HOLLÓS KORVIN LAJOS
(1905-1971)

A lélektan "önsorsrontó" alkatnak nevezi azt az embertípust, amely emberek közti magatartásával következetesen magának okoz kellemetlenségeket, maga vet akadályokat saját előmenetele vagy éppen karrierje elé, saját természetében hordozza a végzetet, amely a kijáró sikerek helyett kudarcokkal, mellőztetésekkel eredménytelenségekkel sújtja az ilyen ember életét. Pedig Hollós Korvin Lajosnak éppen elég lett volna elviselni a külvilágból fenyegető sorsot, ő azonban minden alkalmat felhasznált, hogy tovább nehezítse a maga helyzetét. Az emberek, különösen a pályatársak összeférhetetlennek mondották, pedig szerintem csupán fékezhetetlenül őszinte volt, aki képtelen volt megállni, hogy hangosan ki ne mondja a véleményét. Úgy emlékszem, beszélt, ha nem is kérdezték, és amit mondott, sokak számára igen kellemetlen igazság volt. Az igazság pedig szent volt a számára, és túl indulatosan ragaszkodott hozzá. Például a Horthy-korban nyíltan hangoztatta kommunista meggyőződését (ami persze igen alkalmatlanná tette minden konspirátori munkára), a harmincas években nyolc ízben tartóztatták le, és ötször ítélték el hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre. A felszabadulás után jogosultnak érezte magát, hogy bíráljon, és az áhítattal átélt kommunista hit és erkölcs nevében újra meg újra hangoztatta, amit a személyi kultusz idején az eszme eltorzításának ismert fel. Ki is zárták a pártból, főleg azért, mert egy fegyelmije alkalmából bíráit sértegető öntudattal hangoztatta, hogy neki több joga van a "kommunista erkölcs" nevében szólni, mint azoknak, akik ítélkeznek felette. Jó ideig hallgatásra is kényszerült ezek után. De ez sem rendítette meg hitét. Mindig mindenütt azt figyelték, most éppen kit fog megsérteni indulatos szókimondásával. Valószínűleg így történt, hogy ez a kora ifjúságától fogva rendíthetetlen, a hitvalló vértanúk módjára minden megalkuvásra képtelen kommunista az épülő szocializmus évtizedeit nemcsak pártján kívül élte végig, hanem soha életében egy apró kitüntetést, egy irodalmi díjat, egy hivatalos elismerést nem kapott, bár tudtommal soha senki, még az sem, aki korábban politikai, később személyes ellensége volt, nem vonta kétségbe, hogy ugyanolyan jó költő, mint amilyen jó prózaíró, kitűnő humorista, és színpadi művei is hatásosak. Pedig mennyire vágyott egy kis elismerésre! Tudta, hogy az olvasók körében népszerű, de szinte éhezte a jó szót a kritikáktól, a hivatalos illetékesektől. A kritika azonban alig-alig szólalt meg, hiszen nem írhattak volna mást, csak elismerést. Ehhez pedig a szerkesztőknek nem volt kedvük, mert minden szerkesztővel előbb vagy utóbb összeveszett, amikor kéretlenül is megmondta, miféle szerkesztési hibákat követnek el. A hivatalok pedig korábban ellenséget, később kellemetlen alakot láttak benne. Végre nagy sokára valaki mégis felvetette, hogy József Attila-díjat kellene adni ennek az író-költőnek, hiszen ezt az irodalmi kitüntetést már oly sokan megkapták, akik művészi nagyságrendben a bokájáig sem értek. Úgy örült a hírnek, mint egy ajándékra váró kisgyerek. És amikor valaki - talán bosszantás okából - telefonon azonnal közölte, hogy a díjkiosztó bizottságban leszavazták a javaslatot, mégse kapja meg a József Attila-díjat, indulatosan a falhoz vágta a telefonkészüléket, összeesett, szívrohamot kapott és meghalt. Tankönyvbe illő példa ez az élet az önsorsrontásra.

Aki pedig jó barátként ismerte ezt a hírhedetten kellemetlen hírű írót, az tudta, hogy igazából rendkívül kedves, csillogóan szellemes, érzékenyen jószívű és segítőkész, nagy műveltségű, igen széles érdeklődési körű, minden szépért, jóért, igazért, a jó könyvekért, szép képekért és zenékért szinte gyermekien lelkesedő ember; társaságok eszményien kellemes csevegője, aki ráadásul igen jó megjelenésű, férfiasan vonzó alakú-tekintetű ember, hűséges jó barát, asszonyok kedvence. Emlékszem, kamaszos büszkeséggel szeretett kérkedni szerelmi hódításaival. Változatos szerelmek és házasságok kísérték életét, mígnem a felszabadulás után megtalálta az igazi élettársat, a hozzá méltó szerelmes és őrzően gondos feleséget a nem kevésbé kitűnő költőasszonyban, Tóth Eszterben, Tóth Árpád leányában. Tóth Árpád emlékét és költészetét pedig Hollós Korvin az olümposziaknak kijáró áhítattal tisztelte és szerette. Játékos büszkeséggel mondogatta, hogy felesége által ő a magyar klasszikus költészet veje.

Ez a magyar klasszikus költészet pedig Csokonaitól a Nyugat költőiig azt a helyet foglalta el az ő lelkében, mint a vallásos lelkekben a szentek galériája. Kitűnően ismerte a világirodalmat, németül és franciául, később angolul is igen jól tudott (fiatalon huzamosabb ideig élt Bécsben, majd Párizsban is), de bár Goethétől Shelleyn keresztül Baudelaire-ig kívülről idézte a legnagyobbak verseit, nem volt olyan világirodalmi klasszikus, aki lelkében megközelíthette volna nemhogy Petőfit vagy Adyt, vagy a többi legnagyobbat, de még a romantika vagy a szecesszió harmadrendűit sem. Mélységes és érzelmes magyar hazafiságának minden meghittsége és pátosza egyesült abban az áhítatban, amellyel legszemélyesebb tulajdonának tudta a magyar költészet egészét, és amelynek modern, kommunista folytatója akart lenni egy életen keresztül.

És nem volt méltatlan utód. Nagy formakultúrájú és formabiztos, izgalmasan, jól, gazdag nyelvezettel és gyakran csillogó játékossággal verselő költő volt, a modernség és a klasszicizálás mesteri vegyítője. Helye - koránál fogva - ott lett volna a Nyugat második nemzedékének legjobbjai között. Nem is volt idegen a Nyugattól, egy ízben még a Nyugat novellapályázatán is első lett, és sok verse jelent meg a Nyugatban. De nem tartozott közéjük, hiszen nyilvántartott kommunista volt. Vezéralak lehetett volna a munkásmozgalmi költők között, és számos verse jelent meg a Népszavában is, a félillegális kommunista folyóiratokban is, de nem tartozott közéjük, mert akadékoskodó polgári szépléleknek tekintették; Kassákék körében is fontos helye lehetett volna, de tőlük elválasztotta klasszicizálása és mély kapcsolata a nemzeti költői múlttal. A felszabadulás után ünnepelt lehetett volna: de a koalíciós kezdeteknek türelmetlenül kommunista, a fordulat utáni személyi kultusznak pedig fegyelmezetlen kritizálgató volt. Ezért kívül is rekedt az irodalmi életen, noha soha senki se tagadta, hogy kitűnő és hatásos költő, s emellett olyan regény- és novellaíró, aki példaszerűen tud egyszerre hiteles társadalom- és lélekábrázoló lenni. A Hazám vagy végre a felszabadulás pillanatának szerintem talán legszebb költeménye, és a Hátsó lépcső a háború utáni évek egyik jelentős regénye. Hogy ne is szóljunk a sipuluszi hagyományokhoz méltó, valóban mulatságosan író humoristáról és a verses történelmi drámák szerzőjéről. Ezek általában jelen is voltak irodalmunkban, miközben írójuk-költőjük nem volt jelen az irodalmi életben, sőt kellemetlen alak hírében állt, mert az igazság szerelmese volt.

Életrajza? - Abból a régi óbudai kispolgárságból jött, amely talán évszázadok óta kisiparosként, kiskereskedőként formálta a későbbi Budapest legkorábban polgárosodó, de azután legtöbb régi emléket hordozó kerületét. Szegény emberek voltak, jó polgári hagyományokkal, a kispolgárság és a proletariátus határvidékén. Hamar érezte meg a kultúra ízeit, és korán bontakozott ki benne a lázadó. Ifjan lett forradalmár. Amint írni kezdett, maga választotta a Korvin nevet, és ez már önmagában is kihívó volt: Horthy rendőreit nem Mátyás királyra, hanem Korvin Ottóra emlékeztette. És amikor már ismertté tette ezt a költőnevet, és erre akarta változtatni családnevét, elutasították, illetve a latin Corvinus szó magyar fordítását, a Hollóst engedélyezték. Ettől kezdve írta Hollós Korvinnak a nevét. Nyughatatlansága vitte tanulni messze földekre, így lett világlátott, így tanult meg jól nyelveket. Itthon azután kistisztviselő lett egy gyárban, de hamarosan a legkülönbözőbb lapokban jelentek meg versei és novellái. Szívesen is látták, amíg a politikai bűnügyek, a sokszoros elítéltetés, könyveinek elkobzása félelmetessé nem tették a polgári szerkesztőségekben. Ha csak egész kicsit alkalmazkodóbb, karriert csinálhatott volna korábban is, későbben is. De képtelen volt a legcsekélyebb megalkuvásra. A munkásmozgalomban sem kedvelték: a szektások liberálisnak, a liberálisok szektásnak tartották. Ő pedig konokul járta a maga útját. A fasizmus háborúját munkatáborokban élte át (hiszen az óbudai polgárok vagy svábok, vagy zsidók voltak, és ő történetesen az utóbbi csoportban született). Majd ugyanilyen konok egyértelműséggel járta végig a felszabadulás éveit az indulat okozta halálig.