ELŐSZÓ A VILÁGTÖRTÉNETHEZ.

A világtörténet az emberiség fejlődésének története. Az a folytonosság, mely a jelent összeköti nemünk legtávolabbi multjával, és alapját veti a jövendőnek. Lépésről-lépésre megtanítva arra, mit köszönünk az elődöknek, rég kiveszett emberöltőknek, útmutatással szolgál arra is, mivel tartozunk még meg sem született nemzedékeknek. Mert a mint a természet életének legfőbb törvénye az, hogy erő el nem vész, csak átalakul, úgy élvezi minden későbbi kor az előbbiek erkölcsi és szellemi fáradozásának gyümölcsét, úgy bűnhődik, ugyanazon törvény szerint, az ősök vétkeiért és mulasztásaiért.

Szép és költői volt a classikus világ felfogása, mely az emberiség bölcsője köré helyezte az aranykort. Mély értelmű a bibliai hagyomány, mely a paradicsom kertjében látta az első emberpár hazáját, honnét Isten haragja űzte ki és tette «e munkás világbele». Talán még elragadóbb a mult század bölcselkedőinek álma, hogy az emberiség a felvilágosodás útján ellenállhatatlanul halad a boldogság és tökéletesedés magasztos czéljai felé. De a történetirás hiába keresi az Édent e földön: legrégibb hagyományaink is háboruról, pusztulásról, inségről szólnak. A haladás végtelenségét sem látja teljesen igazolva. Nagy, a mienkhez hasonló culturák vesztek el; nem mindig volt a jobb az erősebb is. Észleljük az egyes nemzetekben felmerülő, erőre jutó életjelenségeket, látjuk őket küzdeni, győzni majd elomlani. – Bukásuk okait megtaláljuk magokban, megtaláljuk a helyettök felülkerekedő eszmék nagyobb erejében és hatásában. De oly határozott elvet, mely akár folytonos hanyatlást, akár folytonos emelkedést jelölne, nem lelünk. A történet lényege a küzdelem, a változás; míg az emberiség él, ép oly kevéssé ismerheti a mennyország csendjét, mint a sír nyugalmát. Érjük be azért a fejlődés szerényebb nevével; vizsgáljuk a tényeket, örvendjünk az emberi lélek sokféle tevékenységének szemléletén: a legrejtettebb okok, a legmélyebb és legáltalánosabb törvények felderítésére tudomány nem vállalkozhatik.

Lemondáson, gyengeségünk fájdalmas beismerésén kezdjük. De midőn így szűkebbre vontuk a határt, kizárva körünkből mindazt, a mire csak a vallás vagy az elvont elmélkedés mondhat kész feleletet, még mindig óriásinak, szinte megdöbbentőnek látszik feladatunk. Nagyobbat ennél alig tűzhet maga elé az emberi elme.

Nem az anyag roppant, szinte beláthatatlan bősége miatt. Nem minden történeti tény, nem minden fennmaradt emlék vagy adat egyúttal a világtörténelemé. Szemünk előtt mindig az általános értékűnek kell lebegnie. Minden egyes, különben bármily érdekes tény vagy adat csak annyiban jöhet számba, a mennyiben vonatkozással bir a fejlődés egész menetére, és a mennyiben összeköttetésbe hozható a tárgyalást irányozó szempontokkal. Csak olyan, ki nem ismeri a történeti anyag természetét, gondolhat teljességre. Mi ezt – a mi különben is mindig csak vélt és nem valódi – szivesen feláldozzuk annak, hogy művünk feldolgozott legyen, igaz képet nyujtson. Nem a téglák száma, hanem elrendezése és egybeforrasztása teszi az épületet. Nem úgy értjük ezt, mintha a történetirónak nem kellene arra törekedni, hogy az igazolt tények lehető bő sorával rendelkezzék. Előadása csak úgy lehet kellően szinezett, itélete csak úgy lehet alapos. De minden ténynek a felsorolása, melyet ismer, nem csupán az előadás szépségének menne a rovására. Ez az igazsághoz képest csak másodrendü érdek. Az adatok elmondása válogatás, kiemelés nélkül meghamisítaná a képet, nem engedné, hogy a mi valóban fontos és történeti, az őt megillető helyet foglalja el.

De még így is, minő gazdagsága a tárgynak! A mit az emberi közösség alkotott, államban, egyházban, tudományban és művészetben, a mit tett a természet erőinek megfékezésére és felhasználására, a maga felszabadítására és boldogulására, mind-mind feladatunk köréhez tartozik. Akár a politikai, akár a vallásos, akár a gazdasági életet nézzük, akár az emberi szellemnek önmagának és a természetnek felfogására irányuló törekvéseit, mindannyian – bárminő fontosak is magukban, csak egy-egy húrját képezik egyazon óriási hangszernek. A történetirás belső harmóniája abban áll, hogy mindegyik hangot ott emeli érvényre, a hol a tárgy azt megköveteli. Nem ellenmondás s következetlenség, hanem a dolog természetéből folyó szükség, ha korok és nemzetek szerint hol a szorosan vett politikai, hol katonai, hol társadalmi, hol meg egyházi, hol gazdasági, hol ismét tudományos és művészeti tények részesülnek kiváló figyelemben.

A tárgynak ez a gazdagsága és sokfélesége okozta, hogy a különböző korok főirányai szerint a történeti eseményeknek egyik vagy másik sorozatára helyezték a fősúlyt; bennök látták úgyszólva az egész történetet. Így újabb időben különösen a művelődéstörténet, egyrészt a gondolkodásnak, szellemi műveltségnek, másrészt a technikai és gazdasági haladásnak leirása lépett előtérbe. Helyes, a mult századi angol és franczia felvilágosító irodalomra visszavezethető reactio ez, azon régibb, szinte kizárólagosan katonai és vallásos történetirás ellen, mely csoportosításának központjául nem birt találni mást, mint az uralkodók s főemberek nemzedékrendjét, életét és tetteit. De a mint ez utóbbi irány már kihalt és csak néhány elmaradt iró munkáiban kél szinleges életre, úgy a kulturhistória, minden belső értéke mellett, melylyel előzőjét sokszorosan felülmulja, sem elégítheti ki igazán azt, ki valóban a történeti élet velejét keresi. Inkább az egyéni munkát adja elő, mint a közösségét. A mit tárgyal, csak egy része, bár igen fontos része annak az egységnek, mely az emberiség egész fejlődését tárja elénk. Nem is szólva arról, hogy még a legértékesebb, legkiválóbb egyéni munka is csak a közösségre való hatása által válik a történelem igazi alkotó részévé.

Az emberi közösség élete az, melynek megismerése feladatunk. Egyének, rendek, sőt nemzetek is csak annyiban érvényesülnek, a mennyiben munkájuk az egészre visszaható. Egy embernek vagy nemzetnek élete csak annyiban történet, a mennyiben része a világtörténetnek. Magában, külön állítva, érthetetlen, előzményeit, hatását csak az egésznek reá való befolyása és az, mivel munkájával az egésznek fejlődéséhez járult, magyarázhatja meg.

Nem zárja ki ez a felfogás az egyesek, osztályok és népek művének méltánylását. Minden, a mi történet, egyes embertől indul ki, mindennek előbb aránylag csekély körre van hatása, csak aztán szövődik be az egész kornak tudatába és válik küzdelem és átalakulás útján általános történeti ténynyé. A mi az egyén vagy a nemzet életéből nem az ilyen munkára vagy küzdelemre vonatkozó, az nem is történet. Minden személyes vagy nemzeti munkának az általánosra való hatásának mérlegelése adja meg perspectiváját, igazi értékét. A mit talán a megszorítás által egyes vonásokból veszít, azért bő kárpótlást nyujt a szintérnek, a melyen megjelenik és működik, óriási nagysága. Elszigetelt ember vagy állam nincs: minden csak egy-egy lánczszem az események végtelen sorában. A legnagyobb is csak a közösség körében érvényesülhet, és a legkisebbnek törekvése és munkája is hozzájárul az általános fejlődés művéhez.

Közelebb jutottunk problemánkhoz. Vezetőnk tehát nem lehet egyéniség, bárminő kiváló az, még csak nemzet vagy állam sem, bárminő hatalmas részt szabtak magoknak a történet körében. Irányunkat azok az eszmék állapítják meg, melyek a történet körében felmerülnek, mozgást, küzdelmet, változást idézve elő. Nem magok az eszmék, hanem megvalósulásuk előbb csekély körben, aztán általános hatással, azon szándékkal, hogy állandók, maradandók legyenek: intézmények által. Midőn az eszme valamely politikai, társadalmi vagy gazdasági szükségből megszületik, magán viseli eredetének, születésének bélyegét, nem elvont, hanem bizonyos, tényleges feltételek közt jött létre és megtestesülése, állandósítása soha sem megy végbe a nélkül, hogy az illető körök a magok felfogásukhoz, saját viszonyaikhoz és gondolkodásuk módjához ne szabnák. Az általánosnak és a részletesnek ez a folytonos érintkezése a történet műhelyének legszebb, legtarkább szövedéke. Ismétlés, egyformaság nem fordulhat benne elő, minden élő, történeti egyediség a leghatalmasabb külső befolyással szemben is megtartja egyéniségét. Mint a napsugár, mely egyformán világítja be a földet, de különböző színekben verődik vissza a tárgyak minősége szerint, a melyekhez ért.

Ebből következik aztán, hogy általánosításnak, állandó typusok alkotásának a történetben nincs helye. A legáltalánosabb szempontok kitűzése mellett is megtartja jogát az egyes tény, a történeti ismeretnek részlete. Úgy a mint az eszmék hiánya lélektelenné teszi az előadást, úgy homályossá, ingadozóvá válik az, ha az egyes tény tisztázva, külön tartva nincs, hanem önállóság nélkül olvad be a hasonlításoknak ködös, zűrzavaros tengerébe. Ezért az általános eszméket kereső, az egyes jelentéseket összefűző elmélkedés mellett egyenrangú tényező gyanánt lép fel a részletekbe menő, egész az aprólékosságig bonczoló históriai kritika. Mit is érne az olyan okoskodás, a melynek az alapjául szolgáló tények nem teljesen igazak.

De van-e egyáltalában történeti tudomány? Nem tapasztaljuk-e napról-napra, hogy a legegyszerűbb, mindennapos tényeket annyiféle árnyalattal adják elénk, hogy még a résztvevőnek is bajos tudnia a teljes igazságot. Nem tudjuk-e, hogy a mit évszázadokon át ájtatos hittel környezett nemzeteknek, korszakoknak hagyománya, azt mesének, igen csekély történeti alkotó részeket magában foglaló mondának mutatja ki a tudományos megrostálás. Nem mondták-e az igazság némi látszatával fable convenue-nek az egész megirt történetet? Hol keressük tehát a tudományos meggyőződésnek és a jogosult kétkedésnek határát?

Valójában úgy áll a dolog, hogy a mihez kétség fér, annak édeskevés köze van az előadó történethez.

A történelmi kritika szétszedte, különböző korokban létesült alkotórészeire bontotta azt a könyvet, melynek minden betűjét szent igazság gyanánt tiszteli a népek nagy része: a bibliát. De mi benne igazán történeti, a prófétai lélek ihletése, az egy-isten uralom megalapítása a földön, az igaz és szilárd marad, mint a kőszikla. Milyen keveset fogadunk már el abból, mit Livius Róma keletkezéséről és növekedéséről mesél! De bárminő kétesek is az egyes nevek és számok, Róma politikai és katonai, jogi és gazdasági világuralma megdönthetetlen tény marad. Minő sivár és üres a középkor első századainak reánk maradt történeti irodalma, mennyi kétség fér minden adatához. De azért a modern népek megtelepedése, állami szervezkedése végbement, és a mi azon sötét századokban történt, annak mai napig is érezhető a hatása.

Így, egy más szempontból nézve is, azon eredményre jutunk, hogy a történet anyagát első sorban az eszmékben és az azokat megvalósító intézményekben keressük, ne pedig egyes személyekben vagy egyes eseményekben. Talán előadásunk veszt ez által érdekességéből, hisz soknak csak a személyes vonatkozás tetszik, és a herosok cultusa még nem szünt meg. De azért kárpótol az a tudat, hogy azt nyujtjuk a történelemből, a mi benne valóban tanulságos és lélekemelő.

Tárgyunk ezek szerint nem csupán a politikai történet. Első sorban az állam jő ugyan számba, a nemzetek és egyesek erejének öntudatos, hatalmas szervezete. De annak intézményei mellett fennáll a társadalom ereinek szabadabb lüktetése. Hagyományai, érdekei, gyakran ösztönei és szenvedélyei is átalakítólag hatnak az állam szervezetére, megakadályozzák, hogy megcsontosodjék az, a mi törvénybe van iktatva, és a mint magok történeti fejlődésnek eredményei, úgy folyton előkészítik a változást, a jövőt.

Mi volt? mi lett belőle? miért? e kérdések adják meg a történeti elbeszélésnek és egyúttal a történeti elmélkedésnek is keretét. Világos, hogy mind e kérdésekre csak az egyes események tisztázása, az egyes tények igazolása, a koholmányok és ferdítések kiküszöbölése után felelhetünk. De a kutatás csak eszköze az igazságnak, és a részletek megállapításának magasan fölötte áll az az igazság, mely az egyes adatot beilleszti az egész történeti munkának keretébe.

Mert nem csupán a hiteles adat történeti tény, az, és pedig gyakran első rangú, a hagyomány is. Az igazi historikus szorosan külön fogja választani a kettőt, de azért méltányolni fogja a régibb korszakok történeti felfogását. Hisz annak is döntő hatása volt az emberek gondolkodására és így tetteire is. És midőn a biráló búvárkodás lerontja a képzelet légvárait és az irányzatos okoskodás ferdítéseit, a romok közül ki kell keresnie a gondolkodásnak és érzésnek benne rejlő kincseit. Mert azok a korszakok, a melyek e hagyományokat megteremtették, saját állapotuknak, helyzetöknek, világnézetöknek hagyták reánk ily módon idealisált rajzát. Az egyes vonás gyakran téves, sőt koholt; de azért az egész hű képe lehet az egész korszak vágyainak és reményeinek.

Ezzel beszámoltam volna azon fő elvekkel, melyek e munka szerkesztésében és megirásában, úgy mint eddigi munkásságomban, vezettek. De a szorosan vett tudományos czél mellett egy azzal belső kapcsolatban álló irodalmi czél felé is törekszünk. A mellett, hogy munkánk legnagyobb részében önálló kutatáson alapul, még más jelentékeny feladatot is tűzünk magunk elé. Czélunk oly munka megirása, mely magyar legyen, magyar tudományos tevékenységnek eredménye. Mert a történetben az objectiv ténytől el nem választható az irónak subjectiv meggyőződése és szinezése. Ha a tudománynak e jelentékeny ágát eddig jobbára csak idegen könyvekből ismertük, önkénytelenül is idegen gondolkodásnak, idegen itéletnek jutottunk függésébe.

A történelem anyagát meg nem másíthatjuk, át nem alakíthatjuk. De itt nem csak az jő számba, hogy nemzetünk részvétét a világeseményekben tüzetesebben tárgyaljuk, mint az eddig történni szokott. Hisz előttünk nem az anyag a leglényegesebb. A felfogásnak kell másnak, a honi viszonyok ismeretéből merítettnek lennie. Nemzetünk sajátos alakulása, politikai és társadalmi fejlődése elég támpontot nyujt arra, hogy a magunk szemével nézzük, a magunk elméjével itéljük meg a történelem nagy drámájának lefolyását. Új és igazolt szempontoknak, csoportosításoknak bevitele az irodalomba pedig csak hasznára válhatik a tudománynak, melyet szolgálunk.

Egy nagy iró az emberi nem nevelésének mondta a történetet. A mit az emberi lélek magasztosat és állandót teremtett, annak tisztelése egyedül irányítsa itéletünket. Az erkölcsök, a vallásos és állami formák sokfélesége ne közömbösségre tanítson, hanem méltánylásra, igazságra.

Marczali Henrik.