NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
II. KÖTET: A GÖRÖGÖK TÖRTÉNETE A RÓMAI HÓDÍTÁS KORÁIG
I. RÉSZ. A GÖRÖGÖK TÖRTÉNETE A PERZSA HÁBORÚKIG
III. SZAKASZ. A NEMZETI EGYSÉG KIFEJLŐDÉSÉTŐL A PERZSA HÁBORÚKIG
XII. Perzsia. Sparta. Peisistratos           XIV. Alsó-Italia és Sicilia a perzsa háborúkig

XIII. FEJEZET.
A tyrannosok bukása. Kleisthenes és az athéni demokratia.

Kambyses 525-iki egyiptomi hadjárata a Peisistratos korabeli államrendszerre is végzetessé vált. Mindjárt a támadás alkalmával mutatkoztak a változás jelei. Amasis utóda, III. Psammetichos (Pszamtik, Herodotosnál: Psammenitos) nem kapott többé sehonnan görög segítséget, Polykrates pedig épenséggel a perzsa király hajóhadát növelte 100 hajójával. A kyprosiak és Phanes, a halikarnassosi zsoldosvezér a perzsákhoz pártoltak. Igy Kambyses nehány hónap alatt egész Egyiptomot meghódította: Kyrene és Barka fejedelmi ajándékokat küldtek hozzá hódolásuk jeléül.

Polykratesre már ekkor veszedelmet hozott a perzsákhoz küldött hajók fellázadt és hazatért legénysége, mely sikertelen támadása után 524-ben Spartától kért segítséget. A spartaiak negyven napig ostromolták Samost, de végtére mitsem végezve tértek haza. Így a spartai támadástól megmenekült Polykrates; de nemsokára aztán hálóba kerítette Oroites, Sardes nagyravágyó satrapája, ki Kambyses távollétét a maga önálló uralmának megalapítására kivánta felhasználni. Meghivta Polykratest Magnesiába, ott elfogatta, és kivégeztette 522-ben. Samos meghódítását meg sem próbálta, de e sziget hatalmának a kényúr bukása örökre véget vetett. Kambyses utóda, Dareios a mágus megölése és a trónkövetelők leküzdése után erős kézzel ragadta meg a kormányt. Oroitest megölette és a királyi uralmat Kisázsiában ismét helyreállította; Samosban Polykrates öcscsét, Sylosont tette meg tyrannosnak. Ezzel az utolsó keleti görög állam önállóságának is vége szakadt. A politikai élet mindenütt megszünt, legfellebb városi ügyek intézésére szorítkozott. Szellemileg azonban még mindig eleven élet folyt a városokban. Ekkor irtak Miletosban Anaximandros és Hekataios, kikről már szólottunk, valamivel később Ephesosban Herakleitos, ki minden eddigi bölcseséget szemfényvesztésnek mondott és saját bensejéből merített biztosabb, mélyebb ismereteket. A régiek ebbe a korszakba teszik az ephesosi Hipponaxot is, a korabeli ión állapotok jellemzetes képviselőjét. Hazájából számkivetve Klazomenaiba ment és ott irta gúnyos költeményeit ellenségei ellen. De nála már hiányzik az Archilochos költészetét jellemző nagyszerű politikai és szellemi háttér; nincsenek eszményei; egyetlen vágya, hogy pénznek bőviben legyen, s jól egyék-igyék. A segély tartalomnak megfelel a lapos, hétköznapi nyelv is, meg a költemények formája, a trochaeusban végződő u. n. sántító iambus (choliambos), melyet ő alkalmazott először a költészetben.

Maga Görögország is csakhamar megérezte a keleti események hatását. Már csak idő kérdése lehetett, mikor nyúl bele az európai viszonyokba is a hatalmas perzsa birodalom. 515 után Dareios átlépte a Bosporost, Thrakiát meghódította, s a skythákkal való harczában a Dunán is átkelt. Így Athén hellespontosi hatalma Peisistratos fiára, Hippiasra nézve veszendőbe ment. Miltiades, (a II.), Chersonesos ura, jóllehet nem szakadt el Athéntől sem, tényleg a perzsa király hűbérese lett, s követte Dareiost a Duna felé, csakúgy, mint a többi aeol és ion tyrannosok; sőt maga Hippias is meghódolt, mint Sigeion ura, a perzsa királynak. Polykrates sorsa érte Lygdamist is Naxoson; – lehet, hogy ezt a spartaiak buktatták meg sikertelen samosi expedicziójuk alkalmával. Így Athén mindjobban elszigetelődött. Belül is súlyosbodott a tyrannosok helyzete. 514-ben Peisistratos ifjabb fia, Hipparchos megsértvén Aristogeiton barátját, az ifjú Harmodiost, ezek összeesküdtek a tyrannoscsalád ellen, s Hipparchost csakugyan le is szúrták a panathenaia ünnepség alkalmával. Hippias ettől kezdve befelé erőszakosabban uralkodott, s uj támadás esetére Munichia kikötőben a halmot megerősítette, kifelé pedig engedékenyebb politikát követett, mint azelőtt. Spartával egyezségre lépett, leányát pedig a perzsabarát lampsakosi tyrannos, Hippoklos fiához adta feleségül. Ilyen körülmények közt az Alkmaionidák, kiknek feje ekkor Megakles fia, Kleisthenes volt, megpróbálták a tyrannos megbuktatását, megszállották Leipsydrion erősséget a Parnes hegységben, s mikor Hippias kiüzte őket Attika területéről, a spartaiak segítségéhez fordultak, melyet a delphoi templom felépítésével megnyert Pythia parancsára meg is adtak nekik a spartaiak. Az első spartai sereget Hippias 511-ben legyőzte, és vezérét megölte, de a következő évben maga Kleomenes király vezette az egész spartai sereget Attikába, legyőzte Hippiast és az őt segítő thessaliai lovasságot, s a tyrannost a fellegvárban ostromzár alá vette. Hippias szabad elvonulás kikötése mellett megadta magát, s 510 tavaszán Sigeionba távozott; Athén felszabadúlt, a tyrannost és családját számkivetették, Hipparchos gyilkosai számára pedig örök időkre herosi tiszteletet szavaztak meg, érczszobrokat állítottak nekik a piaczon, ivadékaiknak állandó eltartást adtak a prytaneionban, s emléküket számos dallal, kivált bordalokkal (skolion) dicsőítették.


Athena aiginai templomának nyugati homokzata.
Garnier Károly reconstructiója szerint.


Harmodios és Aristogeiton szobrai (Nápoly).
A Kritios és Nesiotes-féle érczszobrok antik márványmásolatai.


Harmodios és Aristogeiton megölik Hipparchost.
Antik edényrajz, a würzburgi egyetem tulajdona.

Azonban Hippiasnak is maradt pártja a városban, nemcsak az alsóbb osztályokban, hanem az előkelő körökben is, mely még évtizedek múlva is visszakivánta a tyrannos uralmát. Kleomenes király az előkelőknek kivánta az uralmat biztosítani, mert a spartai politikához való simulást csak aristokratikus kormánytól várhatta. A régi nemesség élén Isagoras, Tisandros fia állott. De Kleisthenes nem azért buktatta meg a tyrannist, hogy ismét más kormánya alá kelljen magát rendelnie. Megujította tehát családjának régi politikáját, a demos élére állott, s nagy alkotmányreformálással kivánta a demos hatalmát biztosítani; sokan a nemesek közül is hozzá csatlakoztak. Isagoras Kleomeneshez fordult segélyért, s Kleisthenes gyengesége tudatában ellenállás nélkül eltávozott Attikából. Az állam élére, mint archon, Isagoras lépett. Kleomenes nemsokára meg is érkezett seregével Athénbe, hétszáz családot számkivetett, s a kormányt háromszáz nemesre bízta. De hadiereje gyengének bizonyúlt. A tanács fegyverre szólította a népet, a fellegvárba szorította és szabad elvonulás igéretével megadásra bírta Kleomenest és Isagorast. Az ostromlottak el is vonultak, de pártfeleik közül sokat kivégeztettek, Kleisthenest és a többi számkivetetteket pedig visszahívták az athéniek. Így a tervezett alkotmánymódosítás most már akadály nélkül foganatosítható volt.

Kleisthenes politikai reformjainak czélja a nemesek hatalmának teljes megtörése volt. Politikai kiváltságait már Solon vette el a nemességtől, Kleisthenes most személyes befolyásától is megfosztotta. Legfontosabb ujítása e tekintetben az, hogy minden politikai jogot elvett a régi vérköteléken alapúló phyléktől, melyekben a századok óta átörökölt családi összeköttetéseknek, a régi nemzetségeknek volt irányadó befolyásuk. Ezek helyébe tíz uj phylet alkotott, még pedig nem származás, hanem csupán lakóhely szerint. Azonban még sem úgy, hogy egészen követte volna az ország természetes tagozódását, mert efféle megosztásban a helyi érdekek csakhamar ellentétek keletkezésére vezettek volna; hanem úgy, hogy az egész országot három nagy részre, a városra és a körülte lévő községekre, a tengerpartra, és a belföldre osztotta, s ezen három rész mindenikét tíz kisebb «harmadra», (trittys) taglalta. Egy-egy phylet mármost három-három ilyen «harmad» alkotott, minden vidékről egy-egy, sors útján megállapítva. Az uj phylék szavazótestületek és hadosztályok egyaránt, mint a régiek is voltak; ámbár tagjaik közt nincs vérrokonság, mégis vérszövetkezeteknek gondolják őket, mint a régieket; védőherosaikat az attikai herosok közül választják maguknak: de belső egység nincs bennük; nem egyebek közigazgatási kerületeknél. A diakriai paraszt és a parti hajós, ha a sors egy phylébe juttatta a városi polgárral, vele szavazott; ellenben ugyanazon nemzetség tagjai, ha nem laktak ugyanegy helyen, különböző phylékben szavaztak. Maguk a phylét alkotó «harmadok» ugyan térbeli egységek, átlag 1 1/2-2 négyszögmérföldnyi területek, de politikai jelentőségük nem volt. Kisebb politikai egységek a phyléken belül a «községek» (demos) voltak; ezekre alkalmazzák ezentúl a régi naukrariák szervezetét; magát Athén városát is ilyen községekre osztják. Minden község, akár kicsiny, akár nagy, maga intézi ügyeit, élén a «község fejével» (demarchos); vezeti és ellenőrzi a polgárok lajstromát (anyakönyvét), a beiktatáskor szavazással határozva egyesek jogosultsága felett. Minden attikai polgárt ezentúl demosa szerint neveznek meg hivatalosan, nem csupán, sőt az ötödik században épen nem származása szerint. Az állampolgárság, vagy helyesebben városi polgárság joga valamely községhez való tartozáson alapszik. Az uj phyle-beosztás lehetővé tette azt is, hogy számos, talán évszázadok óta Attikában megtelepedett lakosok, kik nem tartoztak a régi vérközösségekhez, polgári jogot nyerjenek. Az uj polgárok vallásos «rajok»-ban (thiasos) egyesültek, melyek számukra a vérrokonságot pótolták; Zeus Herkeiost és Apollon Patroost ők is csakúgy tisztelték, mint a régi családok. A régi phyléket «királyaikkal», a phratriákat és nemzetségeket Kleisthenes mint vallásos szövetkezeteket életben hagyta; csak azt rendelte el, hogy «a phratriák kötelesek szövetségükbe nemcsak a nemzetségek tagjait, hanem bármely más vallásszövetségbe tartozó polgárt is felvenni.» Így a phratriák is megtartották jelentőségüket, s a demosokon kívül ők is tovább vezették anyakönyveiket.

Kleisthenes többi ujításai többnyire csak az uj phylebeosztás egyszerű következményei. A tanács tagjainak számát négyszázról ötszázra emelte (ötvenre minden phyléből), s a tanácsosok kisorsolását a demosokra bízta, úgy, hogy minden demosnak nagysága arányában bizonyos számú tanácsosi helyet juttatott. A hivatalos évet tíz szakaszra (prytaneia) osztotta fel, melyek alatt mindig a tanács egy-egy ügyvivő tizede (prytaneis) intézte a folyó ügyeket, s elnökölt a népgyüléseken. A prytaneiák sorát sors útján határozták meg. 503-ban uj eskümintát alkalmaztak a tanácsosok számára; 502-ben történt először, hogy az egyes phylék szerint tíz hadvezért (strategos) választottak, kik a köztük elnökösködő és a jobb seregszárnyat vezető polemarchosszal a haditanácsot alkották; a fővezérségben naponként felváltották egymást. Részben a pénzügyi hivatalokat is ujra szervezték, az alkotmány többi részein azonban mitsem változtatott Kleisthenes. Az Areopágnak megmaradtak régi jogai; az archoni hivatalt választás utján töltötték be, s a magasabb hivatalokra ezentúl is csak az ötszázmérős polgároknak volt joguk. Csak a nép felségjoga jutott erősebb kifejezésre, mint addig. A hazaárulásról szóló, sommás eljárású feljelentéseket (eisangelia) valószinűleg Kleisthenes tette át az Areopágéból a népgyűlés hatáskörébe, s a nép igazságszolgáltató jogát különben is tágította, jóllehet másrészt a tisztviselők, az Areopág és a tanács rendőri büntetőjogát érintetlenül hagyta. A tyrannis ismétlődésének az u. n. ostrakismos (cserépszavazat) által vette elejét: a nép jogot kapott minden nagyon is kiváló, gyanús embernek tíz évre való kiutasítására az állam területéről. Évenkint a hatodik prytaneia alatt kérdést intéztek a néphez, szükségesnek mutatkozik-é ilyen eljárás? Ha igen volt a felelet, akkor a nyolczadik prytaneiában (április táján) legalább 6000 polgár jelenléte mellett határoztak az ügyben. Először 487-ben alkalmazták.

Kleisthenes reformjai teljesen megvalósították Solon államrendjének alapgondolatát. Egész Attika valósággal egyetlen várossá alakult át; a polgárság közt való minden különbség elenyészett; a szabad ember jogi és politikai egyenlősége, mely a régi törzsszövetség alapját tette, most az egész vidéket magába olvasztó városállam keretében ismételve megvalósult. Az egyenlőségnek, az önkormányzatnak eszméje, az egyes polgárnak és külön érdekeinek a közös állameszmébe való teljes beolvadása olyan ideállá vált, mely még a késő nemzedékeket is lelkesítette. A valóság persze még nem egészen felelt meg az ideálnak; a jogos érdekkülönbségek, a város és vidék közti természetes és társadalmi ellentétek azzal még korán sincsenek megszüntetve, hogy az alkotmány nem vesz tudomást róluk. De a reformok idején ezek az ellentétek nem voltak nagyon érezhetők; vagy a mennyiben megvoltak, elsimításukra elég volt a (később említendő) chalkisi kleruchia, azaz: a lelanti sikságnak nehány ezer szegény polgár közt való felosztása. A salamisi telekfelosztást (570–560) nem számítva, a legelső példa volt ez a maga nemében, s mint minden későbbi kleruchiának, ennek is az volt a czélja, hogy a polgárproletariatust, és ezzel a socialis bajt csökkentse. Nagyfontosságú esemény, mely Athén külső politikájának ettől kezdve határozott irányt adott (Adler). De igazi fontossága csak az igazi demokratia megalakulásától, Perikles korától fogva nyilvánult. (l. 240. lap.). A Kleisthenes-féle alkotmány még a középosztály nagy tömegére támaszkodott, s azért a későbbi korokban konzervativ hírben állott. Ezt a középosztályt Solon alapította meg, anyagi életfeltételeit Peisistratos adta meg, most pedig kormányra jutott. – A sereg szervezetének átalakulása is ez időbe eshetett, valószinűleg spartai minta szerint. Hippias bukásakor a thessaliai lovasság megmutatta, mennyire tehetetlen a lovasság a zárkózott hoplites-sereg támadásával szemben; így a polgárlovasság Athénben is eltűnik a seregből, s csak később alkottak ismét egy kis lovascsapatot. Az újítás nemcsak taktikailag fontos; megfelel egyúttal a polgári egyenlőség eszméjének is.

Az átalakulás Athénben sem járt vérontás nélkül. De maguk a törvényhozók is a legelső családok tagjai voltak, s a nemes nemzetségek közül sokan hozzájuk csatlakoztak, vagy belenyugodtak a dolgok uj rendjébe. Így a nemesség és vele a nagybirtokosság egészben véve érintetlenül maradhatott, s Athén számára megmaradt az anyagi eszközök és politikai értelmesség azon tőkéje, melyet a nemes nagybirtokosság adhat az államnak. A nép még egy egész századon át a nemességben látta az állam hivatott vezetőit, s a nemesek készek is voltak egész erejüket a közös hazának szentelni, sőt szükség esetén életüket és vagyonukat is.

A belső zavarok lecsillapodtával Kleisthenesnek a külső ellenségekkel való megküzdésre kellett gondolnia, mert előrelátható volt, hogy Kleomenes bosszút fog állni az őt ért gyalázatért, s a peloponnesosi szövetségén kívül a thebaiak és a chalkisiak támadása is várható volt. Ebben a szorongatott helyzetben Kleisthenes a perzsákhoz fordult segítségért, melyet Artaphrenes, sardesi satrapa meg is igért arra az esetre, ha Athén meghódol a perzsa királynak. Hogy a perzsák közbelépése ez idő szerint még elmaradt, annak nem annyira ez a föltétel lehetett az oka, mint inkább az, hogy jóllehet a két spartai király, Kleomenes és Damaratos 507 tavaszán csakugyan megszállta Eleusist, s a thebaiak és chalkisiak is betörtek Attika határába: a korinthosiak megtagadták a spartaiaknak az engedelmességet, és maga a spartai Eurypontida király, Damaratos is ellenezte Kleomenesnek és az Agida-pártnak harczias terveit. Így a nagy szövetséges sereg mit sem végezve tért vissza az Isthmoson át Peloponnesosba. Ekkor határozták el a spartaiak, hogy ezentúl csak egyik király vezethesse a szövetséges sereget. Kleomenes még egyszer megkisérlette terveinek megvalósítását, s egy szövetséges gyűlésen Hippias visszaiktatását követelte; de indítványa a korinthosiak ellenmondásán hajótörést szenvedett. Még csak az aiginaiak folytatták a háborút; megtámadták Phaleron kikötőt és elpusztították Attika partjait; ezek a villongások még több évtizeden át eltartottak. A boiotiaiakat és a chalkisiakat mindjárt a peloponnesosiak eltávozása után megtámadták és megverték az athéniek, Boiotia felé helyreállították az 519-ki határokat, Chalkis pedig kénytelen volt átengedni az eretriaiaktól hajdan elfoglalt lelanti síkságot, melyre aztán az athéniek négyezer telepest (kleruchos) küldtek. Athén így túlesett az első veszedelmen. De a jövő koránsem látszott megnyugtatónak. Hippias Sigeionban azon mesterkedett, hogy a perzsa király segítségét nyerje meg maga számára, s így a messzebbre tekintő szem már most is észrevehette, hogy a látóhatáron olyan viharfelhő gomolyog fel, melyhez hasonló még soha sem fenyegette a görög világot.