Szomory Dezső (26291 bytes)

SZOMORY DEZSŐ
(1869-1944)

A szecessziónak nevezett stílustörekvés a századfordulón és a század elején kiutat keresett a kicsinyessé és szürkévé vált polgári világból, már szembe is fordult a polgársággal, csak azt nem tudta, minek a nevében harcol, és merrefelé vezet az út: polgárellenes polgári magatartás volt, antikapitalizmus forradalom nélkül, elfutás valahonnét valahová, anélkül hogy pontosan tudnák, mi elől menekülnek, és hová is lehet menekülni. Így azután a szecesszió jórészt megmaradt a stilisztikai lázadásnál, az új szókötések és új mondathangulatok keresésénél, a polgári élet megvetésénél, egy tulajdonképpen önmagával meghasonlott polgári tudatnál. A szecesszió a századfordulón világjelenség, hatása igen széles körű, a művészetek minden ágában jelentkezik. Az irodalmi szecesszió burjánzó nyelvi törekvéseit nevezik stílromantikának.

Ennek a szecessziónak, ennek a stílromantikának a mi irodalmunkban a legjellegzetesebb alakja Szomory Dezső.

A pesti zsidó kispolgári világból kinőtt tehetséges fiatalember már korán idegenkedik eleve adott környezetétől. Hívják, elragadják a művészetek: költészet, zene. Muzsikusnak indul, a Zeneakadémia hallgatója, Liszt Ferenc bűvöletében él. Később, aggastyán koráig a maga gyönyörűségére orgonázik, és élete folyamán hosszú időkön át volt mellékesen zenekritikus. A félig még kamasz ifjút Jászai Mari, a mindenkinél nagyobb tragika tünteti ki szerelmével, ő találja ki számára a Szomory nevet is. 1890-ben - huszonegy éves korában - be kellene vonulnia katonának, de retteg tőle, és Párizsba szökik. Tizenhat évig él Franciaországban, ott érik magyar íróvá. Korábban nyomorog, de azután Daudet írói és Munkácsy Mihály művészi körébe kerül, újságoknak dolgozik, egy francia novelláskötete is megjelenik. Ekkor még tart a naturalizmus divatja, és Szomory naturalista írónak indul: az élet apróságainak finom megfigyelője. Lelkében, vágyaiban itthon él, de nem jöhet haza, mert körözött katonaszökevény. Maga helyett cikkeit és novelláit küldi haza. Távolléte alatt két novelláskötete is jelenik meg itthon, neve kezd ismert lenni az újakat kereső századfordulói irodalomban. Csak ő maga nincs a hazájában. Holott egyre jobban gyötri a honvágy, de nem a hazai polgári világhoz, ahonnét származik, hanem ahhoz a magyar nemesi-udvari körhöz, amelyet megszépítve képzel el. Szomory Dezső egy sohasem volt, emelkedett érzésvilágú, ünnepélyesen színes magyar mágnás-mesevilágot formál ki képzeletében, ez az úri kör lelkesedik a Habsburgokért, és ezek a mesebeli Habsburgok maguk is lelkesen szeretik a maguk magyarjait. Ez az ábránd talál költői megfogalmazásra a Párizsban írt költői és ünnepélyes színjátékban, a Mária Terézia udvaráról szóló A nagyasszonyban.

Ennek a drámának a költőisége elfeledteti, hogy rosszul szerkesztett, inkább párbeszédes epika, mint dráma; sajátosan költői nyelvezete azt is elfeledteti, hogy jellemei elvont példázatok. Itt szakít Szomory a naturalizmussal, itt jelenik meg a jellegzetes Szomory-stílus. Erre a nyelvezetre erősen hatott Bródy is, de a régi magyar irodalom is, és a modern francia stílustörekvések is. A maga sajátos vegyességében jellegzetesen szecessziós mű, de a barokk idők hangulatát idézi. S minthogy a Habsburgok dicsőségéről szólt, a szerző kegyelmet kapott, hazajöhetett, művét sikerrel bemutatták, és ettől kezdve jó három évtizeden át Szomory ünnepelt prózaíró és színpadi szerző volt.

Mint prózaíró elsősorban novellista: a pillanatnyi helyzetek és a lélek apró rezdülései az ő legigazibb témavilága. Apró részletmegfigyelésekkel bírálja és marasztalja el a polgári és a kispolgári világot, amelyet kitűnően ismer és megvet. Nem balról bírál, a politikai törekvésekhez egyszerűen süket, és még a polgári baloldalhoz sincs köze. De nem is jobbról, mert az az emelkedett úriasság, amelynek szemszögéből megbélyegzi a polgári kicsinyességeket és alantasságokat, egyszerűen nem létezik a magyar társadalomban. Szomory arisztokratikusságához nincs olyan valóságos arisztokrácia, amellyel azonosulhatna. Mint ahogy az a csodálatosan gazdag nyelvezet, amellyel kifejezi magát, művi úton előállított, előd és utód nélküli műnyelv, amely azonban zeneibb hatású, mint bárki nyelve az irodalmunkban: nemhogy szavalható, de dúdolható; ritmikája néha fontosabb, mint az értelme. Az olvasó előbb bosszankodik, azután hatása alá kerül, és egyszerre csak észreveszi, hogy lelkesedik érte. Voltak, akik ezt a nyelvet magyartalannak mondották. Dehogyis az! Csak egy kifejezetten irodalmi célokra formált magyar nyelvváltozat, amelyet az tud igazán ízlelni, aki nagyon alaposan ismeri a magyar nyelv titkait. Szomory igazi hazája a magyar nyelv, amelynek birtokában önkényúrnak érzi magát. És öngyötrő műgonddal, látomásokra és zenei élményekre egyszerre törekedve írja novelláit, s köztük néha terjedelmesebb prózáit is. Ezek nem igazi regények. A kitűnő A párizsi regény - talán legjelentékenyebb prózai műve - párizsi éveinek krónikája, a századforduló párizsi nyomorának és művészéletének korképe. A Levelek egy barátnőmhöz lírai mű: saját vágyainak, érzelmeinek, életmódjának és művészetének vallomáskönyve. Ebből a szakadatlan és áradó művészkedésből igazán egyszer lép ki, amikor az első világháború folyamán megírja egy képzelt francia katona harctéri közléseit: Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről. Ez a könyv a felháborodott humanista tiltakozása a háború embertelenségei ellen, politizáló könyv, harcos antimilitarista mű.

Szomory prózájában - amelyhez hozzátartoznak cikkei, irodalmi elmélkedései és zenekritikái is - igen nagy műveltség, kultúraszeretet kap hangot, de közben csúfolódó, a közkeletű igazságok iránt szkeptikus, és mindig egészségesen érzéki: ünnepli a szerelmet, és leborul a női szépség előtt. Sajátos, magányos jelenség az irodalmunkban. Prózája mindig is az irodalmi ínyencek olvasmánya volt.

Drámái azonban tömegeket vonzottak, igazi sikerdarabokat tudott írni, és a nézők az érdekes cselekményért tudomásul vették a túl egyéni, sok elemből összeszőtt költői nyelvezetet is. Mert a Szomory-alakok a színpadon is Szomory-nyelven beszélnek.

Igen jó történelmi drámaíró. A nagyasszony még inkább csak egy kor hangulatát felidéző életképsorozat volt, de a II. József a legjobb magyar történelmi drámák közé tartozik. Szomory megértette, hogy a kivételes Habsburg, az oly jó szándékú II. József légüres térben akart új világot formálni, és ábrázolni tudta, hogy a kalapos király haladó törekvéseivel szemben a maradi magyar nemeseknek volt igazuk, mert azok képviselték az éppen ama korban megizmosodó és történelmet formáló nemzettudatot. A maga nemében jó dráma a harmadik Habsburg-színjáték, a Mária Antónia is, noha a hangsúly a királyné egyéni tragédiáján van, és nem a forradalom történelmi erőin. De igazán szép drámai mű a mohácsi tragédiát színpadra vivő II. Lajos király. Egy összeomló világ lírai látomása. És mint minden Szomory-dráma, ez is jó szerepeket ad a színház művészeinek. Merőben más világ a polgári körökben játszódó társadalmi drámák sora. Ezekben főleg a polgárt bíráló író szólal meg: lírai tragédiák és csúfondáros komédiák határán bonyolódnak ezek a színpadi történetek. Olykor később megjelennek a modern nők (Takács Alice meg a többiek), akik hivatástudattal keresik a maguk életformáját. De a szerzőt itt sem a társadalmi, hanem a lélektani probléma érdekli.

Szomoryt ünnepelték és megmosolyogták, lelkesedtek érte, és szidalmazták, irigyelték és gyűlölték (a fasiszta elemek még tüntettek is ellene). De évtizedeken át jelen volt. Hosszú, sovány alakja, csontos, monoklis arca jól ismert volt a kávéházakban és az írói körökben, legendákat meséltek különcségeiről. És ahogy fokozódott a fasizmus, úgy maradt ki egyre inkább színházból, irodalomból, azután személye szerint is üldözött volt. Megöregedett testtel-lélekkel nem tudta elviselni a szakadatlan életveszélyt, de tartani igyekezett emberi méltóságát: gőgös magányban rettegett. Így halt meg a pokollá vált Budapesten 1944 novemberében, hetvenöt éves korában.


TARTALOM