TÖMÖRKÉNY ISTVÁN
(1866-1917)

A múlt század nyolcvanas éveiben élt Szegeden egy Steingassner István nevű fiatal patikus, aki üres óráiban leírta azt a sok mindent, amire napközben gondolt, és ha valami kikerekedett, azt odaadta a Szegedi Híradóhoz, ahol abban az időben egy bizonyos Gárdonyi Géza néven író, néptanítóból lett zsurnaliszta vette át a próbálkozásokat, úgy találván, hogy ezek tehetséges ember írásművei. Általában meg is jelentek. Steingassner össze is barátkozott Gárdonyival meg az újság többi munkatársával. Ott, a Szegedi Híradónál magyarázták meg neki, hogy Steingassner néven nehéz lesz magyar írónak lenni (Gárdonyit is közismerten Zieglernek hívták, amíg író nem lett belőle), csináljon tehát magának valami jó magyar vezetéknevet, és akkor belső munkatársnak is szívesen látják. Ekkor találta ki a Tömörkény nevet, amelyet idővel országos hírűvé tett.

A patikusból tehát újságíró lett, de huszonkét éves korában (1888-ban) behívták katonának, és elvitték a folyton háborgó Boszniába, amelyet az Osztrák-Magyar Monarchia gyarmatként bekebelezett. Tömörkény három évig ette a császár kenyerét, szolgált közben Szegeden is, egy ideig Bécsben is, de az egész életére, szemléletére, művészetére döntő hatású élmény Bosznia volt: ott értette meg, mi a Habsburg-monarchia, mi is van valójában Magyarországon, milyen elnyomott szolgaéletet él a magyar nép nagy része.

Ő maga a módosabb kispolgárságból indult, apja vidéki vendéglős volt, később Tömörkény is kocsmáros lányát vette feleségül. Élete tehát súlyosabb anyagi gondok nélkül telt, de ezek a bormérő emberek mindiglen is közel éltek a szegény emberekhez. Tömörkényt mint újságírót is izgatta, hogyan élnek a kétkezi dolgozók; a katonaságnál pedig összekerült a mundérba bújtatott néppel. Abban az időben a patikusság még nem volt diplomás mesterség, érettségi sem kellett hozzá, Tömörkény tehát nem lett tiszt: a legénységi állományban élt együtt a Boszniába vitt földműves, halász- és pásztorfiúkkal. És egy életre szóló művészi feladatnak ismerte meg a szegény emberek világának felfedezését és ábrázolását. Ott, Boszniában alakult ki egyéni ízű művészete, ott fejlődött a magyar novellairodalom egyik legnagyobb mesterévé.

Novellái már katonakorában kezdtek megjelenni a fővárosi lapokban is. Ezek a történetek általában "Spanyolviaszkország"-ban játszódnak, szomorú életű emberek méltán derűs történetei. Ez a mesebeli ország valójában a szegények Magyarországa. Odafent, a magasságokban ezek az évek jelentették a rövid polgári fénykort, közben a nagybirtok változatlan uralmát, a színpadokon a népszínművek álvalóságát. Tömörkény azt mondotta el, ami a látszólagos csillogás alatt van. De nem harcias hangon, csupán megállapítva, együttérezve a szomorúakkal, mégis mosolygósan, úgy, mintha mindez nem is minálunk, hanem valahol másutt történnék. És ezek a novellák mindig érdekesek, fordulatosak, csattanóra kiélezettek: drámák feszülnek mögöttük.

A leszerelése után Szegedre visszatérő Tömörkény már ismert író. Nemsokára meg is jelent első novelláskötete, amelyet számos követett a következő negyedszázad alatt. Történeteinek egy része az új polgári világban játszódik, ezek nem is mentesek némi romantikus illúzióktól; hiszen a polgárság a századfordulón még felfelé tartott. Ez a témakör azonban a kivétel: Tömörkény igazi mesélnivalója a "kétkezi" emberek, a "célszerű" szegények élete. Nem sokkal előbb Mikszáth kezdett szakítani a parasztok népszínmű-jellegű ábrázolásával, és Tömörkénnyel párhuzamosan Gárdonyi próbált reálisabb képet festeni a faluról. De mindketten a költészet mesehangulatával borították a falut, Tömörkény azonban vérbeli realista. Az ő magyar vidéke már előkészíti Móricz Zsigmondot.

A Szeged környéki népi nyelvből formált ki magának gazdag, képekkel teljes irodalmi nyelvet, itt-ott némi nyelvi különcködéssel is, ami azonban jól illett az ábrázolás olykor enyhe groteszkségéhez. Tömörkény világa ugyanis tele van fura alakokkal és fura helyzetekkel, hősei nemritkán agyafúrtan gondolkoznak, és játékos körülményességgel fejezik ki magukat.

Mire második novelláskönyve, a Jegenyék alatt megjelent (1897), már teljes birtokában van művészi eszközeinek. Ez a könyv talán a legszebb, legegységesebb gyűjteménye. De nem állt meg, ettől kezdve egyre újabb társadalmi rétegeket hódít meg az irodalomnak. Érdeklődve fordul a tanyavilág felé: a tanyasi embernek ő az első ábrázolója. Hamar felismeri, hogy a "vízi emberek" - a halászok, hajósok - nagyon másfélék, mint akár a falusiak, akár a tanyasiak: ezek függetlenebbek, eredetibb gondolkozásúak.

Neve egyre közismertebb, novellái hol Budapesten, hol Szegeden jelennek meg. Mikszáth is igen nagyra tartja.

Közben élete és érdeklődése újra gazdagodik: a század végén könyvtárosként kerül a híres szegedi Somogyi Könyvtárhoz, és ugyanakkor a megalakuló Városi Múzeum alkalmazottja is lesz. Részt vesz a Szeged környéki régészeti ásatásokban, és mert nemcsak izgatott érdeklődésű, hanem rendkívül szívósan szorgalmas is, megtanulja a népvándorlás kori archeológiát, amelynek hamarosan országos hírű tudósa. Máig is fontos néprajzi és régészeti tanulmányokat ír. Rendszeresen gyűjti a tájszavakat. A szegedi Városi Múzeum nagyrészt neki köszönheti gyors fejlődését, ő formálta az ország egyik legjelentékenyebb tudományos gyűjteményévé. 1904-ben azután ennek a Városi Múzeumnak az igazgatója lesz, az is marad korai haláláig. Idővel ő neveli tudóssá és majdani utódjává Móra Ferencet, aki íróművészetében is sokat tanult tőle.

Igazi, legsajátabb műfaja a novella. Rendkívül tömören tud elmondani bonyolult történeteket is. Néhány szavas jellemzés után szemléletesen állnak előttünk az alakok. Néha úgy tesz, mintha pongyolán fogalmazna, de hamarosan kiderül, hogy ez is művészi fogás, a mozzanatok egyszerre csak egységes képpé állnak össze. A novellákban gyakran visszatérő alakok - mint például Förgeteg János - az olvasó személyes ismerősei lesznek. Mesterien játszik a hangulatokkal, vidáman induló történetből nyomasztó tragédia fejlődik, komor helyzetek váratlan fordulattal komikumba csapnak át. Valamennyi novellája önmagában kerek, zárt világ, de együtt mégis nagy, egységes körképet adnak arról a mélységről, amelyről a századfordulóig vagy nem beszéltek, vagy idillé hamisították, vagy ha meg is közelítették, mint Mikszáth vagy Gárdonyi, mégsem vállalták azt a teljes szociális együttérzést, mint Tömörkény.

Nagy néha ki akart törni a műfajból. Kísérletezett regénnyel is; a Margit életében megjelent utolsó műve - nem is gyenge regény, ezt is a stílus és ábrázolás művésze írta, de ugyanebben a korban Bródy vagy Gárdonyi jobb regényeket írtak, nem is szólva Mikszáthról, és amikor ez a Tömörkény-regény megjelent (1916), az irodalomban már jelen volt Móricz Zsigmond is. Kísérletezett drámákkal is, ezek sem rosszak, a Barlanglakóknak sikere is volt, de mégis csak olyanok, amelyekből arra lehet következtetni, hogy idővel talán jó drámaíró is lett volna belőle, hiszen novelláiban nagyon is érzékeltetni tudta a drámaiságot. Az első világháború idején végső műveiben ábrázolni tudta a háborúba kényszerített szegény embert, akinek a történelem megpróbáltatásaiban nagyon is módosul a világszemlélete. De ez is csak valami újnak a kezdete volt, s már nem adatott folytatás. 1917-ben, ötvenegy éves korában egy tüdőgyulladás megölte.

Nem volt politizáló író, de a szempontjai szociálisok voltak. Egész életműve a társadalmi haladás oldalán álló írót mutatja, egy nagy realistát, aki a szó, a leírás, az ábrázolás művészi mestere, aki nagyon élvezetesen mondja el az élet nagy igazságait.