THURY ZOLTÁN
(1870-1906)

Amikor 1898-ban az akkor még modernnek és politikailag bátran haladónak számító naturalizmust programjának vállaló budapesti Vígszínház bemutatja Thury Zoltán Katonák című drámáját, amelyet a Nemzeti Színház tárgya és mondanivalója miatt visszautasított, országos felháborodás és országos lelkesedés emelte híressé és viták tárgyává a huszonnyolc éves írót. A fiatal Ady Debrecenben úgy köszöntötte, mint aki "irányt adhat elsekélyesedett színműirodalmunknak". A drámát több vidéki városban előadták, nem egy helyütt hamarosan le is kellett venni a műsorról a hivatalok és főleg a hadsereg tisztjeinek tiltakozása miatt. A katonatisztek életének megalkuvásairól és családi nyomorúságáról volt itt szó. Thury voltaképpen azt folytatta, amit Csiky a Cifra nyomorúságban kezdeményezett, de sokkal komorabban és a Csikyre oly gyakran jellemző végül is megalkuvás, a komolyan felvetett probléma óvatos komolytalansággal elkenése nélkül. És Thury hozzá mert nyúlni a nagy "tabuhoz", az osztrák-magyar közös hadsereghez. Kétségtelen, hogy irodalomtörténeti szempontból ez a dráma volt a legjelentékenyebb, szinte irodalmi korszakot kezdő tette. Többi színpadi műve, még a viszonylag sikeres Asszonyok is ennél sokkal jelentéktelenebb mű. De maga az oly fontos Katonák is irodalmi színvonalban mögötte marad novelláinak. Mert Thury Zoltán mindenekelőtt novellista: a rövid, tömör, kemény kisepika mestere, mintegy összekötő láncszem Petelei és Bródy kezdeményei és a Nyugat nagy epikusai között. És kortársai közül senki se lát olyan mélyen a társadalom alsó rétegeibe, az egymás ellen szegülő osztályindulatokba, a szegénység megaláztatásaiba, mint ő. Lovik Károly talán finomabb művésze a szónak, de rezignált mosolyú idegenként figyeli az életet (és Lovikot igazán senki se vette komolyan, néha ő magamagát is afféle úri dilettánsnak tartotta), Thury azonban benne él az élet forgatagában, maga éli a gyötrő gondokat, harcos újságíró, leírt szavait társadalmi tetteknek szánja, és az olvasói is így értik.

Katonatiszt árvája volt, apja valamikor 48-as honvédtiszt volt, de azután a "közös" hadsereg huszártisztje, aki nehéz anyagi gondok közt tartotta el a nagy családját (ez lesz majd a későbbi híres dráma emlékalapja). A családnak egyébként Köpe volt a neve, az elődök közt gyakori volt a különböző értelmiségi, főleg jogászok vagy evangélikus papok. Az árva Köpe Zoltánt is vagy papnak, vagy ügyvédnek remélte felnevelni a család. A negyvennyolcas emlékek azonban végzetessé váltak számára a kiegyezéses hazában. Már azzal is elrontotta élete esélyeit, hogy nem akart se pap, se ügyvéd lenni, hanem a kolozsvári kollégium elvégzése után tanítóképzőbe jelentkezett: oktatni akarta a népet. Ott pedig Ferenc József császár-király képével szemben elszavalta Petőfinek azt a versét, amelyet azokban az években még az "összes költeményekből" is kiiktattak: az Akasszátok fel a királyokat! Erre kicsapták az iskolából. Ekkor vándorszínésznek állt, mint a romantikus elődök, mint Petőfi is. Ekkor vette fel művésznévnek a Thury Zoltán nevet. És mint vándorszínész kezdett el novellákat írni. Ezeket pedig Petelei felfedezte, és a húszéves fiatalembert maga mellé vette a Kolozsvár című napilaphoz, amelynek főszerkesztője volt. Petelei igazi jó tanítómestere lett. Mellette tágult ki irodalmi műveltsége, mellette tanulta meg észrevenni az élet komor mozzanatait, Peteleitől tanult meg mélyebben nézni önmagába is. Később, már Budapesten Bródy Sándor hatott rá naturalista irodalmi programjával. De nem lett egyiküknek sem az epigonja, csak útmutatásaikat hasznosította művészetében.

Életének döntő fordulata volt, hogy a kolozsvári, majd más vidéki lapoknál eltöltött rövid évek után, rövid budapesti próbálkozás után, néhány novella mellett versek és drámai kísérletek után, és már magába szíva Petelei komorságát, majd Bródy újat kereső, izgatott lendületét - huszonhárom éves korában világot látni kijutott Münchenbe.

München azokban az években a festészet egyik világfővárosa, ahol akadémizmus és új törekvés csap össze egymással, s ugyanakkor az ottani kávéházak orosz, lengyel emigránsok, olasz, francia s egyéb anarchisták találkozóhelyei. Thury, miközben tudósításokat küld hazai lapoknak - ebből tengeti életét -, összebarátkozik a festőkkel is, a szocialistákkal is, az anarchistákkal is, napjai irodalmi, művészeti és politikai vitákban telnek. Csekély jövedelme ugyan alig elégséges a nyomorhoz, de ez a két év mégis boldog izgalomban telik. Ott találja meg saját írói hangját.

Birtokba veszi az akkori legmodernebb, reálista törekvésű világirodalmat: Zolát, Maupassant-t, Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Ibsent. Ebben az időben egyébként minden realista törekvést közös néven naturalizmusnak neveztek. Bródy óta odahaza is a naturalizmus volt a jelszó az irodalmi maradiság ellen. Thurynak is most már ez a programja. Megveti a divatos, felszínesen érzelmes szerelmi regényeket - Marlitt, Courths-Mahler a legolvasottabbak ez időben -, de idegen attól az újromantikából, szimbolizmusból, szecesszióból szűrt, finoman költői modernségtől is, amelyet Maeterlinck és Hofmannsthal képvisel. Ő a valóságot nem a felszínen és nem is áttételesen akarja ábrázolni, az élet nagy és kínzó problémáit jellemző mozzanataiban szeretné megragadni. Ezt várja el a képzőművészettől is. A Münchenben élő magyar festők közül kezdetben a konzervatív akadémizmus követőivel kerül jó barátságba (Wagner Sándorral és Liezen-Mayerrel), személy szerint kedveli őket, bár művészi elvekben sehogyan sem értenek egyet. Végre éppen az ő közvetítésükkel ismeri meg Hollósy Simont, aki személy szerint úgyszintén barátja, de minden törekvésével a legfőbb ellenfele az akadémizmus festőinek, Hollósy ugyanúgy a realizmus - ahogy ők mondják: a naturalizmus - úttörője a magyar festészetben, mint ahogy Thury az kíván lenni az irodalomban. Hollósy esztétikai hatása sem kisebb Thuryra, mint korábban Peteleié, majd Bródyé és a világirodalomból Zoláé és Ibsené.

Münchenben Thury kiformálja saját művészegyéniségét. Úgy jön haza huszonöt éves korában, hogy az irodalomnak azonnal tudomásul kell vennie: íme, egy nagy felkészültségű, írói szakmájához kitűnően értő, írónak, újságírónak egyaránt tehetséges fiatalember, aki a kisemberek napi gondjait úgy tudja ábrázolni, hogy az egyéni sorsok társadalmi mélységekbe mutatnak. Egész magatartása forradalmi: változást akar a társadalomban, elmarasztalja az egész hazai földesúri világba beleépült polgárságot. Ismeri a szocializmus elméleteit, sokban azonosul is ezekkel, ha nem is szoros értelemben vett szocialista, rokonszenvez még az anarchistákkal is, de nem anarchista. Novelláiban a nyomorgó városi és falusi emberek szószólója. Lázongó, gyilkos indulatú embereket ábrázol. De főleg a tragédiát látja, ahogy ezek a lázongások az adott körülmények közt elbuknak, nemegyszer halált okoznak. A munkásmozgalom ugyanúgy megjelenik nála (A sztrájk, Kőművesek), mint a lázongó parasztokat halomra gyilkoló sortűz (Emberhalál). Gyakori témája a kocsmák züllött népe, a művésznyomor, a nyomorgó kispolgári család. A millennium hejehujás évtizedének fonákját mutatja be: a másik oldalt, amelynek semmi oka részt venni a hivatalosan szított örömmámorban.

Saját élete is egyre jobban modellje lesz témáinak. Hiába ismert, majd a Katonák után már híres író, kedvelt újságíró. Hazajövetelekor a nagy remények mellé elérkezett a nagy szerelem is. Megnősül, és egymás után születnek gyermekei. Nagy a család, nagy a gond, mint hajdan odahaza Kolozsvárott Köpééknél. Igaz, viszonylag jól fizetik, előbb a Pesti Naplónál, majd a haladóbb Budapesti Naplónál; novelláit is szívesen fogadják mindenütt, és Thury termékeny író. De semmi pénz nem elég: a sok gyereknek enni kell, ruha kell, cipő kell. És egyszerre csak kiderül a gyógyíthatatlan betegség. Nem is egy. Látása már régóta romlik, most már kétségtelen, hogy szemidegsorvadása van. Köhögőssége pedig színt vall az orvosok előtt: tüdővészes. Harmincéves korától már csak az a kérdés, előbb vakul meg, vagy előbb viszi el a halál? Nincs menekvés, de idő sem lenne az egészségfoltozgatásra, mert napról napra kell a pénz.

Ez a magánéletbeli tragikus helyzet novelláit is egyre komorabbakká teszi, alakjainak sorsa egyre reménytelenebb, előtérbe kerülnek a betegek, az idegkimerültek, a tébolyodottak. És éppen ezekben a végső években ismeri meg Csehov novelláit. Ez a hatás elmélyíti lélekábrázolását is, hangulatfestésének lírai árnyaltságát is. Csehovot se utánozza, de tőle is tanul, és a tüdővészes művészek lélekrokonsága köti hozzá.

Az írás az egyetlen menedéke az élet megpróbáltatásai ellen. Példás tömörséggel, mindig a lényegre szorítva a szavakat, egyre költőibben és egyre tragikusabban fejezi ki a személyesen is átélt megpróbáltatásokat és azokat a tragédiákat, amelyekről mint újságíró vesz tudomást a világból. Már alig lát, már alig lélegzik, de remekműveket ír: apró, tárcányi remekműveket. Valamikor, hazaérkezése, kezdeti sikerei, fellobbanó nagy szerelme idején még jó humora is volt, igazán mulatságos szatírákat is írt. De hol van ez már? Már csak az elhomályosuló külvilág és a kiköhögött élet elapadása van.

Nem érte meg a teljes megvakulást. Harminchat éves korában megölte a tüdővész. A Nyugat csak két évvel később indult el, de a Nyugat prózaírói az egyik legfőbb előharcosukat tisztelték benne.