VARGHA GYULA
(1853-1929)

Vargha Gyula költői tehetségét első jelentkezésétől kezdve osztatlanul tudomásul vette az a maradi, majd egyre indulatosabb reakciósságba csapó költészet, amelynek versenytárs nélkül a legjobb, legmélyebb költője volt, és az a haladó költészet, amelynek ellenfele, majd haragos ellensége volt. Mint a pénzügytan és a statisztika tudósa, elismert tekintélyként emelkedett a Statisztikai Hivatal igazgatói rangjáig és a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöki székéig. Mint közéleti férfi, Tisza István politikai körének legtiszteltebbjei közt foglalt helyet, aligha volt nála műveltebb férfi a kormánypárti képviselők parlamenti széksoraiban, és mint a Kereskedelmi Minisztérium politikai államtitkára, nem is találhattak volna nála alkalmasabb szakembert, aki tudományos színvonalon érti a kereskedelem ügyeit, és lelkiismeretes főtisztviselőként tekinti át és irányítja egész hivatali apparátusát. Minden társadalmi elismerést, kitüntetést megkapott, mindig irodalmi nagyraértékelésben volt része még ellenfelei részéről is. De olvasótömegei sohase voltak: a haladók számára engesztelhetetlen reakciós volt, a maradiak számára túlságosan modern. Eszmevilága Tisza Istvánhoz kötötte - és ez nem kellett a Nyugatnak, még kevésbé a Nyugattól is balra állóknak vagy balra tartóknak. Költészetének hangja, stílusa, formaművészete és finom árnyaltsága a nyugati szimbolistákhoz, parnasszistákhoz, sőt a Nyugat költőihez kapcsolta - ez pedig idegesítően idegen volt Tisza István körében. Külvilági sikerei sohasem hozták meg számára a belső nyugalmat: magával elégedetlen, filozófiai problémákon gyötrődő lélek volt, akit osztályának jól sejtett sorsa, az úri Magyarország bukásra ítéltsége olyan borúlátással töltött el, amelynek kietlen reménytelenségét kiterjesztette a világmindenségre. Ezt a pesszimizmust pedig sehogyan sem lehetett összeegyeztetni azzal a vallásossággal, amelyhez kétségbeesett görcsösséggel ragaszkodott. Igazi vigaszt csak a természetben talált, amely hol misztikus áhítatra késztette, hol mégis derűt hozott nyomasztó kételyei és kétségbeesése időleges orvosságául. Ez a szimbolizáló hajlamú, mélységes természetszeretet sokkal inkább Tompa Mihály, mintsem akár Petőfi, akár Arany útjának modern folytatójává tette, aki közben ugyanazokat a nyugat-európai hatásokat és ösztönzéseket szívta magába, mint Ady s még inkább a Nyugat filozopter műveltségű költői: Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád.

Családi körülményei mindenestül a konzervatív körökhöz kapcsolták. Birtokos nemesi család fia volt, neveltetése már eleve rendíthetetlen kálvinistává és türelmetlen nacionalistává alakította. Irodalmi mestere, majd apósa Szász Károly volt, aki egyrészt még Gyulai körében is a legmaradibb szelleműnek bizonyult, aki kálvinista püspök volt, de közben az egész konzervatív szellemi kör legműveltebb elméje, költőnek jelentéktelen, de műfordítás-irodalmunk maradandó helyű klasszikusa, a világirodalmi ismeretterjesztés magas színvonalú példaképe. Szász Károly leánya, Szász Póla, Vargha Gyula felesége a magyar református közélet és vallásos irodalom egyik vezető egyénisége, szervezőnek, szerkesztőnek, vallásos költőnek, egyházi publicistának egyaránt kiváló; vallásos versek fordítójaként méltó társa apjának is, férjének is. Vargha Gyula tehát családi életében is beágyazódott a maradi, vallásos, nacionalista, de káprázatosan művelt otthonba. Túl azonban a harmonikus otthonon, kívül a vigaszt kínáló természeten és a lelket zsongító modern francia költészeten, minden csak szorongással bénította. Félt a szocialistáktól, a nemzetiségektől, a szomszéd népektől. Még a német világhatalom mámorában élő Vilmos császárt is reménykedve igyekezett szeretni, mert osztálya zömével egyetértve, tőle várta, hogy segíthet a régi világ fenntartásában. És amikor ezek a remények az első világháborúban, majd a forradalmakban szétfoszlottak, a félelem gyűlöletbe csapott át: proletárgyűlöletbe, a szomszéd népek gyűlöletébe, sőt még a háborúban győztes franciák gyűlöletébe is, holott egész életműve legfőképpen a francia szellemen csiszolódott.

Már huszonnyolc éves, fiatalon elismert tudós volt, amikor 1881-ben első verseskönyve megjelent. A címe mindössze ennyi: Dalok. Tökéletesre csiszolt, javarészben nyolcsoros, két szakaszra osztott lírai hangulatképek, amelyek Arany Őszikéinek és Heine dalainak együtthatására vallottak, de úgy, hogy minden értő fül kihallhatta: ez a költő nem epigon, hangja merőben új, semmivel sem kevésbé modern, mint Reviczkyék, majd Kiss Józsefék újat akaró köreié. Azonnal elismerték, de idegen maradt a programszerűen városi költészettől, s idegen volt abban a konzervatív világban, amelyet képviselt, de amely világ félt túllépni az epigonizmuson. Talán ez a légüres irodalmi tér volt az oka, hogy ezután huszonöt évig nincs újabb verseskönyve, eredeti költeménye negyedszázad alatt alig három-négy jelenik meg különböző konzervatív folyóiratokban. Ezek közé tartozik Barátomhoz című verses levele, amelyben sivárnak, eszménytelennek és kilátástalannak vallja az élet egészét. Ez az 1891-ben megjelent, gazdag nyelvezetű, tökéletesre csiszolt formájú s mégis szinte dallamos könnyedséggel olvasható, belső gyötrelmekről szóló költemény a maga szorongásos pesszimizmusával jobban indokolja költői hallgatását, mint az a hangoztatott kifogása, hogy sokféle hivatali munkájától nem ér rá költészettel foglalkozni. Hiszen közben lankadatlanul írja pénzügytani és statisztikai tanulmányait, és nemcsak elmélyed a kortársi francia költészetben, hanem kitűnő, formahű és árnyalt nyelvű, tartalmilag is pontos fordítások egész sorozatával gazdagítja a hazai világirodalmi kultúrát. A francia romantika (Hugo, Musset és még néhány korábbi nemzedékhez tartozó költő) után főleg a parnasszisták és a szimbolisták, tehát az akkori legmodernebbek fordításai kerülnek sorra. Leconte de Lisle, Sully-Prudhomme, Hérédia, majd Verlaine igazán méltó tolmácsolóra talál benne. Közben egy egész sor Schiller-költeményt is fordít. Rég túllépett mesterén és apósán, Vargha Gyula fordításai sokkal közelebb állnak a Nyugat később induló nagy nemzedékéhez, mint Szász Károlyhoz.

Eredeti költeményeket rendszeresen azonban csak 1906-ban kezd újra írni. Akkor már ötvenhárom éves. De ekkortájt szólal meg Ady forradalmian új hangja és nyomában az igazi modern költészet. Ezekkel veszi fel a küzdelmet. És ő az egyetlen, aki az ellenfelek közül nem törpül el mellettük. Műveltségben, nyelvi és formai erőben egyenrangú Babitsékkal. Kifejezésmódjai jobban is emlékeztetnek ellenfeleire, mint szövetségeseire. Formai és képalkotó újdonságai, a hangsúly és az időmérték új hangú összeolvasztása - ami egyébként Kiss Józseffel kezdődött verseléstörténetünkben - közelebb áll Adyhoz, mint Ady valamennyi ellenfeléhez. Ezért azután meg is marad körülötte a légüres tér. Csak áhítatos természetverseit vallhatja a magáénak a hangulat árnyalataira és a formák rezdületeire érzékeny olvasó. De ez nem a nagyközönség. Így azután tisztelik, de hatása semmilyen irányban sincs. Pedig ettől kezdve mintha be akarná pótolni a negyedszázados mulasztást, igen termékeny. Holott még jó néhány évig alaposan elfoglalják hivatali kötelezettségei, hiszen csak ezután lesz államtitkár. 1917-ben, a háború közepén, a Tisza-kormány bukásakor, hatvannégy éves korában nyugalomba vonul. Költői erejének teljében van, de az ő számára a világ vége következik. Mintha minden szorongását igazolni akarná a történelem: a háború elveszett, a régi Magyarország összeomlott, már Károlyi polgári forradalmában is a világ végét éli át, a tanácsköztársaság pedig maga a sátán diadala. De a művelt humanista, a mélységesen vallásos lélek az ellenforradalmi különítmények rémtetteivel sem tud azonosulni. Bethlen látszatdemokráciájával, "konszolidációjával" úgy-ahogy megbékül, de magába húzódik. Szinte menekül az időskorral fokozódó halálra várásba és halálfélelembe.

Öregkori költészete mintha a középkori haláltánclátomás modern, szimbolista változata volna. A nyomasztó rémület ellen csak olykor-olykor ad némi feloldást a természettel való szinte misztikus egyesülés. Ez a fogvacogó rémület-áhítat élmény a maga végképp kiérlelt, bravúros és mégis bensőséges formavilágával költészetének csúcsa, és egész költészetünk egyik maradandó értéke.