Szemere Pál (27046 bytes)

SZEMERE PÁL
(1785-1861)

A szemerei Szemere nemzetség állítólag egyenest Huba vezértől származott, s ez nem is lehetetlen föltételezés: messzi elődeik nagybirtokos urak voltak már az Árpád-korban is. Így hát, ha a Szemerék a századok folyamán nem is kaptak a királyoktól bárói vagy grófi címet, előkelőségben semmivel sem maradtak az arisztokraták mögött, és nem is igényeltek maguknak főnemesi megkülönböztetést, mert családi gőggel vallották, hogy egy Szemere de genere Huba - azaz Huba nembéli Szemere - legalább olyan tekintélyű a magyar világban, mint akármelyik király, aki őseit nem tudja olyan messzire visszavezetni, mint ők. Mérhetetlen családi gőgjükben megvetették a Habsburgokat is, nem is törleszkedtek hozzájuk, s ha idővel a Szemere-birtokok szerényebb méretűvé is zsugorodtak, inkább szerényebben éltek, de olyan függetlenül, amennyire csak ez megvalósítható volt a sokáig gyarmatsorsú hazában. Ez a sajátos, gőgből származó függetlenség azután legértelmesebb fiaikat érzékennyé tette még a haladó eszmék iránt is. De ha megtorpantak is a társadalmi haladás útján, mint nem egy közülük, akkor is igyekeztek a korszerű kultúra oldalára állni. Sok volt közöttük az igen művelt ember, még asszonyaik körében is természetes volt a kulturáltság, s nem együk töretlenül segítette a nemzeti haladást. Ilyen volt a nagy hírű nemzetségnek talán legvonzóbb alakja, Szemere Pál, a költő és kritikus.

1785-ben született Pécelen, ahol a családnak birtoka volt. Apja magas rangú helytartósági tisztviselő volt, a jogtudomány nemzedékek óta öröklődött a családban. Szemere Pál is jogásznak indult, és 1808-ban, huszonhárom éves korában ügyvédi vizsgát is tett. Ezen időre már itt-ott megjelentek első versei, egy vitacikkel kiállt Kazinczy mellett a debreceniekkel folytatott ún. Árkádia-perben. Ezzel elkötelezte magát a nyelvújítás oldalán is. Életét már ekkor az irodalom szolgálatának akarta szentelni. Pestre költözött, alügyészi tisztséget vállalt Pest megyénél, amelyet hosszú időn át lelkiismeretesen betöltött. A péceli birtok lehetővé tette, hogy ha nem is nagy lábon, de anyagi gondok nélkül bőséges szabad idejében irodalmi szenvedélyének élhessen. Méltó feleséget talált rokonában, Szemere Krisztinában, aki művelt volt, irodalmi érzékenységű, a nagy írónak kijáró tisztelettel bámulta és szerette férjét, maga is finoman formált, érzelmes verseket írt Képlaki Vilma néven. Harminchat éves korában halt meg, rövid ideig tartó, de felejthetetlen boldogságot adva férjének.

A Pesten letelepedő fiatal költő hamarosan összebarátkozott Horváth Istvánnal és Vitkovics Mihállyal, szövetségük alapja a Kazinczy iránti feltétlen tisztelet volt. A következő évben maga Kazinczy is Pestre látogatott. Kazinczy és Szemere a huszonhat évnyi korkülönbség ellenére életre szóló barátságot kötött. Kazinczy benne látta a maga eszméinek legkövetkezetesebb folytatóját. Ugyancsak a Kazinczy mellett állás volt az indítóoka, hogy nem sokkal utóbb Szemere és a hasonlóképpen nagy képzettségű jogász Kölcsey Ferenc is barátságra és irodalmi szövetségre lépett.

Szemerében korán megérett egy irodalmi-kritikai folyóirat terve. Egyelőre segédkezett a meglévő folyóiratoknak, elsősorban a kor lelkes szerkesztőjének, Kultsár Istvánnak. De hamarosan fellép mint költő is. Korai zsengéi után, 1810-ben egy esztétikai elveket és irodalmi-színházi feladatokat fejtegető episztolája, azaz jambusokban írt verses levele, amelyet a színházpártoló nemesúrhoz, Vida Lászlóhoz címzett, közelismerést váltott ki a még szűk körű, de nagyon lelkes olvasóközönségben. Ezután következett három első szonettje, amely a következő évben jelent meg. Kazinczy irodalmi programjához tartozott a nyugat-európai irodalmi formák meghonosítása, mindenekelőtt a nálunk mindaddig idegen szonettnek polgárjogot szerezni a magyar költészetben. A szonett a maga szigorú rímrendszerével, zárt tizennégy sorával rákényszeríti a költőt a formafegyelemre, a nyelvi tömörségre, a gondos csiszoltságra. Próba- és példaképpen Kazinczy írt három szonettet, mire Szemere is írt hármat. Ez a hat kis vers együtt látott napvilágot, és az irodalmi közvélemény úgy fogadta, mint valami újnak kezdetét a magyar irodalomban. A forma nagyon is megfelelt Szemere Pálnak, aki szeretett gondosan bíbelődni a szavakkal, kerülte a bőbeszédűséget, és életben-művészetben eszménye volt az önfegyelem. Szonettjei a kor költői színvonalának magas átlagát érték el. Később is újra vissza-visszatér ehhez a kezdetben oly idegennek tűnő formához, amely igazi polgárjogot a magyar irodalomban csak a mi századunkban a Nyugat nemzedékénél, majd József Attilánál szerzett, de Kazinczy és Szemere óta a múlt században is a legtöbb költő kísérletezett vele. S itt Szemere számít a legfontosabb úttörőnek.

Vitkovics dalköltészete azonban felhívta figyelmét a könnyedebb formájú verselésre. Kísérletezik a népies formákkal, majd házassága idején a Krisztina iránti szerelmes érzelmeket már ezekben a romantikát előkészítő versekben fejezte ki. Ezek jelentek meg verseskötetében, amelynek címe: Dalok azoknak, akik szeretnek. De új szonettjei is jelennek meg Kultsár folyóiratában.

Ez időben történt, hogy Kazinczyt irodalmi ellenfelei egy Mondolat című gúnyiratban megtámadták. A támadás a mesterrel együtt az egész nyelvújítást és a korszerű irodalmi törekvéseket érte. Szemerének jutott az eszébe, hogy a gúnyos támadásra gúnyosan kell felelni, kifigurázva az irodalmi maradiságot. Ő adta az ötletet Kölcseynek, ő csinálta a vitakönyv tervezetét, és írt hozzá jó néhány gúnyos, parodizáló verset. Ezek alapján azután Kazinczy fogalmazta meg a Feleletet a Mondolatra, amely nevetségessé tette az olvasók körében Kazinczy támadóit.

1818-ban megint valami új indul el vele. Egy úri műkedvelő társaság számára lefordítja a német Körner magyar történelmi tárgyú drámáját, a Zrínyit. A mű Shakespeare és Schiller módján rímtelen jambusokban van írva. Szemere a jambusokat jambusokkal fordította, nemcsak a formahű fordításra adva példát, de a jambikus drámai verselésre is. Katona Bánk bánját, amely három évvel előbb készült, még sokáig senki sem ismerte; a kortársak Szemere Zrínyi-fordításából tanulták meg a drámai jambust. S mire a Bánk bán sok évvel később ismertté vált, a kialakult romantikának természetes gyakorlata volt ez a forma.

És végre megvalósíthatta a régóta tervezett folyóiratot. Ezt is Kölcseyvel együtt csinálta. A lap címe Élet és Literatura volt. Itt kezdődik a rendszeres magyar irodalomkritika. És a legfőbb kritikus maga Szemere Pál volt. Józan, éles szemű bíráló. Sajátságos szokása, hogy olykor jambikus versekben mondja el elemző véleményét egyik-másik műről. Azután meghal Kölcsey, Szemere elözvegyül, a lapnak nehézségei vannak, megszűnik. De néhány évvel később Muzárion címen új folyóiratot indít, amelyben ő maga úgyszintén főleg kritikákat ír. Elve, hogy a zsenit ugyan lehet bírálni, de a zseninek nem lehet törvényt szabni - már a kialakult romantikus szemléletre vall. Ennek ellenére is kezdetben szemben áll Bajza programszerűen romantikus kritikai gyakorlatával. Később mégis összebékülnek. Ekkorra Szemere már irodalmi köztekintély, akire úgy néz a fiatal nemzedék, mint az előbbiek képviselőjére. Nagyra becsüli az irodalmi életben megjelenő Eötvöst, majd már idős fővel felismeri Petőfiben a lángelmét.

Idővel másodszor is nősült, és másodszor is elözvegyült. Idős korában visszavonult Pécelre. A forradalom idején már kívülről nézte az életet is, az irodalmat is. Az egymásra következő nemzedékek azonban eljártak hozzá, és ő igyekezett hasznos tanácsokat adni nekik. Német szójátékkal mondotta, hogy az ő jelszava: Leben und beleben, azaz: élni és serkenteni.

A szabadságharc bukása után írt egy szatirikus hangú verses esztétikai elmélkedést, amelyet azonban a cenzúra megsemmisített. Megpróbálta újraírni, ebből néhány részletet Egressy Gábor közölt, de az egészet nem ismerjük. Élete vége felé még elemző tanulmányt írt egy Petőfi-versről, és megírta Fáy András rövid életrajzát. 1861-ben, hetvenhat éves korában halt meg.

Az emelkedett szellemű kezdeményezők közé tartozott. És még jó költő is volt. Tartassék tiszteletben nemes emlékezete.


TARTALOM