NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
I. KÖTET: A KELET ÓKORI NÉPEINEK TÖRTÉNETE
II. RÉSZ. ELŐÁZSIA AZ EGYIPTOMI URALOM IDEJE ELŐTT ÉS ALATT
III. Thebaei korszak           V. Egyiptom hódításai

II. RÉSZ.
ELŐÁZSIA AZ EGYIPTOMI URALOM IDEJE ELŐTT ÉS ALATT.

IV. FEJEZET.
Kháldea.

Kháldea ős népei.A teremtés, az özönviz; Kháldea mesés története. Az első történeti királyok.A kanaáni betörés és a pásztornépek Egyiptomban.

 

Kháldea ős népei.

Egyiptomtól északra és keletre, azon a roppant területen, a melyet a Földközi, a Fekete-tenger, a Kaukazus, a Káspi-tenger, az Indus és az Ázsia déli oldalait mosó tengerek fognak közre, különböző eredetű s az első fáraók előtt nagy részben ismeretlen népek éltek és mozogtak elegy-belegy összevisszaságban. Egyiptom mindeddig a tenger és puszta alkotta korlátok mögött maradott s egyátalán nem avatkozott e népek forradalmaiba; mindössze annyit tett, hogy a Sinai lejtőin bányatelepeket alapított s a gyarmatosok védelmére egy pár erősséget emelt. Egyébképen, minthogy északról semmiféle betöréstől nem kellett tartania, a földszoroson keresztül huzott és megerősített őrállomásokkal ellátott védfal lehetővé tette, hogy saját rendeltetését kövesse.

Némelyeknek ezen népek közül akkor még sem nevök, sem történetök nem volt s kétségtelenül azokhoz az ős fajokhoz tartoztak, a melyek oly régi korszakokban terjedtek el a földön, hogy eredetök és koruk kutatása csak a geolog föladata lehet. Legnagyobb részök kapcoslatban állott a Káspi-tenger és Földközi-tenger közt lakozó erősebb és nemesebb népekkel. Germekkoruk határozatlan mondáiban tisztán megőrizték mindnyájan az ős haza emlékezetét, a hol őseik éltek, mielőtt elváltak. Ez magas hegység, jobban mondva roppant felföld volt, négyszögű alakkal és oly magas fekvéssel, hogy az ég és föld között látszott lebegni. Közepén nagy folyó eredett, a mely legott négy ágra vagy csatornára oszlott s a négy körülfekvő vidéken ömlött szét. Ott volt a világ köldöke és az emberiség bölcsője. A Közép-tenger és Tigris között lakozó népek úgy emlékeztek, hogy ez a mesés ország keletre fekszik, az iráni és indusmelléki népek azt hitték, hogy északra találják. Korunk népei pontosabban meg tudták határozni fekvését, mint a régiek. Oda tették a Bolorhegyébe (Belurtágh), körülbelől arra a helyre, a hol ez a hegység a Himalayával összekapcsolódik, a Pámir fensikra.

Tényleg ott, és csak ott van olyan ország, a mely az ázsiai szent könyvekben fenmaradt földrajzi adatokkal megegyezik. A Pámir fensikon, vagyis inkább abból a hegytörzsből, a melynek ez a fensik középpontját képezi, négy nagy folyam ered: az Indus, a Hilmend, az Oxus és Jaxartes. Mind a négy ellentétes irányban halad s teljesen megfelel a hagyomány négy folyamának. Maga az ország, a folyamok mentén és völgyekben viruló néhány oáz kivételével, terméketlen és alkalmasabb nomád törzsek, mint művelt népek táplálására. Azonban az egykor ott lakozott népek képzelete azt mégis páratlanul szép kertté, a gyönyörüség honává (Éden) tette, a hol atyáik teljes ártatlanságban és tökéletes boldogságban éltek. Ezt az ellenmondást eléggé megmagyarázza az embereknek azon hajlamuk, a melynél fogva a multban mindig boldog időket és aranykort keresnek. Ebből a földi paradicsomból kiűzte őket a Teremtő, mert megszegték parancsait, s örökös munkára itélte őket. Letelepedtek hát a szent hegy tövében s benépesítették annak környékét. Tiz patriárkha vagy tiz király uralkodott e helyen felettök. Ámde az emberek bünei felkeltették az Úr haragját s ujabb szerencsétlenséget hoztak rájok. Az egész nemzedék özönviz áldozata lőn, egy család kivételével, a melyet a legmagasabb gondviselés arra szánt, hogy az emberi nemet fentartsa s ujra benépesítse a földkerekségét. Ezek a legtöbb keleti néppel közös hagoymányok, mesés alakjokban elmondják mindazt, a mit ezek az ázsiai özönviztől megsemmisített ős emberiségről tudtak. A haláltól megmenekült törzsek ős hazájok földrajzát magokkal vitték s külön-külön uj hazájokra alkalmazták. Némelyek a Kaspi-tengertől nyugotra telepedtek meg s Édenöket az Ararát hegyére, Arménia hófedte csucsai közé helyezték s az eredeti négy folyamot a Mesopotamián átfolyó kettővel, a Tigrissel és Euphratessel helyettesítették. Mások magát a szent hegyet tették a Káspi tenger partjára és Phrygia belsejébe, az Albordsra és Berekynthoszra.

Az ős hagyomány szerint, a nagy hódító népek föllépése előtt, tizenötszáz évig egész Ázsia a skythák kezén volt. A skythák «a legrégibbek az emberek között», legalább részben azokhoz a turáni népfajokhoz tartoztak, a melyek Finnország mocsáros vidékeitől egész az Amur folyó partjáig, ma is Európa északi részén és Ázsiában laknak. A turáni néptörzseknek, a mennyire ma ismerjük, nincs egységes fajjellegök. Úgy látszik, hogy a fehér és sárga faj kereszteződéséből származott keverékfaj. Egyes törzsek a fehér népek minden megkülönböztető jelét magokon viselik, mások egészen a sárga színű népekhez ütnek. E két szélsőség között többféle változat észlelhető, a mint ugrás nélkül, fokozatos átmenetben a legtökéletesebb európai typusból a valódi chinai typusba csap át. Azonban ezen külsejökben elütő népségek eredeti nyelvegysége nyelvjárásaik rokonságából ma is meglátszik. A turáni nyelvcsalád a maga különböző változataiban nem annyira megállapodott, mint inkább alakulófélben levő nyelvjelenség. Egyszerübb, nyersebb és kidolgozatlanabb, mint bármely áriai vagy sémi nyelvjárás. Különböző elágazásainak nincs semmi nagyobb közös szókészletök, sőt még a nyelvtani részekben sem mindenütt mutatkozik az egyenlő alak. Sokszor a legszükségesebb főnevek, mint atya, anya, leány és fiu is kivesztek, s egyik-másik ágban synonymák pótolják helyöket. De mégis vannak közös szavaik, bárha ezek sem mutatnak oly állandó jelleget és szabályszerűséget mint az ária és sémi nyelvekben. A turáni számnevek és névmások közös forrásra vallanak, de itt sem nyilvánul az a szivós, megtartó erő, a melyet Ázsia és Európa legtöbb nyelvében látunk; és a leginkább szétvált nomád nyelvjárásokban talált közös szótövek jobbadán sokkal általánosabb alakuak és jellegűek, mint az ária és sémi szókincs tőhangjai. A turáni nyelveknek sokkal több közös vonásuk van mozgásukban, mint pozitiv alakjaikban. Minden képzelhető vonatkozást változatlan beszédrészek segítségével fejeznek ki, a melyek a tövekhez ragadnak a nélkül, hogy változást szenvednének. Név- és igeragozásuk mindig alkotó részeire bontható; s ha a ragok, mint önálló szavak, nagy részökben nem is tartották meg független jelentésöket, de módosító hatásuk azon szavakra, a melyekhez járulnak, mindig úgy érvényesül, mint azoktól különböző beszédrészeké.

A nomád törökök között még ma is él egy hagyomány, a mely az ő fajuk bölcsőjét a Pámir fensiktól egy kissé északra, az Altai hegység egyik völgyébe helyezi. Még ma nincs eldöntve, de nyelvrokonság, egyes hagyományok s közös nemzeti vonások igen valószínűvé teszik, hogy a K. utáni kilenczedik század végén Európába költözött magyarok őshazája is valahol itt kereshető. A török hagyomány szerint ezt a völgyet először minden oldalról magas és vasban gazdag hegyek vették körül. Egy tűzvész elolvasztotta a vaskövet s ezzel megsemmisítette a válaszfalat, a mely azt a világ többi részétől elkülönítette s lehetővé tette az első embereknek, hogy fogságukat elhagyják. A nép egy része nyugotra vette utját s Európa legvégső részéig hatolt, a hol némelyek szerint a bászkok képezik utolsó maradványait.

A többiek délre vonultak, elfoglalták Baktria sikjait, átkeltek az Indu-Kus nagy hegylánczán s először az iráni fensik szélén telepedtek meg. A hegység töve körül az országot erdőségek borítják, s vize is van bőven; de bennebb haladva, a folyamok fokozatosan apadnak, míg végre a homokba vesznek, kettő vagy három kivételével, melyek a nagy Hámun tóba ömlenek. A partok mentén haladó termékeny földszalagon kívül az egész ország rengeteg sós pusztaság. Ennek talaja hol kavics, hol finom futóhomok, a melyet a szél fölemel s végtelen hosszú, hullámszerű torkolatokká alakít; máshol a naptól megkeményedett és kiaszott agyag. A nemzet zöme a sikság nyugati szélén foglalt állandó lakást, azon a vidéken, a melyet később Médiának neveztek. Több törzs nyugot felé ment Atropaténébe, Armeniába, sőt Kisázsiába is. Mások délre nyomultak s az iráni fensikon alul, Susiana sikjain és a Tigris és Euphrates partjain telepedtek meg.

A Tigris és Euphrates Arméniában, a Fekete-tenger és Mesopotamia közt emelkedő hegysorozatok legmagasabbjából, a Niphateszből erednek. Az örök hó határát ez az egy éri el némely pontjain. Kezdetben párhuzamosan, de ellenkező irányban folynak, az Euphrates keletről nyugotra, Malatijehig, a Tigris nyugatról keletre Assyria irányában. Malatijehen túl az Euphrates hirtelen délnyugotra fordul, utat tör magának a Tauruson keresztül, mintha a Földközi-tengernek akarna menni, azután délkeletre hajlik, a Perzsa-öböl irányában. A Tigris a hegységből kijövet azonnal délre fordul s fokonkint közeledik az Euphrates felé. Bagdád táján a két folyót már csak néhány mértföldnyi sik és mély fekvésű terület választja el, de azért még nem egyesülnek. Miután husz-harmincz mértföld hosszuságban folytak majdnem párhuzamosan, ismét eltávolodnak egymástól s nem is találkoznak csak mint egy nyolczvan mértfölddel alább; ott a Satt-el-Arabot alkotják, s úgy szakadnak a Perzsa-öbölbe. Az Euphrates pályája közepén, balfelől két nagy mellékfolyót fogad magába, a Balikhot és a Kháburt, a melyek a Karadsa-Dágh vizeit viszik belé; a Kháburral való egyesülésétől torkolatáig nincs több mellékfolyója. Ellenben a Tigrist balfelől a Bitlisz Khai, a két Záb, az Adhem és a Dijáléh vizei növelik. A két folyó, pályája nagy részén hajókázható is, az Euphrates Szumeiszáttól, a Tigris Moszultól. A hóolvadás kezdetével, április elején vagy közepén nőni kezdenek, kilépnek medrökből s csak juniusban, a legnagyobb hőség idején térnek vissza.

A Tigris és Euphrates medenczéjének képe nem volt minden időben olyan, mint ma. A mi geologiai korszakunk kezdetén a két folyó, körülbelül öt fok hosszúságban, másodlagos formatiójú, hullámosan fodrozott nagy sikságon folyt keresztül, a melyet itt-ott a Masios hegyéből jövő vizfolyások barázdáltak. Ez a terület a folyók partjain és ott, a hol források fakadnak, termékeny, máshol terméketlen és csupasz. A sikság déli széle a tenger partját képezte, s a két folyó, valami húsz mértföldnyire egymástól, szakadt a Nár-Marrátu öbölbe, a melyet keletről az iráni hegyek utolsó falai, nyugatról az arab fensik szélét jelző homokos magaslatok zártak el. A völgy egész alsó része aránylag uj keletű terület, a melyet a Tigris és Euphrates meg más folyók, az Adhem, a Gyndes, a Khoaspes iszaplerakodása alkotott. Az utóbbiak hosszú ideig önálló folyók voltak s a főfolyókkal közösen töltötték be azt a tengert, a melyben elvesztek, míg végre a Tigris mellékfolyóivá lőnek. A Satt-el-Arab deltája ma is rohamos haladást mutat; a partvidék növekedése hetven év alatt csaknem egy angol mértföldre megy.

A régi időkben a föld előnyomulása sokkal észrevehetőbb volt s harmincz év alatt körülbelül egy földrajzi mértföldet kellett tennie. Ennélfogva bizonyosnak vehető, hogy azidőben, a mikor a települők leszállottak a völgybe, a Perzsa-öböl negyven vagy negyvenöt mértföldre volt bennebb, mint most; a Tigris és Euphrates külön, bizonyos távolságra egymástól, szakadtak a tengerbe s csak több ezer évvel később egyesültek.

Az első települők az iszaplerakodás területén, különösen ennek a Persa-öböl partjaival határos fele részén találhattak menedéket. Ez roppant kiterjedésű alföld volt, a melynek egyhangúságát semmiféle felszínváltozás nem törte meg. Az Euphrates, kellő partozat hiányában, jobbra is, balra is ágakat bocsátott, a melyek részint a Tigrisbe folytak, részint posványokká széledtek. A talaj egy része, soha sem kapván vizet, a nap égető sugaraitól megkeményedett, más része csaknem eltünt a puszta szelével beözönlött homok buczkái alatt; a többi rész sem volt egyéb dögleletes kigözölgésű mocsárnál, a melyet tizenkét, sőt tizenöt láb magasságú óriási nádasok borítottak. Hogy ez a puszta terület a világ egyik leggazdagabb országává legyen, előbb a vizek folyását kellett szabályozni rajta, a bizonyos pontok felé nehézkedő áradást csatornák segélyével egyenletesen kellett elosztani. Ez volt a kháldeai települők első feladata. De még e nélkül sem hiányoztak az ország segélyforrásai. Hasznos gyümölcsfája kevés van ugyan, «mert sem füge-, sem szőlő-, sem olajfája nincs»; de magától terem benne a gabona és a datolyapálma. «A talaj ott annyira kedvező a gabonaféléknek, hogy egy szem után rendesen kétszázat ad, s a kiváló minőségű földeken háromszázat is. A búza és árpa levele négy ujjnyi széles. Hogy a köles és szezám fanagyságra növekednek, arról, ámbár magam láttam, még sem szólok sokat, tudván, hogy a kik nem jártak Babylon földjén, nem igen adnának hitelt szavaimnak. Az olajat a szezámból készítik, az olajfa olaját sehol sem használják.»17 «A pálmafa minden más szükséglettel ellátja a lakosságot. Készítnek belőle valami kenyérfélét, bort, eczetet, mézet, kalácsokat s mindenféle szövetet; magvait a kovácsok szénnek használják; összetörve és beáztatva marhákat és juhokat hizlalnak velök. Mondják, hogy van egy perzsa dal, a mely a pálmafának háromszáz különféle használatát sorolja elé.» Hal van bőven, különösen márna és ponty; ezeknek a mai lakosság táplálásában is számottevő részök van. Kháldea csak egy dologban áll hátrább Egyiptomnál: nem lehet ott találni sem tömör mészkövet, sem márványt, sem bazaltot, sem gránitot s általán semmi olyan kemény kőnemet, a melyekben az egyiptomi művészek bőven válogathattak. A kháldeai építőmesterek kénytelenek voltak magából a talajból merítni az anyagot épületeikhez s a tégla alkalmazását a lehető legmesszebb vitték. Műveik nem is állhattak ellen az idő rombolásának s úgy elvesztették alakjokat, hogy a legtöbb esetben nem egyebek agyagtörmeléknél.

A szumer-akkád néven ismert, s hihetőleg turáni eredetű, nemzet az Euphrates partjához érkezésének első napjától fogva ismerte az irást, a művelődés legfőbb és legszükségesebb iparágait; volt rendes törvényhozása és befejezett vallása. Irása eredetileg tisztán hieroglyphikus volt, mint az egyiptomi. Minden irásjegy annak a dolognak a képe volt, a melyet jelezni akart, vagy azt az anyagot mutatta, a melyből, az analogia folytán, legkönnyebben ki lehetett találni a kifejezendő elvont fogalmat. Igy pl. az isten eszméjének jelelésére a nyolcz ágú csillagot választották; a király fogalmának kifejezésére a méh képéhez folyamodtak. A metsző és iró ügyetlensége ezt a két jegyet kivetkeztette alakjából s többé-kevésbé idomtalan azonos értékű jegyekkel helyettesítette: így és így a csillagot, így vagy így meg így a méhet. Az eredeti kép mind jobban-jobban elváltozott annyira, hogy az egy csoportot alkotó vonalak és ékek összességében nem lehetett megtalálni azt a típust, a melyet e vonások ábrázolni akartak. Szerencsére abban az időben, a mikor ez a módosulás bekövetkezett, az irásjegy kiolvasása végett már nem volt szükséges azon tárgy felismerése, a melyet egykor ábrázolt. A csillag jegye gépiesen idézte emlékezetbe az isten fogalmát, és az isten fogalma viszont a megfelelő, An szót juttatta az olvasó eszébe. Ily módon ez a hieroglyph , a mellett, hogy az isten jelképes értelmét megtartotta, egyszersmind az AN szótag jegyévé is vált oly szavakban, a melyeknek semmi közük sem volt az istenséghez. Több jegy csoportosításával oly szók kifejezésére jutottak, a melyeknek hangoztatása részben az egyik, részben a másik jegy kimondásával történt három csepp vizet jelent, s A-nak olvassák; a csillagot jelző jegygyel egyesítve, az istent jelenti, s AN-nak olvassák; ha pedig csoportot alkot, akkor A+AN, AAN annyi mint eső. Ennek a látszólag egyszerű rendszernek igen sok következetlensége, s tehát nehézsége van. Igen sok jegy többféle értelemmel bir s többféleképen is olvasható, kifejezi a végezni, megöregedni, befejezni, meghalni, kinyitni, vér, holttest fogalmát, s olvasása, a kifejezett fogalomhoz képest, BE, BAT, TIL, PAGAR, US, stb., egy szóval többhangú (polyphon) jegy. Mindezen jelentések és eltérő kiolvasások közül az olvasó, a mondat általános menete, az összefüggés és a jegyek helyzete szerint, a legtalálóbbnak látszó jelentést és olvasást választotta. Ez a többhangúság annyi zavart és homályosságot okozott, hogy néha magok az assyrok és babyloniaiak is elvesztek benne. «Ennek bizonyítására nem akarunk egyebet felhozni, mint azokat, a Ninive romjai közt oly nagy mennyiségben talált abc- és szótártöredékeket, a melyeket agyagtáblácskákra karczoltak, azzal a czéllal, hogy a nemzeti irásrendszer titkait feltárják. Az ékirás birtokunkban levő emlékeinek jó fele része nem egyéb, mint szamárhid, a melynek felhasználásával kibetüzhetjük a másik felerészt s a melytől épen úgy kérünk tanácsot, a mint azt ezelőtt kétezerötszáz esztendővel Asszirország tanulói tették.»18

A művelődés anyagi része, úgy látszik, kezdet óta eléggé fejlett állapotban volt. A hasznos fémek és drága érczek jegyei a legrégebbi keletű hieroglyphák közé tartoznak. Minthogy a turániak az Altai lejtőin éltek, a hol az ásványfélék és fémek majdnem tisztán és a föld felszínén találhatók, hamar megtanulták a bányászat, az olvasztás és az ötvösség mesterségét, s azt Kháldeába is átvitték. Ez ország legrégibb ismert sírjaiban már arany, bronz, sőt vas tárgyakat: késeket, szekerczéket, sarlókat, karpereczeket és vésett művű fülbevalókat is találtak. «E mellett találhatók faragott és csiszolt kovából készült szerszámok és fegyverek, nyilhegyek, balták és kalapácsok; ezek épen olyan használatban voltak, mint amazok. Legelterjedtebb ércz a bronz; ebből vannak az összes érczeszközök. A vas már sokkal ritkább, s termelésének nehézsége miatt valószinűleg drága fémnek tekintették; a helyett, hogy szerszámokat készítsenek belőle, karpereczeknek s más durva ékszereknek dolgozzák fel.»19 Más iparágakból, mint pl. a szövésből, semmi emlék sem maradt ránk. Csaknem teljesen ismeretlen a politikai kormányforma és a törvényhozás. Az ős kháldeai, illetőleg tán turáni jognak egyetlen birtokunkban levő töredéke is annyira homályos, hogy eltérő fordításokban lehet értelmezni. A legvalószinűbb hozzávetés szerint, olyan eseteket foglal magában, a melyekben, ha a család valamelyik tagját elmarasztaló itélet érte, s többi családtagok fel voltak oldva iránta való kötelességeik alól s jogukban állott a törvény teljes szigorát alkalmazni ellene. A mikor a férjet törvényes itélet hatalmazta el feleségének eltaszítására, ez urának kártalanítás fejében egy fél ezüstmintát tartozott fizetni. Ellenben, ha az asszony nyert jogot arra, hogy férjét, a ki vele igazságtalanul bánt, megtagadja, azt a szerencsétlent a folyóba dobták. A fiunak, bizonyos esetekben, joga volt megtagadni atyját vagy anyját. Akkor a bűnösnek talált atyát megnyirták és rabszolgaként adhatták el; az anyát holtig tartó fogságra itélték.


Tégladarab ékirással.
(Az özönvizről szóló elbeszélés.) A britt múzeumban.

Az első kháldeaiak a földet úgy képzelték, mint felfordított és alul üres sajkát. Ez azonban nem olyan volt, mint a nálunk használt hosszúdad sajkák, hanem teljesen kerek teknőféle, a milyent oly gyakran láthatunk a domborműveken, s a milyent még ma is használnak az Euphrates alsó folyásánál lakó törzsek. Az alsó üregben rejtőzött a mélység, a sötétség és halál tanyája. A boltozatos mennyezeten terült el a szoros értelemben vett föld, a melyet mindenfelül az Oceán folyam (Apszu) vett körül; Kháldeát a világ közepének tekintették. Jó messzire a Tigrisen túl emelkedett ezen országok hegysége, Kharszag Kalamma, a szent hegység, az istenek hegysége, a mely az eget a földhöz kapcsolta. Anna, az ég olyan volt, mint roppant nagy, félgömb alakú sapka; alsó része az Oceán folyamán túl, a föld sajkájának szélein nyugodott. A csillagos ég, «mely fedelként terjedt ki a föld felett», úgy forgott Kelet hegysége körül, mint valami támasz körül, s örök forgásában magával ragadta a boltozatára hintett álló csillagokat. Az ég és föld között kerengtek elül a hét bolygó, mint valami nagy élőlények, aztán a fellegek, szelek, a villám, az eső. A föld a mélységen, az ég a földön nyugodott. Az első kháldeaiak képzelő ereje odáig nem ment, hogy megkérdezze, hol nyugodott a mélység.


Sasfejű géniusz.
(London britt muz.)

Ezt a három részből álló mindenséget a különböző lényeknek és népeknek egész tömege népesítette be. Némelyek, úgymint az emberek és állatok, a nagy mindenségnek csak egy kis részére szorítkoztak, a többiek, úgymint a szellemek és istenek, minden különbség nélkül széledtek el a világ különböző tájain. A szellemek a jó, rossz vagy közömbös természeti erők megszemélyesítései, kik tetszésök szerint cselekszenek jól vagy rosszul, szabályozzák az égi testek rendjét és menetét, kiindulva az évszakokból, fujják a szeleket, öntik az esőt, csiráztatják a magot, kihozzák a vetést a földből, védelmezik vagy megölik mindazt, a mi él. Az istenek (an, dingir, dimir) magas rangú szellemek, a kik a világ nagy szakaszait vagy a természet nagy tüneményeit vezetik. A mindenség mindhárom vidékén egy-egy főisten uralkodik: az égben Anna, a földön Ea, a mélység fenekén Mullilla. Anna, az ég szelleme, az égnek teste is, lelke is volt: az anyagi ég és az égi anyagot vezérlő értelem. Ea, a föld szelleme, a föld felszínén és a légkörön uralkodik, de kedvelt tartózkodási helye az Oceán folyam; olykor csakugyan Riah istennőt, «a folyadékot, a vizet önmagában», teszik anyjává. Őt magát gyakran nevezik «az Oceán nagy halának, a felséges halnak.» Birodalmán jelképes hajón vonul végig, melyet gyermekei az istenek kormányoznak, mint Rá fiai a nap bárkáját az egyiptomiaknál. Neje Damkina vagy Davkina, a föld megszemélyesítése. Az isten kiterjeszkedik fölötte, megtermékenyíti, s ölelkezésökből születnek az anyagi vizek, a melyektől minden felvirul. Mullilla és női alakja Ninlilla a pokoli mélységben tanyáznak és fogadják az életből kilépő emberi lelkeket. A lelkek, az örök folyamon való átszállításuk után, Nyugot nagy hegységének tövéhez érkeznek, a mely mögött a nap lenyugszik, és bemennek a Kurnudébe, «a változhatatlan országba», arra «a vidékre, a honnan nincs visszatérés, abba a lakásba, a hová mindenki csak bemegy, de ki nem jön belőle, a melynek útján bemennek, de vissza nem fordulnak, abba a lakásba, a hol mindig mélyebbre hatolnak, abba a börtönbe, arra a helyre, a hol csak port és sárt kapnak táplálékul, a hol a világosságot többé nem látják s a hol sötétségben tévelygenek, a hol az árnyak úgy lepik el a boltozatot, mint a madarak». Ott nincs sem az igazaknak jutalmok, sem a gonoszoknak büntetésök; a jónak jutalmazása, a gonosznak büntetése a földön kezdődik s ott is végződik. De mégis van a mélység egyik zugában egy életforrás, a melyet a pokol szellemei elrejtenek a lelkek szeme elől; az oda közlekedést csak az istenek engedhetik meg, csak ők küldhetik vissza a földre a lelket, a kit vizökből itattak.

A nagy istenek alatt megszámlálhatatlan mennyiségben jártak-keltek a kisebb istenek és szellemek, örökös küzdelemben egymással. A nappali nap istene, Utu, Babbar, «elenyészteti a hazugságokat, szétszórja a gonosz befolyásokat és meghiusítja a kaján cselszövényeket». – «Nap, ott az égnek legmélyén, te ragyogsz; te megnyitod a zárakat, a melyek elzárják a fenséges egeket, te kinyitod az ég kapuját. Nap, te a föld felületére fordítod arczodat; nap, te úgy terjeszted szét a föld felett az ég végtelenségét, mint egy födelet». A tűz, Bilgi vagy Gisbar, magasabban áll magánál a napnál; «ő a főpap a föld felületén», akár az áldozati lángban ég, akár a házi tűzhelyen világít. «Én vagyok az arany tűz, a nagy, a mely fellobban a száraz nádból, az istenek fenséges jelvénye, a réznek lángja, az oltalmazó, a ki égő nyelveit kinyujtja; én vagyok Merudug küldöttje.» Merudug, «az, a ki a jót rendeli az emberek számára,» Éának a fia, közbenjáró az ő isteni atyja és a szenvedő emberiség között. Ő az, a kivel Éa kihirdetteti parancsait, kijelenti a nagy, a titkos nevet, a mely a gonosz szellemeket elűzi. «Ki az, ki az ő jégesője elől kitérhetne? Az ő akarata fenséges parancs, a melyet te érvényesíthetsz égen és földön. … Urunk, te fenséges vagy; ki hasonló hozzád?»


Szárnyas géniusz áldozati jelenetet ábrázoló féldomborművön Khorszabádban.

Az ördögök (démonok) és gonosz szellemek a pokolból szabadultak ki. Belopóznak mindenüvé s ott lappanganak mindenféle alakban, hogy a jó szellemeknek és embereknek árthassanak. Némelyek félistenek rangjában vannak s masz, küzdők, lamasz, kolosszusok (óriások), néven ismeretesek; mások hét főből álló osztályokat alkotnak, mint a papi rendek. Ilyenek az alal, rombolók, a tetal, harczosok, a maszkim, hurokvetők, «a kik a mélység legfenekén és a föld gyomrában rejtőznek, sem hím- sem nőneműek, nincs feleségök és gyermekeket sem nemzenek». Némelyek a természet általános rendjét támadják s a mindenség felforgatására törekednek. Mások gonosz szándékkal elegyednek az emberek közé: «egyik házból a másikba hatolnak; mint kigyók csúsznak be a kapukon. Megakadályozzák, hogy a feleség megtermékenyüljön férjétől, elragadják a gyermeket az ember térdéről; elhagyatják a szabad születésű nővel a házat, a hol szült; …elhagyatják a fiúval atyja házát». Leginkább a puszta helyeken szerettek tartózkodni s csak azért jöttek elé, hogy megtámadják az embereket és állatokat. Belopóztak a testbe s ott betegségeket idéztek elé. A döghalál és láz, a rémkép, a kisértet, a vérszopó vámpir, a különböző lidérczek, mind ehhez az iszonyatos fajhoz tartozó külön lények voltak. Az ember, mint támadásaik állandó czélpontja, úgy élt a földön, mint valami ismeretlen földre tévedett utas, a vad törzsek között. A maga védelmezése végett szövetségeseket kellett keresnie az istenek és szellemek között a démonok ellen, el kellett látnia magát támadó és védő fegyverekkel, egy szóval a mágiához kellett folyamodnia. Kháldea első lakóinak istentisztelete tényleg valóságos mágia, a melyben az istenséghez intézett vallásos dalok mind szellemidézésre vagy ördögűzésre fordultak, a pap pedig varázslónál és boszorkánymesternél is kevesebb.

Az akkadiak mellett, az emlékek egy más népfajt is megismertetnek velünk, a mely vérmérsékletben és törekvéseiben azoktól egészen eltért. Nyelve nagyon közeli rokona volt a hébernek, arabnak és más sémi nyelvalakoknak. Keletkezése homályos. A tudósok nagyobb részének az a véleménye, hogy észak-keletről származott s hogy kezdetben Arméniában, az Ararát tövében, a Tigris, Euphrates és Kur felső folyásánál, ütött tanyát; mások délen, az arab félszigeten keresik első lakóhelyét. A legrégibb emlékek már a Tigris, Euphrates és Perzsa-öböl mellett mutatják be. Egyik része, a jelentékenyebb, a két folyam között, az ország előbbi urai mellett lakott s később a kháldeai nép vezérlő elemévé lőn. Más törzsei az arab sivatag és a Tigris és Euphrates torkolatával határos mocsárok összetalálkozásánál telepedtek meg s az árámaeabeliek nevén voltak ismeretesek. A családnak egy harmadik ága a Perzsa-öböl nyugoti oldalán és szomszédos Sur, Arad, Dilmun vagy Tilvum szigeteken szállott meg, a Tigris torkolatától némi távolságban; egy Berosusnál följegyzett régi hagyomány ide tette a kháldeai műveltség eredetét. Az ujan jöttek vallása érezhetőleg különbözött az ország régi urainak vallásától. Ezek a holdat imádták főisten gyanánt; istennőjük tulajdonképen csak egy volt, Istar, a szerelem és háború királynéja, a hold és a Venus bolygó úrnője; csakhogy annyi példányban, a hány vallásos központ vala. A semiták a napot a többi isten fölé emelték, egy személyben egyesítvén a nemzés két fő elvét, a hím és női elvet. Anu, az ég istene ketté vált, s női részéből lett Anat; épen így Atlu, Bel, az úr, kinek Belit vagy Beltis; Marduk, kinek Zarpanit lett a női része. A semiták és turániak vallásos eszméinek egyesülése lassan és ismeretlen körülmények között folyt le; az előbbiek teljes tartalmában átvették a régi pantheont. Némely főistenségek azonosultak egymással. Utu, a nappali nap és Samásh, Mulhilla és Bilu, Merudug és Marduk, azonos istenségekké váltak. A nagyobb rész vagy megtartotta régi nevét, vagy alig módosította. Az alsóbb rendű istenek az ég háromszáz és a föld hatszáz szellemének egyetemébe kerültek, anélkül, hogy eredeti jelentésökből valamit elvesztettek volna. Az így módosult vallás nem volt egyéb, mint ellentétes és gyakran össze sem függő fogalmak keveréke. És ez nem is lehetett másképen, tekintve, hogy egy részöket a nem sémita törzsek szellem-rendszeréből és mágikus babonáiból, más részöket a sémiták naptiszteletéből és csillagászati alapon kelt vallásos felfogásából kölcsönözték.


Istár (Mylitta) istennő.

Kezdetben az istenek nem voltak szabályszerű hierarchia szerint csoportosítva és elosztva. Egymás mellett állottak, minden alárendeltség nélkül, s elsőséget csak valamely város vagy nép kebelében nyerhettek; így Anu Urukban, Bel Nipurban, Marduk Babylonban. Az istenek tiszteletének rendje és elsőbbsége a politika esélyeitől függött. A leghatalmasabb város a maga istenét mindig a többi isten felébe emelte. Szin, a hold-isten, akkor emelkedett az elsőségre, a mikor a főhatalom Uru birtokában volt; Samas, a napisten akkor, a mikor Larszam lett a leghatalmasabb város. Miként Egyiptomban, úgy itt is a politikai hatalom egysége készítette elé az egységes vallásrendszert. Az istenek mind többet veszítettek egyéniségökből, s hová-tovább erőre kapott az az irány, hogy ne legyenek egyebek, mint a vezérállam istenének különböző erőnyilvánulásai és megjelenései. Egyes iskolák, a többi között az eridui, az istenség absolut egységét hirdették s imáikat az egy istenhez intézték. Azonban tanaik nem tudtak meggyökerezni s elég korán eltűntek, több mint háromezer évvel időszámításunk előtt. Csak mintegy ezer évvel azután, I. Sargina, Agáde királya, és ennek fia Naramszin alatt sikerült a papoknak szabályos rendszert alakítniok, olyant, a melyben az istenek nem egymás mellett, egyenlő méltóságban, hanem alárendeltségi viszonyban állottak. A független istentiszteleti alakok helyébe a hivatalos vallásnak egy neme lépett. Ez aztán vetélytárs nélkül uralkodott Kháldeában és Assyriában egyaránt.

A szent kormányzat tetejében trónol a legmagasabb háromság: Anu, Bilu (Bél), Ea. Anu, az ég, «az ősi, az istenek atyja, az alvilág fejedelme, a sötétség és rejtett kincsek ura», emberi alakot mutat sasfarkkal; fejét roppant hal takarja s onnan vállaira és csipőire nyulik le. Bél, «a demiurgos, a világ nagy ura, az összes vidékek ura, a szellemek fejedelme», trónon ülő király. Két mellék alakja is van: Bél-Marduk, a másik demiurgos, Babylonban és Bél-Dagan, a kinek haltestéhez, felül, emberi törzs járul. Ea, «az okos vezető, a látható világ ura, a tudományok, a dicsőség, az élet mestere», a vízeken haladó szellem, olyan genius, kinek négy kiterjesztett szárnya van, mint a kherubimnak. Mindezen istenek oldalán női istenség is van, a ki az ő szenvedő alakjok, mintegy visszatükröződésök, úgy mint: Anat (Anaitis), Belit (Beltis, Mylitta) és Davkina (Dauke) Anat, Belit és Davkina, minthogy kevesebb eleven erő van bennök, mint férfi-társaikban, könynyen egymásba olvadnak, s legtöbbször egyetlen istennővé egyesülnek, a ki Belit nevet veszen fel, s a természet női elvét, a nedves és termékeny anyagot személyesíti.


Anu (Dagon).

Ez az első háromság csak ingadozó és határozatlan lényeket foglal magában; a második teljes határozott személyiségekből áll, a kik az előbbieknek származékai és jelképei. Alkotó tagjai: Szin, a holdisten, Samas, a napisten és Ramánu, a levegőég istene. Minthogy a khaldeaiak mindenelőtt csillagászok voltak, a holdistennek adták az elsőséget a napistennel szemben. Szin a világító (Nannaru), az ő szemökben «a fölény, a hatalmas, a sugárzó» volt, s egyszersmind «a hónap harmincz napjának ura». Samas, «a nagy mozgató, a kormányzó, égnek és földnek itélőbirája». Ramánu (Mermeru), «ég és föld kormányzója, a bőség osztogatója, a csatornák ura», egy személyben jóltevő és félelmes szerepet is játszik. Mint a zivatar, forgószél, vízáradás, villámlás intézője, úgy forgatja a négy ágú villámot, mint valami lángpallost. A második háromság után következnek a bolygók védő istenei, öten: Ninip (Saturnus), Marduk (Jupiter), Nergal (Mars), Istar (Venus) és Nabu (Mercur). Ninip, a kit gyakran a Szandannu (a hatalmas) névvel jelöltek, nem más, mint az assyr Herakles; ő az, a kit a Louvre domborművei óriásnak ábrázolnak, a ki karjai közt oroszlánfejet fojt meg. Neki adják a legnagyobb erőre valló czímeket: ő «a rettenetes, a vitézek ura, az erő nagymestere, az ellenségek megsemmisítője, a ki megfékezi az engedetleneket és kiírtja a lázadókat, ő a vasnak is parancsol». Marduk később Babylon főistenévé lett s összeolvadott Bél-lel. Nergal «a nagy hős, csaták királya, a harczok mestere, az istenek bajvívója», czímeket viseli; emberfejű, vagy emberi testtörzszsel ellátott oroszlánnak ábrázolták: Istar, miként Anat és Beltis, a természetet személyesíti. Egyik szerepében, harczosnő, «a győzelem királynéja» és «hadi tettek elbírálója». Mint ilyen oroszlán, vagy bika hátán áll, fején csillagos süveg, fegyverzete kézij és puzdra. Ő egyszersmind a gyönyör és nemzés istennője, és Zirbanit, «lények létrehozója», vagy Zarpanit, melléknevet visel; ekkor meztelen alakban jelenik meg s kezeit mellére nyomja, vagy gyermeket szoptat.


Samas imádása.
Agyagtábla Szipparából.

Végre Nabu «a mindenség főura, a természet műveinek rendezője, a ki napkeltére elhozza a napnyugtát». Őt úgy tekintették, mint ősképét mindannak, a mi a földön jeles és kíváló, mint a királyok mintaképét, a kihez hasonlókká lenni minden erejökből törekedniük kell.

Az öt bolygó istenei, a két háromság és a főisten, együtt az istenek nagy tanácsát alkották. Ők voltak az istenek urai, az év tizenkét hónapjának, az állatkör jegyeinek vezetői. Tiszteletök az egész országra kiterjedt s a hivatalos vallás alapját képezte; de a néphit rajtok kívül még nagy számú másodrendű istent is imádott. Ezek közül némelyek voltaképen nem voltak egyebek, mint a nagy istenek nevének kettőzései, a kiknek a helyi hagyomány külön létel tulajdonított. Zagar Ninipnek egyik mellék-alakja; Belit-Balati «az élet úrnője», egyik személyesített mellékneve Belitnek. Mások valóságos személyek voltak; volt bizonyos jelentőségök is egy s más foglalkozás vagy munkakör intézésében, mint pl. Asmun és Kummut; vagy az aratásra vigyáztak, mint Szerákh. Báu volt a khaos, Martu, Anu fia, a Nyugot, Sutu, a Dél. Többeket a szomszéd népektől pl. a Susabeliektől, vettek át. A harminczhat dekászt ugyanannyi isten személyesítette, a kiket «másodrendű isteneknek» neveztek. E másodrendű istenek, felerészben a föld felett, felerészben a föld alatt laktak, hogy erre itt is, ott is ügyeljenek. Minden tíz napban leküldöttek egyet közülök a felső vidékről az alsóba, s viszont az alsóból is felküldöttek egyet a felsőre. És ez a cserélkezés változatlanul folyt szüntelen.» Ez a tudós és szigorúan szabályozott rendszer nem elégítette ki a kháldeai népek babonás hitét. A régi szellemtisztelet gyakorlata, noha az uj istentiszteleti alakok mellett mindinkább kiszorult, a mágiában mégis fennmaradt, s mint népvallásnak, éppen olyan szabályos szervezete volt, mint a másiknak. A mágikus papságnak három osztálya volt: az ördögűzők, igézők, varázslók, az orvosok a tehosophok. «Arra törekedett, hogy a rosszat elhárítsa, a jót előidézze, akár tisztitó szertartásokkal, akár áldozatokkal vagy varázslatokkal».20 Az alkalmazott szertartások és varázslatok egy része megmaradt egy nagy műben, melynek töredékei a britt muzeumban vannak.


Nabu isten szobra.
Találták Nimrudban.

Ez a munka három könyvből állott. A Gonosz szellemek könyvében a démonok elleni könyörgések vannak meg; a második könyvet a betegségek ellen használt ördögűzési formulák töltik meg; a harmadikban az istenek idézésére szolgáló titkos hymnusok találhatók. A leghatásosabb oltalmazó formula «a nagy fenséges névtől», attól az istenségtől kölcsönözte hatalmát, a kit egyedül Ea ismert, s a kinek tudományát Meruduggal közli. A varázslás szükséges kiegészítő eszközei voltak a különféle talizmánok: butorokra, ruházatra kötött vagy varrt kelmeszalagok, fából, kőből, égetett földből készült bálványképek, szörnyek és géniusok szobrocskái. A bűvszerek viselője vagy birtokosa sérthetetlen vala, még az istenek ellenében is; mert a talizmán «olyan korlát volt, a melyet félre nem tolnak, olyan korlát, a melyen még az egek sem törhetnek keresztül, korlátja égnek és földnek, a melyet el nem mozdít senki, ki nem dönt semmiféle isten; védő sorompó, a melyen nem lehet erőt venni gonosz igézet elleni rendeltetésében; védő sorompó, a mely szilárdan megáll a gonosz igézettel szemben». Van a Louvre-ban egy bronz szobrocska, a mely kutya testű, sasszárnyú, oroszlánkörmű, skorpiofarkú, csontvázkoponyájú és kecskeszarvú démont ábrázol; hátán négy kiterjesztett szárnya van. Ez egy talizmán. A csípőjére hosszan véset felirat arról értesít, «hogy ez a csinos személyiség a délnyugoti szél démona»; s hogy szobra, ha a kapura vagy ablakba tették, minden gonosz szellemet távol tartott.

A jóltevő irányban működő mágus mellett ott volt a bűbájos is, a ki gonosz szándékkal idézi a démonokat; ott volt a varázsló, a kuruzsló asszony, a boszorkány, a varázsitalkészítő. A kháldeai boszorkánymester, miként mai sorsosai, árult mindenféle bűvös italt, kuruzsolt, varázsmondataival felszabadította a mélység szellemeit. «A varázsmondat úgy hat az emberre, mint valami gonosz szellem, … a gonoszság varázsigéje a betegség forrása.» Azt hitték, hogy minden betegség babonázás útján kerül az emberbe, s hogy csak úgy gyógyítható, ha a gonosz igézet hatását ellenigézet semmisíti meg. Babylonban nem is voltak szoros értelemben vett orvosok. Ellenben voltak varázsló papok, a kik varázsitalokat és bűvszereket árultak a betegségek ellen. Századok során szerzett tapasztalat kétségtelenül velök is megismertette bizonyos növények és orvosi szerek hatását; varázsitalaik és poraik gyakran valóságos orvosságok voltak a különböző betegségekben. Azonban a varázslás sohasem maradott el sem porok, sem italok mellől. Ha a beteg meg talált gyógyulni, nem az orvosságot, hanem a varázslást illette a gyógyítás érdeme.

 

A teremtés, az özönviz; Kháldea mesés története. Az első történeti királyok.

A Kháldeába települt népek, összeolvadásuk folyamán elvesztették költözésök emlékezetét; származásuk helyét is ebbe az országba tették, abban a hitben, hogy azt ők öröktől fogva birják és lakják. «Azon időben, a mikor az, a mi a magasban van, még nem viselte az ég nevet; azon időben, a mikor azt, a mi alant van, még nem nevezték földnek», Apszu, a feneketlen mélység, és Mummu Tiamát, a tenger khaosa, egyesültek s afféle képzeleti lényegek hoztak létre, a milyeneket az emlékeken látunk: madártestű harczosokat, hollóarczú embereket, emberfejű bikákat, négy testű és halfarkú ebeket. Ez a szörnyű fajzat megsemmisült az istenek nyomása alatt, s a mostani világ részenkint, hét nap alatt jött létre. Ezek voltak: a föld, az égbolt, a csillagok, a bolygók, az állatok s utoljára az ember, a ki Ea kezéből került ki. Az embert négy nagy folyam közt fekvő gyönyörű kertbe helyezték. E folyamok, a héber hagyomány szerint: az Euphrates, a Tigris, a Pison és a Gihon. Miután a magasságban lakozó parancsainak megszegése miatt száműzték, leszállott Kháldea síkjaira és azt hamar benépesítette utódaival. «Minden törvény nélkül éltek, mint az állatok. De az első évben a Vörös-tengerből, azon a helyen, a hol ez Babylonia határát érinti, egy Oannés nevű értelmes állat jött ki. Egész teste hal volt, de halfeje fölött emberfej emelkedett, halfarkából emberi lábak nyultak ki. Hangja is emberi volt; képe még ma is emlékezetben van. Ez az állat a nappalt minden táplálék nélkül töltötte az emberek között; megtanította őket a betük használatára, mindenféle tudományra és mesterségre, a városalapítás, templomépítés szabályaira, megismertette a törvények alapelveit és a geometriát, megmutatta nekik a vetést és az aratást; egyszóval felruházta az embert mindannak ismeretével, a mi az életet megenyhítheti. Azóta nem találtak fel semmi nevezetest. Napnyugtával ez a szörnyalakú Oannés ismét a tengerbe merült s az éjet a hullámok között töltötte, mert kétéltű volt. Írt egy könyvet a dolgok eredetéről és a művelődésről, s azt az embereknek adta át.»21

Hosszú idő folyt le az istennek ezen első megnyilatkozása és az első mesés dynastia között. «Az első király a kháldeai Aloros volt Babylonból. Erről semmi egyebet nem beszélnek, mint hogy őt maga az istenség választotta ki a nép őréül. Ez tiz szárig, azaz harminczhatezer évig uralkodott, mert a szár (saros) annyi mint háromezerhatszáz, a nér (neros) hatszáz, a szósz (sosos) hatvan évi idő. Aloros halála után fia Alapáros kormányzott három száron keresztül. Ezt a Pantibiblia városából származó Amilláros követte s uralkodott tizenhárom szárig. Ennek uralkodása alatt jött ki a Vörös-tengerből második Annédotos, szintén félisten, ki az ő félig ember, félig halalakjával nagyon hasonlított Oannéshez. Utána a szintén Pantibibliából származó Khaldeai Ammenon uralkodott tizenkét szárra terjedő időn át. Alatta jelent meg, a mint mondják, a titokzatos Oannes. Azután a pantibibliai Amelagaros kormányzott tizennyolcz szárig. Utóda volt Davos, a pásztor, Pantibibliából, tiz száron keresztül. Alatta jött ki még egyszer a Vörös-tengerből a negyedik Annedotos, ugyanazon alakban, mint a többiek. Utána a pantibibliai Evedorankhos uralkodott tizennyolc szárnyi időig. Alatta megint egy más szörny, Anodaphos nevű, jött ki a tengerből. Ezek a különböző szörnyek nagy gonddal és pontról-pontra fejlesztették azt, a mit Oannés egy huzamban tárt fel. A következő uralkodók voltak: a khaldeai Amempsinos Larankhából, és a khaldeai Obartes, szintén Larankhából; az első tiz, a második nyolc szárig uralkodott. Végre, Obartes halála után, fia Xisuthros ült a trónon tizennyolcz száron át. Alatta volt a nagy özönvíz. És így erre az időkörre összesen tiz királyt számítanak, a kiknek uralkodásuk együttesen százhúsz szárra terjedett.»

A klasszikus irók tréfát űztek azokból a mesés évszámokból, a melyeket a khaldeaiak első királyaiknak tulajdonítottak. Valóban úgy látszik, hogy a világ kezdetétől az özönvízig hatszázkilenczvenegyezerkétszáz esztendőt vettek fel, s ebből kétszázötvenkilenczezerkétszázat az Aloros trónralépését megelőző időre tettek, négyszázharminczkétezeret pedig nagylelkűen megosztottak közte és legközelebbi utódai között. Egypár jelenkorbeli történetiró, hogy valami elfogadható magyarázatot találjon, egyező véleménynyel csillagászati jelentőséget tulajdonít ennek a tiz királynak és az állatkör tiz jegyére ismer bennök. A 432,000 évet, mint a tiz király uralkodásának együttes időtartamát, ha egynek-egynek 43,200 évet tulajdonítottak, láthatólag úgy számították, hogy egy 12 X 43,200 évből álló nagy csillagászati időkörrel találjon, a melynek megléte bizonyíthatónak látszik, de eredete és czélja ismeretlen. Az özönvizet megelőző idők mintegy kisérleti időkört képeztek, a melynek folyamán a még műveletlen emberiségnek a magasból kellett többszörös támogatást nyernie az őt környező nehézségek leküzdésére. E támogatások az istenség hat izben történt kijelentésében valósultak, s kétségtelenül megfeleltek a szent könyvek számának, a melyekben a papok a kijelentett törvénynek legteljesebb kifejezését látták.

Azonban az emberek bűnbe estek, és Bél, haragjában elhatározta, hogy megsemmisíti őket. Samasnapisti, melléknevén Khasziszadra király, Berosus Xisuthrosa, rendeletet kapott az istenektől: «Surippaki ember, Ubaratutu fia, készíts egy nagy hajót magad és tieid számára; mert én meg akarom semmisítni az élet magját. Vidd be ebbe a hajóba az összes lények életmagját, hogy megtartsd.» Meghagyta neki, hogy a könyveket, azokat, a melyekben a kezdet, a közép és a vég vagyon, ássa el Szippara városában, s ha mindent előkészített, induljon útjára. Mikor Xisuthros azt kérdezte: «Hová?» így felelt: «Az istenekhez», és hozzátette, hogy imádkoznia kell az emberek sorsának jobbrafordulásáért. Xisuthros engedelmeskedett, hajót épített és bekente földi szurokkal. «Mindent összeszedtem, a mim volt; összeszedtem, a mim volt ezüstben; összeszedtem, a mim volt aranyban, összegyüjtöttem mindazt, a mivel a fajok életmagjából rendelkeztem. Mikor minden együtt volt, bevittem a hajóba: összes szolgáimat és szolgálóimat, a mezők barmait, a mezők vadállatait és az én fiatal rokonaimat; ezeket egytől-egyig bevittem.» Mikor ez a művelet készen volt, megszólalt egy hang: «Estére megered a romlást hozó eső; menj be hajódba és zárd be ajtódat.» Megérkezett az idő, a melyet a hang jelentett, a mikor mondta: «Estére megered a romlást hozó eső.» Remegve vártam az éj közeledését; a hajóba menésre kitűzött nap estéjén félelem fogott el. Mégis bementem hajómba s bezártam ajtómat; a hajót, bezárása után, minden benne levő lénynyel együtt, Buszur-sadi-rabi kormányosra biztam.»

«Reggel dühöngve indult meg a zivatar s elborította az eget, egész terjedelmében. Ramánu az ég közepén mennydörgött, Nebo és Sárru együttesen nyomultak előre; a rombolók áthaladtak hegyeken és síkokon; Nergal felkavarta a forgószeleket: Ninip határtalan folyást engedett a vizeknek; a szellemek vitték a romlást minden irányban s pusztítva seperték végig a földet; Ramánu áradata felcsapott az égig s a nappali fény a sötétségbe enyészett … A testvér nem látta testvérét, az emberek nem ismerték meg egymást; magok az istenek is remegtek az özönviztől az égben, és menedéket kerestek; fölmentek Anu egének csúcsára. – Istár siratta az emberek sorsát, és az istenek és jó szellemek vele együtt sírtak; az istenek keservesen jajgattak trónjokon. … Hat nap és hét éjjel tartotta a szél, a zivatar és az orkán uralma. A hetedik nap hajnalán megállott az eső, lecsendesedett a zivatar, a mely mint hatalmas hadsereg, csatázik vala. A tenger leapadt, a szél és a zivatar véget ért. Sírva haladtam végig a tengeren; hiszen az egész emberiség iszapba veszett, s a holttestek úgy úsztak körülöttem, miként a fák. Kinyitottam az ablakot, és mikor a világosság arczomra vetődött, bánat fogta el szivemet; leültem és sírtam; arczomon végig csorogtak a könyek.»

Az emberi nem sorsát rejtő bárkaház Nizir országban, a gordyaioni hegyek tetején állapodott meg. Hat napi veszteglés után «kibocsátottam egy galambot és elrepítettem. A galamb repdesett ide s tova, s nem találván helyet, hova leszálljon, visszatért. Majd egy fecskét bocsátottam ki és repítettem el. A fecske repdesett ide s tova, s nem találván helyet, hova leszálljon, visszatért. Kibocsátottam s elrepítettem egy hollót. A holló elment, hullákat látott meg a vizen és enni kezdett belőlök; lebegett, eltávozott és nem tért vissza. Akkor kibocsátottam az állatokat a négy szél irányában, italáldozatot öntöttem, oltárt építettem a hegy tetején.» Az áldozat illata fölemelkedett az istenekhez; azok oda futottak és örvendeztek; de Bél látván, hogy nem pusztult el minden ember, dühében le akarta mészárolni az életben maradtakat. Végre Xisuthros könyörgései megengesztelték haragját; beleegyezett, hogy a mit a bárka mentett meg az emberiségből, az életben maradjon, s többé ne legyen özönviz. «Midőn itélete elhangzott, Bél belépett a hajóba, kézenfogott és kivezetett; kivezette feleségemet s kezét kezembe tette.» A monda még azt is hozzáteszi, hogy Bél akkor ezt a jóslatot mondta: «Ez ideig Samasnapisti ember volt; ezután ő és felesége egyesülni fognak az istenekkel és messze vidékeken, a folyók torkolatánál fognak lakozni.» Khasziszadra valóban eltünt. «A kik a hajón maradtak, a mint nem látták visszatérni, kijöttek és keresésére indultak, nevét kiáltozva. Ő maga ugyan nem mutatkozott, de az égből szózat hallszott, a mely azt rendelte nekik, hogy legyenek tisztelettel az istenek iránt, mert ő, jámborsága fejében, az istenek közé költözött, s felesége, leánya és a kormányos ugyanazon megdicsőülésben részesültek. Azt mondta nekik továbbá, hogy térjenek vissza Babylonba; hogy nekik, a Szipparából jötteknek, feladatuk kiásni a könyveket s visszaadni az embereknek; végre, hogy az a föld, a hol vannak, Arménia.» A mint e szavakat hallották, áldoztak az isteneknek és elmentek Babylonba. Az Arméniában megállapodott bárkának egy része még ma is megvan a gordyaioni hegyekben; némely zarándokok levakarják az azt borító szurkot, s mint bűvszert használják a gonosz igézetek elhárítására. Xisuthros társai, a mint Babylonba megérkeztek, kiásták a szippárai könyveket, sok könyvet irtak, templomokat építettek s új Babylont alapítottak.»

A tőlök származott új nemzedék óriásokból állott. A khaldeai mondák Etána vagy Titán, Ner és más rettentő, lázadó óriások nevét ismerték. «Beszélik, hogy az első emberek, elbizakodván erejökben és nagyságukban, megvetették az isteneket s nagyobbaknak tartották magukat azoknál. Emeltek hát egy nagyon magas tornyot, azon a helyen, a hol most Babylon van. Már az ég felé közeledett, mikor a szelek, segítségükre jövén az isteneknek, a munkásokra döntötték az épületet. Ennek romjait Babelnek nevezték. Addig az embereknek csak egy nyelvök volt, de az istenek arra kényszerítették, hogy ezután különféle nyelveken beszéljenek.» Ez a történet majdnem ugyanezen alakban fordul elő a héberek szent könyveiben is. Ez elbeszélés egyik változata szerint A nyelvek tornya Uru szomszédságában volt, mely déli Khaldeának egyik legrégibb, ha nem épen a legrégibb székvárosa. Azonban a legáltalánosabb hagyomány, tehát a biblia is, Babylon mellé vagy épen Babylonba helyezi. Mindamellett nem lehet elfogadni a bibliai etymologiát, a mely a Bábel szót bátál-ból (összezavarni) származtatja; a mi nem felel meg a szó igazi helyesirásának. Bábel, Báb-ilu egyszerűen annyit jelent, mint «Ilu isten kapuja». Magát a tornyot a khaldeaiak a borszippai toronynyal azonosították, a mely Nabukudurusszur király bizonyságtétele szerint, emlékezet előtti idő óta befejezetlen volt. Ez hét lépcsőzeten épült emeletből állott. Mindeniket más-más istennek szentelték, s annak szinével festették be. Minden emelet tökéletes négyszögben és beugrással épült, úgy hogy az egész építmény, alul nagyon széles, felül nagyon keskeny lépcsőzetes pyrámishoz hasonlított. Alapzata maga is négyszögben emelkedett ki a talajból s a fölébe épített két emelet számát nyolczra egészítette ki. A babyloniai gyakorlattal ellenkezőleg, az építménynek nem szögletei, hanem lapjai állottak a négy világtáj irányában.

Az első emberi dynastia uralkodásának kezdete mindjárt az özönvizet és a nyelvek összezavarodását követő időre esett. Ez, Berosus tanusága szerint, kháldeai volt és nyolczvanhat királyt számlált, a kik együttesen harmincznégyezernyolczvan évig uralkodtak. A két első, Evékhus és Khomaszbélosz, kétezernégyszáz, illetőleg kétezerötszáz évig ült a trónon. Syncellus szerint mindössze hat uralkodóból állott. Ezek voltak: Evékhus, Khomaszbélos, Pórosz, Nékhubász, Nabiosz, Onibállosz és Zinzirosz, s uralkodásuk, együttvéve, csak kétszázhuszonöt évre terjedett. E nevekben nem kell semmiféle történeti jelentőséget keresnünk, valamint arra sincs miért törekednünk, hogy ezen első dynastia időtartamát a valószínűséggel egyeztessük. A khaldeabeliek történetök első korszakait teletöltötték mindenféle hősi mesével. Ezeknek maradt is egy pár nyomuk a hagyományban és az emlékeken.

Északon uralkodott a héberek szerint, «Nimrod, az első, a ki hatalmassá lett a földön. Hatalmas vadász volt ő az örökkévaló előtt. Ezért mondják mind e mai napig: Hatalmas vadász az Örökkévaló előtt, mint Nimrod. És az ő birodalmának kezdete vala Bábel, Erekh, Akkád és Kalneh Sennaar országban.» Josephus neki tulajdonította a Nyelvek tornyának építését. A keresztyén magyarázók Bélossal azonosították. Az arab hagyomány azt beszéli, hogy Abrahámot, a hébert, égő kemenczébe dobta és sason akart az égbe emelkedni. Dicsőségének országában, a nép képzelete még ma is odakapcsolja nevét Felső- és Alsó-Khaldea minden jelentékenyebb romjához. És az emlékek ezideig mégis hallgatnak felőle; utódai ismeretlenek; a biblia nem mondja meg, hogy mennyi idővel élt tovább a birodalma, mint ő, de még azt sem, hogy tovább élt.

A mit a héber hagyomány Nimrodnak tulajdonít, azt khaldeai, csaknem az utolsó vonásig, Isztubárra, Surippák királyára ruházta. Ő is Urukban székelt, mint Nimrod, ő is bejárta a földet, miként az, ő is nagy vadász volt az Örökkévaló előtt, mint Nimrod. Egy Bul nevű, tengeri szörnyeteg pusztította az országot s kényszerítette a lakosokat, hogy fiatal lányokat vigyenek neki; a kiket aztán elnyelt. Isztubár így szólt az ő vadászához, Szaidhoz: «Menj, vadászom, s vidd magaddal Hakoitu asszonyt és Upaszamru asszonyt; és mikor a szörny megjelenik, kilépvén birodalmából, mind a két nő vesse le ruháját; így szépségök látható lesz, és ő, a szörnyeteg rájok fog rohanni. Akkor te vágd le őt, hogy így adja kezedbe magát.» Három nap multán, Szaid diadallal tért vissza Uruk városába. Pedig Szaid a legkisebb volt a hős szolgái között. Barátja és nagy vállalatainak meghitt társa Eabáni nevű szörnyeteg vala, a kinek első része ember, hátsó fele bika volt. Isztubár és Eabáni, mikor Khumbaba, Elam királya, megtámadta őket, a támadót megölték s palotáját kifosztották. Ekkor Istár istennő elbámulván tetteiken, belészeretett Isztubárba. Gyönyörrel fordítá szemét Isztár királyné Isztubárra és így szólott hozzá: «Hallgass reám, Isztubár, és légy férjem; én leszek a te társnéd és te leszel az én társam; te leszel az én férjem és én leszek a te feleséged … Akkor hatalmad alatt fognak állani királyok, országnagyok és fejedelmek, el fogják hozni neked hegységek és síkságok adóját, hozni fognak neked hódolati ajándékokat … Nem lesz vetélytársad.» Az istennő szerelme halálos volt annak, a ki elfogadta; kedvesei szomorú tanúságot tettek erről. Isztubár visszautasította a veszedelmes kitüntetést. Megbántva büszkeségében, az istennő szárnyas bikát küldött ellene, épen olyant, a milyenek később az assyr királyok palotáit ékesítették. «Eabáni legyőzte erejét, mert Eabáni átdöfte testét; megragadta az égi bikát fejénél fogva s nyakába szúrta fegyverét.»

Azonban az öregség és betegség csak megjön. Eabáni meghal s Isztubár, ki soha semmitől sem félt, elkezd «félni a haláltól, az ember legutolsó ellenségétől». Elhatározza, hogy őséhez Xizuthroshoz folyamodik tanácsért, hogy bajaira orvosságot kapjon tőle s megtudja a halhatatlanság titkát. Egy álom rámutat az útra, a melyet követnie kell. Miután áthaladt Masz országon, melynek bejáratát skorpio-emberek őrzik, a kik a nap felkelésére és lemenésére vigyáznak, a tenger partjához érkezik, hajót épít és beleül Urbil mágussal. Másfél hónapi hajózás után egy mocsaraktól körülvett országba érkeznek; ebben lakozik az istenek közé emelt öreg király. Messziről meglátják, a mint felesége mellett alszik, de nem tudnak áthatolni a paradicsomot elzáró vízfolyáson. Xisuthros kiáltásukra felébred, elbeszéli nekik, hogy miképen mentette ki őt jámborsága az özönvízből és megtanítja Isztubárt azokra az engesztelő szertartásokra, a melyek számára örökéletet biztosítnak az istenek között. Ilyen csodás elbeszéléseket tettek történetök kezdetére a khaldeai költők.


Uru templomának romjai Mugairnál.

A mennyire ily nagy időtávolból meg lehet itélnünk, a khaldeai városok közt Uru volt az, a melynek irányadó befolyása és hatalma országszerte leginkább érvényesült. Az Euphrates jobb partján feküdt, nem messze a régi torkolattól, s főrakodóhelye volt ezen ős idők tengeri kereskedelmének; hajói messze elmentek a Persa-öböl hosszán, egész az indiai tengerig. Mély fekvésű, s itt-ott homok domboktól átszelt térségen terült el. Közepén három emeletes templom emelkedett. Ezt szurokkal bevont téglából építették és a helyi istenségnek, Szinnek szentelték. A várost köröskörül sírok övezték, a melyeket, a tudomány érdekében bőven kizsákmányoltak.

A halottak többnyire agyaglapon, boltozatos agyagüregben feküdtek. Az agyaglapra ászfálttal itatott gyékénytakarót terítettek, s erre fektették a halottat. A sirokban talált gyolcs- és szalagmaradványokból azt lehet gyanítni, hogy a halottat be is göngyölték. Ez mindig az egyik oldalon, rendesen a balon fekszik; feje napon szárított téglán nyugszik, lábszárai fel vannak huzva. Bal karja ki van nyujtva s kezében réz tál van, a melybe a szintén kinyujtott jobb kar ujjai behajlanak. Egyik kézcsuklójához gyakran meteor kőből készült és átfurt hengert kötöttek zsinorral; hasonló, de homokkőből készült és alakokkal diszített, felirástalan hengert tettek lábai közé, egy másikat bordái alá. A réztál mellett bambusz bot vagy a fürészhal porczogója fekszik. Odább, a lábainál, egy vagy több lapos agyagtál következik halszálkákkal, tyukcsontokkal, medve-állcsontokkal, datolya-magvakkal; e mellett agyag vizeskorsó áll ivócsészével. E szerint a halottakat itt is ellátták hosszú útjokra étellel és itallal, mint Egyiptomban. A csontvázak mellett gyakran kicsiny pecsétnyomó hengerek is vannak; némelyiken felirat is van, de a legtöbb csak durván dolgozott alakokat mutat. A csontvázak, a kiásás után, az első érintésre szétporladtak, de ha bizonyos ideig a szabad levegőn maradnak, annyira megkeményednek, hogy kényelmesen megvizsgálhatók. A női csontvázak aranygyürüket, karszorítókat, gombokat és ákhát-ékszereket viselnek; igen gyakoriak a kagyló-ékszerek is, melyeket részben kivájtak és gyürükkel töltöttek meg. Az agyagtáblákra nézve meg kell jegyeznünk még azt is, hogy a keletiek nevöket nem szerették aláirni, hanem inkább lágy agyagba vagy viaszba nyomták; a feliratos vagy alakokkal diszített pecsétnyomó hengereket varázsszereknek is használták. Délen, a tengerhez még közelebb virágzott Eridu, Ea isten városa, és Báb-Szaliméti, Khaldea déli kikötője; északon Uruk, Larszam és Szirtella. Ezek a szűk területre zárt városok az országnak azt a részét alkották, a mely a királyok jegyzékében Sumir ország nevet viselt. Valamivel északabbra, ott, a hol a Tigrist és Euphratest csak meglehetősen szűk földszoros választja el, egy másik városcsoport feküdt, Akkád országban. E városok voltak: Nippur, a Satt-en-Nil jobb partján, Babylon-nak és Uruknak majdnem fele-útján; Bárszip, a második Babylon, a hol a hagyomány a Bábel tornyának helyét kereste, és mindenelőtt Babylon. Babylon két városból állott, az Euphrates két partján: Ka-Dimirra, az isten kapuja, és Dintirra, az élet fájának helye. Ettől keletre Kuti, utána Szippár és Agádé kettős városa egészítették ki azt a kört, a mely gyakran Kardunias néven fordul elé. Mindezen városoknak, úgy látszik, meg volt a saját, külön királyuk, külön dynastiájok, a kik olykor magok voltak a szomszéd királyok hűbéresei, majd ők hajtották azokat hatalmak alá.


Szirtellai királyszobor.

Uru királyai patési, papkirályok, czímet viseltek, s legalább is akkora szerepök volt a vallásban, mint a politikában. A legrégibb közülök, a kinek emlékezete ránk maradt, Urbagusz körülbelől az ötödik egyiptomi dynastia királyaival egy időben élt. Hatalma Akkád és Szumir országokra terjedett ki; építkezéseinek maradványai még láthatók Larszámban, Urukban, Nippurban, Szippárban s magában a fővárosban is. Mindaz, a mi tőle maradt, az ősrégiség kétségtelen jellegét viseli. Nem csak a nevére bélyegzett téglákat ásták mélyebbről, mint a többi khaldeai fejedelmekéit, hanem a tőle maradt épületek stilusa is durva és kezdetleges. Azok az óriás arányokban épült templomok ezek, a melyeknek négy szögletét gondosan egyeztették a négy világtájjal. A legnagyobbnak, az urukinak maradványai mintegy hetven méter széles és harminczöt méter magas halmot képeznek. Talapzatába közel harmincz millió téglának kellett bele mennie. Urbagusz többi emlékei már nem ilyen nagyok, de mégis hatalmas méreteket mutatnak. Számuk és nagyságuk, minden más bizonyíték hiányában is, elég volna, hogy fogalmat nyújtson azon nép műveltségéről s azon fejedelem hatalmáról, a ki azokat emelte. Uru királya csupán hódítás útján szerezhette meg a műveihez szükséges munkások nagy számát, a nélkül, hogy országát kimerítette volna.

Urbagusz nagy műveit utódai, Dungi és Ilgi folytatták. Rólok és hűbéreseikről, a szirtellai és eridui patésikről, nevökön kívül semmi történeti adatunk nincs. Mégis ketten közülök, Urbagusz és fia Gudea, szirtellai fejedelmek, építették azon palotákat és templomokat, a melyeknek falrészletei ma a Louvre csarnokait ékesítik. A király ülőhelyzetben van, térdén tartva az ő rendeletére emelt építmények tervét. Szobrain, a melyek, sajnos, többé-kevésbé mind csonkák, nincs az a csín és finomság, a mi az előbbi és egykorú egyiptomi szobrokat annyira jellemzi; de mindeniken erő és elevenség kinyomata ül, mintázásuk ügyes és biztos kezekre vall. A velök talált fejek, szerencsétlenségre, nem tartoznak hozzájok, de igen szép arczkifejezést mutatnak.

Úgy látszik, hogy az országnak ez az első egyesülése, egy kéz alatt, rövid ideig tartott. Uru elvesztette hatalmát, s Khaldeának más, kevésbbé híres városai kerültek a főhatalomra. A különböző uralkodók nevét az a királyi névjegyzék ismerteti meg velünk, a melyet a babyloniai tudósok később állítottak össze. Néhány emlék általánosságban bizonyságot teszen e névjegyzék pontossága mellett, de arra nem elég, hogy a történeti rend helyreállítására módot nyújtson. Azonban egy tény az összes bizonyítékokból kirí: a Khaldeán uralkodó két faj egyesülésének folyamata, a mely már urbagusz és a dynastiájabeli fejedelmek alatt is nagyon előrehaladott, a következő dynastiák alatt befejeződött. A régi nyelv teljesen kiment a közhasználatból, s csak a papi testületekben maradt meg, mint a régi könyvek és szertartási formulák megértéséhez szükséges, szent nyelv.

Egyik északvidéki fejedelem, I. Sargina, Agádé királya, véglegesen biztosította az elsőséget a sémita elemnek. Kalandjaiból sok népmonda született. Ezeket a hivatalos történet csak sok idővel azután gyüjtötte össze. Annak a szobornak talapzatán, a melyet neki később emeltek Agádé városában, ez a felirat volt: «Én vagyok Sargina, a hatalmas király, Agádé királya. Anyám engem atyám ismerése nélkül fogadott méhébe, azalatt, a míg atyám fivére elnyomta az országot. Ő engem Azupiránu városában az Euphrates partján, fogadott méhébe. Anyám engem méhébe fogadott, ő engem titokban hozott a világra, belé tett egy gyékény kosárba, azt bekente szurokkal s engem a folyamba dobott, de annak vize nem tudott behatolni hozzám. A folyó engem Akki felé, a vízhuzó munkás felé vitt. Akki, a vízhuzó munkás, szíve jóságában, engem magához vett; Akki, a vízhuzó munkás, engem úgy nevelt, mint édes fiát; Akki, a vízhuzó munkás, engem munkásnak nevelt; ebben a foglalkozásomban Istár engem megsegített, és … év multán a királyi hatalom birtokába jutottam.» Ez a vallás- vagy országalapítók népies története; a Mózes története, a kit a vízbe dobtak s kit a fárao leánya vett magához; Kyros és Romulus története, a kiket szintén kitettek s pásztor ápolt ifjú korukig.


Marduk.

I. Sargina hódító volt; Larszam és Apirák kivételével, az összes kisebb khaldeai királyságokat hatalma alá hajtotta; lement a Perzsa öbölig, aztán visszafordult az elamiták ellen, több izben megverte és adófizetésre kényszerítette őket. Hódolni kényszerültek a Gutim név alá foglalt északi népségek, a melyek a Tigris és a gordyaioni hegyek közt laktak. Sargina benyomult Syriába is. Még Kypros szigete sem tudta kikerülni fegyvereit; oda emeltetett szobrot magának a szárazzal átellenben fekvő parton. E vállalataiból visszatérvén, ujra építette az agádéi templomot és az Anunit istennőnek szentelt Ulbár Pyrámist. Uralkodása kifelé a khaldeai hatalom tetőpontját, benn a sémi fajoknak egész Khaldeára kiterjedő vezérszerepét jelenti. – Urukban könyvtárt alapított, s ez ennek a városnak a Könyvek városa melléknevet szerezte meg. Ennek megtöltése végett összekerestette a khaldeai papság hagyományaiban foglalt összes régi könyveket s uj könyveket iratott sémi nyelven. Egyik nagy munkában a jóslás szabályait és a régebbi csillagászok megfigyeléseit foglalták össze; egy másikban a sémi és a nem sémi nyelv szabályait állapították meg. Elrendelte továbbá, hogy fordítsák le és lássák el magyarázatokkal a mágia és törvényhozás körébe vágó s régi nyelven írt értekezéseket. A rendszeresen csoportosított és nagy fáradsággal égetett agyagból készült táblákra írt gyüjtemény még azután tizenöt évszázzal is meg volt; Assurbanipál, Asszyria királya, másolatokat vétetett róla. Ezeknek Ninive romjai közül összeszedett maradványai a britt muzeum egyik kincsét képezik.

Élete vége felé Sargina uj hadjáratot indított s a mint mondják, benyomult a Sinai (Magan) félszigetre. Zendülések hirére visszafordult, s miután Kasztubilát, Karalla királyát leverte, dicsőséges békekötéssel fejezte be ötvennégy évre terjedő hosszú uralkodását. Fia és utóda, Naramszin, harczias és építkező fejedelem volt, miként ő. Hadakozott Khaldeában, Syriában; elhatolt egész a Sinai félszigetig. Egy alabástrom vázán, a melyet Fresnel talált Bábelben (de el is vesztett a Tigrisen) «a négy vidék királya, Apirák és Mágán meghódítója» czímet viseli. Ennek felirata valószinűleg asszyr nyelvemlék. Az olvasó a mellékelt ábrán a feliratot eredetiben találja, a mely a jegyek változásának szemléltetése végett, át van írva ó babyloniai és uj-asszyriai irásra is. Az ANA és KI szavak olvasatlanul maradnak s csak egy istennév (Szin, hold) következését és egy ország előrebocsátását jelzik. Olvasása tehát: Naramsin sar kibrativ arbaiv ga Apirák Mákkán? Birodalma nem sokkal élt tovább mint ő maga. A Tigris és Euphrates között települt nem sémita törzseket lassankint magokba olvasztották a sémiták, de a Tigristől keletre lakók megtartották függetlenségöket és hatalmas birodalmat alapítottak.


Naramszin király ékiratos felirata.

Elám (Susiana) a folyam partjainál, gazdag televény-síksággal kezdődik, a mely épen olyan termékeny, mint maga Khaldea. A búza és árpa ott száz s néha kétszáz szemet is megad; a pálma és datolyapálma, különösen a városok környékén, dúsan tenyészett; másféle fák, az ákácz, nyár, fűz, a föld felülete szerint fordultak elő. Azonban Média fensíkja felé a talaj fokozatosan emelkedik; az éghajlat mind hidegebbé, a föld kevésbé termékenynyé válik. A hegységekből több folyó ered. A legjelentékenyebbek, az Uknu (Khoaspes), a Paszitigris, az Ulai (Eulaeos), alsó folyásukban olyan szélesek, mint a Tigris és Euphrates. A Khoaspes két ágának összefolyásánál, a nagy síkság szélén és nyolcz-tíz mértföldnyire a hegységtől, építette Elám királya Susát, az ő székvárosát. A vár és palota a síkságon messze uralkodó domb lejtőjén emelkedtek; a domb tövében, keleti irányban terült el a napon szárított téglákból épített város. Fennebb, a folyó mellett, volt Madaktu, a klasszikus irók Badacája; azután két fallal kerített, nagy város, Naditu és Khamanu. Ezek többnyire a királyi városok czímét viselték. Susiána tulajdonképen kisebb államokból alakult hűbérbirodalom volt. A Habardip, Huszi, Nimé nevű törzsek egymástól függetlenek voltak, de gyakran egyesültek egy fejedelem fennhatósága alatt, a ki rendesen Susában székelt. Virágzó műveltségével talán Khaldeát is megelőzte. Az a kevés, a mit vallásáról, későbbi korból származó emlékek útján tudunk, idegen nevekkel és alakokkal tele uj világba vezet minket. Az isteni hierarchia trónján, a mint látszik, egy főisten és istennő ült, a kiket Susában Susinkának és Nakhuntének neveztek. Nakhuntének, profánok részéről megközelíthetetlen szobrát Susa szent ligetébe rejtették, a honnan Assurbanipál vette ki, hétszáz évvel időszámításunk előtt. Azután hat elsőrendű s két háromságra osztott hat isten következett. Legismertebb alakjok, Umman, meglehet, hogy a görögök Memnonával azonos istenség. Egyébb tekintetben a susiánai műveltség igen közel állott a khaldeaihoz. Élámiaknál és khaldeaiaknál majdnem egyenlő szokások, erkölcsök uralkodtak; ugyanazon hadviselési módjuk, ugyanazon ipari és kereskedelmi ügyességök volt.

A 2300. és 2280. év közé eső időben, időszámításunk előtt, egy susai király, Kudur-Nakhunté, leszállott az Euphrates síkjaira, minden várost megvett Urutól Babylonig, elvitte a khaldeai istenek szobrait s a többi győzelmi jellel együtt székvárosa templomaiban helyezte el. Visszatérése előtt az egész országra adót vetett. Utódai uj dynastiát alapítottak. Ezt Berosus médnek mondja; nincs igazuk azoknak, a kik áriainak tartották.

 

A kanaáni betörés és a pásztornépek Egyiptomban.

Kháldea meghódítását több önkéntes vagy erőszakolt kivándorlás előzte meg. Egyik Assur felé vette útját és megállapodott a Tigris középső medenczéjénél, a másik eljutott Syriáig. Nem lehet tudni, vajjon ezeket a népmozgalmakat egyidőben történt, vagy inkább egymásra következő betöréseknek tekintsük-e. Mindenesetre egy és ugyanazon okból látszanak származni. Ez nem lehetett más, mint új népek megjelenése Ázsia nyugoti részén. A történetirók, a kik az ázsiai hagyományok zavaros utóhangjait később összegyüjtötték, a skytháknak tulajdonították ezt a betörést. Egy skytha király, a kit csekély valószinűséggel Indathyrsésnek neveztek, diadalmasan járta végig egész Ázsiát s még Egyiptomba is betört. Egyiptom meghódítása tulajdonképen utolsó hullámvetése egy népáradatnak, hasonló ahhoz, a mely időszámításunk negyedik és ötödik századában a római birodalom bukásához vezetett.

Már elmondottuk, hogy a sémi törzsek jó nagy része, még a legrégibb ó-korban, a Persa-öböl nyugati és déli partjain verődött össze. A kedvező helyi viszonyok folytán megtanulták a hajózás mesterségét, s kereskedés útján meggazdagodtak. Karavánjaik, Arábia pusztáin keresztül, elmentek egészen a Vörös-tenger partjaiig s onnan be Afrikába. Kétségtelenül innen van, hogy egyik ilyen törzs nemzeti nevét, a Punt, Poeni, Puni nevet az egyiptomiak Arábiára és Szomáli országra ruházták. Egy előbbi népvándorlással a Kús népfaj került a Nilus medenczéjébe; egy második a punti embereket vitte Egyiptom északi részébe. A klasszikus hagyomány heves földrengéseknek tulajdonította kiköltözésöket; én úgy látom, hogy az elámiak betörése Khaldeába okozati kapcsolatban állott ezzel az eseménynyel. A mint hazájokat elhagyták, nyugotra fordultak, és vonulásuk folyamán elseperték az útjokba esett népeket. A hagyomány egyik változata szerint az Euphrates mentében vonultak lefelé, megpihentek Babylon környékén, az asszyriai nagy tó partján, s észak felől nyomultak Syria felé. Az arab történetirók szerint az Euphrates torkolatától, az Arab félsziget nyakán keresztül vonultak a Jordán völgyébe. Megérkezésök után a Rephaim, Nefilim, Zamzummim nevű félbarbár népekkel, a melyeket a hagyomány útjokba teszen, minden nehézség nélkül elbántak, az Euphrates partjaitól a szuezi szorosig minden földet hatalmokba kerítettek. Előre nyomulásukban még itt sem állottak meg. Több törzsük, kétségtelenül Egyiptom gazdagságának hirétől csábítva, átment az Afrika és Ázsia határát képező sivatagon és a Nilus völgyére vetette magát.

A körülmények rendkívül kedveztek a betörésnek. Egyiptom akkor, a miként történetének minden zavaros korszakában, apró fejedelemségekre oszlott, a melyek egymással állandó harczot folytattak, a törvényes uralkodóval szemben állandó lázadásban állottak. A Khoisba, a Delta közepére szorult tizennegyedik dynastia épen akkor mult ki zavar és polgárháborúk között. A mi fegyveres hatalom volt, azt a hódítók gyorsan tönkretették. «Ellenünk jött egy Timaios nevű király. Ezen király alatt, én nem tudom miért, az isten kedvezőtlen szelet fújt reánk; és kelet vidékeiről, minden hihetőség ellenére, egész váratlanul nemtelen fajtájú emberek jöttek, megrohanták az országot s könnyűszerrel, harcz nélkül leigázták azt.» Mintha sáskaraj csapott volna Egyiptomra. A városokat, templomokat elpusztították, kirabolták, fölperzselték. A férfi lakosság egy részét leölték, a megmaradottakat asszonyostól, gyermekestől rabszolgaságra hurczolták. Memphis bevétele és a Delta teljes meghódítása után a barbárok királylyá választották Salati (Salatis, Saites) nevű törzsfőjöket. Salati rendszeres kormányzást alapított közöttök, Memphist székvárosává tette s egyiptomi alattvalóit adóval sujtotta.

Két veszedelem fenyegette. Délen a thebei fejedelmek, a khoisiak bukása után, kezökbe ragadván az ügyek intézését, megtagadták a hűségeskü letételét és szervezték az ellenállást. Északon a Syriában maradt kanaáni törzsek kapzsiságával és Khaldea elámi hódítóinak nagyravágyásával kellett megküzdenie. Salati azonnal átlátta, mit kell tennie. A viszálykodásban meggyengült s szerencsétlenségökben megtört egyiptomiak egyelőre nem voltak félelmesek. Ez oldalon elégnek tartotta megerősíteni a völgy hadászati pontjait; ezeknek birtoka biztosította számára a körülfekvő nomosok engedelmességét és erejének főrészét a földszoros alkotta határ megvédésére fordította. Az oly gyakori békés beköltözések, különösen a tizenkettedik dynastia idején, a Delta keleti részét már előbb ázsiai népességgel töltötték meg. Ezen nép közé, egy régi város, Háváru (Avaris) romjain, a melyet a monda Osiris és Typhon mythosával hozott kapcsolatba, nagy elsánczolt tábort épített kétszáznegyvenezer katona számára. Minden év nyarán elment oda, hogy jelen legyen a katonai gyakorlatokon, kifizesse a zsoldot és kioszsza az élelmiszereket. Ez az állandó helyőrség biztosította az új királyságot a betörések ellen és Salati utódainak, mint valami kimeríthetetlen csemeteiskola, a legderekabb katonákat nevelte, a kikkel aztán befejezték Egyiptom meghódítását. Thebae fejedelmeinek leverésére kétszáz évnél több idő kellett. Öt király: Bnon, Apakhnász, I. Apopi, Iannas és Aszész, életök feladatává tették «örökös háborút folytatni, hogy Egyiptomnak gyökerét is kitépjék». Végre Aszész megdöntötte a tizenötödik dynastiát és egyedüli ura maradt Egyiptomnak.

Az egyiptomiak Syria nomád törzseinek susz, saszu, rablók, tolvajok, nevet adtak; a mi akkor is, ma is illett a pusztai beduinokra. Most ázsiai legyőzőiket nevezték így. A kanaániak királya az ő szájokban a saszuk királya, hik-saszu volt. Ebből a görögöknél hykussos, hyksos lett. Magát a népet majd mentiunak, pásztoroknak, majd szitżu-nak, ijászoknak nevezték. Kegyetlenségök hosszú ideig elevenen élt az egyiptomiak emlékezetében, s a történetiró Manethot még húsz század mulva is felháborította. A nép gyűlölete gyalázó melléknevekkel halmozta el őket, s csak úgy emlegette, mint átkozottakat, fertelmeseket, bélpoklosokat. De gőgjök hamar alább szállott. Mert ha katonai és politikai tekintetben magasabban is állottak egyiptomi alattvalóiknál, de viszont érezniök kellett, hogy erkölcseikben és szellemi műveltségben jóval alább állanak, mint azok. Királyaik hamar átlátták, hogy az országot jobb kihasználni mint kifosztani, s mivel a bonyolult államkincstári ügyekben a betörők közül senki sem tudott eligazodni, a kincstári szolgálatban és közigazgatásban egyiptomi irástudókat alkalmaztak. A mint egyszer Egyiptom iskolájába kerültek, a polgárosult életbe is hamar belejöttek. A pásztorkirályok körül újra megjelent a fáraók udvartartása teljes fényében, a nagyobb és kisebb udvari hivatalosok egész személyzetével; a Kheops és Amenemhátok királyi czímtárát ráillesztették Iannesz és Apopi idegen hangzású nevére. Az egyiptomi vallást, ha nem is fogadták el hivatalosan, de megtürték; sőt a kanaáni vallás is szenvedett némi módosulást, hogy Osiris imádóinak érzékenységét ne sértse túlságosan. Szutkhu, a harczos, a hódítók nemzeti istene, azonosult az egyiptomi Szittel. Tánis az ország fővárosává lett; templomai újra megnyiltak, palotái szaporodtak. A romjai közt talált sphinxek és szobrok mutatják, hogy milyen fokon állott a szobrászat a pásztorkirályok idejében. «A szemek kicsinyek, az orr erős és lapossága mellett is hajlott, az arcz vastag és mégis csontos, az áll előre ugrik, a szájnak jellemző sajátsága, hogy szélein lefelé görbül. Az arczulat a maga egészében is a részek durvaságát tükrözi vissza. A bozontos üstök, melyben a fej szintúgy eltünni látszik, még sajátságosabb jelleget kölcsönöz a szobornak.»22 Ez a félig egyiptomi, félig sémi jellegű új műveltség a pásztorkirályok második dynastiája alatt fejlődött ki. Ezt utoljára, bár kelletlenül, maguk a nemzeti történetirók is elfogadták és a tizenhatodik dynastia czimén iktatták nemzeti dynastiáik közé.

Ha Syria népei már a fáraók idejében is egész tömegekben özönlöttek Egyiptom földjére, abba az országba, a mely velök úgy bánt, mint alattvalóival, esetleg mint rabszolgáival, mennyivel nagyobb kellett, hogy legyen a beköltözési hajlam, s következőleg a beköltözöttek tömege a pásztorkirályok idejében. Az ujanjöttek, a Nilus partjain, velök egyfajú embereket találtak, a kik egyiptomiakká váltak ugyan, de nem annyira, hogy nyelvök és eredetök minden emlékét elvesztették volna. A hódítók már csak azért is készséggel fogadták be őket, mert az ellenséges nép között érezték az erősödés szükségét. A királyi palota nem egyszer nyilt meg ázsiai tanácsadók és kegyeltnők előtt; a havarui elsánczolt táborban gyakran voltak syriai vagy arab ujonczok. Ha valahol a közeli vagy távolabbi szomszédságban betörés, éhinség vagy polgárháboru volt, annak mind Egyiptom adta meg az árát. Mindez már nem is egyenkint, hanem egész családokban, sőt nemzettömegekben zúdította rá a beköltözőket. A biblia beszéli, hogy egy sémi eredetű család odahagyta Urt Khaldeában, a mesés Therakh vezérlete alatt, és a folyam bal partján, Kharrán mellett, Mezopotamiában ütött tanyát. Nem sokkal azután átkelt az Euphratesen Abrám vagy Ábrahám vezetése mellett és északról délre végig vonult Syriának egész hosszán. Ábrahám emberei, némi kalandozás után, Kiriath-Arbá körül telepedtek meg s onnan Kanaán földjére származtak át. Egy részök átment a Jordánon és a Moáb és Ammón törzseket alapította; mások a déli pusztába hatoltak, s ott összekeveredtek az edómitákkal. A maradék fölvette az «Izrael fiai» nevet és miután hosszú időn keresztül költöztette sátrait egyik helyről a másikra, Kanaán síkjain és hegyein, leszállott Egyiptomba a törzs minden javával együtt.

A hagyomány szerint Jákob patriarchának tizenkét fia volt. A legkisebbet, Józsefet testvérei gyűlölték, mert atyjok jobban szerette, mint őket. Eladták egy Egyiptomba menő kereskedő-karavánnak, s atyjokkal elhitették, hogy forrón szeretett fiát vadállat falta fel. Ám az Örökkévaló Józseffel volt és megsegítette őt. Potifár, a kinek eladták, egyik főfő udvari méltóság vala. Ennek csakhamar főfelügyelőjévé, majd a fáraónak első miniszterévé lőn. Egy év mulva testvérei, éhségtől kényszerítve, Egyiptomba jöttek gabonát vásárolni; ő felfedezte magát nekik s a király elébe vezeté őket. Akkor fáraó így szólt Józsefnek: «Mondd testvéreidnek: Eképen cselekedjetek: Rakjátok meg a ti barmaitokat, menjetek vissza Kanaán földjére; vegyétek fel a ti atyátokat és minden cselédeteket és jöjjetek vissza én hozzám; én nektek adom Egyiptom földjének legjavát, és ti a földnek zsirját eszitek.» Elindult hát Izrael minden felkelhető vagyonával, «és elvivék Izrael fiai Jákobot, az ő atyjokat, gyermekeiket és feleségeiket a szekereken, melyeket fáraó küldött vala ő érettök. És elvivék az ő nyájaikat és minden marhájokat, melyeket Kanaán földjén gyüjtöttek vala és jutának Egyiptomba Jákob és minden ő magva». Oda telepedtek a Nilus sebennytosi ága és a puszta közé, Gósen földjére, a hol határtalanul megszaporodtak. A hagyomány Egyiptomba költözésöket egyik pásztorkirály idejére teszi, a kit Aphobisnek nevez. Ez nyilván egyik Apopi, talán épen az, a ki Tánist megszépítette, s kinek emlékeit Mariette fölfedezte.

Egyiptom az idegen királyok alatt épen úgy megtartotta a hűbéri kormányzatot, mint a hazai királyok idejében. A pásztoroknak teljesen birtokukban volt a Delta Memphissel, Haváruval és Tánissal. Memphisen felül legföllebb a Fajumig uralkodtak teljes hatalommal. Felső-Egyiptom és Nubia hozzátartozó része akkor is, évi adóra kényszerített, helyi uralkodók kormányzása alatt állott, mint a tizenegyedik dynastia idejében. Thebae, a mely I. Amanemhát óta mindig megtartotta irányadó befolyását, most is bizonyos hegemonia-félét gyakorolt felettök, s ez a körülmény az ő urait a deltai államfők természetes vetélytársaivá tette. A tizenhatodik dynastia tartama alatt a thebaeiek tényleg több izben megkisérlették az iga lerázását, de sikertelenül. Csak kétszáz évi hűbéreskedés után tört ki a döntő lázadás. Tánisban akkor Apopi uralkodott; Thebae ura, I. Szoknunri Tiváa, a ki később király lett (szuton), még csak a déli tartományok fejedelme (hik) volt. A forradalom okait nem ismerjük, s úgy látszik, hogy e tekintetben magok az egyiptomiak sem sokkal jobban voltak értesülve, mint mi. Később a nép képzelő ereje kerítette hatalmába az eseményt s a maga módja szerint idomította át, tisztán mystikus elemekkel kevervén. A tizenkilenczedik dynastia idején kezdve állandóan úgy beszélték, hogy a háború indító oka vallási viszály volt. «Ime Apopi király Szutkhut választá urának és nem szolgált egyetlen más istennek sem, a ki a szent földön vala, Szutkhun kívül, és palotájának kapuja előtt templomot épített, gyönyörű és örökidőre szóló munkával és fölkele mindennap, hogy mindennapi áldozatot nyujtson Szutkhunak, és ott valának a király hűbéresei, virágkoszorúval kezökben, épen úgy, a mint Fra-Harmakhis templománál tették.» A templom befejezése után arra gondolt, hogy az ő istenének tiszteletét a thebei fejedelmekkel is elfogadtassa, de erőszak helyett ravaszsághoz folyamodott. Hivatá irástudóit s azok neki ezt a tanácsot adták: «Menjen küldött a déli város urához és mondja meg neki: Apopi király küld hozzád azzal az izenettel: Hogy (a thebaei) tavon vadászszák ki az ország csatornáiban tanyázó vizilovakat, hogy ne zavarják álmát éjjel-nappal.» Ő erre nem válaszolhat sem jól, sem rosszul; akkor te más követet küldesz hozzá (hogy mondja neki): «Apopi király azt izeni neked: Ha a délvidék kormányzója nem tud válaszolni az én izenetemre, úgy ne szolgáljon más istennek, mint Szutkhunak! De ha válaszol és megteszi, a mit én mondok neki, akkor én tőle semmit sem veszek el, és nem fogok mást imádni Egyiptom istenei közül, mint Ámon-Rát, az istenek királyát és a thebaeiek nemzeti istenét.» Az izenetet mi különösnek találjuk, de a keleti hagyomány más királyok szájába is ad ehhez hasonlókat. Így pl. Nektanebos fáraó ezt izente követétől Lykerosnak, Babylon királyának: «Nekem olyan kanczáim vannak Egyiptomban, a melyek a Babylon táján levő mének nyerítésétől vemhesek lesznek.» A babyloninak, hogy adós ne maradjon, volt egy olyan macskája, a mely (este) elment, hogy megfojtsa a memphisi kakasokat s reggelre már otthon volt. A thebei tó vizilovai, a melyeket ki kell vadászni, hogy Tánis királyának álmát ne zavarják, közeli rokonságban állanak azokkal a ménekkel, a melyeknek nyerítésök Babylonból Egyiptomba elhat, meg azzal a macskával, a mely egy éj alatt menet-jövet megtette az útat Egyiptomba. Nagy kár, hogy az elbeszélés csonka, s így csak annyit tudhatunk, hogy Szoknunri épen és egészségesen került ki a kisértésből, és Apopi saját kelepczéjébe esvén, kénytelen volt lemondani Szutkhuról, hogy ő maga fogadja el az Ámon-Rá tiszteletét. Nagy valószinűséggel nem igen vetette alá magát a maga alkotta törvénynek s hadat izent szerencsés vetélytársának.

A háboru, a mint egyszer megkezdődött, szakadatlanul folyt egy századnál tovább. I. Tiváa királynak kiáltatta ki magát s megalapította a tizenhetedik (diospolisi) dynastiát. Egyiptom főurai melléje állottak a nemzeti ellenség ellen, s egyesítették csapataikat az ő seregével. A pásztorokat kiverték Közép-Egyiptomban foglalt állásaikból s Memphis alá szorították. Véres küzdelem után, egy király, a kit Manetho Alisphragmuthósisnak nevez, felszabadította Memphist. A Delta nyugoti részéből kiűzött barbarok utoljára havaui elsánczolt táborukba szorultak. Itt még hosszasan daczoltak a thebaeiek minden erőfeszítésével. III. Szoknunri Tiuáken, Kamosz és hűbéreseik véres vereséggel tértek vissza a pásztorok erősségétől. Nagyobb ügyességgel és szerencsével folytatta az ostromot I. Ahmosz, Kamosz utóda. Uralkodásának ötödik évében sikerült bevenni Havarut. A levert hadsereg maradványai Syriába vonultak vissza. Az egyiptomiak ide is követték és Saruhana mellett, Ahmosz uralkodásának hatodik évében, még egyszer megverték. Hat évszáznál hosszabb idegen uralom után Egyiptom szabad vala, a vizeséstől a Középtengerig.

A függetlenségi harcz tovább tartott százötven évnél; Egyiptomot teljesen felforgatta, az ország földjét romokkal borította. Ahmosznak első feladata volt rendbe hozni a kormányzási ügyeket. A kis fejedelmeknek, a kik őt harczaiban segítették, vissza kellett térniök a nomosok örökös kormányzói minőségére; vigasztalásul megtarthatták a királyi czímet és méltóságot, a minthogy azt többen meg is követelték s halálukig viselték. Nubia, legalább névleg, szünetlenül a birodalom alkotó részét képezte; de fejedelmei kezdetben nem igen nyugodtak bele a fáraó közetlen fennhatóságába. Ázsiai hadjáratából visszajövet Ahmoszt Khonthonnofri törzseinek lázadása délre szólította.

Nagy vereségök és tetemes veszteségök gyorsan engedelmességre térítette őket. Maga Egyiptom sem fogadta vonakodás nélkül az egyedüli uralkodó igáját. A lázadás délen tört ki, s egy Titi-ánu nevű kerületi fejedelem bizonyos ideig szembeszállott a királyi hajórajjal. Legyőzetése és elfogatása után az ellenállás önmagától megszünt; s ettől kezdve Ahmosz a béke művei után láthatott. Az előbbi dynastiák királyai, gyengeségök vagy nagy elfoglaltságuk miatt, nem tudták folytatni Thebaeben a tizenkettedik és tizenharmadik dynastiabeli elődeik alatt megkezdett nagy építményeket. Ő kijavította Ámon szentélyét s több más csekélyebb jelentőségű vallási épületnek is megvetette alapját. Memphis az egyiptomiak és pásztorok közt folyt hosszú harcz és ostrom alatt sokat szenvedett, templomai romba dőltek. Ő uralkodásának XXII. évében újra megnyitotta nagy fénynyel a régi turahi kőbányákat és megkezdette Ftáh templomának helyreállítását. A pásztor és nubiai hadi foglyokat természetesen kényszermunkára kárhoztatták. A szerep megcserélődött: az egyiptomiak, a kik Apopi alatt napszámosok voltak, munkafelügyelőkké lettek, ellenben az ázsiaiak ismét a követ vágták s a téglát vetették, mint a betörés előtt. Manetho szerint a király, hogy a legyőzött hadsereg maradványait lerázza nyakáról, beléegyezett, hogy meghódítás után szabadon vonulhassanak el Syriába. A Nilus keleti ágai és a puszta közt megtelepedett nép zöme többre becsülte a rabszolgaságot Egyiptom gazdag földjén, mint a kiköltözéssel nyerhető szabadság esélyeit. A pásztorok s velök együtt azok a zsidó és syriai törzsek, a melyeket befogadtak volt, helyükön maradtak, de nem mint annak urai. Havárui elsánczolt táborukat széthányták; Zárunál erősséget emeltek, részint az ő fékentartásukra, részint Egyiptom elővédjéül az ázsiai népek újabb támadása ellen. Tánissal, Apopi székvárosával úgy bántak, mint ellenséggel: abban az állapotban hagyták, a melybe a háboru pusztítása juttatá. Néhány század mulva teljesen eltünt a történelemből.

I. Ahmosz, a szabadító, mindig nagy tiszteletben állott az egyiptomiaknál: istennek és új dynastia, a tizennyolcadik, alapítójának kiáltották ki. A koronához való jogait felesége, Nofritári, Kamosz király és Áhhotpu királyné leánya révén szerezte. Ez osztozott vele a ráruházott isteni tiszteletben s azt a hivők lelkébe is átültette. Fiok Ámenhotpu (I. Amenothes) nem tért el atyja politikájától. Nincs tudomásunk olyan háborújáról, a melyet Syria felé viselt volna; de délen megnagyobbította birodalma határait.

Több szerencsés hadjárat az egyiptomi fegyvereket Aethiopia szivébe juttatá s befejezte az ország meghódítását. Ez időtől kezdve a fáraóknak a déli vidékek ellen nem kellett többé nagy háborúkat viselniök; egy pár sebtében megejtett zaklató hadjárat teljesen elég volt arra, hogy a pusztai törzseket olyan félengedelmességben tartsák, s hogy kellő mennyiségű fekete rabszolgával lássák el Egyiptomot. Az egyiptomi polgárosítás nemcsak visszahódította, hanem meg is haladta azt a területet, a melyet a tizennegyedik dynastia óta, a betörés folytán elvesztett vala; felhatolt a Nilus mellett egész Napatáig s talán még felebb; a folyam partjain gyarmatosokat telepített; városokat, templomokat épített mindenütt, a hol a hely természete engedte. A thebaeiek nyelve, erkölcsei, istentisztelete teljesen meggyökereztek az első és negyedik vizesés között; Egyiptom a szó teljes értelmében elborította a Nilus völgyét Szennár síkjától egész a Delta tengerpartjáig.

Azonban a függetlenségi harcz és az azt követő hadjáratok fölébresztették a nemzetben a katonai szellemet, a fejedelmekben a hódítási vágyat. Némileg a századokig tartó durva és kegyetlen elnyomatással szemben támadott, természetes visszahatás eredményének tekinthetjük azt az ellenállhatatlan feszítő erőt, a mely addig sohasem jelentkezett, s a minek folytán Egyiptom szükségét érezte annak, hogy most már maga legyen az elnyomó. Délen a gyarmatosítás munkája be volt fejezve; de keleten, Ázsiának azon vidékein, a melyeket az első thebaei uralom katonái csak a szélökön érintettek, bőven volt anyag nemcsak hasznos, hanem dicsőséges tettekre is. Az egyiptomi hadtestek nehézkesen jöttek mozgásba, s Ázsiának azt az útját választották, a melyet a pásztorok maradványai nyitottak meg előttök; többé nem is felejtették el. Attól fogva a Kék-Nilus forrásaitól az Euphrates eredetéig, szerteszét egész Aethiopiában és Syriában egyik harcz és rablóhadjárat a másikat követte. Ma az abyssiniai négerek leveretéséről, Kús herczegének ünnepélyes megérkezéséről, zsákmányáról, katonáiról vettek hirt Thebaeben: messze, messze, az útak hosszában, végtelen hosszúra nyuló phantastikus ünnepi menetek vonultak féken vezetett zsiráfokkal, meglánczolt ebfejű majmokkal, szelidített párduczokkal és onkákkal. Másnap a Deltától nyugotra lakó libyaiakon és szövetségeseiken nyert győzelem híre érkezett. Szokatlan látvány tárult az egyiptomiak szeme elébe, a mint észak barbárjai, elvonultak előttük festéssel tarkázott vagy tetovált, naptól barnult nagy fehér testökkel, fejökön sajátszerű sisakkal vagy valamely vadállat tágra nyilt szájával, vállukra csüngő bőrével. Majd a rutonuk elleni vállalat sikere, a syriai kereskedelem lerakóhelyét képező erődített város bevétele következett. Ujra kezdődött a fényes bevonulás, kürtök harsogása, dobok pergése mellett; a fárao diadalmenetét a nép örömrivalgása s a papok éneke üdvözölte mindenütt. A rohamos szerencse ideje vala ez. Az egyszerű felláh fia elment mint közkatona, és mint vezér jött haza. Az egyitomiak harczi kedvének csillapodására ötszáz évig tartott szakadatlan háboru kellett.


Phoenicia és Palaestina.

Annak a betörésnek, a mely az első khaldeai birodalmat felforgatta, az volt a végeredménye, hogy előbb az ázsiai pásztornépeket vetette Egyiptomra, s aztán, ennek ellenhatásaként, az egyiptomiakat Ázsiára. Az egyiptomiaknak Syriába lépésével a régi népek sorsában új korszak nyilik meg: bevégződik a népek elszigetelt története, megkezdődik a világtörténet.

XI. (Diospolisi) dynastia.
?
XII. (Diospolisi) dynastia.
I.SótpabriI.AmenemhátAmenemhV.
II.KhopirkeriI.UszirteszenSesógcwsiV.
III.NubkouriII.Amenemhát AmmanemhV.
IV.KhakhopirriII.Uszirteszen SeswstriV.
V.KhakouriIII.Uszirteszen DacarhV.
VI.RanmażtIII.Amenemhát AmerhV.
VII.Makhrouri(IV.Amenemhát) AmenemhV.
VIII.Szovkunofriu  ExemeofriV.
XIII. (Diospolisi) dynastia.
?
XIV. (Xoisi) dynastia.
?


  1. Herodotos. I. 193.[VISSZA]
  2. U. az u. ott és Plinius, Historia Naturalis. XVIII. 17–45.[VISSZA]
  3. Lenormant, Les Premieres Civilisations. I. 118–119.[VISSZA]
  4. Siciliai Diodoros. II. 29.[VISSZA]
  5. Berosus, Fragm. I. edidit Lenormant.[VISSZA]
  6. Mariette, Lettre à M. le Vicomte de Rougé, sur les fouilles de Tanis. 9. l. Lenormant Rómában egy egyiptomi szobor töredékeire talált, mely szerinte ugyanazon typust mutatja.[VISSZA]