NAGY LAJOS
(1883-1954)

Kora szerint a Nyugat nemzedékéhez tartozik, sokáig munkatársa, sőt egy időben főmunkatársa volt a Nyugatnak, mégsem az ő körükből való: politikailag balra áll tőlük, művészetében pedig a magyar szocialista irodalom egyik legfontosabb előkészítője, majd az egyik legjelentékenyebb megvalósítója. S habár különböző műfajokban formált kitűnő műveket, irodalmi rangja szerint egy nagy novellaíró nemzedék legnagyobb novellaírói között van a helye.

Cselédlány törvénytelen fia volt, akit iskolás koráig tanyai béres nagyszülei neveltek. Az isten háta mögül került Budapestre, hogy idővel jellegzetes nagyvárosi író váljék belőle. Korán megmutatkozó rendkívüli akaraterővel, könnyen viselt nélkülözések közepette végzi el az iskolákat: ki akar törni, fel akar emelkedni. Mert ránehezedik születésének átka; a XIX. század végén - és még sokáig azután - a házasságon kívül született gyermek megbélyegzett, kivetett ember volt. Nagy Lajos ifjúságát elkeserítette ez a vétlen megvetettség. Neki többnek kellett lennie mindenki másnál. És nemcsak azzal tűnt ki, hogy rendkívül jó tanuló volt, hanem azzal is, hogy rendkívüli testi ereje volt. Elméjével és izmaival terrorizálta diáktársait (még hetvenéves korában is, súlyos szívbetegen, egy kézzel görbítette össze a kampósszöget, hogy megmutassa, telik még az erejéből).

Érettségi után jogásznak ment, s hogy fenntartsa magát, ügyvédi irodákban dolgozott. Sok tapasztalatot gyűjtött itt a polgári élet kicsinyességeiről és aljasságáról. A diplomát azonban nem szerezte meg, elment a kedve az ügyvédségtől, vidéki és fővárosi tapasztalatai alapján már ez időre kialakult kritikai szelleme. Közben házitanító is volt egy nagybirtokos családnál, s ott találkozott a paraszti és polgári élet fölött élők világával. Műveinek témavilágát így már ifjan megalapozta. Közben pedig - igen rövid időre - az ország élére került a "darabontkormány"-nak gúnyolt Fehérváry Géza vezette minisztérium (1906). Fehérváry és társai jó szándékú, mérsékelten haladó államférfiak voltak, akik az adott császári és királyi körülmények között azt a néhány nagyon óvatosan haladó lépést sem tudták megtenni, amire vállalkoztak: a feudálkapitalizmus hamarosan megbuktatta őket. De a kor haladói - a polgári radikálisok és a szociáldemokraták - egy ideig reménykedtek bennük, melléjük álltak. Nagy Lajos is közhivatalt vállalt, és rövid ideig szolgabíró volt. Megint csak sok mindent tapasztalhatott. Tudta már, miről akar írni. Hamarosan abba is hagyta a tanítóskodást is, a különböző irodai munkákat is, és a tízes évektől kezdve író és újságíró.

De őrá nem az ez időben induló Nyugat haladó polgárisága hat, csak Ady forradalmisága ösztönzi. Igazán azonban a kor bontakozó szocialista irodalmára figyel, főként Révész Béla prózájában lát példát. Lelkesítik a naturalisták, és elragadja az orosz irodalom. Az élet mélységeiről akar hírt adni, és már az első világháború előtt szocialistának vallja magát. Ez a szocializmus még inkább érzelmi hovatartozás, mintsem tudományosan megalapozott világnézet. És témaválasztás. A szegényekről ír. Ebben Bródy volt az előd, de Bródy mindig romantikaközelben maradt. Nagy Lajosban pedig nyoma sincs romantikának. Ő a szegénység sivárságát ábrázolja, amelyet legföljebb a szerelem enyhít. Az irodalomban megjelenő Nagy Lajos erőteljesen naturalista a nyomor ábrázolásában is, az erotikában is. De ez volt az a kor, amikor annyi álszemérem után végre igaz vérbőségében mutatkozott meg a szerelem. Ady szerelmes verseinek és a fiatal Móricz Zsigmond erotikájának évtizede ez. Ide társulnak Nagy Lajos korai novellái. Az illúziók nélkül ábrázolt falu és a maga sivárságában ábrázolt nagyvárosi kisemberek élete jelenik meg Nagy Lajosnál (Özvegy asszonyok, Egy délután a Grün-irodában).

Az első világháborút sikerül megúsznia, sikeresen tettet idegbetegséget, fel is mentik a katonai szolgálattól. 1918-ban a polgári forradalomtól sokat vár, és csalódik benne. A tanácsköztársaság idején tevékeny újságíró, de politikai szerepe nincs, ezért az ellenforradalom nem üldözi. De az ellenforradalom tanulságai végképpen az elbukott proletariátus mellé állítják. A Horthy-kor éveiben fejlődik igazi szocialistává. Ez időben közeledik a Nyugathoz is, hiszen a maga óvatos módján a Nyugat is balra áll a fennálló rendtől. És a Nyugat írói egyre nagyobb megbecsüléssel néznek az egyre tökéletesebben szerkesztő-fogalmazó novellistára. Ez időben - a húszas években - a Nyugat egyik rovatának szerkesztője is.

Művészi megoldásai gazdagodnak is, de kísérletekbe is futnak. A húszas években hathatnak rá a különböző avantgardista törekvések is. Novellái néha közelednek a szabadon csapongó szabad versekhez, de néha remekműveket ír kísérletezés közben, pl.: A lecke című, szavalható prózát (1930). Az expresszionizmus gondolattársításai fel is frissítik stílusát. Nemegyszer kifejezetten szimbolisztikus a téma, de egyértelmű a jelképességük (Farkas és bárány, 1922).

A harmincas évekre bontakozik ki a teljesen megérett művész. Túllépett a naturalizmuson. Drámai tömörséggel tudja ábrázolni a társadalom szükségszerű tragédiáit, s az ábrázolást hitelesíti az alakok nagy megfigyelőerőre valló lélektani ábrázolása.

Nagy Lajos látásmódjában van valami végletes tényszerűség. Még expresszionista megoldásai mögött is jelen van a dokumentumhitelességű adat. Lírai hangvétele mögött is a valóság hitelessége. Nemegyszer groteszk humora is az adatok sajátos csoportosításából származik.

Ilyen művészi adottságokkal rendkívül alkalmas volt a falu életéről művészi látleletet készítő szociográfiára. A harmincas években a népi írók fő műfaja volt a szociográfia. És az oly jellegzetesen városi Nagy Lajos - akinek persze megvoltak a maga kisgyermekkorból eredő vidéki élményei - megírta az egyik leghűségesebb és legművészibb szociográfiai művet, a Kiskunhalom című dokumentumkarcolat-sorozatot (1934).

Ahogy a kommunizmus elleni harc élesedik, készítve már a fasizmust, úgy áll Nagy Lajos mind erősebben az illegális munkásmozgalom oldalán. Novelláinak témavilága egyre inkább a kommunisták küzdelme felé fordul. És a tanácsköztársaság korát idézi talán legjelentékenyebb novellája, az 1919 Május (amelyből idővel sikeres dráma is lett).

Elsősorban és mindenekelőtt novellista volt: igazi területe a karcolattól az elbeszélésig terjed. De mindig kísérletező volt, írt hatásos színpadi műveket is, írt regényeket is, amelyeknek novellisztikus részletei általában sikerültebbek, mint az egész koncepció. Élete végén pedig belefogott önéletrajzába, amelyből két kötet készült el, a második már csak halála után jelent meg. Nélkülük nem is lehet igazán megérteni emberi-művészi fejlődését: ugyanolyan illúzió nélküli szemmel figyeli magát, mint a külvilágot.

A felszabadulás után mellőzött volt, holott mindenki tudta, hogy a bontakozó szocialista irodalomnak ő az egyik legfontosabb előkészítője és az egyik legnagyobb élő mestere. A hivatalos elismerést meg is kapta, egyike volt az első Kossuth-díjasoknak, új művei egymás után jelentek meg. De a felszabadulás pátosza nehezen viselte túl józan ridegségét, majd a személyi kultusz merev éveiben zavaróan hatott örökös kritikai magatartása. Tisztelték, de nem kapta meg méltó helyét az élő irodalomban. Mindehhez a már idős író beteg is volt, de betegségéhez járult hipochondriája is, amellyel több betegséget képzelt, mint ami volt. Ezért azt sem hitték el neki, hogy valóban súlyos beteg. Oly gyakran volt képzelt rosszulléte, hogy amikor rátört a halálos roham, senki se vette komolyan. Csak amikor meghalt, döbbent meg az egész irodalom. Temetése olyan volt, mintha az irodalom, s körülötte az egész ország vádolná magát, amiért nem becsülte meg eléggé nagy íróművészetét. Ebben a percben vált nyilvánvalóvá, hogy klasszikusát temeti a nemzet.