VERSEGHY FERENC
(1757-1822)

A Kassán 1787-ben megjelenő folyóirat, a Magyar Museum, amely a három új irodalmi főirány - a Bacsányi képviselte racionalista-franciás, a Kazinczy képviselte szentimentális-németes és a Baróti Szabó képviselte klasszicizáló-latinos - közös, szervezett kifejezőlehetősége volt, nemcsak hirdette és népszerűsítette, hanem mozgósította is az irodalmat. Új írók, költők jelentkeztek. A Magyar Museumban megjelenni - ez irodalmi létet és jelenlétet jelentett. És a Magyar Museumban megjelenni - ez egyszersmind állásfoglalás is volt az új szellem, a felvilágosodás mellett, a maradiság ellenében. És alig-alig lehetett elhatárolni a szellemi magatartást a politikai magatartástól. A Magyar Museum munkatársai közül sokan ott ültek nyolc évvel később a Martinovics-per vádlottainak padján.

A Magyar Museum első számában néhány vers ezzel a rejtjeles aláírással jelent meg: "V. F. pap". Az olvasó, akár tudta, akár nem tudta, ki bújik meg a rövidítés mögött, azonnal észrevette, hogy ez a költő kitűnően tud verselni, sorai ritmikusan, szinte énekelhetően hullámzanak. 1790-től kezdve azután már a költő teljes nevével jelentek meg, egyre gyakrabban, hol dalszerű költeményei, hol elmélkedő vagy ismeretterjesztő művei, és az olvasó emberek körében hamarosan ismert és népszerű lett Verseghy Ferenc neve. Mindenkit elképesztett sokoldalúsága, szellemi frissessége és mozgékonysága, holott aki ránézett, egy fölöttébb kövér, látszólag lomha testű papot látott, akiről inkább azt lehetett képzelni, hogy áteszi-issza, legjobb esetben átcsevegi az életét. De a papok hamarosan sejteni kezdték, hogy a kedélyes külső veszedelmes lázongót takar, a barátok felismerték, hogy elképesztő szívósság és munkabírás lakozik benne, a közönség elcsodálkozott, hányféle területen és hányféle hangon áll helyt a felvilágosodás feladatainak teljesítéséért.

Verseghy Ferenc 1757-ben született, igen szerény életkörülmények közt élő kisnemesi családban. Apja sóhivatali tisztviselő volt, fiatalon halt meg, és az ifjú özvegy hamarosan újra férjhez ment, most már valamivel módosabb körülmények közé. Verseghy mostohaapja uradalmi számadó volt, aki lehetővé tette, hogy a szomjasan tanulni vágyó fiú elvégezhesse legalább a középiskola alsó osztályait. Továbbtanulni - ehhez már vagy több pénz kellett volna, vagy papnak kellett menni. Az egyház ingyen taníttatta az értelmes ifjakat, ha azok papnak mentek. Verseghy tanulni akart, és papnak ment. Huszonöt éves koráig szakadatlanul gyűjtötte magába a tudást, de közben már huszonkét éves korában ő tanítja a fiatalabbakat görög és héber nyelvre. Már régóta jól tudott latinul és németül, majd megtanult franciául és olaszul is. Azután egymás után szerez diplomát matematikából, bölcsészetből és hittudományból. Közben zenélni tanul, szép énekhangja is van, idővel művészi fokon játszik hárfán, és sokkal később, ha rászorul, zenét és éneket tanít. Szórakozásból dalokat is szerez. Mint pálos rendi szerzetes kezdetben pesti hitszónok, méghozzá magyarul. Az akkor még javarészt német ajkú Pest hívőit a templomban igyekszik a magyar szóra szoktatni. Ez ugyan egyházilag engedélyezett... de mégis gyanús. A nemzettudat akkoriban együtt bontakozik a felvilágosodással. A mindent olvasó Verseghy pedig előbb csak olvassa Voltaire-t és a felvilágosodás többi szerzőjét, de rövid idő alatt egyre inkább a magáévá teszi elveiket. Voltaire és Rousseau segít neki, hogy felismerje a haza elmaradottságát és rabságát.

1786-ban II. József eltörli a szerzetek nagy részét, így a pálosokat is. Verseghyt áthelyezik katonai lelkésznek, el is viszik a török háborúba (ez az a bizonyos utolsó török háború, II. József uralkodásának végén), ott olyan ízületi betegséget szerez, hogy leszerelik, s hazakerülvén, új budai otthonában három és fél évig kezelik, gyógyfürdőztetik, amíg meggyógyul. Az eddig csak verselgető pap a hosszas betegség alatt érik igazi költővé, és a könyvek ekkor érlelik meg benne a forradalmárt.

A Magyar Museumban akkor már megjelent az a néhány, kezdőbetűkkel aláírt verse. Betegsége idején bőségesen van alkalma játszani a verslehetőségekkel. És felgyógyulásától fogva, 1790-től rendszeresen látnak napvilágot, most már a költő nevével, a Verseghy-költemények. Ezekben egy minálunk eléggé ritka hang szólal meg: a rokokóé. A rokokó stílus a barokk végső, könnyeddé és játékossá kecsesedett változata. Alapjában a francia forradalom előtti francia úri világ ízlését fejezte ki, a felvilágosodás kortársa lévén, stilisztikailag nem volt idegen a haladó íróktól, költőktől sem. Bessenyeiék is kedvelték a rokokó könnyed báját, de megvalósítani a költészetben először Verseghynek sikerült. Valamivel később majd sokkal magasabb szinten Csokonai költészetében találkozunk a rokokó hatásával. Verseghynél azonban ez a költői alaphang. Nagy tetszést is arat széles körökben. Csak egyházának nem tetszik. Tudatos magyar magatartása, felvilágosodott eszmevilága mellett ez a játékos, enyhén erotikus világi hang egyre többeknek szúr szemet. Mint volt szerzetes, akinek feloszlatták a rendjét, csekély nyugdíjat kap. Papi teendőket végezni, ehhez már nincs kedve, tehát nagyobb jövedelem érdekében megpályázik egy szerény állami állást, de az egyház olyan rossz referenciát ad róla, hogy nem kapja meg. Kénytelen írásból és magántanításból élni. Úri házaknál házitanító, nyelveket tanít, énekmester, és közben rengeteget ír, vitatkozik, fordít. A megszülető magyar színház számára magyarít kortársi műveket, de közben elkészíti Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszának első magyar fordítását is. Ismeretterjesztő könyvet ír a zenéről, egy másikat a költészetről, harcosan szól hozzá a nyelvtani és helyesírási kérdésekhez. Társasága főleg az a kör, amelyben érik a forradalmi eszme. Verseghy az ő számukra fordítja le a Marseillaise-t. Úgy látszik, közismert volt forradalmi érzülete, mert horvát fiatalemberek hozzá fordulnak, hogy forradalmi verseiket zenésítse meg. Ez a Marseillaise és a forradalmi dallamok fontos vádpontok voltak a büntetőperben. Hiszen természetes, hogy 1795-ben a Martinovics-per vádlottjai között van. Első fokon halálra ítélik, majd kegyelem útján bizonytalan időre börtönbe zárják. Csaknem tíz évet töltött Kufstein, Graz és Brünn börtöncelláiban.

1804-ben szabadul. Se testét, se lelkét nem törte meg a szenvedés. Költészetében ettől kezdve több a humor, mint azelőtt. És most már igazán ráutalt az irodalomra. Igaz, úri házaknál lehet továbbra is nyelvmester, zenét is taníthat. De tele van mondanivalóval. Az elsötétült világban mosoly mögé akarja rejteni a felvilágosodás igéit. Rikóti Mátyás címen derűs hangú verses regényt ír. Azután jön méltatlanul elfelejtett kitűnő szatírája a Kolomposi Szarvas Gergely úrról. Fordít mindent, amiről úgy véli, kedve támadhat rá az olvasónak. Közben nyelvtudományi műveket fogalmaz, és kiad egy egész kötet megzenésített dalt kottával együtt: szövegét is, zenéjét is ő írta. Azután következik mulatságos regénye, a Gróf Kaczajfalvi László avagy a természetes ember. Ez Rousseau világnézetének népszerűsítése is, paródiája is. Igen méltatlanul felejtettük el, pedig nemegyszer már az abszurd humor határát súrolja. Írt egy népszerű világtörténelmet is. Történelmi regénye, a Vak Béla, alighanem az első kísérlet a magyar romantikus regénytípus megteremtésére.

Későbbi éveiben főleg a nyelvészet foglalja el. Magyarul, németül és latinul disputál a nyelvészekkel. A nyelvtudományban ma is eleven vita, hogy hol és mennyiben volt neki igaza, hol az ellenfeleinek. Ma úgy látjuk, több igaza volt, mint ahogy kortársai megítélték. Kétségtelen, hogy nyelvtudományunk fejlődésében is szerepe van.

Ahogy múlt az idő, úgy növekedett a csendes visszahúzódásban élő Verseghy tekintélye. Az idő közeledett a reformokhoz, és a fokozódó nemzettudat elismerésével fordult azok felé, akik egy emberöltővel korábban elkezdték a küzdelmet a nemzeti nyelv jogáért, gazdagításáért, szépítéséért. Már az egyháziak java része sem volt idegen a nemzeti követelményektől. Így a hajdan oly gyanús papban, a Marseillaise fordítójában, túl hatvanadik évén, már az úttörő poétát, a vitatható, de tiszteletre méltó nyelvtudóst, a szenvedélyes nemzetnevelőt és főleg a börtönviselt magyar hazafit látták. Személyileg magányosan élt, betegségek is kerülgették, de viszonylagos gondtalanságban élhetett a munkának, amelynek eredményeiről tudhatta, hogy eljut a közönséghez. Életének végső műve egyenest egyházi megbízás volt. Sor került a katolikus Biblia (Káldi-féle fordítás) új kiadására, és kérdéses volt, nem kell-e a régit átdolgozni. Megbízták tehát a latinul, görögül, héberül egyaránt jól tudó Verseghyt, hogy vesse egybe a magyar szöveget az eredetiekkel, s jelölje meg, hol talál eltérésre, s milyen módosítást javasol. Igen nagy munka. Verseghy végső éveit igénybe vette, de elkészült vele. Nagy terjedelmű latin nyelvű jelentése példaképe a szakszerű és lelkiismeretes fordításkritikának. Végeredményben nem javasolta a Káldi-féle szöveg új kiadását, hanem új fordítást tartott szükségesnek.

Ezzel be is fejeződött a munkás élet. 1822-ben, hatvanöt éves korában halt meg.