LENGYEL JÓZSEF
(1896-1975)

Lengyel József élete regénybe kívánkozik, pontosabban: történelmi kalandregénybe, amely a század világtörténetének előterében a kemény erkölcsi helytállás példázatos hőskölteménye lehetne, középpontban egy sovány kis magyar értelmiségivel, akit a világon minden izgat és érdekel, ugyanolyan otthonos a latin nyelvtanban és a görög történetírók világában, mint az avandgardista irodalmi kísérletek világméretű zűrzavarában, ugyanúgy ismeri Széchenyi naplóit, mint Marx és Engels levelezését, egyként járatos a modern természettudományokban és a filmkészítés trükkjeiben - és miközben tollpehelyként sodorja a század váltakozó irányú szélvihara, élve, testben-lélekben egészségesen vészeli át azokat a veszedelmeket, amelyekbe izmos testű óriások belehalnak, beleőrülnek, eltévelyednek vagy legalábbis ábrándokat vesztett búskomorak lesznek. Lengyel József azonban mindent kibírt, mindig képes volt újrakezdeni, és ahányszor újrakezdett, annyiszor lett jobb, nagyobb, művészibb, hogy végül túl a hatvanadik esztendején, fiatalos erővel felemelkedjék az élő remekírók közé, majd öregen, de soha meg nem öregedve, halálos betegen is derűs mosollyal - nemcsak szókratészi emelkedettséggel, hanem egy életét folytonosan kockára dobó reneszánsz kalandor-poéta játékosságával is - nézzen szembe, mint egy legeslegújabb kalanddal - a testi elmúlással. Halála pillanatában pedig zökkenő nélkül lépett át a hazai halhatatlanságba, hogy ettől fogva egy társaságban legyen két olyan egymástól merőben idegen klasszikussal, akivel előbb vagy később egyaránt szakított, szóban vagy írásban egyformán kritizált, és mindhalálig egyformán nagyon szeretett: Jókaival és Kassákkal. Somogyból jött Budapestre egyetemistának. Falusi polgárfiú volt, aki birtokba akart venni minden tudnivalót: bölcseletet, természettudományt, irodalmat. Együtt élt benne a hazulról hozott dunántúli táj, a vidéki gimnáziumok latinos szelleme, a fővárosban körébe áradó mindenféle század eleji izmus. Jókai romantikájával a szívében lett expresszionista költő, az elsők egyike, aki felismeri Kassák lélekformáló nagyságát. És amikor eljön az első világháború, és a véráradatban bontakozik a forradalmi indulat, a tanítvány következetesebben tart a forradalom felé, mint a mester. Az elsők közt lesz, aki szakít Kassákkal, és tovább lép. De költészetén még sokáig nyomot hagy Kassák nemzedékeket formáló hatása. Költeményei ez időben a hazai avantgardista líra jó átlagterméséhez tartoznak, talán csak erőteljesebb, fiatalos-férfias erotikájával tűnik ki a forradalmár eszmevilágú expresszionisták között.

Tevékeny szerepe van már az "őszirózsás" polgári forradalomban, és 1918 végén egyike a kommunista párt Visegrád utcai megalapítóinak. A tanácsköztársaság legfontosabb újságírói és röpiratírói közé tartozik. A bukás után emigrálnia kell. Útja Bécs felé, majd onnét Németországba vezet. Hol kiadó, hol újságíró, azután jó ideig filmdramaturg. A filmforgatókönyvek tanulmányozása áthatja kialakuló prózáját, későbbi regényeiben mindig is marad valami a filmtechnikából, évtizedekkel később ír olyan történelmi regényt is, amelyet műfajilag "filmforgatókönyvnek" nevez. Ezekben a német nyelvterületen töltött emigrációs években fejlődik ki novellaírói arculata. Ezekre a romantikus és expresszionista emlékekre pedig rárétegeződik egy újabb hatás: a népmeséké. Egy időben népmeséket mond el novellaformában. Ezeknek német fordításával lesz közismert íróvá. Ebben az időben már elméletileg is kitűnően felkészült kommunista, és 1930-ban a Szovjetunióba költözik. Ott írja első igazán jelentékeny művét: a Visegrádi utcát. Lényegében nagy riport a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulásáról. De ennek a riportnak az írója egyben kitűnő emberábrázoló, aki többek közt a modern mélylélektanban is jártas. Az ábrázolt alakok miközben hitelesen azok, akik az életben voltak, egyben realista regénybe illő típusok. És ekkor Lengyel belekezd egy valódi regénybe, a Prenn Ferenc hányatott élete, avagy minden tovább mutat című kalandos történetbe. Formáját tekintve igazi kalandregény, a hajdani pikareszk modern változata. Hőse egy kezdetben gátlástalan kalandor-vagány, aki úgy éli a század eszmékkel és fordulatokkal teljes világtörténetét, mint Voltaire mulatságosan filozofikus regényeinek Zadigjai és Candide-jai, amíg az események, a kalandok tapasztalatai önmaga fölé nem emelik, és igazi kommunista harcos nem lesz. De két évtized kelletik, amíg ez a regény elkészül. Közben neki kell Prenn Ferencnél is hányatottabb életet élnie. A második fejezetnél tart, amikor elkezdődik a személyi kultusz. Áldozatul esett Kun Béla, áldozatul esett az emigráció legkitűnőbb magyar költője, Barta Sándor, az Arany János költészetéért lelkesedő marxista esztéta, Pogány József. Egy napon Lengyel Józsefet is letartóztatták, bár soha bíróság elé nem állították. Elegendő gyanú volt, úgy látszik, hogy a Visegrádi utca című könyvéhez Kun Béla írta az előszót. Ítélet nélkül internálják egy sarkköri táborba, onnét később másik táborba kerül, majd táboron kívüli száműzött Szibériában. Tizennyolc (!) évig tart ez az élet "halálon innét, életen túl". Ebbe vagy bele kell pusztulni, vagy bele kell őrülni, vagy ki kell ábrándulni. Lengyel József kis vékony termetével, fölényes kultúrájával, örök kíváncsiságával ép testtel, ép lélekkel éli túl a csaknem két évtizednyi ember alatti létet, és olyan tiszta szemmel néz körül a pokolban, mint Dante. A humanista, az embert és értelmet szerető elme sértetlenül őrzi az eszmét; ez teszi lehetővé, hogy az író jól megfigyeljen mindent, amit átél. És 1955-ben a soha el nem ítélt Lengyel Józsefet rehabilitálják, és a réges-rég halottnak hitt író egyszeriben hazajön Budapestre. Ötvenkilenc éves, ugyanolyan kis vékony, fölényesen mosolygó tekintetű, latinos kultúrájú, művelt beszélgetésekre és férfiasan szerelemre éhes, mint huszonöt éves fővel. Csak éppen végtelenszer többet tud a világról, mint egy emberöltővel előbb. És mintha mi sem történt volna, befejezi Prenn Ferenc hányatott életét. De most már ő is sokkal jobban tudja, milyen egy hányatott élet. A Visegrádi utca hazai kiadásával és a Prenn Ferenccel lép be az új magyar irodalmi életbe.

Egyelőre még nem azt közli, amit átélt és tapasztalt. Attól tart, hogy a bármilyen művészien kimondott igazságot félremagyarázzák, és a személyi kultusz kritikáját majd az eszme kritikájának tekintik. Nem akar zavart kelteni a kommunista tudatban, és nem akar fegyvert adni ellenséges kezekbe. Egyelőre tehát nagyobb történelmi távlatban szól a zsarnokságról, és megírja a "forgatókönyvet", vagy ha tetszik, filmregényt Attiláról. Ezzel bekapcsolódik a magyar irodalom nagy hagyományaiba. Az ő fő forrása is Priszkosz rétor hajdani görög riportkrónikája, akárcsak Gárdonyi A láthatatlan emberének, de ellentétben a közhagyományokkal, az ő Attilája a hatalom mámorában zsarnokká váló nagy ember, akárcsak Vajda János Attila-drámájáé. Jól tudjuk, hogy Vajda drámáját a múlt században milyen felháborodás fogadta. De az azóta eltelt idők ebben is Vajda Jánost igazolták. Lengyel József ezzel a filmregénnyel ugyanúgy kapcsolódik a Vajda-hagyományhoz, mint Adyék Vajda lírájához.

1956 vihara után megint újrakezdi munkáját. Mert amit hazajövetele után írt, azzal lezárta régebbi életszakaszát. 1957 után azonban megszólalt a novellista. A munkásmozgalom hősei, árulói, vértanúi, kihasználói mellé felvonulnak a sztálinizmus áldozatai, az internáló táborok különféle alakjai. Lengyel József ezekkel egyszeriben a nagy múltú magyar novella mai legkitűnőbbjei közé lépett. Egy-egy alakjának megrajzolása egyszerre vall az éles szemű társadalomábrázolóra, a biztonságos pszichológusra és a stílus művészére. Választékos nyelvezete, fegyelmezett szerkesztőkészsége, filmszerű láttatni tudása egyesül ezekben a bravúros novellákban.

De ezzel a láttatókészséggel nem is kerülhette el a regényt, még a történelmi regényt sem. És akinek egyszerre szívügye a magyar múlt és a nagy célok érdekében folytatott vita az eszmékkel, annak itt nálunk előbb-utóbb szembe kell néznie az öngyötrő töprengés klasszikusával, Széchenyivel. Nem egy olvasó Lengyel József egész életművéből a Három hídépítőt szereti legjobban, ezt a remekmívű, kis terjedelmű, mégis a nagyság érzetét keltő történelmi regényt Széchenyiről és a két Clarkról, a Lánchíd létrehozóiról. És nagy jelképpé válik benne a Lánchíd, a nagy, közérdekű cél, amelyet annyi akadály ellenére mégis meg lehet valósítani. Korképnek is, emberábrázolásnak is a legszebb magyar történelmi regények egyike. Azután írt még két hasonlóan rövid terjedelmű regényt: az Újra a kezdetet, egy hajdani vöröskatona útját a lelkesedéstől a tudatosodásig, és az Ante, apud... ultra, trans címűt.

Ez utóbbi egy utópiákról ábrándozó építészmérnök törekvése, ábrándozása, s közben tudatfejlődése, egy elképzelt jobb és szebb jövő vágya egy városépítési terv kibontakozása kapcsán. A latin cím és a hős latinos kultúrája világosan vall a mindig is latinos kultúrájú író benső élményére, ahogy a vágyakat szembesíti a világgal.

Közel volt a nyolcvanhoz, amikor - hiába is titkolták előtte - megtudta, hogy rákja van, de azt is, hogy ez a halálos kór ilyen idős korban már lassan terjed. Egy ízben mindennapi sétáját járva a várbeli Bástya sétányon, író barátokkal találkozott, és mosolyogva újságolta, hogy ez a baja, tehát ha még sokáig él, akkor ebbe fog belehalni, és ravaszkásan pislogva tette hozzá: "De nevetnék, ha közben valami más betegség ölne meg, hiszen nyolcvanéves korban már sokféle halált okozó betegségre van jogom. Nekem igazán mindegy, melyikkel fejezem be, hiszen amit el akartam mondani, azt nagyban-egészben mégis elmondtam."

Mint az antik bölcsek és a végvári vitézek - a haláltól se félt.