NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
I. KÖTET: A KELET ÓKORI NÉPEINEK TÖRTÉNETE
I. RÉSZ. EGYIPTOM A NOMÁDOK BETÖRÉSÉIG
I. Az ős egyiptom           III. Thebaei korszak

II. FEJEZET
Memphisi korszak.
A harmadik dynastiától a tizedikig (Ó-birodalom).

A memphisi sirok. A negyedik és ötödik dynastia.Az egyiptomi irodalom a memphisi korszakban.A hatodik dynastiától a tizedikig.

 

A memphisi sirok. A negyedik és ötödik dynastia.

A harmadik dynastia Memphisből származott. Ennek a Manethonál igazolt ténynek első rendű jelentősége van e korszak történetére nézve. A thinisi fejedelmek, bármily egyértelmű tanúságot tesznek is létezésökről az emlékek, előttünk csak árnyképek, majdnem annyira megfoghatatlanok, mint Horusnak azok a mesés szolgái, a kikkel Egyiptom krónikásai megtöltötték az ősvilágot. A mint Egyiptom velök szakított és elfogadta a memphisi család fenhatóságát, papi multjával is végképen leszámolt. Thini hanyatlani kezdett; a hivők hódolatát az onnan néhány mértföldnyire, az Osiris sirja körül épült Abydos vonta magához. Memphis előbb a király hivatalos székhelye, majd a királyi család bölcsője és magánbirtoka lett. Hétszáz évig volt Egyiptom királynéja s ez alatt egymásután három dynastiát adott az országnak. Mindhárom a leghiresebbek közé tartozott azok között, a melyek ezen ősrégi időkben a Nilus völgyén uralkodtak.

A harmadik dynastia első királyai semmiféle emléket nem hagytak nekünk. E miatt, hogy történetöket megállapíthassuk, kénytelenek vagyunk azokhoz a gyakran gyermekes tudósításokhoz folyamodni, a melyeket Manetho kivonatolói tartottak fenn. A dynastia kezdetét, a mint mondják, komoly zavargások jellemzik. A libyaiak, kiket Mini hódított meg, föllázadtak Nekherofes király ellen és el akartak szakadni a birodalomtól. A döntő pillanatban a babona jött az egyiptomiak segítségére. Egy éjjel, a mint a két hadsereg egymással szemben állott, a hold tányéra feltünően kezdett nőni, az ellenség nagy rémületére, a mely ezt a tüneményt az ég haragjának jeléül tekintette s harcz nélkül meghódolt. A helyreállított békét hosszú ideig semmi komolyabb zavar nem háborgatta. A tudományok és művészetek fejlődése nagy lendületet nyert. Nekherofes utóda, Tosorthros tökéletesítette az irás művészetét és a kődarabok kidolgozását. Ő is jártas volt az orvosi tudományban s értekezéseket is írt, a melyek a keresztény időszámítás első századaiban még megvoltak; a görögök azonosították is az ő Asklepiosukkal, az egyiptomiak Imhotpu-jával. Ennek a királynak és utódainak jótékony befolyása mellett az ország gazdagsága gyarapodott, az emlékek megszaporodtak. Még csak egy pár uralkodó, és a sirok akkora mennyiségben nyujtják az eredeti bizonyítékokat, hogy egész biztosan meg tudjuk állapítni nem csak az uralkodók történetét, hanem egyszerű magánzók életét is.

Memphistől körülbelől egy mérföldnyire a libyai hegyláncz nagy fensíkot alkot, a mely a Nilus folyásával párhuzamosan több mérföld hosszúságban nyulik el. Ennek északi végén egy ismeretlenül maradott király, a ki talán még Mini előtt élt, roppant sphinxet vágatott az élő sziklából, Harmakhis, a felkelő nap jelképéül. Később, az istenképtől némi távolságra, templomot is építettek alabástromból és gránitból. Ez a templom az egyetlen mintánk, a mely után fogalmat alkothatunk az Ó-birodalom monumentális épületeiről. Más, ma már szétrombolt templomok is emelkedtek imitt-amott, és az egész síkságot hatalmas szentélylyé avatták a halotti istenek tiszteletére. Memphis lakosai itt kerestek menedéket halottaiknak a Nilus áradásai ellen.


Hajó építése, dombormű Ti sirjából Szakkarában.

A közönséges embereket a homokba temették, egy méternyi mélyen, többnyire meztelenül és koporsó nélkül. Másokat sárga téglából, durván épült kis négyszögű szobákba tettek; az egészet rendesen keresztívben készült boltozat fejezte be. Semmi diszítmény, semmi értékes tárgy nem kisérte a halottat a sírjába; cserépedényeket tettek a mumia oldalára s ezekbe zárták az ő másik életére szánt eleséget.

A nagyobb szabású sirok, hogy úgy mondjuk, a képmás (ká) lakásául szolgálnak. Ha teljesek, három részök van: egy külső kápolna, egy kút és a földalatti üregek. A kápolna négyszögű építmény, a mely messziről csonka pyramisnak látszik. Kőből vagy téglából épült külső oldalai arányosan keskenyednek, s többnyire egységes egészet alkotnak; olykor azonban a kőrakások beszögellenek egymás felett s majdnem lépcsőzetet képeznek. Az ajtó rendesen a keleti oldalon van. Diszítése olykor csak a szemöldökbe illesztett egyszerű hengerdob; máshol mindkét oldalán féldombormű ábrázolja az elhunytat, álló alakjában; a dob helyét széles kőlap foglalja el, víz irányos sorokban vésett hieroglyph-felirattal. Ez áll egy könyörgésből és az ősök tiszteletének szánt napok elősorolásából – «Hódolat Anupunak, az isteni palotában lakozónak, hogy adjon egy sírt az Amentitben, nyugotnak igen nagy és igen jó vidékén, neki, a nagy isten előtt tökéletesnek; hogy járhasson azon útakon, a hol jól lehet járni, ő a nagy isten előtt tökéletes; hogy legyen meg áldozata kenyérben, lisztben és italokban az év kezdetének ünnepén, Thot ünnepén, az év első napján, Uága ünnepén, a bőség nagy ünnepén, a Min istent illető ünnepi menet alkalmával, az áldozatok ünnepén, a hónap és félhónap ünnepein és mindennap.»


Földmivelési munkák. Ti sirjából.

A kápolna belsejében szokás szerint csak egy szoba van. A háttérben, a tisztelethelyen, roppant négyszögű stéla emelkedik, melynek lábánál a legtöbb esetben alabástromból, gránitból vagy mészkőből készült áldozati tábla áll a csupasz földön. Ehhez járul néhol két obeliszk vagy két kis oltár, kivájt felső részszel a külső feliratban említett szent kenyerek, italok és tápszerek elhelyezésére. A stéla képe olyan, mint egy szűk, alacsony és zárt nyilású kapué. A kapuszemöldön levő felirat a sír gazdájának nevét mondja meg; az oszlopra vésett alakok őt magát s családja tagjait ábrázolják. A mélyedésben látható kép, ételekkel s italokkal rakott asztala mellett ülve mutatja be a gazdát. A melléjök vésett feliratok még az étlapot is elmondják. A stéla tulajdonképen az örök lakás külső homlokzata volt, a hová mindenkinek meg kellett térnie a maga idejében. A kapualakon nincs mit csodálkozni. Ha a kapu zárva van, az azt jelenti, hogy a temetés megtörténte után senkinek sem volt szabad a koporsószobába lépnie. A felirat nem csak az utódoknak szóló sírfelirat volt, a melyből megtudhatták, hogy az odatemetettek ilyen meg ilyen emberek voltak, hanem megőrizte az egyén nevét és származását, polgári állást adott a halottnak; mert ezek nélkül az ő külön személyisége hiányzott volna az új életben. A halott név nélkül olyan volt, mintha nem is létezett volna. Még ennél is nevezetesebb feladata volt a stélának az, hogy a rávésett könyörgéssel és alakokkal az élet feltételeit biztosítsa azon személy számára, a kinek nevét viselte. Minthogy az élők nem lehetnek egyenes összeköttetésben a halottakkal, s az áldozati tárgyakat nem adhatják egyenesen a kezökbe, valamelyik istent választják közbenjárónak s annak ajánlják fel az áldozatot, azzal a feltétellel, hogy ki fogja szolgáltatni a halott részét mindazon jókból, a melyeket neki adnak s a melyekből él. A felhivott isten majd mindig Anubis a sakál, vagy a nagy Isten, azaz Osiris. Ez úton a kenyér, az italok, a hús lelke vagy inkább képmása átszármazott a másvilágra és ott az ember képmásának táplálékul szolgált. Sőt még az sem volt feltétlenül szükséges, hogy az áldozat valósággal megtörténjék. Elég volt, ha az első arra menő ismételte az áldozati formulát a halott tiszteletére; ezzel is biztosította a képmás számára mindazon tárgyak birtokát, a melyeket fenhangon elősorolt.

Sok esetben csak a stélán voltak vésetek, de gyakran a falakat is gondosan vésett képekkel látták el. Ezen képek egyike tisztán a halottak életére vonatkozik és a halottnak másvilági útját mutatja be. Az egyiptomiak, mint a legtöbb nép, úgy gondolták, hogy a másvilágra utazás nem mehet végbe bárhol. Az a hely, a hová az egyiptomi léleknek el kellett jutnia, hogy a másvilágba beléphessen, pontos meghatározás szerint, Abydostól nyugotra volt, a hegységnek egy szakadékában. A nap bárkája, a mint napi pályája végére ért, istenekből álló kiséretével bement a szakadék száján és behatolt az éjszakába. Vele mentek a lelkek is Osiris pártfogása alatt. Abydosba kellett hát gyülniök Egyiptom minden pontjáról, még pedig, a közhit szerint, vizi úton. Ez az utazás gyakran előfordul a sirok festményein. A halott, rendesen polgári ruháiba öltözve, épen úgy vezeti a menetet, mint a hogy életében tette. Máskor a keservesektől és papoktól környezett ravatalon volt. A főhajókat áldozati tárgyakkal megrakott kisebb hajók és sajkák kisérik. A kiséretben levő emberek szerencsés utat kiáltanak utána: «Békén, békén (juss) Osiris szine elé!» vagy beszélgetnek és biztatják egymást. Azt lehetett hinni, hogy valóságos átkelésről van szó. És a régieket könnyen megejtette a látszat. Beszélték, hogy Egyiptom legbuzgóbb és leggazdagabb emberei Abydosba temetkeztek, mert nagy tisztességnek tartották, hogy Osiris mellett pihenjenek. Azonban a festményeken ábrázolt személyiségek tényleg nem mennek Abydosba; Memphis Beni-Haszán, Thebae vagy más város temetőjében nyugosznak. Csak lelkök indult útnak haláluk után.

A többi kép mind a halotti áldozatok előkészítésének és szállításának szem előtt tartásával készült. A nagyurak valóságos szerződést kötöttek a papokkal; egyik-másik templomnak földeket adtak, évi járadékokat biztosítottak, a szokásos időkben teljesítendő halotti áldozatok fejében. Ezek a földek a sír javait képezték s rendeltetésök szerint szolgáltatták a húst, a zöldségféléket, a gyümölcsöt, fehérneműt, szóval mindazt, a mi egy jól berendezett háztartás ellátására szükséges. Ehhez képest a sírüreg falaira festett képek a földmivelés, ipar és háztartás minden mozzanatát előnkbe tárják. Egyik oldalon a szántás-vetés, aratás, a gabona betakarítása, kinyomtatása, elhombározása, odább az állattenyésztés, szárnyasok tömése folyik; másfelől mindenféle kézmives, iparos sürög-forog a maga mestersége körül: csizmadiák, üvegesek, érczöntők, asztalok, sorban és csoportok szerint; ácsok fákat vágnak le, hajót készítenek; asszonyok szőnek a szövőszéken, szemöldjét ránczoló herélt őrizete mellett, a ki nem igen tűri fecsegésöket. Mindezt magyarázó feliratok kisérik a képek mellett és felett, a jelenetek személyeinek szavaival: «Fogd meg jól; tartsd keményen», mondja a segédjének a mászáros, a ki épen ökröt akar levágni. «Megvan, végezz tetszésed szerint», felel vissza ez. Egy jókedvű hajós odakiált a parton váró öregnek: «Jer a vizre!» és az öreg így felel: «Ne szaporítsd a szót». A képeknek és magyarázó feliratoknak, akár a polgári, akár a másvilági életre vonatkoztak, az a bűvös rendeltetésök volt, hogy a halottnak boldog életet biztosítsanak, vagy megvédjék őt a sírontúli élet veszélyeitől. Miként a stélák könyörgési formájának ismétlése: «Hódolat Osirisnek, hogy adjon jövedelmet a halottnak kenyérben, italokban, ruházatban, minden szükségletben», valóságos áldozat nélkül is biztosította ezen halottnak az elősorolt javak élvezetét, épen úgy megvalósultak az ő javára a sír falain ábrázolt jelenetek. A kápolnájába zárt képmás látta magát a falon, a mint vadászni megy, és ő vadászatra ment, látta, hogy feleségével eszik és iszik, és ő evett és ivott a feleségével; a falakon ábrázolt szántás-vetés, aratás, tele csűr, ránézve valóságos szántás-vetés, aratás és tele-csűr volt. A képsorozatba festett mindenféle kézmíves tényleg dolgozott neki, a czipészek lábbelit készítettek, a szakácsok főztek, elkisérték vadászatain a pusztába, vele mentek halászatra a papyrosnádasok sűrűjébe. Utoljára a hűbéresek, szolgák világa ott a falon, épen úgy megfelelt a valóságnak, mint az a képmás, a kitől függött. A festett szolga pontosan elvégezte azt a szolgálatot, a mire a gazda árnyának szüksége volt.


Hazatérés a vadászatról.
Thebaei falikép. Prisse d’Avennes után.


Aratás. Domborművek Ti sirján.

Ebben az így diszített szobában gyültek össze a megjelölt napokon a halott rokonai és utódai a tiszteletére kötelezett papokkal, hogy ősüknek hódoljanak. Épen olyannak találták itt, mint a milyen életében volt: szolgái kisérték, rendelkezett mindazzal, a mi a földön örömet okozott neki, ott volt mindenütt, mintha csak köztük élne. Tudták, hogy egyik fal mögött a falazatba illesztett szűk helyiségben, ott vannak az elhunytnak összezsufolt szobrai. Ez a hely rendesen semmi közlekedésben nem volt a nagy szobával, mintegy a falazatba veszett; néha olyan szűk lyukacska volt rajta, hogy a kezök is alig fért belé. Bizonyos napokon oda mentek a rokonok, hogy valami könyörgésfélét mormoljanak s illatszereket égessenek el a nyilásnál; azt hitték, hogy mind a kettő a halotthoz jut.

Tényleg maga a halott fogadta azokat. A képmásnak, hogy a másvilágon élhessen, testre volt szüksége. A test szolgált támaszául a földi életben; arra kellett támaszkodnia a másvilágon is. Kétségtelenül ez okból igyekeztek meggátolni a test feloszlását a balzsamozás műtétével. De az eltorzult mumia csak homályosan emlékeztetett az élőre; különben is csak egymaga, és nagyon romlékony is volt; elégethették, megcsonkíthatták, darabjait szétszórhatták. Mi lett volna a képmásból, ha a mumia megsemmisül? Ezen veszély kikerülése végett a húsból álló test mellett kőből s fából készült testekről, a halott vonásról vonásra hű szobrairól is gondoskodtak. A szobrok egyfelől sokkal szilárdabbak voltak, másfelől számuk is korlátlan lehetett. Egy test csak egy létalapot nyujtott a képmásnak; húsz szobor húsz létalapot. Innen van a szobrok bámulatos nagy száma, néha egyetlen sírban. A halott előrelátása, a rokonok kegyelete megsokszorozta a földi test képét, s ezzel a képmás támaszait és testeit is, más szavakkal a halhatatlanság alapfeltételét. Ugyanazon okból sokszorosították a halott szobrai közül olykor a cselédség szobrait is, foglalkozásának különböző mozzanataiban, pl. a mint a buzát zúzza a kövön, a tésztát dagasztja, a borral telt korsókat szurkozza, útramenő gazdáját kiséri, podgyászával karján és fején.

Könnyű megérteni, hogy a lélek életének ilyen felfogása szükségképen sajátos jelleget kölcsönzött az egyiptomi művészetnek is. Első feladata volt lehetővé tenni, hogy a képmás illeszkedhessék az ő kőtestéhez. E végre, a mint már mondtuk, az arczot vonásról-vonásra, a testet minden arányában hiven kellett feltüntetnie. Innen van a szobrokon a reális és ideális jelleg egyesítése. A testállást, a termetet csaknem mindig eszményítették. Valóban ritkaság az öreg, kiaszott férfi, a fonnyadt mellű, potrohos vénülő nő. A férfiak mind ruganyos termetű ifjak, vagy legjobb korukban levő erős emberek: a nők kerek, telt keblű, szűk csipőjű fiatal leányok. A test, mondhatni, átlagos test, a mely az egyént fejlődése tetőpontján mutatja s lehetővé teszi, hogy a másvilágon az erők teljességével gyakorolhassa életműködését. Ettől az eszményítéstől csak a test feltűnő idomtalansága vagy eltorzultsága esetén tér el a művész; a törpe szobrán a törpének minden rútságát kifejezi. Ennek így is kellett lennie, mert a képmás a földi életben az ő idomtalan testével szokott össze, s ha sírjába szép, szabályos testet ábrázoló szobrot tesznek, nem tudott volna ahhoz illeszkedni, nem jutott volna olyan helyzetbe, hogy a másvilágon biztosan élhessen. Azonban ezen eszményítés nem zárta ki az arczvonások vagy a jellemző testtartás hűségét. Ez a művésznek elengedhetetlen kötelessége volt, a melynek sokszor goromba, olykor gyermekes hűséggel igyekezett megfelelni. Ennek következtében a szobrok valóságos arczképek. És így mi könnyebben szemünk elé állíthatjuk az első dynastiák népét különféle alakjaiban, mint pl. Italia népét a római birodalom első idejéből. A testtartás és megjelenés pontosan arra az osztályra vall, a melyhez az ábrázolt személyiség tartozik: a szobor görnyedt, ha iródeákról van szó, egyenes, méltóságos tartása van álltában vagy pompás széken ültében, ha király, vagy előkelő nemes az, a ki az áldozati ajándékokat fogadja hűbéreseitől.

A földalatti üregbe mélyedő kút néha a szoba egyik szegletében van, de legtöbbször a külső kápolna tetejére kell mennünk, hogy nyilását megtalálhassuk. Alakja derékszögü négyszög, szép nagy kövekből van építve, egész azon helyig, a hol a sziklába mélyed. Közép mélysége rendesen tizenkét-tizenöt méter, de lehet harmincz s még több is. Fenekén, a déli falban, szük folyosó nyilik, a melybe csak lehajolva lehet bejutni. Ez vezet az igazi sirszobához, a mely az élő sziklába van vágva s nincsen semmi díszítése; közepén, mészkőből, rózsagránitból vagy fekete bazaltból készült nagy koporsó emelkedik, olykor az elhunytnak neveit és czimeit tartalmazó felirattal. A test bezárása után a munkások a felső teremben levágott ökörnek egy negyedét letették a földre, e mellé iszapos vizzel töltött vörös cserép edényeket raktak; aztán a folyósó nyilását gondosan elfalazták s a kutat szinültig megtöltötték homokkal, földdel és kődarabokkal, vizet öntöttek belé jó bőven; amiből ez a keverék majdnem áttörhetetlen, szilárd anyaggá tömörült s biztosította a halottat minden szentségtelen betolakodástól.


Ráhotpu herczeg és Nofrit herczegnő szobra.
(Gizeh, I. ter., 6. A mêdumi pyrámissal szomszédos sirok egyikében találták. Mariette szerint a III. dyn. végéről származnak. A művészvilágban a «Mêdumi házaspár»-nak is nevezik.)


Ráhotpu feje arczélben. Nofrit feje arczélben.

Ezek a valóban monumentalis sirok, a melyekről a görögök azt mondták, hogy az egyiptomiak örök lakásai, hogy mellettök a világi paloták csak ideiglenes szállásoknak látszottak, az élők városainál nagyobb kiterjedésü sírvárosok voltak. Gizeh mellett arányos elrendezésben, valódi utczasorok hosszában, Szakkarában szerteszét a fennsikon, rendetlenül, hol távol egymástól, hogy összezsufoltan épültek. A hol tömegük legsürübb, ott vagy egyedül álló vagy nem egyenlő csoportokat képező pyrámisok emelkednek. Némelyek csak hét-nyolcz méter magasak s alig mulják felül a szomszéd sirokat, mások a százötven métert is elérik s még ma is a legóriásibb emberalkotta emlékművek közé tartoznak. Ezek a királyok sirjai. Építésök végett minden fáraó már uralkodása kezdetén idomíttatni kezdte a sziklát, elhordatta a földet; a legelőkelőbb személyiségek járták be az országot, hogy olyan alabástrom- vagy gránitdarabot találjanak, a melyből királyhoz méltó koporsót lehet készítni; egész városok és tartományok népét kirendelték a kőbányákba és az építkezés szinhelyére. Minden pyrámishoz templomot kapcsoltak, a hol az elhunyt uralkodó alattvalóinak áldozatait és azon papi testület hódolatát fogadta, a mely kizárólag az ő tiszteletére volt szervezve.

Ezen sirvárosok mélyéből hová-tovább mind jobban kiemelkedik a memphisi dynastiák Egyiptoma s végre a történelem teljes világánál jelenik meg. Király és nép, papok és katonák, udvari tisztviselők és egyszerü kézmivesek mind-mind a magok szokásaival, saját viseletökben és történetökben állanak elénk; a pyrámisok építői mintha ujra élnének közöttünk, Khafri arczképe muzeumaink ékességét képezi. A harmadik dynastia királyai még nem jelennek meg a maig talált ilynemű emlékeken; de utódaik kiléptek az idegen hagyományok homályából. Ezen messzi korok emberei épen olyan való alakok ránk nézve, mint a görögök és rómaiak; neveik bizalmasan hangzanak fülünkbe és a sirjaikban talált tudósításokból a legapróbb részletekig össze lehet állítani Khufu udvarának királyi Almanachját.


A gizehi sphinx-templom.

Ez időben, «a mint Huni király ő felsége meghalt, ime fölemelkedik Sznofru király ő felsége mint jóltevő uralkodó ebben az egész országban.» Sznofru, a Manetho Szorisza első az emlékeken előforduló királyok között. Haddal támadta meg a nomád törzseket (Montiu), a kik szünetlenül háborgatták a Delta keleti határait, és mélyen behatolt a Sinai félszigetbe. Vádi-Maghárában, az ő hadjáratának egyik győzelmi jele, egy féldombormű megmutatja nekünk «a két Egyiptom királyát, a diadémek urát, az igazságosság fejedelmét, a diadalmas Hórt, Sznofrut, a nagy istent», a mint csatabárdjával egy földre sujtott barbart agyonzúz. Kiaknáztatta Egyiptom javára a Sinai réz- és türkiszbányáit; s hogy a Deltát a további betörések ellen biztosítsa, a határt egész sor erődítménynyel rakta meg. Ezek közül legalább egy: Se-Sznofru, a tizenhetedik dynastia első királyai alatt még megvolt. Tisztelete, a mely halála után mindjárt megkezdődött, századokon keresztül fennmaradt s egész a Ptolemaiosokig tartott.

Azonban az ő hirnevét, bármely nagy is volt Egyiptomban, elhomályosította három utódja, Khufu (Kheops), Khafri (Khefren) és Menkeri, a pyramisok építői. «Kheops az ő dicsőségének vagy őrültségének óriási emlékét olyan században építette, a mely a világtörténet biztos adatainak kezdetétől annyira távol esik, hogy semmi mértékünk sincs a két időszakot elválasztó mélység megbecslésére; annyira idegen a földet most népesítő emberiség nagy családjának minden rokonérzésétől, érdekétől, hogy még a szent történet sem tud semmit a Kheops nemzedékéhez tartozó emberekről, kivéve azt, hogy éltek, atyákká lettek és meghaltak. És mégis a Kehops pyrámisa ma is büszkén uralkodik a puszta homokján; nummulithos sziklakoczkáinak halotti fehérsége még most is ott ragyog a napfényen, roppant árnyéka hosszan vetődik a mellette elterülő terméketlen sikságra és alkonyatkor a gizehi gabona- és kukoriczaföldeket borítja homályba. Ha a nézőnek valamely kedvező pontról sikerül tiszta fogalmat szerezni ez emlékmű iszonyú tömegéről, nem talál szavakat annak a megsemmisítő érzelemnek leirására, a mely abban a pillanatban lelkére szállt. Ingadozik, mintha sulyos teher nehezednék rá. A pyramisok sok más nagy emlékművel ellenkezőleg bármely pontról nézve sem látszanak romhalmazoknak vagy hegyeknek. Mindig emberkéz művei maradnak. Eredetök jegye mindig feltünik és élesen kirí; és kétségen kivül innen ered a megdöbbenésnek és tiszteletnek az a vegyes érzelme, a mely a lelket megrázza, mikor először érzi a mérhetetlenségök láttán keletkező tiszta benyomást.»10


Khafri király ülőszobra.

Hogy minő erőfeszítés kellett ezen óriási tömegek felemeléséhez, arról puszta megtekintésökből is fogalmat alkothatnánk, ha nem is állana rendelkezésünkre a történelem, hogy elmondja. Az a fáradság és baj, a melybe a pyramisok építése került, még akkor is élt az egyiptomi nép emlékezetében, a mikor Kheops és Khafri uralkodásának ideje már messze tünt, a mikor az ó-birodalom fáraói és alattvalóik már rég elvesztek az elmult korszakok éjjelében. Herodotos és Diodoros idejében Kheops nevéhez a gyülöletes zsarnok hire tapadott. «Azon kezdte, hogy a templomokat bezáratta és az áldozatokat megtiltotta; azután elrendelte, hogy az összes egyiptomiak dolgozzanak számára. Egy résznek az volt a feladata, hogy az arab hegység kőbányaiból kődarabokat hurczoljon a Nilusig, másoknak, hogy a bárkákon átszállított köveket a libyai hegységig tolják. Állandóan százezer ember dolgozott, három hónaponkint fölváltva. A nép szenvedésének ideje így oszlott meg: tiz év kellett annak az útnak elkészítésére, a melyen a köveket tolták, s ez, véleményem szerint, nem sokkal volt kisebb munka, mint a pyramis építése (mert hossza öt stadion, szélessége tiz, legnagyobb magassága nyolcz orgyié, anyaga faragott és alakokkal boritott kő, tehát ennek az útnak s ama földalatti termeknek elkészítésére, a melyeket a pyrámisok alapját alkotó domb belsejébe vájtak, tiz esztendőt fordítottak… Magát a pyramist husz év alatt készítették el. Alapja szabályos négyszög, minden oldalán nyolcz plethron széles, ugyanakkora magassággal; az egész csupa csiszolt és a legtökéletesebben illesztett kövekből áll, s ezek közül egy sem kisebb harmincz lábnál.» – «A pyramis oldalára fel van vésve egyiptomi betükkel, hogy mennyi répát, hagymát és fokhagymát fogyasztottak el az építésnél alkalmazott munkások. Ha jól emlékszem, a feliratot leolvasó tolmács azt mondta, hogy az megérhetett ezerhatszáz ezüst talentumot. Ha ez így van, mi lehetett az értékök a munkánál használt vaseszközöknek, mennyit érhettek a többi élelmi szerek és a munkásoknak adott ruházat, az alatt a hosszú idő alatt, a melyet említettem, hozzáadva azt a szintén tetemes időt, a melyet a kövek kivágására, elszállítására s a földalatti helyiségek kivájására fordítottak!»11

A Herodotos tudósítása még tovább is megy. Elmondja, hogy Kheops, mikor segédforrásai kimerültek, miként értékesített mindent, miként kinálta még leányát is minden jövő-menőnek. Egy más monda, melyet Manetho közöl, kevésbbé kegyetlen a fáraó iránt. E szerint Kheops öreg napjaira megbánta istentelenségét és egy szent könyvet irt, a melyet polgártársai nagy becsben tartottak. «Az egyiptomiak azt mondták nekem, hogy ez a Kheops ötven évig uralkodott s halála után öcscse Khefren örökölte a királyi hatalmat. Khefren az uralkodásban egészen bátyja nyomdokain haladott; ő is épített egy pyramist, a mely azonban nincs akkora, mint az első; tudjuk, mert azt mi magunk mértük meg … Mindkettő körülbelül száz láb magas dombon fekszik. Mondják, hogy Khephren ötvenhat évig uralkodott. Tehát százhat évre teszik azt az időt, a mely alatt az egyiptomiak minden elképzelhető nyomort átszenvedtek és a templomok be voltak zárva, anélkül, hogy egyszer is megnyiltak volna. A gyülölet oly nagy, hogy az emberek ennek a két fejedelemnek még a nevét sem szivesen mondják ki, s a pyramisokat Philitis nevü juhász után nevezik, a ki az időben ezen a vidéken legeltette nyájait.» 12

A hagyomány szerint sem Kheops sem Khefren nem örvendhettek annyi szenvedés árán emelt sirjoknak: az elkeseredett nép fellázadt, kiragadta testöket koporsójokból s darabokra tépte.


Nagyúr sirjának külseje a memphisi korszakból.
(Az u. n. Masztaba el-Faraún, a legnagyobb masztaba, amelyet az arabok épen nagyságáért neveznek «Fáraó-pad»-nak. Némelyek véleménye szerint nem is sir, hanem egy napobeliszk alapját képezte).

A két zsarnok mellé a hagyomány egy szelíd, jó uralkodót teszen: Menkerit, Kheops fiát, a harmadik pyramis építőjét. «Atyjának tetteit nem helyeselte; megnyitotta a templomokat, visszaküldötte a vallásos szertartásokhoz és foglalkozásaihoz a végső nyomorra jutott népet; e mellett az igazságszolgáltatásban minden királyt felülmult. E miatt inkább magasztalják, mint bárkit is azok közül, a kik valaha Egyiptomon uralkodtak; mert nem csak hogy igazságosan itélt, hanem még ajándékkal is igyekezett megengesztelni azt, a kit itéletével esetleg elkeserített.» Ennek a kegyes királynak mégis sokat kellett szenvednie. Elvesztette egyetlen leányát, s nem sokkal azután azt a jóslatot kapta, hogy még csak hat évet fog élni. Vigasztalásul gyermeke holttestét üres fatehénbe záratta, Saisban helyezte el s isteni tiszteletben részesítette. A jóslat kijátszására használt eszköze eredetiségénél fogva megérdemli a fölemlítést. «Szemrehányásokat tett az istennek, felpanaszolván, hogy atyja és nagybátyja, noha bezáratták a templomokat, elfeledték az isteneket, elnyomták az embereket, mégis hosszú életüek voltak, mig neki, kegyessége daczára is oly hamar meg kell halnia. A jóslóhelyen azt felelték neki, hogy épen azért rövidült meg az élete, mert nem úgy tett, a mint tennie kellett volna. Egyiptomra százötven évi szenvedés volt mérve; ezt az ő két előde tudta, ő pedig nem. Erre a feleletre Mykerinos látván, hogy a rámért itélet változhatatlan, egy csomó lámpát csináltatott és azokat az éj beálltával, azonnal meggyujtatta; aztán inni kezdett, vigságban töltötte idejét, éjjel-nappal szüntelenül; elbolyongott a tavakon és az erdőkben, mindenütt, a hol a mulatozásra jó alkalmat találhatott. Tette pedig ezt azzal a szándékkal, hogy a jóslást meghazudtolja s tizenkét évet éljen, a mennyiben az éjszakákat is napoknak számította.»13


Begöngyölt mumia.
(Britt muz., London).

Az emlékek feliratainak segitségével könnyű kiválasztani a valót a görög irók elbeszéléséből. Először is lehetetlen, hogy Khefren a Kheops testvére volt volna; a két uralkodás tartalma ennek határozottan ellene szól. Sőt Khefren nem is volt Kheops közvetlen utóda. Az emlékek névjegyzékei a kettő között egy Dudufri nevü mást királyt említnek, akiről még van egy pár adatunk. Ennek a fejedelemnek igen rövid és jelentéktelen uralkodása felvilágosítást adhat a görög iróknál közölt mondának egyik pontjára nézve. Lehet, hogy Dudufri Kheops fia és Khefren testvérbátyja volt. Azonban Dudufri eltünt a nélkül, hogy népe emlékezetében valami nyomot hagyott volna. Innen van egyfelől az a tudósítás, hogy Khefren az ő közvetlen elődének öcscse volt, másfelől az az adat, hogy Kheops közvetlen előde s következőleg bátyja volt Khefrennek.

A két király hagyományos istentelensége nem kevésbbé kérdéses, mint rokonsági kapcsolatuk. Azok a czimek, a melyeket részint ők vettek fel, részint a családjokhoz és udvarukhoz tartozó személyek viselnek, épen a vallás iránt tanusított tiszteletöket bizonyítják. Khefren neve «Hór és Szit», «Hór a hatalmas szívű», «a jó Hór, a nagy isten, a diadémek ura»; neje, Miriszánkh királyné, Thot papnője; egyik rokona, Minán herczeg Thot főpapja volt Khmunuban vagy Hermopolisban. Végre egy stéla, a melyben Hontszen herczegnő az ő sírpyramisának építését jegyzi fel, a történeti Kheopsot, a monda Kheopsával szemben, templomok építőjének és javitójának tünteti fel. «Az élő Hór (a ki lesujtja ellenségeit?), Egyiptom királya, Khufu, az életet árasztó, ott találta Isísnek, a pyramis kormányzójának templomát, a Sfinx temploma mellett, észak-nyugatra Osirisnek, a sír urának templomától; a maga pyramisát oda építette ezen istennő temploma mellé, oda az ő királyi leánya, Hontszen, pyramisát is. – Ezt ő anyjának, Isisnek az isten anyjának Háthornak, (az égi) vizek urnőjének készítette. Adományát stélára irván, ismét jószágot adott neki, helyreállította szentélyét kőből, és templomában találta ezen isteneket.» Következik ezen istenek névjegyzéke és képe: Hór és Isis, többféle ábrázolásban, Nephthys, Szelkit, Ftáh, Szokhit, Osiris, Hápi. Minden kép mögé oda van jegyezve, hogy miféle anyagból készült. Isis bárkája, Hór karvalya, Thot ibise aranyozott fából voltak; Isis maga aranyból és ezüstből; Nephthys aranyozott bronzból; Szokhit bronzból. Máshol azt látjuk, hogy ugyanez a fejedelem kijavíttatta Hathor templomát Denderáhban. Ime, ily messze jutottunk a Herodotos Kheopsától, a ki Egyiptom összes templomait bezáratta s az isteneket számüzte.


Khufu pyramisának bejárata.

Manapság már ismeretes, hogy honnan származik ez a különbség a görög hagyomány és a való történet között. Herodotos elbeszélése nem egyéb, mint egy népies elbeszélés átirása. Az egyiptomiak úgy bántak Khufuval, Khafrival és Menkerivel, mint a középkori regényirók Nagy Károlylyal: előbb minden képzelhető alakban felmagasztalták, aztán gyülöletessé és nevetségessé tették. A birtokunkban levő eredeti egyiptomi regényekből látszik, hogy a népszellem sohasem habozott a fáraók rovására a leghihetetlenebb és legdőrébb történeteket költeni. Az elbeszélők szívesen adtak hőseiknek történelmileg ismert neveket, mint Ramszesz, Meneftah stb.; s ez maga is eléggé megmagyarázza azon mesék eredetét, a melyeket a görögök a negyedik dynastia királyairól hoztak forgalomba. Herodotos Kheopsa és a történelem Kheopsa ugyanazon nevet viselik, mindketten a nagy pyramis építői. Körülbelől itt végződik az, amiben egyeznek. Kheops és Khefren egyszerű regényhősök; ellenben Khufu és Khafri mint hatalmas királyok jelennek meg előttünk, a kik az istenek iránt kegyesek, de félelmesek ellenségeik és alattvalóik előtt egyaránt, Kheops harcra kel Arabia nomád népei ellen s győzedelmesen megvédi támadásaik ellen azokat a bányatelepeket, a melyeket Sznofru alapított a Sinai félszigeten. Az ilyen hadjáratokban ejtett foglyokat kétségtelenül felhasználták a pyramisok építésénél; ez már bevett szokás volt. Ez azonban nem azt teszi, hogy a néphagyomány teljesen hamis volna, hogy ő maga alattvalóit teljesen megkimélte a munkától. Bármily nagy volt a foglyok száma, az óriási munkához még sem lehetett elég; mindenesetre fel kellett használnia a tiszta egyiptomi népfajt is, a mint azt Herodotos beszéli. «Nagy kiáltás hangzott fel birodalmának egyik végétől a másikig, az elnyomottnak kiáltása az elnyomó ellen; a gyötrelem és kétségbeesés kiáltása; olyan kiáltás, a mely még most is felhangzik képzeletemben, amikor irok; az a kiáltás, a mely Szufisz ideje óta gyakran fölzugott Egyiptom földjéről s átjárta a hadak urának füleit. S vajjon Szufisz nyugtalankodott-e? Semmivel inkább, mint Mohammed-Ali vagy Ibrahim basa! A zsarnok önző szeszélye előre tör munkájában, akár a nagy pyramis, akár a Nilus zsilipje legyen az; mit érdeklik őt népének szenvedélyei?»14 Egyiptomnak változhatott vallása, nyelve és népfaja; hivhatják uralkodóját fáraónak, szultánnak vagy basának: a fellák sorsa mindig egy marad. A görög történetirók négyezer év távolában gyüjtötték össze azon átkok visszhangját, a melyekkel az egyiptomiak Khufu emlékezetét terhelték. Nem lehetetlen hát, hogy az a lázadás, a melyről Diodoros beszél, tényleg megtörtént. Khafri széttört szobrait a Sphinx templom mellett, egy kútban találták meg, ahová régen, talán épen a lázadás napjaiban dobhatták.


Menkehor király domborművű képe.

A Menkerinek, Herodotos Mykerinosának, istenfélő, jámbor uralkodásáról fennmaradt néphagyományt megerősíti az emlékek tanúskodása; nem mintha ez a fejedelem nyittatta volna meg a bezárt templomokat, hisz’ azt már láttuk, hogy sohasem voltak bezárva, hanem egyik fiával, Dudufhor-ral megvizsgálhatta az ország összes templomait és szentélyeit, kétségtelenül azért, hogy a rossz állapotban levőket kijavíttassa s hogy új alapításokról gondoskodjék minden városban. Ezen szemle-útjában fedezte fel, bizonyos okiratok szerint, ez a herczeg a Halotti szertartásoknak kék irással, alabástrom lapon írt LXIV. fejezetét «Khmunuban (Hermopolis) Thot isten lábainál… A herczeg azt, mint valami csodálatraméltó dolgot vitte a királyhoz». Ilyen vallási vagy tudományos könyvek fölfedezésének említése gyakran előfordul a régi egyiptomi irodalomban. Azt már láttuk, hogy a LXIV. fejezet fölfedezését némely tekintélyek Huszapaiti királynak tulajdonítják; Teti királyról azt tartották, hogy egy orvosi könyvet talált, a melynek nagy része ma is megvan. Épen így teszik egy másik orvosi értekezés keletkezését a Kheops uralkodása idejére. Ezt Koptosban fedezte fel, éjnek idején, Háthor istennőnek egyik szolgája, a ki belépett a templom nagy termébe és a legbelső szentélybe hatolt. «Akkor a földre sötétség borult, de a hold minden oldalról ráragyogott erre a könyvre. Mint valami nagy csodát vitték Khufu király ő szentségéhez, az igazmondóhoz.» A LXIV. fejezet, mint a jövő életre és a lélek sorsára vonatkozó egyiptomi felfogás rövid foglalatja, a Halottak könyvének egyik leghomályosabb része, a mint azt a következő idézet mutatja: «Te hozzám jösz», mondja egy iródeák a Ramessidák korából, «jól ellátva nagy titkokkal, te beszélsz nekem Dudufhor herczeg formuláinak tárgyáról: Te nem értettél abból semmit, sem jót, sem rosszat. Bástyafal van az előtt, a melyet senki avatatlan át nem törhet. Te ügyes iródeák vagy társaid között, ismered a könyveket, szivedben a tisztaság lakozik, beszéded tökéletes, és mikor szólni kezdesz, egyetlen mondásodnak háromszoros értéke van; te engem néma rettegésbe ejtettél.» A jelen kor emberei bátran vigasztalódhatnak, ha nem igen tudták felfogni ezen titokzatos irások értelmét; a régi egyiptomiak sem mentek sokkal többre, mint ők.


A gizehi pyramisok délnyugot felől.

A Menkeri koporsója, a melyet a harmadik pyramisban találtak, az egyiptomi művészetnek egyik legbámulatosabb emléke volt ebből a távoli korból. Ott veszett Portugallia partján azzal a hajóval együtt, a melyen Angliába akarták vinni. Ma már csak annak a sykomorfából készült koporsónak fedele van meg, a melyben a fáraó mumiája nyugodott. Ezen az emberalakú koporsón ez a felirat van: «Ó Osiris, a két Egyiptom királya, Menkeri, a kinek élete örökkévalóság, születése az égből ered, a kit Nuit istennő hordozott keblében, a ki Szibunak sarjadéka! Anyád Nuit borul feléd a maga nevében, mint az ég mélysége. Ő téged istenné emel, megsemmisítvén ellenségeidet, ó Menkeri király, kinek élete örökkévalóság.»

A görög korszak mondája e három fáraóhoz még egy fejedelmet csatolt, a kit Herodotos Asychisnek, Diodoros Sasychisnek nevez. «Ő tette a Ftáh templomához, Memphisben, a déli előcsarnokot, a legnagyobbat és legszebbet valamennyi közt. A domborművek egyikről sem hiányoznak, az építmény képe minden oldalon határtalan változatosságot mutat, de ez az oldal mindeniket fölülmulja változatosságban és nagyszerűségben… Az volt a szándéka, hogy minden elődjén túltegyen, s ezért egy téglapyramist építtetett, ezzel a kőbe vésett felirattal: «Meg ne vess engem a kőpyramisok mellett; én oly magasan állok azok felett, mint Zeus a többi istenek felett. Mert rudat ütve a mocsárba, összegyüjtötték a rátapadt iszapot, abból téglát csináltak s így építettek engem.» Diodoros tanusága szerint Sasychis Egyiptom öt nagy törvényhozójának egyike volt; a legnagyobb gonddal szabályozta az istentisztelet szertartásait, feltalálta a geometriát s a csillagvizsgálás művészetét. Törvényt hozott a kölcsönügyben, a mely szerint minden magán embernek megengedte, hogy atyja mumiáját zálogba tehesse, fölhatalmazván a kölcsönadót, hogy rendelkezzék a kölcsönvevő sírjával. Az adósság meg nem fizetése esetén, az adós nem kaphatott temetkezési helyet sem magának, sem övéinek, sem atyai, sem más sírban.


Áldozati stéla a memphisi korszak egyik sirjában.

Az ötödik dynastia minden tekintetben folytatása a negyediknek. Királyai több szerencsés hadjáratot intéztek Ázsia nomád népei ellen; benn az országban sírpyramisaik építésével, templomok helyreállításával, új városok emelésével foglalkoztak. Mindent összevetve, megtartották Egyiptomot a jólétnek és nagyságnak azon a fokán, a hová az előbbi dynastia királyai emelték.


A Sphinx.

 

Az egyiptomi irodalom a memphisi korszakban.

A gizehi sírok egyikében, a hatodik dynastia első idején, valami udvari főméltóság ezt a czímet viseli: «A könyvek házának igazgatója». Ez az egyszerű, semmiféle magyarázással nem kisért fölemlítés, melyet ötletszerűen vetettek oda két sokkal magasabb czím közé, más adatok hiányában, egymaga is eléggé tanúságot tenne arról a rendkívüli fejlődésről, a mely akkor Egyiptom művelődésében megindult. Nemcsak azt bizonyíthatja, hogy irodalom volt, hanem azt, hogy annak termékei egész könyvtárakat kötöttek meg; jelentősége oly nagy volt, hogy a királyi könyvtár felügyeletét és gondozását udvari főtisztviselőre bizták. Annak felügyelete alatt, az egykorú műveken kívül, kétségtelenül feles számmal voltak olyan könyvek is, a melyeket az első dynastiák idején, a Mini, vagy még előbbi királyok korában írtak. A könyvtárban, az irodalom akkori ágai szerint kellett, hogy legyenek: vallásos művek, a Halottak könyvéből vett s templomokban őrzött, hiteles szövegek után másolt fejezetek; tudományos értekezések, a geometria, az orvosi tudomány és csillagászat köréből; történeti művek, a melyekben a régi királyok tetteit és mondásait, élettartamát, uralkodási idejök éveinek pontos följegyzését őrizték; a bölcsészet és a gyakorlati erkölcstan kézikönyvei; lehet, hogy egy pár regény is. Mindez, ha megvolna, sokkal értékesebb könyvtár volna ránk nézve, mint az alexandriai. Szerencsétlenségünkre mindebből a roppant kincsből csak egy bölcsészeti gyüjteményes munka töredékei maradtak reánk. Minden egyébre nézve csak szórványos ujjmutatásokra vagyunk utalva, a melyek az emlékek adataival bővítve és világosítva is alig elégségesek arra, hogy segítségökkel valami biztosabb meghatározást adhassunk az egyiptomiak akkori tudományos ismereteinek terjedelméről.


Khafri király.

Az egyiptomi csillagászok ősi időktől fogva úgy észlelték, mintha a fejök felett ragyogó csillagok egy részét valami olyan mozgás elevenítené, a mely áthatol a téren, míg a többiek mozdulatlanul maradnak. Ez a gyakran ismételt észlelet arra vezette őket, hogy különbséget tegyenek a bolygók (ákhimu-urdu, a soha nem nyugvók) és az álló-csillagok (ákhimu-szoku, a romolhatatlanok, sohasem mozgók) között. Az előbbiek közé sorozták «Hór-t, a titokzatos terek vezetőjét» (Hartapsitiu), a mi Jupiterünket, a melyet, ragyogó fénye miatt, a bolygók fejévé tettek; «Hór-t, a magasban éltetőt» (Harkahri), azaz Saturnust, a szabad szemmel észrevehető legtávolabbi bolygót; Harmakhist (Mars), a mely vöröses fénye miatt, a vörös Hór, Hardosir, nevet is viselt, s a melynek az év bizonyos részeiben látszólag visszamenő mozgása sem kerülte ki figyelmöket; Szovku-t azaz Merkurt; végül Venust, a mely mint hajnali csillag Duan, s mint esti csillag talán Bonu nevet visel. Sőt nagyon régi szövegek tanusítják azt is, hogy a földet a bolygók közé sorozták, s annak a Mars vagy Jupiter mozgásához hasonló mozgást tulajdonítottak. Az általános mozgás törvényeit követte nálok a nap is, ez a mozdulatlan központja minden régi rendszernek, s a bolygók társaságában utazott az égen keresztül.


Szahuri király emlékköve Vádi Maghárában.
(V. dynastia.)

Az ég, az egyiptomi csillagász szemében, épen mint a Genesis első fejezetének irója előtt, folyékony tömeg, a mely a földet minden oldalon körülveszi s úgy nyugszik a légkörön, mint valami szilárd alapon. A teremtés napjaiban, a mikor a khaos elemeire oszlott, Su isten fölemelte a vizeket és kiterjesztette a térben. Ez az égi oceán, a Nu, az a hely, a hol a bolygók és általában a csillagok lebegnek és mozognak. Az emlékeken emberi vagy állati alakban ábrázolt szellemek alakjában jelennek meg, a mint kiki a maga bárkáján hajózik, Osiris kiséretében. Egy más, épen annyira elterjedt felfogás szerint, az állócsillagok az égboltozatra függesztett lámpások (khabiszu), a melyeket valami isteni hatalom minden este meggyujtott, hogy éjjelenkint a földet megvilágítsák. Elsőrendű csillaglámpáknak tartották a dekánokat, vagyis egyes csillagokat vagy csillagképeket, melyek összeköttetésben állanak a harminczhat vagy harminczhét dekásszal, a melyekből az egyiptomi év állott. Ilyenek voltak: Szopti vagy Sothis, Orion-Szahu, melyet némelyek a boldog lelkek lakásának képzeltek; az elsőt Szisznek, a másikat Osirisnek szentelték; a Pleiadok (Fiastyúk), Hyadok és sok más, a melyeknek nevét még nem lehetett biztosan azonosítni a mai nevekkel. Egyszóval minden, fegyvertelen szemmel látható csillagot följegyeztek és gondosan osztályoztak. Felső- és Alsó-Egyiptom csillagvizsgáló intézetei, Denderáhban, Thiniben, Memphisben, Heliopolisban megfigyelték járásukat, változásaikat; felkelésökről, lemenetelökről táblás kimutatásokat készítettek minden évben. Ezekből egy pár töredék hozzánk is eljutott.

Mindezen csillagok közül legismertebb és legnevezetesebb volt az Isis csillaga, Sirius, a melyet az egyiptomiak Szopti, a görögök az ebből ferdített Sothis névvel neveztek. A Sirius heliakus fölkelése (ortus heliacus) az áradás kezdetét s egyszersmind a polgári év kezdetét is jelezte, úgy hogy az ország minden khronologiai rendszerének alapját képezte. Az egyiptomiak eredeti éve, legalább is az első év, a melyet történelmileg nekik tulajdoníthatunk, tizenkét harmincznapos hónapból, mindössze háromszázhatvan napból állott. Ez a tizenkét hónap három egyenlő, tehát négy hónapos részre oszlott. Első volt a kezdet (Sa) évszaka, a mely az áradás időtartamának; második a vetés (Pro) évszaka, a mely a télnek; harmadik az aratás (Somu) évszaka, a mely a nyárnak felel meg. Minden hónap három dekászból, minden nap és minden éjszaka tizenkét órából állott, olyképen, hogy dél a nap hatodik, éjfél az éjszaka hatodik órájára esett.


A méidumi pyrámis.
(Sokáig a Sznofruénak tartották, minthogy a körülötte lévő sirokban ezen király neve gyakran előfordul. Több ok a mellett látszik bizonyítni, hogy a XII. dynastiához tartozik). Alakjában eltér az összes pyrámisoktól. Hatalmas alépítményen emelkedik. Három fokozata közül az alsó magasabb, mint a más kettő együttvéve.

Ennek a rendszernek minden egyszerűsége mellett is, megvoltak a maga hamar felismert következetlenségei és hiányai. Az akkori egyiptomi év és a napfordulati év között öt és egy negyed nap különbség volt s ennek következtében az évszakok nem egyeztek össze a hold változásaival. A nap pályájáról tett újabb megfigyelések arra indították a csillagászokat, hogy minden évhez még teljes öt napot toldjanak, a következő év első napja elébe; s ezeket az év kiegészítő, vagy pótnapjainak nevezték, vagy epagomen napoknak. Ez a változtatás oly réges-régen történhetett, hogy annak mi semmiféle keletet nem adhatnánk; magok az egyiptomiak is a Minit megelőző mesés korba, az istenek születésével egy időbe helyezik. «Rhea (Nuit) titkon egyesült Kronossal (Szibu). Ezt észrevette a Nap (Rá) s átkot mondott rá, hogy egyetlen hónapban vagy évben se szülhessen. Azonban Hermes (Thot), a ki az istennőt szerette, koczkajátékot játszott a Holddal s elnyerte tőle minden napnak egy hetvened részét, azokból öt napot csinált s az év háromszázhatvan napjához toldotta. Ezeket a napokat az egyiptomiak most kiegészítő napoknak nevezik, s mint az istenek születésnapjait ünneplik.»

Ezen rendszerben a háromszázhatvanöt napnyi nem szabatos év még nem felelt meg pontosan a háromszázhatvanöt és egy negyed napból álló csillagászati évnek. Minden négy évben egy egész nappal maradt el az utóbbitól, úgy hogy 4-szer 365 vagy 1460 csillagászati év helyett 1461 polgári évet számítottak. Tizennégy és fél évszáz lefolyása után az oly hosszú időre megszakadt egyezés ismét helyreállott: akkor a polgári év kezdete összetalálkozott, de csak egyszer, a csillagászati év kezdetével; a kétféle év egyszerre kezdődött a Sirius-Sothis megjelenésének reggelén, tehát az áradás kezdetével is összeesett. A papok a csillag megjelenését fényes ünnepélylyel üdvözölték, a melynek eredete kétségtelenül mélyebben nyúlik a multba, mint az eső dynastia királyainak kora, be kell nyúlnia a Szoszu-Hor-ok idejébe; s az 1460 = 1461 éves időkörnek, ezen csodás összetalálkozás visszaidézéseért, a Sothis-korszak nevét adták.


Ptahotpu bölcs mondásaiból az erényről és engedelmességről szóló fejezet.
(Facsimile a Prisse-papyros XVI. oldaláról.)

A korszak mathematikai irodalmából semmit sem ismerünk ugyan, de az emlékek eléggé tanusítják, hogy a geometriának a pyramisok korában magas fejlettségre kellett jutnia, ha nem is az elmélet, de legalább a gyakorlat terén, a szilárd testek felületének és térfogatának kiszámításában. Azok az építőmesterek, a kik a pyramisokat és a szakkarai nagy sírokat építették, mindenesetre igen tiszteletreméltó földmérők voltak. Sajnos, hogy épen semmink sincs azon könyvekből, a melyekben tanaikat följegyezték. Az egyetlen ránk jutott mathematikai értekezés legalább kétezer évvel későbbi keletű a pyramisok koránál, s a tizenkilenczedik dynastia, aránylag újabb, idejének tudományosságáról tanúskodik.

Arról, hogy miben állhatott az egyiptomiak orvosi tudománya, már nem csak puszta következtetések alapján alkothatunk fogalmat. Azon a még ki nem adott értekezésen kívül, a melynek fölfedezését Kheops uralkodása idejére tették, még két könyvünk van. Az elsőben, melynek egy részét Menkeri alatt szerkesztették, tudós idegeneknek tulajdonított receptek is vannak; a másik az, a melyet Huszapaiti alatt találtak s hihetőleg Szondu egészített ki. E két mű kézirata a tizennyolczadik és tizenkilenczedik dynastia korából származhatik; szövegöknek az idők folyamán módosulnia kellett, de eredetök régisége folytán állandóan megmaradtak az iskolákban. Nem lehet kétséges, hogy az Imhotpu templomával kapcsolatos memphisi könyvtárhoz tartoztak, a mely a római időkben még fennállott s a görög orvosoknak orvosi recepteket szolgáltatott.

Egyiptom természeténél fogva igen egészséges ország. «Az egyiptomiak, mondja Herodotos, az összes halandók között a legegészségesebbek.» De azért mégis nagy gondot fordítottak egészségökre. «Minden hónapban, három nap egymásután, belső tisztításnak vetették alá magukat, hánytatószerek és allövet segélyével; mert úgy gondolták, hogy az embernek minden betegsége a tápszerekből származik.» «Az orvosi gyakorlat nálok megoszlik: minden orvos csak egy- és nem többféle betegséggel foglalkozik. Orvos van bőven mindenütt; más meg más orvos gyógyítja külön a szemet, a fejet, a fogakat, a hasbajokat és a belső bajokat.» Alig hihető, hogy ez a felosztás éppen oly teljes volt volna, mint Herodotos mondja. Sokkal valószinűbb, hogy ott is kezelhette ugyanazon orvos az összes betegségeket; csupán a szembajok és némely más betegségek gyógyítására voltak specialisták, mint nálunk is, a kiknek az illető bajokban elsőséget adtak a rendes gyakorló orvosok fölött. Hogy a görög történetiró előtt olyan nagynak tünt fel az ilyen specialisták száma, azt az ország egészségi viszonyaiból magyarázhatjuk meg; Egyiptomban még ma is gyakoribbak a szembajok és bélbajok, mint bárhol Európában.

Az elméleti orvostudományban, úgy látszik, nem nagyon sokra vitték, ámbár a mumiák kikészítésében űzött gyakorlat elég alkalmat nyujtott az orvosoknak arra, hogy az emberi test belsejét kényök-kedvök szerint tanulmányozzák. A vallásos félelemnek egy neme akadályozta őket, épen mint a középkori keresztyén orvosokat, abban, hogy pusztán tudományos czélból feldarabolják a holttestet, a melynek új életre kellett támadnia. Oly nagy undorral viseltettek minden olyan iránt, a ki az emberi test épségét megsértette, hogy a szabályszerű bemetszésekkel megbizott balzsamozó is általános borzalom és átok tárgya volt. Valahányszor mesterségének gyakorlására került a sor, a körülállók kődobásokkal vették űzőbe s meg is ölték volna, ha teljes erejéből el nem iramodik. E mellett az orvosi szabályok sem voltak olyan természetűek, hogy tudományos kutatásokra bátoríthattak volna. Az orvosok kötelesek voltak bizonyos isteni eredetűeknek vélt könyvekben foglalt szabályok szerint kezelni a beteget. E szent szabályoktól eltérniök kockáztatott és veszedelmes dolog volt; a beteg halála esetén a szándékos emberölés bűnébe estek s mint gyilkosok bűnhödtek.

Az egyedüli pont, a melyet tanaikból ismerünk, az életszellemek elmélete. A testben voltak bizonyos edények, a melyek az éltető szellemeket hordozták. «A fejnek harminczkét edénye van a lélekzet bevételére; ezek vezetik át a lélegzetet a test minden részébe. Két edény van a kebelben, a melyek a meleget vezetik a belső részekbe. Két edénye van a fej hátsó-, kettő előlrészének, kettő a nyakcsigolyának, kettő van a szempillákban, kettő az orrlyukakban, kettő a jobb fülben, a melyeken keresztül az élet lehelete hatol a testbe; és van kettő a bal fülben, a lehelet befogadására.» Az itt szóban forgó leheleteknek «a jó leheletek, Észak kellemes leheletei» volt a nevök. Ezek behatoltak a vérerekbe és ütőerekbe, összevegyültek a vérrel, a mely meghordozta őket az egész testben, mozgásba hozták s úgyszólva, működésben tartották az állati életet. A halál pillanatában «visszavonulnak a lélekkel, a vér megalszik, a vérerek és ütőerek kiürülnek s az élőlény meghal».


Kőkoporsó.
(Berlinben.)

Az egyiptomi értekezésekben tárgyalt betegségeket nem mindig könnyű felismerni. A mennyire megitélhetjük, nem lehetnek mások, mint szemgyuladás, ércsomók vagy kelések a lábszárakon, az orbáncz, a «féreg», «az isteni halálos betegség», a rómaiak divinus morbus-a, az epilepsia. Egy külön fejezet, nehány pontban a fogantatást és szülést tárgyalja. Több esetben a diagnosist is megállapították, s így az orvos hihetőleg felismerhette a betegség természetét. Itt közlünk egyet valami gyuladásféléről. «Hasában nehézség; a test belsejének nyilása beteg; belsejében gyuladás, szívverése gyors. A ruhák terhére vannak a betegnek; sok ruha sem melegíti fel. Éjjel szomjúság. Szája íze elromlott, mint annak, a ki sykomor-gyümölcsöt evett. Húsa petyhüdt, mint annak, a ki rosszúl érzi magát. Ha székre megy, gyuladt hasa nem akar kiürülni.»

A közölt gyógyszerek négyfélék: kenőcsök, italok, borogatók és allövetek. Jókora nagy számú, s a természet minden országából kölcsönzött alkotó részből áll minden egyes szer. Ötvennél több növényfajt sorolnak elé, a fű- és cserjeféléktől egész a fákig. Ilyen pl. a czédrusfa, a melynek fűrészporát és forgácsát csillapító hatásúnak tartották, sykomor és több más, a melyeknek régi nevét ma már nem értjük. Azután ásványi anyagok következnek: a szénsavas réz (?), a só, a salétrom, a memphisi kő (aner Szopdu), a melynek, szerintök, ha a beteg vagy sebesült részekre tették, fájdalomcsillapító, érzéketlenítő hatása volt. Különböző állatok nyers húsa, szíve, mája, epéje, friss és szárított vére, a szarvas szőre és szarvai igen nagy szerepet játszottak némely kenőcsök készítésében, a melyeket gyuladások ellen felülmulhatatlan gyógyszereknek tartottak. Sok receptnek az alkotó anyagok szokatlansága kölcsönöz tekintélyt. Így pl. «fi-csecsemő anyjának teje,» oroszlánganaj, teknősbéka agyveleje, stb.

Az egyes szerekhez szükséges anyagokat összetörték, megfőzték és rongyon átszűrték. Oldó folyadéknak rendesen tiszta vizet használtak, de másféle folyadékokkal is keverték. Ilyenek voltak: a sör (hak), az édes sör (hak nozmu) vagy árpaital, a tehén- és kecsketej, a zöld vagy tisztított olaj (bik nozmu), sőt, miként Moliere orvosainak szereiben, az emberi vagy állati vizelet is. Megédesítették az egészet mézzel s reggel és este vették be melegen.

Azonban a betegségek nem származtak mindig természetes okokból. Gyakran gonosz szellemek idézték elő, a melyek bementek az emberi testbe s ottlétöket többé-kevésbé súlyos háborgatásokkal árulták el. A tökéletes gyógyulás elérhetése végett a főokot kellett elnyomni, a betelepült szellem eltávolításával. Ezt pedig csak imádságok segélyével tehették. A jó orvosi rendelvény két részből állott: egy varázs- és egy orvosi formulából. Im egy ördögűzés, melynek az a rendeltetése, hogy erősítse a hánytató szer hatását: «Ó szellem, a ki N. N. fiának, N. N-nek testében tartózkodol, ó te, a kinek atyját Fejlevágónak hívják, a kinek neve, Halál, a kinek neve Halál embere, a kinek neve Átkozott örökre.» A fejfájás meggyógyítására csak ennyit kellett mondani: «A fej első része az isteni sakálokat illeti, hátsó része Rá disznója. Tedd őket szenes serpenyőre; ha az abból felemelkedő gőz elérte az eget, vércsepp fog hullani a földre. E szavakat négyszer kell ismételni.» Ha ez a szózagyvalék nem is gyógyította meg a beteget, de legalább megmentette a lelkére nehezedő babonás félelemtől. Az orvos, miután a beteg lelkét megnyugtatta, testén is megkisérthette a hagyományos szereket. A bűvös ráolvasástól a titkos oknak kellett megszünnie; a kezelés a baj látható nyilvánulásait küzdötte le.


Montuhotpu királyné gyógyszertára.
(XI. dynastia.)

A bölcsészeti irodalom nagy becsben állott. Egyik berlini papyros megtartotta számunkra egy egyiptomi és lelke közt folyt párbeszédnek töredékét. A lélek azt akarja bebizonyítani, hogy a halálban nincs semmi félelmes az emberre nézve. Egy más papyros, a melyet Prisse ajándékozott a párisi nemzeti könyvtárnak, az egyetlen teljes munka az egyiptomiak őseredeti bölcsészetéből. Maga az irás kétségtelenül a tizenkettedik dynastia valamelyik első uralkodójának idejéből származik s két szerző művét foglalja magában, a kik közül az egyik a harmadik, a másik a negyedik dynastia alatt élt. Nem ok nélkül nevezték hát a világ legrégibb könyvének. Eleje hiányos; egy erkölcstani értekezés végével kezdődik, a melyet bizonyos Kagimni szerzett Sznofru fáraó trónraléptekor. Erre következett egy ma már elvesztett munka; a papyrosnak egyik régi birtokosa törölte ki, hogy helyébe valami más darabot tegyen, a melyet sohasem irtak meg. A tizenöt utolsó oldalt az a művecske tölti meg, a mely Ptahotpu utasításai néven immár hiressé vált a tudományban.

Ez a Ptahotpu egy ötödik dynastiabeli király fia volt. Könyvének irásakor már előrehaladott korban lehetett, mert a bevezetést az öregség nem igen szépített képével kezdi «Ptahotpu nomarcha mondja: Ó Honhen, a magas kor ura, ha az öregség beköszönt, megérkezik az erőtlenség és a (gyermeki) gyengeség ujra eljön. Az öreg ember csak fekszik, szenved minden nap; két szeme apad, két füle összezsugorodik, ereje elfogy; szívében nincs többé nyugalma. Ajka elnémul, immár nem beszél. Szíve elhomályosul, már a tegnapra sem emlékszik. Még csontjai is fájnak. A jó rosszra fordul. Izlése egészen elvész. A vénség nyomorulttá teszi az embert minden tekintetben. Orra eldugul, nem érez semmit. Állnia vagy ülnie egyaránt terhes. Mit tenne az én helyzetembem egy más öreg ember? Elmondjam-e neki azoknak szavait, a kik a régi idők történetét hallották, a melyeket magok az istenek is meghallgattak? Cselekedjél azok szerint, hárítsd el a gonoszat az értelmes lényektől; támadd meg az átkozottakat(?)!» Az isten ő szentsége így szólt: «Oktasd őt a mult szavaiban, és ő bámulatba fog ejteni kicsit és nagyot; az, a mit majd tőle hallanak, a lélekre fog hatni, mert a szív igazságossága lesz. A mit mondani fog, az soha unalmat nem okoz.» A mint látjuk, Ptahotpu azért vette a tollat kezébe, hogy rámutasson arra az eszközre, a melylyel az öregek hasznosakká tehetik magokat. Meg akarja tanítni őket az ősök bölcseségére, hogy viszont ők is tanítsák reá az ifjú embereket s megtarthassák a világban az erényt.


Ptahotpu sirjának egy fala, Szakkarában.

Nem kell azt várnunk, hogy ebben a műben valami mélységes felfogást találjunk. A Ptahotpu korában nem voltak divatban a tudós vizsgálódások, finom megkülönböztetések, metaphysikai elvont elméletek. Nem a speculativ eszméket, hanem a tényeket, nem az elméletet, hanem a gyakorlatot keresték. Megfigyelték az embert, szenvedélyeit, szokásait, kisértéseit, gyöngeségeit, nem azért, hogy ez alapon valami uj bölcsészeti rendszert építsenek fel, hanem hogy átalakítsák a természetében gyökerező tökéletlenséget, s hogy megmutassák a léleknek a dicső örökkévalósághoz vezető útat. Ptahotpu sem bocsátkozik uj eszmék kutatásába, tudós levezetésekbe. Elmondja megjegyzéseit és tanácsait úgy és olyan alakban, a hogy eszébe jutnak, a nélkül, hogy csoportosítná azokat, hogy általános következtetéseket vonna belőlök. A tudomány hasznos, mert elvezet a jónak megismerésére: ő tehát ajánlja a tudományt. A jóléthez szükséges a szelídség alárendeltjeink iránt: ő dicsérő beszédet mond a szelídségről. Fölvegyíti az egészet az élet különböző viszonyaira vonatkozó tanácsokkal; megmondja pl., hogy miként kell viselkedni, uralkodni szerető emberrel szemben, mi a teendő, mikor a világba lépünk, mikor feleséget veszünk. «Ha bölcs vagy, gondoskodjál házadról, szeresd feleségedet czivakodás nélkül, tápláld, ékesítsd őt, ez az ő tagjainak gyönyörűsége. Lásd el illatszerekkel, élvezd élted idejében; ez olyan jószág, a melynek méltónak kell lennie birtokosához. Ne légy durva.» Ilyen munkát részletesen elemezni lehetetlen, teljesen lefordítni még lehetetlenebb. A tárgy természete, bizonyos szabályok idegenszerűsége, a stilus fordulatai, egy szóval minden befolyt arra, hogy a tanulmányozót félrevezesse és megtévessze kutatásaiban. Az erkölcstant a legrégibb idő óta önmagában jó és dicséretes, de annyira elcsépelt, elavult tudománynak tekintették, hogy megifjítását csak az alak segélyével tartották lehetségesnek. Ptahotpu is számolt a tárgyával járó kényszerhelyzettel. Azokat az igazságokat, a melyeket ő ujra el akart mondani, már mások is elmondották előtte mind és jól; ha tehát az olvasót magához akarta édesgetni, szokatlan és ingerébresztő alakokat kellett keresnie. És ez neki sikerült is. Egyes esetekben annyi keresettséget tudott kölcsönözni gondolatainak, hogy a mondat erkölcsi tartalma majdnem eltünik a szavakból szőtt öltözetben.


Az íródeák.
Szobor a Louvre-ban. (VI. vagy VII. dynastia.)

 

A hatodik dynastiától a tizedikig.

Úgy látszik, hogy az átmenet az ötödik dynastiáról a hatodikra nem volt zavartalan. Az egykorú emlékek két királyt említnek, Tetit és Uszirkeri Atit. Történeti jelentősége csak a Teti uralkodásának volt. Ő a Manetho Othoesze, a kit, úgy mondják, testőrei öltek meg. Nem tudjuk, rokonságban állott-e elődjével. A turini jegyzék megszakítja a királynevek sorát Unasz és Teti között; a mi családváltozásra látszik utalni. A görög névjegyzékek szerint az uj uralkodó család származási helye Abu (Elephantine) volt, Egyiptom déli részén.

Teti után I. Pepi-Miriri következett. I. Pepi uralkodásával kezdődik Memphis tekintélyének hanyatlása Egyiptomban. Az uj dynastia királyai nem hagyták ugyan el a régi székvárost, de hajlandóságuk, úgy látszik, Közép-Egyiptom városai, s különösen Abydos felé fordult; ennek sírvárosa őrizte meg multjok összes emlékeit. Egyébiránt a birodalom nagysága kezeik között nem forgott veszélyben. Szerencsés háborúkat viseltek a külfölddel s hódításaikat tovább terjesztették, mint bármelyik elődjök. Ezeknek is I. Pepi, a dynastia második királya, a hőse. Uralkodása legalább tizennyolcz évig tartott, s ezalatt tevékenysége soha meg nem lankadt. Első minisztere, Uni, ügyes támogatása mellett visszaszerezte az ázsiai nomádoktól a Sinai félszigeten levő s elődei alatt elveszett telepitvényeket, meghódította Aethiopiát s emlékekkel borította Egyiptomot.

Uni mint gyermek kezdte pályafutását Teti király udvaránál. Először egyszerű apród (korona-hordozó) volt; majd a földmivelési igazgatásnál nyert alkalmazást és kisebb jelentőségű papi czímet. Pepi, uralkodása kezdetétől fogva meleg barátságában részesítette, egymásután ruházta rá a barát, (belső ember) a sirpyramis jósainak felügyelője, a kihallgató czímét és hivatalát; s mindezeket ő jobban betöltötte, mint bárki előtte; elküldötte Turuba is, hogy keressen a kőbányákban egy szép fehér szikladarabot koporsónak. Ezen megbizatásában tanusított tevékenysége uj kegyeket szerzett neki: fölemelkedett a király barátja méltóságára, kinevezték a királyné házának főfelügyelőjévé, s lassankint az összes ügyek vezetése kezébe került. «Én fogalmaztam, mondja, az összes iratokat, egyetlen iródeák segítségével.» Egyiptomnak nem lehetett panasza az ő kormányzatára. A Sinai bányái a nagyobb gonddal és kitartással űzött művelés, a szabályszerű felügyelet mellett több jövedelmet adtak, mint valaha. Út épült a koptosi pusztán keresztül a Vörös-tengerhez, s ezzel uj forgalmi vonal nyilt meg. Teljes erővel foganatosították a rohanui kőbányák kihasználását, s ámbár az akkor épült emlékek csaknem nyomtalanul eltüntek, de a feliratok ott állanak, hogy tanuságot tegyenek az építési munkálatok vezetésében kifejtett nagy tevékenységről. Uj város alapult a Heptanomisban azon hely táján, a hol ma Sejkh-Szaid mezőváros fekszik. Ujra épült romjaiból, a véletlenül megtalált eredeti terv szerint, a Háthor temploma Denderáhban, a melyet még Hór szolgái emeltek Egyiptom mesés történetének idejében s melyet a későbbi nemzedékek elhanyagoltak. Ez az odaadó kegyesség a legtiszteltebb istenségek egyike iránt, érdeme szerint méltatott jutalmát, a Háthor fia czímet hozta meg Pepi királynak, a ki ezt azután királygyűrűjébe iktatta.

Az országon kívül hódítások tették nevezetessé Uni kormányzatát. Nubiának egy részét akkor néger törzsek lakták, más részét valószinűleg azok, a kik Egyiptom ős lakosságát alkották. Ismételt lázadásaikkal és leveretéseikkel könnyű győzelmekre nyujtottak alkalmat a fáraó hadvezéreinek, s megtöltötték katonákkal hadseregének ezredeit. Uni az ámuk és hirusaituk ellen használta fel őket. Ezek a népek akkor a földszoros sivatag vidékein és Syria déli felében tanyáztak. A hirusaituk, úgy látszik, hatalmas népet képeztek. Legyőzésökre Egyiptomnak egész haderejét föl kellett használni. «Ő szentsége kénytelen volt visszaűzni az ámukat és hirushaitukat. Ő szentsége többször tízezer katonából álló hadsereget szervezett, összegyűjtvén azt az egész országból, Elephantinétől az Északi-tengerig, minden házból, a városokból, az erősített helyekről, Iritit országából, Zam ország négerjei közül, Amam ország négerjei közül, Uauaitu ország négerjei közül, Kaáu négerjei közül, Tomám ország négerjei közül, és ő szentsége rám bízta ezen hadsereg vezetését. Im a tábornokok, im a kamarások, im a palota barátai, im észak és dél városainak első emberei, fejedelmei, az aranyos barátok, észak és dél jósainak fejei, a templomok elüljárói dél és észak századosainak élén, a városok és templomok vezetőségei, – ők tanították be ezen vidékek négereit.» Nem volt csekély feladat katonailag szervezni ezeket az ujfajta vitézeket. «Én voltam az, a ki őket vezettem», mondja Uni, és a következő csonka mondatokból sejteni lehet azt a sokféle nehézséget, a melyekkel meg kellett küzdenie. Úgy látszik, hogy az élelmezési és ruházati szolgálat szervezése is fáradságos munka volt. Kitartás és ügyesség mindent rendbe hozott s a hadjárat megindult.

«Ez a hadsereg békében haladott: kénye-kedve szerint hatolt be a hirusaituk országába. Ez a hadsereg békében haladott: elpusztította a hirusaituk országát. Ez a hadsereg békén ment tovább: betört minden megerősített helyökre. Ez a hadsereg békén ment tovább: kivágta fügefáikat és szőlőültetvényeiket. Ez a hadsereg békén ment tovább: leégette minden gabonájokat. Ez a hadsereg békén ment tovább; myriadszámra mészárolta le katonáikat. Ez a hadsereg békén ment tovább: elhurczolta embereiket, asszonyaikat, gyermekeiket roppant számban, mint élő foglyokat; a minek ő szentsége inkább örvendett, mint bármi egyébnek.» Ezek a foglyok, akár közmunkáknál alkalmazták, akár egyeseknek adták el, hasznára váltak Pepi kormányzatának. «Ő szentsége elküldött engem, hogy semmisítsem meg ellenségeit, és én ötször ütöttem be a hirusaituk földjére, hogy ezen hadsereggel leverjem lázadásukat; és én úgy végeztem dolgomat, hogy a király jobban meg volt elégedve, mint minden más dologgal.» A háborunak, ezen ismételt győzelmek daczára, sem volt vége: «Jelenteni jöttek, hogy barbarok gyültek össze Tobi országban. Ismét kivonultam ezzel a hadsereggel, hajókon, és ezen vidék legtávolabbi részein léptem szárazra, a hirusaituk országának északi részén. Ime, ez a hadsereg utrakelt, megverte valamennyit, és megsemmisítette mindazokat, a kik összegyültek.» Ez a döntő ütközet véget vetett a küzdelemnek s az ellenségeket teljes meghódolásra kényszerítette. Visszatérése alkalmával, a kitüntetésekkel amugy is elhalmazott Uni az alattvalónak adható legmagasabb kegyet nyerte királyától, azt a szabadalmat, hogy saruit a palotában, sőt a fáraó jelenlétében is lábán tarthassa.

Benn béke uralkodott; künn Nubia, Libya és Syriának a Deltával érintkező részei elismerték Egyiptom fennhatóságát. Kheops óta sohasem volt az ország hatalmasabb és boldogabb. Pepi nem sokáig örvendhetett dicsőségének. Nem sokkal az Uni visszatérése után meghalt, második feleségétől, Miniri-Ankhnasz királynétől született legidősebb fiára, Mirinrí Szokarimszafra (?) hagyván a koronát.

Mirinrí majdnem gyermek volt, mikor a trónra lépett. Nem volt baja hosszú háborukkal. Atyja győzelmeinek emlékezete sokkal elevenebb volt a barbarok lelkében, semhogy a lázadást megkisérlették volna. Unit, a ki annyit tett az előbbi király nagyságáért, minden hivatalában megerősítette s ujabb méltóságokkal is kitüntette: kinevezte a déli országrészek fejedelmi kormányzójává, Elephantinétől a Delta csúcsáig. «Soha alattvaló nem viselte ezt a méltóságot azelőtt.» Szokás szerint minden más munkát félbehagyott, hogy haladéktalanul az uj királynak szánt sír építéséhez fogjon. A sírpyramis építésének érdekében több hosszú és nehéz utat kellett tennie a fennhatósága alá rendelt országrészekben. «Ő szentsége elküldött Abuha országba, hogy ott válasszam ki a királyi koporsót fedelével, és az értékes csúcsot Mirinrí sírpyramisához, Hontkhánofirhoz. Ő szentsége elküldött Elephantinébe, hogy onnan hozzam a hajó (naos) és küszöb granitját, a párkányzatok és ablakfejek gránitját, az ajtók és küszöbök gránitját Mirinrí Hantkhanofir pyramisának felső szobájához. Én a Mirinrí pyramisáért hat dereglyével, három teherhajóval, három komppal (?) és egy hadihajóval utaztam. Soha egyetlen előd idejében sem épített Abuha vagy Elephantiné hadihajókat. Ő szentsége elküldött Hanub országba, hogy hozzak egy nagy italáldozati táblát hanub-országi alabástromból. Én ezt az italáldozatnak szánt táblát tizenhét nap alatt előteremtettem.» Hogy mindezt a sok kődarabot a vizre hozzák és elszállítsák, egy csomó mellékmunkát kellett megindítni és szerencsésen végrehajtani: hajókat építni, vizmedenczéket, csatornákat ásni Elephantinétől délre; az uauaituk ujan hódított országában. Uni erre a czélra azokat a fekete népségeket használta fel, a melyekből már Pepi alatt egy hadsereg került ki. «Ime Irrithit, Uauaitu, Amam, Maza országok fejedelmei szállították a faanyagot», a mi a hajókhoz szükséges volt. Egy év alatt valamennyi megbizással készen voltak. A Nubiában készült hajók, a magas vizállás felhasználásával, keresztül mentek az első vizesésen és lementek a Niluson. Ez volt az első eset, talán Mini óta, hogy az Egyiptomot és Aethiopiát elválasztó természetes sorompót, nem épen nehézség nélkül, áttörték. Mirinrí király személyesen vizsgálta meg a munkálatokat, s hogy átkeléséről emléket hagyjon az utókornak, Asszuán szikláiba vésette egyenest álló képét. E pyramis építése Uni életének utolsó nagyobb szabású kormányzati ténye volt. Nemsokára azután meg is halt. Uralkodója sem sokáig élt utána.

Mirinrí utódjául öcscse Nofirkeri, II. Pepi, következett. Manethon szerint ez a fejedelem száz évig uralkodott, s állítását támogatja a turini papyros, a mely egyik fáraónak legalább kilenczven évi uralkodást tulajdonít. Sajnos, hogy a név kiromlott. Vádi-Maghárában egy, uralkodása tizenegyedik évéből származó felirat arról tanuskodik, hogy folytatta a Sinai bányáinak művelését s vissza tudta verni ez oldalon a barbarok támadásait. Másfelől az ő névgyürüjét viselő sirok szépsége és száma látszik bizonyítni, hogy az ő százados uralkodásának legalább egy része alatt Egyiptom mitsem veszített nagyságából és jóllétéből. Azonban II. Pepi halála után azonnal zavargások ütöttek ki az országban. Itt már, a történet helyett, csak arra vagyunk utalva, a mit a Herodotosnál a Manethonál összegyüjtött mondák nyujtanak. Menthésufist (II. Szokarimszafot?) meggyilkolták egy zavargás alkalmával, alig egy évvel trónralépte után. Helyét nővére, Nitakrit, a mondák Nitokrise, a rózsaarczú szépség, foglalta el, a kit, bevett szokás szerint, feleségül vett. Ez csak azzal a jól titkolt szándékkal lépett az uralkodói székre, hogy fivérét, illetőleg férjét megboszúlja. «Építtetett egy roppant földalatti termet, azután a fölavatás czímén, de valójában egészen más czélzattal, lakomára hivta s ezen teremben fogadta amaz egyiptomiak tekintélyes számát, a kik, tudomása szerint a felbujtók szerepét játszták a bűn elkövetésében. A lakoma alatt rejtett csatornán a terembe bocsáttatta a Nilus vizét. Ezt az elbeszélést még azzal toldják meg, hogy a királyné ezután hamuval töltött nagy szobába vetette magát, hogy a büntetést kikerülje.»

Hét éves uralkodása alatt Nitokris bevégeztette a harmadik nagy pyramist, a melyet Menkeri befejezetlenül hagyott. Az emléket kétszeresénél is nagyobbra bővítette s ellátta azzal a drága syenitburkolattal, a mely később oly méltó bámulatra ragadta a görög, római és arab utazókat. Ezen pyramis belsejébe temették őt is, ama szoba fölébe, a melyben a jámbor Mykerinos nyugodott több mint nyolczszáz év óta. Kék bazaltból készült remek koporsójának töredékeit megtalálták. Ez a körülmény adta az okot arra a későbbi téves véleményre, hogy az ígazi alapító rovására, az egész pyramis épitését neki tulajdonítsák. A görög utazók, a mint a rózsás arczú szépségnek történetét vezetőiktől hallották, a fejedelemnőt előkelő hetairává alakították s a Nitakrit nevet a jobb hangzású Rhodopis (rózsa arczú) névvel cserélték fel. A mint egyszer a folyóban fürdött, sas csapott le egyik sarujára, Memphis irányában repült vele s a király térdeire ejtette, a ki akkor épen igazságot szolgáltatott a szabad ég alatt. A király, elbámulván mind az eset különösségén, mind a saru szépségén, az egész országot felkutatta azon nő után, a kié a saru volt. Igy lőn Rhodopis Egyiptom királynéja. Halálakor a harmadik pyramisba temették. A keresztyénség és az arab hódítás még egyszer átalakította a mondát, de Nitokris emlékezetét nem törölte ki belőle egészen. «Mondják, hogy a déli pyramis szelleme mindig csak meztelen, szép nő alakjában jelenik meg; és ez úgy teszen, hogy ha valakit szerelemre akar gyulasztani, vagy eszétől akar megfosztani, arra csak rámosolyg, és az ellenállhatatlanul közeledik feléje, ő pedig magához vonja és oly őrült szerelmet önt belé, hogy menten elveszti az eszét és tévelyegve kóborol az országban. Sok ember látta a pyramis körül kerengeni délben vagy alkonyat táján.» Nitokris az, aki így kisért az emlékmű táján, a melynek építését ő fejezte be.

Ujabb fölfedezések annyi valóságot derítettek a hatodik dynastiára, a mennyit sok későbbinél nem találhatunk. Megnyitva állanak előttünk azok a pyramisok, a melyeket Uni épített urainak Szakkarában; felirataik megadták az egykor bennök pihent uralkodó nevét is. Unasz, az ötödik dynastia utolsó, Teti a hatodiknak első királya, I. Pepi, I. Mirinrí, II. Pepi ez uton ép oly tiszta történeti személyekké váltak, mint I. Széti vagy II. Ramszesz. Mirinrínek még mumiáját is megtalálták koporsója mellett, s előbb a búláki, majd a gizehi muzeumban helyezték el. Ennek a csoportnak minden pyramisa ugyanazon terv szerint épült. Elül befelé hajló s roppant kődarabokkal elzárt hosszú folyosó vezet valami előszobaféléhez, a mely néha egészen csupasz, máskor hosszú hieroglyph sorokkal van fedve. Ezt egy másik, vizirányos folyosó követi, középen három kőhasábbal megszakítva; aztán hosszúdad négyszögű terem, baloldalán három kicsiny és minden diszítés nélkül való alacsony szobával, jobboldalán azzal a szobával, a melyben a koporsó áll. A pyramisok feliratainak épen az volt a rendeltetésök, mint a képeknek a magánosok sirjaiban: hogy ellássák a halottat a szükséges készletekkel és óvószerekkel, hogy lelkét megvédjék a kigyók és gonosz istenek s a második halál ellen. Igy együtt úgy tekinthetők ezek a feliratok, mint roppant könyv, a melynek egyes fejezetei ujra meg ujra előfordulnak a későbbi idők emlékein. És nem csak a vallást tárják előnkbe, hanem egyszersmind a legrégibb egyiptomi nyelvet. Vannak köztük oly formulák, a melyeket az első dynastiák alatt szerkesztettek, talán még Mini előtt. Sok minden arra vall, hogy a sirok egyes részeinek feldiszítését Unasz vagy közetlen elődei hozták szokásba. A féldomborművek a királyi sírtermekből teljesen ki vannak zárva, csupán a szövegeknek van helyük, holott a masztabákban a képek szorítják háttérbe a feliratokat. És ez nem szeszélyből, hanem e művek eredeti rendeltetésének értelmében történt így. A masztaba, a sirkápolna a képmás (ká); a pyramis belseje a lélek (bi) tartózkodási helye volt.

Nitokris halálától a tizenegyedik dynastiáig majdnem öt század folyt le; és ezalatt a történet szinte némán marad. Négy dynastia emelkedett fel s hanyatlott el ebben az időközben oly gyorsan, hogy semmi emléket nem hagyhatott, a miből az azokat alkotó fáraók következési rendjét megállapíthatnók. Manetho a hetedik dynastia helyén egy új memphisi dynastiát említ, a mely egyik hagyomány szerint csak hetven napig tartotta magát s ugyanennyi királyt számlált, a másik szerint öt királyt foglalt magában és hetvenöt évig uralkodott. Azután ismét memphisi dynastiáról, a nyolczadikról beszél, a melynek huszonkét uralkodója csak száznegyvenhat évig gyakorolta a királyi hatalmat. A turini papyros, minden csonkasága mellett is, szintén nagyon rövidre szabja ezen uralkodások tartalmát. Nofirka király, Nitakrit közetlen utóda, két évig, egy hónapig és egy napig birta a hatalmat; Abu király két évig, egy hónapig, egy napig; Nofrus (II. Sznofru?) négy évig, egy hónapig, egy napig; egy másik király, a kinek neve olvashatatlan, egy évig és nyolcz napig. Ezen jelentéktelen, semmitmondó számokból csak annyit lehet következtetni, hogy ezen idő alatt Egyiptom szünetlen zavarok és romboló polgárháborúk színhelye volt, s hogy végül több független államra oszlott. Ezek fölött a Memphisbe szorult törvényes uralkodóház királyai csak névleges fennhatósági jogot gyakorolhattak.

Másfél századig tartó rázkódások és küzdelmek után végre kihalt a memphisi uralkodóház s helyét herakleopolisi származású család foglalta el. Hakhninszuten, a görög földrajzírók Herakleopolisa, később Khninszu, majd Hnes néven, a mely még ma is felismerhető az Ahnász-el-Medineh, arab névben, Egyiptom egyik legrégibb és leggazdagabb városa volt. Épen a Heptanomis szivében, Memphistől délre, mintegy harmincz mérföldre, azon a jókora szigeten feküdt, melyet keleten a Nilus, nyugaton a libyai hegység tövében folyó nagy csatorna alkotott. A történet előtti időkben, az ország egyik legünnepeltebb szentélye körül alapították. Politikai szerepe mindaddig nem volt, a míg egyik fejedelme, a kinek neve a görög Akhthoes alakban maradt fenn, ki nem rántotta a homályból, hogy egyenesen arra az elsőségre emelje, amelyet Memphis élvez vala oly hosszú időn keresztül. «Ez a legkegyetlenebb volt mindazok között, a kik addig uralkodtak és sok bűnt követett el. Utoljára megőrült és egy krokodil tépte szét.» Halála után Herakleopolis egy időre uralkodó várossá lett s két dynastiát adott az országnak, a kilenczediket és tizediket. A turini papyros töredékei, az abydosi király-tábla második felső sora, Erathostenés, kánona kétségtelenül megtartattak egy pár nevet ebből az időszakból. Azonban az eredeti emlékek teljes hiánya miatt nem lehet rendeznünk és dynastiába osztanunk a királyokat, a kiknek többé-kevésbbé csonka névgyürüik így jutottak hozzánk. Háromszáz évig uralkodtak-e, a mint némelyek állítják, vagy hatszázig, a mint mások vélik? Sikerült-e kiterjeszteni hatalmokat az első vizesés meg a Földközi tenger közé eső összes vidékekre, vagy csak az ország egy részével rendelkeztek?… Mindez megannyi oly kérdés, a melyre a tudomány mai állása mellett lehetetlen feleletet adni. Csupán azt látjuk, hogy az utolsók, miután hiába küzdöttek a déli tartományok lázadása ellen, teljesen megtörtek és elestek a thébei fejedelmek folyton növekvő hatalmának súlya alatt. Az utóbbiak alkotják a Manethon tizenegyedik dynastiáját.

III. (Memphisi) dynastia.IV. (Memphisi) dynastia.
I.Bibi, ZaziI.NecerwfhV.I.KhufuI.SwriV (Ceoy).
II.NibkaII.TósorqroV.II. II.SsufiV.
III.ZoszorIII.TureiV.II.Dudufri ?
IV.ZoszertitiIV.SeswcriV.III.KhafriIII.SsufiV (Cefrín).
V.SzozesV.SwufiV.IV.MenkeriIV.MencerhV(MuxerinoV).
VI.NofirkeríVI.TósertasiV.V.Sopszeszkaf  ?
VII.NibkariVII.AchV.  V.’PatoíshV.
VIII.HuniVIII.SífouriV.  VI.BicerhV.
IX.SznofruIX.KerferhV.  VII.SebercerhV.
      VIII.QamfJíV.
V. (Memphisi) dynastia.
I.UszirkafI.OusercerhV.VI.Uszirunri AnV.SerhV.
II.SzahuriII.SerrhV.  VI.’PaJourhV.
III.Kaka ?VII.MenkehorVII.MencerhV.
IV.NafiririkeriIII.NefercerhV.VIII.Dadkeri AszsziVIII.TagcerhV.
V.SopseszkeriIV.SisírhV.IX.UnaszIX.’OnnoV.


  1. Osburn Osburn, The Monumental History of Egyipt. I. 270–271. l.[VISSZA]
  2. Herodotos. II. 124.[VISSZA]
  3. Herodotos. II. 127–128.[VISSZA]
  4. U. ott. II: 129–133.[VISSZA]
  5. Osburn idézett műve. I. 275–276.[VISSZA]