TÖRÖK GYULA
(1888-1918)

Akik járatosak a magyar irodalom század eleji történetében, általában azt vallják, hogy A zöldköves gyűrű a legjobb magyar regények egyike. Ez a harmincesztendős korában meghalt fiatalember, aki előbb Kolozsvárott földrajz-történelem szakos tanárnak készült, majd Nagyváradon újságíró lett, és már közben tizenkilenc éves korában elnyerte egy történelmi regénypályázat első díját, huszonegy éves korától kezdve a budapesti újságok és folyóiratok legnépszerűbb szerzői közé tartozott, akinek novelláit ugyanolyan szívesen közölte a haladó Nyugat, a mérsékelten liberális-demokrata Pesti Napló és a szociáldemokrata Népszava. Mindenkihez tartozására mi sem jellemzőbb, mint hogy egyik regényét folytatásokban a katolikus egyházi érdekeltségű Élet, egy másikat a zsidó hitközség lapja, az Egyenlőség közölte.

Ehhez tegyük hozzá, hogy származására nézve dzsentri volt, eszményképe a polgárosodás, a háború idején pacifista, és amikor felrémlett előtte, hogy talán csak a forradalom segíthet a csődbe jutott társadalmon, akkor 1918. október 20-án, a polgári forradalom kitörése előtt tíz nappal meghalt. Ezek az életrajzi adatok már magukban olyan regénytémát kerekítenek ki, amelyet Török Gyulának kellett volna megírnia. De így is, novelláin kívül, írt négy olyan regényt, amely prózairodalmunk legjelentékenyebbjei közt biztosítják a helyét. És már eleve tegyük hozzá, hogy ezek a regények nemcsak kitűnőek, hanem olvasmányosak, izgalmasan érdekesek. És novellái közül is legalább egytucatnyit akadékoskodás nélkül remekműnek ítélhetünk.

Az erdélyi nemesi hagyományok közt felnőtt ifjú családi körülményeiben ismeri fel osztályának azt a társadalmi feleslegessé, haladásgátlóvá lett helyzetét, amelyet már Csiky Gergely, majd mélyebb elemzéssel és nagyobb művészi erővel Mikszáth Kálmán irodalmi köztudatba vitt. Török Gyula egész nemzedékének élménye lesz ez a századfordulóra égető problémává erősödő dzsentrikérdés, ami elválaszthatatlan a polgári fejlődéstől. A kolozsvári bölcsészhallgató még maga sem tud dönteni, miféle utak állanak kétségtelenül hanyatló, egykori történelmi szerepét elvesztett társadalmi rétege előtt, amelynek egy része a kiegyezés utáni közhivatalokban találta meg helyét és egykori társadalmi befolyásának korszerű folytatását. De a nagyváradi újságíró már látja, hogy vagy a komolyan vett polgárosodás, a nemesi igények feladása, vagy a menthetetlen elmúlás közt lehet választani. A század eleji Nagyvárad a legjobb iskola a nemzeti polgárosodásra: akkor ez a város a modern irodalom tűzfészke, gyorsan fejlődő kereskedelme országos példa, virágzó sajtóélete a társadalmi problémák vitafóruma.

Ady költészete, Biró Lajos novellaművészete itt virágzott ki: ez a Holnap városa. Itt fejlődik Török Gyula íróvá. Első, pályadíjnyertes regénye, a Kis Ferkó még csak kísérlet, de már hitvallás a kuruc hagyományok mellett, és sejteti a nemsokára kiérlelődő jó stílust. A Nagyváradon írt és részben már a budapesti lapokban megjelenő novellákban még keresi a hangját: hol archaizál, hol maupassant-i igyekszik lenni, kísértik a szecesszió stíluscikornyái is. Novelláinak átlagában nem is éri el a műfaj kortárs remekíróit, Biró Lajost, a két Cholnokyt, Csáth Gézát vagy Tömörkényt, de mégis ebben a rövid műfajban találja meg azt a letisztult, világos stílust, amely azután a budapesti regényíróra lesz jellemző. Későbbi novellái közt akad is néhány, amely nem marad regényei mögött, és versenyezhet a legjobb kortársiakkal. Különösen azok a rövidebb történetei sikerültek, amelyekben ifjúkori emlékeit idézi föl, tehát abban a dzsentrivilágban játszódnak, amelyet oly egyértelmű kritikával marasztal el attól kezdve, hogy 1900-ban már fővárosi újságíró, sőt világos publicisztikája folytán fiatalon tekintélyes újságíró.

Első, újságfolytatásokban megjelent regénye óta az irodalmi élet tudomásul veszi, hogy jelentékeny új hang szólalt meg. Azonnal sokat várnak tőle és sohasem kell csalódni benne. Van még nyolc éve, és ezalatt megírja azt a négy regényt, amely Mikszáth legméltóbb folytatójává avatja, és egyenrangúnak az ugyanebben az időben induló Móricz Zsigmonddal. Irodalmi tragédia, hogy nem adatott több neki a szűkös harminc esztendőnél.

A porban című regény, amelyet huszonnégy éves korában írt, már kiforrott világnézettel és teljes írói felkészültségben mutatja Török Gyulát. A vidéki dzsentri életforma reménytelensége, nyomasztó légköre, a kitörni képtelen ember tragédiája. Hősét, Kender Pált a nagyvárosi élet, a nagyvilág vonzza, de a család, amelyet a kitűnően ábrázolt anya alakja testesít meg, visszahúzza, visszatartja. Kender Pál anyja kedvéért vagy inkább anyja lelki kényszerére megy vissza a semmibe, a porba, ahol - éppen azért, mert túl tud látni a kisszerű és célját vesztett életformán - a lelke vész el, s léte válik értelmetlenné. Végül már nem talál más kiutat, mint az öngyilkosságot.

Kender Pál öngyilkossága mintha némiképp előképe volna Szakmáry Zoltán öngyilkosságának Móricz Zsigmond Úri murijában. És mintha volna valami távoli világirodalmi rokonság Kender Pál világának vidéki reménytelensége és Csehov Ivanovjának vidéki reménytelensége közt. Ivanov is az öngyilkosságba menekül a semmi elől.

Már ez a komor regény is remekmű, a magyar kritikai realizmus egyik igen jelentékeny példája. De A zöldköves gyűrűvel még magasabbra tudott lépni. Családregény: azt az utat mutatja meg két nemzedék krónikájában, amely A porban reménytelen világához vezetett. 1849 után kezdődik, amikor egy tudatosan polgárosodni akaró nemesúr, Őz József ki akar lépni az örökölt életformából, amelyhez minden hagyománya és környezete visszahúzza. Haladó szándék és maradi erkölcs, reformkorból hozott eszmények és egy merőben megváltozott világ követelményei ütköznek össze remekül ábrázolt, kemény egyéniségében. Megindul a polgári úton, de nem ér célhoz, meghal a kiegyezés korának elején. Özvegye homlokegyenest másképpen akar élni, ő a régi nemesi életformát képzeli felújíthatónak, nagy perekkel a rég elveszett családi vagyont kívánná visszaszerezni. A gyermekek pedig válaszút előtt állnak: a polgári munka vagy a nemesi örök pereskedés. És az talál kiútra, aki lelkében is képes polgárrá válni.

Kitűnő alakok egész galériája, ragyogó környezetábrázolás, izgalmas cselekményvezetés tárja az olvasó elé a múlt század végső harmadának magyar nemesi társadalmát. Szerkesztése, ábrázolókészsége a vérbeli nagy regényíróra vall. Ámulatraméltó életismeret, ha meggondoljuk, milyen fiatal ember írta.

Harmadik regénye, az Egon a magyar irodalom egyik legkülönösebb epikai műve. Hőse egy dzsentri huszártiszt, aki, akárcsak írója, felismeri a dzsentri életforma végérvényes csődjét, és úgy találja, hogy a hazai polgáriasodásra a legjobb, legjárhatóbb példát a liberális fejlődés folytán magyar polgárokká váló zsidók adják. Hátat fordít a hadseregnek, áttér a zsidó vallásra, vállalja a magyar zsidó létet, boltos lesz, és míg társai, akik megvetik, elfordulnak tőle, biztos úton rohannak a semmibe, ő, a magyar nemesi múltat megtagadó magyar zsidó kereskedő megtalálja az utat, a benső nyugalmat, a céltudatos életet.

Ennek a különös regénynek igazi problémája a polgárság feltétlen vállalása akkor, amikor a világban már érzékelhető a polgárság válsága is.

Végső regényében, az Ikrekben két fivér tragikus szerelmi vetélkedésében nem a dzsentriről van szó, hanem a felső osztályok, az arisztokrácia feleslegessé vált életét teszi kritika tárgyává. Könyv alakban csak halála után jelent meg. Közben cikkeiben és végső novelláiban már rémlik sok olyan probléma is, amelyet a világháború vetett fel. Kétségtelen pacifista, érzi, hogy nagy változások előtt áll a világ.

De hirtelen mindennek vége lett. Mégis, amit alkotott, maradandó érték.