HATVANY LAJOS
(1880-1961)

Magyarország királyság volt, de a király az osztrák császár volt és Bécsben lakozott. A hatalom java a nagybirtokos arisztokráciáé volt, a közhivatalokban jórészt nemesi családok fiai ültek, de a gazdasági, tudományos, művészeti-irodalmi világban felnőtt melléjük a polgárság. Budapest és mellette néhány nagyobb vidéki város rohamos fejlődéssel formálódott nyugat-európai arculatúvá. A régi urak leszármazottai is liberális elveket hangoztattak, a polgárok magasabbra jutott rétegei pedig igyekeztek életformában utánozni a tisztelt nemesi hagyományt: a nagyon gazdagok az arisztokratákat, a középgazdagok a dzsentriket. Ez volt az öntetszelgő, hangzatos és látványos millennium fél évszázada, amely a kiegyezéstől az első világháború tragikus végéig tartott, vagyis 1867-től 1918-ig. Ennek a lendületes polgárosodásnak lelkesítő fényei és nyomasztó árnyai voltak: sok mindenben fénykor volt, sok mindenben komor jövők kiindulása. A felemelkedő hazai polgárság mindenképpen megváltoztatta a társadalom szerkezetét is, arculatát is a gazdasági életben és a kultúrában egyaránt. Ennek a magyar polgárságnak a felső, a közép és az alsó rétegekben jelentős tömege zsidó volt. Zsidók ugyan a kezdetek kezdete óta éltek Magyarországon, sorsuk általában elviselhetőbb volt, mint a korábbi évszázadok Európájának legtöbb országában, de a XVIII. század végső negyedéig - a felvilágosodás szellemi előretöréséig és II. József emberi jogokért küzdő uralmáig - lényegében megtűrt idegennek számítottak. És habár színmagyar környezetben, a Duna-Tisza közén és az Alföld tiszántúli vármegyéiben már régóta magyarul beszéltek, többségükben csak a XIX. század első felében váltak nyelvükben és tudatukban magyarokká, és csak 1848 forradalma emelte őket polgári-állampolgári rangra. A nemesi-jobbágyi Magyarországon azonban a történelmi fejlődés olyan szükségessé tette a polgárosodáshoz nélkülözhetetlen polgárságot, hogy aki alkalmasnak bizonyult az ipar, kereskedelem, közlekedés és az ezekhez nélkülözhetetlen értelmiségi feladatokra, annak a kiegyezéstől fogva tág tere nyílt a tevékenységre, érvényesülésre, gazdagodásra, társadalomalakításra. A nemesi életformából átváltani polgári tevékenységekre ugyanolyan nehéz volt, mint paraszti sorból felemelkedni a fejlettebb-bonyolultabb városi életformákhoz. Tehát a vákuum szükségszerűen beszívta az alkalmas német (sváb), szláv (szlovák, szerb) és zsidó tömegeket. Ezek persze magyar polgárrá válva nemcsak nyelvükben, de érzelmükben, vágyvilágukban is igen hamar azonosultak a magyar nemzeti léttel. Ahol pedig a polgárosodó társadalomban elevenen tovább él az örökölt történelmi emlékek értékrendje, ott a nemesi címet és jelleget tisztelő polgár maga is szeretné nemesnek tudni magát, az arisztokrácia mellé felgazdagodó nagyiparos, nagykereskedő, nagybankár áhítozik a mágnás címekre, igazi mágnások társaságára. A hatalom pedig királytól lefelé magát annyira liberálisnak tudja, hogy méltányolja ezt az igényt. 1867 és 1918 között több mint 280 zsidó vagy zsidó származású család emelkedik a magyar nemesek közé, és ezek között 26 família kapja meg az arisztokratát jelentő báróságot. Akadt e fölemelkedettek közt nagy hírű orvosprofesszor is, volt olyan író-műfordító is, aki nagy közéleti pályafutása elismeréseként került a magyar arisztokrácia társadalmi magasságába, de a legtöbbjük olyan ipari, kereskedelmi vagy pénzügyi egyéniség volt, aki tehetségével jelentékenyen hozzájárult a magyar gazdálkodás világszínvonalra emelkedéséhez. Ilyenek voltak a Hatvani Cukorgyár tulajdonos unokafivérei: Deutsch Sándor, József és Béla. Azt a gyárat Hatvanban még a múlt század derekán nagyapjuk alapította: "Deutsch I. és fia" néven jegyezte be a cégbíróság, családi tulajdon volt, a fiúk után az unokák örökölték, és ők hárman nemcsak az ország legnagyobb édességipari vállalatává növelték, hanem új vállalatokkal bővítették, hozzácsatolták az ország egész cukoriparát, és termékeiket versenyképessé tették egész Európában. A hatvani cukor Monarchia-szerte tekintéllyé lett, és jelentősen hozzájárult az egész magyar gazdaság fejlődéséhez. 1908-ban királyi adománylevél az unokatestvéreket bárói rangra emelte, családnevük elé kapták a "hatvani" nemesi előnevet. Hamarosan családnevüket is erre magyarosították, s minthogy valóban már nemesek voltak, az "i"-re végződő vezetéknevet "y"-nal írhatták. Fiaik és leányaik így örökölték a magyar kultúrában oly sokszínűen szereplő "Hatvany" nevet. A műveltség, a kultúra ugyanis már a nagyapák kora óta otthonos volt a cukorgyárosok között. És míg a gyárak meg az óriási vagyon egészen a második világháború végéig és a régi világ összeomlásáig a család birtokában maradt, az ivadékok nem is kis része fontos szerepet töltött be a XX. század első évtizedeinek magyar kultúrájában. A nagy szervező és üzletember Sándor legidősebb fia volt Hatvany Lajos. Őróla van szó a következőkben. De nem lehet elhallgatni, hogy az ő legidősebb öccse, Hatvany Ferenc a századelő egyik legérdekesebb, igen egyéni képzeletű festőművésze volt, aki sajátos átmenetet teremtett a színpompás romantika és a modern látomásosság között, és amúgy mellékesen a kor egyik jelentékeny műgyűjtője és művészeti szakértője lett. Legifjabb öccse, Hatvany Bertalan pedig - miközben ő volt a nagy cég irányító gazdasági szakembere, nemzetközi hírű orientalista - a keleti kultúrák, nyelvek és néprajzi ismeretek tudósa - volt, és bátyjával versengve tanáccsal és pénzzel támogatta a modern magyar költészetet. Józsefnek pedig Hatvany Lili volt a leánya, ez a csevegő hangú, ironikus kritikájú, egy időben méltán nagyon népszerű író-újságíró. Ez a családi háttér Hatvany Lajos írói, kritikusi, irodalomtörténészi, államférfiúi, irodalomszervezői és irodalompártolói életéhez. Nélküle egyszerűen nem lehet elbeszélni századunk magyar irodalmi életét.

A gazdag, tevékeny család, amely eleve tisztelte a kultúrát és mindenekelőtt a magyar irodalmat, korán tudomásul vette, hogy a tanulástól megszállott fiúból sohasem lesz cukorgyáros. Nem bánták, volt elegendő fiú, aki folytathatta az apák-nagyapák vagyont hozó mesterségét, és még azt is tudomásul vették, hogy az a jövedelem, amely a mindenkori családi vagyonból kijár a nagy cég egyik örökösének, a magyar irodalom és benne a költészet pártolására fordíttassék. Csak tanuljon a fiú ott és annyit, amennyit akar. Ő a gimnázium befejezésekor volt annyira otthonos a német, francia és angol nyelvekben, hogy ott folytathatta tanulmányait, ahol a legalkalmasabbnak tartotta. Németország legnyugatibb végén, Freiburgban találta meg a neki való egyetemet. Ott képezte magát a nyelvészet tudósává és az akkor népszerű filozófiák - Schopenhauer, Nietzsche - alapos ismerőjévé, miközben át-átrándult Angliába és Franciaországba, hogy közel maradjon a modern irodalom tűzhelyeihez. Mindemellett azonban igazán a magyar költészet volt a szívügye, ennek a doktora akart lenni. Csokonai és főleg Petőfi varázsa halála napjáig kísérte és kísértette. És a Párizsban megismert akkori új, kritika szellemét szándékozott otthon megismertetni. Haza is jön doktorálni a magyar irodalomból is. És összetalálkozik - szinte utolsó pillanatban - a Petőfi-korszak végső képviselőjével, a konzervatív, de nagyon kulturált és nagyon színvonalas kritikus-irodalomtörténész professzorral, Gyulai Pállal. Mellette tölti a nagy tudós végső esztendeit. Valószínűleg neki köszönhető, hogy amikor Ady megjelenik a színtéren és az egész maradi világ indulatosan, felháborodottan tiltakozik ellene, akkor a nyilvántartottan konzervatív Gyulai Pál felismeri benne a nagy költőt. Ez érteti meg, hogy Gyulai halálakor Ady oly megrázóan szép búcsúverset írt róla. Hatvany megtalálta az összhangot Petőfi emléke, Gyulai hagyományőrzése és Ady újdonsága, s az újdonságon belül költői nagysága között. Hamarosan személyesen is összebarátkozott Adyval, és ettől kezdve az új magyar irodalom ösztönzője, szervezője és anyagi támogatója lett. - Már első könyvei is feltűnést keltettek. Németül írt szatirikus tanulmánya a nyelvészet fölösleges mellékútjairól, majd hitvallása a személyes ízlés jogáról az impresszionista kritikában irányító alakká teszi az új irodalomban. Ő a lelke és anyagi támasza a megalakuló Nyugatnak, amíg ízlés- és stílusigény-különbözésük Osvát Ernővel el nem távolítja... nem Adytól, de Ady irodalmi körétől. Ő politikus lélek, akárcsak Ady. Károlyiban is felismeri a követendő utat. Az első világháború éveiben Ady mellett ő képviseli az irodalomban leghangzatosabban az eljövendő demokratikus forradalom igényét. Bár folyton készül a nagy Petőfi-életmű összefoglalására, de ez csak élete végén valósul meg. Egyelőre Adyról kell írnia. És a demokratikus törekvéseket kell pártolnia. Az őszirózsás forradalom egyik vezéralakja lesz Károlyi mellett, a Nemzeti Tanács vezérkarához tartozik. Károlyi köztársaságában ismeri fel politikai céljainak megvalósulását. De Károlyira a tanácsköztársaság következik. Ez nem az ő világa. Emigrál előle. Külföldön éli át Trianon gyászát, és indulatos könyvben tiltakozik ellene. De ugyanúgy tiltakozik Horthy ellenforradalma ellen. - És közben írja, lassanként megírja a század szépirodalmának egyik legérdekesebb, dokumentumerejű nagyregényét, az "Urak és emberek"-et (1927), a hazai nagypolgárság krónikáját egy gazdag magyar család történetében, sok önéletrajzi elemmel. Első kötete, a "Zsiga a családban" maradandó klasszikus darabja a magyar regényirodalomnak. Emellett Ady szüntelenül probléma a számára. Újabb és újabb könyvekben új és új szempontokat vet fel Adyról és koráról. - Közben kezdettől végig újságíró is, hol magyarul, hol németül, s ha kell angolul. De 1927-ben nem bírja a hazátlanságot. Itthon vád alatt van, forradalmi múltja bűncselekmény. Ő mégis hazajön, önként bíróság elé áll. El is ítélik, de a következő évben már szabadul. Ekkor következik az új nagy felismerés: József Attila. Elsőként, azonnal tudja, hogy vele kezdődik költészetünk új fejezete. És ugyanúgy áll az immár jelenlévő következő nemzedék mellé, ahogy korábban segítette - pénzzel és tanáccsal - a "Nyugat"-ot. De amikor a fasizmus már fertőzi Magyarországot is, újra számkivetésbe megy. Most Angliában él hosszú évekig. Csak a háború után jön haza. Akkor ünnepelve fogadják, egyetemi tanár lesz, a Tudományos Akadémia is meghívja. És visszatérhet az ifjúkor óta kísértő feladathoz: Petőfihez. Öt óriási kötetben írja meg "Petőfi napjai" címen líránk főklasszikusának életrajzát. - És közben mennyi minden volt! Közben felfedezte és pártolta a József Attila utáni még újabb költőink értékeit, közben világraszóló társasági életet élt otthonában, a budai vár Bécsi kapu terén lévő Hatvany-palotájában. Ott találkozott például Thomas Mann Bartók Bélával. - Ő pedig akárhol volt, tekintély volt magas, elegáns alakjával, csevegő hangjával barátok és asszonyok körében, szerkesztőségekben, kávéházakban, katedrákon, itthon és külföldön. Így élt 81 éven át. Jó író is volt, egyéni hangú kritikus is volt, irodalomtörténész is volt, tanító is volt, mecénás is volt. Egy irodalmi korszakunk megtestesítője volt.