép megelégedett a gyors futással, s hangosan hahotázva Mohamed katonáján, ujjal mutogatott utána. Csak egy ősz vénember, akinek amolyan táltos formája volt, és lábán nyírfakéreg bocskort viselt, rázta felé az öklét, nehogy meg egyszer mutatkozni merjen a vidéken.

A mollah asszonyostul a sátrába bújt, beszíjazta a függönyt, már belülről rikoltozva parancsait a szolgáknak. Azok nevettek s kihúzták kardjukat. Julianus meg kötelességéhez híven a sátor elé ült, hogy agyonveresse magát egy hitvány mollahért, ha a falusiak agyon akarják verni.

Így elég változatos életet éltek. Nappal harmatos fűben, madárfüttyös erdőben, napfényes ég alatt vagy csöndesen suhogó s hamar elvonuló szivárványos esőben haladtak, a szép holdvilágos, néma, ezüstös éjszakákat meg fák alatt töltötték, miközben a sátor mélyén páros galambot játszott a nagy tekintélyű férfiú meg legújabb hölgye. Julianusnak a szolgákkal sem volt már semmi baja. Lassanként megértették, hogy nem akar tőlük semmit, zúgolódás nélkül vállalja a nagyobb terhet, nem néz rájuk görbe tekintettel, így maguktól odakínálták az örökös lepényt, sót egy-két hagymával is megszerezték.

Így haladtak vagy nyolc napig, amikor a távoli dombok között fölbukkant egy város, innen a dombtetőről ítélve meg nagyobb, mint akár Torgikán, akár Bunda, akár a legutóbbi volt, amelynek nem tudta Julianus a nevét. Széles folyó kanyargott a város előtt, sűrű füzesek zöldelltek a parton, a város körül ezüstös gabonaföldek hullámzottak a ferde délutáni napsütésben. Julianus keresztet vetett, s elsuttogta hálaadó imádságát. Elhatározta, hogy innen már nem kíséri tovább a mollahot.

*

Ha kíváncsi lett volna a városra, sem tudott volna vele sokat törődni, annyira forrt benne az izgalom, hogy most már egészen a magyarok szomszédságába került. A nevét sem kérdezte meg. Annyit meg úgyis tudott, hogy Bulgariban van, igen nagy, s földmívelő meg kalmárnép lakja. Egyik ázsiai város olyan, mint a másik, gondolta, csakhogy egyikben több a földmíves, a másikban meg kevesebb, egyikben ilyen nyelven beszélnek, a másikban olyanon. Egyképpen hitványak bennük a házak. Olyan szép palotákat, amilyenek Esztrigánban vannak, sehol sem látni. Keresztyén pedig errefelé már nincsen, csak müszülmén pogány meg másféle pogány. Piszok és lelki sötétség. Meg jövő-menő karavánok. Itt több a lovas, délfelé több a tevés karaván.

Gyümölcsössel körülvett alacsony, faragatlan kövekből rakott ház udvarán álltak meg. Julianus örömmel legeltette szemét a virágjukat hóként hullató alma-, körte- meg perzsaszilvafák láttán. Föltűnően sok gyümölcsfa volt mindenfelé. Illatuk összekeveredett a piszkos udvarokból kiáradó nehéz bűzzel, amit a tímárok kádjai árasztottak. Mindenütt erősen érezni lehetett ezt a bűzt, mely hirdette, hogy a hírneves bagariabőr igazi hazájában vannak. A zegzugos szűk utcákon meg állandóan látni lehetett a "tobakosokat", azaz olyan embereket főképp szegényeket -, akik lapáttal jártak reggeltől estig, s a kutyák megfehéredett ürülékét gyűjtötték össze. Bőrt cserzettek vele.

Amikor a ház előtt megálltak, ősz szakállú, bőrsüveges, alacsony vénember totyogott ki elébük, örvendezve szívta a fogát, kezét homlokához emelte, s nagyokat hajlongott a mollah előtt. Négy fiatal, hasonlóan zömök s alacsony férfi jött ki vele, s nyomban a lovakhoz látott.

Abból a méltóságos nyájasságból, amellyel a mollah leereszkedett lováról s az üdvözlést fogadta, abból a szolgálatkészségből, amellyel a fiatal férfiak a lovakhoz ugrottak, a zablát tartották, majd nyomban elkezdtek lenyergelni és lerakodni, nyilván kitűnt, milyen megbecsült vendég érkezett.

Julianus gazdája bement a házba, ők meg ellátták a lovakat egy fészer alatt. A három szolga dolga végeztével lehevert a szénába, tereferélt és szundikált, Julianus azonban nyakába vette a várost, jóllehet a sok gyaloglás erősen megviselte, és éhes is volt.

Legelébb is a vásárteret kereste meg. Lassan-lassan beesteledett, de mégis könnyen megtalálta, mert még ekkor is olyan nagy volt a sokaság, a sürgés-forgás, hogy a vaknak is oda kellett találnia. Bizonyos volt benne, hogy most már talál legalább egy magyart, egyetlenegyet, de lehet, hogy többet is.

Sokáig ténfergett a porban, trágyában, taszigáltatta magát, szeme-füle azonban nyitva volt. Érezte, egy mérföldről is fölismerné a magyar arcot, egyetlen sóhajtásból is a magyar szót. De hiába, mert nem egyetlen magyar arcot látott itt, hanem százat meg százat, s az egy sem volt magyar. Akiket megszólított, mind rázták a fejüket s nem értették. Magyar szó ugyancsak nem ütötte meg a fülét. Azaz mégis, egy magyar szót hallott itt is. Azt, hogy "madzsar". Rájött, hogy a könnyű négykerekű szekeret nevezik így. Igen sokat látott a vásártéren. Két meg három lovat fogtak elébe, akár otthon, Magyarországon.

Megint bujtogatta a félelem: hátha valamelyik kapun megy vagy jön egy-két magyar, míg ő a vásártéren lézeng? Rohant a kapuhoz. Ott meg az bosszantotta, hogy amíg itt áll, a másik kapun szalaszt el egy magyart. Hosszú ácsorgás után tehát áttalpalt a rengeteg városon, tévelygett a kanyargós sikátorokban, s megint ácsorgott és leselkedett egy darabig. Amíg be nem zárták éjszakára a kapukat, s csak a dzsidás, nyilas, csákányos őrség maradt ott, sűrűn hajtogatva a sörös rocskát s birkalapockát hajigálva a porban.

A város lassan-lassan elcsöndesedett, a lakosok visszabújtak házaikba, füst szállott mindenfelől a tavaszi égre, esti röptüket végezték a fecskék. Tehenek bőgtek, lovak nyerítettek itt is, ott is. Az udvarokon ugattak a kutyák. És valahol, egy magas fatorony tetején, hosszan, bánatosan fölüvöltött egy kürt, mint valami állat. Majd az esti zaj békés zsongásán légyzümmögéshez hasonlóan szállt a kiáltás: "La illah il Allah..."

Hát most már nem remélhetett semmit. De fáradtan is, éhesen is csak várt, várt, hátha csoda történik, hátha magyarul szól rá valaki, valahonnét, Isten tudja, honnét. Ha szegény Gerhardus élne, ketten kereshetnék a magyarokat. Egyikük már rájuk is akadt volna. Mert hogy vannak, kell lenniök ebben a nagy bulgár városban, melybe, mint valami mély tóba, ömlenek az idegenek, arra a fejét tette.

Nem ment még vissza a szállásra, hanem ismét a vásártér felé indult. Látta, ott egy nagy szeráj van. Ha magyarok járnak a városban, valószínű, hogy a szerájok valamelyikében térnek nyugovóra.

Olyan szeráj volt ez, mint a többi, amit idáig látott. Kopár, sáros, trágyás, büdös udvar, bekerítve bádogpalánkkal. Az udvar közepén széles peremű kút, hosszú vályúk, melyeknél csorgó száját emelgeti néhány jármos ökör. Távolabb cölöpök, megkötött lovak. Nyerítés, toporzékolás. Taligák és szekerek. Málhák, tömlők. A hosszú, körbenfutó ereszték alatt szalmán meg batyukon heverő, beszélgető, citerát pengető, sípot jajgattató emberek. Olykor-olykor ráripakodnak nyugtalan lovaikra. Amott hosszú, alacsony kőház, tetejét zsúppal födték be. Ki-s bejáró utasok. És vihogó asszonyok hangja a homályban.

Körüljárta a félszereket, figyelte a hangokat. Odament a kúthoz, ivott a vödörből, csak hogy megfigyelhesse, milyen nyelven beszélgetnek az ökröket itató hajcsárok. Bement a házba, leült a hosszú lócára a fal mellett, vizsgálta a csörjefényben kavargó arcokat. A magas, vállas, barna szakállú gazdától vagy öt nyelven halat, kenyerét és sót kért. De csak kunul értette meg, akkor aztán bosszúsan ráripakodott tört kun nyelven: mit gondol, tán fejedelemnek érzi magát ebben a rongyos gúnyában, hogy majd ő odaáll halat sütni a tűzhely mellé? Sót kaphat, kenyeret is, hagymát is, de mit ád érte. Julianus elővett egy dirhemet, a széles, alacsony tölgyfaasztalra pöndítette, mire a gazda fölkapta, kihátrált a házból, s többel elő sem került. Magyarok azonban itt sem voltak. Asszonyok bújtak meg a sarokban gyermekeikkel, egyikük éppen szoptatott. Idegen nyelven duruzsolt a kendőbe takart csecsemőnek.

Végre innét is elment. Fáradtan, leverten ballagott, imádságait morzsolgatta, s közben arra gondolt, nem volna ennyire egyedül a nagy idegen világban, ha mellette volna Gerhardus. Milyen szívesen elvinné a hátán akár haza, Fejérvárra is, csak szólhatna hozzá egy-két szót.

Egészen besötétedett, amikor végre megtalálta a kertet és az udvart. A fészer alá ment, s ledőlt az illatos szénába. Mintha először lassan, majd egyre gyorsabban forgott volna vele a világ. Még egy pillanatig látta az udvaron fehérlő holdfényt, az apró kavicsokat és a szemközt lévő kőház nádtetejét, azután mély álomba zuhant, s nem tudott magáról reggelig semmit.

Reggel elhatározta, hogy megint végigjárja a kapukat, a vasárteret, a szerájt. Keres más szerájokat is. Kimegy a folyó partjára. Nem nyugszik addig, amíg magyart nem talál. Mert találnia kell! Minden porcikájában égett a bizonyosság érzése: kell találnia. Hátha magyar kísérőre is akad? Aki megmutatja neki a legrövidebb utat?

Mikor el akart indulni hosszú, nyugtalan csavargására, látta, hogy a három szolga a ház előtt áll. Majd kettő kint marad, s izgatottan várakozik, a harmadik meg elszántan bemegy. Csakhamar veszekedés, méltatlankodó kiabálás, végül bősz ordítás tódult ki, mint csöbörből a moslék. Utána az ajtóban megjelent a mollah turbánosan, de hosszú, sarkig érő cifra otthoni kabátban, papucsban, s rázta a szakállát, forgatta a szemét, szitkozódott, ahogy csak el-elfúló, rekedt hangjától kitelt.

A szolgák kivörösödött képpel ordítoztak vissza. Öklüket rázták. Sűrűn emlegették Khajár nevét, amit Julianus olyan jól ismert hazulról. (Most valósággal fölvidult, hogy hallja!) És Tore nevét, a hetvenhetedik égben lakozó öregistenét. Köpködtek, mintha szájuk tele volna homokkal.

Julianus csak állott és bámult.

Egyszerre kilépett a mollah mögül a fiatal férfiak közül kettő a csákányával. Erre a szolgák meghátráltak. Maguk mögé köpdösve, sűrűn átkozódva és csizmájuk orrával hátrafelé kotorva a földet, mint a kutya vizelés után, elkotródtak. Hangos szidalmaik meg messziről is sokáig hallatszottak.

- Hát te mért nem hordod az irhádat? - kiáltotta a fölháborodott, igazában sértett mollah.

- Ne haragudj, jó uram, megyek én is - csillapította Julianus. - Hadd köszönjek el hát tőled Isten nevében.

- Kotródj, ne jártasd a szád, hitetlen kutya.

- Köszönöm, hogy fölfogadtál, ennem adtál, magad mellett megtűrtél - folytatta Julianus békésen. - Kérem Istent, világosítsa meg bölcs elmédet, indítsa meg jóságos szívedet, hogy az igaz hitre térj, s híven szolgáld Jézus Urunkat, a Megváltót. És fölhagyj parázna életeddel, rusnya kedvteléseiddel, elkergesd asszonyaidat, s késő vénségedet magadba szállva töltsd. Hogy szép halálod, nyugodt pihenésed s örök életed legyen az Úrban. Ámen.

- Elég, takarodj! Rothasszon meg Allah dühe, gyalázatos, piszkos idegen, hitetlen disznó.

- Isten nevében megköszönöm szidalmaidat is.

Azzal elment.

A békakirály kivörösödve bámult utána, nyilván gúnyolódásnak vélve Julianus szavait.

*

Egyenest a vásártérre tartott. A Nap már jól fölemelkedett.

Mindenfelől telegák, szekerek nyikorogtak elő, lovasok verték a port, zsivaj, rikácsolás, veszekedés zsongása töltötte be a nagy, kopasz térséget. Prémek hevertek hatalmas halomban, kölesdombok körül ugráltak a szemtelen verebek a gyékényen, amott hosszú fenyőrönköket dobáltak le, máshol rabszolgák ácsorogtak vagy üldögéltek, egykedvűen várva a vevőt. Eladó lovakat futtattak, tevékről rakták le a posztógöngyölegeket, cserzett bőrt. Bulgár, arab, kun meg más, ismeretlen szavak kavarogtak. Csak magyar szó nem csendült sehol ebben a zűrzavarban.

Julianus végigkéregette a kalmárokat, s kapott is egy darab köleslepényt meg szárított halat. Leült a szeráj bejáratánál a földre, s lassan eszegetni kezdett.

Aztán bement a szeráj udvarába, s ivott a vödörből.

Később a kapukat látogatta sorba, gyors lábbal iparkodott egyiktől a másikhoz. Ácsorgott, lebzselt, várt, hallgatózott és figyelt. Hiába.

Délután megint a vásártéren ődöngött, s most már fásultan figyelte a kavargást. Elhatározta, hogy másnap hajnalban nekivág a világnak, elindul Észak felé. Majd csak odatalál Isten segedelmével.

Amikor a müezzin kürtje megszólalt a fatoronyban, s rázendített az elnyújtott énekre: "La illah il allah...", Julianus a szeráj felé tartott. Gondolta, hátha talál egy sarkot, ahol békésen meghúzhatja magát. Talán enni is ad valamelyik jószívű utasember.

Ahogy befelé ballagott a kapun, egy férfi meg egy fehér vászonruhás, alacsony, kövérkés asszony jött vele szemközt. A férfiú két-három lépéssel előrébb lépkedett lábszárára kötött szürke vászongatyában, bocskorban, vállán farkasbőrrel. Fején félrecsapott süveg volt. Hosszú bajusza lecsüngött, barna szakálla a mellére göndörödött. Hátra-hátraszólt a mögötte iparkodó menyecskének, aki szaporán jártatta a száját. Begyes, fürge asszony volt, egészen fiatal, kerek barna képén egészségesen virult a jókedv. Fején lelógó vászonkendő volt. Fehér volt tetőtől talpig, meg a lábán is fehér vászonbocskor világított a fekete porban.

Mikor Julianus elhaladt mellettük, megálltak s végignézték. Julianus hozzászokott már, hogy megbámulják szakadozott, piszkos gúnyáját, egészen megfeketedett bocskorát, hosszú haját és kócos szakállát. Különösen a szakállát, mely annyira gondozatlan volt, hogy itt, a "szakállak tartományában", mint Gerhardus mondta, méltán keltett föltűnést. Íme, egy ember, aki annyira alávaló, hogy nem tiszteli a saját szakállát sem. Megálltak, majd az asszony szaporán kérdezett tőle valamit. És gyermekesen nevetett.

Julianus megrázta a fejét. Kunul mondta:

- Nem értelek, édes leányom.

Erre meg az asszony rázta a fejét, s meg jobban nevetett. A férfi rászólt, nyilván hívta.

- Ó, Iseteng! - kiáltotta az asszony gyermetegen.

Julianus elsápadt. Megállt a szíve verése. Nem, nem lehet igaz. Rosszul hallott. Gyakran hall olyan szavakat, amelyek mintha magyar szavakhoz hasonlítanának. A nyelvek játéka ez. Bizonyosan vannak a bolgár nyelvben is efféle szavak. De érezte, nem tévedett. Ez a halk, türelmetlen fölkiáltás csak magyar szó lehet.

- Tám... tám... magyeri vagy? - dadogta, s rámeredt az asszonyra, mintha meg akarná enni.

- Madzsar! Madzsar! - integetett fejével az asszony, s csodálkozva nézte Julianust. Barna szeme vidáman s egyben szelíden csillogott a fehér kendő redőiből.

- Ó, Isten! - suttogta most Julianus is és elvörösödött, verejték lepte el homlokát, egész testét izzó forróság futotta el. Keresztet vetett, szinte szédült.

- Istent hiuád? Beteg vagy? - kérdezte az asszony ijedten.

De Julianus nem tudott szólni. Csak rámeredt az asszonyra, mint az eszelős, ajka reszketett. Aztán mintha leütötték volna, térdre esett.

- Hála neköd, Istenöm atyám! Hála neköd! Megvagyon! Meglelém!

Arcán, gubancos szakállán könnyek folytak.

Az asszony ijedten állott mellette, a férfi meg bosszúsan, de egy kis tisztelettel nézett reá a magasból. Azt hitte, őrült, s az őrültet tisztelni kell. Isten szava szól az őrültben.

Julianus körül elsüllyedt az egész világ. Nem látott egyebet, csak az asszonyt, aki ott állott ijedt arccal, kitáguló szemmel, s nem tudta, mihez kezdjen. Itta a ruhája fényét, az alakját, kerek, barnapiros arca gömbölyűségét, jó tisztaságát, barna szeme világos, átlátszó, gyermekes pillantását. Kis batyu volt az asszony kezében, azt is nézte.

De aztán uralkodott magán, s elmondva hálaadó szavait, gyorsan megtörölte a szemét ködmöne ujjával. Fölkelt térdeltéből. És mosolygott is meg sírt is egyszerre. Melle zihált, a szavak akadozva törtek ki elszoruló torkán:

- Álmodom-é? Vajon nem álmodom-é?

- Álmu? - kérdezte az asszony tétován, mintha nem jól hallana. - Nem, nem álmu...

Kissé mély, de lányos hangja volt.

- Nem álmu. Igaz valóság. Magyeri vagy.

- Madzser vagyok - ismételte, egy kissé dzs-nek ejtve a gyé-t, mint némely selypítő gyermekek. S nem értette, mi van ezen csodálni való. Mit falja ez a rongyos, ijesztő félbolond a szemével, mit sóhajtozik, könnyezik, pirul és sápad, mért dadog? És mért fohászkodik? Mért hajtogatja annyiszor, hogy magyar? Miért ejti ki a szavakat olyan idegenül? Miféle magyar ez? Miféle varázsló?

A férfinak, aki nyilván az asszony ura volt, nem tetszett a dolog. Megfogta az asszony kezét, s erősebben rászólt.

Az asszony engedett az unszolásnak, de egyre a rongyos embert nézte. Nem tudott elszakadni a szemétől Érezte, különösebb dolog történik itt, mint egy idegen csavargóval való találkozás. Idegen, de valójában nem az. Közelebbi, mintha itt nőtt volna föl, ebben a városban.

Az urához fordult, s kérdezett tőle valamit. A férfi kelletlenül vakarta a fejét.

- Honnejt jevél? - fordult Julianushoz ismét az asszony s mosolygott.

- Magyeri országból! Messziről.

- Madzsar uruszág belől... Messze róla... Nincs messze. Itt vogyun közel.

Julianus ismét szédült. Mintha esztendőkig ásott volna a tíz körmével éjjel-nappal, éhezve és szomjazva, s most előbukkannának a föld alól az első aranyszemek. Aranyszemek, drágakövek. Fölkapta, formálta, gyönyörködött bennük. Minden szó különös fényben ragyogott. Szokatlan, sohasem hallott szavak voltak, az asszony a mély hangokat mélyebben, a magasakat magasabban ejtette ki, mint Julianus füle megszokta. Volt bennük valami gyermekes. Beszélni kezdő kisgyermekek mondják így a szavakat. Egy kissé selypítve, lágyan. Az esz-et is majdnem es-nek mondva. Nyelve hegyét nem szorította egészen a fogához, hanem kissé hátrább, az ínyéhez.

- Ki vagy? - kérdezte tőle Julianus nagy csodálkozással.

- Látud! - nevetett az asszony, s szemérmesen elfordította arcát. - Akszin vagyok. Madzsar. Ide jövék ez föld reá, Farkos ája belől.

A férfiú ismét noszogatni kezdte az asszonyt. Ő azonban vonakodott. Szaporán beszélt, kérlelte. Julianus tudta, róla beszél. És csakugyan, nem ment még, hanem szíves mosollyal fordult Julianushoz:

- Urodum kér, menejek vele már. Jere te es.

Kétszer sem kellett mondania, Julianus boldogan indult, már megijedt az imént, hogy a férfi erővel elparancsolja az asszonyt, őt elkergeti, s örökre eltűnik előle a csodálatos alak, akiben nem is embert látott, hanem Isten égi küldöttjét.

Gyorsan mentek, az asszony hol az urához beszélt kérlelő, csitító hangon, hol Julianushoz kedvesen, izgatottan, gyermekesen. Amikor bulgárul szólt, nem volt olyan gyermekes, csak amikor különös, selypítő magyar szavakat mondott. Újból megkérdezte, hol van az az uruszág, ahonnét Julianus jött, s hitetlenül rázta a fejét, mikor hallotta, hogy távol, Nyugaton, két esztendőnyi járásra innét egy hatalmas magyar birodalom van, s annak népe ugyanezen a nyelven szól, mint az asszony. Sok szót nem értett meg. Így nem tudta, mit jelent: váras, és: vár. Amikor egy dühösen ugató kutyával találkoztak, s Julianus rászólt: "Eredj, kutya, nem bánt senki" - az asszony nem értette, mit mond. Mikor kiderült, hogy "kutyát" mondott, nevetett és csodálkozott. Hiszen az nem kutya, hanem "pene".

Így érkeztek a város széléhez, ahol az asszony lakott. Földbe ásott, nádtetővel fedett parasztház állott ott a gyümölcsfák alatt, néhány ól meg egy dúcra épített házikó. A lakóház előtt kis gyermek mászkált a fűben, s kavicsokkal játszott. Amikor meglátta a közeledőket, sikongani, röpdösni kezdett. Távolabb vászonruhás öregasszony hajladozott a veteményben, egy ősz szakállú, hosszú hajú, gatyás, bocskoros vénember meg tehenet vezetett a fák alól.

- Itthonn vagyomünk - mondta az asszony, s odaszaladt a gyermekhez, fölkapta, magasra emelte, összevissza csókolgatta. Bulgárul beszélt hozzá, Julianusra mutogatott, nevetett a kicsi bámészkodásán, barna arca büszkeségtől pirult.

A két öreg is odacammogott, s megbámulta az idegent. Nem értették, mit keres itt, de mint vendéget, tisztelettel fogadták, homlokukhoz emelt kézzel mélyen meghajoltak előtte. Julianus is meghajolt, tétován tekingetett körül, mint aki hazatért, de annyira megváltozott minden, hogy semmit sem talál a helyén.

- Megtörölmünk nyolát - gügyögött a gyermekhez az asszony, s fölemelve pendelyét, megtörölgette maszatos orrocskáját. - Nyola órát... Most szép, most igenest szép. Ne látja vendég, milyen csúnya jermek vagy!

Aztán behívta Julianust a házba, tejet töltött a padkán álló merőkébe, odaadta neki. Julianus keresztet vetett rá, mohón ivott. Soha ilyen édes, jóízű tejet nem ivott még. Az asszony gyermekesen nevetett, hogy keresztet vetett a tejre, azon meg elcsodálkozott, hogy nem löttyint belőle a földre.

- Pihenj, férjfiú - noszogatta. - Ülj le.

Azonban nem ült le, hanem a vendéglátásért dolgozni akart. Kiment a gyümölcsösbe, megnézte a veteményeket. Volt ott a hagyma között elég gyom, amit az öregasszony már nem tudott kiszedni, s holnapra hagyott. Julianus nekibuzdult, gyorsan kigyomlálta. Azután megint a házhoz ballagott. Az öreg ember egy boglyából nagy nyögéssel huzigálta a szénát a fejésre váró tehénnek. Julianus szelíden elhárította az öreget, nagy nyaláb szénát húzott ki, s a szilajul rámeredő fehér tehén elé dobta. Egy cölöphöz kötve lovat látott. Kócos, piszkos kis ló volt. Julianus két szalmacsutakot tekert, s nekiállt lovat csutakolni. A ló nyerített, meg akarta harapni, vörös ínyét dühösen fölvonta nagy sárga fogairól, de a fráter nem ijedt meg tőle. Ugyancsak megdögönyözte, megcsutakolta, ledörzsölte róla a rászáradt sarat. Csak a lábát nem tudta letisztítani meg a hasát. Úgy rúgott és nyerített, mint egy táltos.

A gazda meg a két öreg elégedetten nézte Julianus serény munkálkodását. Restellték ugyan, hogy a vendég dolgozik, de jól is esett nekik. Távolabb állva lesték minden mozdulatát s bólogattak. Egészen úgy csinált mindent, ahogy kell.

Az asszony közben a ház előtt lobogó tűz fölé akasztotta a bográcsot, s hagymás köleskását főzött. Miközben a kása rotyogott, leguggolt, s megszoptatta kisfiát. Amikor elaludt, megcsókolgatta, s óvatosan bevitte a házba.

Vacsoráig volt még ideje Julianusnak, hogy körülnézzen. Egyszarvú faekét talált a fészer alatt meg boronát. A sarokban pihenőre tett tiló állott. Két-három ásó is volt ott, de rövidebb volt a nyele, mint az otthoninak, s nem volt olyan jól megvasalva. Forgatóvellát, szórólapátot, csépet is talált. A csűrben még volt egy kevés kicsépeletlen búza. Julianus vett néhány öllel, a döngölt csűrre ágyazta, s nekiállt csépelni. Vidáman, ütemesen pufogott a csép, s Julianus szíve megtelt buzgalommal és örömmel. Hangosan énekelte a Salve Reginát, s vígan dolgozott sötétedésig. Jól megizzadt, homlokáról verejték csurgott. Elővette a nyírfaseprőt, fölsöpörte a kicsépelt magol, beleöntötte egy háncsból font kosárba. Holnap kiszelelhetik. A szalmát meg összegereblyélte, s félretette a sarokba. Mindent megtalált, amire szüksége volt, minden a kezéhez állt, akár otthon, a klastrom csűrében vagy a parasztoknál.

Közben többször meg kellett állania és körülnéznie. Nem tudta elhinni, hogy itt van, sok ezer mérföldre hazájától, s minden egészen olyan, mint otthon. Kezével végigsimította homlokát, fölfohászkodott, s mellét hangtalan zokogás rázta.

Aztán odaültek a kondér köré, mely a lyukas asztalszéken állt. Ám előbb a háziak Kelet felé fordulva bulgár nyelven könyörgési mondtak, sűrűn emlegetve a "sirlach" szót, ami nyilván annyit jelentett, hogy "irgalmazz", s meghajoltak néhányszor. Julianus meg keresztet vetett magára is, a kására is és imádkozott. Ezt a ház népe ismét nagy csodálkozással nézte. Az asszony mosolygott. Olyan szép volt tiszta fehér ruhájában, amint a tűz fénye pirosan játszott kerek, barna arcán, kedvesen csillogó barna szemén, hogy megint könnyek szöktek a szemébe.

Az evés ugyanúgy folyt, mint otthon falun. Először a vénember merített egy kanál kását a kondérnak abból a részéből, amely a legközelebb esett hozzá, azután a gazda, majd az öregasszony, a fiatalasszony, végül a vendég. Unszolták ugyan, hogy elsőnek vegyen, de Julianus nem nyúlt a kásához, míg a többiek nem merítettek. Ez is igen tetszett a háziaknak. Úgy látták, valami úton járó bolond, a szakállát nem gondozza ugyan, de jóravaló ember, szelíden mosolyog, tudja a tisztességet, még dolgozott is a maga jószántából.

Az asszony volt a tolmács. És most hosszú, éjszakába nyúló beszélgetés kezdődött. Illatozott a kert és a föld, vijjogó baglyok, csapongó denevérek fekete árnyai suhantak el a csillagos égen, a Hold fogyóban volt Nyugaton, s alig hintett némi ezüstös fényt. A homályban békésen kérődzött a fehér tehén, ropogtatta a szénát a megcsutakolt pej ló. A kis család békén guggolt a parázzsal égő tűz körül, fehér ruhájuk világított a sötétben.

De ha magyarok voltak is ők ketten, mégsem értették meg olyan könnyen egymást. Mert Julianus szavai közt csőstül került olyan, amit az asszony sosem hallott. Nem tudta, mit jelent a templum, klastrum, Evangélium, kerál, pispek, érsök, pápa, váras, palota, sőt az olyan szavakat is, mint asszony, fészak, szürke, nem értette. Julianusnak is össze kellett szednie minden figyelmét, hogy megértse az asszony szavait. A ruhát rubá-nak mondta, a fecskét fecskü-nek, a szürkét szür-nek. És Julianusnak folyton az volt az érzése, hogy a tűz mellett egy nagy gyermek guggol, ahogy hallgatta lágyan kiejtett esz-eit, vagy -nek, dzsé-nek mondott gyé-it. Mintha most tanulgatott volna beszélni. Így mondta: "Jermekem érte." Meg így: "Pene esmég ugat." Vagy ezt: "Hozj még tuli reá." Mikor arról beszélt, hogy holnap ludat akar vágni Julianus számára útravalóul, így mondta: "Holnap luntot ölök." Julianus gyakran nem tudta, mit mond, de érezte, ahogy a zenét érzi az ember.

A háznép föl-fölkiáltott a bámulattól, amikor Julianus Magyarországról beszélt. Kételkedtek a szavában. De az asszony olyan hevesen tolmácsolta, amit mesélt, hogy végül elhitték. Komor képpel hallgatták, mint rabolták ki őket, mint álltak ki a vásártérre, hogy eladják egymást, hogy nyomorogtak a kunyhóban, s hogy vágtak át végül a sivatagon. Amikor elmondta, miképpen futottak a délibáb káprázata után, az asszony rémülten kiáltotta:

- Kajár vola!

Végre elmondta Julianus, miképpen hurcolta szegény beteg társát két napig a hátán s hogyan temette el. Hosszú csend támadt, a falevelek között szél suhogott, s az ijedt háznép bulgárul, magyarul suttogta:

- Menj, pihenj, feledd el, ha valaki küldött! Te már mindent tudsz, mi még semmit!

Ez a halottnak szólt, hogy közéjük ne jöjjön, hanem pihenjen békén távoli sírjában.

Julianus nyomban arra volt kíváncsi, merre laknak a magyarok, hogyan lehet hozzájuk mihamarabb eljutnia, mert reggel máris indulni akart. Az asszony megmagyarázta neki.

- Kette napi járóföld - mondta. - Mene csak igyenest felfelé. Kette nap múlva meglátod Itilt. Azon túl vagynak madzsarok. Forkas ája reá meneve útun.

Hát mindössze kétnapi út! Ismét olyan izgatott lett, hogy nyomban indulni szeretett volna. De itt is szívesen maradt volna még. Hiszen magyar ült vele szemközt a tűznél. Magyar arc mosolygott rá, magyar szem tekintett könnyektől elfutott szemébe.

- Vének mondják - beszélte az asszony elmerengve -, huty ike atyáimünk emlegeték iseimünket. Mert iseimünk elmenének messzi reá, Nyugot reá.

S hogy évenként megünnepelnek egy napot - idnapot ülnek -, amikor a köleskása mellett üresen hagynak egy helyet, kanalat, kupát tesznek arra a helyre az eltávozottak emlékére. De már csak a nagyon öregek tudják, kit illet az üres hely. A fiatalabbak azt hiszik, a halottakat. Meg azt is elmondta az asszony, hogy őt ez a bulgár férfiú ottjártában, amikor dolga volt a Forkas ájában, feleségül vette két tinóért, ötven merő búzáért, meg húsz cserzett borjúbőrért.

Végül elérkezvén az ideje, a két asszony bement a házba nyugovóra, a három férfi meg a szín felé ballagott, hogy a szalmában vackot keressen magának. A ház gazdája megint Kelet felé fordult s imádkozott, a többiek hajlongtak. Azután a házajtó elé nyéllel fordított nyírfaseprűt állítva a rontó lelkek ellen, megmutatta Julianusnak, hol aludjék. Nagy tisztelettel bánt vele, buzgón mutogatott, integetett s mosolygott.

*

Julianus nem tudott aludni, bár igen fáradt volt. Oly hosszú idő múltán végre megint békén alhatott, puha, illatos szalmát érzett a dereka alatt, körös-körül csend volt, csak az éjszakai szél suhogott néha, meglibbentve a szín előtt álló fák árnyait. És a baglyok vijjogtak. Julianus imádkozott, s fejében egymás hegyén-hátán kavarogtak az emlékek. Hol a tengerek sirályvijjogását és rikácsolását hallotta, amint körülrajozzák fehér felhőként, hol az evezőket húzó rabszolgák ütemes kiáltásait, a felügyelő bunkójának tompa pufogását, hol meg a sivatag homokjában gázolt, s fájó vállát Gerhardus súlya húzta. Föl-fölriadt, elgondolkozott. Hiszen csak a baglyok rikoltoznak. Csak a ló dobbant egyet-egyet a cölöp mellett. Csak a válla fáj a Nap forróságától, a tél hideg szelétől és esőjétől. Aztán megint elszunnyadt s riadtan ült föl, kezét dobogó szívére nyomta: rablók... megölik... Most, amikor csak kétnapi út választja el Magna Hungariától, s bent a házban egy magyar asszony alszik! De megnyugodott, mert csak az öregember járt-kelt kint a szabadban a ló meg a tehén körül, mert, mint afféle vén, nem tudott aludni s imádkozott. Jó helyen van, a házban magyar asszony alszik...

Elszundikált, s hajnal felé újra látta az ismeretlen asszonyt, aki fiatal korában annyiszor meglátogatta álmában, térdére vette, lassan ringatta, és sohasem hallott, érthetetlen éneket dúdolt fölötte. Akire régóta gondolt úgy, hogy messze, a világ végén várja őt. Egészen olyan volt, mint ez a magyar asszony itt, úgy nézett, úgy mosolygott valahonnét a messzeségből, ahonnét arcvonásait már nem lehetett fölismerni...

Napkeltekor talpon volt. A gazda már lova körül bíbelődött, megitatta, s az ekéhez ment, hogy előhúzza. Julianus segített neki. Az asszony a tehenet fejte. Nevetett.

- Jó reggelt! Jó reggelt! - kiáltotta gyermekes hangon.

- Jó reggelt! Mit mível a kicsi?

- Kicsi jermek álmudik még.

- Hát én meg elindulok most. Isten áldjon meg mindnyájatokat.

- Várj, luntot ölök - tartóztatta az asszony. - Csak megfejek még.

A gágogó ludak körülvették, pendelyét csipdesték. A kakas harsányan kukorékolt. Pirosan sütött a Nap. Fecskék csapongtak ficsegve. A fekete bundás kiskutya ásítva dőlt a napfényre. Harmattól csillogtak a falevelek. És a fejőkében sustorgott a habzó tej.

Julianus nem engedte, hogy az asszony ludat öljön. Csak azt köszönte meg, hogy átalvetőjébe lepényt, hagymát, sült húst meg néhány almát dugott. Indulása előtt bement a házba, megnézte s megáldotta az alvó kisgyermeket, s a küszöbön óvatosan elejtette utolsó dirhemjét.

Azután homlokához emelt kézzel mélyen meghajolt a vénember meg a gazda előtt, könnyezve elköszönt az asszonytól, s megáldotta az egész házat. Mind kiálltak a nagy hársfa alá, s nézték, míg el nem tűnik. Az asszony gyermekes hangja utána zengett:

- Isten áldjon!

*

Most hát új erővel vágott neki az útnak. Egyenest Északnak ment, a város kapuján kívül majdnem futott. Kétnapi út! De talán meg tudja rövidíteni fél nappal.

Ikrek havának vége fele járt az idő, a búza már elvirágzott, a Nap melegen sütött. Kövér, harmatos fű verte Julianus rossz bocskorát. Egyre magasabb dombok hajladoztak előtte, s a távolban mintha "égig érő hegyek" havas ormai rémlettek volna. Vagy csak fehéren heverő felhők?

- Gyorsan haladt, délre már nagy utat megtett, magány és csend vette körül, csak a fürjek pitypalattyoltak néha. Balról végtelen erdőség húzódott, jobbról füves síkság.

De az asszony tévedhetett - mint Julianus először hitte, mert csak négy nap múlva érte el a nagy folyó völgyét. Úgy gondolta, az Etilnek kell lennie. Itt már nemcsak dombok, hanem egyre púposabban dagadó, erdővel borított hegyek is sorakoztak, patakokkal öntözött mély, széles, buja völgyeket nyitva s lustán sütkérezve a napfényben. Julianus levetette bocskorát, s a tiszta vízben ballagott tovább. Mintha a Zengőt látta volna, a Mecsek családi közelségében guggoló hegyeit, amint körülülik, heverik apjukat, és suttogva beszélgetnek egymással. A Réka patakját látta, ahol annyiszor tocsogott mezítelen lábbal, hol olyan tiszta szívből tudott nevetni még azon is, hogy az apró hullámok mint kis csillogó halak harapdálják puha szájacskájukkal a lábszárát. Kakukkot hallott, s akaratlanul számolni kezdte, hányat szól. Piros, sárga meg fehér lepkék villogtak a virágszőnyeg fölött. Kedve lett volna utánuk szaladni, megfogni. Egy távoli erdős hegy fölött sas lebegett. És aranyzöld gyíkok szaladoztak a lába elől, mintha vidám emlékei öltöttek volna testet. Tán Majs apát is meglátja valahol egy kunyhóban. Meg Cseperkét is a faházban, amelyre úgy vágyott, játszó gyermekei között. Érezte, mindent megtalál..

Mikor a kavicsok közt folydogáló patak medréből fölkapaszkodott egy magas dombra, hogy körülnézzen a vidéken, s meglátta a mélyben szélesen kanyargó folyót, érezte, hogy végre helyben van.

Mélyen beszívta a könnyű, illatos levegőt, s megizzadt homlokát a szélnek fordította. Vén, mennykősújtott tölgy suttogott a dombtetőn. Alatta ezüstösen csillogott a víz, sűrű fűzfák és rekettyék között. Balról, a patak völgyén túl, erdővel borított hegyek hullámzottak a messzeségbe. Jobbról meredek sziklákkal tarkázott hegyorom torlódott a magasba, mintha kimutatná rettentő csontjait. Szemközt pedig, a folyón túl, néhány sátor állt, mint apró gomba, az alkonyodó napfényben szinte pirosan. A messzeségbe nyíló völgy buján, zölden ragyogott. Lovak legelésztek ott, akkorák a magasból, mint a kutyák. A kutyák meg, melyek ide-oda szaladoztak, mint egerek. Ugató hangjuk úgy hallatszott ide át, mintha fadarabokat verne össze valami játékos gyermek. Néhány férfi álldogált meg heverészett a legelöl álló sátor előtt. Majd két fehér alak bújt ki a másik sátorból, s mintha cirpelt volna.

Julianus leült a tölgyfa alá. Moccanni sem mert. Hátha elriasztja ezt a napsütötte zöld tájat, a játéksátrakat, lovakat és embereket. Feje fölött őrgébics csattogott, mintha mogyorót recsegtetne. Az óriás fa levelei békésen suttogtak. És csend volt, akár Esztrigánban a "szép templomban", amikor magános imádságait végezte a Mária-oltár előtt.

Igen, mintha az esztrigáni hegytetőről tekintene körül. Úgy hullámzanak a hegyek, nyílnak a völgyek, kanyarog a folyó. Távolabb éppen úgy kéklenek a magasabb hegygerincek. Esztrigán ez, de nincs "szép templom" s nincsenek paloták, a hegy alatt nem sereglenek kis szürke házak, tekervényes utcák, a jobbról emelkedő dombon nem látszik Szent Tamás házainak csirkeserege, középütt a kis templom tornyával. Sehol emberi alkotás, sehol egy hang, csak elhagyatottság, alkonyati fény és szellősusogás.

Hosszan pihent, és szemlélődött a hegytetőn. Magába mélyedt, elméje eljátszadozott a szabadon áramló gondolatokkal és érzésekkel, szíve megtelt békével és könnyű fájdalommal.

Hányan elmaradtak tőle, míg idáig eljutott! Legelőször az a kislány, aki játszótársa volt, és annyira szeretett volna az erdőben, faházban éldegélni vele. Hogy is szokta mondani: "Mint a galambok." Azután apja, mostohaanyja, öccse. A klastrom jóságos vén perjele, aki mindig úgy nézett rá ültéből, a térde közé állítva őt, mint a varjú. Most szinte hallotta fuldokló köhögését, figyelmeztető szavait: "Vigyázz, fiadom, érzéseid ne legyenek erősebbek akaratodnál." Igaza volt... Ha nem keményítette volna meg akaratát, sohasem jutott volna ide. Aztán Ottó fráter. Majd Konstantinopolisban az otthoni vitézek, Matrikában a kiskutyája, Torgikánban Desiderius meg Paulus. Végül szegény Gerhardus fráter. Ott porlad két jegenyenyár között, mintha Őrhalom nyárfái volnának. Ide már nem követte senki.

Ahogy mindezt végiggondolta, egyre jobban fájt a szíve. Szeme elhomályosult, szivárványos sugárzásban törtek össze a hegyek, a folyó, a szemközt nyíló tágas, zöld völgy az apró sátrakkal, játéklovakkal és emberkékkel. Fölzokogott, karjára hajtotta fejét és sírt. Olyan áradón, olyan gyermekesen, boldogan és fájdalmasan sírt, hogy egészen elveszett a sírásban. Nem törődött semmivel, nem volt körülötte senki, nem uralkodott magán. Hagyta, forró könnyei áradjanak, hulljanak, mint esztendőkig elrekesztett s most kitört patak vize, zuhogjanak és ömöljenek, mossanak el mindent, fürdessék meg őt is, hogy mezítelenül állhasson ebben az órában Isten előtt, aki az alkonyati szélben suttog, s megfoghatatlan ragyogásával fénybe borítja a világot, az egész életet.

Egyedül volt, magasan a világ fölött. Elmerült körülötte minden, eltűnt az idő.

Végre megkönnyebbült, megtörölte szemét a ködmöne ujjában, s térdre emelkedett. Keresztet vetett, hangosan imádkozott.

- Hálát adok neköd, Atyám, hogy a világra küldél, megadád gyermökkoromnak Váradot, apámat, ösmeretlen anyámat, mostohámat, öcsémet, játszótársaimat, hálát adok, hogy adád a Zengőt, a patakot és erdőket. Hálát adok, hogy egy régi vasárnap este elvezettél a klastromba, s kinyitád előttem a Hozzád vezető kaput hálát adok neköd, Atyám, hogy kezembe adád a könyvet, amelyben megpillantám a szépségös magyeri szót: gyenyerőségös. Hálát adok, hogy megragyogtatád előttem az álmot, s biztatál, nem álom, de való igaz. Hálát adok Fejérvárért, Bononiáért. Köszönöm, Uram, hogy elébem vezetéd őrző angyalomat, azmikor bínök szakadékán járék s tévelygék. Hálát adok, Uram, hogy kézön fogvást vezetél, s nem hagyál el, nehogy én es elhagyjalak Tégöd. Köszönöm, hogy fölhozál e högyre, s megmutatád életöm s küzdelmeim sikerét! Deo gratias! Deo gratias!

Akadozva mondta a szavakat, föl-fölsóhajtott, s megtörölte szemét.

- Köszönöm, Uram, hogy társakat adál s ellenfeleket adál. Bocsásd meg, hogy társaimot gyakorta nagyon es esendőknek láttam, ellenfeleimet kedég néha gyűlölém. Most látom, ők csakúgy segélének utamon, mint társaim, mert kényszerejtének, hogy magamot öszveszödjem. Vezesd haza épségben Desideriust és Paulust, s a te örök velágosságod fényösködjék Ottó és Gerhardus atyámfia lelkének. Ó, Uram, add kezembe lobogó tüzedet, hogy megvihessem ézös feleimnek a Te Evangéliumod igazságát. Segélj meg! Segéld e népöt, mely a folyón túl magába fogad, mint belőle viherben kiszakadott csöppöt a tó, melybe visszahullt. Add, hogy eggyé lögyek véle s az es vélem! Ámen.

Befejezvén imádságát, sokáig ült még ott megnyugodva, megtisztulva s könnyű boldogságban lebegve. A Nap vörösen ereszkedett az erdős hegyek közé. Hosszú árnyékok és vörös fénypászták szelték át a völgyeket. Egy-egy magasabb fa koronája parázsként ragyogott, törzse mintha sötétzöld vízben állott volna. Elmerültek a bokrok és sűrű fűzesek. A víz feketébe játszott. De ragyogva izzottak a távoli hegyek, és a jobbról fölmeredő csúcs sziklái mintha most véres csontok lettek volna.

Indulnia kellett, ha még este át akart jutni a folyón. Pedig nagyon is akart. Most már, hogy megszabadult érzései torlódó súlyától, röpült volna. Hátha nem is magyarok azok ottan? Hátha az asszony nem két, de több napot tévedett? Egyszerre megértette, miért mondott két napot. Ő a távolságot lovon számítja. De akkor mégis Magna Hungaria kapujában áll. És a túlsó parton csakugyan magyarok vannak.

Fölállt, vállára vette átalvetőjét, kezébe botját, s átnézett a folyón.

Odaát egy ember lóra kapott, s terelni kezdte a többi lovat a vízre, itatni. Ott állt a kis csoport, belegázolva a sötét tükörbe, tisztán látszott, ahogy a lovak paskolták és csurgatták a vizet. Kiáltások hallatszottak. Egy ló fölemelte fejét, messze elbámult, s hosszan nyerített, mintha kacagna.

A sátrak között halk citoraszó pendült, s először egy, majd több férfihang dalolt. A szél el-elkapta vidám, hajladozó hangjukat, mint ősszel a napsugárban csillogó ökörnyálat. Julianus figyelt. Hiszen ez ugyanaz a dal, amit a vitézek énekeltek az úton, amikor Konstantinopolisba indultak! Ugyanaz a dal! De mégsem. Most mégis más. Majd megint ugyanaz. Julianus fülében fölharsant a lovukon poroszkáló vidám férfiak harsány éneke:

Sűrű a lovam sörénye,
feketével ki fonta be...

A szavak nem szálltak át a vízen, de a dal zümmögött, a citora pengett, mintha tücsök cirpelne. És a múltból harsogva ráfeleltek a lovagló katonák hangjai.

Sűrű a lovam sörénye...

Hiszen tudta, első pillanattól fogva tudta, hogy magyarok vannak odaát. Most mégis hangtalanul nevetett.

Belekiáltott a messzeségbe:

- Hahóóó! Hahóóó! Heeeej!

Hangja kürtszóként hullámzott tovább, s megismétlődött a hegyek fölriadt seregében. Mintha csodálkozva kérdezgetnék egymást: "Hahóóó? Hahóóó? Heeej?"

Julianus feszülten várt.

Aztán túlról felé szállt a felelet:

- Hahóóóó! Hahóóóó! Heeej!

Mintha gyermekek játszanának.

Futva indult lefelé a tetőről.


Helsinki, 1938. szeptember 6-án




Hátra Kezdőlap