Dutka Ákos (35992 bytes)

DUTKA ÁKOS
(1881-1974)

Amikor Dutka Ákos 1908-ban A Holnap korszakkezdetet jelentő antológiájában hetedmagával megjelent - együtt jelezték az Ady vezérelte új magyar költészet harcos jelenlétét -, legalábbis Nagyváradon már ismert nevű költő volt. És akit ama századelőn a nagyváradi irodalom költőnek ismert el, az költő volt országos érvénnyel is. Aki A Holnap hét harcostársa közé tartozott, annak irodalomtörténeti helyzete szerint helye volt az új irodalom ugyanebben az évben megindult budapesti főorgánumában, a Nyugatban, még akkor is, ha még jó időre megmaradt továbbra is nagyváradi újságírónak, nagyváradi költőnek.

Dutka valójában nem is lett soha igazi nagyvárosi poéta, noha a Nyugat mellett a programszerűen nagyvárosi irodalmat hirdető Kiss József szerkesztette A Hét hamarosan úgyszintén magáénak tudta, és versei gyakorta jelentek meg a Nyugattal és A Héttel egyként szemben álló, mértéktartóan konzervatív Új Időkben, a jellegzetesen liberális polgári Pesti Naplóban, a polgári lapok közt leghaladóbb, harcosan demokrata Világban és a szociáldemokrata Népszavában. És mindezekben az alaposan különböző szellemű újságokban és folyóiratokban olykor egyszerre fejezte ki a később Budapesten is nagyváradi emlékekkel élő Dutka Ákos a maga idegenségét a nagyvárosi léttel szemben. Ez az idegenség nem is ellenszenv volt, nem afféle vidéki provincializmus - a századfordulói Nagyvárad ugyanúgy nem volt provinciális, mint a főváros, a nagyváradi írók-újságírók Párizsra pillantván, nyugatibb szelleműnek érezték magukat, mint a pestieket -, még kevésbé volt valamiféle népieskedés a "bűnös" várossal szemben, hiszen Dutka világéletében merőben idegen maradt a nála ifjabb népi íróktól is, sőt szimbolizmusa és mindvégig megőrzött szecesszióssága még inkább a későbbi "urbánusok" közé sorolhatná. Az ő idegensége a nagyváros kellős közepén a zsúfoltságnak, a tülekedésnek, a túl sok ember közt mindig kísértő magánynak költői kritikája volt: egyszerűen nem érezte jól magát a túl nagy forgalomban, túl gyors élettempóban még akkor sem, amikor az első világháború utáni években már egy budapesti napilapnak, a Friss Újságnak belső és nagyon becsületes munkatársa és nagy nyelvi kultúrája folytán a Külügyminisztérium sajtóelőadója volt. Amint tehette, ki is költözött a nagyvárosból, és a közeli, de mégis vidéki hangulatú Máriaremetén talált otthonra. Onnét kísérte egyre komorodóbb kedéllyel a fasizmus embertelensége felé rohanó világot, ott hallgatott el évekre, és ott szólalt meg újra megújult kedvvel a felszabadulás után, hogy a merőben új hangok közepette már kevesedmagával, majd megérvén a pátriárkák korát, immár egyedül képviselje Ady nemzedékét. Túl kilencvenedik életévén, testben-lélekben egészségesen úgy tudott lépést tartani és jelen maradni költészetünkben, hogy közben élő hagyományként őrizte annak a nagyváradi kezdetnek ízeit és illatait, amely az egész azóta való magyar költészetnek egyik forrása volt.

Költészete hét egész évtizedre terjed, hiszen 1904-ben már rangot adó verseskötete jelent meg Nagyváradon, a következő évben vidáman költői operettjét (A léghajósokat) mutatta be az akkor fővárosi színvonalú nagyváradi színház. Ez időben indul Amerikáig terjedő nyugati útjaira. Amikor tehát hazatérve összebarátkozik Adyval, és csatlakozik a Holnap Társasághoz, már a világlátott, széles tájékozottságú ember nimbusza is indokoltan köríti költőhírét. Műveltsége, nyelvi gazdagsága, biztonságos verselése ebben az időben még egyenrangúnak gyaníttatja Holnap-béli társaival, Babitscsal, Balázs Bélával, Juhász Gyulával. Valójában mögöttük áll, sokkal jobban kötődik a szecesszió stílromantikájához, túldekoráltságához, mint amazok (persze, ezekben az években egyikük sem - Ady sem - mentes a szecesszió modorosságaitól, ez időben Nagyvárad alighanem Budapestnél is szecessziósabb, hiszen ez a "világdivat", és Nagyvárad tüntetően ad a maga nagyvilági korszerűségére). Dutkában szembetűnőbb a közvetlen Ady-hatás is, egy időben odasorolható a szaporodó számú Ady-epigonok közé, igaz, hogy ezek közt a legjobbak egyike, holnapos társai közül igazánból a legközelebbi rokona Emőd Tamás, aki a legifjabb közöttük, s aki sokkal rövidebb élete folyamán (ötvenéves korában halt meg) ugyanúgy mindvégig őrizni fogja a két nagy korai élményt: a századforduló Nagyváradját és Ady személyes barátságának emlékét. Akármennyire is megtalálják idővel a maguk egyedi hangját, Dutka és Emőd mindig megmarad nagyváradinak és Ady-tanítványnak. Habár viszonylagos politikai színtelenségük már eleve is idegen Ady harcosságától is, Babits gyötrődéseitől és művészi eredetiségétől is, Juhász Gyula elégikus mélységeitől is és még inkább Balázs Béla forradalmársághoz vezető fejlődésétől is. Emőd pedig Budapestre kerülvén legalább igazi nagyvárosi költő lesz, közelebb A Héthez, mint a Nyugathoz, és a könnyed kabaréköltészetben egy nem mély, de mégis egyéni új hangot is talál. Dutka megmarad századfordulói, a szecesszióktól egészen soha el nem szakadó, mindig megnyerő hangú, nyelvi és formai pompával teljes emléknek.

Igaz, az első világháború éveiben részvéte és bátor pacifizmusa, akárcsak ugyanebben az időben Emőd Tamást, szinte önmaga fölé emeli. Várja a tisztító forradalmat, de már a Károlyi vezette polgári forradalom napjaiban sem tudja, hol a helye. Hiszen egy körvonalazatlan humanista demokratizmuson túl politikailag sehová sem tartozik. Számára egyaránt rokonszenves az Új Idők szelíd maradisága és a Népszava szociáldemokráciája, otthon van itt is, ott is; a tényleges forradalomhoz pedig riadt széplélek.

Passzivitása teszi lehetővé, hogy amikor a háború után Budapestre jön, a Bethlen-kormány látszatdemokráciájában állami állást kapjon a Külügyminisztériumban, és a nagyközönséghez szóló, programszerűen politikamentes Friss Újság kevés munkával, de tűrhető fizetéssel járó irodalmi munkatársa legyen. Minisztériumi beosztása sem politikai jellegű: a külföldi újságok és folyóiratok olvasója; feletteseit tájékoztatja, mi van a német, angol és francia nyelvű lapokban. Jobbról-balról megbecsülik, senki se kívánja, hogy akár vallja, akár megtagadja nézeteit. De így is egyre idegenebb az irodalmi körökben: a Nyugatnak vagy éppen a Népszavának - állami tisztviselő; az Új Időknek vagy éppen az attól is jobbra álló köröknek - az akkor átkozott emlékű Ady barátja, a forradalmi holnaposok egyike. Költői jó hírneve általános, de sehová sem tartozik. Költészete egyre befelé fordulóbb. Kezdetben a régi Magyarország széthullása, mint kortársai legnagyobb részében, belőle is irredenta-nacionalista hangokat vált ki: a fasizmus előretöréséig nem is volt olyan egyszerű a hazaszeretet elkülönítése a nacionalista ábrándoktól. De ahogy Bethlenék után a demokrácia látszata is elenyészik, Dutka - mint oly sokan a polgári demokraták világában - egyre kevésbé érti a végzete felé rohanó világot. Költészetében a külvilág egyre inkább sejtelmes látvánnyá válik, minden impresszionista képfelszínné, távoli bánatos dallammá anyagtalanodik. Egyre kevesebbet ír. Azután elhallgat, csak a felszabadulás után szólal meg újra. De akkor újult erővel. Hatvanöt éves fővel megtalálja saját helyét az új magyar költészetben: most már ő maga a hajdani Holnap képviselője a mában. Regényes prózai visszaemlékezése Nagyvárad Ady-korszakára, A Holnap városa (1955) dokumentatív jelentőségű, költői erejű és finomságú tanúságtétel. A könyv sikere újabb regényre ösztönzi, A nagy kalandban egykori amerikai emlékek alapján írja meg a század eleji kivándorlás prózaepikáját, az Amerikába "kitántorgott" százezrek sorsát. És költészete is képes még hangot váltani, túl a hetvenedik évén végre túllép az indító erejű szecesszión, hangja egyszerűbbé, bensőségesebbé válik. Öregkori lírája sajátos színfolt a felszabadulás utáni magyar költészetben. Legvégső éveiben már nem mozdult ki máriaremetei házából, kertjéből, de mindig örömmel látta vendégeit, akikkel bölcsen és derűsen szeretett elbeszélgetni emlékekről és irodalomról. Amikor kilencvenéves korában a Pen Club ünnepi ülésen méltatta a nagy költői múltat, a köszöntő beszédek után egyszerre felhangzott a hangja magnetofonról, s néven szólítva az őt ünneplő ifjabb barátokat, köszönte meg az elismerő szavakat.

Nem volt igazán jelentékeny költő, de művészszakmájában mesterfokon képviselte a századkezdet néhány jellemző hangulatát, és hosszú élete folyamán hűségesen őrizte a nála nagyobbak továbbható hagyományát.


TARTALOM