NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
I. KÖTET: A KELET ÓKORI NÉPEINEK TÖRTÉNETE
IV. RÉSZ. A SZARGONIDÁK
XII. A keleti világ a méd birodalom idejében           XIV. Perzsia hanyatlása és bukása

XIII. FEJEZET.
A perzsa hódítás.

A keleti világ Kyros trónraléptekor: Kroisos és Lydia; II. Ahmasz és Egyiptom; Nabunahid és Kháldea; Lydia meghódítása (546); a persák a messze keleten (545–539); a kháldeai birodalom bukása (536).Kambyses; II. Ahmasz. III. Pszamitik; Egyiptom meghódítása (525); támadások Libya és Aethiópia ellen; az ál Smerdis.Gaumatá és I. Dareios; a perzsa birodalom ujra alkotása és felosztása; hadjáratok észak és kelet felé, Skythiába és Görögországba.

 

A keleti világ Kyros trónraléptekor: Kroisos és Lydia; II. Ahmasz és Egyiptom; Nabunahid és Kháldea; Lydia meghódítása (546); a persák a messze keleten (545–539); a kháldeai birodalom bukása (536).

Az 585-iki szerződés óta a Kis-Ázsiát biró két nagy álladalom: Média és Lydia között, semmi sem zavarta meg a békét. Mindkettő bizva a másik semlegességében, olyan tájak felé fordította erőit, a hol nem kellett attól tartania, hogy komoly ellenfelekre talál. Média kelet és Babylonia, Lydia a görög gyarmatok és a félsziget benszülött népei felé tekintettek. Alyattes, megszabadulva a médek gondjától, már csak arra gondolt, hogy megerősítse királyságát, vagy családi összeköttetések, vagy fegyverek révén. Férjhez adván egyik leányát az ephesosi Melashoz, Ephesos városában erős párt támogatására számíthatott. Fia Kroisos, ki egy káriai nőtől született, birtokul a propontisi Mysiát kapta, másik fia Adramytos pedig a déli Mysiát, hol megalapította Adramytion városát. Már Bithynia elfoglalásához is hozzáfogott. Alyattes uralkodásának utolsó éveit arra fordította, hogy egy óriás sírboltot emeljen, mely nagyságára nézve alig csekélyebb az egyiptomi és babyloniai emlékeknél. A költség alig futotta az egész királyság jövedelméből, abba kellett hagyni a háborúkat, hogy legyen reá pénz. Kroisos sem jutott a koronához akadályok nélkül: öcscse, Pantaleon, egy ioniai asszony fia, soká küzdött vele a hatalomért, az elégületlenek segítségével. Megszabadulva ettől az alkalmatlan öcstől, Kroisos eleinte a békés politika felé fordult és csak arra volt gondja, hogy a görög szent helyeket mind Európában, mind Ázsiában gazdagítsa; a delphoi-i Apollo és Athene, a didymei és thébai Apollo tömérdek sok ajándékot kaptak tőle. Ez a buzgóság a királynak görög polgárjogot szerzett, a lydiaiaknak pedig azt a kiváltságot, hogy az olympiai játékokat az első sorból nézhették; de az ioniai part lakosai mégsem gondolták hogy mindezért kötelesek szabadságukat föláldozni. Ekkor Kroisos szakított a szelídséggel és hadat üzent a városoknak, melyek alattvalói elől elzárták a Kaystros és Hermos völgyeinek torkolatát. Elsőben Ephesos bukott el. A felső várost lerontották, a nép levonult az Artemis temploma körül levő síkságra. Ugyanilyen sorsra jutott Smyrna is, s a csekélyebb jelentőségű városok egymásután. Kroisos egy darabig arra is gondolt, hogy hajóhadat szerel föl és megtámadja a Kykladokat. E szándékáról azonban kénytelen volt lemondani, mert a lydiaiak teljesen járatlanok voltak a hajózás mesterségében. A szárazföldi népek ellen fordult tehát, és egynehány év alatt uralma alá kerültek a maryandinianusok, az ázsiai thrákok, a bithyniaiak, a paphlagoniabeliek, az elődeivel daczoló phrygai törzsek, Lykaonia, Pamphylia, szóval Lykia és Kilikia kivételével az összes országok, melyek a Pontus Euxinus, a Halys és a Földközi-tenger között voltak.125 Kroisos ennyi termékeny és iparűző tartomány megszerzésének révén korának egyik leggazdagabb fejedelme lett, és a bőkezűség, melylyel kincseit szórta, mindeneknek csodálatát vívta ki. A görögök dicséretekkel és hálával fizették vissza ajándékait, és gazdagságának oly hírét költötték, mely még ma is tart.


Alyattes sirhalma.
Perrot és Chipiez után.

Megtudva a méd birodalom bukását, Kroisos azt látta, hogy őt is baj fenyegeti, és idegenben keresett segítséget. Elsőben Egyiptomhoz fordult. Követeit Ahmasz annyival szivesebben fogadta, mert Kyros trónraléptében maga is közel veszélyt látott. Védő és támadó szövetséget kötöttek hát, melyhez csakhamar babyloniai Nabunáhid és a lakedaimoniaiak is hozzájárultak; 546-ban Lydia királya oly szövetség élén állott, mely könnyen birhatott volna a perzsákkal, ha Kroisos elég türelmes és csak szövetségeseivel együtt lép ki a tettek terére. A lydiai és a görög hagyomány bukásában a végzet kifejezett akaratát látja. Apollo három évig visszatartotta őt, de elérkezett az idő, mikor Kroisost semmi isteni erő sem mérsékelhette többé. A király a jövőt megtudni Görögország több orakulumához fordult, és olyan kétértelmű válaszokat kapott, melyeket kedve szerint magyarázhatott. A jóslat azt felelte neki, hogy ha megtámadja a perzsákat, egy nagy birodalmat fog megdönteni, és nemzetének hatalma csak addig tart, míg egy öszvér nem ül Média trónusára. Kroisos azt hitte, hogy az istenek győzelmet igérnek neki és sietett az ellenséges földön megkezdeni a háborút. 546 tavaszán átkelt a Halyson, megtámadta Kappadokiát, elfoglalta a sinopei útat őrző Pteria erősséget és elpusztította a környéket, hogy maga között és az ellenség között sivatag legyen. A hirtelen megtámadott Kyros lázadást akart támasztani ellenfelének háta mögött és követeket küldött az ióniai görögökhöz, hogy hozzácsatlakozásra birja őket; az ióniaiak azonban nem hajtottak szavára, nem annyira a lydiai király iránt való barátságból, mint inkább a perzsa uralomtól féltükben. A csalódott Kyros a nyárnak egy részét azután arra fordította, hogy összegyűjtötte csapatait és a betörők ellen indult. Kroisos, bár serege számra kisebb volt, síkra szállott. A csata egy egész nap tartott, de nem dőlt el. Kroisos másnap azt látva, hogy az ellenség nem mozdul, azt hitte, hogy ő a győztes. Minthogy katonáinak kis száma és az őszi idő nem bátorította őt vélt győzelmének kihasználására, Sardeis felé fordult, zsoldosait elbocsátotta és görög, kháldeai és egyiptomi szövetségeseinek azt az üzenetet küldte, hogy majd csak a jövő tavaszszal egyesüljenek támadó hadjáratra. Arra számított, hogy a persák nem merik őt követni és Kappadokiában telelnek ki; Kyros azonban látta, hogy ha még egynehány hónapig vár, ügye ha nem is vész el, nagyon kétségessé válik. Minthogy szemben a lydiai, lakedaimoniai és egyiptomi hadak állnak vele; oldalt és hátul pedig a kháldeaiak fenyegetik, kénytelen lesz vagy meghátrálni, vagy erejét szétforgácsolni. Átkelt tehát a Halyson télviz idején és egyenest Sardeisnak tartott. A meglepett Kroisos összegyűjtötte benszülött csapatait és támadt. Még e kedvezőtlen körülmények között is győzött volna, ha lovassága, melynél különb nem volt a világon, neki ronthat az ellenségnek. Kyros azonban serege elé egy sor baktriai tevét állított, melyeknek bűzétől a lydiai lovak megbokrosodtak és futásnak eredtek. A hősi ellentállás után legyőzött Kroisos visszavonult Sardeisbe és sürgette szövetségeseit, hogy siessenek. A jól védett város megvehetetlennek látszott; egy támadást már vissza is vert, és alkalmasint sokáig daczol még az ellenséggel, ha a véletlen nem sietteti romlását. Egy katona leejtette sisakját a fellegvárból; lement érte és felvitte ugyanazon az úton. Egy Hyroiades nevű mardus kalandor észrevette ezt a dolgot, fölmászott a sziklára, melyeket az építőmesterek, mivel hozzáférhetetleneknek tartottak, nem erősítettek meg, és egynehány társával behatolt a várba. Sardeis két heti ostrom után az ellenség kezébe került (546).126

Lydia vereségével a szövetség magától felbomlott. A lakedaimoniaiak otthon maradtak; Ahmasz, kit a távolság védett, bölcsen nem mozdult; Nabunáhid a védelemre szorítkozott. A kelet királyai, a nagyok és a kicsinyek egyaránt, tudták, hogy ezentúl a perzsák hatalmában vannak és kerültek minden surlódást. A lydiai birodalom váratlan kudarcza megdöbbentette a görögöket. Először láttak szinről-szinre olyan tragoediát, a minőkkel tele van a keleti világ története. Gyges dynastiája megrémítette őket hatalmával, elvakította gazdagságával, megnyerte bőkezűségével. Győzhetetlennek hitték és nem fért a fejökbe, hogy természetes útakon lehessen vége. Kroisos szemökben az emberi dolgok forgandóságának legmeglepőbb példája lett; képzelmök legendáknak és regéknek kimeríthetetlen forrását találta életében. Már Herodotos előtt beszélték, hogy Kroisos nagyságának napjaiban megkérdezte Solontól, az athenaei bölcstől: kit tart a legboldogabb embernek. Solon egymásután említette athenaei Tellost, és az argosi testvéreket: Kleobist és Bitont; s mikor a király ellenkezett, azt mondta, hogy semmi embert nem lehet boldognak itélni, a míg él: «mert isten gyakran ád nekünk muló jólétet, de aztán nyomorúságba dönt.» Kroisos akkor nem értette e mondás bölcseségét; de Solon távozása után nem sokkal fiát, Atyst, vadászaton megölte egy ember, kit vendégszeretetben részesített és még meg sem vigasztalódott e gyászában, mikor Sardeis megvétele koldussá és rabszolgává tette.127 A sokaságban majd megölte őt egy persa katona, ki nem ismerte; születésétől fogva süket-néma fia azonban látva a veszedelmet, úgy megrémült, hogy egyszerre megjött a szava és felkiáltott: «Vitéz, ne öld meg Kroisost!» Kroisost a győző elé vitték, ki halálra itélte. A szerencsétlen király már a máglyán volt, mikor eszébe jutottak Solon szavai és háromszor elkiáltotta a bölcs nevét. Kyros megkérdezte tőle: mit jelent ez a név, és mikor megtudta a történetet, kegyelmet adott neki. A máglya azonban nem akart elaludni; ekkor aztán Apollo hirtelen záport eresztett rá és a lángok rögtön elaludtak. Kyros ezentúl jól bánt a legyőzött királylyal, ki hű barátja, tanácsosa lett, mindenüvé elkisérte, és nem egyszer hasznára volt. A Halyson átkelve, egy nagy birodalmat döntött meg, de ez a birodalom a magáé volt. A perzsa Kambyses és a méd asszony fia, az öszvér, mint a jóslat nevezte, győzelme után visszatért Ekbatanába s a hódítás befejezését helytartóira bizta. Mazares elnyomta Sardeisnek egy fölkelését, és egymásután foglalta el a partvidéki görög városokat. Utóda, Harpagos, befejezte művét és elfoglalta Lykiát, mely sikeresen állott ellen a mermnádoknak. Egynehány görög gyarmat, a phokaiai, teosi népek kivándoroltak; Xanthosnak pedig egész népe inkább levágatta magát, sem hogy meghódoljon. A többiek belenyugodtak sorsukba és meghajoltak a perzsa hatalom előtt.


Xanthosi márványsír
A Kr. e. VI. századból.

Mialatt Harpagos befejezte Kis-Ázsia meghódoltatását, Kyros a messze kelet felé fordult. Uralkodásának e részéről kevés és csekély becsű értesüléseink vannak. Ha Ktesiasnak hihetünk, a hódító elsőben Baktriát támadta meg. Ez ország lakói akkoriban a világ legjobb katonái közé tartoztak, és eleinte szerencsésen küzdöttek; Ktesias szerint csak akkor tették le a fegyvert, mikor megtudták, hogy Kyros feleségül vette Astyages egyik leányát. Nem igen érthető, miért hathatott volna a baktriaiakra ilyen döntően a hódító házassága egy méd királykisasszonynyal; Ktesias alkalmasint a susai udvarban hallott legendát irt le. Baktria megszállásával járt Margiana, Uvarazmija (Khorazmia) és Sogdiana meghódolása; Kyros mindezen országokban számos erősséget épített, melyeknek leghiresebbike Kyropolis vagy Kyreskhata az Iaxartes folyó egyik fő gázlóján uralkodott.128 Szibéria sivatagai megakasztották az észak felé haladást, de keleten, a sinai Tatárország síkságán lakó és mind bátorságokról, mind gazdagságokról hires száka nép izgatta Kyros hódításra vágyását. Megtámadta e népet, elfogta királyát, Amorgest, és már azt hitte, hogy végzett a száka néppel, mikor Sparethra, Amorges felesége, összegyűjtve a sereg maradványait, reátámadt a betörőkre és kényszerítette őket, hogy férjét perzsa foglyokért kiadják. A szakák mindazonáltal Kyros adófizetői lettek és attól fogva a birodalom előörsei voltak a keleti népekkel szemben. Kyros ezután délnek, az iráni-fensíkra ment, és végig száguldott Haraiván (Ária), a thatagusok földjén (Sattagydía), Harauvatin, Zarankán, a Kabul folyó és az Indos folyam között levő országon. Volt-e ideje leszállani a Hamun tavon túlra és eljutott-e az indiai oczeánig? Egy későbbi hagyomány szerint serege elpusztult a Gedrosia pusztáján uralkodó vízhiány miatt. Ez elbeszélésekben nem bizhatunk, csak maga a hódítás bizonyos, a részletek feledésbe vesztek, mielőtt följegyzésükre gondolt volna valaki.

Ezek a hadjáratok öt vagy hat évig tartottak, 545–539-ig. Kyros, mihelyt visszatért, Kháldea megtámadására gondolt. Kháldea inkább csak látszólag volt félelmes ellenség, mert Assyriával való szüntelen hadakozása lassankint meggyöngítette, szabadságának kivivása, ellenségének megbuktatása, a Nabukodonozor alatt viselt háborúk s az utódai közt való örökös viszálkodás végkép kimerítették. Sülyedése ép oly gyors volt, mint a milyen emelkedése. Alig harmincz esztendővel a hódító halála után, már nyilvánvaló volt a birodalom közel bukása. Nabunáhid nem született hősnek, de még katonának sem; egykedvű, békés uralkodó volt, és inkább bibelődött az istenek tiszteletével, semmint az erősségek és a hadsereg gondozásával. Uralkodása első éveiben elnyomott egynehány csekélyebb syriai lázadást; később, mikor a méd birodalom megbukott, ő is ki akarta venni a maga részét és visszafoglalta Kharrán városát környékével egyben. Ezzel aztán véget is ért vitézkedése: országának gyarapítására fordította idejét. Valahány romba dőlt épületet talált, mindet kijavíttatta vagy újra építtette; és az alapkövei között azokat a hengereket kereste, melyekkel a régi építő királyok örökítették meg emlékezetüket, és nagy volt az öröme, ha az ásások révén előtte sok száz vagy ép ezer évvel élt uralkodók nevei kerültek napvilágra. Eldicsekszik vele, hogy Szipparban, a napisten templomában, Szargon fiának hengereit találta meg, melyeket Nabukodonozor is hiába keresett. Larszamban, Uruban, Szipparban helyreállíttatta a régi kháldeai fejedelmek emlékeit, s oly gondot fordított e városokra és isteneikre, hogy a babyloniai papok irigységre gyuladtak. Kyros ezalatt egyre hatalmasabbá lett és Kháldea szövetségesei egymásután tüntek el: először Média, azután Lydia. Uralkodása 17. évében a Földközi-tenger partjának lakossága lázadt föl, és Nabunáhid semmit sem tett megfékezésére.

A zsidók még sokkal gyöngébbek voltak, semhogy követhették volna a régi szomszédjaik adta példát; de ha elszéledettségük miatt nem is léphettek a tettek terére, nem titkolták a Bábel megalázásán való örömüket. A száműzés, melylyel Nabukodonozor sujtotta őket, nem volt oly általános, mint hiszik. A kisebb városok és falvak lakossága vagy nem hagyta el tűzhelyeit a háboru alatt, vagy oly hamar tért vissza, hogy Kháldea nem volt kénytelen idegen telepítéshez folyamodni, mint Assyria Samaria bukása után. Jeruzsálem lakossága sem került egészen Kháldeába; számosan Egyiptomba menekültek. A három izben fogságba hurczoltak száma alig lehetett húszezer, de nem a mennyiség döntött, hanem a minőség; valóban Izráel szine-java került fogságba. Így a két utolsó király, Jojákhin és Sédekiás családostól, Júda előkelősége, a templom egész papsága a főpappal egyben, és a próféták. Babylon és a szomszéd városok között osztották szét őket. Az egykorú irások csak egy telepedő helyöket említik világosan: a Khebar vize mellett levő Tel-Abibot; de az a számos zsidó gyarmat, mely e tájakon még a római korszak felé is virágzott, ez időből származtatta magát. A talmud egy legendája szerint a Safijáthiban (Nehardéa közelében) levő zsinagógát Jojákhin király építette a jeruzsálemi templom romjaiból hordott kövekkel. Ezek a községek csaknem teljes autonomiát gyakoroltak. Ha lefizették az adót és ledolgozták a robotot, bátran gyakorolhatták vallásukat és saját közigazgatásuk is a kezökben volt. A sejkhek, a család és a törzs vénei, kik az ős hazában oly fontos szerepet játszottak, itt is megmaradtak méltóságukban; Kháldea népök fejeinek tekintette őket és semmiben sem korlátozta hatalmukat. Hogy a többi mikép rendezte el életét, hogyan kereste meg napi kenyerét s hogyan tett szert jólétre, sőt gazdaságra, arról az egykorú irók nem szólanak. Élni kellett, akár mint mesteremberek-, akár mint földmivesek-, akár mint tisztviselők-, akár mint kalmároknak; éltek is, és Jeremiás tanácsát megszivlelve dolgoztak, hogy Izráelnek magja ne veszszen. A száműzötteket egynehány század mulva örömest ábrázolták bűnbánatba és tehetetlenségbe merülve. «A Babylonnak folyóvize mellett ott ülünk vala, és sírunk vala, mikor megemlékeznénk a Sionról. A fűzfákra felfüggesztjük vala hegedűnket, Babylonnak közepette. Jóllehet ott ugyanazonok, kik minket fogva elvittek vala és elrontottak vala; kivánnak vala mi tőlünk vígasságos éneket, ezt mondván: Énekeljetek nékünk a Sionnak énekei közül. Mimódon éneklettük volna az Úrnak énekét az idegen földön?» (137. zsoltár). Ez azonban csak a papokra és az irástudókra nézve volt igaz. Életökben akkor támadt nagy ür, mikor a hódító kizökkentette őket az imádságok és aprólékos szertartások gyakorlásából, mely az ő szemökben az embernek legirigylendőbb kiváltsága volt. Az egykor templomi szolgálatnak szentelt időt most azzal töltötték, hogy siránkoztak a nemzet szerencsétlenségén, vádolták miatta magukat és másokat, tépelődve kérdezték: mely bűnük idézte föl a romlást és az Úr, ki annyiszor bocsátott meg apáiknak, miért nem terjesztette ki kegyelmét rájuk is?

Ezékiel ép az isten türelmességében mutatta meg bukásuk okát. E próféta kis gyermekkora óta a templomban élt és 597-ben Jojákhinnal került számkivetésbe. Elmélkedvén, a mult történetét úgy fogta föl, hogy az egész egy hosszú harcz az isteni igazság és a zsidók igazságtalansága között. Az Úr akkor választotta népének Izráelt, mikor még Egyiptomban volt, és pártfogásáért cserébe csak egy kis hűséget kivánt: «Kiki vesse el az ő szemeinek bálványait és az Egyiptom idegen isteneivel meg ne fertéztessétek magatokat; én vagyok Jahveh, a ti istentek!» Ezt az enyhe föltételt Izráel fiai sohasem tartották meg, és ez lett bajaik forrása. Még mielőtt megmenekültek volna a fáraótól, már elárulták urokat és ez reájok akarta ontani haragját már a pusztában, «de cselekedtem az én nevemért, hogy ne gyaláztatnék a pogányok szemeik előtt, a kik között valának: mert megesmértettem vala magamat ő velek azoknak szemeik előtt, hogy kihoznám őket az Egyiptom földéről. Kihozám azért őket az Egyiptom földéből, és hozám a pusztába. És adám nékik az én parancsolatimat, és az én itéletimet kijelentém nékík, melyeket ha ember cselekednék, élne azok által. És e felett adám nékik az én Szombatimat, hogy lennének jegyül én köztem és ő köztök: hogy tudnák, hogy én vagyok Jahveh, az ő megszentelőjök. De pártot üte ellenem az Izráel háza.» A Sinai hegy lábánál a zsidók ugyanazt cselekedték, a mit Egyiptomban. Az Úr még most sem birta magát rászánni, hogy elpusztítsa őket; csak kihirdette, hogy egyikök sem fogja látni az Igéret földét, csakis fiaik jutnak oda. De a fiúk sem voltak jobbak az apáknál; alig értek a nekik szánt «tejjel és mézzel folyó földre, mely kivánatosabb minden tartományoknál», «megtekintének minden magas halmot, és minden sűrű ágú fát, és ott áldozzák vala az ő áldozatjaikat, és ott tészik vala az ő haragra ingerlő áldozatjaikat, és ott tészik vala az ő jóillatú áldozatjaikat, és ott áldozzák vala az ő itali áldozatjokat.» És nem elég, hogy megfertőztették oltáraikat a pogány szertartásokkal és áldozatokkal, még meg is hajoltak a bálványok előtt: «Legyünk olyanok, mint más nemzetek, mint minden országoknak népei, és imádjuk a fát és a követ.» «Élek én, azt mondja Jahveh az Isten, ha erős kézzel és kinyujtott karral, és kiontott busult haraggal nem uralkodom rajtatok» (Ezék., 20). Bármily megérdemlett is volt a büntetés, Ezékiel nem hitte, hogy örökké fog tartani. Isten sokkal igazságosabb, semhogy a jövő nemzedékeket felelőssé tegye a mult és jelen nemzedékek bűneiért. «Mi dolog, hogy ezt a közbeszédet szoktátok mondani az Izráel földéről, mondván: Az atyák ették meg az egrest, és a fiaknak fogok vásik meg belé? Élek én, azt mondja Jahveh az Isten, ha többé helye lészen köztetek ennek a közbeszédnek Izráelben. Imé minden lélek enyim, úgy az atyának lelke, mint a fiúnak lelke enyim: a mely lélek vétkezik, annak kell meghalni! …A ki az én parancsolatimban jár és az én itéletimet megőrzi, hogy igazságot cselekedjen: Ez az igaz élvén él, azt mondja Jahveh az Isten.» Izráel tehát maga intézi a sorsát; ha megmarad a tévelygésben, késlelteti a megváltás óráját, de ha magába száll és megtartja a törvényt, az isten haragja lecsillapodik. «Ennekokáért mindeniteket az ő útai szerint itélem meg, Izráel háza, azt mondja Jahveh az Isten: Térjetek meg, és forduljatok el minden ti álnokságitoktól, és néktek az álnokság nem lészen romlástokra. Vessétek el tőletek minden álnokságtokat, melylyel vétkeztetek, és szerezzetek magatoknak új szivet és új lelket: és miért halnátok meg, óh Izráel háza? Mert nem gyönyörködöm a halálra valónak halálában, azt mondja Jahveh az Isten: Térjetek meg azért, és éljetek» (Ezék., 18). Némelyek azt vetették ellen, hogy már késő reménységről és jövendőről beszélni: «Elszáradtak a mi csontjaink és elveszett a bizodalmunk és kivágattunk mi magunkban.»

A próféta azt válaszolta nekik, hogy az Úr szellő által kivitte őt egy mezőre, mely csontokkal rakva vala. «Prófétálék azért, a mint meg vala parancsolva nékem: és mikor prófétálnék, lőn zúgás, és imé indulás, és egybemenének a tetemek, mindenik tetem az ő teteméhez. És látám és ímé inak valának ő rajtok, és hús nevekedett vala rajtok, és felül a bőr béborította vala őket; de lélek nem vala ő bennek. Monda továbbá nékem az Úr: Prófétálj a léleknek, prófétálj embernek fija, és mondjad a léleknek: Ezt mondja az Úr Jahveh: A négy szelek felől jöjj elő te lélek, és lehelj ezekbe a megölettekbe, hogy éljenek. Prófétálék azért a mint hagyta vala nékem; és lélek méne ő beléjek, és megéledének, és álla az ő lábára felette igen nagy sereg. És monda nékem: Embernek fija! Ezek a tetemek az Izráel egész háza. Ímé én megnyitom a ti koporsóitokat, és kihozlak titeket a ti koporsóitokból én népem és viszlek titeket az Izráel földére. És adom az én lelkemet ti belétek, és éltek, és megnyugotlak titeket a ti földeteken; és megtudjátok, hogy én Jahveh szólottam, és megcselekeszem, ezt mondja Jahveh!» (Ezék., 37, 1–14.) A régi próféták Izráel helyreállításáról és boldogságának megujulásáról csak olyas irásokat hagytak, melyekben nem volt semmi határozott, sem a törvény, mely szerint itéljenek, sem a követendő vallás, sem a boldogulásnak föltételei. Jeremiás esett kétségbe elsőben, hogy az Egyiptomban kötött szövetség révén valamit ki lehessen vivni a néptől; ezért azt hirdette, hogy új szövetségre van szükség, de pontjait nem jelölte meg. A praktikusabb Ezékiel már szavakba öntötte az új szövetséget és megszerkesztette az alkotmányt, mely a réginek helyére lép, mihelyt a számkivetés véget ért. Megkisérlették a királyság révén boldogulni, de sikertelenül, mert egy-egy Ezékiásra vagy Józsiásra tíz Akház és Manasse-féle fejedelem következett. A zsidók azonban még mindig oly őszintén ragaszkodtak a monarkhikus kormányformához, hogy a próféta nem tartotta alkalmasnak annak teljes megszüntetését. Belenyugodott hát, hogy legyen király, de buzgóbb vallásosságú és kevésbbé korlátlan király, mint a kiről egykor Mózes ötödik könyvének szerzője álmodott; a király legyen az Isten szolgáinak szolgája, fő kötelessége pedig az isteni tiszteletnek minden szükségessel való ellátása. Ezékiel cak az Urat ismerte el teljesen királynak. De az az Úr, a kit ő alkotott meg, nem volt többé az Ámosz Jahvéja, «a ki semmi dolgot nem cselekszik addig, mignem megjelenti az ő titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak,» sem Hóséásé, a ki «irgalmasságot kíván, nem áldozatot, és az istennek esméretét inkább az égő áldozatnál». Ezékiel Jahvéja nem bizalmaskodik többé akaratának tolmácsaival; távol tartja magától «az ember fiát» és kezd vele csakis követei, az angyalok révén érintkezni. Gyermekeinek szeretete kétség nélkül kedves néki; de jobban kedveli tiszteletöket és félelmöket, és gyönyörködik a törvényesen végzett áldozat illatában. A prófétának tehát első dolga új templomot emelni neki a szent hegyen. Fölépíti Salamon templomát, melyben gyermekségének éveit töltötte, a régi terv szerint, de nagyobbra, szebbre. Elsőben a külső tornácz készül el, aztán a belső és a kamarák, majd a szent hely, melynek méreteit pontosan számította ki: a kapu szélessége tíz singnyi vala, a kapu oldalfalai mindkét felől öt singnyiek; maga a terem hossza negyven singnyi, szélessége husz singnyi. Mindezt bő technikai részletességgel, de számunkra nem mindig világosan irja le. (Ezék., 40–43.) És minthogy az ilyen jól elrendezett épülethez méltó papság is kell, csakis Czádok ivadékai lehetnek papok, mert csak az ő hűségük volt rendületlen; a többi Lévitáknak csak másodrangú hivatalai lehetnek, mert ők nemcsak követték a nemzet tévelygéseit, hanem rosz példát szolgáltattak és bálványozást üztek. Ezékiel könyvében apróra meg vannak határozva kinek-kinek kötelességei és jogai, az oltár jövedelme, az ünnepek és a lakomák. Ezékiel pap volt és járatos hivatásának legapróbb gyakorlataiban a legalacsonyabbtól a legnemesebbig ép oly szükségeseknek itélte népének boldogulására a mészárszék és a papi konyha apró bevételeit, mint az erkölcsi törvényeket. Mikor az építkezés és a szertartások megszabása véget ért, a prófétát ismét elragadta képzelete. A templom küszöbe alól kiforró és egy nagy erdőn át a Holt-tengerbe folyó forrást látott, mely megjavította a tenger vizét. «És lészen, hogy minden élő lélek, a mely mozog, valahová e folyások mennek, él, és halaknak nagy bőségek lészen. És a folyóviz mellett és annak partján mindkétfelől, minden enni való gyümölcsfák nevekednek fel, az ő leveleik el nem hullanak, és el nem fogynak az ő gyümölcseik, minden hóban új-új gyümölcsöt teremnek; mert az ő vizek a Szenthelyből foly ki, és az ő gyümölcseik eledelre, és leveleik orvosságra valók.» (Ezék. 47). Izráel tizenkét nemzetisége, még azok is, a melyek már eltüntek, ideálisan felosztják egymás között az országot, Dán északon lesz, Rúben és Júda délen és közös költséggel megalapítják Sion hegye körül az új Jeruzsálemet, melynek neve attól a naptól fogva lészen: «Jahveh lakozik ott» (Ezék., 47–48).

Ezékiel csak keveset hatott kortársaira; szinte magára maradt véleményével. A számüzöttek közül egynehányan mind makacsabbul imádták a pogány isteneket; később nyilván teljesen beleolvadtak a khaldeai népbe, és ép oly teljesen elvesztek Izráelre nézve, mint a számkivetett Efrajimiták. A többiek, és ők voltak a többség, hivek maradtak reményeikhez, és a szemök előtt folyó eseményekből igyekeztek a prófétától hirdetett szabadulás jeleit kihüvelyezni. «Megbővítetted e népet, ó Jahveh, megbővítetted e népet, megdicsőíttetel e néppel mondom, melyet messze földre elvetettél vala. Ó Jahveh, az ő nyomorúságokban meglátogattak téged, alázatosan könyörgöttek néked, mikor a te ostorod rajtok volna. Mint a nehézkes asszony, mikor elközelget a szülésnek ideje, fájdalmat szenved, kiált az ő fájdalmiban: úgy voltunk te előtted ó Jahveh…. Eredj el azért én népem, menj bé a te ágyasházadba, és zárd bé a te ajtódat te utánad: rejtsd el magadat egy kevéssé, egy szempillantásig, míg az én haragom elmulik. Mert ímé Jahveh kijő az ő helyéből, hogy megbüntesse e föld lakosinak álnokságokat, és megjelenti a föld az ő véreit, és az ő megöletettit többé el nem fedezi». (Ézs., 26). Nabukodonozor halála (562) változást idézett elő sorsukban. Amilmarduk kibocsátotta Jojákhin királyt börtönéből, hol harmincz év óta senyvedt, és tisztelettel bánt vele; ez ugyan még nem volt az óhajtott restauratio, de legalább az üldözésnek vége. Ezután palotaforradalmak következtek, melyek alig nyolcz év alatt négy kézen adták végig Nabukodonozor királyi pálczáját, majd a békés és ájtatos Nabunáhid trónralépte, aztán Kyros első győzelmei. A számüzöttek éber szeme mindent meglátott és prófétáik azt kezdték hirdetni, hogy Babylon bukása nincs messze. Egyikök, kinek munkáit Jeremiás irásai közé sorozták, már látta a pusztulásnak szánt város felé közeledő északi és keleti népeket. «Emeljetek zászlót a földön, fuvaljatok trombitát a pogányok között, készítsétek ő ellene a pogányokat, gyüjtsétek öszve ő ellene az Ararátnak, Minninek és Askenáznak országit, válaszszatok ő ellene hadnagyot; hozzátok ki a lovakat mint a rettenetes sáskákat. Készítsétek ő ellene a pogányokat, tudniillik Médiának Királyit, az Ő Hadnagyait, és minden főfő Urait, és az ő birodalmának minden földét. És megrendül a föld, és fájdalomban lészen: mert Jahvehnak minden gondolatja állhatatos lészen Babilon ellen, hogy Babilonnak földét elpusztítsa, annyira hogy senki ne legyen benne lakozó.» (Jer. 51, 26–29.) Egy másik, kinek beszédei Ézsaiás könyvében vannak, már halva és a pokol fenekén látja az elnyomót. «A koporsók is a föld alatt megindultak te éretted, hogy te elődbe menjenek, feltámasztják néked a halottakat, a földnek minden Fejedelmit, a pogányoknak minden Királyit felköltik az ő székeikből. Kik mindnyájan téged megszólítván, azt mondják: Te is erőtlenné lettél-é, mint mi? mi hozzánk hasonlatos lettél-é? … Te pedig azt mondod vala szívedben: A mennybe megyek fel, az erős Isten csillagai felett helyheztetem az én székemet, és ülök a gyülekezet hegyének észak felől való oldalára. A magas felhőknek felibe hágok, hasonlatos lészek a magasságos Istenhez; de a koporsóba vettettél, a temetésre való veremnek szélire. A kik téged látnak, reád függesztik szemeket, reád figyelmeznek, és ezt mondják: Ez-é ama férjfiú a földnek háborgatója, ki az országokat megrontja vala? Ki a földnek kerekségét olyanná tette, minémű a puszta, és annak városit rontotta, és az ő foglyainak nem nyitotta meg a tömlöczöt? Minden pogány Királyok, valamennyin vagynak, tisztességesen feküsznek, kiki az ő koporsójában. Te pedig kivettetel a te koporsódból, mint valami utálatos csemete, mint a megöletett embereknek ruhájok, kik fegyverrel verettek által, melyek a verembe vettettek, vagy mint a megtapodtatott holttest. Nem temettetel te el úgy, mint azok: mert a te földedet elvesztetted, a te népedet megölted.» (Ezs. 14., 8–20).

Ez átkok viszhangja nem hatott ugyan Nabunáhid füléig, de a király mégis tudta, mely veszély fenyegeti és ügyekezett is védekezni ellene. Nem puszta régiség kedvelésből építette ő újra a romba dőlt templomokat és elevenítette föl a vallás elfeledt régi szertartásait; el akarta fordítani személyéről és országáról az ellenséges istenek haragját és meg akarta nyerni a nemzeti istenek jóakaratát. Az idegen istenek e tisztelete elégedetlenséget támasztott a babyloniai papság között; mikor 538-ban a perzsák megjelentek a határon, nemcsak a fogoly zsidóság, de a benszülött nép egy része is örült a hódító jöttének. Nabunáhid ekkor a végső eszközökhöz folyamodott: nagy áldozatokat rendelt Bélnek, a nép bünei kiengesztelése czéljából, a fővárosba vitte a legtiszteltebb isteneket «a kik a levegő ég fölött és alatt vannak». Kyrost nem félemlítette meg ez az isteni hadsereg: egynéhány hét alatt elbánt az ellenséggel. Tammuz hónap elején átkelt a Tigrisen és megverte a kháldeaiakat Rutum városa mellett. Akkádban csakhamar lázadás ütött ki, mely Nabunáhidot megfosztotta a végső segedelemtől is. A hónap tizennegyedik napján a perzsák kardcsapás nélkül vonultak be Szipparba; tizenhatodikán Gobryas vezér Babylont foglalta el, nem is találva ellentállásra. Az övéitől kiszolgáltatott Nabunáhid egynéhány nap mulva meghalt. Méltóságához illő pompával temették el; az egész város egy hétig gyászolta régi urát. Azután pedig Kambyses, Kyros fia, áldozatot mutatott be az ország isteneinek, és ünnepiesen átvette a kormányt atyja nevében (537).129


Kyros domborművű képe Pasargadaeban, a mai Murgabnál.

Az egész ország egyszerre és rázkodás nélkül jutott a perzsák kezébe. Az adófizető népek, a syriaiak, arabok, phoeniciaiak annyira nem törődtek a változással, mintha nem is volna szó róluk és érdekeikről; ha nem lehettek szabadok, nem igen bánták, kicsoda uralkodik. Mintha Babylon is könnyen alkalmazkodott volna az új rendhez, sőt bizonyos tekintetben úgy látszott, örül nemzeti királya bukásának. Mikor Kyros három hónap mulva visszatért és a tartomány kormányzását Gobryasra bizta, első gondja volt minden városba visszaküldeni azokat az isteneket, a kiket Nabunáhid a háború kezdetén elhozatott, és az ájtatos lelkek ezért szivesen fogadták a hódítót. Csakhamar a papi befolyás is elhallgattatta a nemzeti hiuságot; azt hitték, hogy a Nabunahidtól elhagyott Marduk állott boszszut, Kyros kezébe szolgáltatva az országot. «Az istenek királyát mélyen bántotta a megalázás, és a Bábel templomaiban lakó istenek mind elhagyták szent helyeiket; a kalannai körmeneteken nem lehetett többé látni Mardukot és szövetséges isteneit, mert olyan városokba menekültek, a hol tisztelték őket. Sumir és Akkad fajtája azonban gyászban kérte mardukot, hogy térjen vissza; az isten visszajött kérésökre és megörvendeztette az országot, olyan királyt választván számára, a ki a népet az ő akarata szerint fogja kormányozni. Az egész világ királyává kiáltotta ki Ansánból való Kurust és e czímet az összes nemzeteknek hirül adta. Saját városa, Bábel ellen indította és a perzsa hadsereget mint barát és jóltevő vezette. A csapatok, melyeket ép úgy nem lehet megszámlálni, mint az Euphrates habjait, és a kardok csak puszta diszül szolgáltak, mert az isten csata és ellentállás nélkül vezette a perzsákat egész Kalannáig, aztán saját városába. Nabunáhid királyt, ki őt megvetette, Kurus kezébe szolgáltatta. Bábelnek egész népe, közöttük sokan a Sumir és Akkád nemzetekből a nemesek és a papok föltámadtak ellene és sokáig nem akarták megcsókolni lábát; most örültek az új úrnak, és megmásították hűségesküjöket, mert az Isten, ki megeleveníti a halottakat és segítő minden bajban, reájuk bocsátotta kegyelmét».130 A perzsa hódítóban nemcsak a kháldeaiak látták isten küldöttjét, hanem a zsidók is. Babylon nem úgy bukott el, a hogy ők remélték s a hogy prófétáik jósolták; Nabukodonozor városa nem tünt el a föld szinéről, mint a Szargoné és a Szennakheribé, és Jeruzsálem megbosszulása nem volt olyan teljes, mint a Samariáe. De ha ebben csalódtak is, érezték, hogy a szabadulás közel van, és egyik legnagyobb költőjük, kinek műveit Ézsaiás irásai közé sorolták, már hirdette is fenséges szavakkal: «Örüljetek Egek: mert Jahveh mívelte ezeket: örvendezzetek földnek alsó részei, hegyek énekeljetek, erdők, és azoknak minden fái: mert megváltotta Jahveh Jákobot, és Izráelben megdicsőíttetik! Ezt mondja Jahveh, a te Megváltód, és ki téged anyád méhétől fogva formált: Én vagyok Jahveh, ki mindeneket cselekeszem: az Egeket egyedül kiterjesztem, a földet elszélesítem az én erőmmel! A jövendőmondóknak jeleit az Isten elfordítja, megbolondítja a varázslókat: a bölcseket megszégyeníti, és azoknak bölcseségeket megbolondítja.

Az ő szolgájának beszédét megteljesíti és az ő követeinek tanácsokat véghezviszi, ki azt mondja Jérusálemnek: Te benned jövendőre laknak! és a Júda városiról: Megépíttetek, és az ő pusztáit felépítem. Ki azt mondja e mélységnek: Száradj meg, és a te folyóvizeidet megszáraztom. Ki Koresusnak azt mondja: Én pásztorom! és minden akaratomat véghezviszi, és Jérusálemnek ezt mondja: Megépíttetel! és a templomnak: Megfundáltatol!» (Ézs., 44. 23–28.) Kyros már babyloni uralkodásának első esztendejében kiadta a rendeletet, melyben megengedi a zsidóknak, hogy visszatérjenek apáik hazájába. Nem mind éltek ezzel a szabadsággal; ha hihetünk a hagyománynak, negyvenkétezerháromszázhatvanan távoztak a fogság földjéről, a Dávid vérségbeli Zerubábel vezetése alatt. Zerubábel unokája volt Semája főpapnak, kit Nabukodonozor Jeruzsálem pusztulása után megöletett (536).131


Kyros sirja Pasargadae-ban.
Dieulafoy után.

Ama fejedelmek közül, a kik Perzsia ellen szövetkeztek, még csak az egy Ahmasz kerülte ki a büntetést. Az Egyiptom ellen viselendő háború tehát kikerülhetetlennek látszott; Kyros habozott egy darabig, aztán a kelet felé indult és rejtelmes módon eltünt (529). Xenophon szerint ágyában halt meg, gyermekeitől környezve, és mindenkinek épülésére szolgálva utolsó perczeiben tanusított emberfölötti bölcseségével; ez a tudosítás nem hitelesebb Xenophon egyéb tudosításainál. Ktesias azt beszéli, hogy Kyros megsebesült a derbikek, egy baktriai félvad nép ellen viselt harczban és három nap mulva meghalt. Egy sokkal későbbi legenda szerint Kyros száz esztendős korában látni akarta összes jó barátait. Kérésére azt válaszolták, hogy fia, Kambyses, valamennyit megölette; fia kegyetlenségén való bujában aztán csakhamar az öreg is meghalt. Herodotos azt irja, hogy Kyros megkérette Tomyrist, a massagéták királynőjét, de kosarat kapott. Bosszuságában átkelt az Araxes (Jaxartes?) folyón, megverte a massagétákat és elfogta a királynő fiát, Spargapisest, ki aztán megölte magát kétségbeesésében. «Tomyris összegyüjtve erőit, a perzsákra támadt. Azt hiszem, a barbárok vivta összes csaták között ez volt a legvéresebb, legalább hallomás után itélve. Az ellenségek elsőben igen közelről nyilaztak egymásra, és mikor tegzeik kiürültek, lándzsával, karddal folytatták a csatát. Sokáig hadakoztak, de egyik fél sem akart megfutni; végre a massagéták kerekedtek felül. A perzsa hadsereg legnagyobb része a csatatéren maradt; maga Kyros is ott veszett, huszonkilencz éves uralkodás után. Tomyris megtöltött egy kecskebőrtömlőt embervérrel és megparancsolta, hogy a halottak között keressék meg Kyros testét; mikor megtalálták, a királynő a fejet belefojtotta a vérbe és szidalmakkal halmozta el: «Bár élek és győztem, te elvesztettél, mert csalárdság révén elragadtad a fiamat; most hát jól lakasztalak vérrel» (Herodotos, 1, 204–214). A perzsáknak sikerült visszaszerezniök királyuk holttestét, és elszállították Pasargadaeba, hol nagy pompával temették el a királyi palota kertjébe.

A népköltés, mely Kyros életét elferdítette és tettei igaz történetének helyébe meséket csempészett be, alakjából a keleti fejedelem ideálját alkotta meg; Kyros a legendában a leghősebb, a legkedvesebb, sőt a legszebb ember is. Valójában úgy látszik, megvolt benne a hadvezér minden tulajdonsága: a tettre-készség, az erő, a merészség, a furfang és a kétszínűség, melyre Ázsiában a hódítónak szüksége van; az idegen vallások iránt bőkezűnek és türelmesnek mutatkozott, de kormányzó tehetség nem adatott neki és nem igyekezett az uralma alá került népeket egységes testté tömöríteni. Csak Lydiába és Kháldeába küldött perzsa helytartót; másutt mindenütt beérte az engedelmesség igéretével és a kormányzást benszülöttekre bizta. Egyiptom kivételével meghódította az ó világ összes országait és megalapította a perzsa birodalmat; a birodalom szervezésének gondját utódaira hagyta.

 

Kambyses; II. Ahmasz. III. Pszamitik; Egyiptom meghódítása (525); támadások Libya és Aethiópia ellen; az ál Smerdis.

Kyros koronáját legidősebb fiára, II. Kambuziára, hagyta, kit a görögök Kambysesnek neveztek, több tartomány uralmát pedig másodszülött fiára Bardijára (Smerdis). Eleve rendezvén az öröklést, azt hitte, hogy elejét veszi a visszavonásoknak, melyek a keleten majdnem minden uralkodóváltozással együtt járnak. Csalódott reménységében, mert Kambyses, alig lépett trónra, megölte öcscsét. A gonosz tettet oly óvatosan és titokban követte el, hogy nem is lett köztudomású; a nép is, az udvar is azt hitte, hogy Bardija valahol messze Médiában egy kastélyban van elzárva, és szüntelenül várták visszatértét.

Kambyses megszabadulva öcscsétől, csupa háborus terveket forgatott fejében. A pusztától és a delta holt vizeitől védett Egyiptom mind mostanig daczolt a perzsák hatalmával. II. Ahmasz szerencsétlen lydiai beavatkozása óta mindig úgy viselte magát, hogy szomszédainak semmi ürügyet ne szolgáltasson a háborúra. Nagyravágyása csak addig terjedt, hogy Kypros szigetén visszaállította Egyiptom régi főhatalmát. Az okos fáraó jó barátságban élt Kyrossal és a nyugalom esztendeit országa jólétének gyarapítására fordította. Kijavíttatta és megnagyobbította a csatornahálózatot, kedvezett a földmivelésnek, a kereskedelemnek; Herodotos szerint «azt mondják, hogy Egyiptom soha sem volt virágzóbb, boldogabb, a folyó soha sem volt jótékonyabb a föld iránt, sem a föld termékenyebb az emberek számára, és akkor huszezer népes város volt az országban». Truu, Szabán és Rohanu kőbányáit ujra föltárták és annyira aknázták, mint Egyiptom legszebb napjaiban. Mintha megélénkült volna Théba is, hol, úgy látszik, Ahmasz egyik felesége, Onkhnasz, életének legnagyobb részét töltötte. A karnaki műemlékeket gondosan restaurálták és egynehány gazdag uri ember olyan sírboltokat építtetett, melyeknél a régi kripták se nagyság, se a domború művek tökéletességének dolgában nem voltak különbek. Felső-Egyiptom többi része már sokkal néptelenebb volt, semhogy ott nagymérvű építkezésekre lett volna szükség; az ország ereje Memphisben és a delta városaiban összpontosult. Memphisben II. Ahmasz Isis-templomot épített, melyet Herodotos igen nagynak és megszemlélésre igen érdemesnek mond; ez a templom, sajnos, megsemmisült, valamint a hetvenöt láb hosszú fekvő koloszszus is, melyet ugyanez a fejedelem Ftáhnak szentelt. Saisban Neith templomához propylaeumokat épített, «melyek az e nemű munkákat fölülhaladták mind magasság és nagyság, mind a használt anyag tömege és minősége által». E pylonokat rengeteg nagy oszlopok ékesítették és sphinxek hosszú kettős sora vonult előttük. Mind e szépségekhez járult még két nagy obeliszk, egy a memphisihez hasonló fekvő szobor és egy egydarab rózsaszínű gránitból kivágott kápolna, melyet a király az abui kőbányákból hozatott ide. Ezer hajós három esztendeig fáradozott e szállításon. A kápolna kivül mintegy tizenegy méter magas volt, hét méter harminchét cm. mély és négy méter széles; még akkor is közel félmillió kilogrammot nyomott, mikor a belsejét kivájták. Sohasem jutott be a szent hely belsejébe. «Azt beszélik», irja Herodotos, «hogy az építőmester abban a pillanatban, mikor a mű mai helyéig jutott, reá gondolva a hosszú időre, melybe a szállítás került és belefáradva a nehéz munkába, felsóhajtott. Ahmasz meghallotta a sóhajtást és intőjelnek itélve, nem akarta, hogy tovább vigyék a követ. Mások szerint azonban az történt, hogy egy munkást agyonzuzott a temérdek gránitdarab, azért hagyták ott, a hol ma van».132

A forradalmat, melynek révén Ahmasz trónra jutott, az idegenek ellen agyarkodó egyiptomi nemzeti párt támasztotta. A görög zsoldosok és kereskedők Uahibrivel tartottak, és attól félhettek, hogy a győztes Ahmasz majd kiüzi őket országából. Ez azonban nem történt meg: a király feledte, a mit trónkövetelő korában ellene vétettek. Elődei szívesen fogadták a görögöket, ő maga is igen szerette őket, sőt annyira göröggé lett, a mennyire csak egyiptomi lehet. Jó barátságban maradt a kyrenei dórokkal; egyszer döntő biró is volt házi ügyeikben. Battosra, ki oly könnyen bánt el Uahibri katonáival, Arkesilas következett. Udvari ármányok, és a libyai törzsek ellen viselt szerencsétlen háború felharagították ellene a zsoldjában levő egyiptomiakat; öcscse, Laarchos meggyilkolta őt, és a zsoldosok beleegyezésével elfoglalta trónját, de nemsokára őt magát is megölték Eryxo és Polyarchos, áldozatának felesége és sógora. Laarchos hivei ekkor a fáraóhoz fordultak és Ahmasz támogatta volna is őket seregével, ha anyjának halála félbe nem szakítja a készülődéseket. Polyarchos az udvari gyász idején Egyiptomba sietett, és oly jól tudta védelmezni ügyét, hogy megnyerte: a hatalmas szomszéd a sánta Battost, Arkesilas és Eryxo fiát, ismerte el Kyrene királyának. Később még szorosabb kötelékek füzték össze a két országot. Az egyiptomi király félig politikából, félig szeszélyből egy kyrenei nőt vett feleségül, Ladikét, ki némelyek szerint Arkesilas vagy Battos leánya volt, mások szerint egy Kritobulos nevű uré. Az európai és ázsiai görögök épp oly okkal dicsérhették őt, mint afrikai testvérei. A fáraó barátságos viszonyban volt Hellas legfőbb szent helyeivel és nem egyszer nagyszerű ajándékokat küldött a templomoknak. Mikor 548-ban a Delphi temploma leégett, az alkmaionidák magukra vállalták, hogy fölépítik háromszáz talentum költséggel, melynek egy negyed részét a delphiiek fogják fizetni. A delphiiek azonban sokkal szegényebbek voltak, semhogy ily sok pénzre szert tudtak volna tenni, tehát kéregettek a barátságos nemzetektől. Ahmasz ezer talentum egyiptomi timsót adott nekik. A timsót a festésnál használták és igen drága volt; a Delphibeliek még nyertek is a fáraó ajándékán. Ahmasz Kyrenének ajándékozta felesége Ladiké szobrát és Neith aranyozott képét; a lindosi Minervának két kőszobrot és egy csodálatos finomságú len vértet küldött. E vért darabjai még az idősb Plinius idejében is megvoltak, de a kiváncsiak szélylyel szaggatták, meggyőződni: igazat mondott-e Herodotos, hogy minden lenfonál háromszázhatvanöt, szabad szemmel látható szálból van sodorva. A samosi Junónak a fáraó két faképet küldött, melyek még Herodotos idejében is megvoltak. Egyiptomba annyi görög özönlött és oly számosan telepedtek le, hogy a benszülöttekkel való surlódások kikerülése végett csakhamar ujra rendezni kellett helyzetöket. A gyarmatok, melyeket I. Pszamitik ióniai és káriai telepítvényesei alapítottak a Nilus pelusiumi ágának mentén, fölvirágoztak, és lakosaik számát már 200,000 lélekre becsülték. Ahmasz ezt a népet Memphisbe és környékébe hivta, hogy egyiptomi alattvalói ellen őriztesse magát vele. Az ujabb gyarmatosokat a delta kanopusi ága felé terelték egy Naukratis nevű városba, melyet egészen nekik engedtek át. A görögök itt független tisztviselőktől igazgatott köztársaságot alapítottak; görög erkölcsök és szokások járták; volt itt prytanaeum, megtartották Dionysos és Apollo Komaios ünnepeit. Később ez lett az idegenek előtt nyilt egyetlen kikötő. Mikor valamely kereskedelmi hajó kalózoktól üldözve vagy vihar avagy egyébb baj miatt a partnak más pontján kötött ki, a kapitány tartozott megjelenni a legközelebbi tisztviselő előtt és megesküdni, hogy a törvényt nem szántszándékkal, de kénytelenségből szegte meg. Ha mentsége elfogadhatónak látszott, megengedték neki, hogy a kanopusi torkolatba evezzen; ha pedig a szél vagy a hullámzás nem engedte, hogy tovább menjen, terhét átrakták nilusi hajókra és a delta csatornáin görög területre szállították. A törvénynek ez intézkedése nagygyá tette Naukratist: benne összpontosult a Nilus egész kereskedelme, és egynehány év mulva az ó világ egyik legjelentékenyebb emporiuma lett. Mindenfelől anynyi görög költözött bele, hogy el sem fértek és terjeszkedni kezdtek a környéken, mindenfelé mezei lakokat és falvakat építve. Azoknak a kereskedőknek, a kik nem akartak hellén oltalom alatt élni, szabadságában volt Egyiptom bármely városában megtelepedni. Ahmasz megengedte nekik még vallásuk szabad gyakorlását is; az Aiginabelieknek megvolt a maguk Zeus-temploma, a Samosbelieknek Hera temploma, a miletosiaknak Apollo temploma; és Kis-Ázsiának kilencz városa közös költségen épített egy Hellenion nevű templomot és szent helyet. Ez a békés megszállás kiterjedt Felső-Egyiptomra, sőt a pusztára is. A naukratisi kereskedők hamar megtudták, hogy jó, ha ágenseik vannak az Afrika belső részéből jövő karaván uton; a miletosiak Abydos régi városában nyitottak kereskedő házakat, a samosiak pedig egész a nagy oázig hatoltak. A görögök e messze tájakról oly csodás hireket hoztak, melyek izgatták a többi hellének kiváncsiságát, de még kapzsiságát is; philosophusok, kalmárok, katonák indultak a csodák ez országa felé, tudományos kincseket, vagyont vagy kalandokat keresni. Ahmasz, ki mindig félt a perzsák támadásától, tárt karokkal fogadta a bevándorlókat; a kik ott maradtak, hozzácsatlakoztak, a kik pedig visszatértek hazájokba, csupa kedves emléket vittek magokkal, és Görögországban előkészítettk e szövetséget, melyre Egyiptomnak szüksége volt.

Mindezt bölcsen eszelte ki Ahmasz, de a régi törzsökös egyiptomiaknak sehogyan sem tetszett a fáraó politikája. Mint a zsidók Ezékiás óta, mint a babyloniaiak Nabunáhid alatt és mint általán a régi népek, a kiket romlás fenyegetett, gyöngeségöket nem saját hibáiknak tulajdonították, hanem az isteni végzetnek. Valóságos szentségtörésnek tekintették, hogy Ahmasz az idegeneket így dédelgeti. Vagy a görögök nem hozták magukkal isteneiket is? Minden városban és faluban találkoztak emberek, a kik a barbár isteneket a nemzeti istenekkel egyetemben tisztelték. A király megparancsolta, hogy a zsoldosokat a saisi, az oni, a bubastisi, a memphisi templomok vagyonából tartsák. A fáraó ellen forduló gyülölség nem nyilvánult tettekben, csak titkon rágalmazta Ahmaszt és eltorzította alakját. Ezer gonosz és tréfás történetkét faragtak a rovására, és ez anekdoták megmaradtak a következő századokban is. Azt mesélték, hogy Ahmasz trónralépte előtt szeretett inni és lakmározni, csakhogy gyakran szenvedett abban a bajban, melynek a neve pénzhiány; mégis mindig segített magán és szerzett költséget mindenféle módokon, «melyeknek legtisztesebbje a suttyomban lopás volt.» Beszélték, hogy király korában is úgy leitta magát égett borral, hogy nem tudta a közügyeket intézni. E legendákat és a nem kevésbbé hazug többi mesét hivei olyan történetekkel czáfolták meg, a melyek becsületére válnak Ahmasznak. Egy arany medenczéből, melyben családostul a lábát szokta mosni, istenszobrot készíttetett s e szobrot mindenki tisztelte, még azok is, a kik a fáraónak szemére szokták hányni alacsony származását. Egyszer aztán összehivta a népet, és tudtára adta, hogy tiszteletök tárgya egy régi mosdótál. «Én is ilyen vagyok, mint ez,» szólt aztán, «valamikor kis ember voltam, most királyotok vagyok és ti engemet tiszteltek.» Végre mégis az ellene való gyűlölet vált tulnyomóvá.133

Kyros halála után Ahmasz háborúra szánta el magát. A perzsáknak elég okuk volt neheztelni rá: szövetkezett Lydiával, ármányt szőtt Kháldeával. Kambyses különben még fiatal volt, s inkább izgatta, mintsem mérsékelte alattvalóinak harczias kedvét. A nép képzelődése nem érte be az igen természetes okokkal, melyek a legifjabb s a legrégibb keleti nép összeütközését előidézték; mindent a dráma hőseinek személyes okaiból akart megmagyarázni. A perzsák beszéde szerint Kambyses feleségül kérette az öreg király leányát, abban a reményben, hogy kosarat kap s majd ürügye lesz bosszút állani. Ahmasz azonban nem utasította el a kérőt, csakhogy leánya helyébe Nitétist, Uahibri leányát csempészte. «Nem sokkal ezután Kambyses a nővel lévén, vélt atyjának nevén szólította őt. Mire a nő így szólt: «Látom, ó király, hogy nem is gyanítod, mennyire megcsalt tégedet Amasis: megfogatott, díszbe öltöztetett is hozzád küldött saját leánya gyanánt. Holott én Apries leánya vagyok, azé az Apriesé, ki az ő ura és parancsolója volt mind az napig, mikor Amasis föllázadt és a többi egyiptomival egyetértve megölte őt.» Ez a beszéd felingerelte Kambyses, Kyros fiának haragját és fegyvereit Egyiptom felé fordította.» (Herodotos III. 2). Egyiptomban máskép beszélték a dolgot. Nitetist feleségül adták Kyroshoz és ő szülte Kambysest; a hódítás tehát nem volt egyéb, mint a törvényes család jogos visszafoglalása a bitorló Ahmaszszal szemben és Kambyses nem annyira mint győző, hanem mint az Uahibri unokája lépett trónusra. A hanyatló Egyiptom lakói ilyen gyermekes költeménynyel takargatták gyöngeségüket és szégyenüket. Régi dicsőségökre kevélyen, de nem tudva többé győzni, nem akarták elismerni vereségöket. Szerintök nem Perzsia adott királyt Egyiptomnak, hanem Egyiptom Perzsiának és az egész világnak.

A deltát az ázsiai fejedelmek támadásai ellen régóta a sivatag és a mocsarak védték. Syria utolsó jelentékeny vára, Jenysos (ma: Khán Júnisz) és a Serbon tava között, a hol az egyiptomi előőrsök táboroztak, mintegy kilenczven kilométer távolság van, melyet egy hadsereg legkevesebb három nap alatt járhatott be. A régi századokban a sivatag terjedelme kisebb volt, de az assyriaiak és kháldeaiak dulásai néptelenné tették a tájékot és kiszolgáltatták a nomád arabok kényének. Egy váratlan esemény kirántotta Kambysest a bajból. Ahmasz egyik vezére, halikarnassosi Phanes megszökött és Perzsiába menekült. Ez a katona erős itélettel és Egyiptom alapos ismeretével dicsekedett. Azt tanácsolta a királynak, hogy egyezzék meg a tenger parton uralkodó sejkkel és kérjen tőle szabad átvonulást; az arab törzsfő aztán az egész úton tevékkel hordott vizzel látta el a sereget.

Mikor a perzsák Pelusium elé érkeztek, meghallották, hogy Ahmasz meghalt és utódja III. Pszamitik lett. Az egyiptomiakat, jóllehet biztak az istenekben és magukban, sötét sejtelmek fogták el. Nem csupán a Tigris és az Euphrates népei rontottak most rájuk, hanem egész Ázsia, az Indostól a Hellespontosig. A szövetségesek, kikre Ahmasz számított, pl. Samosi Polykrates és a régi alattvalók, így a Kyprosbeliek, elpártoltak az ügytől, melyet elveszettnek láttak, és a perzsa hadat gyarapították csapataikkal. Az idegentől rettegő nép mindenben rossz jeleket látott és komor jóslatnak magyarázta a természet legrendesebb tüneményeit is. Thebaisban ritkán esik eső, zivatart pedig évszázadonkint egyszer-kétszer látni.134

Pszamitik trónralépése után egynehány nappal «permeteg eső esett Thébában, a mi azelőtt soha sem történt», írja Herodotos. A Pelusium előtt kezdődött harczot mind a két fél kétségbeesett bátorsággal vívta. Phanes Egyiptomban hagyta gyermekeit. Régi katonái, a fáraó szolgálatában levő káriaiak és ióniaiak, szemeláttára ölték le fiait, véröket borral félig teli edénybe eresztették, ittak ez elegyből és mint az őrültek rohantak a csatába. Estefelé az egyiptomi had végre gyöngülni kezdett, majd futásnak eredt. Pszamitik fejét vesztve nem egyesítette csapatainak maradványait és nem állta el a csatornákat, hanem Memphisbe menekült. Kambyses oda üzent, hogy adja meg magát, de a dühös sokaság széttépte a követeket. Egynehány napi ostrom után a város feltárta kapuit. Felső-Egyiptom ellentállás nélkül adta meg magát; a libyaiak és kyrenebeliek be se várták, hogy reájuk támadjanak, önként ajánlották fel az adót (525).135 A kelet minden erejével századok óta daczoló hatalmasságnak hirtelen bukása és a trónját alig hogy elfoglalt királynak sorsa meglepetéssel és szánalommal töltötte el a világot. Mondják, hogy tíz nappal Memphis megvétele után a győző próbára akarta tenni foglyának állhatatosságát. Pszamitik végig nézte, hogyan viszik halálra rabszolgálónak öltöztetett leányát, fiait és az egyiptomi főnemesség gyermekeit. Mindezt rendíthetetlen nyugalommal szemlélte. De mikor azt látta, hogy mulatságainak egy részes társa jő, rongyokba burkolva, mint valami koldus, zokogásra fakadt és homlokát verte kétségbeesésében. Kambysest meglepte a hideg ember e fájdalma és megkérdezte az okát. «Kyros fia!» felelt Pszamitik, «a magam szerencsétlensége sokkal nagyobb, semhogy sírhatnék rajta, de barátomat még meg tudom könnyezni. Mikor egy ember a fényből és a bőségből nyomoruságba esik az öregség küszöbén, sírni lehet rajta». Mikor a követ elmondta Kambysesnek e szavakat, a hódító elismerte, hogy igaza van; Kroisos könnyekre fakadt (ő is Egyiptomban volt Kambysessel) és a perzsák mind sírtak. A meghatott Kambyses legott királyi tiszteletet adott foglyának és talán vissza is ülteti trónusára, mint hűbérest, ha meg nem hallja, hogy Pszamitik összeesküvést forral ellene; ekkor aztán kivégeztette a fáraót és Egyiptom kormányát a perzsa Aryandesra bízta.136

Emberemlékezet óta először történt, hogy az ó világ egy úrnak engedelmeskedett; de vajon lehetséges volt-e, hogy a Kaukasus és Egyiptom népe, a kis-ázsiai görögök és a médiai irániaiak, a baktriai skythák és az Euphrates mentén élő sémiták egyesülve maradjanak, s a birodalom ne omoljék össze ép oly hirtelen, mint a hogy emelkedett? Kambyses eleinte úgy akarta megnyerni uj alattvalóit, hogy kedvezett erkölcseiknek és előitéleteiknek. Használta a fáraók kettős király-gyürüjét, hivatalos irásmódját és királyi öltözetét; aztán mind a maga boszújának kielégítése végett, mind a régi királypárt kedvéért, Saisban feltörte Ahmasz sírját és a mumiát elégette.137 E sírontúli igazságszolgáltatás után tisztelettel bánt Ladikével, a bitorló özvegyével és hazaküldte szüleihez. Megparancsolta, hogy a perzsa csapatok takarodjanak ki Nith templomából, hol addig a hívek nagy megbotránkozására tanyáztak; sőt még azt is megtette, hogy tanulni kezdte a vallást és Uzaharriszinti pappal beavattatta magát az istenasszony titkaiba. Úgy járt el Egyiptommal szemben, mint atyja Babyloniával szemben; és a hódítónak meg volt a maga oka, a miért ilyen szívesnek mutatkozott az imént legyőzöttek iránt: Memphist és a deltát akarta észak-afrikai hadi műveleteinek alapjává tenni. Úgy látszik, kevés fontosságot tulajdonított Kyrene önkéntes meghódolásának; legalább a dór hagyomány szerint megvetette III. Arkesilas ajándékait és marokkal szórta katonái közé az ötszáz mina ezüstöt, melyet ez a fejedelem hűbérességének jeléül fizetett neki. A libyai görögök gazdagságát csekélylette; kapzsiságára csak Karthágó híre hatott, mely hírt a bizonytalanság s a messzeség csak növelte. Karthágó ez időben nagyságának delelőjén volt; uralkodott Sicilia, Afrika és Spanyolország régi phoeniciai birtokain, kezében volt a hajózás a Földközi-tenger egész nyugati medenczéjén, kalmárai elhatoltak Észak-Európa és Mauretánia mesés tartományaiba is. Kambysesnek elsőben az volt a szándéka, hogy a tenger felől támadja meg Karthágót, de phoeniciai hajósai nem akartak régi gyarmatuk ellen harczolni. Kénytelen levén a szárazon közeledni, Thébából ötvenezer főnyi csapatot küldött elfoglalni Ámon oázisát és utat törni a sereg számára. Ez előcsapat sorsa meglehetős homályos. Az ötvenezer ember átment a nagy oázon, aztán északkeletnek, az Ámon temploma felé fordult. A benszülöttek később azt beszélték, hogy a csapatot pihenés közben hirtelen szélvész érte és betemette a puszta fövenyével. Ez alkalmasint igaz, mert ez előhadról csak annyit lehetett megtudni, hogy nem sikerült nekik az oázist elérni és Egyiptomba visszatérni. A déli hadjárat kényelmesebbnek mutatkozott; úgy látszott, hogy a Niluson fölfelé hajózva könnyen el lehet érni Afrika szívéig.

Aethiopia választotta királyait. A választás a napatai nagy templomban történt, Ámon főpapjainak felügyelete alatt és számos tisztviselő, irástudó, katona és udvari tiszt jelenlétében. Az uralkodó család tagjait, «a királyi testvéreket», bevezették a szentek szentjébe és egymásután állították az isten szobra elé, mely aztán valamely jellel adta tudtul, kit választott. A király természetesen egész életében a papok uralma alatt maradt. Bármibe is akart fogni, elébb ki kellett kérnie az isten beleegyezését. Ha nem fogadott szót vagy elárulta, hogy szeretne függetlenül eljárni, a papság reá parancsolt, hogy ölje meg magát és ennek a parancsnak engedelmeskedni kellett. A törvény a néppel szemben is igen kemény volt. A legkisebb véleményeltérést is azonnal eretnekségnek bélyegezték s e szerint büntették.138

A VII. század vége felé a napatai papság egy része vallásos reformra törekedett; egyebek között a régi egyiptomi ritus helyett új szertartásokat akart behozni. E szertartások közé tartozott az is, hogy az áldozatok nyers húsát megegyék. Ez a kétségtelenül néger eredetű szokás szörnyűség volt az orthodoxok szemében. A király elment Ámon templomába, kikergette az eretnek papokat és elevenen égettette meg követőiket. A nyers hús evésének szertartása azonban nem tünt el, sőt egyre terjedt az egyiptomi befolyás csökkenésével és úgy meggyökeresedett, hogy később a keresztyénség is elfogadta. Az abyssiniaiak még századunk elején is éltek nyers hússal, melyet brindenek neveztek.

Az ethiopiaiak elszigeteltsége inkább kedvezett, mint ártott hiröknek. A Földközi-tenger népei, melyek a nagy távolságból alig ismerték őket, csodás, szinte isteni erőket tulajdonítottak nekik. Azt mesélték róluk, hogy ők a legnagyobb és legszebb emberek, százhúsz évig, sőt tovább is elélnek, és van egy csodatevő forrásuk, mely tagjainak örök ifjúságot ad. Fővárosuk mellett van egy rét, a mely mindig tele van jó ételekkel, italokkal: ki-ki kedvére ehetik, ihatik.139 Az arany oly közönséges, hogy még a rabokat is aranylánczra verik; ellenben a réz igen ritka és kelendő. Kambyses az országot kikutattatta kémeivel, aztán seregének élén elindult Memphisből. A hadjárat csak félig sikerült. A támadók, úgy látszik, a Niluson mentek Napatáig, aztán szárazon folytatták útjokat és a sivatagon át Berua (Meroë) felé indúltak; eleségök azonban már az út első negyedében elfogyott és az éhség visszafelé kényszerítette őket. A hadjáratnak meg volt az az eredménye, hogy Nubiának Syenével szmszédos részei perzsa uralom alá kerültek; az egyiptomi nép azonban, mely mindig szeretett a hódítókról rossz híreket hallani, csak a beruai kudarczot látta. Kambyses gyermekségétől fogva nyavalyatörős volt, ha roham érte, dühöngött és nem tudott tetteivel számolni. Afrikai kudarczai súlyosbították baját, egyre gyakoribb és hosszabb rohamok érték. Elvesztette még azt a kevés politikai érzékét is, a mije volt és erőszakossága végkép elragadta őt. Távollétében az ápis megdöglött és az egyiptomiak a gyász napjai után ép az új ápist ünnepelték, mikor a perzsa hadsereg maradéka visszaérkezett Memphisbe. Kambyses az ünneplő várost látva, azt hitte, hogy az egyiptomiak az ő balsorsán örvendeznek. Maga elé vezettette a tisztviselőket, a papokat és ügyet sem vetve magyarázataikra, vérpadra küldte őket. Majd azt parancsolta, hogy vezessék eléje az ápist és tőrt döfött a bika oldalába. Az állat egynehány nap mulva megdöglött. Ez a szentségtörés sokkal jobban fölháborította a nép szívét, mint a haza romlása. Gyűlölségök nőttön nőtt, mikor azt látták, hogy a perzsa király, ki eleinte kedvezett vallásos szokásaiknak, most mindent kigondol a szent dolgok meggyalázására. Kambyses bement Ftáh memphisi templomába és csúfot űzött a furcsa figurából, mely az istent ábrázolta. Feldúlta a régi sírokat, hogy a mumiákat megvizsgálja. Még az árják és az udvarbeliek sem menekülhettek dühe elől. Megölte saját édes húgát, kit feleségül vett, jóllehet a törvény tiltotta egy apa és egy anya gyermekeinek házasságát. Lelőtte nyilával Prexaspes fiát, tizenkét perzsa főurat elevenen temettetett el, megparancsolta, hogy Kroisost végezzék ki, majd megbánta hirtelenkedését, de mégis megölette a tiszteket, a kik nem engedelmeskedtek parancsának, melyet visszavont. Az egyiptomiak azt mondták, hogy az istenek őrültséggel büntették a szentségtörőt.140

Kambysest semmi sem tartóztatta tovább a Nilus mellett; vissza indúlt Ázsia felé. Már Syriának északi részén járt, mikor egy kihirdető jelent meg előtte és az egész hadsereg füle hallatára kikiáltotta, hogy Kambyses, Kyros fia, megszünt uralkodni és ezentúl mindenek Bardiját, Kyros fiát ismerjék királyoknak. Kambyses eleinte azt hitte, hogy öcscse életének kedvezett az az ember, a kire meggyilkolását bízta; de csakhamar megtudta, hogy parancsolatát pontosan végrehajtották és sírt, a hiábavaló gonosztettre emlékezve. A bitorló bizonyos Gaumatá volt, ki annyira hasonlított Bardijához, hogy még a beavatottak is könnyen csalódhattak. Gaumatának volt egy testvére, Patizeithes, kire Kambyses háza felügyeletét bízta. Mind a kettő ismerte Bardija sorsát és mind a kettő tudta, hogy a perzsa nép többsége még életben levőnek hiszi a herczeget. Gaumatá Pasargadae városában lázadt föl 522 márcziusának elején; rövid habozás után Perzsia és Média, a birodalom központja, hozzá pártolt és már juliusban ünnepiesen trónusra ültette. A megrémült Kambyses hű csapatai élén fővárosába akart indulni, mikor egyszerre rejtelmes módon meghalt. A behisztuni feliratból olyasmi derűl ki, hogy kétségbeesésében maga ölte meg magát. Herodotos szerint, lóra szállva tőrének hegyét ép azon a helyen szúrta oldalába, a hol az ápist megdöfte; «halálát érezve, megkérdezte, hogy hivják azt a helyet, a hol vannak»; azt felelték neki: «Agbatana». A bútói orakulum pedig azt jósolta neki, hogy Agbatanában fog meghalni. Ő a médiai Agbatanát értette, a hol kincsei voltak és azt gondolta, hogy öregségben fogja végezni életét; az orakulum azonban a syriai Agbatanát értette. Meghallván a hely nevét, eszébe jutott a jóslat, és azt mondta: «Hát itt kell meghalnia Kambysesnek, Kyros fiának.» Húsz nappal azután meghalt; fia nem maradt, és utódát sem jelölte ki.

 

Gaumatá és I. Dareios; a perzsa birodalom ujra alkotása és felosztása; hadjáratok észak és kelet felé, Skythiába és Görögországba.


Dareios domborművű arczképe.

Gaumatá lázadását gyakran nemzeti mozgalomnak tekintették, mely a médeknek vissza adta egykori hatalmukat és a perzsáktól egy pillanatra elragadta Ázsia uralmát. Gaumatá nem volt méd; Perzsiában született.141 Eleinte csak a középső és keleti tartományok pártoltak hozzá, Kambyses halála után azonban legott elismerte az egész birodalom. Mindenki Bardijának tartotta őt, s ez a tévedés biztosította számára a perzsák tiszteletét és hűségét. A világcsaló különben hamarosan eltett láb alól mindenkit, a kiről azt gyanította, hogy sejthetnek valamit; a félelem aztán megbénította a többiek nyelvét. Egy egykorú felirat szerint «nem volt senki se a perzsák között, se a médek között, de még az akhemenida fajtabeli emberek között sem, a ki el akarta volna tőle vitatni a hatalmat». Gaumatá, hogy megnyerje a maga részére a legyőzött népeket, három évre fölmentette őket az adó s a katonai szolgálat alól. Fél esztendeig senki sem gyanította világcsalását és a trónus törvényes örökösét, a nagy Kyros fiát és Kambyses öcscsét látták benne. Végre azonban mégis megrendült a nép hite. A nyilatkozatok, melyeket az utolsó király halálos ágyán tett, eleinte kevés hitelre találtak. Azt vélték, csak az irígység és gyűlölet szól belőlük. Egynémely dolog azonban arra mutatott, hogy Kambyses igazat beszélt. A szokás szerint Gaumatára a koronával együtt elődének háreme is rászállott; a nők el voltak különítve és nem közlekedhettek se egymással, se a világgal, csak életöket koczkáztatva, titkos követek révén. Egyszerre az a hír terjedt el, hogy a vélt Bardijának le van vágva a füle, tehát nem lehet a Kyros fia. Darijavus, Vistászpa hyrkaniai satrapa fia (Dareios Hystaspis), ki a királyi családhoz tartozott és Kambyses jogos örököse volt, összeesküdött a perzsa főurak hat legbátrabbjával, Gaumatát megrohanták egyik médiai palotájában és megölték Bagajádisz (márczius–április) hó 10-én (521).142 Később azt beszélték, hogy ők heten abban egyeztek meg, hogy az legyen közülök a király, a kinek lova napfelköltekor elsőben fog nyeríteni és egy furfangos lovász Dareiosnak szerezte meg a koronát. A vérség joga fölöslegessé tette az ilyesmit, úgy is tudták, kit illet a királyság. Dareios legott trónusra lépett, megtisztította a templomokat, melyeket előde beszennyezett és a Gaumatá megöletésének emlékére elrendelte a mágusölés ünnepét.

Alig egy év alatt két hirtelen egymásra következő forradalom ingatta meg a perzsák hatalmát. Birodalmuk félig független kormányzóktól igazgatott tartományokból, hűbéres királyságokból, alig meghódolt városokból és nemzetségekből állott. Ezek a békétlen elemek kapva kaptak minden alkalmon és az első hírek hallatára két helyen is kiütött a forradalom: Susiánában, hol Aszina, az utolsó nemzeti királyok egyikének a fia, viselte a koronát és Babyloniában, hol Nadintavbel, ki mint Nabunáhid második fia mutatkozott be, lépett trónusra, Nabukuduruszur (Nabukadonozor) név alatt. Dareios hadnagyaira bízta a könnyű feladatot, hogy legyőzze Asszinát; maga a Kháldea ellen induló hadak élére állott. III. Nabukudurusszur hirtelen nagy előkészületeket tett védelmére és mikor a perzsák megjelentek az assyriai síkságon, ő már erős táborokban várakozott a Tigris jobb partján és hadihajókkal is rendelkezett.


Dareios palotája délről nézve.

Dareios nem merte őt szemközt megtámadni; seregét apró, részint lovon, részint tevén járó csapatokra osztotta, és kijátszva ellenfelének éberségét a sokféle mozdulattal, átkelt a folyamon. A kháldeaiak nem tudták őket visszaszorítani; jó rendben egyesültek és hat nap mulva megütköztek Zazanunál, az Euphrates partján (521 deczemberében). Nabukodonozor teljes vereséget szenvedett, alig egynehány katonájával menekült Babylonig, hol elfogták és a győző parancsára kivégezték (520 februáriusában). A legenda alig egy félszázad mulva már azt beszélte, hogy Dareios Babylont védelemre készen találta. A lakosság betömte a csatornákat, éléstárait megrakta eleséggel és legyilkolt mindenkit, a ki csak hiába fogyasztotta volna az élelmet; így megöltek valamennyi asszonyt, kivéve azokat, a kik a kenyérsütéshez szükségesek voltak. A perzsák még husz hónap mulva is csak ott voltak, a hol az első napon, és már-már elcsüggedtek, midőn Zopyros, a hetek egyike, föláldozta magát a győzelemért. Levágta orrát, fülét, vérig korbácsolta testét és szökevény képében ment be Babylonba; innen egynehány szerencsés kirohanást intézett és mikor teljesen megnyerte az ostromlottak bizalmát, az őrizetére bízott két kaput megnyitotta a perzsák előtt. 3000 babyloniai került karóra, a falakat földig lerontották és a lakosait vesztett várost idegen gyarmatosokkal népesítették be. Herodotos előadása révén az egész ó-kor bámulta Zopyros árulását, mely azonban puszta mese: a történetnek nincsen köze hozzá.143


Dareios hengerpecsétjének lenyomata.
London, British Museum.

Dareios dicsőségének közepette értesült arról, hogy a háboru még nem ért véget. A perzsa Martija még egyszer föl akarta lázítani Susianát; e kisérletet magok a susabeliek nyomták el, de Média pártjára állott bizonyos Szattaritának, ki azt állította, hogy ő Kyaxares ivadéka és királynak kiáltatta ki magát Pirruvartisz (II. Phraortes) név alatt. Astyages iráni uralma óta még nem mult el olyan nagy idő, hogy a nemesség ne akarta volna visszaszerezni azt a hatalmat, melytől Kyros győzelme megfosztotta; az alkalom annál kedvezőbb volt, mert Dareiosnak Gaumatá meggyilkolása után azonnal távozni kellett a tartományból, sőt magával vitte onnan a katonaságot is, hogy Babylonia ellen induló seregét gyarapítsa. Egynehány nomád törzs hű maradt, de mindazok a médek, «a kik házakban laktak», a trónkövetelő zászlai alá szegődtek és a lázadás csakhamar elterjedt a szomszéd Örményországban és Assyriában is. Phraortes példája bitorlókat támasztott még ott is, a hol nem ismerték őt el; Csitrantakhma azt hirdette, hogy ő is Kyaxares utóda, és fellázította a sagartinusokat; Fradá Margiánában keltett forradalmat. Dareiosnak okvetetlenül buknia kell, ha a mozgalom átterjed a nyugoti satrapaságokra is; ezek azonban szerencsére nem mozdultak. Oroites, Lydia kormányzója függetlenségre kezdett törekedni, s félő volt, hogy veszedelmessé válik. A Sardeisba küldött Bagaios közölte a perzsa katonákkal a király rendeletét, hogy Oroitest ne tekintsék többé parancsolójuknak, «és a vitézek legott letették dárdáikat». Bagaios mikor látta, hogy engedelmeskednek, felbátorodott, és az iródeák kezébe még egy levelet adott, a melyben ez volt: «Dareios azt parancsolja a Sardeisban levő perzsáknak, hogy öljék meg Oroitest. Mire a perzsák kivonták kardjaikat és megölték őt» (Herodotos, II. 126). Dareios, mikor itt már semmitől sem kellett tartania, hadi erejét Irán ellen fordította; három sereget indított el, az egyiket Örményországba Dádarsisz vezérlete alatt, a másikat Assyriába Vaumiszá vezérlete alatt, a harmadikat Phraortes ellen Vidarnának, (Hydarnes), a hetek egyikének, vezérlete alatt. A három hadnagy ugyan több izben megverte a trónkövetelő csapatait, de Phraortes mégis megtartotta hadi állásait mind Örményországban, mind Assyriában, mind Médiában, és szivós ellentállása Hyrkániát és Parthiát is az ő pártjára vonzotta. Maga Perzsia is kételkedni kezdett a sikerben és a maga kedvére való királyt választott. Még igen sok ember nem akarta hinni, hogy Kyros vérsége Kambysessel kihalt. Se Gaumatá bitorlása és bukása, se Dareios trónfoglalása nem ingatta meg bennük azt a hitet, hogy Bardija még él; Gaumatá világcsaló voltából ugyanis nem következett szükségképen, hogy Bardija meghalt legyen. Ezért mikor bizonyos Vahijaszdáta azt hiresztelte, hogy ő a Kyros legifjabb fia, lelkesen állottak pártjára. A fenyegető veszedelem arra birta Dareiost, hogy maga lépjen közbe; Artavardiját az ál Smerdis ellen küldötte, maga pedig távozva Babylonból, a Kerend szoroson át Médiába tört, egyesülve Vidarnával, 520 juniusában az ellenséget tönkreverte Kundurus falva mellett. Phraortes észak felé futott alkalmasint azért, hogy a hegyek közé vegye magát s ott folytassa a harczot; azonban Ragá mellett elfogták és Ekbatanába vitték. Kegyetlen büntetés várt rá: levágták orrát, fülét, nyelvét, kitolták a szemét, odalánczolták a palota kapujához, és mikor a nép már eleget gyönyörködött e látványban, karóba húzták; főbb emberei szintén karón vagy hóhér bárdja alatt végezték életöket. Perzsiában szintén ilyen gyors és teljes volt a siker. A bitorló Vahijaszdáta azt a hibát követte el, hogy hadi erejét megosztva, egy részét Arachosiába küldte; Artavardija aztán kétszer megverte őt, végre beszorította az Uvádésája kastélyba s ott elfogta; Arachosia satrapája pedig 519 elején győzedelmesen verte vissza a betörést. De úgy látszott, egyik háboru szüli a másikat: a második ál Smerdis mulékony sikerére egy második ál Nabukodonozor tünt fel. Alig távozott Dareios Babylonból, mikor az örmény Arakha a nép előtt Nabunáhid fiának hirdette magát; Vindafrana (Intaphernes) legyőzte és kivégeztette. Média, Perzsia és Babylonia visszafoglalása után a többi tartomány meghódoltatása már csak játék volt. Csitrantakhma keresztrefeszítéssel bünhődött lázadásaért, Vistászpa, Dareios atyja, gyorsan elbánt Hyrcániával, Dádarsisz Baktria satrapája pedig könnyen győzte le Fradá ellentállását. A háboru véget ért. Lefolyásáról és a birodalom új berendezéséről Dareios nagy feliratos emlékműve, melyet a biszutuni sziklába vésetett, ad felvilágosítást. A Média és Assyria közti párkányhegységnek egy meredek hegyét 300 lábnyi magasságban lesimították, hogy ékiratos felirata fennen dicsőítse a világ urát.

Az első évek tanulsága nem veszett el a győzőre nézve. Kyros birodalmában a perzsa tisztektől kormányzott országokon kívül voltak hűbéres királyságok, városok és adófizető népek, melyek egyenesen az uralkodótól függtek és nem tartoztak engedelmeskedni a satrapáknak, kiknek tartományába ékelve voltak. Ez a rendszer még II. Tugultipalesszártól és assyr utódaitól származott. Dareios épen nem akarta elnyomni ezeket a kis helyi dynastiákat, sőt arra bátorította a népeket, hogy maradjanak meg nyelvök, erkölcseik, vallásuk, törvényeik és saját alkotmányuk mellett. A zsidók engedelmet kaptak, hogy befejezzék templomuk építését; az ázsiai görögök kormányzata is változatlan maradt, Phoeniciában ezentúl is megvoltak a királyok, a szuffetek, Egyiptomban pedig az örökös nomarchák. Mindezek fölött azonban egy egységes főhatalom uralkodott. A birodalmat felosztották nagy kormányzóságokra, melyeknek száma időnkint változott. Kezdetben 23 volt: 1. a sajátképen való Parszá vagy Perzsia; 2. Uvajá, Élam, a hol Susa, Dareios egyik legkedvesebb székhelye volt; 3. Babirusz, Kháldea; 4. Athurá, Assyria a Kháburtól a Zagros hegyéig; 5. Arabajá, Mesopotámia a Khábur és az Euphrates között, Syria, Phoenicia és Palesztina; 6. Egyiptom (Mudrája); 7. a tengeri népek, kikhez a kilikiabeliek és a kyprosiak is tartoztak; 8. Jauná, melyhez Lykián, Karián és Pamphylián kívül a partvidéki görög gyarmatosok, ionok, aiolok és dórok is tartoztak; 9. Lydia és Mysia (Szpardá); 10. Média; 11. Örményország; 12. Katpatuka, vagyis Kis-Ázsiának egész közép része, a Taurustól a Pontus-Euxinusig; 13. Parthia és Hyrcánia; 14. Zaránka (Zarangia); 15. Ária (Haraiva); 16. Khorazmia (Uvárazmija); 17. Baktriána (Bakhtris); 18. Szogdiana (Szughdá); 19. Gandaria (Gandara); 20. a Szákok Tatárország pusztáin, csaknem Sina határán; 21. a thataguk vagy sattagidák, a Helmend felső medenczéjében; 22. Arachosia (Harauvatisz); 23. a makák, kik a Kaspi-tengertől nyugotnak, a Kaukázus és az Urumijé tó között laktak. Ez a szám aztán még nőtt a hódítások révén; Dareios uralkodásának végén harminczegy satrapaság (perzsául: khsatrapá, khsatrapan, khsatrapáva) volt a birodalomban.144


Dareios biszutuni feliratos domborműve.


Dareios száz-oszlopos csarnokában, Persepolisban.

Ha e kormányzóságok mindenikét egy, uralkodói hatalommal felruházott férfiu igazgatja vala, a ki cak czím és örökösödés dolgában különbözik a királytól, a birodalmat az a veszedelem fenyegette volna, hogy csakhamar Perzsiával mindig hadakozó fejedelemségek zűrzavaros sokaságára oszlik szét. Dareios őrizkedett attól, hogy a polgári hatalmat és a katonai vezérletet ugyanazon kezekbe tegye le. Minden kormányzóságba három egymástól független és egyenesen az udvartól függő tisztet rendelt; ezek voltak a satrapa (perzsául khsatrapá), a király jegyzője és a hadvezér. A satrapákat a király választotta, és pedig tekintet nélkül a származásra, a nemzet minden osztályától; e méltóságra nemcsak gazdagok, hanem szegények is, sőt idegen vérségűek is emelkedhettek; de szokás lett, hogy a nagy satrapaságokat csak a királyi családdal rokonságban vagy sógorságban levő férfiakra bízzák. Ez a szokás később úgy megerősödött, hogy mikor Pausanias, Spárta királya Xerxes alatt Görögország satrapája szeretett volna lenni, megkéretett egy perzsa királykisasszonyt (Thukydides, 1, 128). A satrapák kinevezése nem terjedt meghatározott időre; e tisztek addig hivataloskodtak, a meddig az uralkodónak tetszett. Ők gyakorolták a polgári hatalmat egész teljességében, voltak palotáik, kertjeik, udvartartásuk, testőreik, népes háremeik, kényök-kedvök szerint vetették ki az adót, igazságot szolgáltattak és élet-halál urai voltak. Mellettük szolgált a király jegyzője, ki látszólag a kanczelláriát vezette, de valójában kém volt és mindenről jelentést tett annak, a kit illet. A perzsa katonák, a benszülött csapatok és a zsoldosok élén egy főhadnagy állott, ki igen gyakran ellensége volt mind a satrapának, mind a jegyzőnek. Ez a három ember aztán, vetélkedve szüntelenül sakkban tartotta egymást és ezen a réven a lázadást, ha nem is lehetetlenné, de legalább nehézzé tette. E tisztek állandó érintkezésben voltak az udvarral, a lovas posták egynehány hét alatt a birodalom egyik végéről a másikra szállították a hivatalos leveleket. A király nagyobb óvatosság okáért a tartományokba minden esztendőben tiszteket küldözött szét, a kiket a király szemeinek és füleinek hivtak, mert az volt a föladatuk, hogy mindent lássanak és halljanak, a mi a birodalom legtávolabb részeiben is történik. Ezek a szemek és fülek mindenüvé akkor toppantak be, mikor legkevésbbé várták őket; megvizsgálták a dolgok állapotját, a közigazgatásban szükséges reformokat végrehajtottak és ha kellett, megdorgálták, sőt felfüggesztették a satrapát; mindig csapatok kiséretében jelentek meg, hogy intézkedéseiknek kellő súlya legyen. Minden kedvezőtlen jelentés, a legkisebb engedetlenség, sőt az engedetlenségnek csak gyanúja is vesztére lehetett a satrapának; néha egyszerűen megfosztották méltóságától, máskor pedig minden processus nélkül halálra itélték és környezetére bízták kivégzését. Nem egyszer megtörtént, hogy hirtelen staféta érkezett, s átadta a satrapa testőreinek a rendeletet, mely urok megölését parancsolja; és a testőrök a királyi fermán láttára legott engedelmeskedtek.


Tak Girra Biszutun közelében.


Dárius király szolgáival.

A közigazgatás e reformja nem tetszett a perzsáknak; csúfolódva emlegették, mekkora engedelmességet követel tőlük Dareios. Azt mondták, hogy Kyros atya volt, Kambyses despota, Dareios pedig nyereségre éhező korcsmáros. A birodalom felosztásának nemcsak politikai, hanem főkép pénzügyi czélja volt; a satrapák legelső kötelességének az adó kivetését, behajtását, és a kincstárba való szolgáltatását tekintették. Perzsia maga nem fizetett rendes adót; lakosaitól csak azt kivánták, hogy ajándékot adjanak a királynak, valahányszor átutazik az országon. Az ajándék arányban állott minden egyes ember vagyonával; lehetett egy ökör vagy birka, sőt egy kis tej, sajt, egynehány datolya, egy marék liszt, vagy főzelék is. A többi tartományra, terjedelmök és gazdagságuk szerint, részint ezüstben, részint természetben fizetendő adót vetettek. Az ezüst bevétel 1460 euboiai talentomra rugott, a mi súly szerint 79.487,871 korona, ha pedig számot vetünk az ezüstnek korszakonkint különböző értékével, mintegy 636.000,000 korona. Dareios a fizetés megkönnyítése végett egy arany és egy ezüst pénzt bocsátott forgalomba. E pénzeket róla nevezték el dareikosoknak és rajtuk van a királynak ijjal vagy hosszú dárdával fölfegyverzett alakja. E pénzek vastagok, formájok szabálytalan, veretök durva, de az ércz igen tiszta: csak három századrész nemtelen fém van benne. Használatuk nem terjedt el általánosan, főkép a szárazföldi és tengeri csapatok zsoldjául szolgáltak és csakis a Földközi-tenger partvidékein forogtak közkézen. Ázsia belsejében tovább is csak font szerint mérték a kereskedelem s a mindennapi életre szükséges érczeket s magok a királyok is jobban szerették nyers állapotban tartani; agyagedényekbe rakták a befizetett aranyat, ezüstöt és csak szükség esetén verettek belőlük pénzt. A természetbeli adó nem volt csekélyebb a másiknál. Egyiptom gabonával tartozott ellátni azt a 120,000 katonát, kik mint megszálló sereg éltek földén. A médek minden esztendőben 100,000 ürüt, 4000 öszvért, 3000 lovat szolgáltattak be; az örmények 30,000 csikót, a babyloniak 500 fiatal eunuchust, Kilikia 365 fehér lovat, az év minden napjára egyet. A királyt illető adók nem voltak szertelen nagyok, de nem szolgálhatnak a tartományok terheinek mértékéül. A satrapák az államtól nem kaptak semmi fizetést, mindenik az ország nyakán élt egész udvarával és bőségesen fizettette magát a néppel. Babylon mindennap egy artaba ezüstöt adott kormányzójának, a mi évenkint 2.225,000 korona; Egyiptom, India, Média, Syria aligha fizettek sokkal kevesebbet, és alkalmasint ép a legszegényebb tartományok voltak legjobban megterhelve. A satrapák eltartása legalább is annyiba került, mint a királyé.


Perzsa pénzek.

Ez a rendszer azonban minden hibája mellett is jobb volt a keleten addig használatosnál. Az uralkodónak rendes budgetet biztosított, a tartományokat teljesen tőle függővé tette és megnehezítette a nemzeti forradalmakat. A király halálára nem következtek többé, mint egykor, fölkelések, melyeknek elnyomása azután a következő uralkodónak sok dolgot adott. Dareiosnak nemcsak az a dicsősége van, hogy szervezte a perzsa birodalmat, de olyan kormányformát is talált fel, mely attól fogva typusul szolgált a nagy keleti államoknak. Kormányzói hírneve talán ártott is katonai dicsőségének; gyakran elfeledték, hogy birtokait igazgatás közben folyton gyarapította. Győzelmeik révén a perzsák oda jutottak, hogy már csak két ellentétes irányba: keletnek India felé, nyugotnak Görögország felé terjeszkedhettek. Máshol mindenütt útjokat állták a tengerek, vagy az akkori nehéz fegyverekkel szinte áthághatatlan akadályok; északon volt a Fekete-tenger, a Kaukazus, a Kaspi-tenger, a tatár puszta; délen a Vörös-tenger, Arábia homokos fensíkja és az afrikai sivatag. Egyszer, 512-ben, azt lehetett hinni, hogy a perzsák kelet felé fordulnak. Az iráni magaslatról uralkodtak a messzi Heptahendu (Pendsáb) rónáin. Dareios megszállotta e síkságot, nagy területeket foglalt el, megalapította ott az új indiai satrapaságot, aztán nem menve tovább a Ganges felé, felkutattatta a déli vidékeket. Egy Peukélában épült és a görög Skylax tengernagy vezérlete alatt levő hajóhad levitorlázott az Induson egész a torkolatig, és útközben meghódította a folyam két partján lakó törzseket. A tengerre érve, nyugot felé fordult és nem egész harmincz hónap alatt elérte Gedrosia és Arábia partjait.145


Dareios sírja.
Naks-i-rusztami királysírok

A perzsák Indiában azt látták, hogy fényes és nyereséges pálya áll előttük. Nem tudni, micsoda gátolta meg, hogy tovább haladjanak, és micsoda irányozta figyelmöket Nyugat felé. Dareios elhatározta, hogy meghódítja az európai görögöket. De mielőtt e hadjáratra indult volna, az okosság azt parancsolta neki, hogy leigázza, vagy legalább megrémítse azokat a népeket, melyek útjában lehetnének: rátámadt a skythákra. Az első hadsereg, Ariaramnes kappadókiai satrapa vezérlete alatt, átkelt a Pontus Euxinuson, a tulsó parton egynehány ezer embert rakott ki és foglyokat szerzett, a kik a perzsa hadvezéreknek felvilágosításokkal szolgálhatnak. Dareios kellőképen értesülve 800,000 emberrel átkelt a Bosporuson, elfoglalta Thrakia keleti partját és egy ióniai görögöktől vert hajóhidon átment a Dunán (508). A skythák nem akartak vele szembeszállani; elpusztították a legelőket, betemették a kutakat, elhajtották a barmot és visszavonultak az ország belsejébe, a támadót az éhségnek és a járhatatlan útak viszontagságainak hagyva. A perzsa hadi élelmezés intézősége azonban eleve óvatos volt és összegyüjtötte a szükségeset. Dareios két hónapig száguldozott a pusztákon, az Istertől a Tanaisig. Behatolt a mai Oroszország szivébe, felperzselte a falvakat, elpusztított mindent, a mi útjába akadt, aztán visszatért délre és alig volt egyéb vesztesége egynehány betegnél. Távolléte alatt a barbárok rá akarták venni a görögöket, hogy rontsák el a hajóhidat és térjenek vissza városaikba. Athenaei Miltiades, Chersonesos ura a mellett volt, hogy kövessék a barbárok tanácsát; miletosi Histiaios azonban ellentmondott és az ő véleménye győzött. Dareios baj nélkül érkezett vissza Ázsiába, miután Megabyzosra 80,000 főnyi sereget bízott, mely aztán egymásután verte le Thrakia benszülött törzseit és görög városait s adófizetésre kényszerítette Makedonia királyát. A skythiai hadjáratot többnyire puszta nagyúri kedvtelésnek tekintik, holott valójában jól végrehajtott vállalkozás volt. Perzsiának új tartományt szerzett, Thrakiát, és egyben nyugalmat; a megrémült skythák nem merték többé a birodalmat háborgatni. Dareios ezen az oldalon immár bátorságban, szabadon foghatott a Nyugot meghódításához.146

Thrakia és Makedonia meghódítása után a perzsák egyenes érintkezésbe kerültek magával Görögországgal. Betörésüknek indítója az ázsiai görögök forradalma volt. Nem ide tartozik az ióniai fölkelés részletes története. Kyros uralkodása óta először történt, hogy a perzsa birodalom nagy kudarczot vallott. Sardeist fölégették; Kária, a Hellespontos népei és Kypros lerázták a nagy király igáját; ha visszavonás nem dúl közöttök, az ázsiai görögök talán szabadok is maradnak. Leverésök után Dareios legott bosszút akart állani az athenaei és eretriai polgárokon, kik részt vettek a harczban. A Mardonios vezette első hadjárat nem járt sikerrel (492). Két év mulva az Attikában partra szállott Datist és Artaphernest megverték Marathonnál. E kudarczok azonban nem csüggesztették el az öreg királyt. Álló három évig gyüjtött eleséget, fegyvereket, katonákat, hajókat; és 487-ben már ép indulóban volt, mikor egy váratlan esemény visszatartotta.


  1. Herodotos. I. 26–28. VI. 125.[VISSZA]
  2. Herodotos. I. 80. 84. Xenophon, Kyroupaideia, VI. 2., VIII. 2. Negyedfélszáz évvel később Nagy Antiochos hasonló módon foglalta el Sardest. Az 546. évszámot Nabunáhid megtalált évkönyvei teszik valószínűvé.[VISSZA]
  3. Herodotos. I. 85–91.[VISSZA]
  4. Ez az Aral tavától délre, az Amu Darja torkolatáig eső vidék, a mai Khiva.[VISSZA]
  5. Pinches, On a cuneiform Inscription relating to the capture of Babylon by Cyrus, az angol bibliai régészeti társaság folyóiratában. VII. k. 139–167.[VISSZA]
  6. A feliratot Rawlinson Henry találta fel és adta ki a Journal of the Royal Asiatic Society -ban. XII. 70.[VISSZA]
  7. II. Krón. XXXVI. 22–23. Ezra. I–III.[VISSZA]
  8. Onkhnasz kőkoporsója most a British Museumban van. Az amai-i Naos az egyetlen, mely a Herodotos által (II. 175) közölt méreteket megközelíti, 7 méter magas. Valószínű, hogy Herodotos az Amasis emlékét oldalt dőlve látta és magasságnak vette a szélességét.[VISSZA]
  9. Maspero, Les Contes populaires de l’ancienne Egypte. 207–214. l. Herodotos II. 172–174.[VISSZA]
  10. Herodotos III. 10. Felső Egyiptomban mai napig rossz előjelnek tekintik az esőt. Bonaparte hadjáratáról szólva azt mondták: tudtuk, hogy nagy baj fenyeget, Lukszorban röviddel a francziák megérkezése előtt esett az eső. Wilkinson szerint, kit Rawlinson idéz (Herodotus II. 338. l.) Thébában 5–6 záporeső van évenkint és tiz évre esik egy-egy égi háború. De ő is elismeri, hogy inkább a hegyeken esik, mint a síkon. Maspero szerint, mikor ő kérdezősködött, Lukszorban 5 éve nem esett eső.[VISSZA]
  11. Polyaenus (Strateg. VII. 9.) elbeszéli azt a mesét, hogy Kambyses serege elé ibiszeket, macskákat és kutyákat állított, arra számítva, hogy az egyiptomiak nem lőnek reájok.[VISSZA]
  12. Herodotos IV. 166. Ktesias szerint a fárao Susában halt meg fogságban.[VISSZA]
  13. Herodotos III. 17. Később Ahmasz párthívei azt állították, hogy egy jóslástól megintve, ő másnak tetemét temettette sírboltjába. Igy Kambyses az ál-mumiát pusztította el, az igazi királyi hulla pedig békén nyugodott titkos sírjában.[VISSZA]
  14. Maspero, La stéle d’excommunication. A Revue Archaeologique 1873. évfolyamában.[VISSZA]
  15. Herodotos III. 17–18. Az ó-korban ez a mese nagyon el volt terjedve. Némely irók egy régi kereskedelmi központ hagyományát keresik benne. Valószínűbb, hogy egy vallásos fogalomnak, a «felajánlások rétjének» megtestesítése.[VISSZA]
  16. Herodotos. III. 26–38.[VISSZA]
  17. Ezt különösen Rawlinson mutatta ki Herodotus -ában, III. kötet 454–459.[VISSZA]
  18. Herodotos névsora (III. 70.) teljesen megegyezik azzal, melyet maga Dareios vésetett be a behisztuni sziklába. H. Rawlinson, Inscription of Darius on the rock at Behistun. [VISSZA]
  19. Herodotos III. 150–160. Ktesias Xerxes idejébe teszi Babylon ostromát. Később a latin irók az egész eseményt Latiumba, Gabii városába helyezték át.[VISSZA]
  20. A persepolisi fölirat huszonnégy satrapiát sorol elő, a naks-i-rusztami huszonnyolczat. Herodotos csak huszat ismer.[VISSZA]
  21. India satrapasága a behisztuni föliraton nem fordul elő, de igen a persepolisin és naks-i rusztamin. A hódítás tehát 512 körül ment végbe.[VISSZA]
  22. A behisztuni föliratban szó van Darius egy tengeri vállalatáról. Sokan az Aral tavára gondolnak, de valószínűbb, hogy a skytha hadjárat értetődik alatta.[VISSZA]