Keleti Arthúr (21182 bytes)

KELETI ARTHÚR
(1889-1969)

Abban a bőséges, hat nagy kötetből álló irodalomtörténetben, amely a közelmúlt években igyekezett gondosan összefoglalni a magyar irodalom útját a kezdetek kezdetétől egészen a felszabadulásig, és valóban sok méltán vagy méltatlanul elfelejtett íróról és költőről emlékezik meg - hiába keresnők Keleti Arthúr nevét. Még ők is megfeledkeztek erről az irodalmunkban is, életében is magányos poétáról, aki pedig így egyedül, társak nélkül is egészen sajátos színfoltot jelent XX. századbeli költészetünkben. Talán, ha úgy harmincéves kora körül meghal, akkor neve azonnal bekerül és benn is marad az irodalomtörténetben, akkor esetleg úgy emlékeznénk rá, mint a Nyugat első nemzedékének a Nyugattól is és minden más irodalmi körtől különböző, de mégis megjegyzendő irodalmi jelenségére, akit nagyra becsültek a Nyugat költői is, a Kiss József körébe gyűlt írók is, a színvonalas napilapok szerkesztői is. Hiszen versei, mielőtt kötetekben jelentek volna meg, általában a Nyugatban, A Hétben vagy a leghaladóbb polgári napilapnak számító Világban láttak először nyomdafestéket. A húszas években "neve" volt az irodalomhoz értők közt Keleti Arthúrnak. Tóth Árpád, Füst Milán elismerő kritikai műveket írt róla, de még nem sokkal a felszabadulás után Fodor József is, Benedek Marcell is méltatta jelentőségét, mindenki mástól különböző poétai hangját. És általában még azt is mindig megemlítették, hogy mint "könyvművész" a szép könyvek tervezésének egyik legkiválóbb hazai mestere. Valamikor verseskönyveit és műfordításait a grafika nagymesterei (Molnár C. Pál, Vértes Marcell) illusztrálták, és Gulácsy Lajos, ez a tragikus sorsú, életét tébolydában végző nagy festő, a középkori és reneszánsz látomások álmodója éppen benne, Keleti Arthúrban tudta legközelebbi költészetbeli rokonát.

Csakhogy Keleti Arthúr nem harmincéves korában halt meg, hanem kereken nyolcvan évig élt, és hiába itta napról napra évtizedeken keresztül napi feketekávéját a New York, majd idővel Hungáriára latin-magyarosodó kávéházában, költők és újságírók tőszomszédságában, mindenki úgy megszokta ott a magányosan üldögélő öregembert, hogy már észre sem vették. Az egész irodalom szeme láttára felejtődött el azzal az irodalmi hangvétellel együtt, amelyet alighanem egyedül képviselt az egész magyar irodalomban.

Ennek a stílusnak nincs is magyar neve, és igazánból nem is az irodalom, hanem a képzőművészet egyik törekvése volt valamikor a századfordulón. Preraffaelizmusnak nevezték el Angliában. Mondhatjuk azt is, hogy a szecesszió egyik külön útja volt: sajátos, látomásokkal teljes festészet, amelynek a Raffaello előtti itáliai kora reneszánsz és a még régebbi késő középkori piktúra volt az eszménye. A polgári élet elszürkülése és elembertelenedése ellen a régi szépségek újraálmodásába akartak menekülni. Minálunk a festészetben éppen Gulácsy Lajos volt ennek a törekvésnek a legnagyobb alakja. De nyomot hagyott Molnár C. Pál újklasszicizálásán is, sőt alighanem még Csontváry látomásai sem voltak egészen függetlenek ettől a preraffaelizmustól, a fiatal Vaszary még éppen ennek a jegyében indult. Nyugat-Európában a költészetre is itt-ott hatással volt. Hiszen az irány megindítója és fő ösztönzője, az olasz származású angol Dante Gabriel Rossetti nemcsak nagy jelentőségű festő, hanem igen jó költő is volt, aki agyoncsiszolt formájú, kényesen választékos nyelvű költészetében ugyanazt akarta kifejezni, mint mesehangulatú képein. És ez az irodalmi preraffaelizmus nyomot hagyott a szecesszió nyugati legjobbjain, Maeterlincken, Hofmannsthalon és jó néhány lírai költőn. De minálunk, legalábbis a nyugatos kortársakhoz méltó színvonalon alighanem Keleti Arthúr képviselte egyedül ezt a látomásvilágot.

Persze megtehetjük, hogy egy fejlettebb politikai eszmény, egy realistább igényű esztétika nevében elmarasztaljuk ezt az egész gyanúsan l'art pour l'art, vagyis igen-igen öncélúan, apolitikusan csinált szépségekbe menekülő irodalmi magatartást. Az azonban nemcsak méltánytalan, hanem az irodalmi összkép eltorzítása, ha tudomásul sem vesszük, hogy ez az európai hang is megszólalt, méghozzá nagyon szépen a mi költészetünkben is. De azonnal tegyük hozzá azt is, hogy Keleti Arthúr szépségkultusza egyben a jóság, az emberi kölcsönös megértés, az emberszeretet és a béke - igen: a béke, a legpolitikaibb értelemben vett béke - költészete. Olykor a lélekmozgósító antimilitarizmus hangján: hiszen egy himnikus békekölteményének orosz fordítása a húszas években még egy szovjet antológiában is megjelent. De olaszul, németül és franciául is a haladó nyugati lapok közölték annak idején a költeményeit.

Azután még a neve sem került bele legbőségesebb irodalomtörténetünkbe. Még kevésbé antológiáinkba.

Idézzük fel hát egész röviden ennek a legmagányosabb magyar költőnek életútját.

Ugyanabból az értelmiségi családból származott, amely a híres filmrendezőt, Keleti Mártont is felnevelte a művészet számára (féltestvérek voltak). Úgy nőtt fel, hogy mire elvégezte a Kereskedelmi Akadémiát - mivelhogy pénzkereső pályára szánták -, már több nyelven jól beszélt, jártas volt az irodalom és a művészet történetében, ismerte a kor világirodalmi törekvéseit, csak éppen a pénzkereső polgári foglalkozásokhoz nem volt semmi érzéke. Miközben üzleti vállalatoknál hivatalnokoskodott, és igen gyenge, szórakozott, egyre használhatatlanabb irodakulinak bizonyult, szinte titokban a nyomdaművészetet, a tipográfiát, a szép könyvek készítésének titkát tanulmányozta. Lelkesen korrektorkodott, hogy ezt a szakmát tanulhassa ki a kor világszínvonalú magyar nyomdászmestereinél, a gyomai Kner és a békéscsabai Tevan nyomdában. Később a Tevan cég egyik esztétikai főtanácsadója lett. Európa-szerte híres szép könyvek tervezése dicséri mindmáig kitűnő ízlését és hozzáértését.

Közben pedig már megjelentek első versei A Hétben és a Nyugatban. Közben már összebarátkozott Gulácsy Lajossal. Egyszer azután hátat fordított mindörökre a lelkétől idegen, számára lélekölő kereskedelmi irodáknak, és Gulácsy Lajossal együtt elutazott Olaszországba. Ott alakult ki költői egyénisége és témavilága. Szinte erotikus élménnyel szeretett bele a középkori és a kora reneszánsz emlékekbe. Sajátos szerepet alakított ki magának: a középkor végi olasz szerzetest, akinek életét betölti a szentképfestészet. "A kámzsás festő" - ez volt a szerep, ennek a szemével nézte a maga borzalmakat előkészítő, majd borzalmakat megvalósító XX. századát. Ennek a nevében írta azokat a verseit, amelyek Gulácsy rajzaival - 1912-ben megjelentek A kámzsás festő strófái című kötetében. Külső megjelenésében a legszebb magyar könyvek egyike. A költeményeket pedig úgy fogadta az irodalom, mint merőben új hangot. Az is volt. Keleti Arthúrban kétségtelenül sok a modorosság, a túlstilizáltság, a kényeskedőnek vagy finomkodónak mondható túlságos keresettség. Egy egész költői iránynak túlzás volna ez az anakronisztikus szerepjátszás. De mint egyedi jelenség egy költészetben, mégis tudomásul veendő. Tulajdonképpen ezt a hangot és ezt a szerepet játszotta végig gondosan írt, lassan épített, és mindig nagyon szépen nyomtatott, jó művészekkel illusztrált verseskönyveiben (Pax vobiscum, 1992, majd az Angyali üdvözlet, 1928). Írt egy középkori tárgyú drámát is, van néhány igen jó műfordítása, különösen a költői hangú prózát szerette tolmácsolni (Maeterlinck: Tintagil halála, France: Nyársforgató Jakab meséi). Nem is sokkal nagyobb ennél az egész életműve. Nem az irodalomból élt, megbecsült nyomdai szakértő volt, és rideg magányában nem voltak költséges igényei. Még azt is tudomásul vette, hogy már kifelejtődött az irodalomból. Sokan, akik tudtak is felőle, úgy hitték, régen meghalt. Élete végén meg akarta írni Gulácsy Lajos életét. De már nem készült el egészen. És csak néha-néha mondogatta azoknak, akik nagy ritkán mégis odaültek kávéházi asztalához, hogy nyolcvanadik születésnapján valahol megemlékezhetnének arról, hogy ki is volt ő valamikor. Nos, az Élet és Irodalom akkori szerkesztője méltányolta is ezt az indokolt vágyat. Meg is üzente neki, hogy egész oldalas tanulmányt íratott róla, amely azon a nyolcvanadik születésnapon fog megjelenni. Nagyon örült neki. Azon a reggelen izgatottan kérte öreg házvezetőnőjét, hogy menjen le, vegye meg az első standon az Élet és Irodalmat... És mire az idős néni a lappal végre visszaérkezett a lift nélküli ház negyedik emeletére - az öreg költő holtan feküdt az ágyán. Ezt az elégtételt sem érte meg.

Nem volt több érdekes színfoltnál, de mégse feledjük el, hogy érdekes színfolt az irodalmunkban.


TARTALOM