CSIZMADIA SÁNDOR
(1871-1929)

1896-ban, amikor országszerte tűzijátékos hejehujával ünnepelték az ezeréves hazát, amikor a nacionalista önbódítás mámorában a világ közepének képzelte magát minden valamelyest is gondtalanul élő magyar ember, amikor a polgári jólét az újsütetű hazai polgárság számára napról napra jobb reményeket ébresztett, Budapest szinte szemmel láthatóan növekedett világvárossá, és a városok színházba járó lakói úgy képzelték, hogy a falvak népe úgy él, mint a népszínművek énekkel és szerelemmel foglalkozó hősei a színpadon - egy huszonöt éves gatyás, kötényes, csizmás parasztember érkezett az Alföldnek abból a távoli sarkából, amelyet nemsokára már Viharsaroknak neveztek, elment egyenest a Népszava szerkesztőségébe, és egy köteg verset tett le a szerkesztő asztalára. Csizmadia Sándornak hívták, és a nyomorúság legmélyéről érkezett. Apja vasúti bakter volt, anyja mosónő, ő maga a négy elemit is alig tudta kijárni, mivel a betevő falatot már a gyerekeknek is meg kellett keresniök. Volt már nyári cseléd, béreslegény, részes arató. De nemcsak a gyomra volt örökké éhes, hanem a lelke is. Ahol könyvre lelt, olvasott: klasszikust és ponyvát, verset és agitációs füzeteket, majd rátalált Marxra és Engelsre. Bibliája lett a Kommunista kiáltvány és Petőfi összes költeményei. Huszonhárom éves fővel már szocialistának vallotta magát, agitációs verseket írt. Odahaza a nyomorgók és a reménykedők már költőnek és népvezérnek tudták. És azért indult el Budapestre, hogy költő és népvezér legyen.

Ha attól a pillanattól kezdve, hogy belépett a Népszava szerkesztőségébe, még tíz évig él, neve a magyar munkásmozgalom és munkásköltészet klasszikusai közt a legtiszteletreméltóbbak sorában állna. De tovább élt - és neve szinte jelképe lett a morális züllöttségnek, az osztályárulásnak, az irodalmi süketségnek... és a rossz költőnek.

Valójában nem is volt soha jó költő, legszerencsésebb pillanataiban is alig-alig emelkedett túl a megverselt, méghozzá színtelen nyelvezettel és gyenge technikával megverselt közhelyeken. Csakhogy ezek a közhelyek akkor, a millennium közmámorában vadonatúj és nagyon is forradalmi csengésűek voltak. Addig csak néhány humanista költő egy-két szocialistákkal rokonszenvező költeménye készítette elő a hazai szocialista költészetet. Csizmadia Sándor azonban onnét, a mezőgazdasági proletariátus legmélyéről jött, és egész költői életműve, irodalmi és irodalompolitikai tevékenysége szocialista volt. Nem csoda, hogy a Népszava örömmel fogadta, előbb dédelgetett kedvence, majd irodalmi diktátora lett a szocialista sajtónak, hiszen nemcsak a Népszavának lett állandó költője és költői mércéje, hanem emellett hamarosan saját munkásmozgalmi lapjaiban - előbb a Földművelőben, majd a Világszabadságban - érvényesíthette a maga költői ízlését, s mert hogy a Szociáldemokrata Pártban is hamarosan a szellemi vezetők közé került, ő maga jelentette egy ideig Magyarországon a szocialista költészetet. Ehhez pedig nem volt kellő tehetsége s még kevésbé ízlése s legkevésbé önkritikája. Pedig nem az intelligenciájával volt baj, s nem is szívós kitartásával. Szakadatlanul művelte magát. Sajtó útján elkövetett lázítás címén összesen két és fél évet töltött államfogházban is, ahol jól használta fel idejét az önművelésre. Hamarosan jól megtanult németül, olaszul és franciául. Engelst fordított németből, regényeket franciából, verseket olaszból. Ő írta a közismert magyar Munkás-Marseillaise szövegét ("Nem lesz a tőke úr mirajtunk"). A klasszikus francia forradalmi dallamtól senki se hallja, milyen csapnivalóan rossz magyarsággal fogalmazták a sorokat. (Tessék csak zene nélkül figyelni az ilyen fülbántó magyartalanságokra: Nem lesz a tőke úr mirajtunk, vagy: A szabadság nekünk a cél.) De a témák mégis újak voltak mifelénk: a nép nyomora, a sztrájkok, a munkásélet gondjai, a proletárremények. De úgyszólván mindig és mindenütt általánosítás, agitációs szólam. Személyes élmény csak ott csillan fel, ahol a falusi szegénységről szól, mint A föld rabjai című ciklusában. De még ezek a legjobb versei is végzetesen magukon viselik a XIX. század epigonköltészetének végképp elszürkült fordulatait. Még legismertebb és legjobbnak mondott költeménye, A munkás is igazán azért jelentékeny, mert hatással volt a költőnek induló ifjú Kassákra, aki ugyanebből a témából alkotta a Mesteremberek dübörgő, ódai-himnikus hitvallását. (Kassák éppen ifjúkori emlékek alapján tiszteletteljes gyöngédséggel is emlékszik vissza a közepes tehetséggel, de mégis úttörő ösztönző erővel költészetünkbe lépő, korai Csizmadia Sándorra.) Még az is igaz, hogy Lokomotív című költeményében megelőzte az olasz futuristákat is a gépeket ünneplő költészetben. De hol volt Csizmadia közhelyáradata a futuristák zűrzavaros, ám mégis izgalmasan új költészetétől? És azt se felejtsük el, hogy Walt Whitman akkor már rég megalkotta a Téli mozdony magasztos strófáit, Whitman pedig nagyobb költő volt, mint Csizmadia Sándor és az egész olasz futurizmus együttvéve.

És mégsem lehet elvitatni Csizmadia úttörő szerepét és kezdő évtizedének férfias politikai bátorságát.

Csakhogy tíz évvel az indulás után megjelent a költészet porondján Ady. És Ady-versek jelentek meg a Népszavában. Csizmadia pedig gyűlölettel fordult a lángelme ellen. Burzsoá költészetnek, értelmetlen költészetnek, káros költészetnek bélyegzi a legnagyobbat, a legfőbb előre mutatót. Észre sem vette, hogy ekkor ugyan még csak irodalmi téren, de közös nevezőre került az egész reakcióval. Az Ady elleni hajsza legrosszabb ízű szólamát ő szólaltatta meg: a baloldalt akarta elidegeníteni az egyre baloldalibb Adytól. És ezzel kapcsolatban a párton belül is mindinkább jobbra csúszott. A harcos forradalmár most már politikában is, magánéletben is kispolgárosodik. Már csak szólam nála a világforradalom is, hiszen földet akar, a polgári kritika elismerését igényli. Költészete a szürkeségen belül még ellentmondásosan zavarossá is válik. Hiszen közhelyei már témailag sem újdonságok. Talajvesztése megingatja emberi tartását is: tekintély akar lenni... és elkezdődik iszákossága.

A költészetben már senki se veszi komolyan. Ady és a Nyugat számára dilettáns, a hivatalos akadémizmus számára szocialista, a szocialisták szemében napról napra jobboldalibb. De 1918-ban még van annyi politikai tekintélye, hogy Károlyi kormányában államtitkár lesz. A Tanácsköztársaság kikiáltásának pillanatában azt hiszi, itt az új lehetőség a vezérségre, és egy történelmi másodpercre, de most már nagyon is felismerhető tudatos karrierizmusból újra a forradalmár hangján szólal meg - és népbiztos lesz. De amikor - hamarosan! - felismeri, hogy veszélyben a forradalom... átáll az ellenforradalom oldalára. Nemcsak a kommunistákkal fordul szembe, de még a Szociáldemokrata Pártot is megtagadja. A győztes és bosszúszomjas ellenforradalom engedelmes eszköze lesz. Megalakítja a Nemzeti Munkáspártot, hogy megossza a munkásságot. Így lesz az ellenforradalmi kormány segítségével képviselő, hogy jelenlétével gyengítse a proletárérdekeket amúgy is igen szűk lehetőségek közt képviselő szociáldemokrata képviselők hitelét. A magyar szocialista költészet úttörője nyíltan is munkásáruló lett. Idegen és megvetett osztályostársai közt, idegen és megvetett eszköz az ellenforradalmárok körében. Ekkor már közismert züllött figura: részeges, gyűlölködő, tragikusan nevetséges alak. Már az ellenforradalom sem vehette hasznát. Végül is 1929 márciusában, ötvennyolc éves korában maga mondta ki és hajtotta végre az ítéletet: öngyilkos lett.

És néhány versének mégis ott a helye az antológiákban: mégis ő volt az első, proletármélységekből érkező magyar szocialista költő. Tragikus elzüllése nemcsak rá, de a kor történelmére is jellemző. Példának indult, és elriasztó példa lett belőle.