Ambus Zoltán (46068 bytes)

AMBRUS ZOLTÁN
(1861-1932)

Ambrus Zoltán, a kritikus tisztelte és nagyra tartotta Ady Endrét akkor, amikor Tisza István és köre tajtékzó gyűlölettel fordult az "új idők új dalainak" óriása ellen; és ugyanez az Ambrus Zoltán, a publicista tisztelte és nagyra tartotta Tisza Istvánt, amikor Ady és köre tajtékzó gyűlölettel szidalmazta az úri Magyarország minden bűnét szinte szimbolikusan megtestesítő geszti grófot. Ady Endre és Tisza István pedig mindennek tudatában tisztelte és nagyra tartotta Ambrus Zoltánt. Évtizedeken keresztül a legsajátosabb helyzetben volt az egész magyar irodalomban; mindenki a magáénak érezte, még az is, akit elegáns szatírája kipellengérezett. Igaz, közben valahogy előkelő idegennek is érezték, afféle nagyon művelt, rendkívül világos értelmű francia írónak, aki történetesen igen választékos magyar nyelven ír elemző tanulmányokat a világirodalom nagyjairól, és szinte tökéletesre csiszolt novellákat múlt- és jelenbeli szomorú emberekről, máskor meg hidegen gunyoros szatírákat a budapesti újgazdagokról.

Amikor néhány évnyi tanulás után 1885-ben - huszonnégy éves korában - hazajött Párizsból, hozván magával Taine és Renan pozitivista-racionális tanításainak szellemét, az újat akaró fiatalok azt hitték, ő lesz a szellemi vezér: Reviczky még és Ignotus már az ő szavaira figyelt, tőle akart tanulni nyugat-európai modernséget. Kiss József A Hét megalapításakor azonnal maga mellé hívta, Bródy Sándor benne látta az új irodalom iránymutatóját, sőt törvényhozóját, és idővel őt kérte fel az általa és az akkor még indulatosan forradalminak induló Gárdonyi mellett a Jövendő harmadik szerkesztőjéül. S ez a Bródy-Gárdonyi-Ambrus-féle folyóirat volt talán a legfontosabb közbülső állomás A Hét és a Nyugat között. De ugyanakkor Gyulai Pál is elismerő tisztelettel kérte fel a nagy felkészültségű fiatal írót és kritikust, hogy legyen a színvonalasan konzervatív Budapesti Szemle munkatársa. És Ambrus ezt is vállalta. Nem lehetett tehát irodalmi vezér, mert senkit sem tekintett ellenségének, amennyiben színvonalasan fejezte ki magát. Csak az alpáriságot, az ízléstelenséget, a szellemi igénytelenséget, a semmitmondó közhelyek szajkózóit találta megvetendő és közveszélyes mételynek, ami ellen lankadatlanul kell harcolni, és az igazi értéket tekintette a meg nem alkuvó művészi küzdelem céljának. Vezérség helyett tehát tekintély lett az osztályrésze. És csaknem egy fél évszázadon keresztül tanult tőle az egész irodalom, és ezért akkor is óriási a jelentősége, ha a nagyközönség sohasem sorolta kedvenc olvasmányai közé műveit. Nem volt és nem lett úgynevezett népszerű író, de a népszerűek meg a sokat vitatottak java része tanult tőle. Példa is volt, ahogyan írt, és nagymértékben fontos irodalmi ismereteket terjesztett, amit írt.

Szegény vidéki fiúként indult. Apja, aki valamikor negyvennyolcas honvéd volt, vasúti tisztviselőként hányódott városról városra. Zoltán fia történetesen Debrecenben született, és csak hallomásból tudta, hogy a család székely származású. Iskoláit különböző helyeken járta, majd amikor korán árvaságra jutott, neki kellett eltartania a családot, s megkeresni egyben a további tandíjravalót. Végre érettségizetten Budapesten beiratkozott a jogi karra, és sikerült tisztviselőként elhelyezkednie a Földhitelintézetnél. Ennek a banknak az igazgatója Arany László volt, Arany János fia, akit végérvényes mindenből kiábrándulása akadályozott meg abban, hogy a századvég legnagyobb magyar költője legyen: egyszerűen abbahagyta a szépirodalmat, miután megírta a kritikai realizmus legnagyobb magyar verses remekét, A délibábok hősét. De bankigazgatóként is, habár egyre ritkábban írt, a kor legjobb esszéistája volt. Ő fedezte fel a fiatal banktisztviselőben a tehetséget, ő vezette be a különböző lapokhoz, gondoskodott megfelelő megélhetéséről, és lehetővé tette, hogy Párizsba menjen tanulni, ne jogot, hanem irodalomelméletet, esztétikát, filozófiát, kultúrtörténetet.

Persze, végül is író, esztéta, kritikus lett volna mindenképpen: lélekalkata eleve így rendelte el. Arany László azonban megkönnyítette magára és hivatására találását. Arany László pedig példaképnek is felettébb alkalmas volt: az esszéművészet és a színvonalas irodalmi ismeretterjesztő hevület példásan párosult benne az illúzióktól megfosztott valóság vállalásával, akár öncsonkítás árán is. Ehhez az erkölcsi alaphoz tanulta Ambrus a nagy pozitivisták - főleg Taine és Renan - ténytiszteletét, ésszerűségkultuszát, választékos szóhasználatát és világos stílusát. Flaubert regényeiből és Maupassant novelláiból magába szívta a lélektani indokok kutatását, Zolától a részletek leltárba vételének irodalmi becsületét, Anatole France-tól a kultúra egészének tanúságul idézését az emberi lényeg keresésében. És habár Zola és France iránt mindig is fenntartásos kritikával élt, üdvös hatásuk ugyanúgy gazdagította, mint a mindenestül vállalt mesterek. Ennek az új, világhatású francia szellemnek lett mintegy nagykövete a maga új útjait kereső magyar irodalomban.

Amikor írni kezdte Midás király című regényét, amely számlálhatatlan újságfolytatásban jelent meg, minden olvasó úgy érezte, hogy ezzel valami merőben ismeretlen, de már nagyon várt hang szólal meg magyarul. A folytatásos részletek hatása sokkal nagyobb volt, mint maga az egész regény, amikor végre sok év után egységesen, könyv alakban is megjelent. A hatása ugyanis akkorra már annyira beleépült a kortársirodalomba, hogy a túl későn megjelenő egész már csak egy volt a sok között. Ez a művészregény mégis fontos fordulat regényirodalmunkban. Biró Jenő, az alulról jött, művészi céljaiért elszánt harcot vívó festő mindent elér: hírt, dicsőséget és főleg gazdagságot, csak éppen a boldogságot és az önbecsülést nem. Sikerei közt elvész a sikerek értelme, a dicsőségben elvész az eszmény. A szerelem pedig idillel kezdődik és tragédiába torkoll. Az irigyelt művész öngyilkos lesz. Pszichológiai regény, és mégis, bár igen áttételesen, a század végső negyedének hazai társadalomkritikája. Fontos és ösztönző regény a Midás király, noha az akkori és az azóta való kritikák nem egy hibájára rámutattak. Szerkezete laza, elbeszélő módja sok helyütt fárasztó, novellisztikus részletei szebbek, mint az egész. És ezek a kifogások elmondhatók Ambrus Zoltán többi regényéről is, kivéve talán a Giroflé és Girofla vidéki történetét, egy fiatalúr és két kis színésznő bácskai szerelmi históriáját. Igaz, az első három regényen akaratlanul is súlyos nyomokat hagyott szerelmi bánata. Fiatal felesége belehalt első szülésébe. Ambrus magánéletét sokáig kitöltötte az árván született kislány nevelése. Csak hosszú évek múltán talált újra boldogságot egy vidéki - bácskai! - színésznő szerelmében, akit feleségül is vett.

Regényei tehát fontosak, de novellái jobbak. Ezek közt igazi hibátlan alkotások maradtak ránk fiatalkorából is, idős korából is. A fiatalkoriakban sok a kultúrtörténeti ihletés, és hangjukban nemegyszer uralkodó az irónia. A Ninive pusztulásán erősen érződik France hatása, de ugyanez a novella alighanem ugyanilyen hatással volt Babitsra, amikor a Jónás könyvét írta. A kései novellák elmélyültebbek, gyakran a gyermekkori emlékekből táplálkoznak, mint a kétségtelenül remekmű Tóparti gyilkosság. De mindig nagy műgonddal fogalmazott novelláiból egész kötetnyit válogathatnánk, ezek novellairodalmunk legmagasabb színvonalán jelölik ki Ambrus helyét. A Defoe-ról és a Robinson-regény keletkezéséről szóló A fületlen ember, az irodalmi életnek ez a nagy szatírája egyike a legjobb magyar novelláknak.

És mégis: Ambrus mindenekelőtt esztéta, kritikus, irodalmi ismeretterjesztő. A Klasszikus regénytár, amelynek egyik szerkesztője volt, hatásosan népszerűsítette a világirodalmat, számos francia regényét ő fordította, és a legtöbbhöz ő írta az előszót. Ezek az előszavak a pozitivista ismeretterjesztő esszé példaképei mindmáig. Színikritikái az alapos drámaelemzés útját és lehetőségeit tanították egész kritikusnemzedékeknek. Dramaturgiai felkészültsége folytán lett 1917-ben a Nemzeti Színház igazgatója. Nagyon színvonalas műsorpolitikát valósított meg... amíg engedték. Csakhogy helyén maradt a forradalmak idején is. Olyan komolyan vette a politikán felül álló művész erkölcsi meggyőződését, hogy a Tanácsköztársaságot ugyanúgy tudomásul vette, mint az ő törvényes államát, akárcsak előbb Károlyi Mihály köztársaságát vagy még előbb IV. Károly királyságát. Ezt azután az ellenforradalom nem bocsátotta meg neki. Ezt a komolyan vett apolitikusságot kommunista rokonszenvnek magyarázták.

Túlontúl nagy tekintélyének köszönhette, hogy "kesztyűs kézzel", sok habozás után csak 1922-ben fosztották meg rangjától és helyétől. A már idős író-esztéta komoran és csöndesen visszavonult. Öregsége idejét még keserűbbé tette Bajor Gizi iránt fellángolt reménytelen szerelme. Lánya is rég felnőtt már. Ambrus sivár magányban maradt. Mi mást tehetett volna? Olvasott. És amit olvasott, arról hetenként egész oldalas cikkekben számolt be a Pesti Naplóban. Élete végső évtizedének ez a fontos ismeretterjesztő munka volt a tartalma. Ambrustól tudta az utána felnőtt irodalom is, hogy mi újság van a francia kultúrában. Ezekhez a legújabbakhoz már nem volt köze: ismeretlenül tanította őket.

De magára maradottan is tekintély volt. Nem ő tehetett róla, hogy a jobboldal, az ellenforradalom megtagadta. Ő valóban apolitikus volt: az illúziótlanság szószólója ragaszkodott ehhez az illúzióhoz, ami az ellenforradalomtól kezdve már képtelenség volt. Még a viszonylag baloldali polgárság sem vállalhatta ezt, de azért a Nyugat hagyományait folytatók még mindig tanultak tőle.

És aki ma olvassa tanulmányait, ma is tanul tőle. A Midás király jelentősége ma is nyilvánvaló. És néhány novellája valóban remekmű.


TARTALOM