SEBŐK ZSIGMOND
(1861-1916)

A magyar gyermekirodalom klasszikusa: ő teremtette meg Dörmögő Dömötör, Zebulon és Dorka, Róka Miska, Malac Misi feledhetetlen alakjait. Aligha volt valaki is az irodalomtörténetben - talán az egész világirodalom-történetben -, aki úgy tudott volna a nyolc és tizenkét év közötti kezdő olvasóknak mesélni, hogy ennyi derűs, de még felnőttkorban is igaznak bizonyuló embertípust rajzoljon meg állatalakjaiban, és köréjük még némi ironikus társadalomkritikát is előkészítsen. Sebők Zsigmond a gyermekeket arra neveli, hogy szeressenek olvasó emberek lenni, és igényeljék a realizmust. Nem a legkisebbek meseírója, nem is a már serdültebbek romantikus-kalandos írója, meséivel kivezet a mesevilágból a valóságos élet felé, és előkészíti a bonyolultabb emberi-társadalmi problémák igényét és megértését. Az újabban ismét kiadott Mackó-könyveinek az eszményvilága a millennium és az első világháború közti fél emberöltő ábrándos nacionalizmusát is erőteljesen tükrözi, és ez a történelemben alaptalanabb mesének bizonyult, mint a jóságos Mackó Muki becsületes és diadalmas küzdelme a gonosz óriáskígyóval... De aki serdülni kezdő olvasóknak ír, annak jól kell ismernie és klasszikus példaképnek kell tekintenie a mesevilágnak e sajátos realistáját. És voltaképpen nagyon jó lenne, ha akadna, aki Sebőknél nem kisebb írói tehetséggel úgy tudná átdolgozni a mostani gyerekek számára Dörmögő Dömötör klasszikus kalandjait, mint ahogy Robinsont, Gullivert és Don Quijotét is újra meg újra elmesélik a későbbi nemzedékek gyermekei számára (ne feledjük el, hogy például Don Quijotét a mi századunk gyermekeinek Radnóti Miklós dolgozta át, s ez a mű is méltó darabja életművének).

Sebők Zsigmond huszonegy éves korában abbahagyta az egyetemet. Ő is jogásznak készült, mint oly sok magyar író, őt is elcsábította az újságírás, mint oly sok magyar írót. Hamarosan fel is tűnt ízes nyelvű tárcáival és hosszabb novelláival. Ezeken jól érezhető Mikszáth hatása: anekdotázó hangú, kitűnő részletmegfigyelő, kedveli a furcsa emberi apróságokat. De iróniája együttérző, hiányzik belőle Mikszáth szatirikus ítéletmondása. Közelebb áll hozzá a nála valamivel fiatalabb és ugyanez időben induló Gárdonyi falusi valóságot falusi idillel vegyítő mosolya (az egy ideig harcosan realista szándékú Gárdonyi keserűségéhez semmi köze nincs, Sebők jó szemű, de vidáman gyermekded lélek: sohase haragszik).

1884-ben - huszonhárom éves korában - Szegedre kerül újságírónak, és ott tölt három évet. Ez az időszak döntő lesz egész írói útjára. Szegeden barátkozik össze Pósa Lajossal, a magyar gyermekirodalom akkor legnépszerűbb alakjával, legfontosabb ösztönzőjével. Pósa bácsi neve ma már csak mosolyt kelt, mint költő epigon volt, mint meseíró rég elavult; jelentősége mégis igen nagy. Pósa Lajos volt az első minálunk, aki komolyan vette az ifjúsági és a gyermekirodalmat, ő teremtette és szerkesztette a rendkívül nagy pedagógiai jelentőségű gyermekfolyóiratot, az Én Újságomat, ő volt a kezdeti irányító mestere a nála nagyobb és maradandóbb mesemondóknak, Benedek Eleknek, Gaál Mózesnek és Sebők Zsigmondnak is. Sebők Szegeden lett az Én Újságom munkatársa. Ott, akkor kezdett mesélgetni, ott találta ki első állatmesealakjait, akik aztán regényeinek hősei lettek. És ezek az emberi tulajdonságokat hordozó állatok merőben különböznek Ezópus, Phaedrus, La Fontaine, Fáy András állatmesealakjaitól. A klasszikus állatmesék ugyanis időtlen alakok, elvont emberi tulajdonságok hordozói. Sebők Mackói, Rókái, Birkái azonban benne élnek az akkori magyar valóságban. Környezetük a millennium kori Magyarország, még azt is mondhatjuk, hogy egyik-másikuk akkori típusok paródiái.

Első novelláskötetei és az Én Újságomban írt meséi már a század végső évtizedére oly népszerű és elismert íróvá avatták, hogy előbb a kezdetben némiképpen haladó Petőfi Társaságnak, majd a szegedi Dugonics Társaságnak a tagja lesz, hogy az új század elején (1904) a nagy tekintélyű, bár akkor már akadémikusan konzervatív Kisfaludy Társaságnak is tagja legyen. 1909-től kezdve pedig jó barátjával, a gyermekirodalom másik klasszikusával, Benedek Elekkel megalapítja a másik gyermekújságot, a Jó Pajtást, amelynek mindhalálig a szerkesztője.

Az életmű legjelentékenyebb részét jelentő Mackó-könyveket viszonylag későn kezdi írni. Az első kötet csak 1902-ben jelenik meg. Addig már írt egy népszerű Petőfi-életrajzot, majd egy Kossuth-életrajzot, kedveltek voltak novelláskötetei is. A novellaírást sem hagyta abba, és időről időre a gyermekkönyvek közt meg-megjelentek a felnőtteket szórakoztató, mindig derűs, emberszerető történetei. A fontos azonban ettől kezdve Mackó úr és köre. Ezekből az állatregényekből úgy egy évtized alatt egész regényciklus kerekedett ki, visszatérő alakokkal, közben újabb és újabb jellemekkel. Az évtized Magyarországának sajátos körképe bontakozott Mackó Muki kalandjaiból a gyermek olvasó elé (de a felnőttek elé is, nemcsak azért, mert ezeknek a könyveknek az emléke megmarad az olvasóban, hanem azért is, mert a Mackó-könyveket az értő felnőttek is olvasták, jót nevetve azon az ironikus korképen, ahogy az író hősének szemével láttatja az országot és világot). A Mackó-könyvek sajátossága, hogy állatalakjai benne élnek az akkori Magyarország mindennapjaiban, emberek közt járnak, és az emberek emberszámba veszik őket. Mackó Muki jómódú máramarosi méztermelő, akinek szenvedélye az utazás.

Hörpentő sógor medve létére jellegzetes ingyenélő tarhás, aki rokonai nyakán él, és rossz hírbe hozza a rokonságot. Birka Jeremiás módos állattenyésztő, Malac Misi pesti rikkancsfiú; és legtöbbjük olyan lelkesen igyekszik jó magyar ember lenni, mint a polgárosodás fejlődésével lelkesen magyarosodó idegen eredetű hazai polgárok. Jellemző, ahogy Mackó Muki Budapestre utaztában a vonatban azt tanácsolja unokaöccsének és unokahúgának, Zebulonnak és Dorkának: "Budapesten azután ne dörmögjetek, nehogy észrevegyék, hogy medvék vagytok." A kor sváb és zsidó felnőttjei ugyanígy intették gyermekeiket, nehogy svábosan vagy zsidósan beszéljenek. - Csak 1912-ben jutott az író eszébe, hogy jobb, szemléletesebb nevet adjon hősének. Ettől kezdve Mackó Mukit Dörmögő Dömötörnek hívják, de ez a névváltoztatás is pontosan beleépül a korba: Mackó úr belügyminiszteri engedéllyel, egyforintos okmánybélyeggel ellátott kérelmet nyújtva be, változtatja nevét Dörmögőre. Akárcsak az addig német vezetéknevű svábok és zsidók lettek úgy magyar polgárok, hogy gyermekeik már alig, unokáik pedig jórészt már ne is tudjanak németül. Nos, Mackó úr, illetve Dörmögő Dömötör, aki először a millennium ünnepségére utazott Budapestre, ettől kezdve szenvedélyesen utazgat az országban, és az ifjú olvasó vele utazván megtanulta az ország földrajzát, némileg néprajzát is, és hogy melyik városban vagy tájon milyen nevezetességet láthat. Megismert jellegzetes emberi viszonylatokat és emberi típusokat. Mindenekelőtt magát a hőst: Dörmögő Dömötört, a lelkes magyar medvét, akiben keveredik a falusi ténsurak elmaradottsága az újdonságok iránti kíváncsisággal. Némiképpen Zajtay uramnak, Gvadányi falusi nótáriusának utóda, és Gárdonyi Göre Gáborának kortársa, de - ne tagadjuk - élőbb, emberibb, mint Zajtay és sokkal vonzóbb, mint a túlságosan torzképre sikerült Göre Gábor. Dörmögő Dömötör igaz típus korlátoltságával, balfogásaival, jóindulatával, lelkességével együtt, beleértve örökös hurrázó hazafiságát. Magyarországon akkor se szeri, se száma nem volt a Dörmögő Dömötöröknek (még ma is akad belőlük, legföljebb módosult jelszavakkal).

Sebők Zsigmond a maga nemében remekíró volt, akit felnőttek és gyerekek egyaránt szerettek. Ő is szerette az embereket, és ez érződik is minden során. Viszonylag fiatalon halt meg, ötvenöt éves korában. A Kisfaludy Társaságban Molnár Ferenc mondott emlékbeszédet róla. Ez a szép emlékezés a Nyugatban is megjelent. A leglényege az, hogy Sebők Zsigmondot szerették és szeretik a gyermekek, s amit tőle olvastak, azt magukkal viszik a felnőttkor idejére is.