SZÁNTÓ GYÖRGY
(1893-1961)

Az első világháború egyik ütközetében fejlövést kapott egy Szántó György nevű fiatal tiszt, aki otthon műegyetemi hallgató volt, építészmérnöknek készült, de valójában festő akart lenni, méghozzá olyan festő, aki Böcklin nyomán, majd az izmusok ihletésére nagyméretű, újszerű festészetet szeretett volna létrehozni. A sebesülés azonnal elvitte egyik szemét és úgy megsértette másik szemének idegeit, hogy hiába volt minden bécsi és hamburgi orvosi erőfeszítés, huszonnyolc éves korára teljesen megvakult. Vágújhelyen született, majd Lugoson tanult, és félig vakon még festett, ameddig bírta, hanem amikor a fény és a szín végképp elveszett a számára... akkor a magyar irodalom talán legszemléletesebben fogalmazó, legtöbb fényről és színről író, romantikus történelmi tablókat regényben elmesélő írója lett. És vakon sem szakadt el egy pillanatra sem a világtól. Ehhez azonban az kellett, hogy felesége olyan legyen, amilyen volt. Ez a feleség - Brandeis Adél - élete egyetlen tartalmának tudta, hogy férjének szeme legyen. Személyileg egybeolvadt a szeretett, tisztelt, szinte imádott férfival, azonosult hangulataival, gondolataival, és már-már emberfelettivé emelkedő derűvel tette lehetővé, hogy a szeme világát vesztett festő kora egyik legnépszerűbb írójává válhassék. Felolvasta neki a világirodalmat és a napilapok híreit; átnézte, visszaolvasta, amit a férj írógépen írt (Szántó ugyanis vakon jól, kevés hibával tudott írógépen írni), kijavította, nyomdakésszé tette a kéziratot, majd elvégezte a levonatok korrektúráját: ő végezte az írói munka egész technikai részét, miközben gondoskodott a munkafeltételekről, az otthonról, a háztartásról. Egész élete önként vállalt nagyszerű áldozattá lett azért, hogy valósággá lehessen, ami Szántó Györgyben művészi lehetőség volt. Nem volt hiábavaló áldozat: a Szántó-életmű megvalósult.

Ez az életmű valójában olykor egyenetlen. Ami általában összetartja: a színekben pompázó szemléletesség. Amit Szántó írt, mindig fordulatos, kalandos, érdekes, de néha csak fordulatos, kalandos és érdekes. Nagy történelmi látomások váltakoznak múlt idők díszletei közt elmesélt jelentéktelen történetkékkel, világjelentőségű sorsok bűnügyi krónikákkal, nagy erotikus szenvedélyekkel, megrázó önvallomásokkal. Szántó Györgynek néha nem volt önkritikai érzéke elválasztani a nagyszerűt a sekélyestől, a fontosat a jelentéktelentől. Ezért azután a nagy életműből még rostálnia kell az időnek, hogy múlhatatlan örökségül maradjon meg az a kétségtelenül nagyszerű, ami Szántó Györgyöt a század nagyon is jelentékeny történelmi regényírójává és dokumentumerejű önéletrajzi művek írójává teszi.

1924-ben, a harmincegy éves, immár teljesen vak ember Aradra költözik. Ott lép be az irodalmi életbe, és hamarosan a romániai magyar irodalom egyik legnépszerűbb, ott is, nálunk is egyre szélesebb olvasórétegekben ismert és kedvelt alakja lett. Ez időben készült el első történelmi regénye, a tatárjárás korát idéző Bábel tornya, amely máris irodalmi rangot biztosított nevének. 1929-ben egyszerre két igazi remekművel jelentkezik: A bölcsővel, amely Kőrösi Csoma Sándor életútját nyomon követve kitűnő korrajz, lélekrajz, benne a nyelvészet élményvilágának lelki kalandja, és A földgömb - egyik legjobb és legmaradandóbb műve -, az angol reneszánsz korképe, a középpontban a híres Globe-színházzal (Globe magyarul: földgömb); cselekménye szerint Shakespeare lángeszű és tragikus életű kortársának, a fiatalon meghalt drámaírónak, Marlowe-nak életútja. Ezzel a két regénnyel a hazai magyar irodalomban is a legismertebbek közé került a szerző. Ezek után sikert siker követ. Legtöbbet olvasott, legtöbbször kiadott regénye, a Stradivari, amely a modern regénytörekvések előtt különböző korokat - olasz barokkot, XX. századi európai életet - kever össze, izgalmas formajátékkal. Ebben és később a Melétében érhető tetten Szántó György nagy tehetsége. E művekre a hiteles korkép és a művészi emberábrázolás a jellemző. Az utolsó Árpád-kori királyok színes krónikája, az Aranyágacska hibátlanul szép történelmi regény, talán itt érvényesül legteljesebben festői látásmódja: nemcsak a romantikus nagyregényekkel, hanem a romantikus festészettel is rokonságot tart. Majd következik megrázó önéletrajzi műve, megvakulásának és vakságának regénye, a Fekete éveim: ennek folytatása majd néhány évvel később az Öt fekete holló. Korrajznak is dokumentumértékű, önelemzésként az irodalom nagy vallomásai közé tartozik. Közben egy érdekes történelmi drámáját, a Kun Lászlóról szóló Sátoros királyt 1936-ban mutatja be a budapesti Nemzeti Színház. Könyvei is egyre inkább Budapesten jelennek meg. 1941-ben át is költözik Magyarországra, és rövid megszakításokkal, 1947-től kezdve mindhaláláig itt is él. Az ötvenes évek első felében a történelmi regény nem divatos, a személyi kultusz kritikája a múltat idéző írókról úgy vélekedik, hogy elfordulnak a kor problémáitól. A kiadók húzódoznak a múltban játszódó témáktól. Csak az ifjúsági irodalomban tesznek engedményt, hiszen itt a történelmi adatokat élménnyé tevő regény az iskolai tananyagot egészíti ki. Szántó György tehát egy ideig szinte kizárólag ifjúsági regényeket ír. Túl a személyi kultusz korán éppen ifjúsági regényeire József Attila-díjat kap. Egymás után adják ki régebbi műveit is, és most ér el igazi sikert a már 1942-ben megírt Hajdútánc, a Bocskai-kor nagyregénye, mely megjelenésekor már negyvenkét elismerő bírálatot kapott, s amelyet Petru Groza román miniszterelnök magyar nyelvű levélben köszöntött, és végre kiadják az 1927 óta kéziratban várakozó Ötszínű embert, amely korábban azért nem jelenhetett meg, mert szocialista eszmeiségű volt, később azért nem, mert formalistának mondották stílusjátékai miatt.

Élete végső két éve szakadatlan, lelkes munka, folytonos siker, a korábbi művek újra meg újra megjelenése. Az életmű könyvespolcot tölt be, és miközben a szélesebb olvasóközönség válogatás nélkül lelkesen olvassa műveit, a serdülő ifjúság kedvencei közé tartozik, a kritika egyre kevésbé tudja, miképpen is vélekedjék felőle. Élete vége felé, amikor vaksága mellett hallása is romlani kezdett, és különféle betegségek jelezték a közeledő véget, arról ábrándozott, hogy életművéből a legjobb regényeit sorozatban kellene megjelentetnie. De ideje sem volt hozzá, hatvannyolc éves volt, amikor meghalt.

Helyét voltaképpen azóta sem jelölte ki a kritika. Kassák Lajos, Benedek Marcell, Bóka László, Pethő Sándor, Kós Károly, Tamási Áron, Csuka Zoltán értőn elemezte egyes műveit, s mutatott rá a Szántó-regényekben rejlő értékekre. Kétségtelen, hogy századunk irodalmában maradandó helye van. Néha azonban tetten lehet érni ízlésének bizonytalanságát, tehetség- és önkritikahiány együtt-jelenlétét. Pl. az Utolsó hajnal, első hajnal c. regényében. De még ezekből a művekből is kielemezhetjük azt a tragikus művészegyéniséget, aki íróvá kényszerült, mert vaksága lehetetlenné tette, hogy festővé legyen. Így is képes volt maradandó remekművek megalkotására.