IV. FEJEZET.
A hegyi törzsek betörése és terjeszkedése. A középkori görög állam.
A monda szerint Herakles heros egyik hadjárata alkalmával megsegítette a lapithák ellen Aigimiost, a dórok királyát, kik akkoriban még a későbbi Thessalia északnyugati részén laktak. Ezért azután, mikor a heros Oichalia bevétele után az Oita-hegyi máglyáról az égbe szállott, Aigimios király pártfogásába vette Heraklesnek Eurystheus mykene király elől menekülő utódait; Hyllost, a heros fiát, fiává fogadta és reáhagyta királyságát. A három dór phyle nevét Hyllosról és Aigimios két fiáról, Pamphylosról és Dymasról vette. Aztán a dórok Thessaliából az Oita déli lábához vonultak, oda, a hol azelőtt a dryopsok laktak, kik Heraklestől elűzve, Euboiába és Argolisba vándoroltak. Az Oita hegység tájékáról már ők megpróbálták Peloponnesost elfoglalni, mert egyrészt mint Perseus utódai, másrészt Herakles diadalmai alapján jogot tartottak reá. De eleinte kudarczot vallottak, s a földrész elfoglalása csak egy század mulva, Hyllos unokáinak, Aristomachos három fiának sikerült. Naupaktosnál hajókon keltek át az öblön, megverték Tisamenost, Argos és Sparta királyát, Orestes fiát, s Tisamenos népe (az achaiosok) elhagyván hazáját, Peloponnesos északi, ión partján alapított új hazát. Csak Arkadiára nem terjedt ki a hódítás; Elis kivételével, melyet a dórok útmutatójuknak, az aitoliai Oxylosnak adtak, 4 egész Peloponnesost megszállta a hódító dór törzs. Aristomachos fiai közül Temenos sorshuzás útján Argost, Kresphontes Messenét kapta osztályrészül, az elhalt Aristodemos két ikerfia, Eurysthenes és Prokles pedig Lakoniát: innen ered a lakoniai kettős-királyság. Temenos fiai és unokái megvívták a kisebb argosi városokat és Kretába is elvezették a dórokat. Korinthost egy más Herakles-utód, Aletes kapta. Ezektől az uralkodóktól származnak a dór királyi családok; de a Temenidák nevét, törzsatyjáról, csak az argosi uralkodóház viseli; a messenei királyokat a hódítók fiairól vagy utódairól Aipytidáknak, a spartaiakat Agidáknak és Eurypontidáknak, a korinthosiakat Bakchiadáknak nevezik.
A Herakleidák vándorlásának ez az alakja az epikus költészet késő alkotása, mely a népies hagyományt, mint Rómában is történt, majdnem teljesen elfeledtette. Történelmi alapja ennek a mondának nincs, jóllehet a görög történetírók eleget fáradoztak rajta, hogy belőle történelmet alkossanak.
Heraklesből is kivált az epikus költészet csinált herost és úgy került bele a dór vándorlás mondájába. Eredetileg nem volt más, mint azon főistenségek egyike, kiknek alakjában és életefolyásában a természet körforgása talált kifejezésre. (V. ö. a 20. lappal.) Az éleményeiről, hőstetteiről való mondák egészen egytermészetűek a Zeus-, Dionysos-, vagy Demeter-mythoszokkal, de kivált az Apollonmythoszszal. Már gyermekkorában kimutatja Zeus fiára valló erejét: megfojtja a bölcsőjébe lopózott két kigyót. Felserdülve mindenféle szörnyetegekkel, oroszlánokkal, bikákkal, óriásokkal (gigasokkal) küzd; legyőzi buzogányával és nyilaival a kentaurosokat, amazonokat, Geryonest, Kyknost, Antaiost; Eurytosszal versenyre kel a nyilazásban; Acheloos folyóistennel megbirkózik és legyőzi. De fényes pályája szomoru véget ér: ellenségei hatalmába kerül. Egyik változat szerint megőrül és meggyilkolja feleségét és gyermekeit; másik szerint az alvilágra száll (a Kerberos kutyáért); saját magát hamvasztja el az Oita-hegy csúcsán rakott máglyán, s a gyáva Eurystheus, vagy Omphale szolgálatába kerül, – valamint Apollonnak Admetosnál való szolgálata sem egyéb eredetileg, mint ideiglenes szolgaság a halál istenénél. De, valamint Apollon, Herakles sem hal meg végképen: megfékezi a Kerberost és felhozza a felső világra, megsebesíti Hadest, az Oita-hegyi máglyáról az Olymposra száll, megszerzi a Hesperidák almáját, kiküzdi Hebe kezét, s fáradalmai végén örök ifjuság és boldogság részese lesz.
Mindezek az elemek régi istenségére vallanak; de kultusza épen nem peloponnesosi, hanem ellenkezőleg, közép-görögországi, thebai eredetű, s idegen földön, a dórok között a mythosz csak úgy terjedt el, hogy eredeti értelme feledésbe ment, némely történeti mondák is vegyültek belé (pl. Oichalia elfoglalása), egyszóval az Isten herosszá változott, s mint ilyen, az őt megillető tiszteletben is részesült. Mythoszába peloponnesosi elemek is vegyültek és lassankint peloponnesosi ideál lett. (Melkarttal, a phoeniciai istennel való kapcsolata már a monda kifejlődése utáni időbe váló.) Igy lett a dór fejedelmek mondai őse: Hyllosból Herakles-fiút csináltak a dórok, s már Heraklesszel magával elfoglaltatták az egész Peloponnesost, csak azért, hogy a dór hódítás a jogos örökség visszafoglalásának tűnjék fel. Herakles ránk hagyományozott alakja e szerint a mondának a dórok közt váló továbbfejlődéséből ered, melyet velünk az epikus és lyrai költészet és később a dráma meg a philosophia közvetítettek.
Tehát a dór vándorlás hagyományos lefolyásának semmi történeti alapja sincs. Kérdés marad azonban, vajjon maga a vándorlás, a dór törzsek délfelé való terjeszkedése, az egész monda magva, szintén csak koholmány-e? Ujabban egy tekintélyes német tudós (Beloch) csakugyan azt az elméletet állította fel, hogy az egész dór vándorlás csak késői, mesterséges kisérlet annak megmagyarázására, hogy a homerosi eposzok nem ismernek dór lakosságot Peloponnesosban. Azonban a legújabb kutatók (Bauer, 1892; Meyer, 1893; Pöhlmann 1896) több igen nyomós okból, – kivált a thessaliai vándorlás analogiájából, a lokrisiak törzseinek kettéválásából, s a peloponnesosi nyelvjárásnak az aitoliai, lokrisi, phokisi nyelvjáráshoz való hasonlatosságából, továbbá némely megbizható hagyományból, kivált Tyrtaios költő töredékeiből, a vándorlásnak történeti alapja mellett nyilatkoznak.
Mikor történhetett ez az egész görög történetre nézve olyannyira fontos változás, – azt nagyon bájos dolog csak megközelítő pontossággal is meghatározni, mert hiszen még csak azt sem tudjuk, vajjon a dór telepedés egy egységes vállalat eredménye volt-e, mint a magyaroké, vagy pedig lépésenként, lassan és hosszú ideig ment végbe, mint a törököké, vagy a hébereké. De mivel a kisázsiai dór gyarmatok alapítása az ezredik éven innen semmiképen nem tehető, valószínű, hogy a dórok betörése Peloponnesosba, ha nem régibb időbe, legalább is a tizenkettedik Kr. előtti század végére esik. Legujabban némely tudósok (Busolt, Meyer) összeköttetésbe hozták az itáliai illyr-epeirosi bevándorlással és a tizenharmadik század végére eső fennebb (l. a 42. lapon) említett népvándorlással; joggal tették-e, kérdéses marad.
Sikere, melyet a későbbi állapotok világosan igazolnak, nem alapulhatott máson, mint a bevándorló törzsek nagy tömegén és harczi fennsőbbségén. Mint a világtörténetben annyiszor, itt is győzött a nyers őserő az enyészőfélben levő műveltségen. A régi peloponnesosi ú. n. achaios lakosság, a mennyiben el nem pusztult vagy ki nem vándorolt, Arkadia fönnsíkján és Peloponnesos nyugati partján szorult össze, 5 egy része pedig, úgy látszik, oly módon olvadt össze a hódítókkal, hogy személyes szabadságát és birtokát az új uralom alatt is megtartotta; sőt egyes államokban, pl. Sikyonban, Korinthosban, Epidaurosban, Argosban a három dór törzsön kivül másokat is találunk, a mi arra mutat, hogy ezen államokban a régi lakosság egy része a polgárok kötelékébe is belekerült. Argosban, Lakoniában és Messeniában a dór nemzet teljesen uralomra jutott, sőt nyelvét is elfogadtatta az őslakossággal, a mire a világtörténetben a magyarokén és az angolszászokén kivül alig van példa. A hódítók és a meghódítottak maradványai közt a nemzeti különbség a történeti időkben már végkép elenyészett; a spartai állam zsellérei (perioikoi) és helotái dórok, ha nem is mind származás, de érzés és nyelv tekintetében; az osztályok közt lévő különbség csak politikai és társadalmi természetű.
A hódítás befejeztével és a megtelepedés megtörténtével kétségkívül a dór államok megoszlása is azonnal megkezdődött, mert a helyi érdekeknek a terület földrajzi alakulása mellett hatalmasabbaknak kellett lenniök az általános érdekeknél. Valószínű, hogy a megoszlott államok közt kezdetben szövetség volt; talán ennek maradványa az összes peloponnesosi dórokkal közös Apollon-Karneios kultusz. A leghatalmasabb állam a hódítás után is a Temenidák mondai öröksége, Argos maradt, melynek területe nemcsak az Inachos-síkságra, hanem egész Kynuriára, Lakonia keleti pártjára a Maleia fokig és Kythera szigetre is kiterjedt.
Hogy a dórok Peloponnesosba nagy tömegekben vonultak be, azt az is mutatja, hogy csakhamar részt vettek a tengeren túl való gyarmatosításban is. Egész Kreta szigetén már igen korán a dór nemzetiség és nyelv lett uralkodó, nemkülönben a Kisázsia délnyugati szeglete felé vezető, vagy mellette levő szigeteken, Meloson, Therán, Koson és Rhodoson, sőt a kisázsiai part egyes pontjain is, jóllehet továbbterjeszkedésüknek itt a károk és lydiaiak határt szabtak. A dór gyarmatosítás alsó határáúl, mint fennebb említettük, a Kr. előtti 1000. év vehető.
A hódítók számának aránylagos nagyságára mutat az is, hogy intézményeiket a megtelepedés után is megtartották. Sehol a görög világban meg nem maradtak még a történeti korban is olyan kezdetleges állami és társadalmi viszonyok, mint Spártában és Kretában. Vallás dolgában ellenben, úgy látszik, igen türelmesek voltak: mindenütt átvették a meghódított népek szertartását és szentségeit, különösen Apollon kultuszát, kiről tudjuk, hogy különben is ősgörög isten. Ezt az istent másodlagos folyamatok a spártai állami rend szerzőjévé és őrévé tették.
A meghódított területen talált enyészőfélben lévő mykenei kulturát bizonyosan nem semmisítették meg egy csapással a hóditók, mert szokatlan lenne a történetben, hogy a kultura alacsonyabb fokán álló nép önként lemondana a meghódított területek anyagi vívmányairól. Egy ideig még fennállhatott a régi kultura, aztán pedig elenyészett, de nemcsak a dór területeken, hanem egész Görögországban, épen azért. mert leélte magát, úgy mint a római kultura a népvándorlás idején.
A másik, szintén műveltebb vidékekre átvándorló hegyi törzs a thessalosok törzse, mely Epeiros felől lassanként, még a történeti időben is, a hegyekről a Peneios folyó síksága és a tenger felé nyomult a később róla elnevezett területre, Krannon, Larisa, Gyrton, Pherai, Pagasai városokat egymásután megszállta, a régibb (ú. n. pelasg) lakosságot rabszolgáivá, – penestai – tette. A hódító törzs átvette a meghódoltak nyelvét, és lovas- s lovagnéppé fejlődött, élén nagy nemescsaládokkal, az Aleuadákkal Larisában, a Skopadákkal Krannonban és Pharsalosban. Ezekből választották fejedelmüket (tagos, basileus), de csak időközönkint, kivált háború esetén; különben csak a közös gyűlés tartotta fenn az egységet. Később a körülfekvő hegyeken lakozó perrhaibosok, magnesek és achaiosok is zselléreik (perioikoi) lettek. További előnyomulásukban a phokisiak tartóztatták fel őket a Thermopyláknál vont fallal. A történelmi időben négy kerületre (tetrarchia) oszolt a thessaliai terület: Thessaliotisra és Pelasgiotisra, az uralkodó családok székhelyeire; továbbá Histiaiotisra és Phthiotisra. A meghódított népek csak az összesség alattvalói voltak, s ezért a thessaliaiak felsősége csak az egész nép egyesülése és fejedelem választása esetén jutott érvényre.
A mi azt a hagyományt illeti, hogy Boiotia lakossága a thessaliaiaktól átszorítva, Thessaliából vándorolt volna történeti korbeli hazájába, annak az Ilias felfogása is ellene mond, s nincs is semmi szükség a bevándorlás föltételezésére, mert hiszen a phoeniciai Kadmos-település mondáját a legújabb kutatások különben is későbbi eredetűnek, hitelt nem érdemlőnek találták (l. 32. l. jegyz.).
A törzseknek az a megoszlása, melyet ezek a most ismertetett nagy vándorlások hozták létre, nem módosult többé. A keleti nagy birodalmak összedőltével a keleti befolyás és vele a külső politikai nyomás megszünt. A mykenei kor királyságainak helyébe a törzseknek földrajzi helyzetük szerint való megoszlása lépett; csendes fejlődés korszaka következik, mely nagy mozgalmakat, nemzeti harczokat nem ismer többé. A törzsek végképen megtelepednek; a régi törzsközösség megbomlik, helyébe új politikai alakulások lépnek, míg aztán a kereskedés és tengerészet fejlődése a szétaprózott községeket ujra általános politikai közösségbe nem kényszeríti. Ennek a korszaknak szabad fejlődése hozta létre az állami és vallásos viszonyok, a jog és erkölcs, művészet és költészet terén azokat a formákat, melyek ettől kezdve öntudatosan vagy öntudatlanul a görög világ egész felfogásán uralkodnak. Alapjukban ezek a formák mindenütt azonosak, jóllehet egyes területek külső helyzete és művelődési állapota szerint külön-külön nagy változatosság van a fejlődésben. A vezető szerep a kisázsiai görögöké: itt volt legnagyobb utóhatása a mykenei kulturának, itt engedett az ujonnan szerzett föld leggyorsabb haladást. Az anyaország régi művelődési középpontjai az új fejlődésben csak középszerű részt vesznek, azt is annyiban; a mennyiben a hódító törzsek meg nem őrizték területükön a magukkal hozott kezdetleges állapotokat, vagy a megváltozott életfeltételek befolyása alatt új, sajátságos alakulásokat nem hoztak létre. A görög történetnek ezt a korszakát, mely a rendi küzdelmek megindulásával ér véget, újabban a keresztény népek történetéből vett kitétellel görög középkornak nevezték el. (Meyer E.)
A görög középkori állam a szabad egyének régi hadiszervezetének a megtelepedés befolyása alatt való továbbfejlődésén alapszik. A település alkalmával a régi törzsfelosztás (phylék és phratriák) csak kivételképen játszik szerepet. A települők rendesen a törzs összes osztályaiból, vegyesen származó csoportot alkotnak, s ezért a dóroknál minden tőlük elfoglalt területrészen kezdetben ugyanazt a három ős phylét találjuk; de a későbbi néposztályozások többnyire függetlenek a régi phyle-beosztástól. Az új phratriák sem régi vérrokonsági-viszonyon alapulnak, hanem a szomszédos phyletagok politikai és vallásos czélból való egyesülései. Minden terület nagyszámú nyilt, meg nem erősített falura (kome) vagy mint lakóikra való tekintettel nevezték őket, községre (demos) oszlik, melyek közt a körültök fekvő szántóföld fel van osztva. A legtöbb mykenei korbeli város visszafejlődött, elenyészett; az új városok (polis) később, részben igen későn alakultak, több falu egyesítéséből (synoikismos). Erősségeknek csekély nyoma van: azok sem politikai középpontoknak voltak szánva, hanem mentsváraknak, s azért mind magas hegyek tetején (Larisa Argosban 289 méter, Akrokorinthos 575 m.) épültek. Csak a gyarmatokban kényszerítette a helyzet a lakosokat arra, hogy kezdettől fogva területük középpontja felé huzódjanak: itt (pl. Teos szigetén) megerősített telepek is mutatkoznak. A föld megosztása a harczos polgárok közt, mint a telek ősrégi neve (kleros) mutatja, sorsolás utján történt, még pedig meghatározott időközökben; innen van, hogy az egyesek birtoka rendesen nem volt egy tagban. A spartaiaknál sok más fontos ős-intézmény mellett a földfelosztás ezen módja is megmarad még a történeti időkben is; eredetét a mythosz Lykurgosra vitte vissza, s úgy adta elő, mint egyszerre történt önkényes újítást, melyet a régi földbirtokok bevonása előzött meg. A Lykurgos-mythoszról még lesz később szó, a spartai államnak a VII. századon túli fejlődésével kapcsolatban: most szóban lévő eleme nem egyéb, mint kisérlet a régi földfelosztás magyarázatára. A telkek, kivált a műveletlenebb telepeseknél (pl. a spartai és kretai dóroknál) többnyire egyenlők lehettek; a hol azonban már voltak a vagyonban különbségek, vagy a hol a nemesség már fejlődőben volt, egyesek bizonyára mindjárt kezdetben nagyobb részt kaptak; különben a telkek aránytalansága és vele a nemesek uralmának kifejlődése, mint látni fogjuk, inkább a megtelepedés gazdasági és politikai hatásán alapul, mint a kezdetben való egyenlőtlen felosztáson. A sors utján kapott földrész elidegeníthetetlen, elárusíthatatlan, hagyományozhatatlan. A telkek száma meg nem fogyhatik. A leányörökösnek (epikleros: a ki a kleroson, telken van), valamely rokonától fiat kell szülnie, s az örökösödési jog szabályozása a jogszolgáltatás legfontosabb feladatává és szakadatlan surlódások forrásává válik.
A végleges megtelepedésnek és a földmivelés fejlődésének legfontosabb következménye volt a nemesség, és a nemzetiségi államszerkezet létrejövetele, vagy megszilárdulása. Ugyanis a telekfelosztás idő multán nem tarthatott lépést a nép szaporodásával; az új népelemek nem mindenütt juthattak a régiekéhez hasonló nagyságú telekrészekhez, s így a már gazdagabbak mindig előnyben maradtak. De főképen az örökösödés s (elsőszülöttségi jog nem létében) a vele járó osztozkodás okozhatott nagy különbségeket a földbirtokok nagyságában. Hozzájárultak még más, általános tényezők, a gazdálkodás különböző eredménye, betegségek, a háborúk pusztításai. Így egyes családok elszegényedtek, mások aránytalanul meggazdagodtak. Már pedig a természetes gazdálkodáson alapuló régi társadalomban a birtoktalan ember szükségképen függő helyzetbe került. Hogy megélhessen, a gazdagabb birtokos mellé kellett szegődnie, akár úgy, hogy napszámosnak (thes) állott valamelyik birtokára, akár úgy, hogy földbér és szolgálat fejében földet kapott tőle. Idővel aztán nemcsak a már teljesen vagyontalanok, hanem a kistelkesek is könnyen a nagybirtokos fönnhatósága alá kerültek: saját maguk áldozták fel szabadságukat, mert jogvédelemre volt szükségük, és mert úgy sem sokat ért nekik az a szabadság és jog, melynek hasznát nem vehették. Kezdetleges állami és jogviszonyok közt ugyanis a személyi tekintély az első. A ki saját erejéből, vagy valamely hatalmas szövetség segítségével nem birja megvédeni jogait, azt az állam nem oltalmazza. Így a nagybirtokos-családok lettek a vezetői azon phratriáknak, phyléknek, községeknek, a melyekbe tartoztak.
A már nemesi fönnhatóság alá került kisbirtokosok helyzete a több kisebb kisbirtokosokéra is rossz befolyással volt. Mióta egyszerű kistelkesekkel, kiknek a gazdálkodás egész erejüket és idejüket igénybe vette és kimerítette, egy hatalmas, nagyravágyó osztály állott szemben, melynek birtoka megengedte, hogy jobbágyai és napszámosai fáradságából munka nélkül megélhessen, hogy egész idejét fegyvergyakorlatra és a közösség ügyeinek intézésére fordíthassa, – azóta maguknak a szabadoknak egymáshoz való viszonyában is nagy változás állott be. A magasabb életműködés és ennek következtében a magasabb képességek, különösen a harczi képesség tudata, a birtokban rejlő társadalmi hatalom érzete, s kivált mindezen gazdasági és társadalmi kiváltságok örökölhetősége mindig nagyobbá és nagyobbá tette a szakadást a szabadok nagy tömege és a nagybirtokosok között. Így szilárdult meg az új rend: a nemesség rendje, így lettek a gazdagokból (aphneioi) «jelesek, kiválók, nemesek» (agathoi, aristoi, aristeis), szemben a közemberekkel, a «rosszakkal, silányakkal, alattvalókkal» (kakoi, chereis). A nagybirtokos a «vezető és gondviselő», mindenik valóságos kiskirály, a mint hogy eposzi neve is közös a királyéval: basileus. Még a hadiszolgálattól is megválthatják magukat. A hadiszervezet egysége megbomlik, s előbb tényleg, aztán jogilag is majdnem független mágnások, pairek összességévé válik. Mint már fennebb is említettük, a fegyverkezés és hadakozás fejlődése is fokozta a rendi különbséget. A harcziszekér helyébe ugyan a mykenei kor végével többnyire a lovasság lépett, de hiszen harczilovat, hozzávaló szerszámot és kiséretet is csak gazdagabb ember tarthat, a ki jobb fegyverzeténél, jobb testi kiképzésénél fogva különben is inkább való a harczra, mint a munkában elcsigázott földmives. Már pedig ebben a korban még nem a tömeges küzdelem, hanem páros viadalok döntik el a harczot. Az Odysseiában teljesen kifejlődve látjuk ezeket az állapotokat: a király húsz évi távolléte alatt a «hetyke» nemesek gazdálkodnak; népgyűlést az egész idő alatt nem tartanak; a közemberrel megvetően bánnak, Antinoos «buta parasztoknak» csufolja Odysseus pásztorait; a nép csendes megadással engedelmeskedik a garázdálkodó nagyoknak, a «kormányzó» uraknak (koiraneontes).
A nemesi rend kifejlődésének egyik legfontosabb tényezője a kiváltságok már említett örökölhetősége. Többé nem csupán az egyéni kiválóság és személyes érdem, hanem a származás adja meg az előkelő embernek a maga kiváltságait, az, hogy nemes atyától származott. Azért az osztály neve: a nemes atya utódai, eupatridai (latinul: patricii). A közfelfogás azt tartotta, hogy az élő nemzedék nemessége az összes elődökével együtt jár. Azért a nemesi osztály megalakulásától kezdve a család helyébe a nemzetség (genos) lép; a nemes nemzetségbe való tartozás a nemesség ismertetője. A nemzetségnév rendesen az alapító ős, vagy a nemzetség legkiválóbb tagjának nevéből van képezve (Peleides, de Aiakides is = Achilles, Atreidák = Agamemnon és Menelaos, stb.). A nemzetség nemességét nem tulajdonítják valamely király vagy a nép adományozásának, hanem kezdettől fogva meglévőnek, adottnak képzelik. Azért egyrészt minden nemzetségnek megvan a maga külön védőistene, másrészt kiválóan a nemesek a «Zeustól származók» (diogeneis, diotrepheis): a kettő nem áll egymással ellentétben, mert hiszen minden isten Zeus gyermeke. Később pedig a legtekintélyesebb nemzetségek eredetüket az eposz-magasztalta alakokra, Agamemnonra, Heraklesre, Nestorra, Kadmosra szerették visszavinni. Idő folytán egyre nagyobb sulyt helyeznek a leszármazás pontos kimutatására, a genealogiára is, mely által származásukat egészen az illető istenig kimutathatták (ithageneis). Igy a nemzetség mint új elem lép a régi néposztályok, a phylék és phratriák közé, melyek a «legjobbak» uralma alatt egyenlőjogúak szövetkezetéből nemesszövetkezetek és az ezek kiséretében lévő függelékek kapcsolatává válnak. Azért az új phratriák nemzetségneveket viselnek, mintha csakugyan nemzetségekből keletkeztek volna. A megtelepedés számuk és állományuk pontos megszabásához vezet, melynek rendszeressége nem lassú fejlődésre, hanem egyszerre történt megalapításra mutat. Attikában a négy phyle mindenike három phratriára oszlott: ezen phratriák mindenikét harmincz nemzetségre osztották. Sok helyen az új elemek egészen új beosztást tesznek szükségessé. Olyankor a lakásviszonyok győznek a régi vérrokonsági köteléken, – jóllehet az újonnan szerezett helyi egységeket rögtön ismét vérrokonoknak, ugyanazon ős utódainak képzelik. A hagyományoktól legfüggetlenebbül ilyen esetekben a gyarmatokban jártak el; de pl. Spartában is egészen mellőzték a régi phyle-beosztást; s az új phylék azon négy vagy öt helységről vették nevüket, melyből a főhely alakult. Későbbi időben, mint látni fogjuk, Athénben is ilyen felosztást jelez a Kleisthenes nevéhez füződő reform.
A politikai élet alapvető tényezői ezentúl is a phylék, a társadalmi életéi a phratriák maradnak. A phyléknek és phratriáknak megvan a maguk földbirtoka és marhaállománya, külön tisztviselőik, külön isteneik és ünnepeik. Phylék szerint szavaztatják a népgyűlést, szervezik a sereget. Attikában minden phyle élén egy phylevezető (phylobasileus) áll, kinek dolga kezdetben valószínüleg a phyle politikai és hadi vezetése és vagyonának kezelése volt. Együtt hivataloskodnak a prytaneionban; ők az állam legfőbb közigazgatási és törvénykezési tisztviselői. (Viszonyukat a királyhoz nem ismerjük.) Az a későbbi rend is, hogy az ügyvitel az esztendő folyamán a tanács négy negyede közt sorban megoszlott, s az egész év négy időszakra (prytaneia) tagolódott, valószinüleg szintén a legrégibb időből származik. Ugyanis minden attikai phyle 12 kerületre (naukraria) oszlott, melyek mindenike egy-egy hajót volt köteles szolgáltatni; ezek élén az ú. n. naukrarosok álltak, s valószinűleg ők alkották a tanácsot. Hasonló szervezete volt minden görög községnek, s ha később az alapját tévő felfogás feledésbe ment és e régi rend puszta vallásos szertartássá vált is, a phylék a legtöbb görög államban mindig megmaradtak a természetes politikai és katonai osztályozás alapjának. De a nemesség kifejlődése óta a «legjobbak» ezen összes szövetkezetek, phylék és phratriák vezetői; ők kezelik a közös vagyont, ők rendezik a közös ünnepeket, ők vezetik háborúba a többieket; a hivatalokat «egyéni derékség szerint» (aristinden), azaz: csak a «legjobbakkal», a nemesekkel töltik be. Az egész élet uralkodó, irányadó elemévé a nemzetség válik. A kinek nincs rokonsága, annak valamely hatalmas nemes mellé kell szegődnie, s így a nemzetségi szervezet az egész népre, a nem nemesekre is, kiterjed. De az így megtágult nemzetség vezetői kizárólag csak a nemesek. Attika kistelkesei például nagyobbrészt igazi jobbágyok (pelatai); személyesen is, politikailag is teljesen nemes kegyuraságoktól függnek, s a napszámosok (thetes) helyzete valószínüleg mindenütt ilyen volt. Mint említettük (a 49. lapon), a dór államokban és Thessaliában valószínüleg ez a magyarázata a későbbi nem szabad népesség helyzetének. Viszont a nemest a hagyomány és a vallás a szegényebb oltalmazására kötelezi: a vérbosszú egyenesen az ő kötelessége.
A nemesi nemzetségek példájára lassankint mindenféle emberi közösség, minden nép, törzs, város, falu egy ősre, eponymosra s azon át valamely istenre viszi vissza eredetét. Ez a szokás a homerosi eposzok régibb részleteiben még nincs kifejlődve, s igazi kifejlesztését és kidolgozását a Hesiodos-féle költészetnek köszönheti. De feltünő dolog, hogy a nemesi családfák eponymosai, mint már említettük, soha sem azonosak az egész nép eponymosaival. Az utóbbiak elmosódott, élettelen alakok, igazi monda alig füződik hozzájuk: a nemesek eponymosait ellenben az epikus költészet meghonosította az egész nép tudatában. Ez a körülmény tán még leginkább bizonyítja a nemesség önálló helyzetét és fejlődését.
Míg így a phyléknek és phratriáknak jogi, vallásos és politikai jelentőségét csak fokozza az új fejlődés, addig viszont a földmívelés és a magánbirtok fejlődésével végkép megszünik az együttélésnek már korábban sem mindenütt dívó szokása, s ezentul tökéletes magángazdálkodásnak ád helyet. Olyan együttes étkezéseket, melyekben az egész nép részt vesz, csak nagy vallásos ünnepeken találunk, például az Odysseia II. énekében, Pylosban. Csupán a nemesekből alkotott tanács kebelében állandó az együttes élet és étkezés. A tanács tagjait, azaz a nemesi nemzetségek fejeit, a király szokta magánál összegyüjteni; az ő palotájában (vagy sátrában) «isszák a főembereknek való ragyogó bort». A lakmározás költségeit részben a király jószágának jövedelméből fedezték, részben a községen hajtották be. Így van ez a homerosi phaiákok ideális államában, s ilyenformák lehettek a viszonyok a legtöbb középkori görög államban. Attikában a legrégibb tisztviselők, a «hússzeletelők» (kolakretai, tamiai), mint nevük is mutatja, kezdetben szintén a közös áldozatok és étkezések rendezésével foglalkoztak.
Sparta és a kretai községek fejlődése egészen kivételes. Itt nemesség egyáltalában nem volt, csak egyenlő jogú szabad polgárok, kik nem külön-külön, saját birtokaikon éltek, hanem mind együtt a terület középpontján. «Férfiházakra» (andreia) vagy «sátortársaságokra» (syskenia) oszoltak, melyeket később maguk a spartaiak phiditiáknak, a többi görögök syssitiáknak (együtt étkező társaságnak) neveztek: egy-egy ilyen társaság együtt étkezett és egy csapatban harczolt. A gyermekek sem a szülői házban, hanem együtt nevelkedtek; «nyájakban» (agelai, buai) éltek együtt, fiatalabb emberek vezetése alatt, kik a fegyverek használatára tanították őket. Spartában minden polgár köteles volt a maga kenyér-, bor- és olajjárulékát természetben beszolgáltatni a maga terméséből a közös étkezéshez; a húst, úgy látszik, közköltségen szerezték, egyébiránt a vadászat is hozott valamit a konyhára. A királyoknak kettős részük volt. Kretában a költségeket a szolgákra vetett fejadóból, a föld- és baromtenyésztés jövedelmének tizedéből, és az állami pénztárból fedezték, s a «fiunyájakat» is állami költségen látták el. Úgy látszik, ez az eredeti állapot. Ilyen életmód természetesen csak akkor lehetséges, ha a szabad ember nem maga munkálja a földjét, hanem rabszolgák munkájából él. De a rabszolgák nem az egyesek tulajdonai, hanem az államéi; azért nevük Kretában: klarotai, a «kisorsolt telekkel járó szolganép». Így Spartában a régi hadi szervezet is megmaradt; a hadsereg gyalogságból áll, mely semmi rendi különbséget nem ismer. Előttünk ismeretes alakjában ez a szervezet csak VIII. és VII. század harczai folyamán alakulhatott meg; de azon az ősi elven alapúl, hogy minden szabad ember harczos, s viszont, a ki nem harczol, nem tekinthető szabad polgárnak. Innen van, hogy mint említettük, a mezei népesség és a napszámosság idővel végkép elvesztette polgári jogát Spartában.
A törzskötelék bomlásának további következménye, hogy régi törzsnevek, mint pl. arkasok, graosok, magnesek, akarnánok, iaonok, dórok stb., most a vidék nevén alapuló megnevezésekkel párosulnak. A peloponnesosi új államok a vidékek szerint vannak Argosnak, Lakedaimonnak, Messenenek, Valisnak vagy Elisnek elnevezve. Azon a földnyelven (akte), melynek közepén Athén fekszik, régi törzsek «foklakosok» (Aktikoi vagy Attikoi) néven, a Boiotiában lakó törzsek a «gulyásföld lakosai» néven (Boiotosok) egyesülnek egy néppé. A törzsi összetartozás érzete a mellett megmarad, sőt rendesen a törzsgyülés is. De csak ritkán jő össze, s akkor is vallásos czélzattal; máskülönben az egyes községek teljesen önálló életet folytatnak. A kisázsiai gyarmatokban is összejő az összes városok polgársága egy-egy közös ünnepre, a 12 ión városé Panionionban, Mykale mellett, Poseidon ünnepére, a 6 dór községé a triopi fokon Apollon ünnepére; tulajdonképen csak ezzel váltak a gyarmatosok egységes törzsekké: de politikai jelentősége soha sem volt ennek a köteléknek, ha szükség idején történtek is próbák a városok egyesítésére. Még a hol a törzsnek egysége megmaradt is, ott is megoszlás felé vezet a fejlődés: az egyes járások és falvak önálló községekké törekesznek alakulni. Így állt a dolog Elisben, s az észak-nyugati görög törzseknél, pl. az ozoli lokrosoknál, a phokisiaknál, az aitoliaiaknál stb. A közösség mindezen törzseknél csak a rendes hadi gyülésekben nyilvánul, melyeket a vidék középpontján, szentelt helyen, a törzs istenének védelme alatt tartanak. Itt intézik el a közös ügyeket, a pöröket, itt választják meg a közös tisztviselőket: minden egyéb az egyes községek, sőt az egyes emberek önkényére van bizva.
A keleti államokban a törzsszerkezet helyett a politikai egység képviselőivé a most alakuló városok válnak. Ez a fejlődés a nép egész későbbi történetére nézve alapvető jelentőségű. A görög városi élet keletkezésében nem a védekezés hathatósságának fokozására való törekvés játszott szerepet, mint a magyar alföldi nagyközségek keletkezésében, mert hiszen akkor épen a nyugati, sokat surlódó törzsek közt kellett volna legelőször kifejlődnie, a hol pedig sokfelé, pl. Aitoliában, soha sem fejlődött ki. A nemesség kifejlődésén sem alapszik (noha ehhez sok köze van), mert hiszen épen Spartában és Kretában fejlődött ki legjobban, a hol pedig nem volt nemesség. A városok megalakulása a fokozott művelődés eredménye és egyúttal főtényezője; az államhatalom erősebb kifejlesztésére és állandó jogvédelemre való törekvés hozza létre őket; csak általuk lesz a törzsszövetségből igazi állam, ügyeinek vezetéséből igazi kormány. A város a kormány székhelye, s ez adja meg jelentőségét; ellentétben a törzsállam időszakos és mulékony hadi gyüléseivel, szüntelen és folytonos nyilvános élet pezseg benne. A király és a «vének» naponkint megjelennek a piaczon, s törvényt látnak a pörlekedő felek közt. A népgyülés is gyakrabban összegyül, de fegyvertelenül; Athénben minden hónapban egyszer, az ú. n. kyria ülésre, Spartában is ugyanúgy; mint az Odysseiában látjuk, egyes tekintélyes egyének összehívhatják rendkívüli esetekben is. A vidék egész népessége a város felé húzódik, mert a kormányzásban csak ott vehet részt, jogát is csak ott védheti meg. Sok város, különösen későbbi időben, egyszerre alapult, úgy, hogy a népgyülés elhatározására helyét megszabták, házait és templomait felépítették, s a népesség nagy része a falvakból belé vonult. Ez az ú. n. «együvételepedés» (synoikismos). Így alakult a legtöbb arkadiai és achaiai város, így később (471) Elis; Attikában is beszélt synoikismosról a helyi monda. A gyarmatvárosok valószínűleg már a telepedés idején keletkeztek. Máskor a fejlődés hosszú és természetes volt, úgy, hogy a királyi székhely körött több önálló falu alakult, melyek később a város kerületeivé (demosaivá) váltak. Így történt Mykenében, Spartában; s valószínűleg Athénben is Melite, Kollytos és Koile, az ú. n. városi demosok, kezdetben önálló falvak voltak.
Így mindenütt éles különbség fejlődött ki az uralkodó fővárosi lakosság, polgárság (astoi) és a körülte fekvő vidék között. A törzsszervezet még jobban elhomályosodik, a rendi tagozódás növekszik. A vidéki földmíves elveszti politikai, és többnyire magánjogi szabadságát is: szolgájává lesz vagy az egész községnek, mint Spartában és Kretában, vagy a nagybirtokosoknak, mint a nemes-államokban. Homeros a vidéken csak alárendelt lakosságot ismer, részint napszámosokat (thetes), részint rabszolgákat (dmos vagy oikeus), falvakról soha sem tesz említést. A szabad lakosság többnyire a városban lakik, onnan igazgatja birtokát. Némely államban megtartja ugyan szabadságát a vidéki földmíves is, de máskülönben ott is egészen a nemességtől függ; vagy kliense (pelates) lesz valamely városi nemesnek, mint Attikában, vagy a közösség rendelkezik vele, mint a spartaiak a perioikosokkal. A fejlődés legfeltünőbb jele, hogy az uralkodó néposztály a fővárosról nevezi el magát: az «attikai, lakoniai, lokrisi» nevek mindenkit jelölnek, a ki az illető földrajzi területen él, de csak az «athéniek, spartaiak, opusiak» az uralkodó polgárság tagjai.
A városba település általános szokása alól legtovább a nagybirtokos nemesség vonhatta ki magát; Homerosnál a nemesség még meg van különböztetve a városi polgárságtól. De idővel a nemesek is kénytelenek befolyásuk megőrzése végett a városba telepedni, s különösen ettől az időtől kezdve vész ki a vidéki szabad lakosság. Ha már előbb nem volt az, most válik a föld legnagyobb része a nemesség tulajdonává, mert a szegényebb városi polgár nem képes távoleső földbirtokát a városból igazgatni. A nemesség befolyását a tőle társadalmilag függő lakosságra az együttlakás csak erősíti, s kivált a tanács és a tisztviselők tekintélye folyvást növekszik, még pedig a népgyülés rovására, mint a homerosi eposzok is mutatják. Ezen fejlődés kezdetei még a mykenei korba nyúlnak vissza; olyan királyi székhelyek, mint Mykene, Argos, Athén, Theba, egyúttal a legrégibb városok is. De a város és a vidék közti különbség csak az erős királyi hatalom enyészése idején fejlődhetett ki igazán.
Rendesen a törzsek megoszlásának is kedvez a városalakulás, mert egyes falvak önálló városokká válnak s így egy járásban több város is keletkezik. Fordított menete csak Attikában és Lakoniában volt a fejlődésnek; itt a város nagy területeket kapcsolt össze állami egységbe. A kisázsiai gyarmatokban már az eposz idején teljesen a városi állam az uralkodó, s az eposz a kisázsiai állapotot az összes görög törzsekre kiterjeszti. Csak a mesés Kyklops népnek nincs piacza és jogszolgáltatása, de persze földmívelése sem. A görög félszigeten, mint tudjuk, a keleti államokban kezdődik a fejlődés, s lassan halad Peloponnesos belseje és nyugati része felé. Elist csak az ötödik században éri el. De pl. Attikában korán kifejlődött a városi alkotmány, s egész Solon idejéig a városiak uralkodnak a vidékieken, az athéniek az attikaiakon. A Peisistratos korabeli történeti felfogáson alapuló «nemzeti hagyomány» szerint az attikaiak Theseus királynak tulajdonították Athén synoikismosát, várossá emelését; hogy ennek a hagyománynak semmi történeti alapja sincs, azt a Theseus ősistenségéről mondottak után nem szükséges kiemelnünk. De másrészt az is bizonyos, hogy Attika egyesülése nem Solon korában, sőt nem is a hetedik-nyolczadik században, hanem még ősidőkben, a mykenei korban történt, ha mindjárt kezdetben az egyes járások és községek bizonyos fokig megtartották is önállóságukat.
A jogszolgáltatás és hadvezetés még a középkorban is egyelőre a király (basileus, archagetas, tagos) kezében van. Háborúban élethalál ura, de békében is ő a nép legfőbb vezetője; a községnek és érdekeinek képviselője, a gyöngék, özvegyek és árvák védője. Ügyelnie kell rá, hogy minden alattvalója megkapja azt, a mi isteni és emberi jog szerint megilleti. A jogszolgáltatásnak azonban még békebiráskodásszerű jellege van; a felek jelentkeznek a király előtt, ki a hagyomány és saját belátása szerint tanácsa meghallgatásával lát igazságot. Ezért ajándékot kap a felektől; ez egyik főjövedelme. (Hesiodos a királyoknak az «ajándékfaló» jelzőt adja.) Így aztán a pörösködés nem szegény embernek való; jobb, ha békességgel kiegyezik ellenfelével.
Fejlettebb viszonyok között a király tevékenysége nem elegendő többé; a jogszolgáltatás és közigazgatás intézése végett évi tisztviselők lépnek mellé, Athénben a hat «jogkiszabó» (thesmothetes), Spartában öt «felügyelő» (ephoros), Kretában tíz «rendező» (kosmos). Az attikai phylobasileusokról és hatáskörükről fennebb volt már szó. Ugyancsak Attikában a hadvezetést a király helyett már korán egy «hadvezérre» (polemarchos) ruházták, s voltak ott ezen főtisztviselőkön kívül még mások is, így a község pénzügyeinek és ünnepeinek már említett vezetői, a «hússzeletelők» (kolakretai és tamiai), továbbá az állami szertartások papjai, s az ünnepi versenybirák, kiket mind Homeros idejében már nem a király nevez ki, hanem a község választ meg, természetesen a nemesek közül. Némely tisztviselő, úgy látszik, nincs is alárendelve a királynak, sőt a «király» czímet is viseli: igy az attikai phylobasileusok, – «törzskirályok». A tisztviselőkénél még inkább korlátozza a király hatalmát a tanács növekedő tekintélye. Már Homerosnál helyet foglalnak benne a fiatalabb nemesek is, s általában, mennél jobban kifejlődik a városi állam és a műveltség, annál inkább maga a tanács lesz az igazi kormány. Tagjait nem a király nevezi ki többé, hanem vagy saját magukat egészítik ki, vagy a városi lakosság választja őket. A «basileus» czím először a tanács tagjaira, aztán ezeken át az összes nemesekre átszáll. Valószinű, hogy a királyok sokszor megkisérlették hatalmuk visszaszerzését. Homerosnál többször mutatkozik ez az ellentét a király és a nemesek közt, különösen az Odysseiában, de az Iliasban is, főkép ott, a hol Odysseus dicséri az egyeduralom hasznos voltát (II. ének). Ugyancsak Homerosból kiderül, hogy az eposz idején a királyság öröklése már nem volt szükségképi, hanem a nemesek beleegyezésétől függött. Így a királyság lassan elenyészett; nem erőszakos változás buktatta meg, hanem idő folytán a nemesség és a tanács tekintélye. Sőt néhol, például Attikában, meg is maradt, legalább névleg, de úgy, hogy a király politikai hatalmát egészen elvesztette, és csak vallásos hatásköre maradt meg. A politikai ügyek intézésére pedig egy új, nem örökölhető, és rendesen csak egyéves hivatalt alkotnak, Korinthosban és Kisázsia legtöbb városában az «első vagy elüljáró» (prytanis), Attikában és Boiotiában az «uralkodó» (archon), a nyugati államokban az ú. n. damiurgosok (közügyintézők) hivatalát. E hivatalok elállításával együtt jár a királyi hatalom örökölhetőségének megszünése, s élethosszig való tartamának megszorítása itt-ott egyszerre, máshol lépésenkint. Így például Ephesosban, Argosban mindig maradtak a királyi családnak bizonyos tiszteletbeli jogai; Athénben pedig a királykodás idejét kezdetben nem egy évre, hanem tíz évre szorították meg. De forradalommal sehol sem járt a kormányváltozás; ellenkezőleg, arra is van eset, hogy a legfőbb hivatalok épen a királyi nemzetség birtokában maradnak (pl. Korinthosban, Lesbosban, Ephesosban), máshol pedig legalább is a királyi nemzetségnek is joga volt a főhivatalok viselésére, úgy, mint a többi nemeseknek.
Athénben kissé pontosabban is ismerjük a változás lefolyását. Itt Medon sarjadékai uralkodtak, legelső archonnak pedig Medon fiát, Akastost tartotta egyik hagyomány. De ez a hagyomány ép oly kevéssé történelmi alapú, mint a Medont megelőző királyokra, Kekropsra, Erechtheusra, Aigeusra és Theseusra vonatkozó. A Neleus-Kodros-Medon-féle nemzetségfa maga is csak az ión genealogiai mesterkedés szüleménye. Valósággal aligha úgy nem áll a dolog, hogy Akastos sokkal régibb időkbe, még a mykenei korba tartozik, és hogy a polemarchosi, sőt talán a thesmothetesi hivatal felállítása is igen régi időbe esik. A nyolczadik század közepe táján az addig élethossziglan tartó királyságot tíz évesre szorítják, de a Medontidák megtartják hozzá való jogukat; csak negyven évvel később válik a királyság az összes nemesség számára hozzáférhetővé, de ekkor sem forradalom útján, mert a Medontidák mindvégig igen nagy tekintélyben álltak Athénben. További harmincz év multán, 682-től kezdve a királyság egyéves hivatallá válik, s hatásköre csak a vallásos ügyekre (és a velük kapcsolatban álló vérbiróságra) szorítkozik, míg a politikai vezetés a már említett új egyéves tisztviselőre, az «uralkodóra» (archon) száll, ki e szerint a királyság valódi örökösének tekintendő. Ő a kormányzó főtisztviselő; az ő nevéről nevezik el az esztendőt, azért a neve «névadó» (eponymos); hivatalba lépésekor nyilatkozatot ád ki, melyben minden polgárnak biztosítja a maga birtokát. Ettől az időtől kezdve az archont, a királyt, a polemarchost, és a hat thesmothetát a «kilencz uralkodó» (ennea archontes) néven foglalják össze.
A királyság elenyészésére vezető mozgalom is keletről nyugati irányban haladt. Kisázsiában többnyire már a nyolczadik század elején végbemehetett, Korinthosba csak 747 körül, Attikába a század vége felé, Arkadiába és Pisatisba csak a hetedik század közepe táján ért el. Megmaradt a régi törzskirályság az epeirosiaknál és makedonoknál, továbbá a thrákoknál és illyreknél is, a görög világban pedig egyedül csak Spartában. Itt ugyanis, mint tudjuk, nem fejlődött ki nemesség, másrészt pedig a folytonos hadakozás szükségessé tette a királyságnak, mint örökölhető hadvezérségnek, fenmaradását. Spartában a két király ezentúl is felségi jogokat gyakorol, nemcsak az istenekkel és idegenekkel, hanem a polgárokkal szemben is. Kötve vannak ugyan a 28 «öreg» (gerontes) tanácsához, s a tanácsban az ő szavazatuk sem ér többet, mint bármelyik tanácsúré, de háborúban korlátlan urak; ők üzenik is meg a háborút. Fiúsításra, örökösleányokra (epikleros, l. f.), továbbá az országutakra vonatkozó ügyekben ők itélkeznek. Rendes adót húznak alattvalóiktól minden áldozati állat, minden koczaellés, továbbá az árpa- és bortermés után, az állam külön koronajószágot (temenos) hasít ki számukra, s az étkezéskor is kétszeres részeket kapnak. Halálukkor országos gyászszal és díszes, a mykenei és keleti szokásokra emlékeztető temetéssel tisztelik meg őket. Csak a hatodik század végével kezdődő átalakulás folyamán szorul összébb Spartában is, ha nem is forma szerint, de tényleg, a királyi hatalom.
A királyi hatalom elenyésztével a királyi székhely, vár vagy palota is vagy romba dől, vagy más czélokra, vallásos szertartások végzésére, szolgál. Az új tisztviselők külön hivatalos helyiségben, az ú. n. prytaneionban székelnek; ebben helyezik el az állami tűzhelyet is. Ott (Athénben az akropolis tövében) étkeznek is együtt a tanácscsal, vagy annak az ügyeket épen vezető részével, kikre a «prytanis» név épen úgy átszáll, mint régebben a «basileus» czím. A királyság helyébe lépő nemesi uralom egyébként az egyes államokban nagyon különbözőképen alakult és fejlődött. Itt-ott véres harczokra is került a sor a nemesség és a kisbirtokos polgárság közt, melyeknek vége az lett, hogy emez minden jogát elvesztette, s a polgárság joga egyedül a nagybirtokosokra szállott. Ilyenformán történt a dolog Samosban, Syrakusaiban, Chalkisban és Eretriában, Magnesiában, és sok más kisázsiai városban. Néhol a jogosultak is csak helyüresedés esetén léphetnek a polgárok meghatározott számú közösségébe, vagy csak a nemesség egy része, itt-ott épen a volt királyi család kormányoz; máshol minden nagybirtokos gyakorolhatja a polgári jogokat. Ismét máshol, például Opusban, Kolophonban, a középbirtokos, nehézfegyverzetű (hoplites) gyalogságot alkotó osztály is megtartja többé-kevésbbé jogait; ezeknél a tisztviselő-választó népgyülés is megmarad.
A tisztviselők hatáskörük keretén belül a király teljes hatalmával intézkednek; az engedetlen polgárt megbüntethetik. Kezükben van a jogszolgáltatás és a katonai vezetés. Néhol (pl. Argosban, Mantineiában) úgy voltak a hivatalok berendezve, hogy egymást is ellenőrizték; de főképen a tanácstól függöttek mindenhol, s különösen ott, a hol a kormány tényleg kevés család kezében volt. Ugyanis a tisztviselők csak egy évig hivataloskodtak, a tanács ellenben állandó volt. Leghatalmasabb olyan helyeken lehetett a tanács, a hol a volt tisztviselőkből egészítették ki, mint Kretában. Ha az Aristoteles-féle nem rég felfedezett irat egy helyének hihetünk, az athéni tisztviselőket régebben egyenesen az Areopág tanácsa nevezte ki, úgy, hogy mivel másrészt az Areopág tagjai meg a hivatalviselt archonokból kerültek ki, az athéni főtisztviselők voltaképen állandó és minden esztendőben kiegészülő testületet alkottak, melynek az évenkinti tisztviselők csak ügyvivő bizottsága voltak. De Athénben is ott volt a tisztviselőkkel szemben a másik tanács, a «bule», melyet, mint említettük (l. a 56. l.), ebben a korszakban valószínűleg a 48 naukraria vezetői, élükön a phylobasileusok, alkottak, s melynek üléseit rendesen az archon, de törvénykezési ügyekben a basileus vezette. 6 A két tanácsnak egymáshoz való viszonya e korszakban nem egészen világos.
Az állam legfontosabb feladata békés időben az igazságszolgáltatás. A kultúra haladása is annak fejlődésén alapszik. A mily mértékben képesek a tisztviselők és a tanács az állami rend, a közbéke megsértésének megtorlására, daczos nemeseknek itéletük által való megfékezésére, olyan mértékben változik át lassankint a törzsállam jogállammá. Azért már Homerosnál és Hesiodosnál az igazságszolgáltatás a «királyok» és a «vének» főfoglalkozása. Napról-napra ott tartózkodnak a piaczon, s méltóságuk jelét, a botot kezükbe tartva, igazságot szolgáltatnak a hozzájuk folyamodóknak. Azért szokott jelzőjük: «bottartó, igazságszolgáltató (skeptuchoi, dikaspoloi) királyok». Törvény még nincs; a birák a hagyományok és legjobb belátásuk szerint itélkeznek. Görbe úton is járhatnak (skoliai dikai), de akkor az istenek büntetése vár rájuk és városukra. «A rendezett igazságszolgáltatású város ellenben virulóvá válik, békét élvez, népe szaporodik, földjei bőven termenek, mert Zeus áldása van rajtuk.» (Homeros) A nemes (basileus), kinek múzsák értelmet és ékesszólást adtak, nagy tekintélynek örvend: «Az egész nép csodálattal tekint rá, mikor egyenes itélettel dönti el a pört; biztos szavával nagy vitát is bölcsen elintéz.» Feltünő dolog, hogy míg a későbbi kor polgári ügyekben csak egyesbirót ismer, addig Homeros és Hesiodos idejében ilyen ügyekben is testület dönt, pl. az Achilles pajzsán lévő birságpörben.
Még csak az van hátra, hogy egy tekintetet vessünk a középkori államok egymáshoz való viszonyára. Több esetben a szorosabb összefüződés szükségének érzete a szomszéd községek vidékenkénti egyesülésére, ú. n. amphiktyonia alapítására vezetett. Középpontja ennek mindig valamely alkalmas fekvésű szenthely, főnyilvánulása pedig a szenthelyen tartott ünnepi gyülés, mely alatt béke uralkodik; a községeknek egymással való közlekedését bizonyos kölcsönös megállapodások szabályozzák. Ilyen volt a boiotiai amphiktyonia az onchestosi Poseidon-kultuszszal kapcsolatban; továbbá a delosi, mely először a «körülte fekvő» (Kyklades) szigeteknek, később az egész ion világnak amphiktyoniája volt. Ilyenféle, ha nem is amphiktyonia a neve, az az ünnep is, melyet (történeti bizonyítékok szerint 776 óta, de talán már sokkal régibb idő óta) az elisiek és messeneiek tartottak minden negyedik évben az olymposi7 Zeus tiszteletére Pisa vidékén, a későbbi Olympiában, az Alpheios folyó mellett. Legjelentékenyebbé később az a szövetkezés vált, mely az összes thessaliai és középgörögországi törzseket Demeter tisztelete végett Anthelában egyesítette, a Thermopylák szűk szorosánál. Ennek határozottabb szabványai is voltak: egy hozzátartozó várost sem szabad elpusztítani, vagy a felé folyó víztől elzárni. Nagyobb politikai jelentőségre azonban sem ez, sem a többi nem emelkedett: valamint a törzskötelékben, úgy itt is erősebbnek bizonyult a széthúzásra, mint az egyesülésre irányuló ösztön.
Az egyesülés legnagyobb akadálya az volt, hogy két önálló városállam közt semmiféle jogi közösség nem állott fenn, még ugyanazon törzskötelék keretén belül sem. «Az idegen teljesen jogtalan, csupán Zeus, a könyörgők és idegenek istene védi.» Hogy megtelepedhessék, valamely polgár pártfogását kell kieszközölnie; csak így számíthat jogvédelemre, de polgári jogot, földbirtokot soha sem szerezhet, törvényszéki foruma pedig valamely hadi tisztviselő, Athénben a polemarchos. Csak tekintélyesebb menekülőknek jutott itt-ott jobb sors osztályrészül, kiket maga a király vett pártfogásába: ilyen esetet említ nehányat az eposz (Phoinix, Theoklymenos). A ki ideiglenesen tartózkodik idegen földön, az is jogvédelemre szorul, melyben valamely vendégbarátja (xeinos) részesíti. Ezért a vendégbarátság rendkívül fontos, Zeus védelme alatt álló viszony, s nemzedékről-nemzetékre örökölhető is. Megsértése a legnagyobb műveletlenség és istentelenség jele; ilyesmi csak az Odysseia Kyklopsától vagy laistrygonjaitól telhetik ki. Már korán oda bővült, hogy egyes tekintélyes polgárok, kik valamely idegen állammal politikai vagy kereskedelmi összeköttetésben álltak, az összes onnan érkező idegeneket pártfogásukba vették, s így azon állam «nyilvános barátai», proxenosai lettek. (A proxenos szó mai napság is «consul»-t jelent Görögországban). De ez az intézmény sem biztosította két állam polgárai közt a jogszerű eljárást. Idegennel szemben csak vendégbarát (xeinos vagy proxenos) útján lehetett pört indítani, s azért a jogában megsértett egyén többnyire erőszakos zálogoláshoz folyamodott, hogy a pörkezdés kényszerűségét így ellenfelére hárítsa. Szerződések két város közt csak nagyon késői időben jöttek létre. Természetes, hogy ilyen körülmények között a surlódásoknak, harczoknak gyakoriaknak kellett lenniök a szomszédos városállamok közt, annyival inkább, mert az ok nélkül való rablóportyázások sem voltak ritkaságok e korban, s kivált a kalózkodás, az eposzok és Thukydides bizonysága szerint, épen nem volt megvetett és megvetendő foglalkozás. Az Odysseiában az első kérdés, melyet tengerparti lakos vendégéhez a sértés minden szándoka nélkül intéz, rendesen az, hogy: «kereskedő-é, czéllal jár-é, vagy czéltalanul, kalózok módja szerint, a kik életüket koczkáztatva járnak-kelnek, hogy idegen népeknek bajt szerezzenek.» De viszont túlzás volna azt hinni, hogy szünete sem volt a háborúskodásnak; többnyire mégis békésen éltek a szomszédok, közös ünnepeket ültek, sőt össze is házasodtak, és a vitákat iparkodtak követségek útján, békésen kiegyenlíteni. Persze, bizonytalan a béke, s akár mikor megszünhetik: de a háborút megkezdése előtt megüzeni egyik fél a másiknak. Gyakran fegyverszövetségre is lép két állam 30, 50, sőt 100 évre is; ezalatt a fegyverek nyugosznak, minden vita megegyezés útján vagy választott biróság által dől el, mert a szerződés megszegéséért bosszút állnak az istenek.