Justh Zsigmond (30689 bytes)

JUSTH ZSIGMOND
(1863-1894)

Justh Zsigmondról, ha egyáltalán írnak valamit, azt szokták írni, hogy úri dilettáns, vagy azt, hogy érdekes, de nem jelentékeny irodalmi próbálkozó; meg szokták azt is említeni, hogy birtokán parasztokkal szabadtéri színházat csinált, ahol klasszikusokat - Shakespeare-t, Molière-t - adtak elő, tehát amolyan különc műkedvelő lehetett. Ha azután az ember mégis előveszi ennek a harmincegy éves korában meghalt írónak alaposan elfelejtett műveit, akkor arra kell gondolni, hogy az egész akkori magyar irodalomban kevés író volt annyira korszerű, alig-alig akadt, aki annyira együtt élt volna az akkori európai irodalmi kultúrával, s még kevesebben akadtak, akik annyira a XX. század magyar irodalmát készítették volna elő, mint ez a Justh Zsigmond.

Kétségtelen: élete és életműve töredék, de pompás töredék, és amit mégis sikerült megvalósítania, arra nekünk, utódoknak, jobban fel kellene figyelnünk.

Régi, az arisztokratákkal egy tekintélyű, nagybirtokos nemesi család fia volt. Társadalmi helyzete lehetővé tette, hogy anyagi gondok nélkül éljen érdeklődésének és szenvedélyeinek. De ifjúkorától kezdve küzdött a betegséggel. Tüdeje már eleve gyönge volt, s amikor kifejlődött a tüdővész, akkor az ő számára is kétségtelen volt, hogy korai halál vár reá. Élni akarta tehát az élet teljességét kultúrában, kalandokban, szerelemben.

Érettségi után jogásznak indul, de rácsodálkozik a minálunk merőben újdonságnak számító közgazdaságtanra. Német és francia egyetemeken tanulja a jogtudományt és a gazdaságtudományt. Nyilván szokatlanul nagy közgazdaságtani műveltsége értette meg vele, hogy a nemesi világ korszerűtlen. Szerette ezt a világot, de tudta, mennyire lejárt az ideje. S minthogy ő maga halálos beteg volt, egész osztályára kiterjesztette a halálos betegség látomását. A jövendőt a parasztságban fedezte fel. Ott a mélyben sejtette azt az őserőt, amely a nemesség lehanyatlásával megmentheti a nemzetet. A paraszti őserő idealizálásában már Szabó Dezső elődje. De ne feledjük el, hogy akkor kezdi idealizálni a parasztságot, amikor az valójában a legnagyobb földesúri elnyomatásban élt. Ez a parasztság vallási szektákba menekült saját reménytelensége elől. Justh érdeklődve fordul a legnépszerűbb szekta, a nazarénusok felé, és azt hiszi, hogy ez a vallásos menekülés erkölcsi megújhodást hoz. De miközben túlidealizálja a parasztságot is, a szektás mozgalmat is, későbbi regényeiben paraszti pozitív hősöket teremt, és tanúként írja le a nazarénusok mozgalmát.

Egyelőre azonban még csak készül az írói életre. Többet van Párizsban, mint itthon, néha elfut trópusi tájakra, hogy hosszabbítsa az életét. Franciául és németül úgy tud, mint magyarul. Párizsban ismert alakja lesz az irodalmi társaságoknak. És megismeri Zoláékat. Elragadja az új irodalmi törekvés: a naturalizmus. Ismeri már Balzac véghetetlen regényciklusát, az Emberi komédiát, és most itt, a szeme láttára alakul Zola egész társadalmat átfogó Rougon-Maquart-ciklusa. Ezt, ezt kell megteremteni magyarul, megfogalmazni az arisztokráciától a parasztságig terjedő magyar társadalom nagy körképét! Soha addig ilyen nagy távlatú irodalmi látomás nem bontakozott még a magyar irodalomban. Ennek akarja szentelni szűkösre szabott éveit.

Huszonkét éves korában (1885-ben) már megjelent egy regénye, az Ádám. Több benne az erotika, mint addig bármelyik magyar regényben, és oly sivárnak mutatja a magyar vidéki életet, amely lehúzza a benne élőket, mint azelőtt még senki minálunk. Már a korai Móricz Zsigmond hangja és világlátása jelentkezik itt. A kritika nem is tudott mit kezdeni vele. Egy úri műkedvelő külföldieskedő próbálkozásának ítélték. Holott ezzel kezdődik a magyar naturalizmus története. Ez azonban még csak a kezdet volt. Ettől fogva felváltva él itthon, pusztaszenttornyai birtokán, Párizsban és napfényes, forró déli tájakon. Magas, elegánsan nyírott szőke szakállas alakja jól ismert a párizsi művészkörökben és a párizsi színházakban. Birtokán, ha nyárra hazatér, okszerűbb és emberségesebb gazdálkodásról tárgyal tiszttartóival, akik mániásnak tartják parasztoknak kedvező intézkedéseiért is, tudományos mezőgazdasági elgondolásaiért is. Hát még amikor összeül a falu ifjúságával, és világirodalomról beszél nekik, kiválogatja a színjátszásra tehetségeseket, szabadtéri színpadot fabrikáltat és azután a nézőtéren együtt ülnek a falusiak és a meghívott arisztokraták, a színpadon pedig a földesúr rendezésében paraszti színjátszók Shakespeare-t játszanak! Olykor pedig hátat fordít magyar falunak is, Párizsnak is, és egy fellobbanó szerelem lelkesedésében kettesben hajókázik a görög szigetvilágban.

Regényalak egy múlt századbeli regényből.

És ez a regényalak közben tervezi a nagy művet: A kiválás genezise című regényfolyamot, amelynek tizennégy regényből kellene állnia, s a regények közé itt-ott kisebb elbeszélések is ékelődnének.

Ebből a nagy tervből három regény készült el és néhány kisebb elbeszélés. Hősei javarészt arisztokraták és parasztok. A világ, amelyben a regények cselekményei játszódnak, a polgárosodó Magyarország, de éppen a polgárok csak a keretet adják az életre már képtelen nagybirtokos osztálynak, meg a jövőt rejtő parasztságnak. Az első, a kezdő mű, A pénz legendája még úgy ábrázolja a rokonszenves, de már életképtelen, túl művelt, túl érzékeny arisztokratákat, hogy akad közöttük, aki a szerelemben megerősödik, és új erővel indul neki az életnek. Úgy rajzol itt társadalmi körképet, hogy a szempont az egyének lelki életére fordul. Justh meglepően jó pszichológiai megfigyelő, szemlélete közel áll Zola biológiai determinizmusához, vagyis hiszi, hogy az öröklődés döntő az egyéniség kialakulásában. A ciklus következő regénye, a Fuimus már a legteljesebb pesszimizmussal szemléli az életre képtelen magyar úri osztályt. Remény csak az életerős parasztságban van. Közben az író úgy marasztalja el osztályát, hogy szereti, és gyászolva veszi tudomásul elkerülhetetlen végzetét. Egészen addig Csiky Gergely regényében, a Sysiphus munkájában volt ilyen elkerülhetetlen, szükségszerű végzet a magyar úri osztály lehanyatlása. De Justh szélesebb történelmi körképben mutatja be ezt a szükségszerűséget, és itt a lehanyatló mellett feltűnik a parasztság mint jövendő. Ennek az erőteljes parasztságnak az élete, szenvedélyei, válságai, vallásos keresései jelennek meg Justh utolsó, már csak halála után megjelenő regényében, a Gányó Julcsában. Gányó Julcsa alakjában Justh pozitív magyar paraszti hősnőt teremtett. Alakja egyébként a korábbi regényekben is felbukkan, és szó van róla a Delelőn című elbeszélésben, amely Justhnak talán a legszebben megfogalmazott műve.

Hogy a tervezett tizennégy kötetben mit akart elmondani a polgárságról, és hogy volt-e mondanivalója a munkásságról - nem tudhatjuk. Idővel megjelent érdekes naplójából sokat sejthetünk elképzeléseiről, tudjuk, hogy magát "egészséges konzervatív"-nak nevezte, aki szerette volna megőrizni a maga világából, ami emberséges, értékes és megőrizhető, de úgy, hogy mindez felfrissüljön az új, a népi erőkkel. De naplója ismeretében sincs áttekinthető képünk, mi mindent akart elmondani a nagy regényciklus egészében. Fájdalmas veszteség, hogy töredék maradt. A legfontosabb kezdeményezések egyike irodalmunkban. Bródy is ott folytatta, ahol ő abbahagyta, Móricz Zsigmondnak is fontos elődje, Szabó Dezső is utódai közé tartozik. Vele kezdődik el a magyar naturalizmus, akkor, amikor ez a törekvés még egyértelműen haladó és korszerű volt.

De a kortársak túl modernnek tartották. Justhot hát kinevezték úri műkedvelőnek. És ez a bélyeg mindmáig rajta ragadt. Legfőbb ideje, hogy felismerjük benne a töredékben maradt életművű, de nagyon fontos előfutárt.


TARTALOM