Illés Endre (20050 bytes)

ILLÉS ENDRE
(1902-1986)

Külső megjelenésében, öltözködésében, modorában, mondandóinak közlésében, stílusában - s ezen belül leírt szavainak megválasztásában maga volt a mértéktartó, fegyelmezett elegancia. Személyes kedvességében nem volt semmiféle bizalmaskodás, szívélyessége személytelennek tűnt, olykor kíméletlen, őszinte véleményeinek gondos megfogalmazásában nem volt semmi sértő. Aki írásait olvasta vagy beszélgetés közben mondataira figyelt, mindig a megfogalmazás pontosságát vehette tudomásul. Ez a pontosság egyben szabatosság is volt: nem mondott és nem írt sem többet, sem kevesebbet, mint amit a közölnivaló megkívánt.

A nagy múltú szepességi polgárok világából érkezett, elődei nemzedékről nemzedékre polgárok voltak a nemesi-paraszti hajdani Magyarországon. Szülőhelye, Csütörtökhely, területét tekintve kis falu nagyságú, de jellege városi volt már az ükapák idején is. És milyen tiszta, milyen szép város! A gimnázium után úgy érkezett Budapestre, hogy nyelveket tudó, művelt, és tudását egyre bővíteni akaró ifjú ember volt. Itt orvosnak készült. Élete döntő hatású szerencséjének tudta, hogy orvostanhallgatóként a nagy belgyógyászprofesszor, Korányi Sándor mellé és bűvkörébe került, aki felismerte benne a jó tanítványt. Nem a gyógyító szakmában követte a mestert, hanem a diagnosztikában: a megfigyelés pontosságában és a kóreset felismerésében. Pontos megfigyelővé és a jellemző tények megállapítójává képezte magát. Ezt ismerte föl benne Mikes Lajos, a Pesti Napló éles szemű tehetségfelfedező irodalmi rovatvezetője, amikor a 20 éves medikus első novelláit elvitte hozzá. És csakhamar a Nyugatnál Osvát Ernő elolvasta és azonnal közölte első kritikáit. Olyan természetes könnyedséggel lépett át az orvosi tanulmányokból az irodalomba és az újságírásba, hogy azonnal hangja volt a fiatal íróknak ama körében, amelyet nemsokára már "a Nyugat második nemzedéké"-nek neveztek. És már első novellái és esszéi idején kitűnt, hogy bármely műfajban ír, fő erénye a diagnosztika, vagyis az az akár ridegnek is mondható, de szemléletesen pontos ténymegállapítás, amelyet orvosi tanítványként Korányi Sándortól tanult.

A húszas évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig, tehát hat viharos évtizeden át volt és maradt a hazai irodalom egyik legfőbb mértékadója. Egy ideig újságíró, de hamarosan mint fontos könyvkiadók irodalmi vezetője, végül igazgatója is az irányítók, pártolók, segítők tekintélye volt, bármi is történt a politikában és a kultúrpolitikában. Valójában, se mint író, se mint irodalmi szakember nem azonosult senkivel és semmivel, de jó volt mindenkinek, aki nem akadályozta feltétlenül esztétikai ízlését. A fasizmust az emberiség ellenségének tudta, később igyekezett békességben élni azzal a szocializmussal, amelyhez vajmi kevés köze volt, de mint igen hasznos irodalmi szakember jó volt ő a Horthy-korszak Bethlen-mintájú konszolidációjának is, megfelelt útitársnak Rákosiéknak is, felettébb hasznos volt Kádárék lágy diktatúrájának is. Egyikkel sem azonosult, egyiknek sem volt ellenzéke. Egy pártosságot igénylő politikai türelmetlenség közepette elegánsan tudott politikamentes hasznos szakember lenni és maradni. És felépíteni egy irodalmi életművet.

Ha fel akarnók sorolni műfajait, így következnének: novellista, esszéista, kritikus, drámaíró. Valamennyiben a diagnózis, a tárgyilagos ténymegállapítás a lényeg, lett légyen egy magatartás, egy emberi kapcsolat, egy jellem vagy egy általános érvényű erkölcsi probléma a vizsgált anyag. Ez a felderítés azonban nem az igazságok elméleti kifejtése, hanem cselekményes, elbeszélő, fordulatok jellemző sorával ábrázolt folyamat. Ez az elbeszélő tényközlés teszi novellisztikussá esszéit és nagyobb tanulmányait, és esszéhatásúvá novelláit és kisregényeit. Életművében legfontosabbak, legkristályosabban világosak írói arcképei és egy-egy emberi magatartást rajzoló, úgyszintén arcképszerű novellái. Legfőbb alkotásai az egyes írókról rajzolt esszék gyűjteményei: Krétarajzok, Gellérthegyi éjszakák, Árnyékrajzok. - Ezekkel közeli rokonok az egyes könyvekről vagy szerzőkről szóló, hasonló gonddal és stílusigénnyel felépített kritikái. Még ha személyes emlékeit idézi fel idősebb vagy vele egykorú kortársairól - Babitsról, Kosztolányiról, Szerb Antalról, Halász Gáborról és a Nyugat nagy nemzedékének legjelentékenyebb alakjairól - mindig olyan cselekményes mű kerekedik, amely egyszerre arckép és értékelő jellemzés. Vagyis, ahogy Illésnél valahogy esszéjellegű minden történés, az esszéket, a tanulmányokat, a személyes vallomásokat meghatározza, hogy a szerző művészalkatánál fogva mindenekelőtt novellista. Ezért legfőbb műveinek novellásköteteit tekinthetjük: a korai Zsuzsa-novellákat, a pálya delén összeállt Hamisjátékosokat (benne az azonos című kisregénnyel) és a teljes érettség termését összegyűjtő Kettős kört. S idesorakozik, mintegy a novella és a tényfeltárás közti átmenetként útirajzainak Igézet címen összeállított gyűjteménye 1982-ből, amikor életútjának kilencedik évtizedébe lépett, és mintegy visszatekintett a világ sokféle színére, amelyet látnia adatott.

Ez a művészien szabatos elbeszélő és ténymegállapító korai éveitől legkésőbbi koráig színpadi szerző is volt. Ábrándok nélküli, hamisságokat leleplező drámái, köztük fanyar humorú vígjátékai - legjobbak talán a Törtetők, a Hazugok és a már idős korban írt Homokóra, meg a nagy sikerű Spanyol Izabella - ugyanolyan fegyelmezett szerkezetű, jellemeket és emberi kapcsolatokat szemléletesen szemléltető művek, akárcsak novellái: műfaji példák lehetnek következő nemzedékek számára is.

Az irodalmi-kritikai alkotóval párhuzamosan a pálya elejétől a végéig tudomásul kell venni a műfordító Illés Endrét. Főleg francia klasszikusok tolmácsa volt, elsősorban Flauberté és Stendhalé. Éppen ez a két remekíró fogalmazásbeli gondossága, pontossága volt eleve és maradt mindvégig a stíluseszménye.

Ezzel a lelkiismeretes tárgyilagossággal, amely magánéletét és közéleti magatartását ugyanúgy jellemezte, mint művészi gyakorlatát, távol tartotta - szinte csodaképpen - minden politikai hittevéstől. Életformájában mindig megmaradt annak a klasszikus, régi típusú polgárnak, aki családi hagyományaival elindult a Szepességből, de aki eleve kritikával szemlélte a polgárságban felhalmozódott időszerűtlenségeket, álságokat, kinevetni, megvetni vagy elítélni valókat. A morális és esztétikai alapállás az emberit megértő és az emberségeset vállaló humanizmus volt. Ennek folytán az élet első felében egyértelműen szemben állt a dzsentriskedő régivel és a fasiszta újjal. A Bethlen-fémjelezte évtized felszínliberalizmusával, földesúri-polgári látszategyensúlyával - ha nem is egyezett ki vele - nem állt perben. Fegyelmezett személytelensége távol tartotta a napi politikától. A háború után bölcs óvatossággal sikerült őriznie pártonkívüli személytelenségét. Szolgálta, amivel egyetértett, hallgatott mindarról, ami nem tetszett neki. És ama nagyon ritka kivételek közé tartozott, akinél az önkény is eltűrte a hangzatos egyetértés hiányát. Tudomásul vették, hogy igen hasznos szakember, nagyon jól ért a könyvkiadáshoz, és kritikája mégiscsak a polgári hibák ellen forduló. Ily módon meg tudta őrizni érintetlenségét nemcsak a kötelező hazugságoktól, de még a kötelező közhelyektől is. Megkapott minden elismerést József Attila-díjtól Kossuth-díjig, tízévenként az elismerteknek járó kormánykitüntetéseket, a nyugdíjkorhatárig irodalmi vezető, de attól kezdve nem nyugdíjas, hanem igazgató lett és maradt mindhalálig.

Nála szabályosabban író aligha élt Magyarországon, és pályája mégis arra példázat, hogy a legszigorúbb szabályok, politikai elvárások közt is lehetséges kivétel. Ehhez azonban olyan okos embernek kell lenni, mint amilyen Illés Endre volt.


TARTALOM